Tudják-e a beszélők minden spanyol szó nemét?

Nekünk, akik egy indoeurópai nyelvet idegen nyelvként tanulunk az iskolában vagy tanfolyamon, teljesen természetes, hogy azt is megtanuljuk, melyik szó milyen nemű – hiszen benne van a tankönyvben vagy utána tudunk nézni a szótárban. A hagyományos nyelvoktatásban eleve a névelővel együtt szokás a spanyol főneveket tanítani, mert abból a legtöbb esetben kiderül a nemük is – de azért nem mindig, lásd pl. el ave ’a madár’, amely nőnemű!

Jó, persze mondhatnánk, hogy a spanyol (olasz, német stb.) anyanyelvű gyerek is ugyanígy megtanulja az iskolában a nyelvtanórán. De mint tudjuk, az anyanyelvi beszélők mégsem az iskolában, könyvből és szótárból tanulják meg a nyelvüket, hanem természetes módon sajátítják el a szüleiktől és elsősorban a környezetüktől, amelyben élnek, és hacsak valaki nem tanár vagy nyelvész, sokszor egyáltalán nincs tisztában még a nyelvtani elnevezésekkel sem.

Milyen nemű? Tudja a fene...

Az anyanyelvi beszélők mégis tudják, hogy pl. a ’kéz’ olaszul és spanyolul la mano és nem *il/*el mano (pedig -o végződésű), azt is tudják, hogy a ’nap’ (időegység) spanyolul el día és nem *la día (pedig -a végződésű), sőt, még azt is tudják, hogy la tarde ’délután/este’ vagy la noche ’éjszaka’, amikor a végződés nem jelöli a főnév nemét. De valóban tudják a beszélők, hogy ezek a szavak milyen neműek? Tényleg az jár a fejükben, amikor kimondják, hogy la mano derecha, hogy a mano főnév nőnemű, mert nőnemű volt a latinban is? A válasz az, hogy természetesen nem.

Az anyanyelvi beszélőknek alapból fogalmuk sincs, hogy a szavak milyen neműek,

egyszerűen azt tanulják meg, hogy a főnevek milyen szóalakokkal együtt szoktak kifejezéseket alkotni. S mivel senki sem hall olyat, miközben gyerekként megtanulja az anyanyelvét, hogy pl. *el mano vagy *la día, ezért tudja, hogy ezeket úgy mondják, hogy la mano és el día. Olyat sem hall, hogy *buenos noches (mi azért hallhatunk ilyet – főleg amerikai – filmekben, mert a színészek általában nem tudnak spanyolul), ezért tudja, hogy az buenas noches (’jó éjszakát’), mert mindenki így mondja körülötte. Az anyanyelvi beszélők valójában ilyen rögzült minták alapján használják a nyelvüket.

Az acrópolis főnév nőnemű – elvileg. És gyakorlatilag?

Na most ez mindaddig nagyon szépen és hibátlanul működik, amíg nem találkoznak egy ritkán használt szóval vagy szokatlan kifejezéssel, amelyet nem mondanak naponta. Ilyen esetben bizony sokan elvétik a szó nemét, ha a végződés nem utal rá, mivel azt csak ritkán (vagy egyáltalán nem) hallják a környezetükben. Például viszonylag gyakran hallani azt, hogy la crisis ’a válság’, de a szintén nőnemű acrópolis szinte soha nem fordul elő a beszédben, ezért sokaknál *el acrópolis (a hímnem a spanyolban a jelöletlen). Az idegen, azelőtt még nem hallott szavak nemét is ez alapján „lövik be” a beszélők átvételkor: ha nem hangsúlytalan -a végződésű a szó, akkor általában hímnemű lesz. A tévesztés egy speciális típusa a leginkább Spanyolországban elterjedt *todo el agua és hasonlók, amikor a rendhagyó névelő kavar be (erről külön cikkben volt szó).

Érdekes azonban, hogy van élettelen dolgoknak is olyasmije, mint a természetes nem, és pl. ha rámutatnak, a megfelelő névmást használják, akkor is, ha magát a főnevet nem is mondják ki. Erre valószínűleg az a magyarázat, hogy hozzáképzelik azt a főnevet, amivel az adott dologra utalni szoktak.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Miért is furcsa spanyolul a coronavirus szó?

A koronavírust szinte minden nyelvben ezzel a szóval illetik, mivel tudományos neologizmus lévén így terjedt el a világon – de túl sok idő nem is lett volna rá lefordítani. Mi sem csodálkozunk már rajta, hiszen megszoktuk, de egyébként sem lenne miért. Nem így az újlatin nyelvekben...

A spanyolban – és a többi újlatin nyelvben – sem teljesen ismeretlenek a két főnévből alkotott összetett szavak, mint pl. aguanieve ’havas eső’, bocacalle ’utcasarok, keresztutca’, hojalata ’bádoglemez’ vagy palabra clave ’kulcsszó’ (a helyesírástól itt ismét tekintsünk el, hiszen nem az egybe- vagy a különírás a kritériuma az összetett szavaknak). Valamiért mégis szokatlan lehet a francia, olasz, spanyol anyanyelvűek számára a coronavirus alak, na de pontosan miért?

Ehhez mindenekelőtt a dupla főnévből álló szóösszetételek (a továbbiakban: N–N összetételek) természetét kell megértenünk. Az N–N összetételek egyik legfontosabb közös jellemzője, hogy a két tagjuk nem egyenrangú: az egyik az alaptag (spanyolul núcleo; jelöljük mondjuk így: Nₐ), a másik pedig annak jelentését módosítja, szűkíti (nevezzük módosító tagnak: Nₘ). Vagyis lényegében ugyanúgy viselkednek, mintha névszói szerkezetek lennének, csak a két főnév viszonya – melyet a névszói szerkezetekben valamilyen elöljáró szokott jelölni – itt jelöletlen.

Néhány kivételtől eltekintve az N–N összetételeknek mindig az első tagjuk az alaptag, a második a módosító tag, vagyis Nₐ–Nₘ felépítésűek, amit nagyon jól szemléltet pl. a palabra clave (amely természetesen egy ’szó’ és nem egy ’kulcs’) vagy a coche cama ’hálókocsi’ (egy ’vasúti kocsi’, nem egy guruló ’ágy’) stb. Tehát ha azt szeretnénk, hogy a koronavírus megfelelője természetes legyen és valóban azt jelentse az újlatin nyelveken is, ami a szó alkotójának szándéka volt (ti. ’korona alakú vírusmolekula’), akkor az bizony virus corona lenne.

(A képek forrása: Pixabay.com)

Az említett kivételek (amelyek második tagja az alaptag: Nₘ–Nₐ) általában olyan összetételek, amelyek első eleme, az Nₘ valamilyen rögzült latin-görög eredetű tő, ún. összetételi előtag: pl. fotocopia ’fénymásolat’, radiodifusión ’rádióadás’. Az összetételi előtagok, mint nevük is utal rá, azonban nem valódi (azaz nem teljes) főnevek, hanem azok összetétel képzésére létrejött változatai (igazából toldalékféleségek), és már magában a latinban vagy a görögben is erre szolgáltak. A corona főnévnek viszont nincs és a latinban sem volt ilyen változata (ami egyébként coroni- vagy corono- lehetne).

Összefoglalva a lényeget, a coronavirus, bár latin elemekből áll, az összetétel módja inkább az angol nyelvi szokásokat tükrözi, ezért bizonyul szokatlannak, nemcsak a spanyolban, hanem a franciában, az olaszban és a portugálban is. A tudományos latin szavak képzése ugyanis sokszor tudományos, rendszertani elnevezési konvenciókon, nem pedig a szigorúan vett nyelvi szabályokon alapszik.

Lefordíthatom, de minek? Nem lesz jó, csak szólok!

Megint behivatkozhatnám az összes olyan korábbi cikket, amelyek nagyjából arról szólnak, hogy miért nincs semmi értelme mondatok lefordításával idegen nyelvet tanulni-tanítani-gyakorolni, de nem teszem, akit érdekel, meg fogja találni. Következzen inkább egy újabb „esettanulmány”, amely ezt megerősíti.

A hagyományos nyelvoktatási rendszer ugye ahhoz szoktatott minket (legalábbis az én generációmat), hogy vannak a nyelvtani szabályok, amelyeket jól meg kell tanulni, utána már csak be kell magolni hozzá rengeteg szót, és máris perfektek vagyunk az idegen nyelvből. Hiszen ha van megfelelő szókincsünk, akkor mindent el tudunk mondani, mert le tudjuk fordítani. Ezt nagyon sokáig el is hitte mindenki (ahogy én is), talán sokan ma is elhiszik – ami addig érthető is volt, amíg fel nem találták a Google-t és senki sem tudta leellenőrizni, hogy pl. egy nyelvkönyvben lévő példamondatok létezhetnének-e valójában.

¡Sé feliz! – Légy boldog! (Forrás: Pixabay.com)

Egy spanyoltanulással foglalkozó Facebook-csoportba érkezett egy poszt azzal a kéréssel, hogy az alábbi mondatot fordítsuk le spanyolra:

Ne töltsd az időt azzal, hogy vágysz a boldogságra, légy boldog!

Ez egy meglehetősen egyszerű mondat. Az iskolai nyelvoktatás alapján bárki le tudná fordítani, aki már nem annyira kezdő. Öt percen belül érkezett is egy kiváló(nak tűnő) megoldás, íme:

No pases el tiempo deseando la felicidad, ¡sé feliz!

Tökéletes, gondolnánk: nincs benne semmilyen nyelvtani, egyeztetési anomália, az igék is a megfelelő alakjukban állnak, és még a szavak is azt jelentik, amit szeretnénk – hát mi kellene még? Én sem tudtam volna sokkal jobbat, legfeljebb a deseando helyett az esperando vagy az anhelando alakot használtam volna. Valószínűleg egy magyar anyanyelvű spanyoltanár is csillagos ötösre értékelné ezt a fordítást. Pedig hát... nem, egyáltalán nem jó, nem spanyolos.

