2012. február 26., vasárnap

A levest nem is lehet spanyolul szeretni?

A leíró nyelvészek gyakran azt hangoztatják, hogy egy nyelvben egyáltalán nem számít, hogy mi hogyan volt régen vagy miből alakult ki, és mit milyen jelentésben használtak. De úgy látszik, valamikor mégis...

A spanyolban több igével is kifejezhetjük azt, hogy valamit vagy valakit kedvelünk. Ahogy a magyarban, szintén létezik az ’akar’, a ’szeret’ és a ’tetszik’ igéknek megfelelő jelentés, azonban, mint már volt hasonlóra példa, az ezeknek való megfeleltetés nem kölcsönösen egyértelmű, és az első kettő (’akar’ vs. ’szeret’) között nincs olyan éles különbség, mint a magyarban. Annál is inkább, mert igazából nincs is rájuk külön ige – pontosabban van is, de nincs is (hogy ez mit is jelent, később látni fogjuk). Ebből aztán adódik néha egy kis zűrzavar a nyelvtanulók fejében. Nézzük meg, hogy is van ez az egész.

Alaphelyzetben a querer (< lat. QUÆRERE) jelentése ’akar’, az amar (< lat. AMĀRE) jelentése ’szeret’, a gustar (< lat. GUSTĀRE) ige pedig a ’tetszik’-nek felel meg (az utóbbit ugyanúgy használjuk, ahogy a magyarban, vagyis az ige alanya nem az, akinek valami tetszik [a tapasztaló], hanem az, ami vagy aki tetszik, azaz a tetszés tárgya [ingere]: nos gusta ’nekünk tetszik’, le gustan ’neki tetszenek’, me gustas ’nekem tetszel’, te gusto ’neked tetszem’ stb. – az ilyen igék főnévi igeneve a spanyol nyelvtanokban általában le végződéssel szerepel (gustarle), jelezve, hogy az ige részes névmással használatos). Azonban míg magyarul teljes természetességgel bármire rávághatjuk, akár személyre, akár dologra, hogy ’szeretem’ (emellett persze azt is mondhatjuk, hogy ’akarom’ vagy ’tetszik’), a spanyolban ez kicsit másképp működik.

A vita tárgya... (Forrás: Pixabay.com)

Aki nem beszél spanyolul, talán még az is tudja, hogy a te quiero [te kjéro] jelentése ’szeretlek [téged]’ – legalábbis így fordítjuk magyarra. Ha viszont a te quiero jelentése valóban ’szeretlek’, akkor elvileg mondhatnánk azt is, hogy quiero esta sopa, abban az értelemben, hogy ’szeretem ezt a levest’. De ilyet nem mondanak, hanem azt mondják, hogy me gusta esta sopa ’tetszik [nekem] ez a leves’. Vajon miért? Azért, mert a querer jelentése valójában ’akar, óhajt’, amit viszont személyek, illetve megszemélyesített dolgok esetén ’szeret’-nek (is) fordítunk! Ennek az a magyarázata, hogy az ige forrása, a latin QUÆRERE eredeti jelentése ’keres, kíván, megszerezni igyekszik, törekszik’ (ugyaninnen ered a cuestión ’kérdés’ [úgymint: ’téma, ügy’] szó is – vö. ang. question ’kérdés’). Ha pedig szerelmesek vagyunk, vagy valakit (valamit) nagyon szeretünk, akkor nyilván nemcsak egyszerűen szeretjük, hanem ’akarjuk’ is (hogy velünk legyen, a mienk legyen). A querer igét tárgyakra, fogalmakra akkor lehet csak használni ’szeret’ értelemben, ha személyes érzelem fűz minket hozzájuk, ilyenkor viszont mindig az a elöljárószó a vonzata: quiero a mi coche ’szeretem a kocsimat’, quiero a mi casa ’szeretem a házamat’, quiero a mi tierra ’szeretem a hazámat’. A fentieket leszámítva a querer az összes többi esetben kizárólag azt jelenti, hogy ’akar’, amit az imperfecto de subjuntivo alakkal úgy fordítunk, hogy ’szeretne’: Quisiera un café ’szeretnék egy kávét’; Ya no quiero esta sopa, sabe terrible ’Már nem akarom ezt a levest, szörnyű az íze’; sőt, olyan is van (Latin-Amerikában), hogy Quiero amarte ’Szeretni akarlak’!

Az amar ige alapvető jelentése tehát ’szeret’, de ezt sem használhatjuk bárhol, bármikor és bárhogy, mint a magyarban. Spanyolországban például nem igazán használják ezt az igét (legfeljebb költői nyelvben vagy romantikus dalokban), mert „nyálasnak”, affektáltnak és „ódivatúnak” hat, vagyis ott a querer-nek nincs alternatívája. Ahol használják, ott leginkább azt jelenti, hogy ’szerelemmel szeret’. Szerelmünknek tehát – főleg, ha latin-amerikai – mondhatjuk nyugodtan, hogy te amo, és azt is, hogy te quiero. Az utóbbit viszont – Spanyolországban és Latin-Amerikában is – ugyanúgy mondhatjuk családtagnak, személyes jó barátnak, ismerősnek is, nemtől függetlenül, ami ez esetben természetesen nem szerelmet jelent (vö. kb. ’bírlak’). Na de mi van akkor, ha a levest szeretjük nagyon, akkor arra lehet azt mondani Latin-Amerikában, hogy amo esta sopa? Ott minden további nélkül! Legalábbis talán nem hangzik annyira affektáltan, mint Spanyolországban. Nem ritka egyébként a latin-amerikai spanyolban az amar használata tárgyakra, fogalmakra: amo (a) mi tierra ’szeretem a hazámat’, amo esta canción ’szeretem ezt a dalt’ stb. – erről könnyen meggyőződhetünk a Google segítségével.

Jó, de ha tényleg nem akarunk „nyálasak” lenni, akkor mégis hogy mondjuk azt, hogy valamit szeretünk, kedvelünk? Erre a megoldás egyszerűen me gusta, azaz ’tetszik nekem’ – ez ugyanis bármikor, bármire használható (tárgyra, fogalomra, ételre stb.), és sosem kell attól tartanunk, hogy kínos helyzetbe kerülnénk miatta: Me gusta la comida de este restaurante ’Szeretem az ételét ennek az étteremnek’ (szó szerint: ’Nekem tetszik az étele ennek az étteremnek’), Les gustan las películas de horror ’Szeretik a horrorfilmeket’ (szó szerint: ’Nekik tetszenek a horrofilmek’), Nos gusta leer ’Szeretünk olvasni’ (szó szerint: ’Nekünk tetszik az olvasás’) stb. (Vigyázat! Emlékezzünk, hogy például a quiero leer azt jelentené, hogy ’olvasni akarok’.) Természetesen személyre is lehet használni a gustarle igét, ekkor azonban ténylegesen a magyar ’tetszik’-nek felel meg: Veo que te gusta mucho aquella chica ’Látom, hogy neked nagyon tetszik az a lány’.

A három ige (querer, amar, gustarle) használatához segítséget nyújthat az alábbi ábra.

A teljes mérethez kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Ezeken kívül persze létezik még néhány ige, amellyel tetszést fejezhetünk ki, mint pl. a desear (< deseo < beszélt lat. *DESĬDIUM, amely a DESIDĔRIUM ’kívánság, vágy’ deformációja a DESĬDIA ’henyélés, tétlenség’ főnév hatására) ’kíván’ (szexuálisan is), estimar (< lat. ÆSTIMĀRE) ’nagyra becsül, kedvel, tisztel’ (személyt), encantarle (< lat. INCANTĀRE) ’elbűvöl, elvarázsol’, fascinarle (< FASCINĀRE) ’lenyűgöz, elbűvöl’, impresionarle ’bámulatba ejt, lenyűgöz’ stb. Az utóbbi három tekinthető egymás teljes értékű szinonimájának is, különösebb jelentésbeli eltérés nélkül felcserélhetőek ugyanabban a szövegkörnyezetben, és használatuk a gustarle igééhez hasonló: Me encanta/fascina/impresiona esa película ’Számomra lenyűgöző az a film’.

