Az új spanyol helyesírás (2010)

Az új Ortografía fedlapja

A Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española) és a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete (Asociación de Academias de la Lengua Española) új akadémiai helyesírása, a 2010 decemberében kiadott Ortografía de la lengua española az előző, 1999-ben megjelent 182 oldalas kiadáshoz képest jóval részletesebb és átfogóbb, nem csupán helyesírási szabályzat és ajánlás, hanem egyben írástörténeti összefoglaló műnek is tekinthető.

A 800 oldalas hiánypótló kötet részletesen foglalkozik olyan kérdésekkel, melyekre az eddigi akadémiai kiadványok nem tértek ki, így például az idegen szavak és nevek helyesírása, a problémás kifejezések írása stb. Az ajánlott normák leírása mellett kiegészítő – írás- és nyelvtörténeti – információkat, rengeteg példával illusztrált orientáló jellegű hasábokat is tartalmaz. A mű az íráshoz kapcsolódó fonetikai és fonológiai kérdésekkel is foglalkozik, emellett érdekességeket is olvashatunk, mint például a latin és a spanyol ábécé betűinek kialakulása, nevük eredete.

A kiadvánnyal új ajánlásokat is bevezettek, melyekkel az eddigi ingadozások és következetlenségek kiküszöbölése volt a cél. Az ábécéből végérvényesen kivezetésre kerültek az egy-egy külön hangot jelölő ch és ll digráfok, amivel az Akadémia két következetlenséget is megszüntetett egy csapásra: egyrészt ezek 1994 óta már nem számítottak önálló betűknek a szótári betűrendbe sorolás szempontjából (tehát a ch-val kezdődő szavakat a ce- és a ci-, az ll-lel kezdődőket pedig a li- és a lo- kezdetű szavak között szerepeltették a szótárak és lexikonok), másrészt pedig a gu (e, i előtt), qu és az rr (magánhangzók között) szintén egyetlen hangot jelölő digráfok, mégsem szerepeltek soha külön betűkként a spanyol ábécében. Az új ajánlás egyúttal az Y elnevezéseként az eddig megszokott i griega (’görög i’) helyett a kevésbé elterjedt ye [gyé] alakot részesíti előnyben, azzal az indoklással, hogy az utóbbi esetében nem szükséges az egyértelműsítés az i (latina) betűtől való megkülönböztetés miatt.

Egyes betűk használatára is megfogalmaztak új ajánlásokat, így például az -y nem állhat szó végi helyzetben mássalhangzó után, még idegen szavakban sem (tehát pl. az angolból átvett sexy szó csak sexi alakban helyes); a q pedig nem jelölhet önállóan [k] hangot idegen szóban vagy földrajzi névben, helyette k írandó (pl. Irak és nem Iraq). A spanyolban meg nem tűrt mássalhangzócsoportokat tartalmazó idegen – főleg az angolból átvett – szavakat az új ajánlás szerint olyan formára kell hozni, amely illeszkedik a spanyol nyelv hangrendszeréhez, csakúgy, mint az esmoquin (a smoking helyett) vagy estrés (a stress helyett) stb. Ha pedig ez valamiért nem lehetséges, akkor az ilyen szavak „nyers idegen átvételeknek” minősülnek, ezért az ajánlás szerint dőlt betűvel írandóak spanyol szövegben.

Szintén újítás, hogy a földrajzi nevek köznévi elemeit – mint a ’félsziget’, ’tenger’, ’utca’ stb. főnevek – ezentúl kis kezdőbetűvel kell írni, így pl. az eddigi Mar Mediterráneo helyett mostantól mar Mediterráneo írandó a Földközi-tengerre utalva. Itt érdemes kitérni arra az érdekes szabályra is, hogy a „földtani képződmények” köznévből és földrajzi melléknévből álló nevei ezentúl nem számítanak tulajdonneveknek, vagyis – az előző szabályt is alkalmazva – pl. a Península Ibérica már csak península ibérica lesz, mivel „az ibérica az Iberia név melléknévi származéka” az indoklás szerint.

Egység a sokféleségben: spanyol nyelvjárások

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyol nyelv iránt érdeklődőket, nyelvtanulókat általában foglalkoztatja, hogy mekkorák a különbségek a spanyol nyelvjárások között, ezért a mai témában erre szeretnék – a teljesség igénye nélkül – kitérni. Mindenekelőtt érdemes rögtön itt tisztázni, hogy „spanyol nyelvjárások” alatt ma kizárólag a kasztíliai spanyol területi változatait értjük. Nem tartoznak ide a Spanyolországban beszélt egyéb újlatin dialektusok (asztúriai, leóni, aragóniai stb.), amelyek szigorúan nyelvészeti értelemben véve a spanyolhoz nagyon közel álló és kölcsönösen is érthető, de önálló nyelvek (hiszen nem a kasztíliaiból alakultak ki, hanem ugyanúgy a helyi latinból, ahogy a spanyol is).

