Miért pont a leggyakoribb igék rendhagyóak?

Lehet, hogy azért szakadt szét, mert elkopott,
de ezzel új divatot teremtett...

Bizonyára mindenki, aki tanult már valamilyen (elsősorban indoeurópai) nyelvet, megtapasztalhatta, hogy a legalapvetőbb jelentéseket kifejező, a hétköznapokban is leggyakrabban használt igék általában szabálytalanok – gondoljunk pl. a létigére vagy a ’megy’, ’tud’, ’képes’ vagy ’neki van’ jelentésű igékre. Ezek pl. az angolban, az olaszban és a spanyolban is mind rendhagyóak. Ráadásul azt is megfigyelhetjük, hogy minél gyakoribb egy ige, valahogy annál erősebb szabálytalanságokat mutat a ragozás során vagy az alakváltozataiban, vagyis annál inkább kivételes. A spanyol ser létige pl. az egyetlen olyan ige, melynek egyes szám harmadik személyű alakja, eltérően az összes többi rendhagyó igétől is, kijelentő módban mássalhangzóra végződik (es).

De vajon van-e összefüggés az igék szabálytalan ragozása és a használatuk gyakorisága között? Azt gondolhatnánk, legalábbis nyilván az tűnne a leglogikusabbnak, ha a gyakran használt igék teljesen szabályosak lennének, hiszen elég sokszor kimondjuk őket nap mint nap ahhoz, hogy „ne felejtsük el”, hogyan kellene őket szabályosan ragozni.

Bármennyire is meglepő lenne első hangzásra, de a valóság éppen ennek az ellenkezője. Tudniillik a nyelvek természetes változásánál elég nagy szerepe van az alakok használati gyakoriságának: minél inkább használnak valamit a beszédben, annál jobban megváltozik, hiszen az emberek hajlamosak az egyszerűsítésre (tehát az sem véletlen, hogy a gyakran használt rendhagyó igealakok általában rövidek is). Ugyanakkor ehhez az is hozzátartozik, hogy minél gyakoribb egy alak, annál nagyobb eséllyel és annál jobban memorizálják azt a beszélők, ami pedig jól memorizálva van, azt készen idézik fel – nem valós időben kell „legyártaniuk” a szabályos ragozás mintájára –, tehát igazából nem is szükséges, hogy szabályos legyen. Vagyis összefoglalva,

pontosan azért rendhagyóak a leggyakoribb igék, mert mindig is folyamatosan használták őket a beszélők.

Ezzel szemben a nem olyan gyakran használt igéknél „nem volt elég idő” arra, hogy megváltozzanak, ezért maradtak szabályosak vagy kevésbé rendhagyóak. Mi több, még visszájára is fordulhat a dolog: van arra is példa, hogy egy korábban rendhagyó, ám ritka vagy nem túl gyakori ige éppen szabályossá válik a többi mintájára (pl. a spanyol vivir ’él’ ige múltidő-töve a 15. századig rendhagyó volt: visquió, visquiese, visquiera stb. – ma már teljesen szabályos), vagy esetleg egy másik, gyakoribb szabálytalansági csoportba sorolódik át (pl. andidiste > anduviste ’jártál’ – a szabályos, de a nyelvművelők által ma még helytelennek ítélt andaste helyett). Olyan ez, akár az öltözködési szokások: lehet, hogy először valakinek azért szakadt szét a farmernadrágja, mert elkopott, de ezzel többek számára új – vagy stílszerűen: rendhagyó – divatot is teremtett.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.