Miért pont a leggyakoribb igék rendhagyóak?

Lehet, hogy azért szakadt szét, mert elkopott,
de ezzel új divatot teremtett...

Bizonyára mindenki, aki tanult már valamilyen (elsősorban indoeurópai) nyelvet, megtapasztalhatta, hogy a legalapvetőbb jelentéseket kifejező, a hétköznapokban is leggyakrabban használt igék általában szabálytalanok – gondoljunk pl. a létigére vagy a ’megy’, ’tud’, ’képes’ vagy ’neki van’ jelentésű igékre. Ezek pl. az angolban, az olaszban és a spanyolban is mind rendhagyóak. Ráadásul azt is megfigyelhetjük, hogy minél gyakoribb egy ige, valahogy annál erősebb szabálytalanságokat mutat a ragozás során vagy az alakváltozataiban, vagyis annál inkább kivételes. A spanyol ser létige pl. az egyetlen olyan ige, melynek egyes szám harmadik személyű alakja, eltérően az összes többi rendhagyó igétől is, kijelentő módban mássalhangzóra végződik (es).

De vajon van-e összefüggés az igék szabálytalan ragozása és a használatuk gyakorisága között? Azt gondolhatnánk, legalábbis nyilván az tűnne a leglogikusabbnak, ha a gyakran használt igék teljesen szabályosak lennének, hiszen elég sokszor kimondjuk őket nap mint nap ahhoz, hogy „ne felejtsük el”, hogyan kellene őket szabályosan ragozni.

Bármennyire is meglepő lenne első hangzásra, de a valóság éppen ennek az ellenkezője. Tudniillik a nyelvek természetes változásánál elég nagy szerepe van az alakok használati gyakoriságának: minél inkább használnak valamit a beszédben, annál jobban megváltozik, hiszen az emberek hajlamosak az egyszerűsítésre (tehát az sem véletlen, hogy a gyakran használt rendhagyó igealakok általában rövidek is). Ugyanakkor ehhez az is hozzátartozik, hogy minél gyakoribb egy alak, annál nagyobb eséllyel és annál jobban memorizálják azt a beszélők, ami pedig jól memorizálva van, azt készen idézik fel – nem valós időben kell „legyártaniuk” a szabályos ragozás mintájára –, tehát igazából nem is szükséges, hogy szabályos legyen. Vagyis összefoglalva,

pontosan azért rendhagyóak a leggyakoribb igék, mert mindig is folyamatosan használták őket a beszélők.

Ezzel szemben a nem olyan gyakran használt igéknél „nem volt elég idő” arra, hogy megváltozzanak, ezért maradtak szabályosak vagy kevésbé rendhagyóak. Mi több, még visszájára is fordulhat a dolog: van arra is példa, hogy egy korábban rendhagyó, ám ritka vagy nem túl gyakori ige éppen szabályossá válik a többi mintájára (pl. a spanyol vivir ’él’ ige múltidő-töve a 15. századig rendhagyó volt: visquió, visquiese, visquiera stb. – ma már teljesen szabályos), vagy esetleg egy másik, gyakoribb szabálytalansági csoportba sorolódik át (pl. andidiste > anduviste ’jártál’ – a szabályos, de a nyelvművelők által ma még helytelennek ítélt andaste helyett). Olyan ez, akár az öltözködési szokások: lehet, hogy először valakinek azért szakadt szét a farmernadrágja, mert elkopott, de ezzel többek számára új – vagy stílszerűen: rendhagyó – divatot is teremtett.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Spanyol igék rendhagyó vagy kettős participiummal

A participio, pontosabban participio pasado vagy pasivo, magyarul befejezett („múlt idejű”) vagy szenvedő melléknévi igenév, az igének az a személytelen és passzív alakja, amely a cselekvés vagy történés befejezettségét, illetve elszenvedését („elszenvedettségét”) jelöli, és a mondatban általában valamilyen melléknévi (vagy határozói) szerepet lát el.

A spanyolban a szabályos participio képzése a főnévi igenév -ar (1.), -er (2.) vagy -ir (3. ragozás) végződésének „leválasztása” után 1. ragozású igénél az -ado, 2. és 3. ragozásúnál pedig az -ido végződés „hozzáadásával” történik (az -ado végződés d-je Spanyolországban és a karibi nyelvjárásokban csak a választékos beszédben hangzik). (Ez persze nem azt jelenti, hogy minden -do végződésű melléknév participio lenne: pl. atigrado, -da ’cirmos, tigriscsíkos’ – nincs *atigrar ige!)

Montañas cubiertas de nieve – Hóval borított hegyek (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A „múlt idejű” melléknévi igenév formailag az egyetlen szenvedő igealak, amely a latinból fennmaradt, és jelentősége abban rejlik, hogy az összetett igeidők, a szenvedő szerkezetek, valamint számos egyéb, eredményt, állapotot kifejező igei körülírás képzésének fontos résztvevője.