Na de miért?? – Rendkívül egyszerű a képlet: azért, mert spanyol anyanyelvűek nem mondják így. Márpedig ha egy nyelv anyanyelvi beszélői valamit nem monda(ná)nak, akkor olyan nincs, tehát helytelen. (Akkor is, ha tankönyvben szerepel.) Nyilván nem a mondat vége problémás, a sé feliz-szel semmi gond (másképp nagyon nem is lehetne fordítani). Viszont a pasar el tiempo kifejezést – amely egyébként valóban pontosan azt jelentené, hogy ’tölti az időt’ – nem használják erre; inkább arra utal, hogy elüti az időt valamivel/valakivel, szórakozik stb. Lássuk akkor a helyes megoldást! A mondat igazán spanyolos – és a Google által is alátámasztott – megfelelője:

No pierdas el tiempo deseando ser feliz, solo sé feliz.

Természetesen, ha egy mondatra nincs egyetlen találat sem a Google-ben, attól az még nem feltétlenül helytelen: azt is jelentheti csupán, hogy még nem mondta (nem írta le) senki. Azonban minél tömörebb egy mondat (mint amilyen a *No pases el tiempo deseando la felicidad is), annál elenyészőbb ennek az esélye, főleg egy több mint négyszázmilliós nyelv esetén. Ilyenkor már gyanakodnunk kell, de legalábbis megkérdőjelezhető a helyessége.

Pasar el tiempo... – Elütni az időt... (Forrás: Pixabay.com)

Ügyeljünk arra is a rákereséses ellenőrzésnél, hogy tegyük macskakörmök közé az ellenőrizendő kifejezést, hogy ne csak a benne lévő szavak előfordulására keressünk. A hosszú kifejezéseket, mondatokat részenként érdemes ellenőrizni, mert lehet, hogy egyben még senki sem mondta, de attól még lehet helyes, ha egyébként a fő tartalmi részei léteznek. És nem elég kizárólag a találatok számát nézni, sok találatot is meg kell vizsgálni, hogy mennyire relevánsak, milyen szövegkörnyezetekben fordulnak elő (pl. hogy nem csak ugyanaz az idézet ismétlődik-e).

Térjünk vissza a mondatunkra. Vannak persze további lehetséges megoldások is; az alábbi javaslatok egy magyarul is jól tudó argentin beszélőtől származnak (bár szintén csak elméletiek):

• No te pases la vida deseando la felicidad; (simplemente) sé feliz.
• En vez de pasarte la vida deseando la felicidad, (simplemente) sé feliz.
• No te la pases deseando la felicidad, (simplemente) sé feliz
• En vez de pasártela deseando ser feliz, (simplemente) selo.
• En vez de pasarte la vida deseando ser feliz, selo.

A tanulság ugyanaz, mint mindig: a nyelv nem egyszerűen a szavak nyelvtani szabályok alapján való mondatokba rendezése, hanem maguk a kifejezések, kész mondatok az alapelemei, amelyeket el kell sajátítani az anyanyelvi beszélőktől. Vagyis leegyszerűsítve: ne fordítsunk (szó szerinti értelemben), mert az valószínűleg úgysem lesz jó. Ismerjük meg a nyelvi szokásokat!

Ja, és még valami. Sokan úgy gondolják, hogy aki elfogadhatóan beszél egy nyelven, bizonyára tudja tolcsámolni is. Ez megint egy óriási tévedés. Egészen más érteni egy nyelvet (passzív nyelvtudás) vagy beszélni azt, írott szövegeket fogalmazni vagy kvázi szinkrontolmácsolni. Tudhat valaki írásban tökéletesen fogalmazni, aki nem tud jól beszélni; van olyan is, aki teljesen jól érti a beszédet és korlátozottan kommunikál is, de nem erőssége az írás; s végül létezik, aki teljesen érti és viszonylag jól is beszéli a nyelvet, még írásban is elboldogul; viszont a szóbeli tolmácsolás egy teljesen külön szakma, amihez még a közel anyanyelvi szintű nyelvtudás sem elég.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi a gond a „hagyományos” idegennyelv-oktatással?

Mindenekelőtt szeretném már a legelején tisztázni, hogy semmi esetre sem akarok okosabbnak tűnni egy nyelvtanárnál, mert nem is az én kompetenciám – feltételezem, hogy ők is tisztességgel szerezték meg a diplomájukat a tevékenységük gyakorlásához. Ez az írás inkább egy vélemény a kialakult rendszerről (amivel persze nem muszáj egyetérteni), kizárólag a tapasztalataimra alapozva.

Mit értek „hagyományos” nyelvoktatás alatt? Részben már érintettem ezt korábban: azt az írásalapú, „egy sztenderd”-központú tanítási módszerek összességét, ahogy tanítottak még mindenkit az én korosztályomból, illetve feltételezem, hogy ugyanezen módszerekre épül nagyrészt ma is a nyelvtanítás legalább a közoktatásban (fordítás, szótárazás, nyelvtanozás, meg az „Írj egy mondatot ezzel a szóval!” és társai). Persze ez nyelvenként eltérhet. Mi a probléma az írott nyelvi normára épülő oktatással? Hát ugye, elsősorban az, hogy az anyanyelvi beszélők nem születnek írástudónak, és a modern nyelvtudomány is a beszélt nyelvvel foglalkozik leginkább, hiszen ez az, amit az ember születése után természetes úton elsajátít a környezetétől. És itt álljunk meg egy kicsit. Beszélni minden egészséges ember tud (mindegy, melyik nyelven a ma élő több mint 5000 közül), ebben talán egyetért mindenki. Az írás viszont tanult dolog, és nem is minden nyelvnek van íráshagyománya vagy írott változata.

Oké, de mi is ezzel a baj? Nem lenne semmi, ha a beszélt és az írott nyelv azonos lenne. Csak éppen nem az. Nagyon nem. Sőt, mondhatni, két – stílusában, szabályaiban – teljesen eltérő nyelvváltozat.* Gondoljunk bele, hogy egyáltalán nem úgy beszélgetünk otthon a családtagjainkkal vagy a haverokkal sörözés közben, és nem is úgy kérjük a menüt egy étteremben, mint ahogy egy tévébemondó olvassa fel a híreket. A probléma egyrészt az, hogy az idegennyelv-oktatás az utóbbival foglalkozik csak, a másik pedig, ennek következményeként, hogy az írott nyelvi normák alapján alkot értékítéletet a beszélt nyelv jellemzőiről. Vagyis pl. ami az írott nyelvben nem létezik – nyilván nem írunk le mindent, amit egyébként szinte naponta kimondunk, mert nem része az írott nyelvnek –, az helytelen.

Vagy mondjuk attól, hogy egy adott beszédhangot a helyesírási szabályok szerint más betű vagy betűkapcsolat jelöl elülső („magas”: [e], [i]), mint hátul képzett („mély”: [a], [o], [u]) magánhangzók előtt, még nem válik egy ige rendhagyóvá (egyébként is csak az iskolában tanulja meg a gyerek, mikor, mit, hogyan kell leírni). De mit mond ilyenkor a hagyományos nyelvoktatás? Azt, hogy „szabálytalan, mert másképp írják le” – ez a baj! Vagy amikor az el agua kifejezésben hímneműnek nevezik a névelőt, mert írásban alakilag egybeesik azzal – ez a baj! (Ha úgy kellene leírni, hogy el’agua, vajon akkor is így magyaráznák? Persze ez nem is annyira a beszélt–írott nyelv kérdése, hanem szimplán hülyeség...) És még számos hasonló, ami félrevezeti a tanulókat (nem is beszélve arról, amikor olyan példamondatok vannak nyelvkönyvekben, amelyeket egy anyanyelvi beszélő sosem ejtene ki a száján).

Sokat beszélgettem ezekről a kérdésekről nyelvtanárokkal – vegyes reakciókkal. Voltak, akik elismerték, hogy ez létező probléma. Mások megsértődtek és kirúgtak az oldalukról, mert szerintük kétségbe vonom a tudásukat (természetesen nem tehetnek arról, hogy mit/hogyan tanítottak nekik az egyetemen). A legérdekesebb az, amikor azzal jönnek, hogy „de a tanulónak így egyszerűbb” vagy „a tanuló csak így érti meg” stb. Nem, nem igaz! Mindent el lehet magyarázni úgy is, hogy a tanulót ne vezesse félre az egyszerűsítés. Semmivel sem nehezebb megérteni, ha azt mondom, hogy „ez az ige szabályos, csak a hangjelölési konvenciók miatt a helyesírása váltakozik”, vagy „ez a névelő is nőnemű, csak az ilyen szavak előtt azonos alakú a hímneművel”, és így tovább. Mi ebben az „akadémiai szint”, aminek megértéséhez esetleg doktori címre lenne szükség? (Kaptam ám ilyen kifogást is.) De a legnagyobb baj magával a hozzáállással van, hogy a nyelvoktatás egyáltalán nem veszi figyelembe a nyelvtudomány álláspontját, és a nyelvtanárok sokszor el is hiszik, hogy a kettő teljesen független egymástól. Pedig ez sem igaz. A nyelvoktatásnak pontosan a nyelvtudomány megállapításaira kellene épülnie!

S most jön az a rész, hogy miért is éreztem szükségét annak, hogy mindezt leírjam. Azért, mert saját magamon tapasztaltam (tapasztalom) meg az évek, évtizedek során a hagyományos nyelvoktatás hátrányait. Attól, hogy az ember tud két idegen nyelven írni-olvasni, fordítani, hivatalos leveleket megfogalmazni vagy lexikoncikkeket létrehozni, és még el is tud beszélgetni – erősen korlátozott, művelt szókinccsel, ezt azért tegyük hozzá – külföldiekkel, még nem jelenti azt, hogy tudja ezeket a nyelveket a való életben használni (mert nem tudja). Mert a beszélt nyelvet – amire a gyakorlatban és a munkaerőpiacon szükség lenne – nem tanítják. Vajon miért tűnhet úgy egy idegen anyanyelvű számára, amikor az ő nyelvén beszélünk (legalábbis megpróbálunk), mintha egy írott szöveget olvasnánk fel? Ezen kellene elgondolkodni mindenkinek.

