A spanyol valóban baszkok által „rosszul” beszélt latin?

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyol és más újlatin nyelvek történetével kapcsolatos legendákról, tévhitekről már olvashattunk. Annak ellenére, hogy ezeket a nyelvtudomány sorra megcáfolja, de legalábbis nem tudja tudományos módszerekkel igazolni, némelyikük továbbra is nagy kultusznak örvend. Az egyik ilyen, a spanyol filológusok – vagy legalábbis magukat annak tartók – között máig népszerű vélekedés, miszerint a spanyol nem más, mint baszkok által „rosszul megtanult” latin. A híres amerikai baszknyelv-történész, Larry Trask (1944–2004) nyomán most megtudhatjuk, hogy ennek mennyi alapja van. (Felhívom az olvasók figyelmét, hogy a cikkben használt nyelvészeti kifejezések magyarázata a Kislexikonban, az átírási jeleké pedig a Jelmagyarázat oldalon található.)

Röviden: semennyi. Arról már írtam, hogy eleve miért nehéz bizonyítani az ilyesmit (köztük a leghíresebb eset a latin [f] > spanyol [h] > ∅ változás, amelyről a Wikipédiában olvashatnak részletesen az érdeklődők, illetve a betacizmus, amellyel korábban külön cikkben foglalkoztam), a továbbiakban pedig néhány ismert szó, illetve hangtani jelenségen át vizsgáljuk meg, miért tarthatatlan ez a vélekedés. Lássuk először a szavakat, a teljesség igénye nélkül:

• bizarro ’bátor, merész’ (vö. bizarr). Ismert nemzetközi szó, amely a népszerű etimológia szerint a baszk bizar ’szakáll’ szóból ered. Erre viszont rácáfol, hogy már a régi olaszban is dokumentált a bizzarro, a spanyoléhoz hasonló jelentéssel. Ettől még lehetne az olaszban baszk eredetű, a francián keresztül, ami nem változtatna azon a tényen, hogy a spanyolba közvetlenül az olaszból került – tehát így sem lehetne baszk jövevényszó. A komolyabb etimológusok szerint, mint Coromines, hangulatfestő eredetű.
• cachorro ’(kutya)kölyök’. Sokan a baszk txakur [csakur] ’kutya’ szóból származtatják (amely a baszkban a zakur [szakur] becézett alakja). Ez egyrészt jelentéstani problémákat vet fel (ti. a baszk szó soha nem jelentett ’kölyökkutyá’-t), másrészt a spanyolban nem igazán van példa ilyen jellegű hangátvetésre. A spanyol szó valójában a cacho (mai jelentésben ’pontyféleség’) képzős származéka, amely ugyanakkor a vulgáris latin *CATLU alakra vezethető vissza, végső soron a latin CÁTŬLUS ’(kutya)kölyök’ szóból.
• perro ’kutya’. Bár már a 12. századtól dokumentált, viszonylag későn váltotta fel a spanyolban a latin eredetű can főnevet ebben a jelentésben (eredetileg rosszalló értelemben használták). Természetesen itt is szóba jött már a baszk eredet, amit viszont egyből két dolog is kizár: az egyik, hogy a baszkban ilyen szó nem lelhető fel; a másik pedig, még ha lenne is, akkor sem lehetne őshonos ebben a nyelvben, mivel az sem biztos, hogy a baszkban eredetileg volt-e egyáltalán [p] hang, de szókezdő semmiképpen sem lehetett.
• pizarra ’(iskolai) tábla’. Néhányan úgy vélik, hogy e szó forrása a baszk *lapitz-arri, melynek első tagja a latin LAPIS ’kő’ jövevényszó, a második pedig a baszk arri, szintén ’kő’ lenne. A magyarázat szerint ebből úgy lett a spanyolban pizarra, hogy a beszélők a la szótagot nőnemű névelőként azonosították: *lapitz-arri > la pizarra. Mindezzel csak az a probléma, hogy egy ilyen összetételnek a baszkban nem lenne túl sok értelme. Vagyis a szó eredete továbbra is bizonytalan.
• zorro, zorra ’róka’. Az egyik legjelentősebb szó, amelynek baszk származást tulajdonítottak, annak ellenére, hogy – akárcsak a perro – a baszkban nem létezik hasonló. Ráadásul első előfordulása a baszk vidéktől eléggé messze dokumentált, és az is igazolt, hogy eredetileg zöngés mássalhangzóval ejtették (a spanyolba ugyanis a portugálból került), ami eleve kizárja a baszk eredetet.