Mintegy tucat spanyol igének – valamint igekötős származékaiknak – azonban nem szabályos a melléknévi igeneve. Ezek részben egyébként is rendhagyó igék (azaz a ragozásokban is mutatnak szabálytalanságokat), de van néhány, amelynek kizárólag a participiója rendhagyó, egyebekben viszont teljesen szabályos ragozású ige. (És persze előfordul ennek ellenkezője is, amikor egy erősen rendhagyó igének a participiója szabályos – sőt, a sors fintora, hogy épp a legrendhagyóbb igék, mint a ser, haber, ir stb. ilyenek!) A rendhagyó melléknévi igenév általában közvetlenül a latin alak folytatója vagy átvétele, nem pedig a szabályos minta alapján jött létre. Az alábbi táblázatban azokat az igéket gyűjtöttük össze, amelyeknek csak szabálytalan melléknévi igenevük van.

Kattints a nagyobb méretért! (Forrás: El Mexicano)

Van néhány olyan ige is, amely két befejezett melléknévi igenévvel rendelkezik: egy szabályossal és egy rendhagyóval. Itt érdemes kitérni arra, hogy bár a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) normatív referenciaszótára (DRAE) sokkal több igénél szerepeltet szabályos és rendhagyó alakot is, a legtöbb esetben az utóbbit csak nyelvtörténeti okokból tekintik participiumnak (mert a latin vagy a régi spanyol melléknévi igenévi alakból származik), ám valójában, használatukat tekintve ezek csak melléknevek. Így mindössze az alábbi öt igének van valóban két szenvedő melléknévi igeneve.

Kattints a nagyobb méretért! (Forrás: El Mexicano / NGLE)

Hogyan lehet megkülönböztetni az igazi participiót az annak tűnő sima melléknévtől? Nos, mint a nevében is benne van, a melléknévi igenév igei szerepben is állhat, azaz részt vehet az haber-rel képzett összetett igeidőkben és a szenvedő szerkezetekben: pl. Han elegido/electo al nuevo presidente ’Megválasztották az új elnököt’ → El nuevo presidente fue elegido/electo ’Az új elnök meg lett választva’. Amennyiben viszont ez nem lehetséges, nem beszélhetünk valódi participiumról, csupán melléknévről: pl. a bendecir ’(meg)áld’ ige két „participiója” a DRAE szerint a bendecido és a bendito, mégsem mondja azt senki, hogy pl. Dios *ha bendito al pueblo, tehát ez ma már nem melléknévi igenév. (Ugyanitt megjegyzendő, hogy a bendito sea és hasonló kifejezésekben szintén nem igazi participio van, ami onnan látszik, hogy más melléknévvel is felcserélhető, pl. dichoso sea.)

Felhasznált források

• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23. kiadás (online) [DRAE]
• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española, 4.12j–l [NGLE]

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Rendhagyó többes szám a spanyolban

Nem könnyű meghatározni, hogy egy nyelvben mi számít „rendhagyó”-nak, anélkül, hogy kikötnénk, mit értünk „szabályos”-on. Még ha a kérdés a spanyol többes szám képzése tekintetében túl egyszerűnek is tűnne, egyáltalán nem az, mint látni fogjuk. Aki például eddig úgy tudta, hogy a többes szám jele mindig -s, feltétlenül olvasson tovább (ez az állítás már csak azért sem lehet igaz, mert az igeragozásban éppen az -n jelöli a harmadik személyben). Cikkünkben csak a névszók – főnevek és melléknevek – többes számával foglalkozunk. Nem tárgya a cikknek a funkciószavak – névelők, névmások stb. – többes számának képzése (ehhez lásd a vonatkozó témákat).

Mondhatnánk, hogy minden idegen szó többes számú alakja rendhagyó, hiszen ezek nem igazán illeszkednek a spanyol hangrendszerébe. De ilyenkor máris felmerülnek a további kérdések: Egyáltalán mit tekintsünk „idegen” szónak? Hova soroljuk azokat a latin jövevény- vagy szakszavakat, mint például az álbum, déficit, hábitat, melyek végződése nem „spanyolos”? Vagy a mindenki által használt angol jövevényszavakat, mint pl. a club, jersey?

A pirulí ’nyalóka’ többes száma az irodalmi nyelvben pirulíes, a köznyelvben pirulís. Így becézik a madridi tévétornyot is, melynek hivatalos neve Torrespaña. (A kép forrása: Wikimedia Commons, CC)

A spanyol névszók többes számának képzése háromféleképpen történhet: -s toldalékkal, -es hozzáadásával, valamint nullmorfémával (∅); az utóbbi azt jelenti, hogy a többes számú alak változatlan, tehát megegyezik az egyes számúval. Hogy a három képzési mód közül mikor melyik érvényesül, azt elsősorban a szó végződése és a hangsúlyozása határozza meg – ami természetesen összefügg a szótagszámmal is, hiszen nem lehet például egy két szótagú szó harmadéles. (Érdemes megjegyezni, hogy amikor nyelvleírói szempontból -es „hozzáadásáról” beszélünk, a latinból a beszélt nyelv útján öröklött spanyol szavak esetében ebből az -e- történetileg a szótőhöz tartozott, csak lekopott az egyes számú alak végéről.)

