A klasszikus latinban – legalábbis az írott nyelvben – nem használtak még semmilyen névelőt, vagyis ilyen értelemben a névszói szerkezetek jelöletlenek voltak a határozottság vagy határozatlanság szempontjából. Létezett azonban legalább négyféle
mutató névmás, amelyek jelölhettek egyfajta „határozottságot”, illetve kiemelést/kijelölést a mondatban, nevezetesen:
- hic, hæc, hoc ’ez (itt, a közelben)’;
- iste, ista, istud ’ez/az (ott nálad)’;
- ipse, ipsa, ipsum ’az (maga)’, továbbá
- ille, illa, illud ’az (ott, a távolban)’.
Az elsőnek – a rövidsége miatt – nincsenek önálló folytatásai az
újlatin nyelvekben, legfeljebb határozói
simulószóként (vö.
katalán hi,
ho), ill. egyes
helyhatározószók fosszilis elemeként lehetnek jelen (ld. sp.
aquí < *
ECCU HĪC és
acá < *
ECCU HAC ’itt, ide’ – az
a- < lat.
AD analógiás hatásával).
 |
| Az USA déli részén számos spanyol alapítású város található. Las Vegas nevének első eleme a spanyol nőnemű többes számú határozott névelő (a városnév jelentése: ’a folyó melletti termőföldek’) |
A 2–3. alakokból jönnek a spanyol és portugál közeli és köztes
mutató névmások (vö. sp.
este,
esta,
esto és
ese,
esa,
eso; port.
este,
esta,
isto és
esse,
essa,
isso). A hangsúlyosan használt negyedik alakokból származik a harmadik személyű újlatin
személyes névmások alanyesete (vö. sp.
él,
ella,
ello; port.
ele,
ela; régi/irodalmi ol.
egli,
ella; fr.
il,
elle; rom.
el,
ea stb.), és ugyanezek köszönnek vissza a távoli mutató névmásokban is (pl. sp.
aquel,
aquella,
aquello, ol.
quello,
quella, a
beszélt latin *
ECCU-
ĬLLE, -
ĬLLA, -
ĬLLU ’amaz’ alakból).
 |
| 1. ábra. Az újlatin határozott névelők kialakulása szempontjából releváns latin mutató névmási alakok, zárójelben a beszélt nyelvi formákkal, ahol azok eltérhettek az írottól. (Forrás: El Mexicano) |
Az újlatin nyelvek határozott névelői a
hangsúlytalanul használt 3. és 4. latin mutató névmásból származnak (lásd az 1. ábrát). Arról nem szólnak a történeti források, hogy ezek pontosan mikortól nevezhetőek valódi névelőknek, azonban a kései – klasszikus kor utáni – latin szövegekben már egyre gyakrabban tűnnek fel „névelőszerű” használatban (tehát a beszélt nyelvben ekkorra már névelőként használhatták őket). A legtöbb nyelv (
portugál-
galiciai, spanyol,
okcitán, francia, romans,
olasz és
román) a 4. alakok rövidült változatait vitte tovább ebben a szerepben (s ugyaninnen a harmadik személyű névmások
hangsúlytalan esetei is).
* Egyes szigeti nyelvváltozatok, így a baleári
katalán (es,
sa /
sos,
ses) és a
szárd (
su,
sa /
sos,
sas,
is) viszont a 3. mutató névmásból alakították ki a névelőt.
A központi újlatin nyelvekben egyes számban legalább két mondatfonetikai változata is kialakult a névelőnek, melyek közül az egyik
összevont alak, amely magánhangzóval kezdődő szó előtt használatos,
nyelvtani nemre tekintet nélkül. Ugyanakkor a spanyol
nőnemű el alakot csak
hangsúlyos [a]-val kezdődő
nőnemű főnevek előtt használják.
 |
| 2. ábra (Forrás: El Mexicano) |
Mint a 2. ábrán látható, megkülönböztetett
semlegesnemű alak egyedül a spanyolban maradt fenn (egyes számban); a
románban a semlegesneműnek nevezett főnevek névelője egyes számban a hímneművel, többes számban a nőneművel egyezik meg. A román
abban is eltér a többi újlatin nyelvtől, hogy a „névelő” nem megelőzi a szót, hanem összeolvad vele „hátulról”, ahogy a
hangsúlytalan személyes névmások egyes igealakokkal az olaszban vagy a spanyolban. (A latin mutató névmás állhatott a főnév után is, a románban feltehetően a környező balkáni nyelvek hatására rögzült ez a sorrend.) A román végartikulusnak van továbbá egy birtokos-részes esetű alakja is: a hímnemű -
lui és a nőnemű -
i a latin részes esetű
ĬLLĪ beszélt nyelvi folyományai, amely eredetileg nem különböztette meg a nemeket (vö. sp.
le ’neki’; ol.
lui,
lei ’ő’, illetve
gli,
le ’neki’); a többes számú -
lor forrása pedig a latin
ĬLLŌRU(
M), az
ĬLLE többes számú birtokos esete (vö. ol.
loro ’ők’, illetve [hangsúlyosan] ’nekik’). A birtokos esetnek ezen
elszigetelt formákon kívül egyáltalán
nincs folytatása az újlatin nyelvekben.
| * | Az újlatin nyelvek tanúsága szerint a kései beszélt latinban létezniük kellett legalább az *ĭle, *ĭla, *ĭlu (< ĭllud, ĭllum) egyszerűsödött (hangsúlytalan) alakváltozatoknak. |
