Képző vagy elöljárószó? – Majd elválik!

A toldalékok – szakkifejezéssel affixumok (spanyolul: afijos) – csoportosíthatóak a szóban elfoglalt helyük szerint: a szótő (lexema) elejéhez kapcsolódnak a prefixumok (prefijos), a végéhez a szuffixumok (sufijos), míg a szó(tő) belsejébe ékelődnek az infixumok (infijos vagy interfijos). Előfordul, hogy egy szótőhöz egy prefixum és egy szuffixum is járul, amelyek együtt, mintegy toldalékpárként módosítják a jelentését: ezek a cirkumfixumok. Nyelvtani funkciója szerint egy toldalék lehet képző, valamint jel vagy rag (bár a két utóbbi kifejezetten magyar fogalmak, a spanyolban ezek nem mindig különíthetőek el). Képzőnek (a szakirodalomban derivációs morfémának) azt a toldalékot nevezik, amely a szóképzésben vesz részt (pl. egyik szófajú szóból egy másik szófajút hoz létre), míg jelnek vagy ragnak azt hívják, amely ugyanazon szónak csak az alakját módosítja (inflexiós morféma).

A fentieknek megfelelően pl. a spanyol disponer ’rendelkezik’ alakban a dis- prefixum, mert a szó elején áll, és képző, azon belül is igekötő, mivel a poner ’helyez, tesz’ igéből egy másik igét alkot. A disponible ’rendelkezésre álló’ szóban az -(i)ble szuffixum, mert a szótő végéhez járul, és a disponer igéből melléknevet csinál, tehát szintén képző. A viudo, -da ’özvegy’ szóból képzett enviudar ’megözvegyül’ igében ugyanakkor két toldalékot is találunk: az egyik az en-, a másik az -ar: bármelyiket is elvesszük, az így kapott szó nem lesz értelmes (nincs *enviudo, -da melléknév vagy főnév, sem *viudar ige); vagyis ebben az igében az en- prefixum és az -ar szuffixum inkább egy cirkumfixum. (A spanyol nyelvtanok ezekre mégsem a circunfijo, hanem az afijo discontinuo ’megszakított toldalék’ fogalmat használják, a képzési módot pedig parasíntesisnek nevezik, amely a szóösszetétel és a derivációs toldalék kombinációja.) Ha pedig a viudo melléknevet többes számba tesszük, a viudos alak végén az -s nem hoz létre újabb szót, csupán az alakját módosítja, tehát ezt nevezhetjük jelnek is, ill. maga a viudo, viuda alakok végén lévő magánhangzó szerepe is csupán a nyelvtani nem jelölése, ami szintén jelre utal (míg ragnak a köznyelvben leginkább az igeragozás végződéseit szokás hívni a spanyolban).

(Forrás: El Mexicano)

Hagyományosan szuffixumnak tekintik az ún. kicsinyítő képzőt (sufijo diminutivo) is, mint amilyen pl. az -ito a chiquito ’fiúcska’ szóban, amely a chico ’fiú’ becézett alakja. Ha a toldalék részének tekintjük a hímnemet jelölő -o morfémát is, akkor ez valóban szuffixum. Azonban a kicsinyítő képző nem csupán névszóhoz járulhat, hanem határozószóhoz, sőt, a családi/kötetlen nyelvben gerundio-hoz is, amelyeknek nincs nyelvtani neme (pl. ahorita ’azonnal, rögtön’, terminandito ’éppen/lassacskán (el)végezvén’ stb.), ami arra mutat rá, hogy ezekben az alakokban inkább egy -it- infixumról, azaz belső toldalékról van szó. Emellett szólna továbbá, hogy nyelvtani nemtől függetlenül – a rendhagyó eseteket (pl. mano → manita) kivéve – a végződés változatlan marad a kicsinyített alakokban (Carlos → Carlitos, Rocío → Rociito, día → diita stb.), vagyis magát a szótövet szakítja meg a toldalék. Ugyanakkor, mivel ez kizárólag az -o(s), -a(s) végződés esetén igaz (a Mercedes becézése pl. nem *Mercedites, hanem Merceditas vagy Mercedita), ezért egyszerűbb e képzőket szuffixumokként elemezni.