Összegezve tehát, mindazon próbálkozások, amelyek egy tucatnyi spanyol szót a baszkból igyekeznek levezetni, egyáltalán nem meggyőzőek, és a legtöbb esetben újlatin (vagy hangutánzó) eredettel egyszerűbben magyarázhatóak. Az egyetlen ismertebb szó, amely igazoltan is baszk eredetű, az a ’bal’ jelentésű izquierdo, -da (< baszk ezker), amely ugyanakkor az Ibériai-félsziget összes újlatin nyelvébe bekerült. A szókincset illetően tehát elmondható, hogy ha a cikk elején felvetett állítás igaz lenne, akkor bizony a spanyolban rengeteg baszk szót használnának – ezzel szemben még arról a kevésről is, amelyet annak gondoltak, előbb-utóbb kiderült, hogy valójában nem baszk eredetű. Most pedig térjünk át a hangtanra!

San Millán de la Cogolla – Ebben a kolostorban találták az első jelentősebb „spanyolos” és baszk nyelvemlékeket is tartalmazó 10. századi kódexek egyikét. (Forrás: Turismo en fotos)

Azt szokták mondani, hogy a spanyol és a baszk hangtanilag nagyon hasonlóak. Tény, hogy lehetnek olyan jellemzőik egy területen egymással érintkezésben élő nyelveknek, amelyeket, mintegy nyelvszövetségként, együtt alakítanak ki, kölcsönös egymásra hatással (a szakirodalomban ez az ún. areális hatás), de ugyanígy lehetnek ezek más, ismeretlen vagy nem dokumentált – például az ókelta – nyelvek hatásai is. Viszont ha mélyebben megnézzük, a baszk és a spanyol hangtana egyáltalán nem hasonlítanak annyira – sőt, elég lényeges pontokon különböznek, amiről a baszkban található latin jövevényszavak árulkodnak:

• a magánhangzók közötti zöngétlen zár- és réshangok a spanyolban zöngésültek (az utóbbiak később visszazöngétlenedtek), a baszkban mindvégig zöngétlenek maradtak;
• a magánhangzók közötti n a baszkban eltűnt, a spanyolban megmaradt (pl. lat. HONORE > baszk ohore, sp. honor);
• a magánhangzók közötti l a baszkban r lett, a spanyolban változatlan maradt;
• a zöngétlen zárhangok m, n, l után zöngésültek a baszkban, a spanyolban nem (pl. VOLUNTATE > baszk borondate, sp. voluntad);
• a latin jövevényszavak szókezdő zöngétlen zárhangja a baszkban zöngésült, a spanyolban nem (pl. PACE > baszk bake, sp. paz; CASTĔLLUM > baszk gaztelu, sp. castillo);
• a latin veláris zárhangok elöl képzett magánhangzók előtt a spanyolban palatalizálódtak, majd elöl képzett réshangokká váltak, a baszkban megmaradtak (pl. PACE > sp. paz, baszk bake; LEGE > sp. ley, baszk lege);
• a latin szó eleji mássalhangzó-kapcsolatok a baszkban leegyszerűsödtek – vagy egy magánhangzó betoldásával (pl. CRUCE > gurutze), vagy pedig az egyik mássalhangzó lekopásával (pl. FLORE > lore) –, a spanyolban megmaradtak (cruz, flor);
• a baszkban sosem kezdődhetett szó r hanggal, az így kezdődő (új)latin jövevényszavak elejére egy magánhangzót toldanak be (pl. REGE > baszk errege, sp. rey);
• a latin hangsúlyos rövid Ĕ-ből és Ŏ-ból a spanyolban kettőshangzók lettek, a baszkban nem (pl. CÆLU > sp. cielo, baszk zeru; FRŎNTE > sp. fruente > frente, baszk boronde);
• a latin jövevényszavakban a baszk megőrizte az Ĭ és az Ē, illetve az Ŭ és az Ō közti különbséget úgy, mint i, e, u, o, ezzel szemben a spanyolban az első kettőből e, a második kettőből o lett.

