Miért nincs a spanyolban áll és ül jelentésű ige?

Kezdhetnénk megint azzal a szokásos szöveggel, hogy nincs értelme ilyesmin lovagolni, hiszen minden nyelven ki lehet fejezni bármit – hol egyszerűbben, hol körülményesebben, a lényeg úgyis az, hogy megértsék a mondanivalónkat. A mai témánk ugyanakkor a történeti-jelentéstani háttere miatt érdekes.

Azoknak, akik tanultak vagy beszélnek angolul (bizonyára az olvasók többsége), teljesen kézenfekvőnek tűnhet, hogy egy nyelvben kell lennie ’áll’ (to stand) és ’ül’ (to sit) jelentésű igéknek, hiszen ezek legalább annyira alapvető kifejezések, mint mondjuk az ’eszik’ vagy a ’megy’ – gondolhatnánk. Ám amikor valaki elkezd ismerkedni a spanyollal, azzal a furcsasággal szembesülhet, hogy ebben a nyelvben bizony nincsenek olyan igék, amelyek konkrétan ezeket jelentenék – vannak viszont olyanok, amelyek a velük kapcsolatos cselekvést, helyzetváltozást fejezik ki: levantar(se) ’felkel [feláll, felül]’, sentarse ’leül’, parar(se) ’leáll, megáll’ (bár Latin-Amerikában ennek van ’áll’ jelentése is) stb.

Hol áll ez a palota?

Ha pedig konkrétan azt szeretnénk mondani, hogy valaki ’áll’ vagy ’ül’, akkor az estar de/en pie (szó szerint: ’lábon van’), illetve az estar sentado, -da (szó szerint: ’le van ülve’) körülírásokkal tehetjük meg. De visszatérve az eredeti felvetésünkre, miért is nincs ezekre külön ige, ha egyszer tényleg annyira általános „cselekvéseknek” tűnnek? A válasz – ha hisszük, ha nem – az, hogy éppen ezért nincs! Ugyanis már a spanyolok elődei is úgy voltak ezzel, hogy annyira általános igék, hogy aztán olyan sok mindenre használták őket, míg a végén teljesen „elhalványult” az eredeti jelentésük. De mely igékről is van szó pontosan?

Az bizonyára nem okoz meglepetést, hogy az egyik az estar, a latin STĀRE ’áll’ folytatója, amelyet már a latinban is rengetegféle értelemben használtak: többek között ’vesztegel’, ’valahol/valakivel van’, ’jó/rossz kedve van’ stb. Történetileg ugyanebből a tőből származnak (reduplikációval) a -sistir végű igék is: pl. asistir ’jelen van’, consistir ’áll valamiből’ (vö. constar), desistir ’eláll [valamitől], felhagy [valamivel]’, existir ’létezik’ (eredetileg: ’előáll’), insistir ’kitart [valami mellett], ragaszkodik [valamihez]’, persistir ’hosszan tart, kitart’, resistir ’ellenáll’ stb.

Az igazi meglepetés azonban a ser, melynek esete egy picit bonyolultabb. Maga a főnévi igenév (amely egy régebbi seer alakból vonódott össze) és a belőle képzett igeidők (jövő: seré, condicional: sería), az igenevek (participio: sido és gerundio: siendo), továbbá a kötőmód jelen ideje (sea) a latin SEDĒRE ’ül’ igéből származik (melynek egy *SEDENTĀRE változatából jön a sentar is), amely szintén már a latinban is jelentette azt, hogy ’tartózkodik, van’. Az összes többi alakja a latin ESSE (beszélt latin *ÉSSĔRE) ’van’ igéből ered – vagyis e két ige paradigmája valószínűleg már a kései latinban egyesült Hispaniában.

Están sentadas, porque se han sentado.

Röviden összefoglalva tehát, valamikor régen létezett a latinban ’áll’ és ’ül’ jelentésű ige, amelyeket annyira általános jelentésekben is használtak, hogy specifikus jelentéstartalmukat mára elvesztették, és mindinkább a ’van’ különböző árnyalatait kezdték kifejezni – ezt tükrözi a mai spanyol/újlatin használat. Ha belegondolunk, tulajdonképpen elég ritkán is van arra szükség, hogy az áll és ül igéket a szó szoros értelmükben használjuk – ha pedig éppen e testhelyzetek kifejezése a cél, akkor bőven megteszi a körülírás is. Már csak hab a tortán, hogy ’fekszik’ ige létezik ugyan (yacer), de azt sem használják, csak az irodalmi nyelvben, és ott is csak átvitt értelemben – ’hever’, illetve ’nyugszik’ [halott], továbbá a jogi szaknyelvben ’hál valakivel’ jelentésben. Úgy tűnik tehát, hogy a spanyol anyanyelvűeknek ilyen igékre egyszerűen nincs is szükségük...

