Az előző témában a spanyol és az olasz „közelmúltat” hasonlítottuk össze, amelyet a latin HABĒRE igéből származó haber, illetve avere igével, valamint a befejezett melléknévi igenévvel (participio) képeznek. Tudjuk azt is, hogy ez az ige eredetileg birtoklást fejez(ett) ki – az olasz avere máig használatos e jelentésben, a spanyol haber ma már nem (szerepét a tener vette át).
Azzal sem mondok semmi újat, hogy a germán nyelvekben is létezik egy rendkívül hasonló ige (például az angol to have és a német haben), amelyet szintén a birtoklás kifejezésére (pl. angol I have a horse, német Ich habe ein Pferd ’Van egy lovam’) és a „közelmúlt” képzésére használnak (pl. angol I have bought a horse, német Ich habe ein Pferd gekauft ’Vettem egy lovat’ – a német esetében még a szórend is azonos a latin Habeo caballum comparatum szerkezetével).
Ha két vagy több, nem feltétlenül közeli rokon (vagy egyáltalán nem rokon) nyelvben egy-egy szó nagyon hasonló, ráadásul még a jelentésük, funkciójuk is ugyanaz, akkor az ember hajlamos teljes meggyőződéssel azt hinni, hogy ez nem lehet a véletlen műve, vagyis az eredetük is azonos. Jelen esetünkben persze nyilvánvaló, hogy a spanyol haber, olasz avere, francia avoir és román avea ige forrása a latin HABĒRE, amiben senki sem kételkedne, de vajon mi a helyzet az angol to have és a német haben igékkel? Szintén latin – esetleg újlatin – átvételek lennének?
Bizony, bármennyire is meglepő, itt csupán a véletlen igazán tökéletes művéről van szó! Bár lehetne éppenséggel az angolban és a németben is latin átvétel (ami az angol have alakban a [v] hangot illeti, a [b] > [v] változás teljesen általános a nyelvekben, tehát ez önmagában nem zárná ki, hogy latin vagy újlatin jövevényszó legyen), de fogadjuk el, hogy a nyelvtörténeti források alapján nem az. Ha kizártuk, hogy latin átvétel, akkor még mindig marad egy lehetőség, a szó közös indoeurópai eredete a latinban és a germán nyelvekben.
Igen ám, de ezzel van egy kis probléma. A germán nyelvek hangrendszerének egyik legfőbb sajátossága ugyanis, hogy az indoeurópai alapnyelvi zöngétlen zárhangok, a *k, *p, *t (a csillag kikövetkeztetett hangalakot jelöl) réshanggá váltak (pl. lat. PER és PRŌ, vö. angol for, német für; vagy latin CŎR, vö. angol heart, német herz stb.), a latinban viszont nem. Vagyis az angol have és a német haben szókezdő [h]-ja eleve nem származhat ugyanabból a forrásból, mint a latin H (amelyet a klasszikus korban már nem is ejtettek), hiszen a helyükön a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben *k hangnak kellett lennie. Az alapnyelvi *k hangot viszont a latin megőrizte, amiből az következik, hogy a(z) HABĒRE szintúgy nem származhat egy feltehetően *k- hanggal kezdődő alapnyelvi tőből.
Mi tehát az igazság? Az angol have és német haben az ősgermán *habjanan alakon keresztül egy indoeurópai *kap- ’megfog, elkap’ rekonstruált tőre vezethető vissza, amelynek folytatója a latinban a CAPERE (CAPIO) ’megfog’, ’befogad’, átvitt értelemben ’megért’ jelentésű ige – ebből a spanyol caber ’elfér, befér’ és az olasz capire ’megért’. A latin HABĒRE forrása viszont az indeurópai *gʰabʰ- ’fog, markol, tart’ tő, melynek folytatói az angol give és a német geben ’ad’.
A fenti két alapnyelvi tő hasonló jelentéséből adódóan nem meglepő, hogy voltak köztük átfedések is, az viszont tényleg csak véletlen egyezés, hogy a latinban és az ősgermánban éppen belőlük lett a birtoklást kifejező és a befejezett múlt idő képzésére használt ige is – legalábbis nem lehet ennek az ellenkezőjét bizonyítani. Habár egyes nyelvészeti források szerint a birtoklóige + befejezett melléknévi igenév konstrukció – mint múlt idő – a germán nyelvekben az újlatin nyelvek hatására jött létre, ez szintén nem bizonyítható (de természetesen nem is zárható ki). Nos, mint ismét láthattuk, a véletlen sokszor tényleg hihetetlen dolgokra képes!
