Ha nőnemű, akkor nagyobb?

Lugóban élő olvasónk, Brigitta neve nem teljesen ismeretlen, hiszen már kétszer is közreműködött a blogon. Azóta saját oldalt is létrehozott Sígueme el rollo (magyarul kb. ’Csináld utánam’) néven, melyen kezdő spanyolosoknak ad online órákat egészen haladó szintig, a beszédre fókuszálva. A projekthez ezúton is gratulálok és sok sikert kívánok. Ám ezennel újabb érdekes kérdéssel, jobban mondva megfigyeléssel keresett meg, mely így szól:

A múltkor csoportba szedtem néhány főnevet, aminek van hímnemű és nőnemű változata is. A jelentésük általában hasonló, csak kisebb eltérés van közte. Ilyen szavak lennének a huerto–huerta, gorro–gorra, bolso–bolsa, cesto–cesta. Azt figyeltem meg, hogy a nőnemű az a nagyobb méretű tárgy. Ebben van valami nyelvi logika?

Egy megfigyelésen természetesen nincs mit vitatni – valóban létezik ilyen jelenség. Vagyis ahogy Brigitta is nagyjából megfogalmazta, olyan azonos tövű főnevekről van szó, amelyek hím- és nőnemű alakban is előfordulnak, de némileg eltérő jelentéssel (nyilván nem tartoznak ide az olyanok, mint pl. a caso és casa, amelyek hangalakja hasonló ugyan, de ezen kívül semmi közük egymáshoz). A „nyelvi logika” kifejezéssel azonban nem árt óvatosan bánni, mint már párszor bebizonyosodott – s hamarosan itt is látni fogjuk, hogy a valós kép nem annyira egyszerű.

Itt majdnem minden van, amiről szó lesz: huerto vagy huerta, fruto, fruta, manzano, manzanas...

Az ilyen főnevekkel az NGLE 2.3g–i pontjai foglalkoznak, méghozzá a Marcas de género (Nemjelölők) fejezetcím alatt. E szerint az -o és az -a végződések az élettelen (pontosabban a „nem mozgó”) dolgok esetében jelölhetnek többek között a dolgok méretével vagy formájával kapcsolatos különbségeket. Olvasónk négy olyan példát hozott, amelyeknél az eltérő nemű főnevek szerinte különböző méretű dolgokat jelölnek úgy, hogy a „nőnemű jelöl nagyobbat”. Nos, a(z) huerto ’kiskert’ és huerta ’(nagyobb) gyümölcsöskert’ esetében ez valóban így van, de többinél korántsem ennyire egyértelmű. A gorro ’sapka’ és gorra ’sildes/baseballsapka’, a bolso ’női táska, retikül’ és bolsa ’(bevásárló)szatyor, tasak’, valamint a cesto ’(széles, alacsony) kosár’ és cesta ’kosár’ párok között inkább stílus- vagy formabeli, mintsem méretkülönbség figyelhető meg (sőt, gyakran eleve megfoghatatlan az, hogy mi nagyobb vagy kisebb minél, hiszen azt is meg kellene mondanunk, hogy mely méretét vesszük alapul a tárgyaknak).

Ugyanakkor – és itt jön az, hogy miért sem állja meg a helyét a „nyelvi logika” – előfordulnak teljesen más jellegű eltérések is. Például a fruto–fruta ’gyümölcs, termés’ párosnál a hímnemű alak bármilyen termésre utal, ami a fán van (vagy alatta, ha leesett), míg a nőnemű kifejezetten az ehető vagy emberi fogyasztásra szánt termésre, termékre. A manzano–manzana esetén a hímnemű főnév a fát (’almafa’), a nőnemű a termését (’alma’) jelenti, ahogy a legtöbb gyümölcsfa és termése vonatkozásában, ahol még méret- vagy formabeli eltérésről sincs értelme beszélni (ráadásul itt pont a hímnemű alak jelöl egy térben sokkal nagyobb kiterjedésű dolgot, mint a nőnemű). A leño ’farönk’ és leña ’farakás, tűzifa’ szópárnál pedig már megszámlálható–megszámlálhatatlan típusú a szembenállás, és így tovább.

Leña és leány

Még történetileg sem mutatható ki semmiféle „logika” az eddig tárgyalt főnévpárok között. Valamikor mindkettőnek latin előzménye van: ilyenkor a hímnemű általában latin semlegesnemű egyes számú alakból származik (leño < LĬGNUM), míg nőnemű párja a többes számából (leña < LĬGNA), vagy legalábbis már a latinban megvolt mindkét alakváltozat (fruto < frūctus és fruta < frūcta). Sokszor viszont csak az egyik főnév „eredeti” és az ellenkező nemű már belső fejlemény. Példaként, a(z) huerto–huerta esetében a hímnemű alak az etimológiai (< lat. HŎRTU), és a nőneműt alkották belőle; a bolso–bolsa (< lat. BŬRSA), cesto–cesta (< lat. CĬSTA) és az ismeretlen eredetű gorro–gorra tekintetében pedig a régebben meglévő nőnemű alakból hozták létre a hímneműt.

Összefoglalva tehát annyi állapítható meg, hogy a nyelvtani nemek szerinti különbség valóban alkalmas a spanyolban arra, hogy élettelenre utaló főnévi töveknél jelentéseket árnyaljon, azonban – mint ahogy az NGLE is felhívja a figyelmet rá – e jelenségek mögött semmilyen konkrét nyelvtani szabály vagy rendszer („logika”) nem működik, és minden egyes eset külön vizsgálandó.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta. A képek forrása: Pixabay.com

A nagy nemzetközi sajtkérdés

Tamás – nyelvtanár, a Webnyelv.hu oldal szerkesztője – vetette fel a következő érdekes témát (formázás és kiemelések tőlem):

A sajt szón gondolkoztam el, olaszul miért formaggio (francia: fromage, az r „arrébb kerül” az olaszhoz képest), spanyolul meg queso (portugálul queijo). Biztos az angol cheese vagy német Käse szóból került a spanyolba, bár latinban is ilyesmi volt. Szóval inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe is. De az olaszba, franciába nem tudom, honnan került. Románul [brânză – a szerk.] ráadásul még teljesen eltérőbb, semmire nem hasonlít, még szláv nyelvek szavára sem, ahogy néztem.

Nos, kezdjük azzal, hogy a nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések szerencsés esetben árulkodhatnak a változás, illetve szóátvétel irányáról – az angol és a spanyol tekintetében épp egy ilyen szerencsés esettel állunk szemben. Tehát máris egyértelmű, hogy a spanyol queso forrása semmiképpen sem lehet az angol cheese, hiszen a természetes hangváltozás iránya mindig [k] > [cs] és sosem fordítva (elméletileg ez csak abban a nagyon speciális esetben fordulhat elő, amikor egy olyan nyelv vesz át egy [cs]-vel kezdődő szót, amelyben nincs ilyen és semmilyen más hasonló, elöl képzett mássalhangzó, de van [k], és a beszélők úgy hallják, hogy ez a hang áll hozzá a legközelebb – vö. angol Merry Christmas → hawaii Mele Kalikimaka).

Sajt, kenyér és bor – kell ennél jobb? (Forrás: Pixabay.com)

Tamás rögtön korrigált is, belátva, hogy inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jó helyen kapiskált. Ahhoz nem fér kétség, hogy a spanyol és a portugál alakok a latinból származnak, méghozzá az azonos jelentésű CĀSĔUS tárgyesetű CĀSĔU(M) alakjából. Ez a beszélt latinban először *CAĔSU [kájszu] lett, s ez volt igazából a mai spanyol és portugál alakok közvetlen forrása. A német Käse és az angol cheese végső forrása is ugyanez – a történetben csupán az a csavar, hogy a latinból való kölcsönzés még az ősgermán korban történhetett, amelyre egy *kāsijaz alakot feltételeznek. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mai germán alakok – közvetlen ősüket tekintve – germán eredetűek, de mégis a latinból származnak.