Az „eredendően” spanyol névszók vagy magánhangzóra, vagy a -d, -l, -n, -r, -s, -z mássalhangzók valamelyikére végződhetnek egyes számban, továbbá idesorolunk még néhány kivételes, -j végződésű szót is (pl. boj ’puszpáng’, carcaj ’tegez’, reloj ’óra (szerkezet)’ stb. – többségük régi jövevény- vagy szakszó). Ebből kiindulva az alábbi szabályrendszer érvényesül a többes szám képzésekor (a képzési módokat és a szóvégződést eltérő színekkel jelöltük):

(Forrás: El Mexicano)

A szabályos képzéssel kapcsolatban meg kell még említeni két fontos dolgot. Az egyik, hogy – mint a táblázatból is látható – a szóhangsúly eredeti helye megőrződik többes számban is, így a hangsúlyjelölés szabályait ennek megfelelően kell írásban alkalmazni (pl. volumen → volúmenes, canción → canciones). A másik pedig tisztán helyesírási: a szó végi -z többes számban -c-re változik (pez → peces, feliz → felices). Megjegyzendő még, hogy bár a hangsúlyos -i és -u végződésű szavak többes számú alakja ingadozik, a választékos nyelvben az -es képzést részesítik előnyben. Mindezek alapján rendhagyó képzésmódnak fogjuk tekinteni, ha

• a hangsúly helye a többes számú alakban megváltozik,
• a szó végződése a többes számú alakban megváltozik,
• a szó nem a várt „szabályos” többesszám-jelet kapja, vagy
• a végződés „idegen” mássalhangzó vagy csoport (pl. -c, -m, -t, -ch stb.), így a többes számú alak nem jósolható meg.

A továbbiakban megnézzük, milyen ismertebb szavak sorolhatóak e kategóriákba. A hangsúly helye az alábbi három szóban változik meg (mindhárom művelt eredetű latin jövevényszó):

• carácter ’jelleg, jellem, karakter’→ caracteres (a latin hangsúlyozás megtartása);
• espécimen ’minta(példány)’ → especímenes (a „háromszótag-szabály” miatt);
• régimen ’rendszer, rezsim’ → regímenes (a „háromszótag-szabály” miatt).

Az első esetben a hangsúlyváltozás pusztán etimológiai eredetű, mivel a latin többes számban (charactēres) az utolsó előtti szótag hosszú volt. A második és harmadik szónál viszont nem is lehetett volna másképpen a jól ismert „három szótagos keret” törvényszerűség miatt, mely szerint a lexikális hangsúly csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet.

Un espécimen de bismuto – Bizmutminta (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az eredeti szóvégződés változik meg az alábbi két főnév többes számában:

• hipérbaton ’egyenes szórendtől való eltérés’ → hipérbatos;
• lord ’lord’ (angol jövevényszó) → lores (pl. Cámara de Lores ’Lordok Háza’).

Régebben idesorolódott a cinc~zinc ’cink’ → cines~zines is, azonban ma inkább a cincs~zincs többes számú alak használatos – ami szintén rendhagyó, ugyanis „idegenes” a végződése.

Nem a „szabályos” módon képzik többes számukat

• egyes betűk nevei: a → aes, o → oes, cu (q)→ cus (nem számít szabálytalannak az íes és úes, hiszen a magánhangzók neve önmagukban ejtve hangsúlyos);
• a mi és si ’ti’ zenei hangok nevei: mis, sis (a szabályos *míes és *síes helyett);
• a no ’nem’ mint főnév (’tagadás’ értelemben): noes;
• azok az igei-névszói összetételek, melyek névszói eleme eredetileg többes számú alak, akkor is változatlanok maradnak többes számban, ha véghangsúlyosak: ciempiés ’százlábú/százlábúak’ (nincs *ciempieses); viszont pl. cumplemés ’hónapos születésnap’ → cumplemeses;
• az -y végződésű újabb angol jövevényszavak: espray ’spray’ → espráis, jersey ’pulóver’ → jerséis, yóquey ’zsoké’ → yóqueis (az -y > -i- csupán helyesírási váltakozás, ugyanis az [i̯] félhangzót csak szó végén jelölheti az y betű).

Továbbá nem tesszük többes számba

• a jelzői szerepet betöltő főnevet: pl. palabra clave ’kulcsszó’ → palabras clave, valamint
• a családneveket: pl. Martínez → los Martínez (nem *Martíneces) ’Martínezék’.

Az utolsó, egyben legnépesebb rendhagyó csoportba az „idegenes” végződésű szavak tartoznak. Ezek többnyire angol jövevényszók, latin eredetű szakszavak vagy hangutánzó szavak. A tendencia azt mutatja, hogy ezekhez a szavakhoz általában csak -s járul többes számban: crac ’reccs’ → cracs, zigzag ’cikkcakk’ → zigzags, esnob ’sznob’ → esnobs, chip → chips, iceberg ’jéghegy’ → icebergs, mamut → mamuts, déficit ’(pénz)hiány’ → déficits, récrord ’rekord’ → récords stb. Ettől eltérően viselkednek

• a már teljes mértékben meghonosodott gyakori idegen szavak, mint az álbum ’album’ → álbumes, club ’klub’ → clubes (de szintén léteznek az álbums /álbuns/ és clubs alakok);
• a -ch végű idegen szavak, amelyek általában változatlanok többes számban, kivéve a sándwich /sángüich/ ’szendvics’ → sándwiches /sángüiches/;
• az -um végződésű gyakran használt latinizmusok, amennyiben másodélesek, többes számuk -ums: ultimátum → ultimátums; a harmadélesek változatlanok: currículum ’önéletrajz’ → (los) currículum. Mindkét esetben használható a spanyolosított alak többes száma is, amennyiben létezik: ultimatos, currículos.