Az eddigiekből megtudhattuk, milyen toldalékfajták vannak, és példát is láthattunk mindegyikükre a spanyolból. A toldalékokban általában az a közös, hogy csak szavakhoz járulhatnak, vagyis pl. nem lehet egymás mellé rendelt szavaknak egy közös toldalékuk. Nem mondhatjuk pl. magyarul, hogy *az erdő- és mezők, csak azt, hogy az erdők és (a) mezők. (Bár vannak nyelvek, ahol az előbbi lehetséges, pl. a baszkban így mondják: baso eta zelaiak ’az erdő és mezők’.) A spanyolban azonban néhány prefixum némileg (látszólag?) kivételt képez ez alól – róluk lesz szó a továbbiakban.

Az ún. elváló prefixumok (prefijos separables) átmenetet képeznek a toldalékok és az elöljárószók között azáltal, hogy használatukból adódóan nemcsak önálló szótövekhez járulhatnak, hanem jelzős kifejezések elején is állhatnak. Ilyenek, különös tekintettel, az anti ’-ellenes, elleni’, ex ’volt, korábbi’, pre ’elő-, előtti’, pro ’-ért [való]’ és vice ’al-, helyettes’. A helyesírás vonatkozásában, az akadémiai ajánlás szerint az egyszavas kifejezésekkel egybeíródnak: antiterrorista ’terroristaellenes’, exnovia ’volt menyasszony’, preuniversitario ’egyetem előtti’, provida ’az életért való’, vicepresidente ’alelnök’. A több szóból álló jelzős szerkezetektől viszont külön, kötőjel nélkül írandóak: anti pena de muerte ’halálbüntetés-ellenes’, ex alto funcionario ’korábbi magas rangú tisztviselő’, pre Segunda Guerra Mundial ’második világháborút megelőző’, pro derechos humanos ’emberi jogokért való’, vice primer ministro ’miniszterelnök-helyettes’.

La Fundación pro Real Academia Española es una fundación creada para apoyar a esta institución.

Az olyan mellérendelt kifejezések, amelyekben ugyanahhoz az alapszóhoz eltérő elváló prefixumok járulnak, a magyar igekötős mellérendelt kifejezésekhez hasonlóan – az alapszó megismétlését elkerülve – egyszerűsíthetőek: pl. pre- y pos(t)natal ’születés előtti és utáni’. Azt, hogy ezek mégsem elöljárószók, egyrészt az mutatja, hogy nem állhatnak teljes névszói szerkezetek elején, pl. nem követheti őket névelős kifejezés (nincs *anti la pena de muerte, *pro los derechos humanos stb.), másrészt nem módosítják a kifejezés nyelvtani viszonyát, amely előtt állnak.

Amit még a prefixumok helyesírásáról tudni kell a fent leírtakon kívül, hogy a nagy kezdőbetűs szavakhoz (vagyis a betűszókhoz és a tulajdonnevekhez), illetve a számjeggyel írt számokhoz kötőjellel járulnak: anti-ETA ’ETA-ellenes’, pro-España ’Spanyolországért való’, sub-21 (subveintiuno) ’21 alatti’ stb. Habár a 2010-es akadémiai helyesírás ezt ajánlja, a gyakorlatban ennek ellenére sokkal elterjedtebbek a különírt formák.

Végezetül, a toldalékok mellett említést érdemelnek még az ún. összetételi (elő-/utó-)tagok (elementos compositivos), amelyek annyiban térnek el a prefixumoktól és a szuffixumoktól, hogy azoknál „tartalmasabb”, lexikális jelentéssel bírnak. Ezek tulajdonképpen olyan névszói tövek, amelyek a mondatban önállóan nem, csak összetett szavak egyik elemeként fordulnak elő. A hagyományos spanyol nyelvtanok kifejezetten a latin vagy görög eredetű szóösszetételi tagokat nevezik így, pl. hidro- ’víz-’, fono- vagy ´-fono ’hang’, grafo- vagy ´-grafo ’írás’ stb., de szintén idesorolják a jól ismert -mente (< lat. MENTE ’értelemmel, módon’) határozóképzőt is. (A modern nyelvtudomány vitatja e kategória létezését, pontosabban a toldalékoktól való megkülönböztetését.)

