 |
| Az indoeurópai nyelvek Eurázsiában – újlatin, kelta, germán, balti és szláv, albán, görög, örmény, indoiráni nyelvek Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, mit is takar a nyelvcsalád fogalma. A nyelvcsalád olyan nyelvek összessége, amelyek bizonyítottan – vagy feltételezhetően – egy közös őstől származnak; ezt a közös őst alapnyelvnek nevezzük. Vannak, akik vitatják a nyelvcsaládok létezését, és mindenféle más – tudománytalan – elméletet próbálnak felállítani a nyelvek rokonságára; azonban a tudomány mai állása szerint, a rokon nyelvek csak úgy lehetnek rokonok (a keveréknyelvek kivételével), ha közös ősből – alapnyelvből – származnak, még akkor is, ha ezt az alapnyelvet közvetlen bizonyítékok által nem ismerhetjük (mivel a legtöbb esetben ez nem volt írott nyelv). Az alapnyelveket így a tudósok a mai rokon nyelvek szavai alapján próbálják meg rekonstruálni.
Az indoeurópai, régiesebb kifejezéssel indogermán (az elnevezések az e nyelvcsaládba tartozó nyelvek legszélső területeinek nevéből származnak) nyelvcsalád tagjait az egész Földön beszélik, hiszen a hódításokkal eljutottak Amerikába, Afrikába és Ausztráliába is; így a világ legelterjedtebb nyelvcsaládjaként szokás említeni. Természetesen nem az indoeurópai az egyetlen nyelvcsalád a Földön, hiszen a magyar sem ebbe tartozik: a legfontosabbak még az uráli (finnugor és szamojéd nyelvek), az altaji (török és mongol nyelvek, talán a japánnal és a koreaival – vitatott), az afroázsiai vagy sémi-hámi (arab, héber stb.), az ausztronéz (maláj-polinéz) nyelvcsalád (maláj-indonéz, filippínó, malgas, hawaii stb.), és számos nyelvcsaládot alkotnak az Amerikában őshonos indián nyelvek is.
Az indoeurópai nyelvcsalád tagjai tehát egy nem közvetlenül ismert, de feltételezett alapnyelvből, az indoeurópai alapnyelvből (rövidítése a külföldi szakirodalmakban általában PIE: Proto-Indo-European, protoindoeuropeo stb.) származnak, amelynek őshazájáról nincs egyetértés a nyelvészek között: egyesek a Fekete-tenger vidékére, mások Közép-Európa északi részére tennék, egy újabb elmélet szerint pedig Anatólia területén lenne. Az alapnyelv az i. e. 5. évezred körül kezdett nyelvjárásokra bomlani, melyek a népvándorlással egyre inkább eltávolodtak egymástól, belőlük újabb – köztes – alapnyelvek alakultak ki, majd azok ismét nyelvjárásokra bomlottak, és így tovább: így születettek a mai indoeurópai nyelvek ágai vagy csoportjai.
Az indoeurópai nyelvcsoportokat hagyományosan két fő ágra: keletire és nyugatira szokás osztani, amelyek abban különböznek egymástól, hogy az alapnyelvi *k- hangot megőrizték-e mint veláris [k]-t, vagy pedig ez palatalizációs folyamatok által elöl képzett réshanggá – főleg [sz]-szé – alakult. Ez alapján a keleti ágat szokták szatem nyelveknek (az alapnyelvi *kmtom ’száz’ szó avesztai megfelelője, amely azt szemlélteti, hogy a *k > sz-szé vált), míg a nyugatit kentum nyelveknek (a klasszikus latin centum ’száz’ szó kiejtése alapján) nevezni. Tehát például a ’szív’ jelentésű rekonstruált alapnyelvi tőnek, a *k(e)rd-nek a kentum nyelvekhez tartozó latinban cor(d-), a görögben kard-, az angolban heart, viszont a szatem ághoz tartozó szláv nyelvekben szerd- felel meg.
Bár azt is figyelembe kell venni, hogy a keleti–nyugati, illetve szatem–kentum felosztás mára már kissé elavult, ugyanis pl. a tokhár nyelveket keleten, a mai Kína területén beszélték, mégis kentum nyelvek (vagyis megőrizték a veláris *k-t); másrészt pedig a mai modern indoeurópai nyelveknél átmenetek is vannak a két ág között (pl. az itáliai ághoz tartozó klasszikus latin megőrizte minden helyzetben a *k hangot, azonban később – a vulgáris latinban és az újlatin nyelvekben – e és i előtt sz vagy cs hangokká vált, vagyis a mai újlatin nyelvek is hangtanilag valójában átmenetet képeznek a kentum és a szatem nyelvek között). Mindezt korrigálandó, ma már inkább az az elfogadott felosztás, mely szerint minden nyelv kentum, amelyik nem (egyértelműen) szatem jellegű.
 |
| Az indoeurópai nyelvek szétterjedése (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
Lássuk tehát – a teljesség igénye nélkül – e hatalmas nyelvcsalád csoportjait és legfontosabb tagjait (a † utódok nélkül kihalt nyelvet jelöl; (k) = kentum, (sz) = szatem nyelvek):
INDOEURÓPAI NYELVCSALÁD
- anatóliai ág (k) † (régi kis-ázsiai nyelvek): hettita, palái, lüd stb.