Mit javasolnék? Azt, hogy a fordításra, mondatalkotásra épülő nyelvoktatást el kellene felejteni, mert a nyelvek a valóságban nem így működnek. Amikor egy nyelvet valós életkörülmények között kell használnunk, nem lefordítani kell, amit mondani akarunk, hanem zsigerből tudni azt, hogy az anyanyelvi beszélő az adott helyzetben mit szokott mondani. (Még ha nyelvtanilag hibátlanul le is tudunk valamit fordítani, lehetséges, hogy az idegen anyanyelvű számára semmi értelme nem lesz, egész egyszerűen azért, mert nem úgy, vagy egyáltalán nem azt szokták olyankor mondani.) Természetesen nem azt állítom, hogy az írott nyelv ismerete nem fontos (de, nagyon is az), azonban a beszélt nyelvet nem helyettesíti – vagyis nem helyette, hanem mellette mint pluszt kellene tanítani. Az írott nyelvet is lehet persze a beszédben használni, de attól az még nem a beszélt nyelv.

---

*

Az írott és a beszélt nyelv közötti lényeges eltéréseket nem szemléltetheti jobban bármi másnál a latin és az újlatin nyelvek viszonya: az utóbbiak valójában a latin nyelv – melyet csak írásból ismerünk! – anyanyelvként beszélt változatainak mai formái, amelyeket utólagosan – a késő középkortól kezdve – sztenderdizáltak és kidolgozták az írott nyelvi normáikat. Természetesen ezek a változatok már az ókorban is léteztek, és már akkor is nagyon eltértek az általunk ismert latintól, de hiszen éppen azért voltak beszélt nyelvi változatok, mert nem őket használták írásban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint rengeteg olyan szó, amely az összes újlatin nyelvben megvan, még sincs semmi nyoma a ránk maradt latin feliratokban, forrásokban – pedig nyilván létezniük kellett a beszélt latinban.

Hogy mondjuk: se vende casas vagy se venden casas?

Mint azt korábbi cikkekben már jeleztük, a hangsúlytalan se (< lat. SĒ) szócskának a „visszaható” névmási használatán kívül még két speciális funkciója lehet a spanyolban: személytelen kifejezések (oraciones impersonales) és szenvedő igealakok (pasiva refleja) képzése, harmadik személyben. Ezeket vesszük most górcső alá, különös tekintettel a köztük lévő különbség megértésére. Ők azok ugyanis, amelyeket a nyelvoktatásban „általános alany”-nak szokás hívni, s a továbbiakban remélhetőleg az is kiderül, miért nem szerencsés ez a gyakorlat.

A személytelen mondatokban, amelyeket azért neveznek így, mert hiányzik belőlük a mondattani alany, a se után az ige mindig egyes szám harmadik személyben áll. Ez megvalósulhat tárgyatlan igékkel (pl. Se trabaja mejor en equipo ’Csapatban jobb dolgozni’), kopulával – „létigével” – (pl. Se es más feliz sin responsabilidades ’Felelősség nélkül boldogabb [az ember]’), tárgyas igékkel, melyek vonzata a elöljárószóval bevezetett személy (pl. Entre los gitanos se respeta mucho a los ancianos ’A cigányoknál nagyon tisztelik az időseket’), sőt, szenvedő körülíró szerkezettel is (pl. Cuando se es juzgado injustamente, es necesario defenderse ’Amikor [az ember] igazságtalanul bíráltatik, szükséges védekezni ~ megvédenie magát’). Nem kell többes számba tenni az igét, ha a személytelen mondatban többes számú tárgy szerepel, mivel a számbeli egyeztetés csak az ige és a „rejtett alany” között valósul meg, nem pedig az ige és a tárgy között; így ma nem lenne helyes egy olyan mondat, mint a *Se vieron a muchos famosos en la fiesta, a Se vio a muchos famosos en la fiesta ’Sok hírességet láttak az ünnepen’ helyett. Nem helyes a személytelen mondatban az ige egyéb, elöljáróval bevezetett bővítménnyel való egyeztetése sem: pl. *Ayer se llegaron a los 50 °C en Calcuta (se llegó a los 50 °C helyett) ’Tegnap 50 °C is volt Kalkuttában’ vagy *En la reunión se hablaron de temas importantes (se habló de temas importantes helyett) ’Az értekezleten fontos témákról beszéltek’. (A * helytelen vagy szokatlan kifejezést jelöl.)

¿Se venden casas en ese lugar? ¡Se ve maravilloso!

A szenvedő mondatokban a se harmadik személyű, egyes vagy többes számú igealakot vezet be, amely valamilyen névszói kifejezés mellett jelenik meg, mely rendszerint utána áll és a mondattani alany szerepét tölti be. Ez a névszói kifejezés dolgokat vagy cselekvéseket, illetve meghatározatlan személyeket szokott jelölni: pl. Se hacen fotocopias ’Fénymásolás’ (szó szerint: ’Fénymásolatok készülnek’); Se supone que ibas a venir ’Feltételezik, hogy szándékoztál jönni’ (szó szerint: ’Feltételeztetik, hogy szándékoztál jönni’); Se necesitan secretarias bilingües ’Kétnyelvű titkárnők szükségeltetnek’. Ha az alany valamilyen determinánssal (névelőféleséggel) áll, vagy pedig névmás, akkor az igét megelőzheti: Las fotocopias se hacen en máquinas especiales ’A fénymásolatok speciális gépeken készülnek’; Al final, todo se sabe ’Végül is, minden tudott’. Mivel szenvedő alakról van szó, nyilván ez csak tárgyas igékkel lehetséges, amelyek egyes vagy többes számban állnak attól függően, hogy az alany szerepét betöltő névszói kifejezés egyes vagy többes számú: En los comercios especializados se vende la pasta de sésamo ’A speciális kereskedésekben árulják a szezámtésztát’ (szó szerint: ’A speciális kereskedésekben adatik el a szezámtészta’) [Bonfiglioli Arte, Argentína, 1990]; En este kiosco […] no se venden revistas políticas ’Ennél az újságárusnál nem árulnak politikai lapokat’ (szó szerint: ’Ennél az újságosnál nem adatnak el politikai lapok’) [Puig Beso, Arg., 1976].

A se névmással képzett szenvedő igéknek ugyanaz az értelmük, mint a szenvedő igei körülírásnak (ser + participio): En la reunión se discutieron todos los temas pendientes = En la reunión fueron discutidos todos los temas pendientes, azaz ’Az értekezleten megvitatták az összes függőben lévő témát’ [’Az értekezleten megvitattatott az összes függőben lévő téma’]. Azonban míg a létigés szenvedő szerkezet esetén természetes a cselekvőt jelölő bővítmény (ágens) megjelenése (amely cselekvő mondatnál az alanynak felelne meg), a se névmással alkotott szenvedő alakban nem szokott szerepelni. Így pl. Los apartamentos se vendieron en poco tiempo ’A lakások hamar elkeltek’, de: Los apartamentos fueron vendidos en poco tiempo por agentes inmobiliarios ’A lakások hamar elkeltek ingatlanügynökök közvetítésével (által)’. A se névmással képzett szenvedő ige cselekvői bővítménnyel való használata csak elszórtan, a jogi-igazgatási szaknyelvben fordul elő: Los recursos se presentaron por el sector crítico y aún no ha habido respuesta ’Az érintett szektor prezentálta a forrásokat és még nem érkezett válasz’ [ABC, Spanyolország, 1985]; de még ezekben az esetekben is természetesebb a körülíró szenvedő szerkezet alkalmazása: Los recursos fueron presentados por el sector crítico.

En la reunión se discutieron temas importantes. Az értekezleten fontos témákat vitattak meg.

S most elérkeztünk a kérdésünkhöz: se venden casas vagy se vende casas? Habár az előzőekben tárgyalt kétféle mondattípusban az a közös, hogy elmarad belőlük a cselekvés végrehajtója, nem keverendőek össze a személytelen kifejezések (nincs alanyuk és az ige mindig egyes szám harmadik személyű) a szenvedő mondatokkal (az ige egyes vagy többes szám harmadik személyben áll a szenvedő alannyal egyeztetésben). A keveredés csak tárgyas igékkel fordulhat elő, mivel egyedül ezekkel alkotható mind a kétféle mondattípus: Se busca a los culpables ’Keresik a bűnösöket’ (személytelen) és Se buscan casas con jardín ’Kertes házak kerestetnek’ (szenvedő).

A régi spanyolban csak a szenvedő mondatok léteztek, amelyek nem jelentettek semmilyen nehézséget, amikor az alany dolgot (élettelent) jelölt: Se cantan cosas torpes e malas ’Ügyefogyott és rossz dolgokat énekelnek’ [Cuéllar Catecismo, Spanyolország, 1325]. Azonban amikor az alany személyt jelölt, többértelműség jelentkezett a visszaható, a kölcsönös és a szenvedő jelentések között. Így például egy olyan mondat, mint a Se tratan bien los pobres, jelenhette azt, hogy ’A szegények jól bánnak magukkal’ (visszaható), azt is, hogy ’A szegények jól bánnak egymással’ (kölcsönös), valamint azt is, hogy ’A szegényekkel jól bánnak [mások]’ (szenvedő). Az egyértelműsítés végett terjedt el az a gyakorlat, hogy a személyt jelölő főnév elé a elöljárószót tettek, amikor a mondat szenvedő értelmű volt: Que se respeten a los prelados de la Iglesia ’Tiszteljék az Egyház főpapjait!’ [Palafox Carta, Spanyolország, 1652]. Majd végül az ige egyes számban rögzült, amely a se névmással alkotott mai spanyol személytelen kifejezéseknek adott helyett: A pesar del régimen excepcional con que se trataba a los reclusos extranjeros ’A kivételes bánásmód ellenére, amellyel a külföldi fegyenceket kezelték’ [Chavarría Rojo, Uruguay, 2002]. Vagyis – mondhatni, a sors iróniája – a személytelen kifejezések éppen a személyekre utaló szenvedő mondatokból születtek.