Térjünk rá Tamás valódi kérdésére, az olasz és francia megfelelőkre. Itt sem lesz nehéz dolgunk. Az olasz formaggio az ófrancia formage átvétele (mai fr. fromage), amely valószínűleg a beszélt latin *(CĀSĔU) FŌRMÁTICU, azaz ’formázott sajt’ kifejezésből önállósult (nem ritka az a nyelvváltozás, amikor egy kifejezésnek csak az egyik szava él tovább a teljes kifejezés jelentésében). Ehhez kapcsolódóan Tamás még megjegyzi, hogy „az r »arrébb került« az olaszhoz képest” – persze nem az olaszhoz, hanem a régi franciához képest, amelyből az olasz átvette, a változás tehát magában a franciában történt – és itt el kell mondani, hogy a [CVr] < > [CrV] (C=mássalhangzó, V=magánhangzó) olyannyira általános hangváltozások, hogy szinte mindegyik élő nyelvből találni rájuk példákat (vö. lat. SEMPER > ol. sempre, sp. siempre, FORMŌSU > rom. frumós, PRŌ > sp. por stb.).

Kecskesajt (Forrás: Pixabay.com)

S végül nézzük a román brânză alakot, amely valóban nem hasonlít egyik rokon nyelv megfelelő szavára sem – és sajnos nem is tudni róla semmi többet. Ebben persze semmi különös nincs, minden nyelvben előfordulnak ismeretlen eredetű szavak – pl. az ibériai újlatin nyelvekben a ’vaj’ jelentésű szó ilyen (port. manteiga, sp. manteca, mantequilla, kat. mantega stb.). Érdekesebbek viszont a szláv nyelvek szavai a sajtra (pl. szlovák syr, orosz сыр stb.), amelyek egy ’savanyú’ jelentésű indoeurópai *suhrós szóból jönnek (s ugyaninnen az ang. sour, ném. sauer is).

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ember és hombre?

Az etimológiában kevésbé jártas érdeklődőkben könnyen gyanút kelthet a feltűnő hangalaki hasonlóság a magyar ember és a spanyol hombre szavak között, hiszen még a jelentésük is megegyezik. Felismerte ezt Bálint nevű olvasónk is, aki – szerencsére – mégsem vont le ebből messzemenő következtetéseket, csupán szeretett volna tisztán látni a kérdésben:

Érdekelne, hogy van-e kapcsolat a magyar ember és a spanyol hombre szavak között. Eddig nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzést.

Kedves Bálint, máris pótoljuk ezt a hiányt! Mindenekelőtt, a két szó hangalakja közötti hasonlóságot az okozza, hogy mindkettőben megtalálhatóak az [m b r] mássalhangzók, ugyanebben a sorrendben, valamint a [CVr]~[CrV] (C: bármilyen mássalhangzó, V: bármilyen magánhangzó) típusú váltakozások is elég gyakoriak a beszélt nyelvekben. Ezenkívül mindössze egy magánhangzóban különböznek egymástól, amely a magyarban [e], a spanyolban [o], és azt is el kell mondani, hogy az [e]~[o] váltakozás sem ritka (vö. sp. frente ’homlok’ ~ frontal ’elülső, homlok-’). Hangtanilag tehát semmi akadálya nem lehetne, hogy a két szó történetileg összefüggjön egymással.

Ember, férfi, nő, kapcsolat...

Ám sajnos mindez csak illúzió. Először is tudni kell, hogy a spanyol szóban lévő [br] hangsor nem túl régi fejlemény. Az hombre forrása ti. a latin HOMO – eredetileg tárgy- vagy határozóesetű – beszélt nyelvi HÓMĬNE [om(i)ne] alakváltozata, amely a középkori spanyolban is még omne alakban fordult elő (a h- megléte vagy hiánya ne legyen megtévesztő, ez már a klasszikus latinban sem volt kiejtett hang, csupán megegyezés és hagyomány kérdése, hogy írásban megjelenik-e vagy sem). Ezután az [n] elhasonulással [r]-ré vált, mert az [m]+[n] hangsort, vagyis a két eltérő nazális mássalhangzót egymás után nehézkes kimondani; majd utolsó lépésként az [m] és az [r] közé, mintegy átvezető „hídhangként”, befurakodott egy ejtéskönnyítő [b] – amely tehát nem is etimológiai – és így jutunk el a mai hombre alakhoz. Megjegyzendő még, hogy míg a többes számú lat. homines ’emberek’-et is jelentett, addig a spanyol hombres ma kizárólag ’férfiak’ jelentésű (erről külön cikkben írtunk).

Másodszor, a magyar ember főnév régi belső fejlemény. Valószínűleg összetett szó volt, melynek elemei mára elhomályosultak. Az em- előtag jelentése feltehetően ’anya, nő’ volt (vö. finn emä ’nőstény, anya, anyaméh’), a -ber utótag pedig történetileg a férj szóval függhet össze – vagyis az összetétel kezdeti jelentése talán ’nő+férfi’ lehetett. (Hasonló szóalkotási módok az ’ember’ jelentés kifejezésére más nyelvekben is léteznek, ld. pl. baszk gizon-emakume ’ember(ek)’, szó szerint ’férfi-nő’.)

A katalánban és a franciában egy névmásként használt „rövid” alak is létrejött. (Forrás: El Mexicano)

S végül, de nem utolsósorban, egy magyar és egy spanyol szó között szinte kizárólag csak olyan történeti kapcsolat létezhet, hogy az mindkét nyelvben egy harmadikból származik (itt leginkább a latin, az olasz, a francia, a német vagy újabban az angol jöhetne szóba). Jelen esetben ez természetesen nem lehetséges – annál is inkább, mivel a magyar a latin szavak klasszikus alakját szokta átvenni.

Befejezésként, az imént leírtak újfent tanulságként szolgálhatnak arra nézve, hogy miért nem vehetőek komolyan a mindenféle nyelvtörténeti ismeretet nélkülöző áltudományos szó-összehasonlítások, amelyeket egyes amatőr „kutatók” egymástól távoli nyelvek „rokonítására” használnak. Slusszpoénként meg lehetne említeni még a spanyol hembra ’nőstény’ alakot is a hasonlóság miatt, melynek azonban még a spanyolon belül sincs semmi köze etimológiailag az hombre főnévhez, ugyanis a latin FĒMĬNA folytatója, amely egy másik indoeurópai tőből származik.

Liberar, librar és libertar – mi a közös bennük?

Péter nevű olvasónk kérdezte, hogy mi a különbség e három ige használata között. Nos, természetesen mindhárom a libre (< lat. LĪBER) ’szabad’ melléknév származéka és a szabadság fogalmával kapcsolatos. Csupán árnyalatnyi eltérések vannak köztük, amelyek az alábbiak szerint foglalhatóak össze:

• liberar – ’felszabadít, megszabadít, elenged, mentesít’;
• librar – ’megszabadít, megment’ (valamilyen negatív dolog vagy hatás, veszély alól);
• libertar – ’szabadon enged/bocsát, kiszabadít (foglyot), megszabadít’.

Lássunk néhány példamondatot is a használatukra: Los terroristas liberaron a los rehenes ’A terroristák elengedték a túszokat’, Bailar me libera del estrés ’A táncolás felszabadít engem a stressz alól’, Mi asistente me liberó de archivar toda la documentación impresa ’A segítőm mentesített az összes nyomtatott dokumentáció archiválása alól’; Nos libramos de varios días de abusos y extorsiones ’Megszabadultunk többnapos erőszak és kényszer alól’; Con la amnistía libertaron a los presos ’Az amnesztiával szabadon bocsátották a foglyokat’, Jesucristo nos libertó de nuestros pecados ’Jézus Krisztus megszabadított minket a bűneinktől’.

Libertad y naturaleza – Szabadság és természet (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A fenti példamondatokban bármelyik ige használható a három közül. Amennyiben viszont azt szeretnénk kifejezni, hogy valamilyen veszély, káros hatás, negatív dolog/helyzet alól mentesülünk, akkor kizárólagosan a librar igét használjuk: Mi abuelo me libró del castigo de mi padre ’A nagyapám megmentett az apám büntetése alól’, Mi hermano es el único que se ha librado de la gripe ’A testvérem az egyetlen, aki megmenekült az influenzától’, El cinturón de seguridad me libró de un nefasto golpe ’A biztonsági öv megmentett egy jókora ütéstől, ¡Líbranos del mal! ’Szabadíts meg minket a gonosztól!’.

Vagyis a librar az az ige, amelyik a legáltalánosabb – ez korlátozás nélkül használható valamennyi fenti jelentésben. Egyúttal ez a legrégibb is (12. sz.), őt követte a libertar (15. sz.), míg a liberar – amely a librar művelt duplikátuma (< lat. liberāre) – csupán a 19. sz. második fele óta használatos. Mindhárom ige latin jövevényszó, vagyis eredetileg egyik sem volt a beszélt nyelv része a kezdeti kasztíliaiban.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 336.
• ¿Qué comparten liberar, libertar y librar? – Castellano Actual, 2015. 06. 12.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Vida Enikő szaklektornak.