Kiegészítésként, zárójelesen megjegyzendő, hogy bár a gustar igének lehetséges még kétfajta további használata, amelyeknél a cselekvő alany – az előzőekkel ellentétben – a beszélő, ezek viszont a mai köznyelvben szinte már egyáltalán nem fordulnak elő. Az egyiknek a de elöljárószó a vonzata: Gustaba de reunirse con amigos en su casa ’Szeretett barátokkal összejönni/találkozni a házában/lakásán’; a másikat a querer igéhez hasonlóan használják, ma már csak néhány rögzült kifejezéstípusban, főleg udvariassági formulákban: ¿Gusta usted una cerveza? (=¿Quiere/Desea usted una cerveza?) ’Kíván/Szeretne Ön [inni] egy sört?’

Végül is mondhatjuk, bármennyire is furcsán hangzik, mégis van abban némi igazság, hogy spanyolul valójában csak ’akarni’ lehet... ;-)

2012. február 25., szombat

A spanyol mutató névmások

A köznyelvben általában mutató névmásnak hívjuk az összes olyan szót, amely a beszélőtől – nyelvtani értelemben – valamilyen távolságra lévő dologra utal. Igazából azonban három különböző szófaj tartozik ide: a mutató determináns (determinante demostrativo), amely a mondatban kijelölő jelzői szerepű és a névelőhöz hasonló (pl. esta casa ’ez a ház’); a mutató névmás (pronombre demostrativo), amely teljes névszói szerkezetet helyettesít (pl. eso que dices ’az, amit mondasz’); ill. a mutató határozószó (adverbio demostrativo), amely helyhatározói szereppel bír (pl. aquí ’itt’). A magyarban, valamint az ismert nyelvek többségében két „nyelvtani távolságot” különböztetnek meg: itt : ez, ami a beszélőhöz közel esik, és ott : az, ami a beszélőtől távolabb esik. De vajon mi a helyzet a spanyollal?

Pechünkre, a spanyolban ez nem ennyire egyszerű. Amivel legelőször szembesülnünk kell, hogy nem kettő, hanem három „nyelvtani távolság” létezik: közeli, köztes (vagy „semleges”) és távoli. Ez a háromfokozatú rámutatási rendszer a latinból öröklődött, és az újlatin nyelvek közül egyedül a spanyol és a portugál-galiciai őrizte meg (a többi nyelvben kétfokozatúvá egyszerűsödött). A közeli felelne meg a magyar „itt/ez”-nek, a távoli pedig az „ott/az”-nak (vagy az „amott/amaz”-nak). A probléma a köztessel adódik, amelyik kontextustól függően lehet „ez” is és „az” is magyarul. De mégis mi ebben a logika? Hogy megértsük, nézzünk jobban a dolgok mélyére!

A közelre mutató névmások

Az első csoportot a közelre mutató névmások alkotják. Egyes számban az este (hímnem), esta (nőnem), esto (semlegesnem), többes számban az estos (hímnem) és estas (nőnem) a beszélőhöz közel eső, a beszélőnél, annak környezetében lévő dologra utal: este libro ’ez a könyv’ [itt nálam], esta casa ’ez a ház’, esto ’ez itt’ [dolog vagy dolgok halmaza]. Forrása a latin ĬSTE, ĬSTA, ĬSTUD, ĬSTOS, ĬSTAS, amely eredetileg a hallgató környezetét jelölte. (A beszélőhöz közelinek az HIC, HÆC, HOC felelt meg, amely önálló mutató névmásként – rövidsége miatt – kikopott a használatból.)


Ezt a távolságot, vagyis a beszélő környezetét az aquí és acá (< beszélt latin *ECCU-HĪC, *ECCU-HĀC, azaz ’imitt, imide’; az a- analógiás az ahí alakkal, ld. lentebb) ’itt, ide’ határozószók jelölik. Eredetileg az első behatároltabb, pontosabb helyet jelölt, mint a második, de mára ez a különbség eltűnőben van és inkább nyelvjárásfüggő, hogy melyiket használják (Spanyolországban az aquí, Latin-Amerikában az acá gyakoribb). Mindkettő állhat elöljárószóval is (pl. por aquí/acá ’errefelé’), azonban a para elöljáróval többnyire az acá használatos (valószínűleg azért, mert eredeti jelentése ’ide’ volt): para acá ’ide’, a kötetlen nyelvben gyakran összevonva: ¡ven pa’cá! ’gyere ide!’.

A köztes mutató névmások

A második csoportba a köztes vagy „semleges” mutató névmások tartoznak, az ese (hímnem), esa (nőnem), eso (semlegesnem), esos (többes szám, hímnem) és esas (többes szám, nőnem), amelyek a latin ĬPSE, ĬPSA, ĬPSU(M), ĬPSOS, ĬPSAS, eredetileg ’önmaga’ jelentésű névmásból származnak. Ezek az előzőekkel ellentétben a beszédpartnerhez közeli, az ő környezetében lévő dologra utalnak: ese libro ’az a könyv [nálad]’, esa casa ’az a ház [a közeledben]’, eso ’az ott [nálad], ill. ’ez ~ az’.


A köztes névmásokat használják azokban az esetekben is, amikor a fizikai távolság nem értelmezhető; pl. akkor, amikor több ember beszélget egy olyan dologról, amelyben mindegyik érintett, vagy tipikusan az ’ezért ~ azért’ jelentésű okhatározói kifejezésekben: por eso ’ezért’, por esas cosas ’ezekért ~ azokért a dolgokért’, ¡Eso es! ’Ez az! ~ Úgy van!’ stb. Az ilyen kifejezésekben tehát az ’ez ~ az’ nem jelent valódi távolságot, ilyen értelemben pontosabb talán a „semleges” mutató névmás megnevezés.

A köztes névmásnak megfelelő határozószó az ahí (forrása az a- < lat. AD + ósp. hi ~ i ~ ý, amely a lat. HĪC ’itt’ és IBĪ ’ott’ egybeesése) ’ott, nálad, feléd’ és az allá (< lat. ILLÁC; az a- analógiás az ahí alakkal), azonban a mai nyelvben sok beszélő nem tesz különbséget ezek és az eredetileg távolra mutató allí (ld. később) között. Ennek oka, hogy a gyakorlatban nagyon kevés olyan szituáció adódhat, amikor e megkülönböztetésnek jelentősége lenne, ill. talán a hangzásbeli hasonlóság is szerepet játszhat a különbség felszámolódásában.

A távolra mutató névmások

A harmadik csoport, a távolra mutató névmások alakjai az aquel (hímnem), aquella (nőnem), aquello (semlegesnem), aquellos (többes szám, hímnem) és aquellas (többes szám, nőnem). Forrásuk a beszélt latin *ECCUĬLLE, *ECCUĬLLA, *ECCUĬLLU stb., az ECCĬLLE, ECCĬLLA, ECCĬLLUD alakváltozatai, amelyek az ECCUM ’íme’ és az ILLE, ILLA, ILLUD ’az’ összevonásai (az E- > a- változáshoz ld. ahí). (Ugyaninnen származnak az olasz quello, quella, quelli, quelle mutató névmások is.) Akkor használatosak, amikor mind a beszélő, mind a beszédpartner környezetétől távol eső, „harmadik” dologra utalunk (térben vagy időben): aquel hombre ’az az ember [a távolban]’, aquella montaña ’az a hegy’, aquello ’az [ott a távolban]’, ill. pl. en aquel entonces ’abban az időben’.


A távoli környezetet jelölő határozószó az allí (< lat. ILLĪC; az a- az ahí mintájára) és régen az acullá (< lat. ECCU-ILLÁC) volt, amely kikopott a használatból, így szintén az allá vette át a szerepét. Ugyanakkor, mint az előző fejezetben utaltam rá, ma már sok beszélő nem tesz különbséget a köztes és a távoli mutató határozószók között: pl. Aquí ~ Acá, en Hungría, hace un frío terrible. ¿Y ahí ~ allí ~ allá, en España? ’Itt, Magyarországon borzasztó hideg van. És ott, Spanyolországban?’. Az aquí és acá határozóknál leírtakhoz hasonlóan az allí és allá tekintetében is igaz, hogy eredetileg az első behatároltabb, a második tágabb környezetet jelentett (ma már csak nyelvjárásfüggő a választás), illetve a para elöljáróval csak az utóbbit használják (mivel eredeti jelentése ’oda’ volt): para allá ’oda’, ami beszélt nyelvben gyakran szintén összevonódik: ¡vete pa’llá! ’menj oda!’.