Burgos, Kasztília. Ezen a tájon született a spanyol a 8. század környékén (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Természetesen nem lenne indokolt csak azért elvetni a baszk hatást, mert a spanyol nem viselkedett vele teljesen azonos módon. Amennyiben viszont a spanyol eredete valóban egy baszkok által beszélt (új)latin nyelvjárásban lenne, egyáltalán nem volna indokolatlan azt várni, hogy legalább néhány tulajdonság a fent felsoroltak közül meglegyen a spanyolban is. Erre azonban semmilyen jel nem utal. (Voltak, akik bizonyos nyelvtani sajátosságokat is baszk hatásnak tulajdonítottak, mint például a semlegesnemű határozott névelő megléte vagy pedig az ún. dativus ethicus, ám ezek a felvetések már annyira komolytalanok, hogy nem érdemes foglalkozni velük.)

Az már teljesen más kérdés, hogy a baszk–spanyol kétnyelvűek által beszélt spanyolban természetesen jelen van a baszk nyelv hatása, de az is bizonyos, hogy az avatatlan fül számára a ma beszélt baszk már a spanyol hatás miatt tűnhet hasonlónak a spanyolhoz, nem pedig fordítva; hiszen az is könnyen belátható, hogy a latin, majd az újlatin nyelvek hatása a baszkra sokkal erősebb volt, legalábbis az utóbbi két évezredben, mint a baszké az előbbiekre.

Felhasznált irodalom

• Trask, Robert Lawrence (1996): The History of Basque, pp. 415–427.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.

Legendák az őshonos nyelvek hatásairól a spanyolban

Egyik korábbi témámhoz írt kommentből jött az ötlet, hogy valamit írni kellene azokról a spanyolok körében népszerű „legendákról”, melyek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a baszk nyelv, illetve Latin-Amerikában az őshonos indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának, mint amekkorát kellene.

Mindenekelőtt kénytelen leszek használni két olyan kifejezést, amely talán nem minden érdeklődő számára ismert, ezek pedig a szubsztrátum és az adsztrátum. Az első „alsó nyelvi réteg”-et jelent, vagyis az őslakosok nyelveinek nyomait abban a nyelvben, amelyet átvettek és amiért cserében feladták a sajátjaikat (ez főleg a meghódított népeknél fordul elő), ill. tágabb értelemben az őslakosok eredeti nyelvét (nyelveit) is szokták szubsztrátumnak nevezni. A második pedig nyelvi behatást, kölcsönhatást jelent egymás mellett élő – sokszor kétnyelvű – népek között. (Nem lesz rá szükség, de a teljesség kedvéért megemlítem, hogy van egy harmadik fogalom is, a szupersztrátum, azaz „felső réteg”, amely utólagos idegen nyelvi hatást jelent valamely élő nyelvre, pl. a jövevényszavak.)

Quetzalcóatl (Tollaskígyó) azték istent ábrázoló szobor (Forrás: Pixabay.com)

A szubsztrátumhatások – tehát az őshonos nyelv(ek) hatása a hódítóktól átvett nyelvre – kérdése azért nagyon kényes, mert szinte egyiket sem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani. Egyrészt azért nem, mert ugyanaz a nyelvi változás létrejöhet egymástól függetlenül is különböző területeken, más-más nyelvek hatására, másrészt egyáltalán nem szükséges idegen hatás ahhoz, hogy valamilyen nyelvi változás bekövetkezzen. Ezt kihasználva pedig a nyelvvel foglalkozók – és sajnálatos módon sokszor a szakemberek is – gyakran abba a hibába esnek, hogy túlmisztifikálják egyes nyelvek feltételezett hatását a másikra (persze ezek mögött sokszor ideológiai és politikai okok is vannak, amibe nem kívánok belemenni, hiszen nem témája a blognak).

Az egyik legtöbb vitát generáló kérdés természetesen a rokontalan baszk nyelv hatása a szomszédos újlatin nyelvekre, és legfőképpen a kasztíliaira. A probléma eleve az, hogy a baszk őstörténetéről nem sokat tudni – így pl. azt sem, hogy milyen lehetett a hangrendszere az indoeurópai népek (a kelták, majd a rómaiak) Ibériai-félszigetre érkezése előtti időkben –, mivel írásban is csak a 10. században jelent meg először (méghozzá ugyanazokban a glosszákban, melyekben az első „spanyol” nyelvemlékek is szerepelnek), és csak a 16. századtól kezdve rendelkezik egyáltalán írásbeliséggel. Ebből eredően rengetegféle feltételezés létezik, melyek egy része hihetőbb, mások viszont kevésbé.