Unidad en la diversidad, vagyis „egység a sokféleségben”, szokták mondani a spanyol nyelvészek, akik többnyire egyetértenek abban, hogy a spanyol egyetlen nyelv, több változattal. A köznyelv egységessége egyrészt annak köszönhető, hogy a nyelvterület nagy része összefüggő szárazföldön helyezkedik el, másrészt pedig a gyarmatosítások óta folyamatos az európai anyaországgal való kapcsolat, továbbá a nyelvjárások történelmi időben mérve nem olyan régen szakadtak el egymástól. Emellett a nyelvet gondozó szervezet, a „változások őre”, az ASALE (Asociación de Academias de la Lengua Española – Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete) folyamatosan küzd az írott nyelv, illetve a művelt nyelvhasználat egységének fenntartásáért. A spanyol ugyanakkor természetesen rendelkezik többé-kevésbé eltérő területi változatokkal, de ez még a jóval kisebb területen beszélt magyar nyelvre is igaz.

Gyakran képezi vita tárgyát – még az anyanyelvi beszélők között is – a nyelv egységessége, az egyes nyelvjárások kölcsönös érthetősége. Az utóbbit, mint már szó esett róla korábban, több szubjektív tényező is meghatározza, többek között az egyén műveltsége, „nyelvérzéke”, saját nyelvváltozata stb. Gondoljunk csak a magyar helyzetére: egy átlagos műveltségű fővárosi beszélőnek nem okoz gondot egy másik nyelvjárás – pl. palóc vagy a dunántúli – megértése, és soha nem gondolná azt, hogy az ottaniak „nem magyarul” beszélnek. Viszont egy idegen anyanyelvű, aki alaposan ugyan, de csak egyetlen nyelvváltozatot, a „sztenderd” köznyelvet tanulta meg és hallotta, bizony bajban lenne, ha mondjuk a palóc nyelvjárással találkozna először. Körülbelül ugyanez igaz a spanyolra: attól függ, hogy melyik változatot tanuljuk meg, azaz melyikhez van a fülünk szokva. Természetesen, ahogy egyre magasabb fokon bírunk egy idegen nyelvet és már többféle nyelvjárással találkoztunk, esetleg több anyanyelvi beszélővel is szóba elegyedtünk a világ minden pontjáról, egy idő után magunk is rájövünk, hogy nincsenek is olyan nagy különbségek a spanyol nyelvváltozatok között.

Spanyol nyelvjárások Spanyolországban (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

■ északi nyelvjárások más újlatin nyelvváltozattal kölcsönhatásban (hablas del norte en contacto con otra lengua)
■ északi nyelvjárások (hablas castellanas del norte)
■ átmeneti déli nyelvjárások (hablas de transición del sur)
■ déli (andalúziai) nyelvjárások (dialecto andaluz)

Elmondható tehát, hogy a spanyol nyelvjárások között sincs sokkal nagyobb eltérés, mint a magyar tájszólások közt, így egy alapos spanyoltudással és kellő gyakorlattal rendelkezőnek nem okozhat gondot egyik nyelvjárás megértése sem – persze az általános szövegkörnyezeteket tekintve. A nyelvjárásokat az alapján, hogy a kiejtés mennyire áll közel a sztenderd irodalmi nyelvhez, két nagy csoportra (vagy típusra) szokás osztani: északiak vagy „magasföldiek”, valamint déliek vagy „alföldiek” (e hagyományos felosztás onnan ered, hogy Spanyolországban az északi nyelvjárásokat fennsíkon, a délieket pedig az andalúziai alföldön beszélik.) A magasföldi nyelvjárások konzervatívabbak: a nyelvészek szerint a legarchaikusabb az észak-kasztíliai, amely máig a legközelebb áll a művelt köznyelvhez, a latin-amerikai sztenderd nyelvváltozat pedig a közép-mexikóira épül; a déli vagy alföldi jellegű változatok pedig újítóbbak.