Miért alemán spanyolul a német?

Tavaly év eleji cikkünkben arról írtunk, hogy az español szó valójában nem is spanyol eredetű. A nagy sikerre való tekintettel a cikk újból meg lett osztva a Facebookon, amelyhez Renáta nevű követőnk az alábbi megjegyzést fűzte (szerkesztve, kiemelés tőlem):

Esetleg leírhatnád az alemán kifejezést is, mert sokan nem tudják, honnan ered és miért nem german vagy deutsche 😄

Olvasónk kérése parancs! Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy a népnevek sosem úgy születnek, hogy valakik gondolnak egyet és eldöntik, hogy „na, akkor mostantól minket így fognak hívni!”. Valójában minden nemzet elnevezése eredetileg valamilyen konkrét jelentéssel bírt. Nem ritka például, hogy egyszerűen azt jelentette, hogy ’ember(ek), férfi(ak)’, ’nép’, vagy emberi tulajdonságot, foglalkozást, mesterséget stb. jelölt. S természetesen az sem törvényszerű, hogy mindenki más úgy nevezzen egy népet, ahogy ők saját magukat hívják – az idegen népeket gyakran a szóban forgó nyelvterülethez legközelebb eső (vagy legismertebb) törzsükről, csoportjukról nevezik el. Miért lennének ebben éppen a németek kivételek?

A Reichstag, a német parlament épülete Berlinben, homlokzatán ’A német néphez’ jelentésű felirattal.
(Forrás: Pixabay.com, CC0)

Olvasónk érthető módon az angol German alakot említi példaként, hiszen ezt mindenki ismeri. Az angol név latin eredetű (< lat. GERMĀNI ’germánok’), végső forrása azonban tisztázatlan. Egyesek szerint ez ugyanaz a szó, mint a ’testvér’ jelentésű GERMĀNUS (vö. sp. hermano), mások szerint viszont semmi köze hozzá, hanem feltehetően kelta átvétel, ahol talán ’szomszéd’ jelentésű lehetett. A németek saját elnevezése, a Deutsch ugyanakkor egy ősgermán *þeudō tőre vezethető vissza, melynek jelentése ’nép’, végső forrása pedig egy indoeurópai *tewtéh ’nép, törzs’ főnév (vö. sp. teutón; és ugyanerről a tőről fakad a magyar tót is, csak az átadó nyelv bizonytalan).

S most lássuk, mi a helyzet a spanyol alemán (-anes) / alemana szóval! Ez a francia allemand ’német’ népnév közvetítésével a latin ALEMANNI ’alemannok’ [a Római Birodalom Rajna menti határterületein élt, régi germán törzsszövetség; később a németek egyik etnikai csoportja] elnevezésből származik. Az ALEMANNI viszont ófelnémet kölcsönszó a latinban, melynek eredeti jelentése: ’az összes ember’ (vö. ang. all men). Mint láthatjuk, semmivel sem különb ez az elnevezés, mint az előző kettő.

Hamburg, Németország (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Na és mi újság a mi német szavunkkal? Bizony ez sem magyar eredetű, hanem szláv jövevényszó (vö. szlovák és szlovén Nemec, orosz немец [nyemʲec] ’német’). De ami a legérdekesebb az egészben: ez a – szintén szláv eredetű – néma szóval áll rokonságban! Ez lehetett a szláv tő eredeti jelentése is, azaz ’olyan ember, aki semmilyen érthető nyelven nem beszél’. Mindezek után el lehet azon gondolkodni, hogy ki is a legkülöncebb névadási szempontból... 😉

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Vida Enikő szakfordítónak.

A gólyát meg a cigány hozza?

Olvasónk, Nóri igencsak égető dilemmával keresett meg a Facebookon még július közepe táján, a válasz írásánál pedig én is óriási dilemmába botlottam – bár nem közvetlenül a kérdéshez kapcsolódóan. De mindenekelőtt lássuk, mi is az, ami ennyire nyugtalanította Nórit, akinek üzenetét érdemi változtatás nélkül idézem:

Sziasztok! :-) Akkor már én is kérdezek egy etimológiait: a cigüeña és a cigány között van összefüggés? Égető dilemmámat oldanátok fel egy korrekt etimológiai nyomozással. Köszönöm előre is! Az oldalatok szuper, nemrég találtam rátok, de sokat visszaolvastam, imádom.

Először is köszönjük szépen az elismerő szavakat, és reméljük, hogy olvasónk ebben a cikkben sem fog csalódni. A kérdésre a rövid válasz az, hogy a két szó között természetesen nincs összefüggés, bár tényleg elég vicces a hasonlóságuk (ami nekem eddig fel sem tűnt).

Cigüeña blanca – Fehér gólya (Ciconia ciconia)

Kezdjük az egyszerűbbik esettel. A magyar cigány szó egy déli szláv nyelv és talán a román közvetítésével a bizánci görög τσιγγάνοι [cingáni] ’cigányok’ főnévre vezethető vissza, amely a τσιγγάνος [cingánosz] ’cigány’ többes száma. Ez pedig a görög ’Αθίγγανος [atʰínganosz] alak módosulása, amely egy 9. századi kis-ázsiai népcsoport neve lehetett (más források szerint a jelentése ’megérinthetetlen’). Itt még érdemes megjegyezni, hogy a spanyol gitano ’cigány’ szónak ehhez nincs köze, hanem az a régi spanyol egiptano – ma egipcio (vö. angol gipsy) – ’egyiptomi’ rövidülése, ugyanis akkoriban úgy vélték, hogy Észak-Afrikából, nevezetesen Egyiptomból származnak.

Nyelvtörténeti szempontból sokkal érdekesebb a cigüeña ’gólya’. Ez az azonos jelentésű a latin CĬCŌNĬA folytatója, amely egyébként ugyanarról az indoeurópai tőről fakad, mint a cantar ’énekel’ ige (noha a gólyák éppen nem énekelnek). Ám a nyelvtörténetben jártas olvasónak rögtön fel kell, hogy tűnjön, hogy a latin szóban rövid az [i] és hosszú az [o], vagyis szabályos változást feltételezve ennek a spanyolban *cegoña alakot „kellett volna” eredményeznie. (Innen már csak a fanatikusok olvassanak tovább!)

Cigány lány folyóparton

Két lehetséges magyarázat jöhet szóba arra, hogy miért nem így lett. Az egyik az lenne, hogy a magánhangzók hosszúsága a beszélt latinban ingadozott ebben a szóban, és a spanyol alak közvetlen forrása valójában egy *CĪCŎNĬA ejtésváltozat lehetett. Ha viszont ezt a lehetőséget kizárjuk, akkor az első két magánhangzó rendhagyó viselkedését külön-külön kell megmagyaráznunk. 1) A latin hangsúlytalan Ĭ ritkán [i] marad, amelyet a legegyszerűbb betudni a hangsúlytalan helyzeti [e~i] ingadozásnak (vö. SĬNE > sin, a szabályos *sen helyett). 2) A végződés [i̯] félhangzója gyakran „helyet cserél” az előtte lévő mássalhangzóval: itt feltehetően egy „hibrid” *cigoiña alakból kellene kiindulnunk, amelyben az [oi̯]-ból az [o] záródásával és az [i] megnyílásával [u̯e] lett.*

A CĬCŌNĬA > cigüeña tehát mindenképpen különleges elbírálás alá esik nyelvtörténeti szempontból, még akkor is, ha egyébként a feltételezett hangváltozások egyenként szabályosnak tekinthetőek.

A képek forrása: Pixabay.com, közkincs

---

*

A proto-kasztíliaiban az [oi̯] és [u̯e] diftongusok kiegészítő eloszlásúak voltak, amit az olyan alakok bizonyítanak, mint pl. NŎCTE > *[nojte] > noche vagy ŎCTO > *[ojto] > ocho; vagyis a [j] jelenléte kizárta az ŏ > [u̯e] változást. A [j] beolvadása az utána lévő mássalhangzó palatalizálásával tehát már a diftongizációs korszak lezárulását követően mehetett végbe. Így viszont nem világos, hogy a *cigoiña alakban miért nem olvadt be a palatális mássalhangzóba. Ezért, véleményem szerint, a spanyol nyelvtörténészek állításával szemben itt inkább analógiás végződést kellene feltételezni, mintsem hangváltozást.