A listát természetesen lehetne folytatni, jó hír viszont, hogy az igényesebb szótárakban szerepelnek a rendhagyó többes számú alakok. Az alábbi táblázatban az eddigiek összefoglalása látható.

(Forrás: El Mexicano)

A végére mindössze egy helyesírási kérdés maradt, amit érdemes tudni. A nagybetűkből álló rövidítések (betűszavak) többes számát a helyesírás nem jelöli: los CD (cedés), los DVD (deuvedés) stb. Az angolt utánzó *CDs vagy *CD’s, DVDs vagy DVD’s alakok a spanyol akadémiai helyesírás szerint helytelenek, bár az interneten eléggé elterjedtek.

A spanyol többes számról kitűnő rövid összefoglaló olvasható a Webnyelv.hu írásában is.

Rendhagyó spanyol igék: mennyi van valójában?

Tartalomjegyzék Mi a rendhagyó ige? Rendhagyó ige és típusige, ragozási modell Mennyi is az annyi? A rendhagyó igék kialakulása, jellemzői Erősen rendhagyó, többtövű (szuppletív) igék: az ir Erősen rendhagyó, többtövű (szuppletív) igék: a ser Felhasznált irodalom

✖

A Nyelv és Tudomány hírportál közölt egy cikket a nyelvtanulók egyik leggyakoribb rémálmáról Melyik nyelvben van a legtöbb rendhagyó ige? címmel, amely önmagáért beszél. A cikk egy szűk nyolcas listát is tartalmaz, melynek élén – nem kis megdöbbenésemre – az angol áll 283 igével, ennél még nagyobb meglepetésként ért viszont, hogy a spanyol csak a negyedik helyen szerepel mindössze 46 (???) rendhagyó igével. Ez már első ránézésre is eléggé érdekes – talán az angol nyelv iránt kissé elfogult forrásokból származhattak az adatok.

A listán egyébként az angol és a spanyol között szerepel még a német 170 igével, valamint a francia 81 igével, amiben – bár nem tudok franciául – szintén erősen kételkedem. Noha önmagukban a számok valamire helyes választ is adnak, valószínűleg nem ugyanarra a kérdésre, így nem is szolgálhatnak összehasonlítási alapként ugyanazon a listán. Feltehetőleg az történhetett, hogy egy kalap alá vonták a rendhagyó ige, valamint a rendhagyó igetípus (más néven: modellige) fogalmát. Márpedig a kettő nem ugyanaz, s mint látni fogjuk, ez bizony nagyon nem mindegy a spanyol esetében (sem).

Az ige meghatározása a Diccionario de autoridades reprint-kiadásában (Fotó: El Mexicano)

Először is: mi a rendhagyó ige?

Mielőtt tisztáznám, hogyan születhettek ezek a megtévesztő számadatok, illetve, hogy melyek a valódiak, legelőször arra kell választ adni, hogy mi is a rendhagyó ige. Mondhatnánk, nem nehéz a válasz, hiszen az a rendhagyó, amelyik nem szabályos. De akkor máris feltehetnénk a következő kérdést: de mi a szabályos? A gondolatmenetből bizonyára látszik, hogy a válasz mégsem annyira egyértelmű. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy egy elképzelt nyelvben 100 ige van, az igéket ötféleképpen lehet ragozni, s mind az öt ragozáshoz 20 ige tartozik. Ilyenkor nem beszélhetünk rendhagyó igékről, hiszen egyik típus sem tartalmaz több igét, mint a másik négy, vagyis nem beszélhetünk olyan igéről, melynek ragozása valamiért jobban kilógna a sorból. Viszont ennél a nyelvnél maradva, mi történne akkor, ha mondjuk 90 igét ragoznának egyféleképpen, a maradék 10-et pedig négyféleképpen? Ekkor már mondhatjuk azt, hogy azt a 90 igét nevezzük „szabályos”-nak, a többit pedig rendhagyónak! Hasonlóképpen kell ezt a spanyolban is elképzelni. A rendhagyó ige (verbo irregular) meghatározása a DRAE 22. kiadása (2001) szerint:

El que se conjuga alterando o combinando la raíz, el tema o las desinencias de la conjugación regular; p. ej., acertar, caber, ir.

vagyis „Amelyik a gyök, a tő, ill. a szabályos ragozás ragjainak megváltozásával vagy váltakozásával ragozódik; pl. acertar, caber, ir”. Itt máris tisztáznunk kell egy új fogalmat: a gyök az ige szótári töve, amelyik e meghatározás értelmében egy teljesen szabályos igénél nem változik meg egyetlen ragozásában sem (pl. a rendhagyó saber ige gyöke a sab-, de töve az egyszerű befejezett múlt időben a sup-). Ugyanakkor a szabályos igét (verbo regular) az alábbiak szerint definiálja:

El que se ajusta en su conjugación al modelo que se fija como propio de esa conjugación. Amar, temer, partir

tehát „Amelyik a ragozásában azon modellhez igazodik, mely a ragozás sajátjaként rögzített”. Ezzel viszont nem igazán lettünk okosabbak, a definíció inkább csak arra mutat rá, hogy a meghatározás mennyire önkényes. Ezt a következetlenséget aztán a RAE is felismerte, hiszen a rendhagyó ige meghatározásaként a DRAE 23. kiadásában (2014) már az alábbi definíció szerepel:

verbo que no sigue en su conjugación las formas fijadas como modelo del paradigma regular. [...]