- indoiráni ág (sz)
- ind nyelvek (a szanszkrit vagy óind leszármazottjai): hindusztáni (változatai a hindi és az urdu), bengáli, cigány (romani; nem tévesztendő össze a beás nyelvvel, amely az újlatin román nyelvnek egy cigányok által használt régies változata), nepáli, pandzsábi, szingaléz stb.
- iráni nyelvek: óperzsa, középperzsa (pehlevi), újperzsa (változatai: dari, fárszi, tádzsik), kurd, pastu stb.
- örmény nyelv (sz) (keleti és nyugati változat)
- tokhár nyelvek (k) † (A és B nyelv)
- szláv ág (sz)
- keleti szláv nyelvek: fehérorosz (belorusz), orosz, ukrán
- nyugati szláv nyelvek: cseh, szlovák, lengyel
- déli szláv nyelvek: szerb–horvát–bosnyák, szlovén, bolgár, macedón
- balti ág (sz) (a szláv nyelvek közeli rokonai, de az egység vitatott): lett, litván, óporosz †
- albán nyelv (geg és toszk változat)
- görög nyelv (k) (ógörög nyelvjárások, középgörög vagy bizánci, újgörög)
- régi balkáni nyelvek † : fríg, illír, messzáp, trák stb.
- germán ág (k)
- keleti germán nyelvek † : gót, vandál, gepida stb.
- nyugati germán nyelvek: angol, fríz, holland és afrikaans, alnémet, német stb.
- északi germán (skandináv) nyelvek: dán, izlandi, norvég, svéd
- italiko-kelta ág (k)
- kelta nyelvek
- szárazföldi kelta (ókelta) † : gall, keltibér stb.
- szigeti kelta: gael (ír, skót), breton, manx, walesi stb.
- itáliai (italikus) nyelvek
- latin-faliszk nyelvek: latin és újlatin nyelvek (francia, katalán, okcitán, olasz, portugál, román, spanyol, szárd stb.), faliszk † (ólatin nyelvjárás?)
- szabell nyelvek † : oszk, umber, volscus stb. (több vitatott hovatartozású nyelvváltozat)
- venét nyelv † (nem tévesztendő össze az újlatin velencei nyelvvel)
- luzitán nyelv†
Természetesen vannak nyelvek, melyeknek a nyelvcsaládon belüli hovatartozása vitatott (pl. az örményt sokáig az indoiráni nyelvek közé sorolták), illetve olyanok is, amelyek önállóan fejlődtek a nyelvcsaládon belül, vagyis nincsenek közelebbi rokonaik (pl. a görög és az albán).
Szintén említést érdemel, hogy a nyelvrokonság (tehát az a tény, hogy több nyelv egy közös ősnyelvből származik) természetesen nem jelenti azt, hogy a rokon nyelvek a mai állapotukban is hasonlítanak egymásra. A nyelvek folyamatosan változnak, különböző hatások érik őket, átvesznek más (rokon vagy nem rokon) nyelvekből szavakat, és bár elképzelhető, hogy az idők során felismerhetetlenül megváltoznak a közös nyelvállapothoz vagy akár több rokon nyelvhez képest, de persze ettől még mindig ugyanabba nyelvcsaládba tartoznak. A legjobb példa erre a ma beszélt (szigeti) kelta nyelvek: ezek hangzása ma már inkább a germán nyelvekéhez hasonlít, viszont a régi ókelta nyelvek sokkal inkább a latinra hasonlítottak, egyes források szerint még kölcsönösen érhetőek is voltak valamennyire a latinnal (s többek között ez lenne az oka, amiért az ókelta nyelvű őslakosság viszonylag hamar megtanulta és átvette a latint Galliában és Hispaniában).
Befejezésül érdekességként megemlíteném az egyszerű tőszámnevek (1–10) indoeurópai alapnyelvi rekonstruált alakjait:
- *hoinos (ang. one, ír haon, gör. ena, lat. unus, sp. uno, orosz adjin);
- *duwō (ang. two, ír dó, gör. dío, lat. duo(s), sp. dos, or. dva, szanszkrit dvé);
- *trei(e)s (ang. three, ír trí, gör. tría, lat./sp. tres, or. tri, szkr. trini);
- *kʷetuor (ang. four, ír ceathair, gör. tettara, lat. quattuor, sp. cuatro, or. csetire, litván keturi, szkr. csatvári);
- *penkʷe (ang. five, ír cúig, gör. pente, lat. quinque, sp. cinco, or. pjaty, szkr. pánycsa);
- *sʷeks (ang. six, ír sé, gör. hex, lat. sex, sp. seis, or. seszty, szkr. sas);
- *septm (ang. seven, ír seacht, gör. hepta, lat. septem, sp. siete, or. szegyem, szkr. szapta);
- *okʲtō (ang. eight, ír ocht, gör. okhtó, lat. octo, sp. ocho, or. voszem, szkr. asta);
- *neun (ang. nine, ír naoi, gör. enneá, lat. novem, sp. nueve, szkr. nava);
- *dekʲmt (ang. ten, ír deich, gör. deká, lat. decem, sp. diez, or. djeszity, szkr. dasa).