A semlegesnemű alakok használata

Szólni kell az egyes alakok használatáról is. A példákból talán látható, hogy míg a hím- és nőnemű alakok jelzői-kijelölői szerepben is állhatnak, addig a semlegesnemű esto, eso, aquello kizárólag teljes névszói szerkezet szerepét töltheti be, hiszen nem lenne mivel egyezniük – a spanyolban nincsenek semlegesnemű főnévi alaptagok. A semlegesnemű névmások tehát mindig egy konkrétan nem megnevezett, nem meghatározott, vagyis főnévvel nem jelölhető elvont dologra, pl. egy mondatra, szövegrészre stb. utalnak: Esto pienso yo ’Ezt gondolom én’, Eso no es verdad ’Az nem igaz’.

Szintén a semlegesnemű alakokat használjuk, ha egy előttünk addig ismeretlen dologra kérdezünk rá: ¿Qué es esto/eso/aquello? ’Mi ez [itt] / az [ott nálad] / az [ott a távolban]?’ Ugyanígy járunk el a kérdésre adott válaszban is, hiszen mindaddig, amíg nincs főnévi előzmény, nem tudunk mire visszautalni hím- vagy nőnemű névmással: Esto es un cuadro ’Ez [itt] egy kép’, Aquello es una puerta ’Az [ott] egy ajtó’ stb. Elméletileg ez akkor is így lenne, ha többes számú dolgot nevezünk meg a válaszban: Esto son unos libros antiguos. ’Ez [amit itt látsz] néhány régi könyv. A való életben azonban az ilyen kérdésekre adott válaszkor egyszerűen elhagyják a névmást és legtöbbször a létigét is: (Es) un cuadro / una puerta. (Son) unos libros antiguos. Így elkerülhető az a fura helyzet, hogy egyes számú névmással többes számú névszói kifejezés szerepel, ami – bár nyelvtanilag helyes és az írott nyelvben előfordul – sok anyanyelvi beszélő számára szokatlan vagy nem elfogadható.

Összefoglaló táblázat (Forrás: El Mexicano)

Egyéb megfontolások a használattal kapcsolatban

A mutató névmások főnév vagy névszói szerkezet előtt állva – a magyartól eltérően, de az angolhoz hasonlóan – nem engednek meg névelőt: este libro, esa gran casa, aquellos hombres (nem pedig este *el libro, esa *la gran casa, aquellos *los hombres), mivel a névelő szerepét is ellátják (ti. a határozott névelő is mutató névmás volt történetileg, valódi névelő nem létezett a latinban, az a mutató névmások hangsúlytalanul használt alakjából fejlődött ki). Ugyanakkor állhatnak a jelzett szó után is, általában rosszalló árnyalatú minőségjelző szerepében, amikor használatos a névelő: el hombre este ’az ilyen férfi’, la mujer esa ’az afféle nő’.

Ügyeljünk arra is, hogy az estos, esos, aquellos a hímnemű este, ese, aquel névmásoknak a többes számú alakjai (nem pedig a semlegesnemű esto, eso, aquello névmásoké, mivel azok nem rendelkeznek többes számú alakkal); *estes, *eses alakok a spanyolban nem léteznek. Az utóbbiak spanyol szövegben kétnyelvű galiciai beszélőknél fordulhatnak elő, ti. míg a spanyol közvetlenül a latin alakokat viszi tovább az eredetileg alanyesetű egyes számmal, amely -E végződésű (ĬSTE, ĬPSE, ECCU-ĬLLE), ill. az -OS végződésű tárgyesetű többes számmal (ĬSTOS, ĬPSOS, ECCU-ĬLLOS), addig a galiciai-portugálban a szabályos minta alapján -s hozzáadásával képzik a hímnemű mutató névmások többesét.

Befejezésül, hogy miért az alanyesetű latin alakokból származnak az egyes számú hímnemű névmások (él, este, ese, aquel) és a határozott névelő (el), nem pedig a tárgyesetűekből (ahogyan a többes számuk és a legtöbb főnév), az történetileg leginkább a semlegesnemű alakok megkülönböztetett nyelvtani funkcióban való megőrzésével magyarázható. Mivel tárgyesetben a hímnemű (ĬSTUM, ĬPSUM, ĬLLUM) és a semlegesnemű (ĬSTUD, ĬPSUM, ĬLLUD) névmások a beszédben egybeestek (a szóvégi mássalhangzó nem hangzott), nem lett volna fenntartható a hím- és a semlegesnemű alakok közötti különbség, amely viszont az írásos emlékek tanúsága szerint mindvégig meghatározó szerepű volt a kasztíliaiban (vö. pl. Compré el diccionario académico. ’Megvettem az akadémiai szótárat.’ – ¡Eso es bueno! ’Az jó!’ [hogy megvettem] vs. ¡Ese es bueno! ’Az jó!’ [maga a szótár]).

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2012. február 18., szombat

Tegezés és magázás a spanyolban

Több olvasó is kérte, hogy szenteljek egy cikket a spanyol magázás–tegezés kérdésének. A téma valóban eléggé érdekes ahhoz, hogy megérje teljes áttekintő képet adni a tegezés és a magázás rendszeréről, történeti hátteréről, illetve a megszólításként használt személyes névmások és a hozzájuk kapcsolódó igealakok használatáról. Úgyhogy íme, közkívánatra!

A gondolatmenet megértéséhez először is azt kell tisztáznunk, hogy egyáltalán mit értünk tegezés és magázás alatt: jelentéstanilag mindkét esetben második személyhez beszélünk (hiszen a „második személy” azt jelenti, akit megszólítunk), azonban míg a tegezésnél nyelvtanilag is második személyű igealakokat használunk, addig a magázásnál ezt nyelvtanilag harmadik személyű igealakkal tesszük. A magyarban a rendszer eléggé következetesen épül fel: mindkét számban megvan a tegező és a magázó formula (egyes számban te + E/2., illetve Ön/maga + E/3. igealak; többes számban ti + T/2., illetve Önök/maguk + T/3. igealak). A spanyolban a kép valamivel változatosabb, ami – hatalmas területen beszélt nyelvről lévén szó – a nyelvjárások közötti eltérésekből adódik. Tekintsük át mindenekelőtt dióhéjban a tegezés és a magázás kialakulásának történelmi hátterét a spanyol vonatkozásában!

Történeti áttekintés

A latinban még nem létezett magázás, csak tegezés (TŪ AMAS ’te szeretsz’ és VŌS AMATIS ’ti szerettek’), így magázó személyes névmások sem léteztek (sőt, eredetileg még harmadik személyű névmások sem). A császárkori birodalomban, a 4. század körül alakult ki az udvarban az a nyelvi szokás, hogy az uralkodó a hatalom (más vélemények szerint éppen a szerénység, ti. hogy nem egyedül van), az őt megszólítók pedig a tisztelet kifejezésére többes számban beszéltek (’mi, a császár’, illetve ’ti, a császár’); innen származik a magyar köznyelvi „királyi többes” elnevezés is. Ez a középkorban aztán bevett udvariassági formulává vált, és használták az óspanyolban is: Ya, doña Ximena, la mi mugier tan complida, commo a la mi alma, yo tanto vos quería ’Ó, Ximena asszony, az én hű feleségem, ahogy a lelkemet, én annyira szerettelek titeket’ (Cid:278–279, 12. sz.).

„Mi, a királynő...” (Forrás: Pixabay.com)

Kezdetben csak „sima” és „udvarias” tegezést különböztettek meg, és az utóbbi a többes szám használatával valósult meg. Mivel azonban a vos (< lat. VŌS ’ti’) névmás jelentette egyrészt azt, hogy ’ti’, valamint az „udvarias” tegezésben azt is, hogy ’te’ (a mellett), ezért egy idő után szükségessé vált azt is megkülönböztetni, hogy egy, vagy több személyhez szólunk-e. Ez az igény vezetett a Spanyolországban ma használatos vosotros/-as (< vos otros/-as, azaz ’ti, a többiek’) névmás kialakulásához, amely 1250-ből dokumentált legelőször; míg Latin-Amerika bizonyos részein (főleg Argentínában, Uruguayban, Bolívia keleti felén és még néhány kisebb közép-amerikai országban) a régi nyelvi vos névmás már csak a ’te’ jelentésben él tovább, viszont a többes szám második személyű igealak régi formájával (ld. az alábbi ábrát). Vagyis az utóbbi latin-amerikai országokban a régi „udvarias” tegezés vált az általános tegező formulává a helyett vagy mellett (ahol mindkettőt használják, ott a megszólítás általában túl hivatalosnak vagy bizalmatlannak számít).