El Castillo (Templo de Kukulkán), maja templompiramis Chichén Itzában (Forrás: Pixabay.com)

Nézzük, melyek is azok a spanyol nyelvi sajátosságok, amelyeket a baszk nyelvnek tulajdonítanak.

• Az öt magánhangzós spanyol hangrendszer a baszkból öröklődött. A spanyol magánhangzórendszer valóban egyszerűnek mondható a legtöbb újlatin nyelvéhez képest, hiszen csak öt magánhangzó-fonémával – /a, e, i, o, u/ – rendelkezik, míg a portugál-galiciaiban, a katalánban és az olaszban két magánhangzó (e és o) nyíltsága megkülönböztető értékű lehet, ami így hét magánhangzót jelent: /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /o/, /ɔ/, /u/ (az [e] a magyar zárt ë-nek, az [ɛ] magyar e-nek, az [ɔ] pedig a magyar a-hoz közelítő nyílt o-nak felel meg). Ezt az egyszerű spanyol hangzórendszert azzal magyarázzák egyesek, hogy a baszkok nem tudták kiejteni a latin rövid Ĕ és Ŏ hangokból származó nyílt [ɛ] és [ɔ] magánhangzókat, ezért ezekből ie és ue kettőshangzók lettek. Azonban ez több sebből is vérzik. Az öt magánhangzóra önmagában is elegendő magyarázat, hogy az [ɛ] és [ɔ] magánhangzók kettőshangzókká alakultak. Ez viszont annyira általános jelenség az újlatin nyelvekben, hogy a romántól a franciáig szinte mindenhol találunk rá példát, ami szükségtelenné teszi a külső nyelvi hatások feltételezését. A baszkban ráadásul éppen nyíló kettőshangzók nincsenek: elég furcsa lett volna, ha ezeket ki tudták volna ejteni, de az [ɛ], [ɔ] hangokat nem. Egyébként pedig az öt magánhangzós rendszer az egyik leggyakoribb a világ nyelvei között, amihez szintén nem kell idegen hatás, hogy így alakuljon.
• A spanyolból azért tűntek el az óspanyolban meglévő [dz], [z], [zs] hangok, mert a baszkban nincsenek zöngés sziszegőhangok. A régi spanyol nyelv hangrendszere valóban bonyolultabb volt: léteztek a magyar [c]-nek, ill. [dz]-nek megfelelő hangok (írásban ç, z), a [z] (írásban -s-), valamint volt magyar [s] (írásban x) és [zs] (írásban j, ge, gi) is. A 16–17. században azonban a [c], [dz] hangok Észak-Spanyolországban [th]-vá (vö. angol thing) váltak, máshol egybeolvadtak az [sz] hanggal, míg az [s] és [zs] – egy palatalizált [h]-n keresztül (mint pl. a német ich szóban) – [ch]-vá vált, mint pl. a magyar pech szóban. Az is igaz, hogy a baszk nem ismer zöngés sziszegőhangokat. Viszont a meglehetősen régies galiciaiban sincsenek meg a zöngés sziszegőhangok, mely viszonylag távol alakult ki a baszk feltételezett egykori hatásterületétől (bár ez lehet éppen spanyol hatás is a galiciaiban), és számos olasz nyelvjárásból is eltűnt a [z] hang. A modernebb kutatók inkább belső, strukturális okokkal magyarázzák a zöngés sziszegőhangok eltűnését (és a mássalhangzórendszer átalakulását): e hangoknak ugyanis már a régi spanyolban sem volt jelentős megkülönböztető szerepük, ráadásul a zöngés sziszegőhangok sokkal ritkábbak, azaz „jelöltebbek”, ami kedvez az eltűnésüknek.
• A spanyolból azért hiányzik a [v] hang, mert a baszkok nem tudták kiejteni. Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy magyaros [v] hang a latinban sem volt, bizonyos újlatin nyelvekben (francia, olasz, portugál, román) ez későbbi fejlemény. A latinban csak a /b/ és /u/ fonémák léteztek, a V és az U csupán az utóbbi tipográfiai változatai voltak (kézírásban használták az U-t, nyomtatott írásban a V-t). Idővel azonban a latin B ejtése „fellazult” magánhangzók között, és lágy, csak az ajkak közötti réssel képzett v-szerű hanggá alakult (a fonetikában [β] jelöli). Ugyanakkor a „félhangzós” /u/, vagyis a [w] hang is hasonló sorsra jutott, így magánhangzók között megszűnt a kiejtésbeli különbség a [w] és a [b] hangok között, hiszen mindkettőből [β] lett. A spanyol és a környező nyelvek, valamint az okcitán és a szárd is ezt az állapotot őrzik máig. Az átalakulás természetesen nemcsak szó közben jelent meg, hanem akkor is, ha a [b]-vel vagy [w]-vel kezdődő latin szó előtt magánhangzóra végződő szó állt. Ezt az ókori feliratokon lévő „hibák” is alátámasztják: a beszélők egy idő után nem voltak biztosak abban, hogy a szó elején [b] vagy [w] hang van-e, de mivel a szó eleji pozíció mindig „erősebb” (a szókezdő hangokat általában nagyobb erővel és pontosabban artikulálják), ezért ebben a helyzetben a [b] hang javára tűnt el különbség (a jelenség neve egyébként betacizmus, és van rá példa még a románból is: pl. lat. VETERANU > bătrân ’öreg’). Látható tehát, hogy itt is eléggé általános hangváltozásról van szó, tehát nehéz lenne bizonyítani a baszk hatást. (Nem mellesleg a betacizmusra utaló első írásos nyomok, feliratokon lévő B ~ V betűtévesztések éppen az ókori Itáliából származnak).