A két szerkezet közötti különbséget magyarázó videó – haladóknak és profiknak!
A mai többségi művelt nyelvhasználatban, melyet a nagy presztízzsel rendelkező spanyol nyelvű írók is képviselnek, a személytelen szerkezet használatos, ha a tárgyas ige tárgya meghatározott személy – s ezért szükségszerűen a elöljáró vezeti be –, pl. Allí estaba la campana con que se llamaba a los trabajadores ’Ott volt a harang, amellyel a munkásokat hívták’ [Araya Luna, Chile, 1982]; Dio las instrucciones para que […] se buscara a las adoratrices de la Vela Perpetua ’Utasítást adott, hogy keressék a Vela Perpetua [katolikus vallási gyülekezet – a szerk.] tagjait’ [Sánchez Héroe, Kolumbia, 1988]; a szenvedő mondat pedig, ha a tárgyas ige tárgya a cselekvő mondatváltozatban dolog vagy határozatlan személy – a elöljáró nélkül –, amely a szenvedő mondat alanya lesz: Se exponen tesis y se buscan argumentos que tengan fuerza persuasiva ’Tételeket állítanak fel és meggyőző erejű érveket keresnek’ [Marafioti Significantes, Argentína, 1988]; Se buscan jóvenes idealistas ’Idealista fiatalok kerestetnek’ [Tiempo, Kolumbia, 1992].

E használati megoszlás értelmében a személytelen szerkezet nem szokványos és nem is ajánlatos, amikor a tárgy dolgot (élettelent) jelöl; ennek ellenére Latin-Amerika egyes részein – különösképpen Dél-Amerika déli országaiban – terjed a személytelen szerkezet élettelen tárggyal való használata, bár az írott nyelvben még ritkán bukkan fel: Es frecuente que se venda materias primas de baja calidad ’Gyakori, hogy rossz minőségű nyersanyagokat adnak el’ [FdzChiti Hornos, Argentína, 1992]. Ezen esetekben a többségi művelt nyelvhasználat továbbra is a szenvedő szerkezetet részesíti előnyben: A esa hora solo se vendían cosas de comer ’Ebben az időben csak élelmet árultak’ [GaMárquez Crónica, Kolumbia, 1981]; Se vendían papas fritas, caramelos y salchichas en cada esquina ’Árultak sült krumplit, cukorkát és kolbászt minden sarkon’ [Allende Eva, Chile, 1987].

A ’megmenekül’ ige ragozása a kétfajta szenvedő szerkezetben (Forrás: El Mexicano)

Néhány tárgyas ige, mint a nombrar ’kinevez’, elegir ’(meg)választ’, seleccionar ’(ki)válogat, kiválaszt’, contratar ’szerződtet’ és hasonlóak, mindkét kifejezéstípust lehetővé teszik és minden további nélkül eredményezhetnek szenvedő mondatokat határozott személyi alannyal. Ezért éppúgy helyes a Se elegirán los alcaldes por voto popular ’A polgármestereket szavazással fogják választani’ [Tiempo, Kolumbia, 1988] – ahol a los alcaldes ’a polgármesterek’ a se elegirán ’választódni fognak’ szenvedő alanya –, mint a Se elegirá a las autoridades de la institución para el período 1997-1998 ’Meg fogják választani az intézmény szaktekintélyeit az 1997–1998-as időszakra’ [Hoy, El Salvador, 1997], amelynek nincs mondattani alanya és ahol a las autoridades a se elegirá tárgya. Az ilyen esetekben a személytelen szerkezetet szokták előnyben részesíteni, lévén, hogy azt lehetetlen visszaható vagy kölcsönös jelentésben értelmezni, így nem okoz félreértést. Nem tanácsos viszont keverni a kétféle szerkezetet: Se elegirán a los cargos del partido ’Meg fogják választani a párt tisztségviselőit’ [Nación, Costa Rica, 1996]; itt a Se elegirán los cargos vagy a Se elegirá a los cargos lett volna természetesebb.

Összefoglalás röviden (Forrás: El Mexicano)

Az efféle személytelen kifejezések tehát tulajdonképpen szenvedő alakú egyes számú igével alkotott tárgyas mondatok, amelyeknek a tárgya határozott személyre utaló névszói kifejezés. Magyarul furcsán hangzik, de így pl. a Se elige a los cargos ’Megválasztják a tisztségeket’ mondat valójában annyit tesz: ’Megválasztatik a tisztségeket’, ahol a szenvedő igealak személytelenséget fejez ki. Bár a spanyolban az így képzett személytelen szerkezet viszonylag új fejlemény, érdemes megjegyezni, hogy a latinban is voltak olyan igék, amelyeket szenvedőként ragoztak, de jelentésük cselekvő volt és tárgyat vonzottak (ún. álszenvedő, más néven deponens igék), tehát a jelenség egyáltalán nem új.

Felhasznált irodalom

RAE, ASALE (2005): Diccionario panhispánico de dudas. Idézetek forrásai: szerzők | folyóiratok

A szakmai lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Si tuviera vagy si tendría?

Mint már szóltunk róla többször, az, hogy egy nyelvben mi helyes vagy helytelen, mást jelent a kutató és mást a nyelvművelő számára. A kutató szerint mindaz helyes, ami anyanyelvi változatokban előfordul: ő csak megfigyeli, leírja, de nem mondhat értékítéletet a nyelvi jelenségekről. A nyelvművelők viszont azt tartják helyesnek, ami a művelt beszélők nyelvhasználata alapján kidolgozott normába belefér (előíró vagy normativista szemlélet). Ez alkalommal a spanyol feltételes mondatok tekintetében vizsgáljuk ezt a kérdést, konkrétabban a jelen idejű feltételes mondatokkal kapcsolatban.

A feltételes mondat két részből áll: az ún. feltételes előtagot (prótasis condicional) tartalmazó mellékmondatból, amely általában a si ’ha’ szócskával kezdődik, valamint a főmondatból, amely a feltétel teljesülése esetén bekövetkező eseményt írja le (a két tagmondat sorrendje természetesen nem kötött, felcserélhető). Háromféle feltételes mondatot szokás megkülönböztetni:

• jövő idejűt (pl. Si estudias, apruebas/aprobarás ’Ha tanulsz, átmész a vizsgán’),
• jelen idejűt (Si estudiaras/estudiases, aprobarías ’Ha tanulnál, átmennél a vizsgán’) és
• múlt idejűt (Si hubieras/hubieses estudiado, habrías/hubieras/hubieses aprobado ’Ha tanultál volna, átmentél volna a vizsgán’).

Létezik persze kevert mondattípus is (pl. Si hubiese dormido bien, ahora no estaría de mal humor ’Ha jól aludtam volna, akkor most nem lennék rossz hangulatban’). A továbbiakban bennünket csak a középső típus fog érdekelni. (Az alábbi videón pedig remek tízperces összefoglalót láthatunk a témáról a való életből merített példákkal, feliratozva.)

Megjegyzés: amit ő ’főmondat’-nak (oración principal) hív, az valójában a mellékmondat. A kettőt nagyon egyszerű megkülönböztetni egymástól: a főmondat önmagában is értelmes, a mellékmondat viszont nem.
A „sztenderd” – művelt, normatív vagy értsünk bármit is ez alatt – spanyolban a jelenre utaló feltételes mondatok mellékmondatában a kötőmód folyamatos múltja (amely nem is mindig kötőmódú), a főmondatban pedig a condicional simple használatos, ahogy a fenti példában látható. Nem kevés nyelvváltozat kötetlen regiszterében (pl. Spanyolország északi részén és Dél-Amerika több országában) ugyanakkor a feltételes előtagban is előfordulhat a condicional simple használata, pl. Lo haría si tendría plata ’Megtenném, ha lenne lóvém’ (a sztenderd si tuviera plata helyett). Nyelvleírói szempontból ez nyelvjárási jelenség, és semmi probléma nincs vele. Az előíró szemlélet szerint viszont nem része a művelt nyelvhasználatnak, így kerülendő. (Bizonyos nyelvjárásokban szintén elterjedt a kijelentő mód folyamatos múltjának feltételes jelentésű használata mindkét tagmondatban, pl. Si tenía dinero, me compraba una finca ’Ha volna pénzem, vennék magamnak egy telket’.)

Van azonban egy olyan eset, amikor a si tendría (si habría, si sería stb.) a nyelvművelők szerint sem elítélendő és a „sztenderd” nyelvben is megállja a helyét, mégpedig a No sé si tendría valor ’Nem tudom, lenne-e bátorságom’, Me pregunto si sería posible ’Vajon lehetséges lenne-e’ stb. típusú mondatokban. Ezek valójában nem feltételes alárendelő tagmondatok: a si itt a magyar ’-e’ kérdőszócskának felel meg (ezzel kapcsolatosan lásd még a fuera/sería kérdését).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ne parázzunk elutazni hosszú időre!

A nyelvhelyesség kérdésével folyton-folyvást találkozhatunk, nem csak nyelvtanulásnál, hanem a hétköznapokban is. Érdemes azonban tudni, hogy ezen nem mindenki érti ugyanazt. Sokszor hallhatunk pl. olyan megállapításokat, hogy „a mondat nyelvtanilag helyes, de így nem mondják” – na de mi értelme lenne egy olyan kifejezésnek, amelyik „nyelvtanilag helyes”, ha nem használják? Nyilván semmi. Főleg, ha elöljárószókról beszélünk, még az is megkérdőjelezhető, hogy nyelvtanilag helyes-e egy kifejezés, ha éppen nem használják az adott elöljárószóval. Tudományos értelemben egyébként pontosan azt nevezik helytelennek, ami anyanyelvi beszélőknél nem fordul elő.

Régebben részletesen írtunk a por és para használatáról, amely a tanulók egyik nagy dilemmája szokott lenni (a kötőmód és a múlt idők mellett – többek között). A cikk alá a következő hozzászólás érkezett (szerkesztett formában, kiemelések tőlem):

Időhatározói funkcióként találkoztam a viajamos al extranjero para/por mucho tiempo megoldásokkal. Helyes lehet mindkettő ’hosszú időre elutazni’ jelentéssel? Ugyanígy láttam már por ill. para una semana-t is. Többször láttam por-ral, időtartam kifejezésére, de épp egy tankönyv magyarázza a para-t a para mucho tiempo kapcsán ugyanazzal a funkcióval.