A nagyításhoz kattints az ábára! (Forrás: El Mexicano)

A késő középkorban (12–14. sz.) a vos mintájára kezdett elterjedni egy másik udvarias forma, a vuestra merced ’kegyelmetek’ (a lat. MERCES, MERCĒDE(M) nőnemű főnév eredeti jelentése ’díj, fizetés’, innen később ’jutalom, kegyelem’), amelyet a megszólított személyre utaló fogalomként egyes szám harmadik személyű igével használtak: Señora, si vuestra merced quisiese, tiempo era ya de me ir, pues toda vuestra tierra está ya en paz et no avéis por qué me detener aquí ’Asszonyom, ha kegyelmetek úgy akarja, régen ideje már, hogy elmenjek, hiszen egész földeteken béke van már, és nincs miért itt visszatartanotok engem’ (Libro del cavallero Cifar, 1300). Ez a kifejezés az idők során többféleképpen egyszerűsödött (vuesa merced, usarced, vuested stb.), majd az egyik ilyen összevont alak további rövidüléséből jött létre a mai magázó névmás, az usted ’Ön/maga’ (rövidítve Ud. vagy Vd.), amely jelenlegi formájában már 1572-től dokumentált.

Az usted többes száma, az ustedes (< vuestras mercedes ’kegyelmeitek’; rövidítve Uds. vagy Vds.) ennek megfelelően a többes számú magázás formája lett, többes szám harmadik személyű igével használva, amely viszont Latin-Amerikában felváltotta a vos(otros) ’ti’ névmást is, így gyakorlatilag a latin-amerikai spanyolban többes számban nem tesznek különbséget tegezés és magázás között, vagyis alaktani értelemben csak a magázás létezik. Ezek után nézzük meg, hogy fest a mai kép Spanyolországban és Hispano-Amerikában.

Spanyolország: mint a magyarban

Spanyolországban a legegyszerűbb a helyzet, hiszen éppúgy, ahogyan a magyarban, mind egyes számban, mind többes számban megkülönböztetik a tegező és a magázó formulákat.

Egyes számban
, tegezésnél a névmás használatos egyes szám második személyű igével (cantas, comes, vives; felszólító módban canta – no cantes, come – no comas, vive – no vivas), magázásnál pedig az usted ’Ön’ megszólítást használják egyes szám harmadik személyű igével (canta, come, vive; felszólító módban cante – no cante, coma – no coma, viva – no viva).

A többes számú tegezésnél a vosotros (férfiak vagy vegyes társaság), vosotras (kizárólag nők) megszólítás használatos a többes szám második személyű igealakkal, melynek végződése – a -d végű állító felszólító alak kivételével (amelyet a beszélt nyelvben gyakran [r]-rel ejtenek) – minden módban és időben -is (cantáis, coméis, vivís; felszólító módban cantad – no cantéis, comed – no comáis, vivid – no viváis). (A vosotros, -as tárgy- és részes esete os, amely szintén a régi vos – hangsúlytalan helyzetben végbement – rövidülése.) Magázásnál az ustedes ’Önök’ névmást használják a többes szám harmadik személyű igealakkal (cantan, comen, viven; felszólító módban canten – no canten, coman – no coman, vivan – no vivan). (Andalúziában, bár visszaszorulóban van, előfordul, hogy többes számban tegezésnél is az ustedes névmást használják, de 2. személyű igealakkal: ustedes cantáis ’ti énekeltek’.)

Természetesen nemcsak az igealaknak kell egyeznie a nyelvtani számmal és személlyel, hanem a személyes névmások eseteinek is, tehát a magázó usted és ustedes formákkal tárgy- és részes esetben a harmadik személyű névmások használatosak. Spanyolországban hímnemben nincs különbség a tárgy- és a részes eset között, vagyis mindkettővel a le, les (eredetileg részes esetű) névmást használják: Sinceramente le digo a usted que le/la respeto mucho ’Őszintén megmondom Önnek, hogy nagyon tisztelem’. A spanyolországi rendszer áttekintése az alábbi ábrán látható.

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Szintén fontos tudnunk – s ez nemcsak Spanyolországra, hanem az egész nyelvterületre érvényes – hogy a megszólító (akár tegező, akár magázó) névmásokat még tiszteletből sem írjuk nagy kezdőbetűvel – ahogy a magyarban eléggé elterjedt szokás, a bizalmas levelezésben is –, hacsak nem mondatot kezdünk velük. Máskülönben egyetlen esetben nagybetűsek a megszólítások: ha valamilyen istenséghez vagy királyhoz szólunk.

Latin-Amerika: kétféle tegezés, de többes számban csak „magázás”

Hispano-Amerikában a panoráma már kicsit összetettebb. Itt ugyanis csak egyes számban különböztetnek meg tegező és magázó alakokat; többes számban alaktanilag csak a „magázás” létezik (a vosotros, vosotras, os névmást egyáltalán nem használják, legfeljebb régi vagy vallási szövegekben), de természetesen a bizalmas nyelvben is ez használatos. Ami azonban a képet kissé bonyolítja, hogy viszont kétféle tegezés létezik: a megszólítással történő (tuteo), és a vos névmással történő (voseo). A kettő használata területfüggő, bár vannak olyan helyek, ahol mindkettő egymás mellett él (csak például az egyik bizalmasabbnak, a másik hivatalosabbnak számít).

A -val egyszerű a dolgunk, hiszen ugyanazt az igealakot használják, mint Spanyolországban, vagyis a nyelvtanilag egyes szám második személyűt (cantas, comes, vives, felszólító módban canta, come, vive / no cantes, no comas, no vivas). A vos megszólításhoz azonban külön igealak tartozik, amely nyelvtanilag eredetileg többes szám második személyű alak volt (hiszen mint említettem a történeti áttekintésben, a vos a latinban és az óspanyolban a ’ti’ megszólításnak felelt meg, amelyet az udvarias tegezésnél ’te’ jelentésben is használtak, de többes számú igealakkal), s ennek változatai élnek a mai nyelvben: vos cantades > cantás ~ cantái(s); comedes > comés ~ coméi(s) ~ comís, ill. vivides > vivís. A művelt normában azonban csak a cantás (cantáis), comés (coméis), vivís alakok elfogadottak, a többi tájszólási formának számít. Hasonlóképpen a kijelentő mód jelen idejű alakjaihoz, a felszólító módú állító alak is az eredetileg többes szám második személyű módosulata, a szóvégi -d lekopásával: (vos) cantá (< cantad), comé (< comed), viví (< vivid). Tiltáskor a köznyelvben a -hoz tartozó kötőmódú alak használatos (no cantes, no comas, no vivas), de a népnyelvben egyes területeken, pl. Bolívia keleti részén tiltáskor is a többes számból származó véghangsúlyos alakot használják (no cantés, no comás, no vivás). Az összes többi igeidőben a vos megszólítással használt alakok megegyeznek a tú-val használatosakkal.* A vos tárgy- és részeshatározó esete te, ahogy a -nál; elöljárós esete vos, tehát megegyezik az alanyesettel, mint a spanyolországi vosotros-nál (pl. a vos te quiero ’téged szeretlek’, te (lo) digo a vos ’neked mondom’).

Sötétkék szín jelöli azokat az országokat, ahol a
voseo a beszélt és az írott nyelvben is általános.
A középkékkel jelölt területeken a voseo csak a
beszélt nyelvben általános, míg a halványkékkel
jelzett országokban csak regionális, vagy együtt
él a névmás használatával. A szürke színnel
jelölt területeken csak a névmás használatos.
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)
De mi a helyzet a rendhagyó igékkel, hogy képezzük ezeknek a vos megszólításhoz tartozó alakjait? Nem kell pánikba esni, hiszen ennél egyszerűbb dolog nincs! Kijelentő mód jelen időben csupán elhagyjuk a spanyolországi vosotros névmáshoz tartozó többes szám második személyű alak -is végződéséből az i-t: (vosotros) estáis → (vos) estás, vais → vas, sois → sos, podéis → podés, tenéis → tenés stb., a III. ragozású (-ir végű), a vosotros-hoz tartozó alakban szabályos képzésű igéknél pedig a voseo alakja teljesen azonos a vosotros névmással használt alakkal: (vosotros) decís, dormís → (vos) decís, dormís. A felszólító módú állító forma képzése pedig még ennél is egyszerűbb: levágjuk a többes szám második személy -d-jét, a magánhangzó pedig ékezetet kap (hiszen a hangsúly helye nem változik): decid (vosotros) → decí (vos), dormid → dormí. Egyetlen egy felszólító alak kivétel ez alól: az ir ige vos névmással használt felszólító alakja andá, melyet a hasonló jelentésű andar igétől kölcsönöz (< andad), mivel az id a -d elhagyásával túl rövid lenne. (Egyébként a vosotroshoz tartozó igealakban nem létezik rendhagyó képzésű ige.) A tiltó felszólító alak viszont minden esetben megegyezik a tú-val használttal, legalábbis a művelt normában, hiszen ezt a kötőmódból kölcsönzik (no estés, no vayas, no seas, no tengas, no digas, no duermas stb.).