Buenos Aires, Argentína – a legnagyobb területű spanyol
nyelvű ország (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Például az északi típusú vagy magasföldi nyelvjárásokban az [sz] hangot minden helyzetben tisztán ejtik, valamint kiejtik a szóvégi -ado, -ada végződés d-jét, ezzel szemben a déli típusú vagy alföldi tájszólásokban az [sz] hang szó és szótag végén (vagyis mássalhangzó előtt) hehezetté gyengül vagy kiesik (az [sz] > [h] változás más indoeurópai nyelvekben is megfigyelhető volt, és már a latin nyelv klasszikus korszaka előtt is létezett), az -ado pedig [áo]-nak hangzik (ami egyébként egész Spanyolországban általánosságban elterjedt a köznyelvben). A legszélsőségesebb déli nyelvjárásokban (pl. a spanyolországi andalúziaiban) nem ejtik a szó végi mássalhangzókat, hanem az előtte álló magánhangzót nyújtják meg, ejtik nyíltabban vagy zártabban, illetve nazálisan. Így pl. az Estas niñas son bonitas ’Ezek a lányok szépek’ mondat, amely az északi, irodalmi spanyolban körülbelül úgy hangzik, hogy [észtász ninnyász szon bonitász], Andalúziában kb. így: [ettʰa-nninnyá szõ bonitá], míg Argentínában valahogy így: [éhtáh-nínyáh-szon bonítász]. A déli nyelvjárások művelt beszélői általában törekszenek arra, hogy kiejtésük minél közelebb álljon a nagyobb presztízzsel rendelkező északin alapuló sztenderdhez (ez a popzenében is megfigyelhető: egy-egy erős déli tájszólást beszélő énekes sokszor túlságosan is „szép kiejtéssel”, olykor már mesterkélten énekel, aminek pontosan az az oka, hogy nekik külön el kell sajátítani a sztenderd kiejtést). Nagyobb kiejtésbeli eltérés a fentieken kívül Argentínában és Uruguayban figyelhető meg: itt ugyanis a [j]-szerű hangokat – melyeket írásban az y és az ll jelölnek – [zs]-nek vagy [s]-nek ejtik. Így például yo ’én’ és ella ’ő (nőnem)’, amely a sztenderd kiejtés szerint [jo] vagy [gyo], illetve [éjjá] vagy – a legkonzervatívabb területeken (spanyolországi falvakban, Bolíviában stb.), ahol még őrzik az eredeti palatalizált l hangot – [élʲá], a Río de la Plata környékén [zso] vagy [so], illetve [ézsá] vagy [ésá].

A spanyol nyelvközösség jelképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami talán a legszembetűnőbb a nyelvtanulónak a spanyolországi és a latin-amerikai nyelvjárások között, hogy Spanyolországban – a nyugat-andalúziai nagyvárosok kivételével – kétféle [sz] hangot különböztetnek meg: a ce, ci kapcsolatokban lévő, valamint a z betűvel jelölt hangot az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan ejtik, mint amilyet a think szóban találunk; míg az s betűvel jelölt hang nagyjából megfeleltethető a magyar lágy sz-nek (melynek vidéktől függően a magyar s és sz között mindenféle változata előfordul). Nyugat-Andalúziában, a Kanári-szigeteken, valamint egész Spanyol-Amerikában csak az utóbbi [sz] hangot ismerik (sőt, jó eséllyel még ki is nevetnek minket, ha a spanyolországi spanyol kiejtéssel beszélünk hozzájuk), vagyis ez az ejtésmód az általánosan elterjedt (a nem megkülönböztető [sz]-es ejtésmódot a szakirodalom egyébként a seseo néven ismeri, amikor pedig ez az angol [th]-szerű ejtés javára történik – mely Andalúzia és Latin-Amerika néhány részén fordul elő –, akkor ceceo a neve; az utóbbi erősen tájszólási jellegű, beszélőit sokáig megbélyegezték). Ezen ejtéskülönbségek oka, hogy a középkori spanyolban a c betűt e és i előtt magyar [c]-nek, a z-t pedig [dz]-nek ejtették; később e hangok a nyelvterület legnagyobb részén [sz]-szé egyszerűsödtek (ahogy a franciában és a portugálban is történt), azonban a 17. században az észak-kasztíliai művelt nemesek körében kezdett elterjedni egy „túlhelyesbített”, angol th-szerű ejtésmód, hogy megtartsák a megkülönböztetést az s-sel jelölt eredeti [sz], valamint a c/z-vel jelölt hangok között. A spanyolországi beszélők büszkék erre a megkülönböztetésre, s gyakran elfogultan úgy tartják, hogy ők beszélik a „tiszta és eredeti” spanyolt – nyelvtörténeti szempontból azért jóval árnyaltabb a helyzet.

