Jöhetett-e a latinból a béke szó?

Spanyol szakot végzett olvasónk, aki Detti becenévre hallgat, a következő kéréssel fordult hozzám facebookos üzenetében (kiemelések tőlem):

Ma [...] eszembe jutott a béke szó (spanyolul paz, katalánul pau, baszkul bake), és rádöbbentem, hogy a bake mennyire hasonlít a béke szavunkhoz. Próbáltam megkeresni a magyar szó etimológiáját, de azt találtam, hogy bizonytalan eredetű. Akár a latinból is jöhetett. Ha találsz róla valamit, írhatnál róla egy cikket.

Sajnos a magyar szó etimológiáját illetően sokkal többet én sem tudok mondani, mint amit olvasónk talált – sőt, nemhogy bizonytalan eredetű (ami ugye azt feltételezné, hogy legalább lenne néhány elképzelés a lehetséges forrásairól), hanem egyenesen ismeretlen. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk róla, és a latin eredet is biztonsággal kizárható. A kérdés inkább azért érdekes, hogy miért nem jöhet a latinból. A továbbiakban erre koncentrálunk.

Szent Ferenc-bazilika, La Paz, Bolívia (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az olvasónk által felsorolt újlatin alakok természetesen a latin PĀX tárgyesete, a PĀCE(M) beszélt nyelvi folytatói, és a baszk bake is ugyaninnen származik, közvetlen kölcsönzéssel (a szókezdő [b] oka, hogy az óbaszkban – amely azonos lehetett az ókori Aquitania nyelvével – a szó eleji zárhang csak zöngés lehetett, illetve a [p] megléte eleve kérdéses). Azt, hogy e jövevényszó mennyire régi lehet a baszkban, jól mutatja, hogy [k]-val vették át a római hódítóktól, vagyis abban korban, amikor még nem vette kezdetét a latinban a CE, CI csoportok [k]-jának lágyulása (palatalizációja). A nyelvtörténeti források szerint ez legkésőbb a 3. század vége lehetett.

Pontosan itt ütközik falba – többek között – az az elképzelés, hogy a béke szó latin eredetű legyen. A 3. században ugyanis a magyarok még sehol sem voltak Közép-Európában, így nem is találkozhattak rómaiakkal, tehát nem vehették volna át tőlük ezzel a hangalakkal a szót. A 9. század végére pedig, amikor a magyarok elkezdtek betelepülni a Kárpát-medencébe, a beszélt latin már átalakult újlatin dialektusokká (klasszikus formában már csak írott nyelvként létezett), és ebben a formájában már [c]-vel vagy [cs]-vel ejtették a CE, CI csoportokat (néhány műveltségszó kivételével, amelyben görög hatásra megmaradt a [k]-s ejtés, pl. kelta, kémia). További probléma, hogy a magyarba a latin jövevényszavak mind alanyesetben kerültek át (pl. sors és nem *sort(e) – vö. sp. suerte ’szerencse’).

A béke városa? (Forrás: Wikimedia Commons, CC

Persze ettől még mindig nem lehetne teljesen kizárni a latin eredetet – ehhez viszont az kellett volna, hogy egy olyan nyelv közvetítse a magyarba, amelyben legalább olyan régi (jövevény)szó, mint a baszkban, és szintén nem palatalizálódott a [k]. Két ilyen nyelv jöhetne szóba: az egyik a szárd, a másik a dalmát. A szárdban sem a CE, sem a CI nem palatalizálódott (pl. PĀCE(M) > pake ~ paghe, CĪNQUE > kimbe ’öt’); a dalmátban csak a CI lágyult (pl. CĪNQUE > cenk [csenk], de CENĀRE > kenur ’vacsorázik’). E gondolattal való játszadozás azonban eleve elbukik ott, hogy egyrészt sem magyar–dalmát és még kevésbé magyar–szárd nyelvi kapcsolatokról nincs tudomásunk; másodsorban a lat. PĀCE(M) a dalmátban inkább *puak ~ *puok alakot eredményezett volna, de még a szó létezése sem dokumentált; harmadrészt pedig még így is magyarázatra szorulna a [p-] > [b-] és az [-ā-] > [-é-] változás. Elvileg még elképzelhető lenne a latin > ófelnémet > magyar átvételi út is, amely magyarázhatná ugyan a [b]-s ejtést, de az [-ā-] > [-é-] változást továbbra sem; ez a szó viszont a németből hiányzik.