Ráadásként megemlíthetjük még az ¡espera sentado! (szó szerint: ’ülve várj!’) spanyol kifejezést is, amelynek helyes magyar fordítása kb. ’arra várhatsz!’ – nem szó szerint kell tehát érteni.

Nem kétlem, csak nem tudom

A témában újabb cikk is elérhető!

✖

(Forrás: Filmaffinity)

Lelkes olvasónk – nevezzük őt Botondnak – gyakorlás céljából a La usurpadora című mexikói sorozatot nézi spanyolul, és feljegyez belőle minden olyan kifejezést, amely számára valamiért különös. Így tett most is, amikor az egyik idősebb női szereplőtől az alábbi mondat hangzott el a sorozat 48. részében (kiemelések tőlem):

No dudo que Verónica sea una buena muchacha, pero no puede compararse con Paulina. (Azaz: ’Nem kétlem, hogy Verónica rendes lány, de nem hasonlítható össze Paulinával.’)

Ami Botondnak feltűnt ebben a mondatban, az az, hogy a beszélő azt állítja, nem kételkedik valamiben, ugyanakkor kötőmódot használ. A kötőmód pedig, mint tudjuk, bizonytalanságot, kétséget, kívánságot, illetve nem tényszerű, azaz a közlés pillanatában nem megvalósuló eseményt fejez ki. Tehát akkor mégis kételkedik? Bizony, úgy is mondhatnánk, hogy a nyelvtan „leleplezi” a beszélőt, aki hiába állítja, hogy nem kételkedik, érezteti, hogy ő mégis bizonytalan. Az iskolai nyelvórán ugye azt tanítják, hogy a ’nem hiszem’, ’kétlem’, ’nem biztos, hogy...’ stb. típusú kifejezéseknél kötőmódot „kell” használni, hiszen ezek a kifejezések bizonytalanságot fejeznek ki: pl. No creo que venga ’nem hiszem, hogy eljön’, Dudo (de) que sea esa la mejor solución ’Kétlem, hogy ez lenne a legjobb megoldás’, No es seguro que pierdan ’Nem biztos, hogy veszítenek’ stb. – ez idáig tiszta sor. Azt is tanítják, hogy az ezzel ellentétes jelentésű kifejezésekben pedig kijelentő módot „kell” használni, mivel akkor mindenki teljesen biztos a dolgában: Creo que viene ’Azt hiszem, hogy jön’, No dudo (de) que es esa la mejor solución ’Nem kétlem, hogy ez a legjobb megoldás’, Es seguro que pierden ’Biztos, hogy veszítenek’. Na hát ez az, ami így ebben a formában nem teljesen igaz.

Vizsgáljuk meg alaposabban az előző három példamondat közül a középsőt, amely mint már sejthető, kéftéleképpen is helyes: (a) No dudo (de) que es esa la mejor solución vagy (b) No dudo (de) que sea esa la mejor solución. Bár magyarra mindkettőt fordíthatjuk ugyanúgy, a két mondat közötti különbség a beszélő meggyőződésében rejlik. Az (a) esetben a közlő saját maga állítja, hogy az a megoldás a legjobb. Ezzel szemben a (b) mondatban a beszélőnek nincs közvetlen tapasztalata róla, tehát nem kezeli tényként, hanem a másik állítására reagál. Ugyanez az eset áll fenn a sorozatban elhangzó mondatnál is. A szereplő azért használhat kötőmódot, mert Verónicát nem ismerheti olyan jól a történet szerint, hogy azt állítsa róla, hogy „rendes lány”.

A fentiekhez hasonló kifejezésekben tehát, amikor valaki nem saját meggyőződésből állít valamit, hanem egy elhangzott információra vagy más véleményére reagál, a kötőmódot használják. Tipikusan ez a helyzet a benyomást (tetszést, nemtetszést) kifejező főmondati igéknél is, mint például:

—Me gusta mucho la canción que me mandaste. ’Nagyon tetszik a dal, amit küldtél.’
—Me alegra que te guste. ~ Me alegro (de) que te guste. ’Örülök, hogy tetszik.’

A kötőmód itt is olyasmit fejez ki, hogy a párbeszédpartner (nyelvtani értelemben véve) nem azonosul személyesen a másik véleményével, hiszen az nem a saját állítása vagy meggyőződése, tehát ő nem jelentheti ki azt, csak egy értékítéletet fogalmaz meg róla.