Olvasónk észrevételéből érezhető, hogy kételkedik. És azt kell, hogy mondjam, teljes joggal, mert annak a mondatnak, hogy *viajamos al extranjero para mucho tiempo, semmi értelme nincs spanyolul, tehát ezt anyanyelvűektől nem is hallhatta, legfeljebb magyar tankönyvekben olvashatta. S lám, a gyanú be is igazolódik, ha rákeresünk pl. a va de viaje para mucho tiempo mondatra: mindössze néhány (10 alatti) találatot kapunk rá, és azok többsége is ugyanabból a magyar oktatási anyagból való. Ha viszont ugyanezt por elöljáróval keressük, egyből 50 ezer körülire ugrik fel a találatok száma. Hát nem meglepő?

Olvasónk ezután két konkrét példát is említ egy tankönyvből: Marisol va de viaje para mucho tiempo (ez lényegében ugyanaz, mint az idézett hozzászólásban, nem is érdemes vele tovább foglalkozni), illetve Estoy en la cama para mucho tiempo, aminek aztán végképp semmi értelme – nem is értem, hogy kerülhetett bele egy tankönyvbe.

Szögezzük le, hogy önmagukban a para mucho tiempo vagy para una semana stb. kifejezések nem helytelenek. Ezeket azonban nem eltöltött vagy eltöltendő időtartam, hanem adott időre vonatkozó cél kifejezésére használják: pl. planes para una semana de vacaciones ’tervek egy egyhetes üdülésre’, amor para mucho tiempo ’hosszú időre szóló szerelem’ stb. Amikor viszont azt szeretnénk kifejezni, hogy valahol valamennyi ideig leszünk (voltunk, vagyunk), azt mindig por-ral mondjuk: No nos iremos por mucho tiempo ’Nem megyünk el sok időre’ [nem leszünk sokáig távol].

A nehézséget az okozza, hogy a magyarban a <valamennyi időre> kifejezés jelent időtartamot és célt egyaránt – így pl. a Két hétre utazunk el mondat kifejezheti azt, hogy „két hetet leszünk távol”, és azt is, hogy „két hétig tervezzük a távollétet, de lehet, hogy előbb hazajövünk”. Ezzel szemben a Két hétre szánt élelem van mondat már tisztán célt fogalmaz meg – ekkor használatos spanyolul a para. Persze elméletileg lehetne azt mondani, hogy Nos iremos para mucho tiempo, csakis olyan értelemben, hogy „azért utazunk el, hogy sok időt töltsünk (valahol)”. De mint már említettem, egy ilyen mondatnak a spanyolban nem lenne értelme, így nem is fordul elő.

A kiegészítésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Desconociendo e ignorando la realidad...

„Azt mondod, hogy fontos vagyok a számodra, de mindig
semmibe veszed az összes üzenetem.”

Egy korábbi cikkben az ismeretet, tudást, képességet kifejező igék használatáról írtam, melyben az egyik példamondat ez volt: Desconozco esa película ’Nem ismerem azt a filmet’. Érdekes módon ez sokáig nem szúrta senkinek sem a szemét, ám miután a KultúrTapas magazin is átvette az írást, egyik olvasónk a Facebookon megjegyezte, hogy márpedig ilyet spanyolul soha nem mondanak. Ebben van igazság, de csak félig. Lássuk, mi a teljes!

A DRAE szerint a desconocer egyik jelentése no conocer, azaz ’nem ismer’, így elvben a két jelentés megegyezik. (Az akadémiai értelmező szótár ezt a jelentést a 2. helyen hozza, de ez nem feltétlenül függ össze a gyakoriságával.) Azonban a valós nyelvhasználat kissé összetettebb képet mutat. Nem használják ugyanis ebben a jelentésben – többek között – személyekre: pl. a No conozco a Juan ’Nem ismerem Jánost’ helyett nem mondhatjuk, hogy Desconozco a Juan. Önmagában persze ez a mondat is értelmes, csak éppen így azt jelenti, hogy ’Nem ismerek rá Jánosra’ – mert pl. nem úgy viselkedik, ahogy várnánk tőle –, vagyis személyek esetén a desconocer jelentése inkább ’nem ismer rá/meg’ (vö. reconocer).

A választékos nyelvben azonban teljesen helytálló a desconocer használata dolgokra utalva, ahogy az olvasónk által kifogásolt mondatban is. Az már más kérdés – és ebben tökéletesen igaza van olvasónknak –, hogy az emberek az utcán általában nem a választékos nyelvet használják, és a mindennapi életben valóban inkább azt mondják, hogy No conozco esa película. Ha viszont nem mutató névmással, hanem egyszerűen névelővel keresünk rá a mondatra az interneten, akkor csaknem 30 ezer találatot kapunk, amiből nem úgy tűnik, mintha a spanyol anyanyelvűek egyáltalán nem mondanának ilyesmit.

Ha gyakorlatiasabb oldalról közelítjük meg a kérdést, elmondhatjuk, hogy a desconocer leginkább akkor használatos a conocer tagadásaként, ha az adatszerű, tényszerű ismeretekre vonatkozik; vagyis nagyjából akkor, amikor a no conocer a no saber szinonimája lehet (tehát annak tagadására, amikor a conocer és a saber is használható ugyanabban a szövegkörnyezetben). Sőt, ebben az esetben a desconocer szinonimája az ignorar is (amely egyébként az előbbi művelt duplikátuma): No {conozco ~ sé} el título de la película. Desconozco ~ Ignoro el título de la película. ’Nem ismerem/tudom a film címét.’ No {conozco ~ sé} el nombre de aquel lugar. Desconozco ~ Ignoro el nombre de aquel lugar. ’Nem ismerem/tudom annak a helynek a nevét. (Párhuzamként hozható fel erre a magyarból a „nincs tudomása [valamiről]” kifejezés, amely eredetileg a jogi/választékos nyelvhez tartozik, majd onnan átvették a politikusok is.*)

Összefoglalás... (Forrás: El Mexicano)

Persze ne feledjük, hogy a beszélt nyelvben az ignorar általában ’ignorál’, azaz ’nem vesz róla tudomást’, ’semmibe vesz’ jelentésben használatos: ¿Por qué ignoras mis mensajes? ’Miért veszed semmibe az üzeneteimet?’ (A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy az ebből képzett melléknév, az ignorante jelentése pedig ’tudatlan, műveletlen’ ember.) Mi azonban reméljük, olvasónk is megnyugodott, hogy nem ignoráltuk az észrevételét.

Csak az helyes, amit Madridban mondanak?

A spanyol birodalom zászlaja

Mint már olvashattunk róla, az idegennyelv-oktatásban a nyelvek sztenderd változatát tanítják. Ebben így első olvasatra nincs is semmi különös. De mi az a sztenderd? A legegyszerűbben úgy lehetne meghatározni, hogy egy adott nyelvterület művelt beszélőinek, az úgymond „elit közösség” közmédia által is képviselt – részben mesterségesen is alakított – nyelvváltozata, amelyen az írott nyelv is alapszik.

Azonban ezzel van egy kis probléma. Míg ez egészen jól működhet egy viszonylag kis nyelvterületen, mint például a magyar nyelv esetében, egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint ahol a spanyolt vagy az angolt beszélik, elképzelhetetlen, hogy csak egyetlen sztenderd nyelvváltozat létezzen. Tételezzük fel például, hogy az egyetlen sztenderd változat a Spanyolország középső és északi részén beszélt nyelvjárásokon alapuló spanyol nyelvváltozat lenne. Elég nehéz volna elhinni, hogy egy mexikói vagy egy dél-amerikai is követné ezt a nyelvváltozatot, amely számára majdhogynem nevetségesen hangzik a sajátos kiejtése miatt. De természetesen ez fordítva is igaz: egy madridi beszélő sem kezdene el önszántából úgy beszélni, mint egy latin-amerikai, csak azért, mert ők vannak többségben. Az ilyen hatalmas, több földrészre kiterjedő területen beszélt nyelvek esetében ezért szükségszerű, hogy ne csak egyetlen sztenderd változat létezzen: a spanyolnál gyakorlatilag megvan majdnem minden országnak, illetve nagyobb nyelvjárási területnek a maga „sztenderdje” (a „sztenderd” itt most nem csak a kiejtésre értendő, hanem minden másra).

Madridi panoráma a San Isidro parkból (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami viszont valóban nehéz kérdés, az annak megítélése, hogy mi tartozik egyáltalán egy „sztenderd” nyelvváltozathoz – hiszen ezek a változatok is valamelyik nyelvjáráson alapulnak (tudományos alapon minden nyelvváltozat nyelvjárás, és minden nyelvváltozat egyenrangú). Például a spanyolországi sztenderdhez hozzátartozik az ún. leísmo (a részes esetű le, les névmás használata férfiakra tárgyesetben, a lo, los helyett), de már nem tartozik hozzá a Kasztíliában elterjedt laísmo (a tárgyesetű la, las névmás használata részes esetben nőkre, a le, les helyett), pedig történetileg mindkettő ugyanolyan nyelvjárási újítás és nincs jelen a többi változatban. Vagy pl. a sok vitát kiváltott mi más grande amigo kifejezés, amely egyes vélemények szerint „nem része a sztenderdnek”, pedig nagyon is része – inkább a mindennapi nyelvnek nem (gyakori) része.

S itt kapcsolódik be az idegennyelv-oktatás: sajnos mindmáig elterjedt az az elavult és téves nézet, mely szerint a spanyol nyelv egyetlen sztenderd változata a spanyolországi kasztíliai nyelvváltozat. Ebből az is következik e felfogás szerint, hogy csak azt lehet tanítani. Ám ami még ennél is rosszabb, hogy a nem spanyolországi változatokat ezért hajlamosak „hibás”-nak, „helytelen”-nek megbélyegezni, és esetleg kedvezőtlen elbírálásban részesíteni a nyelvvizsgán. Figyelmen kívül hagyják ezzel azt a tényt, hogy a spanyolországi változatokat csupán az összes anyanyelvi beszélő kevesebb mint 10%-a használja, valamint azt is, hogy bizony e nyelvváltozat különbözik leginkább az összes többitől, vagyis globálisan és szinkrón megközelítésben a „legkevésbé sztenderd” a többi változathoz képest. (E tévedésnek valószínűleg az az alapja, hogy sokan úgy gondolják, amit az anyaországban beszélnek, az az „eredeti”. Csakhogy a nyelvek időben is változnak, és egyáltalán nem biztos, hogy egy „helyben maradt” változat a mai állapotában közelebb áll a korábbi közös nyelvállapothoz, mint egy másik, amelyet ma távolabb beszélnek – ilyen összefüggés nem létezik.)