• A latin F- azért vált (ma már néma) h-vá a spanyol alapszókincsben, mert a baszkok nyelvében nem volt [f] hang, ezért [h]-val helyettesítették. Valójában ez az egyetlen olyan feltételezés, amely komolyan vehető és hagyományosan el is fogadott a nyelvészek körében, mindazonáltal komoly fenntartások vannak vele szemben. A feltételezés abból indul ki, hogy 1) a baszkok nem tudták az [f] hangot kiejteni, ezért 2) [h]-val helyettesítették, mert hasonlóan hangzik. A gond csak az, hogy sem az első, sem a második állítás nem igazolható (bár volt a régi baszkban [h] hang, az nem volt fonémikus, másfelől az F- kezdetű latin szavakat a baszk általában [b]-vel vagy [p]-vel vette át), másrészt a változás kizárólag magánhangzók előtt következett be a spanyolban. Koldo Mitxelena baszk nyelvész éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a baszk anyanyelvűeknek minden bizonnyal semmiféle nehézséget nem okozhatott az [f] hang kiejtése már egész korai időktől, hiszen e hang még meg is jelenik bizonyos modern baszk dialektusokban. A kérdésnek tehát egy olyan oldalát is vizsgálni kell, hogy valóban [f] volt-e a latin F ejtése, mivel ennek nem lett volna zöngés párja sem; ráadásul a latin F kizárólag szótő elején állhatott. Mindez arra enged következtetni, hogy a latin F pontos ejtése – bizonyos területeken – talán nem [f], hanem inkább a két ajak közötti réssel képzett (a fújáshoz hasonló) hang lehetett (jele [φ] a fonetikában), amelyből simán lesz [h], ha a beszélők elkezdik „lazábban” ejteni (a [h] hang sorsa pedig rendszerint az, hogy eltűnik, ahogy történt a latinban és a görögben is). Ha ez valóban így történt, akkor könnyebben meg lehetne magyarázni a [v] hang hiányát is a spanyolban, vagy éppen létezését a portugálban és az olaszban: feltételezhető, hogy ezekben a nyelvekben a magánhangzók közötti latin [b]/[w] > [β] magyaros [v]-vé alakulásával az [f] helye is megszilárdult a rendszerben. Szintén hozzátartozik a kérdéshez, hogy az [f] > [h] (> 0) változás nem kizárólag a spanyolra jellemző: megfigyelhető az okcitán gascogne-i dialektusában, bizonyos észak- és délolasz, ill. szárd nyelvjárásokban egyaránt (és egyes román nyelvjárásokban is, de ott teljesen más folyamat eredményként). A spanyol és a gascon esetében a baszk szubsztrátum (vagy pontosabban adsztrátum, hiszen a baszk máig élő nyelv) mellett szóló legfontosabb érv inkább, hogy a terület, ahol ez bekövetkezett, nagyjából lefedi a baszk nyelv (ill. őse, az aquitaniai) korábbi elterjedési területét. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a szubsztrátum segítheti éppen valamely tulajdonság megőrzését is, amely később eltűnik más nyelvváltozatokból (mint ahogy a dél-amerikai kecsua–spanyol kétnyelvű beszélők éppen a kecsua nyelv hatására őrizték meg a spanyol ll klasszikus [ʎ] – lágyított l – ejtését, amiről később szólok).
• A spanyolban azért van /r/ és /rr/ fonéma, mert a baszkban is így van. Hogy megértsük, ez miért nem védhető, ismét a latinig kell visszamennünk. A leírások szerint a latinban az /r/ eleve többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt, de nem pergették olyan hosszan, mint a spanyol -rr-t. Ugyanakkor a hosszú párja minden bizonnyal a spanyol -rr- kiejtésének felelt meg. Mivel a hosszúság kontrasztos volt már a latinban is, ez a spanyolban sem tűnt el, csak a rövid párja egyszerűsödött egyperdületűvé, amely eléggé általános jelenség a hosszúsági megkülönböztetést ismerő nyelvekben (és egészen biztos, hogy már a latinban is így ejtették magánhangzók között az egyszerű -r-t a spontán beszédben). Éppen ezért butaság azt állítani, hogy a latinban nem létezett az /rr/ fonéma, annál is inkább, mert a fonéma elméleti fogalom, a besorolások meglehetősen önkényesek. Továbbá, mivel a baszkban pergőhanggal egyáltalán nem kezdődhet szó, szintén megalapozatlan azt állítani, hogy a spanyol szókezdő pergetett [r] baszk hatás eredménye lenne. Ismert tény viszont, hogy az R-rel kezdődő latin szavakat a baszk nyelv a hosszú [rr] hanggal vette át, betoldva elé egy magánhangzót, általában e-t: pl. lat. REGE > baszk errege ’király’, ROMA > baszk Erroma ’Róma’. Ez arra utalhat, hogy a szókezdő r-t már a Hispaniába vitt latinban is pergetve ejtették. Mindazonáltal a szó eleji megvalósulásnak fonológiai szempontból nincs jelentősége, hiszen megkülönböztető szereppel eleve csak a szavak belsejében, magánhangzók között bír (arról nem is beszélve, hogy szótag végén is általában többperdületű a spanyol -r). Mindemellett megjegyzendő, az is csak erős feltételezés, hogy a baszkban már a kezdetektől létezett [r]–[rr] szembenállás, hiszen erről semmit sem tudni (a modern baszk -r- sok esetben egy korábbi -l- folytatása).