Prefixum, szuffixum, szóképzés (Forrás: UnProfesor). (Érdemes megnézni a sorozat
következő részét is, amely az infixumokról szól.)
Zárásként még néhány szó a toldalékok és a hangsúly kapcsolatáról. Ahogy a spanyol hölgy is elmondja az oktatóvideón, a prefixumok általában hangsúlytalanok, azaz nincsenek hatással az alapszó hangsúlyozására. Ezzel szemben a szuffixummal ellátott szavak hangsúlya rendszerint átkerül a toldalékra. Az összetételi tagok lehetnek hangsúlyosak (pl. kilómetro, atmósfera) és hangsúlytalanok is (pl. kilogramo, hidrosfera). Kissé kilógnak a sorból a -mente képzős határozószók: ezeknek ugyanis mindkét összetételi eleme hangsúlyos, azonban nincs teljes egyetértés abban, hogy főhangsúlyuk a melléknévi alaptagon, vagy a képzőn van-e – így pl. a fácilmente ’könnyen’ elemezhető úgy is, hogy fácilmènte, újabban viszont a fàcilménte az elfogadottabb elemzésmód. A „három szótagos keret” elve is az utóbbi mellett szólna, amennyiben az ilyen alakulatokat egy szónak tekintjük.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László és Dr. Rákosi György nyelvészeknek.

¿Qué hora es? – Az időpont kifejezése spanyolul

A spanyolul tudóknak nyilván nem sok gondot okoz erre a kérdésre válaszolni. A még kezdők és az érdeklődők számára azonban tartogathat érdekességeket, hogy miképpen fejezik ki a spanyol időt.

A „Hány óra van?” kérdésnek spanyolul általában a ¿Qué hora es? (szó szerint ’Milyen óra van?’) felel meg. Latin-Amerikában azonban használják ezt többes számban is: ¿Qué horas son? A válasz egész számú órák esetén nagyon egyszerű, csupán a létige megfelelő alakja – vagyis 1 óránál es ’van’, a többinél son ’vannak’ – és határozott névelővel az óra: Es la una (hora) ’Egy óra van’, Son las tres (horas) ’Három óra van’.

(Forrás: fondox.net / El Mexicano)

A nem egész számú órák kifejezése sem túl bonyolult. Az egyszerűbbik eset, amikor a percet számmal mondjuk, ilyenkor csak hozzá kell tenni az órához az y ’és’ kötőszóval (a létige egyeztetésénél az egész órák számát vesszük figyelembe): Es la una (hora) y veinte (minutos) ’Egy óra húsz (perc)’, Son las tres (horas) y cuarenta (minutos) ’Három óra negyven (perc)’. (Az hora és a minutos csak a könnyebb megértés kedvéért szerepel zárójelesen, a valóságban nem szokás hozzátenni.)

Nézzük a bonyolultabb eseteket. Ahogy a magyarban, a spanyolban is kifejezhetőek a tört órák (negyed, fél, háromnegyed), illetve az is, hogy hány perc múlva lesz hány óra. A tört óráknál arra kell figyelnünk, hogy míg a magyarban mindig a következő (tehát a még nem betöltött) óra szerepel a kifejezésben, addig a spanyolban óra harminc percig a fentiekben leírt módon hozzáadják az elmúlt egész órákhoz a tört órákat (óra és negyed, óra és fél), hasonlóképpen a perceket is, fél után azonban a következő órából vonják ki! Lássunk néhány példát az alábbiakban:

• Es la una y cuarto.* Negyed kettő. (Szó szerint: ’Egy és negyed van.’)
• Son las tres y media (hora). Fél négy. (’Három és fél van.’)
• Son las cuatro menos cuarto.* Háromnegyed négy. (’Négy mínusz negyed van.’)
• Son las cuatro menos veinte. Húsz perc múlva négy. (’Négy mínusz húsz van.’)