Mexikóváros – a legnépesebb spanyol nyelvű város
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A nyelvtani különbségek a nyelvjárások között nem számottevőek, itt is inkább csak a spanyolországi és a latin-amerikai spanyol között van lényegesebb eltérés. A legfontosabb különbség, hogy a többes szám második személyű (T/2.) személyes és birtokos névmásokat (vosotros/-as, os, vuestro/-a), valamint a T/2. igealakokat csak Spanyolországban használják. Latin-Amerikában ez régiesnek számít és a vallási szövegek kivételével a beszédben nem használják őket, vagyis többes számban alaktanilag csak a magázás létezik, az ustedes névmással és a hozzá tartozó többes szám harmadik személyű igealakokkal. Szemantikailag ez persze azt jelenti, hogy a latin-amerikai spanyolban nem tesznek különbséget többes számban a tegezés és a magázás között (a brazíliai portugálban pl. még egyes számban sem). Argentína és Uruguay nyelvtani szempontból is különc: itt ugyanis az általános tú ’te’ névmás helyett a régies vos használatos, melyhez külön igealak is tartozik a kijelentő mód jelen idejében (pl. tú cantas helyett vos cantás), valamint az állító felszólító módban (¡canta tú! helyett ¡cantá vos!). (Az eredetileg ’ti’ jelentésű vos megszólítást „királyi többesként” is használták a középkorban a többes szám második személyű igealakkal – vos cantades, ¡cantad vos! –, ennek módosulatáról van szó, míg Spanyolországban a névmás módosult vosotros, azaz ’ti, a többiek’ alakra.) Nyelvtörténeti érdekesség, hogy az usted (’ön’), valamint többes száma, a Hispano-Amerikában ’ti’ jelentésben is használt ustedes a régi spanyol vuestra merced ’kegyelmetek’ és vuestras mercedes ’kegyelmeitek’ összevonásából származik, vagyis a magázó névmások is valójában tegezőek voltak (mindez odáig nyúlik vissza, hogy a latinban egyáltalán nem léteztek harmadik személyű névmások, vagyis a rómaiak csak „tegezni” tudtak).

A két fő nyelvjárástípus könnyen felismerhető e kiejtésbeli különbségekről! (Forrás: El Mexicano)

Mire számíthat a spanyolos, hol is beszélik az északi, illetve a déli típusú nyelvjárásokat? A latin-amerikai nyelvjárások kialakulásának főbb körülményeit az határozta meg, hogy a benépesítők az anyaország mely részéről érkeztek, továbbá számolni kell az őslakosok nyelveinek hatásával is, melyek főleg a szókincsben hagytak nyomokat. A hódítók első hulláma Andalúziából érkezett a Kanári-szigeteken keresztül, és az Antilláknál szálltak partra; ezzel magyarázható, hogy a Karib-térségben, illetőleg Közép- és Dél-Amerika partjainál az andalúziaihoz nagyon közel álló nyelvjárásokat beszélnek. Hasonló a helyzet Argentínában, Chilében és Uruguayban is. Mexikóba, Bolíviába, Ecuadorba és Peruba főleg északi kasztíliai nemesek és hivatalnokok érkeztek, így ezek a területi nyelvváltozatok a legkonzervatívabbak Spanyol-Amerikában. Mivel Mexikóváros, valamint az ecuadori főváros, Quito voltak Új-Spanyolország Alkirályság (Virreinato de la Nueva España) közigazgatási központjai, ezért máig ott beszélik a „legtisztább”, a sztenderd nyelvhez legközelebb álló nyelvváltozatokat. A hódítók természetesen több hullámban érkeztek az amerikai kontinensre, így többszörös nyelvjárási rétegződés, kiegyenlítődés (nivelación) alakította ki Hispano-Amerika mai nyelvjárási arculatát.

Spanyol-Amerika nyelvjárási nagyzónái Pedro Henríquez Ureña (1884–1946) dominikai humanista szerint
(Forrás: Francisco Moreno Fernández (1993) / Centro Virtual Cervantes)

Befejezésül lássunk néhány példát az egyes spanyol ajkú országok szlengjére, a következő vicces mondat megfelelőivel: „A faragatlan fickó zsugorinak nevezte az anyját, mert ő nem akart neki pénzt adni autóvásárlásra.” A sztenderd spanyol köznyelvben ez így hangzana: El hombre grosero llamó «avara» a su madre porque ella no le quiso dar dinero para comprar un automóvil. (A mondatok hangfelvételei Roxana Fitch Jergas de habla hispana című oldaláról származnak.)