A nyolc fő nyelvjárási régióhoz három nemzetközi sztenderd tartozik. (Forrás: El Mexicano)

A fent vázolt problémákat lenne hivatott részben áthidalni az ún. español neutral vagy español neutro, azaz a „semleges spanyol”, mondhatni, a „sztenderdek sztenderdje”. Mi lenne ez pontosan? Azt hiszem, az eddigiekből nem nehéz kitalálni: az español estándar-ral, vagyis a sztenderd spanyol változatokkal szemben az español neutral egy olyan nemzetközi spanyol média-nyelvváltozat, amely mentes a regionális elemektől, vagyis azoktól, amelyek csak adott területen (országban, régióban) használatosak. Természetesen ilyen a valóságban nincs, már csak azért sem, mert egy-egy nemzeti nyelvváltozat – mint pl. az imént említett spanyolországi – jobban különbözhet a többitől, mint azok egymástól.

Ezért a nemzetközi piacon – filmiparban, popzenében stb. – a „semleges spanyol”-nak is legalább kettő, de inkább három alapváltozata van: a spanyolországi sztenderd önmagában az egyik, a másik a Río de la Plata vidéki nyelvjárásra (rioplatense) épülő nagyobb sztenderd (Argentína, Paraguay, Uruguay), s végül a többi spanyol nyelvű ország sztenderdje, amely a mexikói sztenderden alapszik – a spanyol dialektológiában az utóbbit tartják egyébként a „legsemlegesebbnek”. Érdekesség, hogy egy időben egyes nemzetközi hírnevű spanyol előadók is ehhez a változathoz igazodtak (ld. pl. seseo), talán mert a spanyolországi [θ]–[s]-megkülönböztető változatot túl sajátosnak tartották.

A „Río de la Plata-i sztenderd” – nem része a [sz] szótag végi gyengülése, de a [zs]-zés igen.
Zárszóként, úgy gondolom, hogy a nyelvoktatásban is valami hasonló módszert kellene alkalmazni, és nem egyetlen, ráadásul a mai viszonylatban kisebbségi nyelvváltozatot a többi fölé emelni, hanem kiegyensúlyozottan kitérni legalább a fenti három nagyobb területi nyelvváltozat sajátosságaira. Ehhez persze elég magas szinten kellene szemléletet váltani, ami sajnos nem biztos, hogy a közeljövőben bekövetkezik, ha az eddigi évtizedek során sem változott semmi ezen a téren.

Általánosságban pedig arról, hogy egyáltalán miért nem jó egyetlen (sztenderd) nyelvváltozatot előnyben részesíteni mint egyedüli követendő normát, részletesen a Nyelv és Tudomány hírportálon olvashatunk Jánk István cikkében (a szerző nyelvi ideológiákról szóló cikksorozatának többi részét is ajánlom).

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi más grande amigo – helytelen?

A nyelvészek gyakran hangoztatják, hogy azt, hogy mi a helyes, az anyanyelvi beszélők döntik el azáltal, hogy használják. Ha valami nem felel meg bizonyos stilisztikai elvárásoknak vagy egyszerűen csak nem tetszik valakinek, az attól még nem lesz helytelen. Még akkor sem feltétlenül, ha csak ritkán fordul elő. A Facebook egyik spanyolos csoportjában a következő nyelvtani tesztkérdést tettem fel:

Melyik a helyes?
A) mi más gran amigo
B) mi amigo más gran
C) mi más grande amigo
D) mi más grande amigo mío

Bár nem sokan tippeltek, a helyes megoldást senki sem találta el. Annál érdekesebb viszont, hogy az egyik hozzászóló szerint „egyik sem helyes”. Valóban ez lenne a helyzet? Nos, természetesen nem, hiszen ha így lenne, fel sem tettem volna a kérdést – mivel a cél nem a nyelvtanulók félrevezetése volt. Hát akkor mi? Ehhez mélyedjünk el egy kicsit a spanyol melléknevek világában!

Mint ismeretes, a spanyolban van néhány olyan melléknév, számnév, névmás és határozószó (a továbbiakban együtt: „melléknévszerű szó”), amelyek rendelkeznek egy rövidebb alakkal is. A melléknevek közül ilyen a bueno, a malo és a grande (speciális esetben még a santo), a számnevek közül az uno, a ciento, a primero és a tercero, ill. ezek összetételei, a névmások közül az alguno, a ninguno és a cualquiera (és tulajdonképpen a birtokos névmások is), a határozószók közül pedig a mucho, a cuánto / cuanto, a tanto, továbbá a recientemente.

A sztenderd nyelvben csak hímnemben és egyes számban „rövidül” a bueno, malo, primero, tercero: un buen amigo ’egy jó barát’, un mal día ’egy rossz nap’, el primer encuentro ’az első találkozás’, el tercer año ’a harmadik év’. Egyes nyelvjárásokban, pl. Mexikóban a primera és a tercera, vagyis a nőnemű alakok is rövidülnek: la primer casa ’az első ház’, la tercer canción ’a harmadik dal’.

El A380 es el más grande avión comercial del mundo. Az A380 a világ legnagyobb utasszállító repülőgépe.

Hímnemű, valamint hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt rövidül egyes számban az uno és összetételei, beleértve az alguno és ninguno határozatlan névmásokat: un hombre ’egy férfi’, un alma ’egy lélek’, veintiún hombres ’huszonegy férfi’, treinta y un almas ’harmincegy lélek’, algún día ’valamelyik nap’, algún hada ’valamelyik/valamilyen tündér’, ningún libro ’semelyik/semmilyen könyv’, ningún águila ’semmilyen sas’.

A grande melléknév a mai nyelvben minden főnév előtt rövidül egyes számban: un gran amigo / una gran amiga ’egy nagyszerű barát(nő)’ (ám ez nem volt mindig így, irodalmi szövegekben vagy dalokban olykor ma is előfordul a teljes alak főnév előtt, pl. mi grande ilusión); a cualquiera (többes száma cualesquiera) egyes és többes számban is: cualquier libro ’akármilyen könyv’, cualquier persona ’bármely személy, akárki’ (ill. cualesquier libros ’bármilyen könyvek’, cualesquier personas ’bármely személyek, akárkik’, de többes számban ritkán használatos).

Különös esetet képez a santo melléknév, valamint a ciento számnév. A santo kizárólag férfinevek előtt rövidül, kivéve a Do- és To- szótaggal kezdődőeket: San Andrés ’Szent András’, San Pedro ’Szent Péter’ stb. (de: Santo Domingo ’Szent Domonkos’, Santo Tomás ’Szent Tamás’). A ciento rövid alakja, a cien használható önállóan is, és mindig rövidül főnevek, valamint a mil és millón (millones) számnevek előtt: cien pesos ’száz peso’, cien mil habitantes ’százezer lakos’, cien millones de personas ’százmillió ember’. A teljes alak használatos azonban a többi összetett számnévben, azaz egyesek és tízesek előtt: ciento uno ’százegy’, ciento cincuenta ’százötven’. A ’valahány százalék’ jelentésű kifejezésekben mindkét alak használható: cien(to) por cien(to) ’száz százalék’.

Melyik mikor/hol rövidül? (Forrás: El Mexicano)

A határozószók közül a recientemente ’nemrég, mostanában’ ige vagy igenév előtt recién alakban használatos (amely valójában a reciente ’friss, nem régi’ melléknévből rövidült): recién (ha) llegado ’nemrég érkezett’. A tanto, a cuánto / cuanto és a mucho melléknév és határozószó előtt rövidülnek: tan bellas ’annyira szépek’, ¡Cuán lejos está! (irod.) ’Mennyire messze van!’, muy grande ’nagyon nagy’, muy bien ’nagyon jól’.

Természetesen a fent felsorolt melléknévszerű szavak nem rövidülnek, pontosabban a teljes alakjuk használatos, amennyiben a jelzett szó után állnak: un libro bueno ’egy jó könyv’, una casa grande ’egy nagy ház’, el capítulo primero ’az első fejezet/rész’, una persona cualquiera ’egy akárki’ stb. Van azonban egy olyan szabály is, amelyre általában nem szoktak túl sok figyelmet fordítani az oktatásban, ez pedig úgy szól, hogy a melléknév nem rövidül, ha fokozva van. De gyakorlatilag itt csak a grande jöhet szóba, mivel nincs más rövidülő melléknév, amelyet analitikusan fokoznának egy ilyen kifejezésben. A helyes megoldás tehát a C) válasz, a mi más grande amigo lett volna.

Persze mint a későbbi hozzászólásokból kiderült, a magát anyanyelvűnek valló hozzászóló azt kifogásolta, hogy ezt a konkrét kifejezést nem szokás használni. Ehhez képest – legalábbis e cikk írásának időpontjában – több ezer találat van rá az interneten, amelyek közt akadnak még irodalmi művek is. Habár ez valóban nem túl sok az anyanyelvi beszélők számához mérten, bőven elég ahhoz, hogy kijelenthessük: a kifejezés nem csupán nyelvtanilag helyes (ami nem is volt kérdés), hanem egyértelmű, hogy vannak, akik használják is, tehát semmilyen értelemben sem lehet helytelennek tekinteni. Végül megjegyezzük, hogy a Spanyol Királyi Akadémia élőnyelvi korpuszában 13 találat van a „mi más grande + főnév”, és 45 a „su más grande + főnév” kifejezésekre, ami egy hiteles korpuszban még csak kevésnek sem mondható. Az pedig, hogy ez kinek nem tetszik, már nem nyelvi kérdés...

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Todo el agua – hogy micsoda???

Mucha (mucho?) agua...