(Forrás: El Mexicano)

A percek számmal való kifejezésénél az y helyett – főként Latin-Amerikában – használható a con elöljárószó is, pl. Son las diez con cuarenta minutos ’10 óra 40 perc’. Másfelől, az egész órák betöltéséhez hátrelévő percek kifejezhetőek a para elöljárószóval is, pl. Son quince para las doce ’15 perc múlva 12 óra’ (szó szerint: ’15 van a 12-höz’). A nem túlzottan hivatalos, kötetlenebb nyelvben valamennyi kifejezésből a létige is elhagyható, ugyanúgy, mint magyarul: Las dos y media ’Fél három’, Las seis menos cinco ’Öt perc múlva hat’, Veinte para las ocho ’Húsz perc múlva nyolc’.

Azt pedig, hogy „Hány órakor?”, spanyolul úgy kérdezzük meg, hogy ¿A qué hora?. A válasz teljesen hasonló az előzőekben leírtakhoz, azzal a különbséggel, hogy a létige helyére az a elöljárószót helyettesítjük be: A la una ’Egykor’, A las dos ’Kettőkor’, A las tres y veinte ’Három óra húszkor’, A las cuatro menos cuarto ’Háromnegyed négykor’ stb.

Végül érdemes még tudni, hogy ha nem az időre, hanem az időjárásra vagyunk kíváncsiak, vagyis amikor magyarul azt kérdeznénk, hogy „Milyen idő van?”, akkor általában a ¿Qué tiempo hace? (szó szerint: ’Miféle időt csinál?’) kérdés a megfelelő. Ezt viszont nem minden nyelvjárásban használják, többek között Mexikóban sem, így félreértést okozhat. A legegyszerűbb megoldás ilyenkor a ¿Cómo está el tiempo/clima? (’Milyen [most] az időjárás?’), amit már nem fognak félreérteni.

Létezik-e ősi nyelv? „Fejlődnek”-e a nyelvek?

Nemcsak a köznyelvben, hanem gyakran még ismeretterjesztő irodalomban, lexikonokban is találkozhatunk olyan állításokkal, mint például a görög „a legősibb indoeurópai nyelv”, a baszk „régebbi, mint a spanyol”, az újlatin nyelvek „modern nyelvek” stb. Vajon mit jelentenek ezek és egyáltalán van-e értelme „régi” vagy „ősi”, ill. „új” vagy „modern” nyelvekről beszélni? Egyszerűbbek vagy bonyolultabbak voltak-e a régebben beszélt nyelvek, nyelvváltozatok?

A továbbiak egyszerűbb megértéséhez egy gyakorlatiasabb példával kezdem. Képzeljük el, hogy két turista ugyanazon az ösvényen halad, majd elérkeznek egy elágazáshoz: az egyik az egyik irányban, a másik a másik irányban folytatja útját. Különböző akadályokat is le kell küzdeniük (szakadékok, folyók stb.), és útjuk során más turistákkal is találkoznak. Az egyik közben ruhát is cserél, mert kimelegedett, a másik megpihen egy kicsit, majd mennek tovább. Kérdés: melyik turista van hosszabb ideje úton? Természetesen egyik sem, hiszen nem tudjuk, hogy mikor és honnan indultak, vagyis a mi történetünk szempontjából mindketten ugyanannyi idő óta haladnak. De azt tudjuk, hogy időközben útjuk ketté vált, találkoztak másokkal, az egyik át is öltözött, de ettől még ugyanazok az emberek.

Ősi város (Teotihuacán, Mexikó. Forrás: Wikimedia Commons / Diego Delso, CC)

Hasonlóképpen kell elképzelnünk a nyelvek útját is. Ahogy a vándorokat, a nyelveket is különböző hatások érik, mivel beszélőik ugyanúgy vándorolnak, miközben más nyelvű népcsoportokkal találkoznak, érintkeznek. Ezért a nyelvek egyfolytában változnak, időben és térben is, nem lehet megmondani egyikről sem, hogy az pontosan mikortól egy másik, újabb nyelv – hiszen történetileg a különböző nyelvállapotok közötti átmenet folyamatos. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy színskálát: mindenki meg tudja különböztetni rajta a kék és a zöld színt, de hogy a kékből pontosan melyik pontján lesz zöld, azt nem lehet megmondani. Ugyanígy nincs értelme arról sem beszélni, hogy egy nyelv a „fejlődésének mely szakaszában” van: természetesen bármikor is vizsgáljuk az időben, az minden pillanatban teljes értékű „kifejlett” nyelv, semmivel sem rosszabb vagy jobb, mint előtte vagy utána (ahogy a kék szín sem „újabb” vagy „jobb”, mint a zöld).