Argentína El guarango le batió «agarrada» a su vieja porque ella no le quiso tirar guita para comprarse un auto.	[🔊]
Chile Ese weón [=huevón] picante le dijo «apretá» a la vieja, todo porque no le quiso pasar la plata pa’ comprar un auto.	[🔊]
Costa Rica El muy montado le dijo «pinche» a la mama porque no le quiso dar plata pa’ comprarse un perol.	[🔊]
Dominikai Köztársaság Ese boca aguá le dijo «angurriosa» a su madre porque ella no le dio cuartos pa’ comprá un carro.	[🔊]
Guatemala El cerote ese le dijo «garra» a su vieja porque no le quiso dar pisto para comprar una su nave.	[🔊]
Honduras El penco ese le dijo «pichicata» a su mamá porque ella no le quiso dar pisto para comprar una su nave.	[🔊]
Kolumbia El alzado ese le dijo «líchiga» a su mamá porque ella no le quiso dar plata para comprar un carro.	[🔊]
Mexikó El pinche ojete le dijo «coda» a su jefa porque no se quiso mochar con la feria para mercar una nave.	[🔊]
Peru El verraco le dijo «dura» a su cocha porque ella no le quiso pasar villegas para su caña.	[🔊]
Spanyolország El tío borde llamó «roñosa» a su vieja porque ella no le quiso soltar guita pa’ comprarse un buga.	[🔊]
Uruguay El terraja le dijo «apretada» a la vieja porque no le dio la teca para un auto.	[🔊]
Venezuela El pasao le dijo «pichirre» a la vieja porque no le quiso dar los cobres para comprarse la nave.	[🔊]
Szójegyzék	[.pdf]

A legvégén említést érdemel még, hogy mindmáig beszélnek – bár sajnos egyre kisebb számban – egy 15. században elszakadt spanyol nyelvváltozatot is. Ez, a Spanyolországból elűzött zsidó családok által megőrzött archaikus nyelvjárás a ladino, amely szinte azonos az óspanyollal, bár természetesen hatott rá a héber, valamint a befogadó országok nemzeti nyelvei is.

Felhasznált és ajánlott irodalom

• Manuel Alvar (1996, director): Manual de dialectología hispánica. El Español de España, Ariel Lingüística, Barcelona
• Manuel Alvar (1996, director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América, Ariel Lingüística, Barcelona
• Francisco Moreno Fernández, Jaime Otero Roth (2006): Demografía de la lengua española, Instituto Complutense de Estudios Internacionales
• Spanyol nyelvjárások (Wikipédia)

Az sem mindegy, mikor raccsolunk!

Sokan állítják, hogy a francia nehéz nyelv – legalábbis, ami az írás és a kiejtés közötti (olykor jelentős) eltéréseket illeti. Azonban míg a franciák következetesen „raccsolnak”, a portugálban az sem mindegy, mikor tesszük. A mostani témám tehát a kevéssé ismert portugál nyelv lesz, amelyet talán sok laikus – furcsa hangzása alapján jogosan – első hallásra szláv nyelvnek gondol. Előre figyelmeztetem a nyelvész olvasókat, hogy nem mindent kell komolyan venni, amit itt leírok. :-)

Akkor vágjunk bele! A franciáról, sokak által a latin legszebb hangzású leszármazottjaként számon tartott nyelvről köztudott, hogy nem könnyű – az írás és a kiejtés közti eltérések miatt. Miért tér el nagy mértékben egyes nyelvek írása a kiejtéstől? Erre a válasz viszonylag egyszerű. A nyelvek lejegyzése, vagyis helyesírása konvencionális szabályokon alapszik. Egyes nyelvek helyesírása közel fonetikus, vagyis majdnem egy az egyben érvényesül a betű – kiejtett hang megfeleltetés. Azonban más nyelvek helyesírása történeti, vagyis régebbi nyelvállapot kiejtését tükrözi, mint amelyet ma beszélnek, mert az írás nem követte a beszéd változásait. Azonban az is lehet az oka ennek az eltérésnek, hogy a helyesírás nem a jelenleg beszélt sztenderd nyelvváltozat kiejtésére épül.

A híres Krisztus-szobor a Rio de Janeiro-i Corcovado-hegyen – Brazília (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Akik viszont azt állítják, hogy a francia nehéz nyelv, biztos nem volt még dolguk a portugállal. Mint minden nemzeti nyelvváltozat, a portugál is valójában egy nyelvjárás-folytonosságot (dialektuskontinuumot) alkotó nyelvváltozatok összessége – számos átmenettel a legközelebbi rokonnak tartott spanyol felé – melyben az európai sztenderd nyelvváltozat alapjául egy déli nyelvjárás, méghozzá a coimbrai szolgál (míg az északi nyelvjárások sztenderdizált változata a Spanyolország északnyugati szegletében beszélt galiciai nyelvként ismeretes).