A voseo mind a beszélt, mind az írott nyelvben szinte kizárólagos Argentínában, Paraguayban és Uruguayban, a kötetlen nyelvben viszont sokkal több helyen elterjedt (Costa Rica, Nicaragua, Honduras, Kelet-Bolívia stb.). A legtöbb anyanyelvi beszélővel rendelkező három hispán országban, Mexikóban (104 millió), Kolumbiában (45 millió) és Spanyolországban (42 millió) viszont a tuteo az általános (szintén ezt a tegezési módot használja az Egyesült Államok – főleg Kubából és Mexikóból származó – 37 milliós spanyol ajkú „kisebbsége” is).

Sos una tierra maravillosa y productiva...”

A magázás, hasonlóképpen, ahogy Spanyolországban, Latin-Amerikában is az usted megszólítással történik, az egyes szám harmadik személyű igealakkal (usted canta, come, vive; cante, coma, viva / no cante, no coma, no viva). A többes számban viszont, mint említettem, nyelvtanilag csak „magázó” forma létezik: vagyis az ustedes névmás a többes szám harmadik személyű igealakkal éppúgy jelenti azt, hogy ’Önök/maguk’, mint azt, hogy ’ti’ (ustedes cantan, comen, viven; canten, coman, vivan / no canten, no coman, no vivan). Az egyetlen dolog, amely némiképp megkülönböztetheti többes számban a tegezést és a magázást, az a tárgyesetű névmás használata. Ha ugyanis az ustedes jelentése ’Önök’, akkor Latin-Amerikában tárgyesetben is, nemtől függetlenül, általában a les névmást használják (ez az ún. leísmo de cortesía): les quiero ’szeretem Önöket’ vs. los/las quiero ’szeretlek titeket’. (Ez persze éppúgy igaz az egyes számú magázó usted esetében is, ahogy Spanyolországban.) Az alábbi táblázat a latin-amerikai helyzetet szemlélteti.

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A fentiek természetesen az általánosan elterjedt művelt normára vonatkoznak, az egyes nyelvjárásokban és tájszólásokban mindenféle kevert alakok is előfordulhatnak (pl. a megszólítás használata a vos-hoz tartozó igealakkal, vagy fordítva; vagy pl. bizonyos helyeken a bizalmas nyelvben egyes számban is az usted megszólítást használják; ugyanígy a tárgyesetben előfordul a magázó formulánál is a lo(s) és a la(s) névmások használata; stb.). Mindezen nyelvjárási jellegzetességek részletes ismertetése meghaladná e téma kereteit, és nem is a spanyolosok összezavarása a célom – nyilván más kérdés, hogy ha valaki arra vállalkozik, hogy egy adott latin-amerikai országban kíván hosszú távon tartózkodni, akkor úgyis rá lesz kényszerülve az ottani nyelvjárás jellegzetességeinek elsajátítására, ami anyanyelvi környezetben sokkal egyszerűbb lesz.

Összefoglalás

A latinban és az óspanyolban még nem létezett magázás, az a tegezés udvarias formáiból alakult ki a 14–16. századra. Spanyolországban hasonló a rendszer, mint a magyarban: egyes és többes számban is megkülönböztetnek tegező és magázó alakokat (tú és usted, ill. vosotros és ustedes), magázásnál a magyarhoz hasonlóan nyelvtanilag harmadik személyű igealakkal (usted canta, ustedes cantan).

Latin-Amerikában egyes számban, nyelvjárástól függően kétféle tegezés létezik, az egyik megegyezik a spanyolországival (tú cantas), a másiknál a régi nyelvi vos megszólítás „királyi többesként” való használata él tovább ’te’ jelentésben a spanyolországi vosotros-szal használt igealak módosult formájával (vosotros cantáis → vos cantás). A tú-val való tegezés spanyol elnevezése hivatalosan tuteo, a vos megszólítás használatáé pedig voseo (mindazonáltal a beszélt nyelvben e fogalmakat nem használják, helyettük az hablar de tú/vos, azaz ’-val/vos-szal beszélni’ kifejezés használatos), mely utóbbi a sztenderd nyelvben Argentínában, Paraguayban és Uruguayban használatos. Többes számban a latin-amerikai spanyolban nyelvtanilag csak magázás létezik az ustedes névmással, többes szám harmadik személyű igealakkal, amely ott felvette a bizalmas ’ti’ jelentést is. Az udvarias beszédben az ustedes megszólítással tárgyesetben is a les névmás használatos, ez utalhat ott a „valódi” magázásra. Az alábbi ábrán a spanyolországi és a latin-amerikai rendszer összesítő táblázata látható.

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Nos, bízom benne, hogy ezennel minden érdeklődőnek kielégítő áttekintő képet sikerült nyújtanom a témával kapcsolatban, s a további kérdéseket, észrevételeket, kiegészítéseket, ahogy eddig is, a hozzászólásokban várom.


*A népnyelvben persze léteznek átmeneti vagy kevert típusok is, pl. kijelentő módban a -hoz tartozó, felszólító módban a vos-hoz tartozó igealak használatával, de előfordul olyan változat is, ahol a névmást használják a vos-hoz tartozó alakokkal. Ezek a kevert típusok leginkább a tuteo és voseo közötti határzónákra jellemzőek.

2012. február 11., szombat

Miért nem kezdődhet s+mássalhangzóval spanyol szó?

A kép illusztráció, nincs ilyen tábla!
A spanyolul tanulóknak bizonyára feltűnt, hogy ez a nyelv elutasítja az „s+mássalhangzó” (jelöljük a továbbiakban „sC”-vel, ahol a C a consonante ’mássalhangzó’ rövidítése) szókezdeteket. Ilyen szavak egyáltalán nincsenek a spanyolban: a latinban „sC” hangcsoporttal kezdődő szavak elején a spanyolban egy e- magánhangzót találunk (pl. lat. SPERANTĬA > esperanza ’remény’). Ez az [e] mindig hangsúlytalan, és a kiejtésben még az idegen szavakban is megjelenik, ha azok valamilyen „sC” csoporttal kezdődnének: pl. stop [ᵉsztop] vagy smog [ᵉszmog]. Nézzük hát meg, mi állhat e jelenség hátterében!

Mindenekelőtt azzal kell kezdenem, hogy ez nem kizárólagosan a spanyolra jellemző az újlatin nyelvek között: a magánhangzó-betoldás az Olaszországtól nyugatra beszélt valamennyi újlatin nyelvben (az ófranciában, az okcitánban, a katalánban, a portugálban és még a legkonzervatívabbnak tartott szárdban is) megtörtént. A franciában aztán az [sz] ki is esett, így nyomát már csak a magánhangzó őrzi (pl. lat. STĒLLA ’csillag’ > ófr. esteile > fr. étoile; lat. SCHŎLA ’iskola’ > ófr. escole > fr. école stb. – hasonló jelenség zajlik most a délspanyol változatokban); mindazonáltal az újabb latin átvételekben ismét megjelenhet a szó elején „sC” csoport (pl. spécial ’speciális’ – vö. ófr. especial, ahonnan az angol especially jön!), vagyis már nem él ez a megszorítás (ennek okaira később visszatérünk).