Día és jornada

Péter nevű olvasónk kérdezte, hogy mi a különbség a spanyol día és jornada között. Mindkét szó a nappal mint időegységgel kapcsolatos. A día alapvetően két értelemben használatos: az egyik konkrétan a ’24 óra’, a másik pedig a ’nappal’, vagyis a 24 órából az az időszak, amikor nagyjából világos van. A jornada talán úgy közelíthető meg leginkább, hogy egy ’nap eseményei’, ’munkanap’, ’napirend’. De nem csak emiatt érdekes ez a két rokon értelmű szó.

Mint azt a korábbi cikkekből már jól tudjuk, ahogy két szó hasonló hangalakja lehet csupán a véletlen műve, ugyanúgy előfordul ennek az ellenkezője is, amikor egymásra egyáltalán nem hasonlító szavak mégis azonos eredetűek. S bizony ez esetben az utóbbiról van szó: a di- és a j- ugyanarra a latin tőre vezethető vissza (itt most vonatkoztassunk el a spanyol j mai hangértékétől, amely viszonylag új fejlemény: eredetileg [zs] hangot jelölt, ahogy a rokon újlatin nyelvekben is).

Los vuelos de la jornada – A napi repülőjáratok

A día közvetlen előzményeként egy azonos beszélt latin *DĪA alak feltételezhető, amely a DĬE(M) – klasszikus latin DĬES – módosulata; az -A végződés a többi hasonló, 5. deklinációs ingadozó végződésű főnév (olyanok, mint MATERĬES ~ MATERĬA, SERĬES ~ SERĬA stb.) mintájára jött létre (ami viszont azért érdekes, mert a többitől eltérően hímnemű volt már a latinban is – nőnemben csak bizonyos rögzült kifejezésekben használták). A DĬES ~ *DĪA folytatóit az Ibériai-félszigeti újlatin nyelveken kívül megtaláljuk a szárdban (díe), a románban (zi, ziuă), a régi/irodalmi olaszban (dì), amely a köznyelvben már csak fosszilis elemként van jelen például a hét napjainak nevében (lunedì, martedì stb.) és északolasz nyelvváltozatokban (pl. lombard dé) is.

A jornada a spanyolban régi okcitán jövevényszó lehet (mai okcitán ejtése kb. [dzsurnádo]) – ez magyarázza a szókezdő mássalhangzót is – és a művelt eredetű diurno, -na ’nap(pal)i’ melléknévvel rokon (amely népi úton *yorno lenne). Mindkét szó forrása a latin DĬŬRNU(M) melléknév, amelyből az olasz giorno [dzsorno], a francia jour [zsur] és természetesen az okcitán jorn [dzsur] is származik. A latin melléknevet a középkorban kezdték főnévként használni ’nappal’, majd ezt kiterjesztve ’nap’ jelentésben. Az olasz giornata és a francia journée [zsurné] jelentéstanilag a spanyol jornada megfelelői.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Minden út Rómába vezet – de van-e legrövidebb?

Római mérföldkő (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Különösképpen az újlatin nyelvek útjára igaz ez, de nyilván egyik sem teljesen egyenes. Régebben már szó volt arról, hogy miért nehéz azt megállapítani, hogy egy újlatin nyelvváltozat mennyire áll közel egy másikhoz, vagy magához a latinhoz. Olvasónk, Éva az alábbit állította erről egy korábbi cikkhez írt facebookos hozzászólásában (kiemelések tőlem):

A spanyol eleve közelebb áll a latinhoz, mint bármelyik másik újlatin nyelv, ennek oka azonban nem csak a fejlődése, hanem a hagyományőrző, nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika [szókincs – a szerk.]

A mondatban két dolog szerepel: az egyik a nyelv természetes változása („fejlődése”, ahogy olvasónk fogalmaz), a másik pedig a mesterséges, nyelvművelői beavatkozás („nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika”). Éva bölcsész, szakterülete a középkori irodalom kutatása, így nem meglepő, hogy nyelvművelői oldalról közelíti meg a kérdést.

A két dolgot azonban el kell különítenünk. Amikor a nyelvtörténészek a nyelv természetes változását vizsgálják, akkor azok az elemek lesznek a meghatározó mérföldkövek, amelyeket a beszédben folyamatosan használtak – hiszen változni is csak az tud, amit az anyanyelvi beszélők szüntelenül használnak. A beszéd útján örökölt legalapvetőbb szavakból lehet a nyelvre jellemző rendszeres hangváltozásokat is leírni. Ilyenek lehetnek például az egyszerű számnevek, személyes névmások, a leggyakoribb igék, természeti elemek, jelenségek stb. Azok a szavak ellenben, amelyeket a művelt, írni-olvasni tudó réteg (ne feledjük, a középkorról beszélünk!) vezetett be a klasszikus latinból történő közvetlen kölcsönzéssel, nem árulnak el semmit a nyelv természetes változásairól, mivel nem tartoztak a beszélők aktív szókincséhez (hiszen ellenkező esetben nem kellett volna „átvenni” őket a latinból), ezért nagyon nem is változhattak meg. Spanyol szakkifejezéssel ezek az ún. cultismos, azaz műveltségi eredetű szavak, szemben a beszéd útján folytonossággal örökölt szavakkal (palabras heredadas vagy patrimoniales).

A természetes úton örökölt elemek alapján nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a spanyol bármelyik másik újlatin nyelvnél közelebb állna a latinhoz. Vannak persze újlatin nyelvek, amelyek esetében nem kérdés, hogy jobban eltávolodtak a latintól, mint a spanyol (leginkább a francia és a többi galloromán nyelv, főként a szavak erős lerövidülése, az igeragozás leegyszerűsödése és a szórend jóval kötöttebbé válása miatt), azonban a spanyol hangváltozások között is vannak lényeges újítások (például a – többi nyugati újlatin nyelvváltozattal közös – magánhangzók közötti /p t k/ > /b d g/ gyengülés, amelyre szemléletes példa az APOTHĒCA > bodega ’borospince, italbolt’), és az sem elhanyagolható, hogy a kb. 15. századig még leginkább az olaszéval összevethető bonyolultságú spanyol mássalhangzórendszer a 16–17. század folyamán lényegesen leegyszerűsödött. (Ezért állt elő az a furcsa helyzet, hogy noha a mai spanyol hangzókészlet közelebb áll a klasszikus latinéhoz, mint a többi újlatin nyelvé, ez csupán véletlen, nem pedig a latin állapot közvetlen folytatása.) Ha az alaktant nézzük, főleg az igeragozásban a spanyol eléggé konzervatív, még az olaszhoz viszonyítva is, de nem jobban, mint pl. a galiciai vagy a szardíniai. Ugyanez elmondható a szókincséről is, amelyben viszont a portugállal és a románnal(!) osztozik, ha a latin örökséget nézzük.

Római híd Méridában a Guadiana folyón (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az írott nyelvből átvett szavak hangalakját valóban a spanyol őrzi a legjobban: ezekben változatlanul maradtak például azok a mássalhangzó-torlódások, amelyek a beszédben leegyszerűsödtek, átalakultak: pl. SĔPTEM és OCTO > siete ’7’ és ocho ’8’, de: séptimo ’7.’ és octavo ’8.’, amelyek már művelt eredetűek (< séptĭmus, octāvus). Azonban tartsuk szem előtt, hogy egyrészt e szavak egytizedét sem használják a mindennapi beszédben, a tanulatlan beszélők ráadásul sok műveltségi eredetű szót nem is ismernek. Vagyis összefoglalva röviden és nagyon leegyszerűsítve, a spanyol írott nyelvről tényleg elmondható lenne, hogy – a nyelvművelők tevékenységének hála – valamennyi újlatin nyelv közül a legközelebb áll a latinhoz, csak éppen az írott nyelvet nem is beszéli senki.

Jöhetett-e a latinból a béke szó?

Spanyol szakot végzett olvasónk, aki Detti becenévre hallgat, a következő kéréssel fordult hozzám facebookos üzenetében (kiemelések tőlem):

Ma [...] eszembe jutott a béke szó (spanyolul paz, katalánul pau, baszkul bake), és rádöbbentem, hogy a bake mennyire hasonlít a béke szavunkhoz. Próbáltam megkeresni a magyar szó etimológiáját, de azt találtam, hogy bizonytalan eredetű. Akár a latinból is jöhetett. Ha találsz róla valamit, írhatnál róla egy cikket.