Első ránézésre mindenki fellélegzik, amikor meglát egy portugál mondatot vagy kifejezést, mondván, hogy „ez majdnem ugyanaz, mint a spanyol”. Az óriási meglepetés csak akkor éri, amikor meghallja a beszélt nyelvet, amely leginkább azzal a vicces mondással jellemezhető, hogy „káposztát írnak, uborkát ejtenek”. A rendkívüli írásbeli hasonlóság alapján, bár azt gondolhatnánk, hogy akár nyelvjárások is lehetnének, azonban míg a spanyol kiejtés nagyjából az „írást követi” (azaz pontosan fogalmazva az írott norma nem tér el sokban a beszédtől), addig a portugál esetében éppen ennek ellenkezőjéről van szó: egy spanyolos előképzettséggel rendelkező igencsak megszenvedhet vele, mire megért egy-egy portugál szót, amit esetleg pontosan ugyanúgy írnak le, mint spanyolul!

A portugál hangrendszer – a spanyoltól eltérően – bővelkedik az orrhangú magánhangzókban és kettőshangzókban (ezzel talán még a franciát is felülmúlja!), nem beszélve arról, hogy egy-egy ilyen magánhangzó ejtésében is lehetnek óriási különbségek az európai és a brazíliai nyelv között (pl. a banheira ’fürdő’ szó Portugáliában kb. úgy hangzik, hogy [bönyájrö], míg Brazíliában kb. [bányéjrá]). Persze ne feledjük, hogy nagyon sok portugál magánhangzónak egyáltalán nincs magyar megfelelője, ami még inkább nehézséget okoz azoknak, akik a spanyol kiejtéshez szoktak hozzá (a jellegzetes portugál -ão végződés például hasonló a spanyol aunque szó első szótagjához – viccből szoktam mondani, hogy leginkább a macskanyávogáshoz lehetne hasonlítani). A hangsúlytalan szó végi o-t általában [u]-nak ejtik (de bizonyos nyelvjárásokban [o]-nak), míg a hangsúlytalan e-t az európai portugálban gyakran ki sem ejtik, vagy alig hallható [ö~ü] szerű hang; Brazíliában ez viszont a szó végén [i], máshol rövid [é].

Lisszabon egyik nevezetessége, a Belém-torony, egy 16. századi erőd – Portugália (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A mássalhangzókkal általánosságban nincs olyan nagy „gond”, viszont itt is akadnak furcsaságok. A szó végi -m csupán az előtte álló magánhangzó nazális ejtését jelöli, amit szintén jelölhet az ã is (vagyis a szó végi -am ugyanaz, mint az -ã), viszont például a magyar [s] hangot négy különböző betű is jelölheti: a ch, az x, illetve mássalhangzó előtti helyzetben és a szó végén az s és a z is! A g-t e, i előtt, és a j-t viszont nem a spanyolhoz, hanem a franciához hasonlóan, [zs]-nek ejtik.

Ha viszont már francia, akkor egyebek mellett rögtön a raccsolás jut eszünkbe. Nos, a portugálban is raccsolunk, de nem mindegy, mikor! Az [r] hangot ugyanis Portugáliában csak szó elején, valamint akkor kell „raccsolni” (szakkifejezéssel élve: a nyelvcsap pergetésével ejteni), amikor az hosszú (vagyis írásban -rr- jelöli). Brazíliában itt is kissé kacifántosabb a helyzet, hogy véletlenül se legyen egyszerű dolga a nyelvtanulónak: az r-t csak magánhangzók között, illetve a br, cr, dr, fr, gr, pr, tr, vr (vagyis a „muta cum liquida”) kapcsolatokban ejtik úgy, mint magyarul: a szó végén általában néma, szótag végén és kettőzve írva „raccsolt”, szó elején pedig gyakran egész egyszerűen [h]-t ejtenek helyette! Így pl. a requebrar ’rázni, udvarolni’ szó Brazíliában valahogy így hangzik: [hékébrá].

Még egy érdekesség a brazíliai nyelvjárások többségében, hogy képtelenek a [ti], [di] hangsorok kiejtésére: azok mindig palatalizálódnak, vagyis helyettük kb. [csi]-t és [dzsi]-t mondanak (így ejtik a ti/di, valamint hangsúlytalan szóvégen a -te/-de csoportokat, illetve a te ’téged/neked’ és de ’-ból/-ből stb.’ szócskákat is). Tehát az eddigiek alapján pl. a rádio ’rádió’ szó Portugáliában [ʁádju] – „raccsolt” [r]-rel –, míg Brazíliában kb. [hádzsu]. S most gondoljunk bele: vajon egy gyakorlott spanyolul tudó felismerné az utóbbiban a spanyol radio [rádi̯o] szót? – Aligha...

Bonu annu nou! – A szárd nyelvről

Először is minden kedves olvasónak sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok! Azaz Bonu annu nou! – ahogy Szardínia lakói mondanák, hiszen ez az érdekes nyelv lesz a mai cikk témája. És hogy miért is érdekes, az hamarosan kiderül.