A nyelvváltozások lehetnek hangtani, alaktani és mondattani jellegűek, a leggyorsabban pedig a szókincs változik. Ugyanakkor a hangtani változások nem mindig maradnak meg a hangtan szintjén, hanem gyakran magasabb szintű, már az alaktant, esetleg a mondattant is érintő változásokat indítanak el, amelyek akár teljesen átalakíthatják egy nyelv szerkezetét (gondoljunk csak a latin esetragok lekopásának, illetve a hangsúlytalan rövid magánhangzók bizonytalanságának újlatin következményeire).

Mint arról egy korábbi cikkben szó volt, a spanyol határozott névelőnek nőnemben két alakváltozata létezik: alapesetben ez la, valamint az el, amelyet az előbbi helyett használnak az erőltetett hangzás elkerülésére a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt: el agua ’a víz’, el hambre ’az éhség’. Mindkettő forrása a latin ĬLLA ’az’ nőnemű mutató névmás, amely az óspanyolban ela alakban folytatódott, ám hamar la-ra rövidült, a fenti eset kivételével: ĬLLA AQUA > ela agua [elágu̯a] > el agua. Bár az így kapott el névelő alakja egybeesik a hímnemű határozott névelőével, természetesen nem nevezhető „hímnemű”-nek, még akkor sem, ha nemes egyszerűsítésből vagy tájékozatlanságból felszínesen így hívják. (A hímnemű el névelő a latin ĬLLE hímnemű mutató névmás folytatója, amely az óspanyol korszakból ell [ellʲ] alakban is dokumentált.)

(Forrás: El Mexicano)

A névelő természetesen nem meghatározza, hanem csak jelöli a főnév nemét, vagyis azzal a megfelelő nemű alakjában egyezik. Tehát elméletileg egy főnév neme nem kellene, hogy függjön attól, hogy a névelő melyik alakváltozata áll előtte. De most álljunk meg egy kicsit. Hogyan lehetne egyáltalán meghatározni azt, hogy mi a főnév nyelvtani neme? Honnan tudhatja az anyanyelvi beszélő, hogy például az agua főnév nőnemű? Hát nyilván csak onnan, hogy a determinánsok, melléknevek, névmások stb. melyik alakjukban egyeztetődnek vele (hiszen így jegyezte meg azokat a kifejezéseket, amelyekben az agua előfordul).

Az eddigiekből belátható, hogy amennyiben a beszélők az el alakot – mivel a fenti kivételtől eltekintve kizárólag hímnemű főnevek előtt fordul elő – a hímnemű névelővel azonosítják, könnyen az tudatosulhat bennük, hogy az olyan nőnemű főnevek, mint az agua, águila ’sas’, alma ’lélek’, hambre stb., egyes számban hímneműek. Ennek következményei viszont sokkal messzebbre mutatnak, mint gondolnánk.

El agua salada (salado??)

Tegyünk egy próbát! Keressünk rá például a *todo el agua és a toda el agua, illetve a *todo el alma és a toda el alma pontos kifejezésekre. (A parancsot célszerű úgy megadni, hogy a másik változatot mindig kizárjuk a keresésből, sok helyen ugyanis mindkettő szerepel – éppen a nyelvi kérdésekkel foglalkozó fórumokon, ami torzítaná a találatok számát.) Az eredmény meglepő: a nyelvtanilag „helytelen” első kifejezésekre is tíz-százezres nagyságrendű találatokat kapunk!

Tudományos hivatkozási alapként azonban a Google nem megbízható forrás, így ha teljesen hiteles adatokat szeretnénk nyerni, akkor a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) szövegadatbázisaiban (CORDE, CREA) érdemes keresni, amelyek a 8–20. század szövegeit tartalmazzák (és már elérhető a legújabb korpusz, a CORPES XXI bétaverziója is, amely már a jelen időszakot öleli fel). A korpuszok adatai viszont megerősítik a Google-keresés eredményét: a táblázatból az is jól látható, hogy a todo el agua / todo el alma kifejezések csak a 20. században kezdtek igazán elterjedni:

(Forrás: El Mexicano/CORDE/CREA)

Mindez önmagáért beszél: tetten értünk egy folyamatban lévő nyelvváltozást! Méghozzá nem is akármilyet: arról van szó, hogy a todo, -da melléknév – ún. kvantor – a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevekkel az el névelő hatására hímnemben egyeztetődik (valójában persze arról van szó, hogy a „todo el” így együtt vésődött be a beszélők tudatába, szemben a rendkívül ritka „toda el” szókapcsolattal, amelynek előfordulási aránya a CORPES XXI adatai alapján mindössze 0,61%-a az előbbinek). Mit is tehetnénk, ha a beszélők ezt már így is használják? Természetesen semmit, és nem is kell, hogy tegyünk. A változást a RAE is elismeri új nyelvtanában, de továbbra is a „helyes”, azaz nőnemben egyeztetett alak használatát javasolja:

19.7c El cuantificador todo posee variación de género y número, por lo que da lugar al paradigma todo/toda/todos/todas, al que se agrega el neutro todo (Todo le gusta). Está extendido el uso incorrecto del masculino todo ante grupos nominales definidos formados por sustantivos que empiezan por –a– tónica, como en todo el agua, todo el alma, todo el hambre. Se recomienda evitar estas construcciones y utilizar en su lugar toda el agua, toda el alma, toda el hambre. [...]

Vajon milyen további következményekkel lehet számolni? Ha a változás így folytatódik, megeshet, hogy előbb vagy utóbb az összes hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnév egyes számban hímneművé válik, s így a kétnemű főnevek (nombres ambiguos) táborát fogja erősíteni. Egyről már biztosan tudunk, amellyel ez „hivatalosan” is megtörtént: az arte ’művészet’ főnévről, mely eredetileg csak nőnemű volt, bár itt az is szerepet játszhatott a változásban, hogy az -e végződés nem jelöli a nemet.

Le digo a mis amigos – helytelen?

Többször volt már szó a spanyol személyes névmásokról, az esetragozásuk furcsaságairól és nyelvjárási sajátosságairól. Ezennel egy, a részes névmás nyelvtani egyeztetésével kapcsolatos elterjedt nyelvi jelenségbe ássuk bele magunkat. Kiderül, hogy nem minden helytelen, ami annak tűnik, noha ezt a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) sokszor nem akarja elfogadni.

Azt már a kezdő spanyolosok is tudják, hogy az igei részes névmás – a személyes névmás részeshatározó esete – a le, les (< lat. ILLI, ILLIS), amely nem különbözteti meg a nyelvtani nemet (a tárgyas névmással ellentétben), csak a számot. Ebből az is egyértelműnek tűnne, hogy számban egyeznie kell a mondat részeshatározójával, tehát ha egyetlen személyre (dologra) utalunk, akkor le, ha pedig többre, akkor les. A valóság azonban nem ennyire egyszerű. Abban az esetben ugyanis, ha a részes névmással álló ige megelőzi a mondat a elöljárószóval bevezetett részeshatározóját – amely egy főnévi csoport –, akkor általában többes számú részeshatározó esetén is a le alak használatos: Le digo a mis amigos ’megmondom a barátaimnak’, Dile a tus amigos ’Mondd meg a barátaidnak’.

A RAE és a spanyoltanárok természetesen szigorúan azt mondják, hogy ez „helytelen”, mert a névmást számban egyeztetni kell a részeshatározói funkciót betöltő főnévi csoporttal. Viszont ha rákeresünk a le digo a mis amigos és a les digo a mis amigos kifejezésekre, láthatjuk, hogy mindkettőre közel azonos nagyságrendű találatot kapunk – tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nem csak az utóbbi helyes, sőt! Ne feledjük: hogy valami helyes-e vagy sem, kizárólag attól függ, hogy használják-e az anyanyelvi beszélők: ha igen és még elterjedt is, akkor nem mondhatjuk, hogy „helytelen”. Az, hogy a RAE szerint „ajánlatos a művelt normában az egyeztetés”, már a nyelvi illemtan kérdése – amitől persze még nem lesz nyelvtanilag helytelen...

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi áll az egyeztetés hiánya mögött. Megfigyelték ugyanis, hogy a nem egyeztetett le névmás többnyire akkor fordul elő, ha az állítmány megelőzi a mondat többes számú részeshatározóját; ellenkező esetben az előfordulások száma jelentősen lecsökken. Mindebből pedig arra lehet következtetni, hogy e jelenségnek mondattani oka van: a beszélők „elvesztik az összefüggést” a többes számú részeshatározó és az attól „távolra” került részes névmás között. Ezzel szemben fordított szórend esetén a névmás közvetlenül követi a többes számú részeshatározót, ami a jelek szerint biztosítja, hogy az egyeztetés megmaradjon. Egy alternatív megközelítés pedig az lehetne, hogy az előbbi esetben a névmás elveszti a valódi részeshatározói szerepét és inkább csak „irányt” fejez ki – olyasmit, mint a magyarban az oda.

Érdekes ugyanakkor, hogy – az NGLE állításával ellentétben – a többes számú les alak akkor is előfordul, ha a részeshatározó nyelvtanilag egyes számú, de emberek csoportját jelenti (le gusta a mi familia vs. les gusta a mi familia ’tetszik a családomnak’). Sőt, bizonyos kifejezésekben ilyenkor a többes számban egyeztetett les névmás a gyakoribb – vagyis éppen az előző jelenség fordítottja történik. Egyfajta magyarázat erre az lehet, hogy míg az előzőekben részletezett esetben a beszélők (talán fonológiai okokból?) „soknak érzik” a többes szám jelölését a részes névmáson, amikor az állítmányt követő részeshatározón már jelölve van, addig az utóbbi típusú kifejezéseknél az ellenkezője játszódik le, vagyis szükségesnek érzik jelölni azt, hogy az egyes számú főnévi csoport több személyre utal. A spanyolban egyébként nem ritkák a hasonló nyelvtani egyeztetési „hibák” a jelentésbeli „logika” javára, és ez az írott, illetve a költői nyelvben is sokszor megjelenik.

A leísmo, a laísmo és a loísmo a spanyolban

A spanyol személyes névmásokról már volt szó több témában is korábban, azonban csak érintőlegesen tértem ki három fontos nyelvjárási jelenségre, amelyek viszont sokszor megzavarhatják a nyelvtanulók „tisztánlátását”. Ezekről lesz szó a mai témában.