STĒLLA > estrella (’csillag’). Hogy az -r- mit keres benne, szintén megérne egy tanulmányt. (Forrás: Pixabay.com)

Elterjedt mítosz, hogy az őslakosok eredeti nyelvében, akik a római hódítóktól természetes nyelvcsere útján átvették a latint, majd vált az anyanyelvükké, nem volt ilyen, ezért egy magánhangzó hozzáadásával adaptálták az így kezdődő szavakat. Persze az igaz, hogy a baszkban és az ibérben nem volt ilyen (és elképzelhető, hogy ki sem tudták ejteni), de semmi sem utal arra a szakirodalomban, hogy a jelenség összefüggésben lenne bármilyen korai nyelvi kölcsönhatással. Hiszen ha így lett volna, minden bizonnyal egyéb mássalhangzócsoportok sem lehetnének szókezdő helyzetben (pl. blanco ’fehér’, grande ’nagy’, frío ’hideg’, pronto ’hamar’ stb.), márpedig az ilyenek nem ritkák ezekben a nyelvekben.¹ Ezenkívül elég nagy területen elterjedt a magánhangzó-betoldás ahhoz, hogy az egyébként sokféle, egymással nem is feltétlenül rokon nyelveket beszélő őslakosokat okoljuk érte (nyilván az őslakosság eredeti nyelvei is befolyásolhatják a változások irányát, de az ilyesmit nehéz kimutatni). A gyökereket tehát magában a latinban érdemes keresnünk.

Költészeti nyomok utalnak arra, hogy a latinban az „sC” csoportokat nem szétválaszthatatlan egységként kezelték: az s inkább a szótag végéhez, mintsem a következő elejéhez tartozott, eltérően a mássalhangzó + l/r csoportoktól, amelyek mindig szótagkezdőnek számítottak. Így pl. a DETESTĀRI² ’elátkoz’ ige szótagolása inkább DE-TES--RI és nem DE-TE-STĀ-RI volt. Ebből következően a beszélők számára furcsának bizonyulhattak az „sC” kezdetű szavak, hiszen egy olyan mássalhangzóval kezdődtek, amely egyébként szótag végén szokott állni – a latinban pedig minden szótagnak kellett legalább egy magánhangzót tartalmaznia. Ezt az „ellentmondást” úgy oldották fel, hogy pótolták ezt a nem létező magánhangzót, mégpedig egy rövid [i] betoldásával, valahogy így: STĀRE ’állni’ → S--RE > ĬS--RE (vö. szárd istare, sp. estar). E beszélt nyelvi jelenségre – mely a kutatók szerint Rómából terjedt el – „elvétett” latin kőfeliratok hívják fel a figyelmet már a 2. századtól kezdve, mint pl. a Rómában talált, 105-ből származó ISMARA(G)DVS ’smaragd’ (a görög szmaragdosz átvétele – feltehetően először a latintól idegen „sC” csoporttal kezdődő jövevényszavak elején jelenhetett meg a magánhangzó).³

blanco (’fehér’), frío (’hideg’)... ezeket ki tudták ejteni az őslakosok?! (Forrás: Pixabay.com)

Jogosan merülhet fel a kérdés, ha ez így volt a beszélt latinban, akkor miért nincs most is így az olaszban vagy a románban? Egyfelől máris pontosítanunk kell: az olaszban ma már valóban nincs így, ám valamikor így volt. Másrészt, a hangváltozásoknál a szavakat sosem önmagukban kell vizsgálni, hanem a környezetükkel együtt (a nyelvészek szerint a „szó” egyébként sem tudományosan meghatározható fogalom). Aki ismeri valamennyire az olasz nyelvet, tudja, hogy a szavak néhány elöljárótól (con, in, per) eltekintve csak magánhangzóra végződhetnek, amiből az is következik, hogy „sC” kezdetű szó előtt a mondatban eleve csak magánhangzó jelenhet meg, amely egyúttal ellátja ezt a szerepet. Ezért van az is, hogy az ilyen szavak előtt a hímnemű határozott névelő is a lo alakváltozatban áll, pl. lo spagnolo (nem pedig *il spagnolo) ’a spanyol’. (Bár néha még ma is megjelenik az ún. i prostètica vagy i eufònica az olyan kifejezésekben, mint pl. in Ispagna ’Spanyolországban’, per iscritto ’írásban’ stb., a jelenség azonban inkább regionális és erősen visszaszorulóban van.)

De most tegyük félre egy kicsit az olaszt. Érdekes módon a jelenség a románban sem terjedt el, pedig ott aztán bármilyen mássalhangzóra végződhetnek a szavak. Vajon miért? Ha megfigyeljük, az „sC” előtti magánhangzó-betoldás érdekes párhuzamot mutat a szó végi -s megőrzésével. Azokban az újlatin nyelvekben, ahol a többes szám képzése magánhangzóval történik (mint olasz és a román), nem jelenik meg ez a pótmagánhangzó. Ellenben a nyugati latinságban, ahol megmaradt az -s mint többesjel és egyes igevégződések személyragja, következetesen rögzült a pótlóhang. Az újlatin nyelvek legkorábbi stádiumában az -s volt az egyetlen mássalhangzó, amely szó végén állhatott, a mai mássalhangzós végződések már másodlagosak (a románban is), vagyis az eredeti szó végi magánhangzó lekopásával keletkeztek (pl. a spanyol señor ’úr’ a 9-10. sz. környékén még señore volt). Lehetséges tehát, hogy a magánhangzó-betoldás megszilárdulását éppen az -s végződés megőrzése segítette elő a korai újlatin változatokban. Ahol pedig az -s lekopott és átmenetileg minden szó ismét csak magánhangzóra végződhetett (ld. olasz és román, és utóbb a francia is!), ott ez nem lexikalizálódott.

A spanyol hozzáadta, az olasz elvette a magánhangzót... (Forrás: El Mexicano)

Ám van itt még valami más is. A folyamatban lévő nyelvi változásoknak gyakori következménye a beszélők bizonytalansága, ami a szavak „túljavításához” (hiperkorrekció) vezethet. Tehát megpróbálnak olyan alakokat mások mintájára „kijavítani”, amelyek nem is „hibásak”. A latinban olyan szavak is voltak, amelyek eredetileg is egy magánhangzót követő „sC” csoporttal kezdődtek: pl. HISPANĬA [iszpánja] (innen az España) vagy HISTORĬA [isztórja] ’történet’. Amikor a beszédben megjelent az „sC” előtti pótlóhang, kezdtek elbizonytalanodni a beszélők, hogy az a magánhangzó „tényleg ott van-e” vagy sem, és azokat a szavakat is „kijavították”, amelyek az irodalmi latinban is magánhangzóval kezdődtek. Ennek következményei az olaszban az HISTORĬA > storia, HISPĀNĬA > Spagna vagy pl. EXPLICĀRE ’magyaráz’ (amely a beszédben [eszplikáre]-nak hangzott) > spiegare, ill. az INSTRUMENTU(M) [ĩsztrumentu] ’szerszám’ > strumento stb. Mindezen hiperkorrekciók is arra utalnak, hogy a magánhangzó-betoldás még Itáliában, a latin szülőföldjén is nagyon elterjedt lehetett a maga idejében. (A nagyon profik kedvéért a téma nyelvészeti igényű magyarázata pár percben az alábbi videón.)


Felhasznált irodalom

  • Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 148–150.
  • Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 35.
Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a helyesbítésekért.


¹A baszk anyanyelvűeknek valóban nehezükre esett még az ún. muta cum liquida csoportok kiejtése is (a legidősebbeknél ez máig megfigyelhető), nem csak szókezdő helyzetben, amit a korai latin/újlatin jövevényszavak alakja is tanúsít, vö. lat. LIBRUliburu ’könyv’, újlat. crucegurutze ’kereszt’, sp. alegrealegera stb. Mindez persze inkább cáfolja, hogy a baszknak olyan nagy hatása lett volna a spanyolra.
²A latinban nem annyira járatosak kedvéért megjegyzendő, hogy itt nem sajtóhibáról van szó: a detestor, -āri ún. álszenvedő ige volt, a szenvedő főnévi igenév végződése pedig a klasszikus korszakban nem -āre, hanem -āri volt.
³Herman József egy másik szemléletes példát hoz egy római keresztény feliratból: iscripta, valamint megjegyzi, hogy „sok más helyen is dokumentált”. Mindamellett megjegyzendő, hogy az iscripta lehet az inscripta egyszerűsödése is!
Az újlatin nyelvek korai állapotára szemléletes példa az ún. Glosas Emilianenses a 10. századból, amelyek latin szövegek magyarázó széljegyzetei voltak a „nép nyelvén”. Közülük a következő összefüggő részlet a legismertebb: Cono ajutorio de nuestro dueno, dueno Christo, dueno Salbatore, qual dueno get ena honore e qual duenno tienet ela mandatjone cono Patre, cono Spiritu Sancto enos sieculos delo[s] sieculos. Facanos Deus omnipotes tal serbitjo fere ke denante ela sua face gaudioso[s] segamus. Látható, hogy itt még magánhangzóra végződnek olyan szavak is, amelyek végén a mai spanyolban már mássalhangzó van (salvador, honor, mandación, faz stb.).