Bilbao, Baszkföld legnagyobb városa (Forrás: Pixabay.com)

Tömören ennyit a vitatott baszk hatásokról, és most térjünk rá az indián nyelvekére. Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy az „indián nyelvek” csupán gyűjtőfogalom az amerikai kontinens őslakosainak valamennyi nyelvére, és legalább 80 eltérő nyelvcsaládba tartozó, mintegy 900 különböző nyelvet jelöl. Az amerikai indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának tárgyalásakor két fontos szempontot kell élesen elkülöníteni egymástól, amelyek a következők:

1. az indián anyanyelvű – tehát a spanyolt csak tanult/második nyelvként használó – beszélők nyelvében megjelenő indián elemek;
2. az egynyelvű – spanyol anyanyelvű – beszélők nyelvében jelen lévő indián hatások.

Valójában „indián nyelvi hatásokról” csakis a második esetben beszélhetünk, hiszen az elsőben csupán arról van szó, hogy az indián anyanyelvű, a spanyolt tanult nyelvként használók nem tökéletesen sajátították el azt. A kutatások ugyanakkor megállapították, hogy az egynyelvű spanyol ajkú beszélők nyelvében, általánosságban szólva, az indián nyelvek kimutatható hatása – a szókölcsönzéseken kívül – meglehetősen gyenge. De nézzük meg, hogy ezzel kapcsolatban milyen legendák élnek.