A német fordításokért köszönet G. Eszternek.
Azzal sem mondok semmi újat, hogy a germán nyelvekben is létezik egy rendkívül hasonló ige (például az angol to have és a német haben), amelyet szintén a birtoklás kifejezésére (pl. angol I have a horse, német Ich habe ein Pferd ’Van egy lovam’) és a „közelmúlt” képzésére használnak (pl. angol I have bought a horse, német Ich habe ein Pferd gekauft ’Vettem egy lovat’ – a német esetében még a szórend is azonos a latin Habeo caballum comparatum szerkezetével).
Ha két vagy több, nem feltétlenül közeli rokon (vagy egyáltalán nem rokon) nyelvben egy-egy szó nagyon hasonló, ráadásul még a jelentésük, funkciójuk is ugyanaz, akkor az ember hajlamos teljes meggyőződéssel azt hinni, hogy ez nem lehet a véletlen műve, vagyis az eredetük is azonos. Jelen esetünkben persze nyilvánvaló, hogy a spanyol haber, olasz avere, francia avoir és román avea ige forrása a latin HABĒRE, amiben senki sem kételkedne, de vajon mi a helyzet az angol to have és a német haben igékkel? Szintén latin – esetleg újlatin – átvételek lennének?
 |
| Habeo tres caballos albos... |
Bizony, bármennyire is meglepő, itt csupán a véletlen igazán tökéletes művéről van szó! Bár lehetne éppenséggel az angolban és a németben is latin átvétel (ami az angol have alakban a [v] hangot illeti, a [b] > [v] változás teljesen általános a nyelvekben, tehát ez önmagában nem zárná ki, hogy latin vagy újlatin jövevényszó legyen), de fogadjuk el, hogy a nyelvtörténeti források alapján nem az. Ha kizártuk, hogy latin átvétel, akkor még mindig marad egy lehetőség, a szó közös indoeurópai eredete a latinban és a germán nyelvekben.
Igen ám, de ezzel van egy kis probléma. A germán nyelvek hangrendszerének egyik legfőbb sajátossága ugyanis, hogy az indoeurópai alapnyelvi zöngétlen zárhangok, a *k, *p, *t (a csillag kikövetkeztetett hangalakot jelöl) réshanggá váltak (pl. lat. PER és PRŌ, vö. angol for, német für; vagy latin CŎR, vö. angol heart, német herz stb.), a latinban viszont nem. Vagyis az angol have és a német haben szókezdő [h]-ja eleve nem származhat ugyanabból a forrásból, mint a latin H (amelyet a klasszikus korban már nem is ejtettek), hiszen a helyükön a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben *k hangnak kellett lennie. Az alapnyelvi *k hangot viszont a latin megőrizte, amiből az következik, hogy a(z) HABĒRE szintúgy nem származhat egy feltehetően *k- hanggal kezdődő alapnyelvi tőből.
Mi tehát az igazság? Az angol have és német haben az ősgermán *habjanan alakon keresztül egy indoeurópai *kap- ’megfog, elkap’ rekonstruált tőre vezethető vissza, amelynek folytatója a latinban a CAPERE (CAPIO) ’megfog’, ’befogad’, átvitt értelemben ’megért’ jelentésű ige – ebből a spanyol caber ’elfér, befér’ és az olasz capire ’megért’. A latin HABĒRE forrása viszont az indeurópai *gʰabʰ- ’fog, markol, tart’ tő, melynek folytatói az angol give és a német geben ’ad’.
A fenti két alapnyelvi tő hasonló jelentéséből adódóan nem meglepő, hogy voltak köztük átfedések is, az viszont tényleg csak véletlen egyezés, hogy a latinban és az ősgermánban éppen belőlük lett a birtoklást kifejező és a befejezett múlt idő képzésére használt ige is – legalábbis nem lehet ennek az ellenkezőjét bizonyítani. Habár egyes nyelvészeti források szerint a birtoklóige + befejezett melléknévi igenév konstrukció – mint múlt idő – a germán nyelvekben az újlatin nyelvek hatására jött létre, ez szintén nem bizonyítható (de természetesen nem is zárható ki). Nos, mint ismét láthattuk, a véletlen sokszor tényleg hihetetlen dolgokra képes!
A német fordításokért köszönet G. Eszternek.