Az újlatin nyelvek hallatán valamennyi átlagembernek elsőként az olasz, francia, spanyol nyelvek jutnak eszébe, aki viszont kicsit tájékozottabb ezen a téren, az tudja, hogy idetartozik a portugál és a román is; ezek viszont csak a legnagyobb leánynyelvei az egykori Római Birodalom hivatalos nyelvének, s természetesen mindegyikük csak egy-egy kiragadott nyelvváltozat a sokaságból, melyeket nemzeti nyelvek szintjére emeltek (és itt megint előjönne a nyelv vs. nyelvjárás kérdése, amit már egy előző bejegyzésben részletesen tárgyaltam). Vannak azonban kisebb nyelvek is, amelyek bár nem egy-egy ország hivatalos nyelvei, éppúgy részét képezik az újlatin dialektuskontinuumnak, mivel – mint már szó esett róla – valójában folyamatosak az átmenetek az egyes nyelvek és nyelvjárásaik között.

Tharros, görög-római romváros Cabras községben, Szardínia (Forrás: Wikimedia Commons, PD)

Az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetén éppen egy olyan nyelvjáráscsoportot beszélnek, melyről elszigetelt fejlődése miatt a szakemberek úgy tartják, a legarchaikusabb újlatin nyelv; mondhatni, mintha máig vulgáris latinul beszélnének! Ez persze durva egyszerűsítés, hiszen egyetlen újlatin nyelvről sem lehet azt kijelenteni összességében, hogy mennyire távolodott el vagy áll közel a latinhoz, ugyanis a nyelveket számos sajátossággal lehet jellemezni; ezek általában a hangtan, a nyelvtan (alak- és mondattan), valamint a szókincs. Az olasz nyelv pl. a leghűbben őrizte meg a latin mássalhangzórendszert, ugyanakkor alaktanilag meglehetősen újító, míg pl. a spanyol eléggé eltávolodott a latintól a mássalhangzórendszerét illetően, viszont alaktanilag és szókincs tekintetében konzervatívabb, mint az olasz. A franciáról azt mondják a nyelvészek, hogy a szavak lerövidülése és a szó végi hangok lekopása miatt a legjobban távolodott el a latintól, ugyanakkor bizonyos igék egyes szám harmadik személyű alakjában megőrizte például a szó végi latin -t ragot, amelyet még a sokkal konzervatívabb olasz sem.

No de térjünk vissza a szárd nyelvhez. Valójában, a legszűkebb értelemben véve is két, egymással nagyon közeli rokon nyelvről van szó, amit szárdnak hívnak, mégpedig a sziget északi részén beszélt logudórói-nuorói, illetve a délen beszélt campindanói. (A sassari és a gallurai már átmeneti nyelvjárások a szárd és a korzikai között, mely utóbbi egy toszkán nyelvjárástól különült el, vagyis az olasszal van közeli rokonságban.) A szárd hang- és nyelvtani sajátosságait figyelembe véve a nyugati újlatin nyelvek csoportjába tartozik, tehát a többes szám jele az -s, és a magánhangzók közötti zöngétlen latin zárhangok – [p], [t], [k] – zöngésülnek és gyengülnek; nyelvföldrajzilag viszont a déli újlatin nyelvek csoportjába sorolják.

Szardínia zászlaja (Forrás: Pixabay.com)

A szárd archaikus voltát azzal magyarázzák, hogy az egyetlen olyan újlatin nyelv, amely – a hosszúsági megkülönböztetést leszámítva – érintetlenül megőrizte a latin magánhangzórendszert a szavakban. Ez azt jelenti, hogy az eredetileg rövid ĭ és ŭ nem nyílt meg és alakult e és o hangokká, a rövid ĕ és ŏ pedig nem fejlődött kettőshangzókká, mint az olaszban, spanyolban és a románban. (Ezzel magyarázható, hogy a hímnemű szárd szavak egyes számban -u-ra végződnek, hiszen ez a latin tárgyesetű -U(M) folytatása.) A szárdban tehát megmaradt a különbség a latin hosszú ē és rövid ĭ, valamint a hosszú ō és rövid ŭ között, vagyis pl. a latin DĬGITU(M) ’ujj’ és SĬCCU(M) ’száraz’ szó a szárdban didu és sicu, míg a spanyolban dedo és seco. Szintén a szárd az egyetlen újlatin nyelv, amelyben nem lágyult és vált elöl képzett réshanggá e és i előtt a latin [k] és [g]: így pl. a latin VŌCE(M) ’hang’ szónak míg az olaszban voce [vócse], a spanyolban voz [bosz] felel meg, a szárdban boghe [boge]; ill. a latin DĔCE(M) ’tíz’ szót a szárdban máig úgy mondják, hogy deke vagy deghe [dege], és nem dieci [djécsi], mint az olaszban, vagy diez [djesz], ahogy a spanyolban. A két fő nyelvjáráscsoport közül az északi a régiesebb: a logudorói-nuorói minden helyzetben megőrizte az öt latin magánhangzót, míg a déli campidanóiban hangsúlytalan helyzetben csak az a, i, u fordul elő, tehát a latin hangsúlytalan e-ből i, o-ból u lett.