vagyis „Olyan ige, amelyik nem követi a ragozásában a szabályos paradigmamodellként rögzített alakokat.” Nézzük meg, miről is van szó konkrétan. Vegyük példaként az egyik legalapvetőbb (és elég sok nyelvben rendhagyó) igét, a létigét, melynek szótári alakja, tehát főnévi igeneve a ser. Bár elég rövid igéről van szó, azt gondolhatnánk, hogy szótári töve (gyöke) a s-, míg végződése az -er, tehát II. ragozású igéről van szó. Viszont a II. ragozási osztály -er végződésének megfelelő szabályos ragozástól kijelentő mód jelen időben *so, *ses, *se, *semos, *seis, *sen alakokart várnánk (a csillag nem létező vagy hibás alakot jelöl). Azonban ez nem így van: a ser ragozása soy, eres, es, somos, sois, son, amely nem csupán a II., de még a másik két ragozási osztály szabályos alakjaira sem hasonlít! Ezenkívül az is látható, hogy ennek az igének már egyetlen igeidőn belül is megváltozik a töve (eres, es). (Összevetve ezt egy szabályos II. ragozású, pl. a leer ’olvas’ igével: leo, lees, lee, leemos, leéis, leen, láthatjuk, hogy ennek gyöke és töve mindvégig ugyanaz, és a ragok sem térnek el a szabályosoktól.) Ugyanezen ige folyamatos múltja era, eras, era, éramos, erais, eran, amelyben a tő (er-) bár végig változatlan, szintén eltér az ige szótári tővétől, tehát a gyökétől. Az ilyen igéből, amely a meghatározás szerinti mindhárom szabálytalanságot mutatja, szerencsére csak nagyon kevés van.

A legtöbb rendhagyóság a tövet érintő változás, amely lehet csupán a tőbeli magánhangzó váltakozása (pl. e ~ ie: perder: pierdo ~ perdemos; o ~ ue: dormir: duermes ~ dormís; e ~ i: pedir: pide ~ pedimos, pedí ~ pidió), a tő egy részének megváltozása (pl. saber: sabe ~ supo ~ sepa); vagy a legritkább esetben teljes tőváltás, ún. szuppletivizmus (pl. ir: voy ~ fui ~ iba). Szerencsére az utóbbi mindössze két igére jellemző (ser és ir). A másikféle rendhagyóság az, amikor a rag képzése szabálytalan, vagy az nem a várt módon kapcsolódik a tőhöz. Ez figyelhető meg pl. az -(e)cer és -ucir végű igéknél, amelyeknél jelen időben, kijelentő módban az egyes szám első személyű, kötőmódban pedig valamennyi alak ragja és a tő közé egy [k] hang ékelődik be (pl. nac|er → naz|co, naz|ca, nem pedig *nazo, *naza); vagy a caer típusú igéknél (caer, traer és származékaik, valamint oír), amelyeknél az előbb említett alakokban -ig- ékelődik be a tő és a szabályos rag közé (caigo, caiga; oigo, oiga stb.). Nem minden esetben lehet azonban egyértelműen eldönteni, hogy a szabálytalanság a tövet vagy a ragot érinti-e: pl. az olyan rövid igéknél, amelyeknél a kettő összeolvad, még az sem állapítható meg, hogy meddig tart a tő (pl. a dar ige töve da- vagy csak d-? A di alakban a tő vagy a rag a rendhagyó?); vagy pl. néhány igének az egyes szám második személyű felszólító módja maga az ige szótári töve (pl. tener → ten, salir → sal stb.), ezért nem mondhatjuk, hogy a tő szabálytalan, de azt sem, hogy a rag az, mivel nincs. És természetesen ugyanaz az ige többféle szabálytalanságot is mutathat a ragozás során (példákat az alábbi táblázatban találunk egy-egy igealakkal szemléltetve).

A nagyításhoz kattins vagy koppints az ábrán! (Forrás: El Mexicano)

A Spanyol Királyi Akadémia (RAE) szintén rendhagyónak tekinti a magánhangzós tövű II–III. ragozású igéket (pl. leer, oír, huir), amiért bizonyos alakjaikban a félhangzós i két magánhangzó között y mássalhangzóvá válik (pl. leyó, oyendo, huyo), függetlenül attól, hogy valójában csak fonetikai jellegű váltakozásról van szó (a spanyolban két magánhangzó között csak mássalhangzó vagy hangsúlyos í állhat, néhány művelt eredetű szó kivételével, mint a paranoia).

Rendhagyó ige és típusige, ragozási modell

Miután sikerült tisztázni, hogy mit is tekintünk rendhagyó igének a spanyolban, lassan térjünk rá a lényegre. Próbáltam kideríteni, honnan jöhetett ez a bűvös „46”, szerencsére találtam egyfajta fogódzót. A 2005-ös kiadású Diccionario panhispánico de dudas (DPD – a RAE nyelvhasználati tanácsadó szótára) igeragozási függelékében 47 rendhagyó típusige, másképpen „ragozási modellige” (verbo modelo de conjugación) szerepel, amely gyanúsan közel áll ehhez a számhoz. Kérdés egyrészt, hogy mit értünk pontosan típusigén (nem keverendő a ragozási osztállyal, amelyből a spanyolban három van: -ar, -er, -ir végű), és hogy ezzel a nyelvtanuló mennyire lesz kisegítve.