Végezetül megjegyzendő, hogy a latin vagy indoeurópai eredet felvetése nagyon régi dolog – de még abból a korszakból való (19. század második fele), amikor a modern összehasonlító nyelvtudomány módszerei még nem voltak kiforrottak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum Kiadó, Budapest, 20, 26.
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 276.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 40–41.
• MTA Nyelvtudományi Intézet: Új magyar etimológiai szótár
• Trask, R. L. (2008): Etymological Dictionary of Basque, University of Sussex, 14, 125.
• Wikipedia és Wiktionary

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a lektorálásért, LvT-nek a kiegészítő adatokért és információkért, és mindazon nyelvészeknek, akik a megjelenés előtt a cikket átnézték.

Pez és pescado

A spanyolosoknak talán nem kell magyarázni, hogy a pez és a pescado jelentése is ’hal’, de míg az első az élőlényre, a második a belőle készült ételre utal. Zsolt kérdése azonban nem egyszerűen a jelentésükre vonatkozott, hanem annál mélyebben érdekelte e szavak története:

Eszembe jutott valami: pez, peces, viszont pescado. Hogy kerül oda s betű... vagy nem létezik z után c? Pezcado nem lehetne?

Természetesen semmi akadálya nem lenne, hogy *pezcado legyen, hiszen – mint később Zsolt maga is rájött az üzenetváltásunkkor – vannak olyan spanyol szavak, amelyekben -zc- van, pl. conduzco ’vezetek’ (de ez már egy más téma lenne). De nézzük meg, tényleg, mit keres a pescado szóban s.

Először is tudni kell, hogy ez a főnév a pescar ’halászik’ igéből, pontosabban annak befejezett melléknévi igenevéből – pescado, tkp. ’(ki)halászott’ – származik, tehát a kérdés inkább az, hogy ha a pez főnévben nincs s, akkor a pescar igében miért van.

Peces tropicales – Trópusi halak

Nos, mindenről a palatalizáció tehet! A latin tőben mindenhol -sc- volt: a pez forrása, a PĬSCEM az 1. században még valahogy úgy hangzott, hogy [pëszkʲẽ], aztán a 6. század környékén már [pëszce] (itt [ë]: zárt magyar e, mint az é röviden ejtve; a latinban a rövid magánhangzók nyíltabbak is voltak hosszú párjaiknál, így az ĭ kb. rövid magyar é-nek hangzott). Később a [szc] csoport [c]-vé egyszerűsödött (vélhetően először hosszan ejtve: *[pecce]), mielőtt lekopott volna a szó végi [e]. Ez után alakult ki a mai alak: pez, amelynek ejtése még a 12–15. században [pec]~[pedz] volt. Viszont azokban a származékokban, amelyekben a latin c-t hátul képzett magánhangzó követte, nem ment végbe palatalizáció, így ejtése [k] maradt. Így már nem volt ok az s hasonulására sem, ezért a pescar (< lat. PĬSCĀRE [pëszkáre]) igében változatlanul maradhatott az [szk] csoport.

Érdemes itt még említeni, hogy a 15. századi spanyolban (valamennyi mai nyelvváltozat legközelebbi őse) nem volt még akkora ejtésbeli különbség -sc- és -zc- között, mint a mai közép- és észak-spanyolországi változatban – mindkettő nagyjából magyar [szk]-nak hangzott, ezek inkább csak alakváltozatoknak számítottak (a félszigeti spanyol „pösze” [sz], vagyis a [θ] hang csupán 17. századi fejlemény). Ennek köszönhető az olyan jellegű ingadozás is, mint pl. *MĬSCULĀRE > mesclar ~ mezclar ’(össze)kever’, vagy pl. *AMĪCITĀTE > amiztad ~ amistad ’barátság’ – melyek közül a mai nyelvben a második alakok élnek tovább – így akár a pescado is lehetett volna *pezcado. Mindez persze ma is kizárólag az ibériai spanyolt érinti, máshol csupán helyesírási kérdés.