Egyebekben a mássalhangzórendszer viszont már korántsem konzervatív, és legfőképpen az ibériai újlatin (iberoromán) nyelvekéhez hasonlít. Így például nem tesz megkülönböztetést [b] és [v] hang között, szó elején csak [b] állhat; a magánhangzók közötti [b], [d], [g] hangokat lazán ejtik. Szintén újító tulajdonsága, hogy a szókezdő zöngétlen hang is zöngésül és gyengül a mondatban, ha az előtte álló szó magánhangzóra végződik, míg a zöngés szókezdő mássalhangzó el is tűnhet (!) ebben a helyzetben; tehát pl. a su putzu ’a kút’ kiejtése kb. [szu vuccu], míg a su básicu ’az alap’ hangzása [szu’áziku] is lehet. A déli nyelvjárásokban nem kezdődhet a szó r-rel, elé egy magánhangzót mondanak: ami északon resurtadu ’eredmény’, az délen arrisurtáu. (Ez érdekes kérdést vet fel, ugyanis pontosan ez történik a baszk nyelvben is a latin átvételekkel, pl. REGE(M) > errege, ROMA > Erroma – ti. a baszkban szintén nem kezdődhet szó r-rel – és az általa erősen befolyásolt gascogne-i okcitán dialektusban is.)

Nuraghe, ősi kőépítmény Szardíniában (Forrás: Pixabay.com)

A szárdnak van továbbá egy különös sajátossága, mégpedig az, hogy a mássalhangzóra (-s, -t) végződő szavakat megtoldják egy rövid magánhangzóval, amely az utolsó magánhangzóhoz igazodik. Például az est ’van’ szó kiejtése [eszte] vagy – délen – [eszti]; a cantat ’énekel’ úgy hangzik, hogy [kantada]~[kantara] (innen az is látszik, hogy szárd az igeragozás -t végződését is megőrizte harmadik személyben), a sardos ’szárdok’ pedig kiejtve [szárdozo] – délen [szárduzu]; továbbá az északi változatban az ibériai újlatin nyelvekhez hasonlóan megjelenik egy magánhangzó a latinban s+mássalhangzóval kezdődő szavak elején, pl. lat. STĀRE > istare (vö. sp. estar) ’van’. A hagyományosan délolasz nyelvjárásnak tartott szicíliai és korzikai nyelvekkel közös tulajdonsága, hogy a latin hosszú -LL- hang „ízesen” ejtett -dd-vé alakult: pl. lat. CASTĔLLU(M) > casteddu. További érdekesség, hogy a latin QU- [kw] és GU- [gw] csoportok az északi nyelvjárásokban b-vé alakultak, ami a románban figyelhető még meg: LĬNGUA > limba (román limbă, viszont ol. lingua, sp. lengua); QUAT(T)UOR > bator(o) (rom. patru, de ol. quattro, sp. cuatro); a campidanói azonban megőrizte a latin hangsort: lingua, cuatru.

A többi újlatin nyelvvel ellentétben a szárd határozott névelő nem a latin ĬLLE ~ ĬLLU(M), ĬLLA, ĬLLOS, ĬLLAS, hanem az ĬPSU(M), ĬPSA, ĬPSOS, ĬPSAS mutató névmásokból származik. Az északi nyelvjárásokban a határozott névelőnek négy (hímnemű, nőnemű, hímnemű többes számú, nőnemű többes számú) alakja van: su, sa, sos, sas; a déliekben csak három (hímnemű, nőnemű, többes számú): su, sa, is. Vagyis pl. a su caminu ’az út’ és a sa pratza ’a tér’ többes száma a logudorói-nuorói nyelvben sos caminos és sas pratzas, míg a campidanói nyelvben is caminus, is pratzas.

Az elszigetelt, régies volta ellenére a szárd nyelv nem lesz idegen azok számára, akik jól beszélnek olaszul vagy spanyolul – sőt, jó „nyelvérzékkel” még eléggé érthető is. Aki kíváncsi a hangzására, idekattintva meghallgathat egy felvételt egy szárd nyelvű rádióadásból. Ha pedig valakinek felkeltette az érdeklődését ez a különleges újlatin nyelv, még egy kiváló online értelmező szótárat is talál hozzá, amely a szavak olasz, spanyol, francia, angol és német megfelelőjét is megadja.