Nos, vannak ugye igék, amelyek azonos jellegű szabálytalanságokat mutatnak (pl. az olyan o-tőmagánhangzós I. ragozású, azaz -ar végű igék, amelyek tövében o ~ ue váltakozás figyelhető meg), vagyis mondhatjuk úgy, hogy egy adott típusba tartoznak. Ezek közül rábökhetünk bármelyikre teljesen önkényesen, és kinevezhetjük az adott ragozás modelligéjének. Vannak viszont olyan igék is (ld. pl. ir és ser), amelyek ragozása semmilyen más modellhez nem – vagy csak részben – igazodik, ezek tehát önmagukban alkotnak egy-egy típust.

De mi is ezzel az egésszel a probléma? Egy az, hogy e ragozási modelligék között nem szerepelnek azok, amelyeknél csak a participio alakja rendhagyó (pl. abrir ’kinyit’ → abierto ’nyitott’, vagy escribir ’ír’ → escrito ’megírt’ stb.). Ezek viszont éppúgy rendhagyó igéknek számítanak a definícióból következően (ti. múlt idejű melléknévi igenevük nem a szótári tőből szabályosan képződik), márpedig ha valaki nem tudja a rendhagyó múlt idejű melléknévi igenevet, akkor nem tudja az összetett igeragozásokat sem képezni, melyeknek szerves része (ha escrito la carta ’már megírta a levelet’). A másik pedig, hogy a nyelvtanuló hiába is tanulja meg mind a 47 rendhagyó modellige ragozását, ettől még nem fogja tudni, hogy egy negyvennyolcadik ige rendhagyó-e, és ha igen, melyik modell szerint ragozódik. De azt sem, hogy a participiója rendhagyó-e, ha ezt nem közöljük vele, vagyis éppúgy szüksége lesz a szótárra vagy a rendhagyó igék listájára, mert különben nem sokkal lesz előrébb. Konkrét példával élve, hiába ismeri a contar ’mesél, számol’ modellige ragozását (amely a hangsúlytól függő tőbeli o ~ ue váltakozást mutatja), nem fogja tudni megjósolni, hogy pl. az apostar ’fogad’ igét is hasonlóan ragozzák. Az azonos ragozási modellhez tartozó rendhagyó igék ugyanis nem csak a modellige képzős (igekötős) változatai lehetnek. Sőt, elsősorban nem azok, hiszen mint már szóltam róla, a modellige csupán egy önkényesen kiválasztott ige a sok azonos szabálytalanságokat mutató közül.

Mindez pedig rámutat arra, amire ki akartam lyukadni: a rendhagyó ragozási modelligék száma nem egyenlő a rendhagyó igék számával, márpedig a kis listánkon szereplő „46” az előbbire, míg az angol 283 az összes rendhagyó igére vonatkozik! Megjegyzem, rákerestem néhány oldalon az angol rendhagyó igékre, és 192-nél többet nem sikerült így sem összeszámolnom (valószínűleg a maradékot az igekötős származékok teszik ki), s már ezek között sem csak modelligék voltak (pl. a listákon éppúgy szerepelt a to blow, blew, blown ’virágzik’ és a to know, knew, known ’ismer, tud’, amelyek azonos típusba tartoznak). De akkor összesen hány rendhagyó ige van a spanyolban?

Mennyi is az annyi?

Ennek megállapításához, úgy gondolom, a jelenleg rendelkezésre álló leghitelesebb forrás a RAE 2009-es kiadású új akadémiai nyelvtana, a Nueva gramática de la lengua española (NGLE), melynek I. kötete a 254–335. oldalon felsorolja először a ragozási modelligéket, melyekből 69 van (a DPD-től eltérően az NGLE nem tesz különbséget szabályos és rendhagyó modelligék között, tehát ebbe beleértendő a rendhagyó típusokon kívül a három ragozási osztálynak megfelelő szabályos modellige, valamint az -iar, -uar végű, ill. a szótári tőben ai, au, ei vagy eu hangsort tartalmazó szabályos igék is, amelyek kétféleképpen ragozódhatnak attól függően, hogy a tőhangsúlyos alakokat diftongussal, vagy hiátussal ejtik), majd a rendhagyó igéket, melyek száma – feltéve, ha sikerült jól összeszámolnom őket – 1152! Ehhez képest mi az a 283 angol rendhagyó ige?

Végső következtetésként megállapítható, hogy ha valójában ugyanazon szempontokat vennénk figyelembe a kiindulási nyolcas listánkon szereplő összes nyelvnél, akkor biztosan merőben más sorrend születne. A spanyol potenciális jelölt lenne a mezőny vezetésére a maga több mint 1100 rendhagyó igéjével (hacsak nem előzné meg a francia). Más kérdés persze, hogy a spanyolban mintegy 11.000 ige van összesen, melyeknek így is csak a 10%-a rendhagyó. Igen ám, csakhogy pechünkre éppen a mindennapi életben legtöbbet használt igék a „legrendhagyóbbak”, ami viszont szintén nem véletlen, ti. a gyakran használt szavak gyorsabban változnak. Mostani témánk zárásaként ezekről a változásokról, „rendhagyóságokról” kívánok szólni az alábbiakban.