• A mexikóiak „tiszta beszédje” az azték (nawatl) nyelv hatásának köszönhető. A nyelvészek szerint valóban Mexikóban, pontosabban a közép-mexikói fennsíkon beszélik a „nemzetközi sztenderd” nyelvhez legközelebb álló nyelvváltozatot. A mássalhangzókat és a mássalhangzó-torlódásokat minden helyzetben „tisztán” artikulálják, azaz pl. nem nyelik le a szó és szótag végi [s] hangot, mint sok déli, ill. partmenti nyelvjárásban. Viszont nem teljesen megalapozott azt feltételezni, hogy ez éppen az azték nyelv hatásának lenne köszönhető. Annyi bizonyos, hogy a nawatl rendelkezik néhány olyan hanggal, amely a spanyolban nincs meg, csupán azték jövevényszavakban fordul elő (ezért az első kétnyelvű beszélőknek, akik a spanyolt megtanulták, valószínűleg nem okozott gondot bizonyos mássalhangzók kiejtése): ilyenek a magyar [c] (leírva tz), az [s] (leírva x) és leginkább a tl-lel jelölt sajátos zár-rés hang, kb. „zöngétlen [l]”, ugyanakkor az azték nyelv nem rendelkezik pl. [r] hanggal, sem a zöngés [b], [d], [g] zárhangokkal, de még a szóvégi -s sem jellemző rá. A legendán túl, annak, hogy mexikóiak beszélik a sztenderd nyelvhez talán legközelebb álló spanyol nyelvváltozatokat, inkább kulturális okai vannak. Mexikóváros volt ugyanis a spanyol birodalom egyik legjelentősebb kulturális központja az Újvilágban, ahová főleg északi (kasztíliai, baszk) nemeseket, hivatalnokokat telepítettek be.
• Az argentin spanyolban azért ejtenek a [j] hang (ll, y) helyett [zs]-t, mert a guaraní nyelvben sok a [zs]. Tévedés. A guaraníban egyáltalán nincs [zs] – ami tényleg jellegzetes és gyakori, az a [gy] hang. A jelenség városi eredetű: Buenos Airesből, ill. a Río de la Plata torkolat környékéről terjedt el. Valószínűleg nem lehet többről szó, mint belső fejleményről: a [j] hang erősödéséről (fortíció), amely megtalálható más spanyol nyelvjárásokban is. Egyébként is általános nyelvtörténeti jelenség a [j] hang [zs]-vé válása, ahogy több nyugati újlatin nyelvben történt. A beszélt latin [lj] hang pedig az óspanyolban éppen [zs]-ként folytatódott (pl. lat. OCLU (ócŭlum) > *[ollʲu] > ósp. ojo [ózso] ’szem’), majd ez később [ch]-vá alakult (modern spanyol: ojo [ócho]). Az argentin-uruguayi zs-zést (a spanyol szakirodalomban zheísmo) egyéb mendemondák az olasz, illetve a szomszédos Brazíliában beszélt portugál nyelv hatásának tulajdonítják – bár az utóbbi talán közelebb állna a valósághoz, a dialektológiai szakirodalomban szó sincs ilyesmiről.

Indián lány Macchu Picchuban, Peru (Forrás: Pixabay.com)

S hogy rátérjünk a valóságra, a legjelentősebb indián–spanyol kétnyelvűséggel a volt Inka Birodalom – ma nagyjából Bolívia, Ecuador és Peru – területén kell számolni, ezen belül is az Andok hegyvidékein, ahol a kecsua nyelv(ek) hatása érvényesül. Bizonyítottan e nyelv(ek) hatásának tudható be:

• a hegyvidéki indiánok spanyol nyelvváltozatában a hosszú [rr] hang [z]-vé alakulása (pl. a tierra ejtése [ti̯éza] ’föld’), a kecsuában ugyanis nem létezik a hosszú [rr] hang;
• az ll betűkapcsolattal jelölt palatalizált l hang (az [ʎ] vagy magyaros átírásban [lʲ]) megőrzése (mely a kecsuában is létező fonéma), amelyet a legtöbb nyelvjárásban már azonos módon ejtenek az y-nal jelölt hanggal. (Ez ellen szólna viszont, hogy egyrészt a kecsuának is vannak olyan változatai, amelyekben nincs meg ez a hang, továbbá Bolívia keleti részén és Paraguayban is őrzik a spanyol anyanyelvűek ezt a hangot, ahol sosem beszélték a kecsuát, az ott őshonos guaraní nyelvben pedig úgyszintén nincs [ʎ] hang.)

Felhasznált és ajánlott irodalom

• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish (American Philosophical Society, Philadelphia)
• Manuel Alvar (1996, director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América (Ariel Lingüística, Barcelona)
• José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (2007): Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona)
• Rafael Cano (2005, coord.): Historia de la lengua española (Ariel Lingüística, Barcelona)
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest)
• Betacizmus (Wikipédia)
• „F → h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)