Színskála (Forrás: Wikimesdia Commons, PD)

Bár nem nagyon vesszük észre – azaz nem okoz megértési problémákat –, de másképp beszélünk, mint ahogy a szüleink, nagyszüleink beszéltek, és gyerekeink is másképp beszélnek (majd), mint ahogy mi. Attól szintén nem lesz egy nyelv „újabb”, mert eredetileg nem az adott területen beszélték, hiszen mint az előbb írtam, a nyelvet használó népcsoportok is vándorolnak.

A nyelvtörténészek a nyelvváltozatok vizsgálatánál kétféle szempontot különítenek el. Az ún. szinkronikus vizsgálat során az egy időben létező nyelveket, nyelvjárásokat hasonlítják össze egymással (pl. az újlatin nyelveket a mai állapotukban), míg a diakronikus elemzésnél egy adott nyelv különböző történelmi állapotait kutatják (például azt, hogy milyen volt a spanyol a 12. században, a 16. században és most). Így például az újlatin nyelvek szinkronikus szempontból természetesen különböző nyelvek, viszont diakronikus szempontból vizsgálva őket egyenként, visszafelé haladva az időben, mindegyik esetében ugyanahhoz a nyelvhez vezet az út: a beszélt latinhoz.

Ősi esküszöveg „ősi” indoeurópai nyelven – ősi kiejtéssel és helyesírással!
Vagyis a spanyol, az olasz, a francia stb. diakronikus szempontból nézve mind-mind ugyanaz a nyelv: a latin, melynek változatai térben is eltávolodtak egymástól. (Tudományos pontossággal persze a beszélt latin sem volt egységes nyelv, hiszen annak is mindig voltak nyelvjárásai, területi változatai, már az első században is, és azelőtt is.) Ugyanez elmondható a görögről is: diakronikus szempontból a ma beszélt görög és az ógörög között legalább akkora a különbség („távolság”), mint a spanyol és a latin között, hacsak nem még nagyobb – mégsem mondjuk a mai görög változataira, hogy „új nyelv(ek)”, hiszen ugyanaz a nyelv, csak megváltozva. Mindezt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy valójában csak az elnevezésekkel játszunk, amikor azt mondjuk, hogy a spanyol, olasz, újgörög stb. „modern nyelvek”, míg a latin, ógörög, baszk „ősi nyelvek”. Ha az újlatin nyelveket ma is latinnak neveznénk (hispániai, itáliai stb. latin), ahogy a görögöt görögnek, máris nem beszélhetnénk modern nyelvekről (nem attól lesz „új” egy nyelv, mert elnevezik másképpen).

Szinkronikusan vizsgálva értelemszerűen minden ma beszélt – természetes eredetű – nyelv „modern nyelv”, így még a baszk és a görög is, hiszen ma (is) élnek, beszélik őket, azaz változnak. Ősi nyelveknek tehát legfeljebb azokat lehetne nevezni, amelyek például több ezer évvel ezelőtt utód nélkül kihaltak – de nyilván nem ezekre szokták ezt a köznyelvben használni. Nincs értelme tehát annak, hogy a „baszk régebbi, mint a spanyol”, mert egyszerűen nem tudjuk, hogy e nyelvek végső őseit (a baszk elődeit, az indoeurópai alapnyelvet és annak őseit stb.) mikor kezdték el beszélni – ehhez több tízezer évvel kellene visszamenni az időben, egészen addig, amikor az ember elkezdett beszélni.