2012. február 4., szombat

Farsi baladi? – A perzsa nyelvről

Habár az utóbbi időben egyre felkapottabb a keleti könnyűzenei előadók nővekvő népszerűségének köszönhetően, valahogy mégis keveset tudnak róla az emberek. Pedig biztos vagyok benne, hogy perzsát már mindenki hallott, legfeljebb nem tudta hova tenni – elég, ha a Magyarországon is népszerű Arashra vagy Cameron Cartióra (becsületes nevén Kamran Sabahi) gondolunk. Éppen ezért ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről ezzel a nyelvvel, a teljesség igénye nélkül.

Legelőször is tisztázandó, hogy a különböző „városi pletykákkal” ellentétben a perzsa nem rokona az arabnak, sem a töröknek (amelyek egymásnak sem rokonai), hanem az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni csoportjához (azon belül is az iráni nyelvekhez) tartozik – tehát ha a ma élő ismertebb nyelvek közül valamelyikhez hasonlítani akarjuk, akkor nem is kell túl messzire mennünk, hiszen leginkább a roma nyelvvel áll közelebbi rokonságban; ennél is közelebb természetesen a többi iráni nyelvhez áll (a legjelentősebbek a pastu, mely Afganisztán egyik hivatalos nyelve, illetve a – sajnálatos konfliktusok miatt – sokat emlegetett kurd nyelv). Hangtanilag az indoiráni nyelvek, így a perzsa is – a szláv és a balti nyelvekhez, valamint az örményhez hasonlóan – a keleti típusú, ún. szatem nyelvek közé tartozik, vagyis az indoeurópai alapnyelvi *k hang [sz]-szé, a *kʷ pedig [cs]-vé lágyult (palatalizálódott).

A perzsa nyelv megnevezés azonban sem történetileg, sem a mai állapotában nem egyetlen és egységes nyelvet jelöl. A szanszkrittal még közeli rokonságban lévő óperzsa (i. e. 6. – 3. század), a középperzsa vagy pehlevi (i. e. 3. – i. sz. 8. század), valamint az újperzsa (a 8. századtól, mely szintén három, preklasszikus, klasszikus és modern korszakra oszlik) ugyanis nem ugyanazon nyelvváltozat folytatólagos állapotai, hanem inkább egymással közeli rokon nyelvek különböző történelmi korokban, az írásos emlékek alapján ugyanis nem mutatható ki folytonosság közöttük, mint például a latin és az újlatin nyelvek közötti átmeneteknél.

Qom, Irán (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A ma beszélt újperzsa vagy modern perzsa szintén nem egységes. Három irodalmi változattal rendelkezik: az egyik az Iránban beszélt tulajdonképpeni perzsa (ha máshogy nem nevezik, akkor erre kell gondolni), másképpen nyugati perzsa vagy fárszi (ez a régi perzsa párszí(g), azaz ’perzsa’ névből származik arab visszavételen keresztül – a [p] > [f] változást az magyarázza, hogy az arabban nem létezik a [p] hang), az Afganisztánban beszélt dari, keleti perzsa vagy „afgán-perzsa”, illetve a Tádzsikisztánban beszélt, cirill ábécét használó tádzsik vagy „tádzsik-perzsa” (az első két változatot arab betűkkel írják). Mindhárom irodalmi változat hivatalos nyelv is az adott országban, mindösszesen megközelítőleg 80 millió anyanyelvi beszélővel rendelkezik.

Ami viszont a dolgot még inkább nehezíti, az az, hogy az előzőeken túl a perzsának nemcsak területi változatai vannak számos nyelvjárással, hanem a – klasszikus nyelvből és a nyelvjárásokból is építkező – irodalmi nyelv és a beszélt nyelv között is óriásiak az eltérések, kiejtésben és nyelvtanban egyaránt (mint például a finn és a norvég esetében). Az alábbiakban az Iránban beszélt újperzsa, a fárszi kerül ismertetésre, utalással a változatok közötti eltérésekre, ahol ez feltétlenül szükséges. Az egyszerűség kedvéért a latin betűs átírást fogom alkalmazni.

Az újperzsa hangok

A legelterjedtebb latin betűs perzsa ábécé a következő:
a, â, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, q, r, s, š, t, u, v, x, y, z, ž.
A modern perzsa nyelv hat magánhangzóval rendelkezik: a, â, e, i, o, u, melyek közül az első kb. rövid magyar [á], a beszélt nyelvben sokszor [e]-s színezettel (angol nyelvű irodalomban általában [æ]-vel írják át), a második pedig kb. magyar [a] hang (IPA [ɔ]), melynek a tádzsikban magyar [o] felel meg.

A preklasszikus újperzsában eredetileg öt hosszú (ā, ē, ī, ō, ū) és három rövid (ă, ĭ, ŭ) magánhangzó-fonéma létezett, majd a klasszikusban ez három pár magánhangzóra redukálódott (ā, ī, ū és ă, ĭ, ŭ – vagyis preklasszikus ē, ī > ī, és ō, ū > ū). Érdekességként említendő, hogy az óperzsa magánhangzórendszere is megegyezett a klasszikus újperzsáéval (vagyis csak három pár magánhangzóval rendelkezett, hosszúsági megkülönböztetéssel). A magánhangzórendszer azonban némiképp eltérően fejlődött a három újperzsa irodalmi változatban, amit az alábbi táblázat szemléltet.

Forrás: El Mexicano / A világ nyelvei (Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, 1999)

Bár a magánhangzók hosszúsági megkülönböztetését az irodalmi nyelv és a helyesírás máig őrzi (ennek megfelelően az a, e, o rövid, míg az â, i, u hosszú magánhangzóknak számítanak), a beszélt nyelvben ennek nincs jelentősége.

A mássalhangzórendszert a következő hangok alkotják, a latin átírás szerint: p, b, t, d, k, g, f, v, h, x, q, m, n, l, r, s, z, š, ž, c, j, y. A magyartól eltérő jelek ejtése:
  • x, q – erős („krágokós”) h hang, mint a madridi spanyolban a j (IPA /χ/), illetve ennek zöngés párja, amely a francia „raccsoló” r-hez hasonló, torokban ejtett g (IPA /ɣ/, ilyet szintén találunk a madridi spanyolban – az ng kapcsolatot kivéve –, valamint a görögben is); szó elején az utóbbi uvuláris zárhangként (IPA [q]: mélyen a torokban ejtett k~g) valósul meg;
  • s, z – magyar sz és z;
  • š, ž – magyar s és zs;
  • c, j – magyar cs és dzs;
  • y – magyar j.
Megjegyzések: A zöngétlen p, t, k, c hangokat szótagkezdő helyzetben hehezettel ejtik: [pʰ], [tʰ], [kʰ], [csʰ] (még inkább, mint az angolban); ezenkívül a k és g hangok a, e és i előtt enyhén palatalizálódnak. Az r hang szókezdő helyzetben általában pergetett(ebb)en ejtődik (ahogy például a spanyolban).

A szóhangsúly a perzsában általában az utolsó vagy az utolsó előtti szótagra esik, a rendszer azonban kissé bonyolultabb. Röviden összefoglalva, a ragtalan szavak, a szóösszetételek, valamint az igenevek véghangsúlyosak, a ragok és jelek – a többes szám jelét kivéve – viszont hangsúlytalanok, tehát a ragozott szavak nem véghangsúlyosak. A képzők ugyanakkor mindig hangsúlyosak, vagyis az ilyen szavak és igealakok hangsúlya a képzőre esik. Az igei körülírásoknak pedig az első tagja hangsúlyos.

