Ágnes a következő kérdést tette fel (kiemelések tőlem):
Most viszont szó sincs ilyesmiről – hát persze, hogy van! A kötetlen nyelvi guszta ’ízléses’ elvonással keletkezhetett a régies gusztál ’vágyakozva nézeget’ (1847) igéből, amely a gusztus (1719) főnévből lett képezve – valószínűleg a német gustieren ’megízlel’ mintájára. Természetesen mindkettő latin jövevényszó: forrásuk a GŬSTUS ’íz(le)lés’ (vö. sp. gusto ’ízlés, tetszés, öröm’), illetve GŬSTĀRE ’ízlel, kóstol’, melynek a spanyol gustar (ósp. gostar, 1220 körül) a közvetlen folytatója. (Az évszámok az adott szóalak első írásbeli előfordulását jelzik.)
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a gustar mai, tárgyatlan, ’tetszik’ jelentésben való használata csupán a 18. század első felében jelent meg, viszont nem nehéz az eredeti jelentéséből levezetni: ’megkóstol, belekóstol’ > ’örömöt lel belőle’ (gustar de) > ’örömöt lel neki’, ’tetszik’. (Nem ez az egyetlen példa a spanyolban arra, amikor egy tárgyas, cselekvő jelentésű igéből tárgyatlan és szenvedő értelmű lesz: hasonlóan járt a caber, amelynek eredeti jelentése ’befogad’ volt, a mai pedig ’befér, elfér’.)
Nem így viszont a spanyol asar (< lat. ASSĀRE) ’süt’ és a magyar aszal ’kiszárít’ szópár, melyeknek etimológiailag valóban semmi közük egymáshoz: az utóbbi töve – vö. aszik – finnugor eredetű.
[...] már akartam kérdezni, hogy a magyar guszta (gusztusos) szónak van-e köze a gustarhoz.Az olvasók már tudják, hogy a szavak hasonlósága, legyen az bármennyire is szembetűnő és gyanús (olykor még a jelentésük is!), gyakran csak a véletlen tökéletes műve, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy történetüknek lett volna valamikor közös pontja. Az is megszokott „hatásvadász” gyakorlat, hogy ha egy cikk címe úgy kezdődik, hogy „Van-e köze...”, akkor már mindenki sejti, hogy a válasz úgyis biztosan az lesz, hogy nincs.
 |
| Guszta a fagyi? – Sí, me gusta (Forrás: Pixabay.com) |
Most viszont szó sincs ilyesmiről – hát persze, hogy van! A kötetlen nyelvi guszta ’ízléses’ elvonással keletkezhetett a régies gusztál ’vágyakozva nézeget’ (1847) igéből, amely a gusztus (1719) főnévből lett képezve – valószínűleg a német gustieren ’megízlel’ mintájára. Természetesen mindkettő latin jövevényszó: forrásuk a GŬSTUS ’íz(le)lés’ (vö. sp. gusto ’ízlés, tetszés, öröm’), illetve GŬSTĀRE ’ízlel, kóstol’, melynek a spanyol gustar (ósp. gostar, 1220 körül) a közvetlen folytatója. (Az évszámok az adott szóalak első írásbeli előfordulását jelzik.)
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a gustar mai, tárgyatlan, ’tetszik’ jelentésben való használata csupán a 18. század első felében jelent meg, viszont nem nehéz az eredeti jelentéséből levezetni: ’megkóstol, belekóstol’ > ’örömöt lel belőle’ (gustar de) > ’örömöt lel neki’, ’tetszik’. (Nem ez az egyetlen példa a spanyolban arra, amikor egy tárgyas, cselekvő jelentésű igéből tárgyatlan és szenvedő értelmű lesz: hasonlóan járt a caber, amelynek eredeti jelentése ’befogad’ volt, a mai pedig ’befér, elfér’.)
Nem így viszont a spanyol asar (< lat. ASSĀRE) ’süt’ és a magyar aszal ’kiszárít’ szópár, melyeknek etimológiailag valóban semmi közük egymáshoz: az utóbbi töve – vö. aszik – finnugor eredetű.
Felhasznált források
- Benkő Loránd (1967): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I. (A–Gy).*
- Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 289.
- Zaicz Gábor (2006): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, 264.