A görög magánhangzók „vándorlása” az évezredek során – α: [á], η: [ē], ε: [e], ι: [i], ω: [ō] (Forrás: Szigetvári Péter)

Legfeljebb azt lehet mondani, hogy egy nyelvet (például a baszkot) régebb óta beszélnek egy területen, mint egy másikat vagy a többit (például a franciát vagy a spanyolt), ha tudjuk az utóbbi(ak)ról, hogy beszélői(k) pontosan mikor érkeztek a területre (például a latinul beszélő rómaiak Galliába és Hispániába) – az ilyen nyelvet szokás őshonos nyelvnek is nevezni. De ettől még nyilván egyik sem lesz „régebbi” a másiknál. Gyakran az is előfordul, hogy egy élő nyelv történetét egyáltalán nem ismerik a kutatók, mert mondjuk egészen néhány száz évvel ezelőttig nem rendelkezett írásbeliséggel; míg más nyelvek beszélői már több ezer éve is ismerték az írást. Azonban ez sem azt jelenti, hogy az utóbbiak „ősibbek” lennének az előbbieknél, hiszen azok sem csak pár évszázada jöttek létre a semmiből.

Szintén közkeletű tévhit, hogy régen a nyelvek „egyszerűbbek” voltak, aztán „bonyolultabbak” lettek, illetve fordítva, például „az újlatin nyelvek egyszerűbbek a latinnál”. Természetesen ez sem igaz: legalábbis amilyen régre vissza tudunk menni (például a kínai nyelvnek vannak nagyon régi dokumentált változatai), azok a régen beszélt nyelvek semmivel sem voltak egyszerűbbek, sem bonyolultabbak, mint a maiak. Persze elképzelhető, hogy a dokumentált nyelveknél sokkal korábban létezhettek egyszerűbb nyelvi rendszerek – könnyen lehet, hogy az emberi nyelv a megjelenésekor még valóban egyszerűbb volt, és fokozatosan bonyolódott –, de az biztos, hogy mindez jóval korábban történt, mint amikorról dokumentált emlékek vannak és egyáltalán lehetnek a nyelvekről.

Őserdő – ember által érintetlen

A köznyelvben egyébként a nyelvek bonyolultságán általában azt szokták érteni, hogy a szavaknak hányféle különböző alakjuk lehet. De ez nem azt jelenti, hogy például egy olyan nyelv, amelyben több a ragozás, az bonyolultabb lenne. Lehet, hogy alaktanilag bonyolultabb ugyan, de például más tulajdonságában (hangkészlet, szórend stb.) lehet „egyszerűbb” is, és ugyanígy fordítva: egy olyan nyelvben, melyben egy szónak csak nagyon kevés (vagy esetleg csak egyetlen) alakja lehet, ott általában a szórend és a kiejtés sokkal „bonyolultabb”, ami ezt az „egyszerűséget” kiegyenlíti. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvek tipológiailag is megváltozhatnak: előfordulhat például, hogy a névutók toldalékokká válnak (ez történt a magyarban is!), így máris egy „egyszerűbb” állapotból „bonyolultabb” lesz az alaktanra nézve, hiszen a szavaknak ezáltal több alakjuk lesz.

A fentieket összefoglalva, mivel a nyelvek korát nem lehet megállapítani, ezért nincs is értelme ősi/régi, modern/új nyelvekről beszélni. A nyelvek nem „fejlődnek”, csak változnak. Ez alól összesen két kivételt tehetünk: a „mesterséges” (vagyis megalkotott) nyelvek a létrehozásuk időpontjához, a keveréknyelvek (ún. pidgin [pidzsin] vagy kreol nyelvek) kialakulása pedig időben viszonylag jól behatárolható történelmi eseményekhez (sokféle eredetű – gyakran eltérő földrészről származó – népcsoport keveredése hódítások, benépesítések során) köthetőek, így ezek a nyelvek valóban „modernek”, azaz újabbak, mint az összes többi. Ám ilyen alapon minden más nyelv ősi, amelyik nem mesterséges vagy keveréknyelv. Eltérő bonyolultságról azonban még az utóbbiak esetében sem beszélhetünk.

Ősi természeti képződményekről énekelnek őslakóik „ősi” nyelvükön
A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.