A rendhagyó igék kialakulása, jellemzői

Ha már eddig is számokról volt szó, nézzünk először egy kis statisztikát! A mintegy 11.000 spanyol ige közül 9986 (közel 91%-uk) I. ragozású (-ar végű), melyek közül 9653 szabályos, 333 pedig rendhagyó. Az 506 (4,6%) II. ragozású (-er végű) ige között mindössze 65 a szabályos, a maradék 441 rendhagyó; míg a III. ragozási osztályba 528 (4,75%) ige tartozik, ezek közül is csak 225 szabályos, és a többi 303 rendhagyó. (Az adatok a GDLE-ből származnak.) Mint a számokból kiderül, a legtöbb ige, egyúttal legtöbb szabályos ige az I. ragozási osztályba tartozik, aminek oka, hogy ez máig produktív (vagyis az újonnan képzett igék többsége az -ar, -ear, -ificar, -izar és -ntar produktív igeképzők miatt -ar végű lesz (ahogy a magyarban pl. a legtöbb új ige az -l és -z képzőkkel keletkezik). Arányaiban a II. osztály tartalmazza a legtöbb rendhagyó igét (majdnem hétszer annyit, mint szabályosat), azonban ma már nem produktív, az -ecer képzőt kivéve. A III. osztályban majdhogynem azonos a rendhagyó és a szabályos igék száma, ebben viszont már egyáltalán nem keletkezhetnek új igék. (A nagy számok ellenére persze a rendhagyó igék többsége mindhárom osztályban a leggyakoribb és legenyhébb szabálytalanságot mutatja, a hangsúlyfüggő tőmagánhangzó-váltakozást.)

(Forrás: NGLE 4.6d / El Mexicano)

A mindennapi életben leggyakrabban használt – többnyire II. vagy III. ragozású – igék között elég sok a rendhagyó, amivel a nyelvtanuló hamar szembesül. Így volt ez már valószínűleg a latinban is, következésképpen a spanyol rendhagyó igék egy része éppen ezért rendhagyó, mert már elődjében is az volt. Egy másik részük a spanyolban vált rendhagyóvá különböző hangtani változások miatt. Viszont előfordul ennek ellenkezője is, hogy a latinban rendhagyó ige a spanyolban éppen szabályossá vált (pl. más igék szabályos ragozásának mintájára).

A legjellemzőbb szabálytalanság a tőmagánhangzó-váltakozás: az ige tőhangsúlyos alakjaiban (a kijelentő és a kötőmód jelen idejében) az e → ie diftongusra vagy i-re, az o → ue diftongusra vált (a hangsúlyt szándékosan jelölöm): pl. perdér: piérdo, perdémos; dormír: duérmo, dormímos; seguír: sígo, seguímos. Ennek történeti hátterében az áll, hogy a megfelelő latin alakok tövében az e és az o rövid volt. A rövid magánhangzókat nyíltabban is ejtették hosszú párjaiknál, majd a hosszúsági megkülönböztetés eltűnésével már csak a nyíltság szolgált megkülönböztetésül, amelyet ezért a beszélők elkezdtek „eltúlozni” hangsúlyos helyzetben. Ennek eredményeképpen ezek a magánhangzók fokozatosan kettőshangzókká alakultak (az ie diftongus később i-re egyszerűsödhetett).

A második jellemző rendhagyóságot az ún. „erős perfectumtövű igék” képviselik (bár viszonylag kevesen vannak, de gyakran használatosak), amely abból áll, hogy az ige szótári töve az egyszerű befejezett múlt alakjaiban módosul. Ugyanebből a tőből képződik a kötőmód folyamatos múltja és jövő ideje is. Ezt a módosult tövet hívjuk perfectumtőnek. Példaként a saber (< lat. SAPERE) ’tud’ ige szótári töve (gyöke) a sab-, amelyből a kijelentő mód jelen ideje is képződik a rendhagyó első alak kivételével (sé, sabes, sabe, sabemos, sabéis, saben); perfectumtöve a sup-, amelyből az egyszerű befejezett múlt alakjait képzik (supe, supiste, supo, supimos, supisteis, supieron); s van egy kötőmódú tővariánsa is, amely a sep- (sepa, sepas, sepa, sepamos, sepáis, sepan). Ennek az igének a latinban még csak egy töve volt, a SAP- (kijelentő mód jelen idő: SAPIO, SAPIS, SAPIT stb.; perfectum: SAPUI, SAPUISTI, SAPUIT stb.; kötőmód jelen idő: SAPIAM, SAPIAS, SAPIAT stb.). A spanyolban azonban a hangváltozások okán létrejött a tőnek két további módosulata is, az alábbiak szerint (az egyszerűség kedvéért az egyes szám második személyű alakon keresztül mutatom meg):

A nagyításhoz kattints vagy koppints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A fenti példa alapján könnyű belátni, hogyan alakulhat ki egy tőnek több módosulata. Ehhez az igéhez hasonlóan fejlődött az HABĒRE ige befejezett múltja is: HÁBUI, HABUÍSTI stb. > *HÁUBE, *HAUBÍSTE stb. > óspanyol ove, oviste stb. > hube, hubiste stb. (a v/b, ill. a h- csak írásbeli különbség a spanyolban), melynek mintájára képzi az andar (anduve), az estar (estuve) és a tener (tuve) ige is az egyszerű befejezett múltját. Az utóbbi három ige tehát nem a latin alakokat vitte tovább hangváltozásokkal, hanem egy másik ige ragozásának mintáját vette át ebben az igeidőben (ezt analógiás változásnak nevezik). Ezeket az igéket azért nevezik egyébként erős perfectumtövű igéknek is (verbos de pretérito fuerte), mert a befejezett múltjuk E/1. és E/3. alakjának hangsúlya a tőre esik, míg a szabályos igéknél a ragra. (Ennek oka, hogy a latin igék perfectumragjában lévő [u̯i] diftongus egyik eleme már a latinban kiesett, és a rag összeolvadt a tő végével: pl. CANTÁVI [kantáu̯i] > CANTÁI > sp. canté ’énekeltem’; CANTÁVIT [kantáu̯it] > CANTÁUT [kantáu̯(t)] > sp. cantó ’énekelt’.)