Nyelvtan és szókincs

A perzsa – az arab betűs írástól eltekintve – viszonylag „egyszerű” nyelv, nyelvtana eléggé hasonlít az angoléhoz. Alaktani besorolását tekintve leginkább agglutináló, bár az igeragozás némileg megőrizte a flektáló tulajdonságát. Határozott névelővel – a latinhoz és az oroszhoz hasonlóan – nem rendelkezik az irodalmi nyelv, a határozatlan névelő pedig az ’egy’ számnévből fejlődött ki, sok más indoeurópai nyelvéhez hasonlóan. Nincsenek nyelvtani nemek és alapvetően főnévragozás sem – a főnevek nyelvtani viszonyait elő- és utóképzők fejezik ki. Különlegessége, hogy ha főnév után jelző vagy másik főnév, ill. személyes névmás áll (az utóbbi kettő a birtokviszony kifejezésénél), akkor a főnév egy birtokos determinánshoz hasonló képzőt kap (ez az ún. ezâfe), amely mássalhangzóra végződő szó esetén -e, magánhangzós végződés esetén pedig -ye: pl. âb ’víz’ és garm ’meleg’ → âb-e garm ’meleg víz’ (szó szerint kb. ’melege víznek’). E nyelvtani sajátosság bekerült a klasszikus perzsából a törökbe is. A többes számot ötféleképpen képezhetik, melyek közül három az arabból került át a jövevényszavakkal együtt. A legáltalánosabb a -hâ jel, amely eredetileg élettelen dolgok többes száma volt: xâne/xânehâ ’ház/házak’. Az élőlények többesének jele az -ân: deraxt/deraxtân ’fa/fák’. Az arabból származó három további többesjel az -in (az arabban hímnemű jövevényszavaknál), az -ât (az eredetileg nőnemű jövevényszavaknál), és az ún. tört vagy flektáló többes szám, amely a többes számú alakban átvett arab jövevényszavakra jellemző.


A perzsa igeragozás nagyon hasonlít az angoléhoz és valamennyire a spanyoléhoz is. Sajátossága, hogy a minden igének két töve van: egy jelen idejű, és egy múlt idejű (ez lenne az angolban az ún. „harmadik alak”), amelyekhez mindig ugyanazok a ragok járulnak. A főnévi igenevet a múlt idejű tőhöz (ami egyúttal az ún. „rövid” főnévi igenév is) az -an végződés hozzáadásával kapjuk, az igelakok pedig (előképző) + tő + rag felépítésűek. Az igeidők között vannak egyszerűek, valamint összetettek, amelyeket valamilyen segédigével képeznek (ilyen a jövő idő is), létezik ezenkívül cselekvő és szenvedő igeragozás (az utóbbit a budan létigével képzik). Három igemódot tartanak számon: kijelentő mód (10 igeidővel: jelen [vö. ang. I sing, sp. canto], múlt [vö. ang. I sang, sp. canté], folyamatos múlt [ang. I was singing, sp. cantaba], befejezett vagy közelmúlt [ang. I have sung, sp. he cantado], folyamatos közelmúlt [ang. I have been singing, sp. he estado cantando], régmúlt [ang. I had sung, sp. había cantado], folyamatos régmúlt [ang. I had been singing, sp. había estado cantando], jövő [ang. I will sing, sp. cantaré], progresszív jelen [ang. I am singing, sp. estoy cantando] és progresszív múlt [vö. sp. estuve/estaba cantando]), kötőmód (5 igeidő: jelen, múlt, folyamatos múlt, régmúlt és folyamatos régmúlt), valamint felszólító mód. (A kijelentő módban a folyamatos közelmúltat és a folyamatos régmúltat, illetve a kötőmódban a folyamatos igeidőket már nem használják.) Az igei előképzők: a mi- folyamatosságot fejez ki (ezzel képzik a jelen időt is), a be- pedig eredetileg befejezettséget jelölt, a mai nyelvben azonban a kötőmód alakjait képzik vele. Példaként először nézzük meg a kardan ’csinálni’ szabályos ige ragozását néhány igeidőben, melynek jelen idejű töve kon-, múlt idejű töve pedig kard-:
  • kijelentő mód, jelen idő: mikonam, mikoni, mikonad, mikonim, mikonid, mikonand;
    • múlt idő: kardam, kardi, kard, kardim, kardid, kardand;
    • folyamatos múlt: mikardam, mikardi, mikard, mikardim, mikardid, mikardand;
  • kötőmód, jelen idő: bekonam, bekoni, bekonad, bekonim, bekonid, bekonand;
    • múlt idő: karde bâšam, karde bâši, karde bâšad stb.;
  • felszólító mód, E/2. személy: bekon! (a többi alak a kötőmódéval azonos).
Mint látható, az igék jelen idejű alakjához mindig az -am, -i, -ad, -im, -id, -and ragok járulnak (a beszélt nyelvben az -id ejtése általában [in], az -and végén a -d pedig nem hangzik); a múlt időben annyi az eltérés ettől, hogy az egyes szám harmadik személyű alak nem kap ragot – vagyis megegyzik magával a tővel. A létige (budan) ragozása kijelentő mód jelen, illetve múlt időben:
  • jelen idő: hastam, hasti, hast / ast (’st) / e, hastim, hastid, hastand;
    • tagadás: nistam, nisti, nist, nistim, nistid, nistand;
  • múlt idő: budam, budi, bud, budim, budid, budand.
A beszélt nyelvben a létigének (és az igéknek általában) egyszerű alakjai is vannak, amelyek összevonódnak az előtte álló szóval, pl. esme to ci-e (=ci ast)? ’mi a neved?’, vagy pl. kojâi (=kojâ hasti) ’hol vagy?’. Az egyes szám harmadik személyű alakjának két variánsa az ast és a hast: az elsőt kopulaként, a másodikat a létezés kifejezésére használják (a különbség hasonló ahhoz, mint ami a spanyol es és hay között van). A tagadás a na-, illetve a mi- képzőt megelőzően a ne- tagadóképzővel történik: pl. ne-mikonam ’nem csinálok’, na-kardi ’nem csináltál’. A perzsában az angolhoz hasonlóan nagyon jellemzőek az ún. összetett igék, amelyek egy segédigeként viselkedő ragozott igéből, és egy igenévből állnak (pl. goftogu kardan ’beszélgetni’, azaz ’beszélgetést csinálni’).

Teherán, Irán fővárosa (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A személyes névmások a következők: man ’én’, to ’te’, u ’ő’, mâ ’mi’, šomâ ’ti’, anhâ ’ők’. Ezeknek hangsúlytalan, az igéhez tapadó alakjai is vannak (ún. enklitikus névmások), amelyek a tárgy- vagy részes esetet fejezik ki (ahogy az újlatin nyelvekben is): -em, -et, -eš, -emân, -etân, -ešan, például goftam-et ’mondtam neked’, didam-eš ’láttam őt’. A tárgyat ugyanakkor a -utóképzővel is ki lehet fejezni: pl. u-râ didam ’láttam őt’. Elöljárószók: andar ’-ban, -ben’ (irodalmi), az ’-ból, -ből; -tól, -től’, ’-val, -vel’, bar ’-on, -en, -ön, felett’, barâ-ye ’részére’, be ’-hoz, -hez, -höz, -ba, -be’, bi ’nélkül’, čon ’mint’ (irodalmi), dar ’-ban, -ben, -nál, -nél’, mesle ’mint’, ’-ig’, hamčon ’ahogy, mint’ (irodalmi).

A perzsa szórend általában SOV, azaz alany – tárgy (és a többi mondatrész) – állítmány, mondat végén az igével: pl. Mâ bâ ham be farsi goftogu mikonim ’Mi egymással perzsául beszélgetünk’. Ami a szókincset illeti, a perzsára igen erős hatást gyakorolt az arab, mivel sokáig ez volt az irodalom nyelve. A mai perzsa szókincs kb. 50%-át arab elemek alkotják, amelyek előfordulási gyakoriság szerint 20–25%-ot tesznek ki. Ugyanakkor (kisebb mértékben) a perzsa is hatott a szomszédos török és mongol nyelvekre, és az arabra is.

A perzsa tőszámnevek 0-tól 10-ig, kiejtéssel:
0 sefr, 1 yek, 2 do, 3 se, 4 cahâr, 5 panj, 6 šiš, 7 haft, 8 hašt, 9 noh, 10 dah.

Példa perzsa szövegre (Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata első cikkelye), kiejtéssel:
Tamâme afrâde bašar âzâd be donyâ miâyand va az lehâze heysiyato hoquq bâ ham barâbarand. Hame dârâye aqlo vejdân mibâšand va bâyad nesbat be yekdigar bâ ruhe barâdari raftâr konand.