Sajnos a magyar szó etimológiáját illetően sokkal többet én sem tudok mondani, mint amit olvasónk talált – sőt, nemhogy bizonytalan eredetű (ami ugye azt feltételezné, hogy legalább lenne néhány elképzelés a lehetséges forrásairól), hanem egyenesen ismeretlen. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk róla, és a latin eredet is biztonsággal kizárható. A kérdés inkább azért érdekes, hogy miért nem jöhet a latinból. A továbbiakban erre koncentrálunk.

Szent Ferenc-bazilika, La Paz, Bolívia (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az olvasónk által felsorolt újlatin alakok természetesen a latin PĀX tárgyesete, a PĀCE(M) beszélt nyelvi folytatói, és a baszk bake is ugyaninnen származik, közvetlen kölcsönzéssel (a szókezdő [b] oka, hogy az óbaszkban – amely azonos lehetett az ókori Aquitania nyelvével – a szó eleji zárhang csak zöngés lehetett, illetve a [p] megléte eleve kérdéses). Azt, hogy e jövevényszó mennyire régi lehet a baszkban, jól mutatja, hogy [k]-val vették át a római hódítóktól, vagyis abban korban, amikor még nem vette kezdetét a latinban a CE, CI csoportok [k]-jának lágyulása (palatalizációja). A nyelvtörténeti források szerint ez legkésőbb a 3. század vége lehetett.

Pontosan itt ütközik falba – többek között – az az elképzelés, hogy a béke szó latin eredetű legyen. A 3. században ugyanis a magyarok még sehol sem voltak Közép-Európában, így nem is találkozhattak rómaiakkal, tehát nem vehették volna át tőlük ezzel a hangalakkal a szót. A 9. század végére pedig, amikor a magyarok elkezdtek betelepülni a Kárpát-medencébe, a beszélt latin már átalakult újlatin dialektusokká (klasszikus formában már csak írott nyelvként létezett), és ebben a formájában már [c]-vel vagy [cs]-vel ejtették a CE, CI csoportokat (néhány műveltségszó kivételével, amelyben görög hatásra megmaradt a [k]-s ejtés, pl. kelta, kémia). További probléma, hogy a magyarba a latin jövevényszavak mind alanyesetben kerültek át (pl. sors és nem *sort(e) – vö. sp. suerte ’szerencse’).

A béke városa? (Forrás: Wikimedia Commons, CC

Persze ettől még mindig nem lehetne teljesen kizárni a latin eredetet – ehhez viszont az kellett volna, hogy egy olyan nyelv közvetítse a magyarba, amelyben legalább olyan régi (jövevény)szó, mint a baszkban, és szintén nem palatalizálódott a [k]. Két ilyen nyelv jöhetne szóba: az egyik a szárd, a másik a dalmát. A szárdban sem a CE, sem a CI nem palatalizálódott (pl. PĀCE(M) > pake ~ paghe, CĪNQUE > kimbe ’öt’); a dalmátban csak a CI lágyult (pl. CĪNQUE > cenk [csenk], de CENĀRE > kenur ’vacsorázik’). E gondolattal való játszadozás azonban eleve elbukik ott, hogy egyrészt sem magyar–dalmát és még kevésbé magyar–szárd nyelvi kapcsolatokról nincs tudomásunk; másodsorban a lat. PĀCE(M) a dalmátban inkább *puak ~ *puok alakot eredményezett volna, de még a szó létezése sem dokumentált; harmadrészt pedig még így is magyarázatra szorulna a [p-] > [b-] és az [-ā-] > [-é-] változás. Elvileg még elképzelhető lenne a latin > ófelnémet > magyar átvételi út is, amely magyarázhatná ugyan a [b]-s ejtést, de az [-ā-] > [-é-] változást továbbra sem; ez a szó viszont a németből hiányzik.

Végezetül megjegyzendő, hogy a latin vagy indoeurópai eredet felvetése nagyon régi dolog – de még abból a korszakból való (19. század második fele), amikor a modern összehasonlító nyelvtudomány módszerei még nem voltak kiforrottak.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum Kiadó, Budapest, 20, 26.
• Fodor István (1999, főszerk.): A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 276.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 40–41.
• MTA Nyelvtudományi Intézet: Új magyar etimológiai szótár
• Trask, R. L. (2008): Etymological Dictionary of Basque, University of Sussex, 14, 125.
• Wikipedia és Wiktionary

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a lektorálásért, LvT-nek a kiegészítő adatokért és információkért, és mindazon nyelvészeknek, akik a megjelenés előtt a cikket átnézték.

Ne parázzunk elutazni hosszú időre!

A nyelvhelyesség kérdésével folyton-folyvást találkozhatunk, nem csak nyelvtanulásnál, hanem a hétköznapokban is. Érdemes azonban tudni, hogy ezen nem mindenki érti ugyanazt. Sokszor hallhatunk pl. olyan megállapításokat, hogy „a mondat nyelvtanilag helyes, de így nem mondják” – na de mi értelme lenne egy olyan kifejezésnek, amelyik „nyelvtanilag helyes”, ha nem használják? Nyilván semmi. Főleg, ha elöljárószókról beszélünk, még az is megkérdőjelezhető, hogy nyelvtanilag helyes-e egy kifejezés, ha éppen nem használják az adott elöljárószóval. Tudományos értelemben egyébként pontosan azt nevezik helytelennek, ami anyanyelvi beszélőknél nem fordul elő.

Régebben részletesen írtunk a por és para használatáról, amely a tanulók egyik nagy dilemmája szokott lenni (a kötőmód és a múlt idők mellett – többek között). A cikk alá a következő hozzászólás érkezett (szerkesztett formában, kiemelések tőlem):

Időhatározói funkcióként találkoztam a viajamos al extranjero para/por mucho tiempo megoldásokkal. Helyes lehet mindkettő ’hosszú időre elutazni’ jelentéssel? Ugyanígy láttam már por ill. para una semana-t is. Többször láttam por-ral, időtartam kifejezésére, de épp egy tankönyv magyarázza a para-t a para mucho tiempo kapcsán ugyanazzal a funkcióval.

Olvasónk észrevételéből érezhető, hogy kételkedik. És azt kell, hogy mondjam, teljes joggal, mert annak a mondatnak, hogy *viajamos al extranjero para mucho tiempo, semmi értelme nincs spanyolul, tehát ezt anyanyelvűektől nem is hallhatta, legfeljebb magyar tankönyvekben olvashatta. S lám, a gyanú be is igazolódik, ha rákeresünk pl. a va de viaje para mucho tiempo mondatra: mindössze néhány (10 alatti) találatot kapunk rá, és azok többsége is ugyanabból a magyar oktatási anyagból való. Ha viszont ugyanezt por elöljáróval keressük, egyből 50 ezer körülire ugrik fel a találatok száma. Hát nem meglepő?

Olvasónk ezután két konkrét példát is említ egy tankönyvből: Marisol va de viaje para mucho tiempo (ez lényegében ugyanaz, mint az idézett hozzászólásban, nem is érdemes vele tovább foglalkozni), illetve Estoy en la cama para mucho tiempo, aminek aztán végképp semmi értelme – nem is értem, hogy kerülhetett bele egy tankönyvbe.

Szögezzük le, hogy önmagukban a para mucho tiempo vagy para una semana stb. kifejezések nem helytelenek. Ezeket azonban nem eltöltött vagy eltöltendő időtartam, hanem adott időre vonatkozó cél kifejezésére használják: pl. planes para una semana de vacaciones ’tervek egy egyhetes üdülésre’, amor para mucho tiempo ’hosszú időre szóló szerelem’ stb. Amikor viszont azt szeretnénk kifejezni, hogy valahol valamennyi ideig leszünk (voltunk, vagyunk), azt mindig por-ral mondjuk: No nos iremos por mucho tiempo ’Nem megyünk el sok időre’ [nem leszünk sokáig távol].

A nehézséget az okozza, hogy a magyarban a <valamennyi időre> kifejezés jelent időtartamot és célt egyaránt – így pl. a Két hétre utazunk el mondat kifejezheti azt, hogy „két hetet leszünk távol”, és azt is, hogy „két hétig tervezzük a távollétet, de lehet, hogy előbb hazajövünk”. Ezzel szemben a Két hétre szánt élelem van mondat már tisztán célt fogalmaz meg – ekkor használatos spanyolul a para. Persze elméletileg lehetne azt mondani, hogy Nos iremos para mucho tiempo, csakis olyan értelemben, hogy „azért utazunk el, hogy sok időt töltsünk (valahol)”. De mint már említettem, egy ilyen mondatnak a spanyolban nem lenne értelme, így nem is fordul elő.

A kiegészítésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ha segundo, akkor miért secundaria?

A baezai egyetem régi épülete ma középiskolának ad helyet
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Olvasónk nagyon jól felismerte, hogy a(z escuela) secundaria ’középiskola’ kifejezés etimológiailag a segundo ’második’ szóval van összefüggésben.¹ De akkor miért nem *segundaria? Hiszen tényleg így lenne a leglogikusabb. Nos, ez nem egyedi eset a spanyolban: egy elég gyakori szókincsbeli-hangtani jelenséggel állunk szemben, amelyről érdemes több szót is ejteni.

Az efféle váltakozásoknak alapvetően két oka lehetséges. Az egyik, hogy az egyazon tőről fakadó szavak más-más utakon kerülnek a latinból a spanyolba. Ilyenkor a jelenség hasonló a szóhasadással létrejött duplikátumokhoz, a különbség csupán, hogy a duplikátumok ugyanannak a latin szónak a kétféle (ritkán többféle) eredményei a spanyolban, itt viszont csak a tő eredete azonos. A tőduplikátumok is úgy keletkeznek, hogy az egyik alak a beszédből „öröklődik át”, a másik pedig az írott nyelvből honosodik meg: az utóbbiak tehát valójában latin jövevényszavak, s esetükben csak a végződést igazítják a spanyol szavak megszokott hangalakjához, de nem zajlanak le a beszédre egyébként jellemző hangváltozások. (Van persze egy köztes kategória is, az ún. „félművelt” eredetű szavak, spanyolul semicultismos: ezek ugyan a beszélt nyelvből öröklődnek, de mivel mindvégig a művelt vagy vallási nyelvhasználathoz tartoztak, kevésbé távolodtak el a latin hangalaktól.)

A másik ok pusztán hangtani, vagyis a beszélt nyelven belüli: ugyanaz a hang többféleképpen is megváltozhat a környezetétől függően. Erre nagyon jó példa bizonyos rendhagyó igék ragozása, amelyek éppen azért lettek rendhagyóak, mert hangalakjuk a természetes fonetikai változásokat, nem pedig a szabályos ragozási mintákat követte. Így például a saber ’tud’ ige bizonyos alakjaiban /b/-t (sabe ’tudja’, sabía ’tudta’, sabrá ’tudni fogja’ stb.), míg másokban /p/-t találunk (supo ’megtudta’, sepa ’hogy tudja’, supiera ’ha tudná’ stb.). Bármelyik is legyen az ok a fentiek közül, a leggyakoribbak a zöngésségi váltakozások: /b/~/p/ (pl. abertura és apertura), /g/~/k/ (ld. segundo és secundario), /d/~/t/ (pl. Ecuador, de ecuatoriano);² vagy az egyéb gyengülésekkel összefüggőek, pl. az /f/ ~ ([h] >) ∅ ~ /b/ [β], mint amit a fecha ’dátum’, de: hecho ’tett’, illetve provecho ’haszon’ szavakban találunk (melyek töve végső soron ugyanabból a latin FÁCĔRE ’csinál’ igéből származik).

Gimnázium Valenciában (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Térjünk vissza konkrétan olvasónk észrevételére. A segundo, -a : secundario, -a páros esetében egyértelműen az első okkal állunk szemben: a segundo a latinból örökölt alak (< SECŬNDUM, vö. según ’szerint, miszerint’, amely ugyanebből rövidült), a secundario, -a pedig művelt eredetű átvétel, ezért nem zöngésült a [k]. (Érdekesség, hogy ennek szabályosan folytatódott vagy képzett duplikátuma a segundero, -ra melléknév ’második termésből származó [gyümölcs]’ jelentéssel.) Maga a szóbokor a seguir (sigo, seguí, seguido; < lat. SĔQUĪ) ’követ(kezik)’ igéből származik; tulajdonképpen azért is rendhagyó sok nyelvben a ’második’ jelentésű melléknév, mert nem a ’kettő’ számnévből, hanem egy ’következő’ jelentésű szóból ered (az angol second természetesen a francián keresztüli latin átvétel).

A segundo alakot illetően magyarázatra szorul még az [u]. A latinban ugyanis ez rövid magánhangzó volt, ami azt jelenti, hogy [o]-t kellene várnunk a helyén: *segondo (vö. ol. secondo). Nazális mássalhangzók – [m], [n], [ŋ] – és [l] előtt azonban számos példa van a zárt szótagi rövid [u] megőrzésére;³ valószínűleg ez már a magában a latinban is ingadozott (pl. ŬNDA > onda ’hullám’, de ŬNGLA > uña ’köröm’, *ŬNCTĀRE > untar ’ken’, PŬGNU [pũŋnu] > puño ’ököl’, illetve *CŬLMINE > cumbre ’csúcs’, DŬLCE > dulce ’édes’, MŬLTU > mucho/muy ’sok/nagyon’ stb. – a MŬNDU > mundo ’világ’ ugyanakkor nem túl releváns, mert részben művelt eredetű).

(Forrás: El Mexicano)

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1963): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª edición.
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.
• Wikipédia spanyol nyelven és Wiktionary

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

¹	Az escuela secundaria az általános kifejezés bármilyen fajta középiskolára. A magyar ’szakközépiskola’ megfelelője leginkább az escuela secundaria técnica, míg a ’gimnázium’ spanyolul instituto de educación/enseñanza secundaria (’középfokú oktatási intézet’), gyakori rövidítéssel csak IES.
²	A zöngésségi váltakozás fonémaszinten értendő, mivel fonetikailag a spanyol zárhangok nem csak zöngétlen–zöngés párokat alkotnak, hanem az esetek többségében zöngétlen zárhang <=> zöngés közelítőhang szembenállás figyelhető meg (tehát [p]–[β], [t]–[ð], [k]–[ɣ]), amely a természetes gyengülés folyamatából adódik.
³	A magánhangzók egyrészt hajlamosak záródni az orrhangok előtt (ugyanez megfigyelhető a portugálban és a románban is), másrészt a szótagzáró [l] a latinban velarizált (köznapi nyelven „kemény” vagy „sötét”: [ɫ]) volt – mindez az [u] megnyílása ellen dolgozott.

Az ebéd nem is ebéd?

Egy facebookos írásunkban a spanyol almorzar ige eredetével foglalkoztunk. Olvasónk, Brigitta, aki hosszú ideje él Spanyolország északi felén, így sok tapasztalattal rendelkezik a hétköznapi nyelvet illetően, hozzászólásában azt kifogásolta, hogy ezt miért ’ebédel’-nek fordítják, amikor valójában nem is azt jelenti (pedig jól tudjuk, hogy itt így tanítják). Megkértük, hogy fejtse ki bővebben is az észrevételét, amelyből az alábbiakban idézek (szerkesztett formában):

Az almuerzo az általában délben bekapott falatot jelent. Ritkán használjak és csakis ebben az értelemben. Nem áll több fogásból, mint az ebéd. Az ebéd az kettő után, háromkor van, több fogasból áll és azt mondják: comer...

Brigittának teljesen igaza van: az almuerzo eredetileg valóban csak azt jelenti, hogy ’harapnivaló, reggeli, tízórai’ (< beszélt lat. *ADMŎRDIUM < ADMŎRDERE ’beleharap’) és a DRAE 22. kiadásában (2001) még ez szerepelt első jelentésként (Comida que se toma por la mañana ’Étel, melyet reggel/délelőtt fogyasztanak); a 23. kiadásban (2014) viszont első helyen már az ’ebéd’ (Comida del mediodía o primeras horas de la tarde ’Déli vagy kora délutáni étkezés’) jelentésben tűnik fel, s csak a második helyen szerepel a ’reggeli/tízórai’.

¿Almuerzo o comida? – Ebéd Tízórai vagy ebéd?

Egy kis kutatásból az is kiderül, hogy használata meglehetősen nyelvjárásfüggő: úgy néz ki, hogy míg Észak-Spanyolországban továbbra is az eredeti, ’dél(előtt)i harapnivaló’ jelentésben él a köznyelvben (ugyanebben a jelentésben használatos még a kötetlen nyelvben a tentempié [< tente en pie ’maradj talpon’] és a piscolabis is), máshol – pl. Andalúziában és Dél-Amerikában – ’ebéd’ értelemben használják (ami ezek szerint már egy jelentésbővülés eredménye). Ugyanez derül ki a spanyol Wikipedia szócikkéből is, és a kérdést már a WordReference.com nyelvi fórumon is részletesen megvitatták.