A harmadikféle, legerősebb rendhagyóság pedig a teljes tőváltás (szakszóval szuppletivizmus). Ezen igék töve nem hangváltozások miatt módosul, hanem történetileg is több eltérő tőről (eredetileg eltérő igéről) van szó, amelyek az idők során valamilyen okból ugyanazon ige alakjaivá válnak. Az ilyeneket többtövű igéknek (verbos polirrizos) is nevezik egyes spanyol források, és szerencsére mindössze kettő van belőlük: az ir ’megy’ és a ser létige.

• Az ir alakjai három latin igéből származnak: a főnévi igenév (így az abból képzett futuro és condicional is), a szenvedő melléknévi igenév (ido) és a gerundium (yendo), a kijelentő mód folyamatos múltja (iba, ibas stb.), valamint a felszólító mód T/2. alakja (id) a latin ĪRE ’megy’ igéből; a kijelentő mód jelen ideje (voy, vas, va stb.) és a kötőmód jelen ideje (vaya, vayas stb.), továbbá a felszólító mód E/2. alakja (ve) a latin VÁDERE ’lép, megy’ igéből; a ser igével közös befejezett múltja (fui, fuiste, fue stb.), kötőmódú folyamatos múltja (fuera/fuese, fueras/fueses stb.) és jövő ideje (fuere, fueres stb.) pedig az ESSE létige perfectumtövéből, amely már a latinban is többtövű ige volt.
• A ser létigének szintén három töve van. Vitatott, hogy maga a főnévi igenév a beszélt latin *ESSERE (az ESSE „szabályosítása”) rövidülése-e, vagy a hasonló jelentésű latin SEDERE ’ül, tartózkodik’ igéé. A DRAE szerint az utóbbi, méghozzá egy régebbi seer alakon keresztül, s a kötőmód jelen idejű alakjai (sea, seas stb.) is ezt erősítik. A második tő egyértelműen a latin ESSE folytatása, amelyet a kijelentő mód jelen időben (soy, eres, es, somos, sois, son), ill. a folyamatos múltban találunk (eras, eras stb.). A harmadik pedig az imént említett ir igével közös fu- perfectumtő. Mint írtam, az ESSE már a latinban is többtövű volt: a FUĪ, FUISTI, FUĬT stb. alakjai valójában egy régi latin FŎRE ’lesz’ jelentésű igéből származnak, amelyet már a klasszikus korban sem használtak önálló igeként.

(Mindez nagyon hasonló ahhoz, mint ahogy magyarul is a lesz ige jelen idejét használjuk a van ige jövő idejeként, vagy amikor a megy [valahova] múlt idejeként azt mondjuk, hogy volt [valahol].)

Szót kell még ejteni azokról az „enyhébb” rendhagyóságokról is, amelyek nem kifejezetten a tövet, hanem a ragot, ill. annak tőhöz illesztését érintik. Az ilyen szabálytalanság általában úgy alakul ki, hogy a latinban még meglévő tő végi mássalhangzó kiesik. Ez vagy csak bizonyos környezetben történik meg (pl. az -ecer < -ESCERE végű, ill. a nacer < NASCERE, conocer < COGNOSCERE igékben a klasszikus latin korban végig [szk] volt a tő végén, a spanyolban viszont [e] és [i] előtt a [k] hang is [sz]-szé vált, majd beleolvadt az előtte lévő [sz]-be, míg [a] és [o] előtt megmaradt), vagy a teljes ragozásban, aminek következtében „rosszul hangzó” alakok keletkeznének, ezért az eredeti mássalhangzó helyére „beugrik” egy „kötőhang” (ami persze történhet vagy módosulhat analógiás hatásra is). Az utóbbira példa a caer (< CADERE), melynek szabályos alakjai a caigo, caiga stb. helyett *cao, *caa lennének: ezt az óspanyolban először egy -y- beiktatásával oldották fel, a -g- pedig később került bele olyan igealakok hatására, amelyek etimológiailag is tartalmazták (pl. digo, hago).

Felhasznált irodalom

• Diccionario de la lengua española (DRAE), 22.ª ed., RAE, 2001.
• Diccionario de la lengua española, 23.ª ed., RAE–ASALE, 2014.
• Diccionario panhispánico de dudas (DPD), RAE, 2005.
• Gramática descriptiva de la lengua española (GDLE), Ignacio Bosque, Violeta Demonte; Colección Nebrija y Bello, RAE, Espasa, 1999.
• Nueva gramática de la lengua española (NGLE), RAE, Espasa, 2009.

A lektorálásért hálás köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.