Áttekintés

Mint tudjuk, a spanyol személyes névmások (pronombres personales) négy esettel (caso) rendelkeznek, alany- (nominativo), tárgy- (acusativo), részes (dativo), valamint elöljárós (melyet neveznek határozói vagy függő esetnek is, spanyolul caso preposicional vagy oblicuo). Ezek közül az alany- és az elöljárós esetűek az ún. hangsúlyos névmások (pronombres tónicos), a csak igével használatos részes és tárgyesetűek pedig a hangsúlytalan névmások (pronombres átonos). Az utóbbiakra a pronombres clíticos elnevezést is használják a szakirodalomban (a clítico jelentése ’tapadó-’, ill. ’simulószó’, továbbá összetételben proclítico, ha az igét megelőzi, és enclítico, ha hátulról tapad hozzá).

Az esetek szám és személy szerinti eloszlása azonban nem túl „logikus”, nem kiegyenlített. Elöljárós esete pl. csak az egyes szám első és második személyű, valamint a visszaható névmásnak van (a többinél megegyezik az alanyesettel); a tárgy- és a részeshatározó eset pedig csak harmadik személyben különböznek egymástól, és szintén csak harmadik személyben van külön visszaható névmás is, amely viszont egyes és többes számban azonos. Ugyanez a helyzet a nemek vonatkozásában is: az alanyesetű névmások az egyes szám első és második személyű alakok kivételével megkülönböztetik a nemeket, a tárgyesetű névmások csak a harmadik személyben, a részes és az elöljárós esetűek – beleértve a visszahatóakat is – pedig egyáltalán nem.

De hogy nyelvjárási jelenségekről beszélhessünk egyáltalán, tekintsük át gyorsan a művelt vagy „sztenderd” norma szerinti személyes névmásokat a harmadik személy vonatkozásában. Alanyesetben, egyes számban ezek az él, ella, ello (< lat. nom. ĬLLE, ĬLLA, ĬLLUD), többes számban ellos, ellas (< lat. acc. ĬLLOS, ĬLLAS); tárgyesetben, egyes számban a lo, la, lo (< lat. acc. ĬLLUM, ĬLLAM, ĬLLUD), többes számban los, las (< lat. acc. ĬLLOS, ĬLLAS); részes esetben pedig a le, les (< lat. dat. ĬLLI, ĬLLIS). (Ez majdnem teljesen megfelel a latin esetrendszernek azzal a különbséggel, hogy a spanyol alanyesetű többes szám is a latin tárgyesetűből származik.) A sztenderd spanyol köznyelvben használt tárgy- és részeshatározó esetű névmásokat az alábbi táblázat foglalja össze.

(Forrás: El Mexicano)

Nyilván egyszerű dolgunk lenne, ha ez mindenhol így is lenne, a nyelv azonban folyamatosan változik. A latinban még mindkét számban és mindhárom személyben megkülönböztették a részes és a tárgyesetet egymástól. A spanyolban ez azért nincs így, mert az első és második személyű latin tárgyesetű névmásokból (MĒ, TĒ / NŌS, VŌS) lettek a részes esetűek is (me, te / nos, os), míg a latin egyes számú részes esetű (MIHI, TIBI), valamint a visszaható részes névmásból (SIBI) a spanyolban az elöljárós esetűek (mí, ti, sí) lettek (a többes számú részes esetű latin NŌBIS és VŌBIS eltűnt, azaz valószínűleg egybeesett az alany- és tárgyesetű NŌS, VŌS alakokkal).

Látjuk tehát, hogy latin > spanyol átalakulásnál az első és második személyű névmások elvesztették a tárgy- és a részes eset eredeti megkülönböztetését, csak a harmadik személyekben tartották meg azt, az esetrendszer kissé átalakult. A mai spanyol nyelvjárásokban ez az átalakulás pedig folytatódik, kiterjedve a harmadik személyű névmásokra is, ami a leísmo, laísmo és loísmo elnevezésű jelenségeket eredményezi. A továbbiakban arról lesz szó, hogy mit is jelentenek ezek egészen pontosan, és mennyire elfogadottak a művelt köznyelvben.

A leísmo

A leísmo (magyarul kb. ’le-zés’) a legelterjedtebb a három közül, és a részes esetű le, les névmás használatát jelenti tárgyesetben, a sztenderd nyelvbeli lo(s) vagy la(s) helyett. Spanyolországban és Latin-Amerikában is általánosan elterjedt jelenség, azonban más-más jelleggel.

• Spanyolországban hímnemben fordul elő a le(s) névmás tárgyas használata a lo(s) helyett, ha személyről van szó: —¿Conoces a José? —No, no le conozco. ’Ismered Josét? – Nem, nem ismerem őt’; de: —¿Conoces estos libros? —Sí, los conozco. ’Ismered ezeket a könyveket? – Igen, ismerem azokat’. (Nőnemben személyekre és dolgokra is a la(s) névmás használatos tárgyesetben: —¿Conoces a María / esta novela? —Sí, la conozco. / —No, no la conozco. ’Ismered Maríát / ezt a regényt? – Igen, ismerem őt/azt. / Nem, nem ismerem őt/azt.’) A jelenség oka egyes szakemberek szerint az, hogy a beszélők nemcsak a nemek, hanem a személyek és a dolgok megkülönböztetésére is törekszenek.

(Forrás: El Mexicano)

• A Latin-Amerikában is előforduló leísmo a magázással, vagyis az usted(es) névmás használatával van összefüggésben. Ez az ún. leísmo de cortesía, és nemre való tekintet nélkül használják: A usted(es) le(s) respeto. ’Önt (Önöket) tisztelem.’ Harmadik személyről szólva, valamint tegezés esetén is a norma szerinti tárgyesetű névmásokat használják: lo/la quiero ’szeretem őt’, los/las quiero ’szeretem őket ~ szeretlek titeket’.

(Forrás: El Mexicano)

A fent tárgyalt spanyolországi leísmo – hímnemben és személyre – és a leísmo de cortesía a művelt köznyelvben ma már teljesen elfogadott. A leísmo összes többi esete nem számít helyesnek a művelt normában. A jelenség ugyanakkor nem érvényesül, ha a tárgyas névmás egy részes esetűvel áll együtt: pl. No me lo puedo quitar [a él] de la cabeza (nem pedig No me *le puedo quitar de la cabeza) ’Nem bírom őt kiverni a fejemből’.

A leísmo egy nagyon speciális, de általánosan elterjedt esete a se névmással alkotott személytelen mondatokban fordul elő: pl. Se le considera el mejor actor de su tiempo ’A maga idejének legjobb színészeként tartják számon’. Bár a spanyol nyelvtanok a jelenség e típusának eredetével nem foglalkoznak, annyi bizonyos, hogy már a kezdetektől fogva a részes névmással alkották az ilyen kifejezéseket. Vélelmezhetően az ennek az oka, hogy a személytelen szerkezet eredete a szenvedő kifejezésekben gyökerezik, amelyeknek nem volt tárgyuk.

Nem tartozik azonban a leísmo körébe, amikor bizonyos igékkel, amelyek a magyarban általában tárgyesetet vonzanak, a spanyolban a részes névmást is használják. Ez a „látszólagos leísmo” valójában arról szól, hogy az ige részes és tárgyesetet is megenged a szövegkörnyezettől függően.

A laísmo és a loísmo

A laísmo (kb. ’la-zás’) és a loísmo (kb. ’lo-zás’) a leísmo nevű jelenséggel ellentétben az etimológiailag tárgyesetű la(s), lo(s) névmások használatát jelenti részes esetben, az annak megfelelő le(s) helyett. Mindkettő tájszólási jellemző, és a művelt köznyelvben helytelennek számítanak.

A laísmo – részes esetben, nőnemben a la(s) használata le(s) helyett – a középkorból származó, ó-kasztíliai eredetű népnyelvi jelenség, és ma is jobbára csak Kasztília középső és északnyugati részén elterjedt az igénytelen nyelvhasználatban: pl. Yo *la di un beso a Josefa ’Adtam egy csókot/puszit Josefának’ (helyesen: Yo le di un beso...); Cuando abrió la Marcelina, *la dijeron: ¿Vive aquí Marcelina Domínguez? ’Amikor kinyitotta [az ajtót] a Marcelina, azt mondták neki: Itt él Marcelina Domínguez?’ (helyesen: le dijeron:...). A nyelvjárási laísmo oka, hogy – a tárgyesettel párhuzamban – a beszélők részes esetben is törekszenek a nemek megkülönböztetésére (az olasz is megkülönbözteti a nemeket részes esetben egyes számban, pedig a latin dativus-ban nem volt ilyen megkülönböztetés).

(Forrás: El Mexicano)

A loísmo, vagyis hímnemben a tárgyesetű lo használata részes névmásként a le helyett, szintén a középkori Kasztíliából származó tájszólási jelenség, de nem annyira elterjedt, mint a laísmo: *Los dije que no se movieran de aquí ’Mondtam nekik, hogy ne mozduljanak innen’ (helyesen: Les dije...).

Mivel a laísmo és a loísmo a középkori Kasztíliából nem került be a déli nyelvjárásokba, a Kanári-szigeteken, valamint Spanyol-Amerikában nem terjedtek el ezek a jelenségek.

Összefoglalás

A leísmo, laísmo és loísmo olyan nyelvjárási jelenségek, amelyekben a harmadik személyű névmások tárgy- és a részeshatározó esete közötti különbség eltűnik a nemek, valamint a személyek és a dolgok megkülönböztetése javára.

A leísmo a részes esetű le(s) névmás használatát jelenti tárgyesetben, a lo(s), la(s) helyett; a laísmo és a loísmo pedig a tárgyesetű la(s), lo(s) névmások tájszólási használata részes esetben, a le(s) helyett. A leísmo a cikkben leírt esetekben a művelt normában teljesen elfogadott, azonban a laísmo és a loísmo tájszólási jelenségek, amit az iskolázott beszélők igyekeznek elkerülni.

Az imént tárgyalt jelenségeket nagyjából úgy lehetne elképzelni, mint amikor valaki azt mondja magyarul, hogy pl. „[én] tudnák” a tudnék helyett, mert szükségesnek érzi a hangrendi illeszkedést.