Általánosságban – úgy Spanyolországban, mint Latin-Amerikában – ott, ahol az almuerzo nem ’ebéd’ (vagy nem is használják ezt a szót), a comer (< lat. COMÉDĔRE) ’eszik’ és comida ’étel, étkezés’ szavak használatosak ’ebédel’ és ’ebéd’ jelentésben is; valószínűleg azért, mert evés alatt általában a napi fő étkezést értik. Ebben csak az lehet zavaró, hogy a comer alapvető jelentése ’eszik’, és enni persze máskor is szoktak az emberek. Ugyanakkor a reggelire és a vacsorára külön szavak vannak: desayuno ’reggeli’ és desayunar (< des- ’nem’ + lat. IEIŪNĀRE ’böjtöl’) ’reggelizik’, illetve cena (< lat. CĒNA) ’vacsora’ és cenar (< lat. CĒNĀRE) ’vacsorázik’. Így elkerülhető a félreértés, hiszen ha valaki azt kérdezi tőlünk, hogy ¿Qué vas a comer hoy? vagy ¿Qué has comido? (bármiféle egyértelműsítés nélkül), minden bizonnyal az ebédre gondol.

Érdekesség még a végére, hogy Mexikóban például, egyes beszélőknél, az almuerzo éppen a desayuno, azaz a ’reggeli’ szinonimájaként használatos. Ez a szó tehát kezdetben tényleg nem jelenthetett mást, mint némi harapnivalót, amelyet még dél előtt fogyasztanak.

A szlengbeli megmurdel és a spanyol morir

Ismét Zsolttól érkezett a következő kérdés, amely nem kevésbé izgalmas, mint az előzőek – őszintén szólva, a pontos részletek kiderítése igazi kihívást jelentett. Így szól (kiemelés és formázás tőlem):

Vajon a „ne murdálj meg” (ne halj meg) a spanyol morir szóból ered? Vagyis a megmurdál kifejezés

Bár én ezt eddig csak megmurdel formában hallottam, nem is ez a lényeg. Zsoltnak – aki egyébként nemcsak szorgalmas spanyoltanuló, hanem hivatásos angoltanár is – nyilván feltűnt a két szó közti hasonlóság, főleg, ha a spanyol ige ragozott alakjából indulunk ki: no te mueras ’ne halj meg’ – ennél a kifejezésnél maradva. A szavak hasonlósága azonban, mint tudjuk, nem feltétlenül árul el bármit is az eredetükről. Két szó lehet hasonló azért, mert az egyik nyelv átvette a másiktól, azért is, mert mindkét nyelvben egy harmadikból származik, de lehet pusztán a véletlen műve is.

Olyan szép cigány lány, hogy megmurdelsz! – ¡Una gitana marca morirás! (A kép forrása: Fondos7.net)

Jelen esetben az első lehetőséget teljesen kizárhatjuk, mivel egyértelmű, hogy a szlengbeli megmurdel ’meghal’ ige – pontosabban a murdel, az igekötő nyilván nem – a cigány nyelvből (a továbbiakban, az újind nyelvre utaló szakszerű megnevezést használva: romani) származik. De ha ezt nem is tudnánk, akkor is kizárhatnánk a spanyol eredetet, hiszen meg kellene magyarázni egyrészt a -d- hangot, amely a spanyol ige egyik alakjában sincs benne, másrészt pedig a magyarban nincsenek – és nem is lehetnének – ilyen jellegű spanyol jövevényszavak. Marad tehát a második és a harmadik lehetőség közül valamelyik. A második csak abban az esetben jöhet szóba, ha mindkét ige ugyanarra az indoeurópai tőre vezethető vissza. Nagy valószínűséggel éppen erről van szó (mivel a romani és a spanyol is indoeurópai nyelvek, azaz távoli rokonok), ám a történetben van egy kis csavar.

A spanyol morir (muero, morí, muerto) természetesen a latin köznyelvi MŎRĪRE igéből jön, amely a klasszikus latinban álszenvedő volt (MŎRĪ – vö. sp. morirse); végső forrásaként pedig egy indoeurópai alapnyelvi *mer- ’meghal’ tövet rekonstruálnak. Ugyanerről a tőről fakad – a szanszkrit marati > *mərədi alakon keresztül – a romani merel ’meghal’ ige, amely a nyelv mindegyik változatában megtalálható. A magyar megmurdel azonban nem ennek, hanem vagy a murdel ’lemészárol’ vagy a mu(r)dārel ’megöl’ igének az átvétele. Az ezekben lévő mu(r)d- tő rokon a hindi murdā ’halott, holttest’ szóval, és történetileg valóban összefügg a merel, de inkább annak múlt idejű alakja, a mūlas tövével. A csavar ott van, hogy a szanszkritból nem vezethető le ilyen tő – ugyanis ez mindkét nyelvben iráni átvétel (vö. perzsa mordan, murdan ’meghal’).* Némi nehézséget okoz továbbá, hogy murdel ige eredetileg nem is létezik a magyarországi romaniban – valószínűleg ez valamiféle sajátos, csoportnyelvi szóalkotás.

(Forrás: El Mexicano / Tálos Endre)

Érdemes még beszélni egy kicsit a romani igék -l végződéséről, amely szintén hasonlít a magyar -l végű – pl. csinál – igékére. Ezért is kerülhetett be változatlan végződéssel a magyarba a megmurdel ige; illetve az olvasónk által említett megmurdál alakváltozat a hangrendi illeszkedés miatt alakulhatott ki. Biztosan vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a magyarból való alaktani kölcsönzés, ám szó sincs erről: a romani igék -l végződése az óind (szanszkrit) – és indoeurópai – egyes szám harmadik személyű -ti személyrag (vö. lat. -t) szabályos folytatója, melynek fejlődési sora -ti > *-di > -l lehetett (az igék szótári alakja, a magyarhoz hasonlóan, a romaniban is az E/3. személyű forma).

Felhasznált források

• Rostás-Farkas György – Karsai Ervin (1991, 2000): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár. Második kiadás, Kossuth Kiadó, 78.
• Vekerdi József (2000): A magyarországi cigány nyelvjárások szótára. Második, javított kiadás, Terebess Kiadó, Budapest, 112–113.
• Turner, L. R. (1962–1985): A comparative dictionary of the Indo-Aryan languages
• Caturvedi, Mahendra (1970): A practical Hindi–English dictionary
• Platts, John T. (1884): A dictionary of Urdu, classical Hindi, and English
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László és Lakatos Péter nyelvészeknek, valamint Dr. Tálos Endre nyelvtörténésznek.

---

*	Az indoeurópai *mer- befejezett melléknévi igeneve, a *mrtwós (’halott’) az indoirániban *mrtá alakot eredményezett (itt az [r] szótagalkotó), melynek folytatója a romaniban *mud- > mūl-, a perzsában pedig murd- lett.

¡Caramba! Spanyolországban nincs is ilyen?

Olvasóink gyakran tesznek fel spanyol nyelvhasználatra vonatkozó kérdéseket, észrevételeket, leginkább az egyes területek eltérő nyelvhasználatával kapcsolatosan. Ezúttal Andrásnak köszönhetjük az alábbit, amely a Facebookon érkezett (szerkesztett formában idézem):

[...] azt, hogy Caramba! ’A mindenit!’ stb., az vajon csak Latin-Amerikában használatos? Elvileg Spanyolországban nem. [...] A spanyoltanárnőm nem volt benne biztos, ő ezt soha nem hallotta Spanyolországban.

Azt, hogy András spanyoltanára ezt soha nem hallotta Spanyolországban, mi sem vitathatjuk, biztosan úgy is van. Azonban legyünk óvatosak, hiszen már nem egyszer bebizonyosodott, miszerint az, hogy valaki valamit nem hallott valahol, még nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem használja senki.

Mivel nem élek Spanyolországban, ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Ugyanakkor a 21. századi spanyol korpusz (CORPES) adatai nem látszanak alátámasztani olvasónk információját. Az alábbi ábrán lévő statisztikából látható, hogy a caramba összesen 587 alkalommal fordul elő 329 dokumentumban, és a legtöbb találat éppen Spanyolországból való. Sőt, még ha az ún. normalizált gyakoriságot (frecuencia normalizada) is nézzük (amely az összes találat egymillió szóra arányosított számát jelenti), akkor sem sokkal ritkább a kifejezés előfordulása, mint máshol. Az igaz, hogy kissé irodalminak, vagy inkább puristának – ha lehet rá ezt mondani – tűnik, még számomra is. Talán azért van ez így, mert a caramba nem más, mint a beszélt nyelvre sokkal inkább jellemző carajo ’fasz’ eufemizmusa (szépítése), ahogy a feltehetően vele azonos eredetű caray is.

(Forrás: RAE CORPES, 2016. 02. 14.)

Maga a szócsalád – vagyis a car(á)- tő – eredete bizonytalan (de az biztos, hogy nincs köze a cara ’arc’, sem a caracol ’csiga’ szavakhoz). Azonban a megfelelői valamennyi félszigeti újlatin nyelvben megtalálhatóak (ld. kat. carall, port. caralho, gal. carallo) azonos jelentésben, melyeknek hangalakjából ítélve kétségtelenül latin eredetű. Az etimológiai források egy része egy beszélt nyelvi latin *CARÁCŬLU formára vezeti vissza, amely ugyanakkor a görög χάραξ [kʰáraksz] ’bot, karó’ kicsinyítő képzős átvétele lenne a latinban. Coromines (DCELE I., 1954: 668) azonban elveti ezt a lehetőséget, és inkább a latin CÁRĔRE ’fésül’ igéből származtatja (nem tévesztendő össze a CARĒRE ’híján van, nincs neki’ igével; vö. sp. carecer), melynek a népnyelvben ’közösül’ jelentése is lehetett (vö. magyar kefél ’közösül’).

Felhasznált források

• Institut d’Estudis Catalans: Diccionari català-valencià-balear (DCVB)
• Real Academia Española: Corpus del Español del Siglo XXI (CORPES)
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

Van-e köze Galiciának Galíciához?

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Lelkes követőnk, Mari az alábbi érdekes kérdéssel fordult hozzánk a Facebookon:

A spanyolországi Galícia és a lengyel Galicia között van-e összefüggés (az elnevezésében)? Mindennek, van-e köze a zsidósághoz?

Olvasónk jól tette, hogy írásban megkülönböztette a két elnevezést, megjegyzendő azonban, hogy egyezményesen éppen fordítva használjuk: a Galícia alakot a közép-európai történelmi területre, a Galicia formát pedig a spanyolországi autonóm régióra. Ennek az az oka, hogy az utóbbi felel meg a spanyol és galiciai névalakoknak, valamint a magyar térképészeti hagyományoknak is. (Ettől függetlenül nagyon sok forrás nem tesz különbséget írásban sem a két név között, és mindkettőt a magyaros kiejtés szerinti Galícia alakban tünteti fel.)

Ami a kérdés második részét illeti, az talán az egyszerűbbik eset – nem valószínű, hogy e neveknek köze lenne a zsidósághoz, de legalábbis nem több, mint bármi másnak. Ezek után csak az eredetükre szorítkozunk. A rövid válasz szintén az, hogy első nekifutásból nincs közük még egymáshoz sem, vagyis csupán véletlen névegyezésről beszélhetünk. De mivel a lengyel-ukrán történelmi régió nevének végső forrása ismeretlen, ezért teljes bizonyossággal még ezt sem állíthatjuk. Ilyenkor mindig azt a szokást követjük, hogy megnézzük egyenként, mit lehet tudni róluk a nyelvtörténeti adatok alapján.

A spanyolországi Galicia neve, amely középkori spanyol szövegekben Gallizia [gallʲídzia] alakban tűnik fel először a 13. században, a latin GALLÆCĬA – korábbi CALLÆCĬA – név folytatója, amely egy ókori kelta nép latin nevéből, a GALLÆCI (CALLÆCI) szóból ered. Ez a GALLÆCUS – melynek tárgyesetéből származik a spanyol gallego és a portugál-galiciai galego – többes számú alakja. A latin népnév minden bizonnyal az ógörög Καλλαϊκoί [kallaikój] átvétele, végső soron pedig vagy egy indoeurópai *kolen- (*kalen-) ’domb, hegy’, vagy pedig egy őskelta *kallī- ’erdő’ jelentésű tőre vezethető vissza a tudomány mai állása szerint.

Galícia vagy Gácsország 1914-ben (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A történelmi terület neve, a Galícia viszont már a magyarországi latinban keletkezett, első előfordulása 1206-ból való Galiciæ alakban, és a keleti szláv Галич, latin betűs átírásban Galič (vö. lengyel Halicz és cseh Halič), magyarosan Halics vagy Gácsország latinosított formája. Ez az elnevezés tehát mesterséges latin szóalkotás, és jóval későbbi, mint a spanyolországi régióé, amelyet már az ókorban így neveztek. Sőt, az etimológiáját is figyelembe véve, a spanyol tartomány neve latinosan inkább *Gallécia lenne magyarul. Nos, ez minden, ami tudható erről a két földrajzi névről.

¡Ya lo sabremos todo! – Miért kell a lo?

Rendszeres olvasónk és kérdezőnk, Zsolt ismét nagyon érdekes kérdést tett fel, amely bizony a spanyol grammatikusokat is foglalkoztatja. Így szól (szerkesztve, kiemelések tőlem):

A todo-val miért kell mindig együtt használni a lo-t? Pl. Carlos lo sabe todo. Vagy: Tendrán que saberlo todo.

A todo ’minden’, semlegesnemű, valamint ragozott alakjai, a todo, toda ’egész, teljes’ és todos, todas ’mindenki’, illetve ’mindegyik, minden, az összes’ (< lat. TŌTUS, -A, -UM, -OS, -AS) hím- és nőnemű univerzális kvantorok (a hagyományos nyelvtanban „általános névmások”), amelyek valóban némileg eltérően viselkednek a többi hasonló szóval szemben – például határozott névelővel bevezetett névszói szerkezetek előtt is állhatnak.

Az univerzális mindenség...

Mindez azért tűnhet számunkra furcsának, mert ahogy nincs *este el día, *aquellas las noches, *muchos los hombres stb., azt gondolnánk, hogy az efféle szerkezetekben a névelő felesleges – hiszen ezek a névmásféleségek általában már önmagukban is ellátják a determináns szerepét is. Éppen ezért a todo, -a, -os, -as alakokat predeterminánsnak (predeterminante) is nevezik a spanyol nyelvtanok. Azonban ez nemcsak a spanyolra, hanem valamennyi újlatin nyelvre jellemző jelenség (vö. ol. tutte le ragazze, fr. toutes les filles, kat. totes les noies, rom. toate fetele stb. ’minden lány’).

Az NGLE szerint ugyanezzel van összefüggésben az olvasónk kérdésében megfigyelhető használat is, amelynek megértéséhez nézzük meg az alábbi három egyszerű mondatot:

(a) Leyó todo el libro. ’Elolvasta az egész könyvet.’
(b) Leyó todo ello. ’Elolvasta mindazt ~ az egészet.’
(c) Lo leyó todo. ’Elolvasta mindet. ~ Elolvasott mindent.’

Az (a) példában a mondat tárgya egy határozott névszói szerkezet, az el libro ’a könyv(et)’, amelyet a todo kvantor módosít. A (b) mondatban a határozott névszói szerkezet szerepét a semlegesnemű ello ’az(t), ő(t)’ névmás tölti be. Mind az el libro, mind az ello helyettesíthető tehát egy tárgyas névmással, amely a hím- vagy semlegesnemű lo ’azt, őt’ lesz: így jutunk el a (c) mondathoz. A látszat ellenére tehát nem a tárgy „felesleges” megduplázásáról van szó, hiszen mint láthattuk, a tárgyesetű lo névmás nem a todo szerepét ismétli meg, hanem a mondatból elhagyott teljes névszói szerkezetet helyettesíti, amelyet az utóbbi módosít.

Ennyi mindent jelent a todo... (Forrás: El Mexicano)

A todo tehát abból a szempontból is kivételes, hogy az egyetlen olyan kvantor, amely – az egyes szám első és második személy kivételével – névmások előtt is állhat (todo aquello ’mindaz’, todas ellas ’mindnyájuk [nők]’, todos nosotros ’mindnyájunk’ stb.), ami másokkal szintén nem lehetséges (nem létezeik pl. *poco esto, *muchas ellas, *tantos nosotros). Vagyis nincs mit tenni, ez egy ilyen különleges „állatfajta” a spanyolban! :-)

Felhasznált irodalom

• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española (NGLE), 16.14n, 1247–1248.
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.