A spanyol tárgyeset használata

A spanyolban nyelvtanilag kétféleképpen jelölhető a tárgy: a hangsúlytalan személyes névmások külön tárgyesettel (caso acusativo) rendelkeznek – melynek alakjai a nem visszaható harmadik személyűek (lo, la, lo, los, las) kivételével azonosak a részes esettel (me, te, nos, os) –, illetve az a elöljárószóval (complemento directo vagy acusativo preposicional), ami szintén nem különbözik a részes esettől. Az utóbbit használják a tárgy jelölésére a hangsúlyos személyes névmásoknál (a mí, a él stb.) és a névszói szerkezeteknél is (a María, al sol) – erről szól jelenlegi témánk is. (Itt és a továbbiakban is a „tárgyeset” természetesen mondattani jelentésben értendő.)

Persze a kérdés igazából nem is az, hogy miként, hanem az, hogy mikor jelölt a tárgyeset, és mikor nem. (Hogy könnyebb legyen elképzelni, miről lesz szó, gondoljunk csak arra, hogy a magyarban is van, amikor a tárgyeset nem jelölt, mégsem értjük félre: pl. a Szeretem a kutyám mondatban a kutyám természetesen tárgyesetben áll, de ez jelöletlen; vö. A kutyám nagyon okos, ahol viszont alanyesetű.) Pontosan ez a probléma fogalmazódott meg István levelében is (a kiemelések tőlem származnak):

Én a nyelvtanfolyamokon úgy tanultam, hogy ha a mondat tárgya élettelen, akkor marad alanyesetben („Veo el árbol.”), viszont ha elő, akkor tárgyesetet kell használni („Veo al hombre.”).

Ez többé-kevésbé igaz is így, azonban csak nagyon felületesen (a nyelvtanfolyamoktól túl sokat nem is várhat az ember). Nézzük meg először is röviden, hogyan alakult ki a tárgy(eset) efféle jelölése.

No puedes comprar al sol...

A klasszikus latinban az elöljárószók után a névszók határozóesetben (ablativus) vagy tárgyesetben (accusativus) álltak. Az utóbbiak közé tartozott az AD (’-nak/-nek, -hoz/-hez/-höz’ stb.), a vele alkotott névszói szerkezet – vagyis az AD+accusativus – pedig személyeknél részeshatározó-féleséget jelölt, amely a beszélt nyelvben nagyon elterjedt volt: pl. a MIHI (MĪ) ’nekem’ helyett a vulgáris latinban inkább azt mondták, hogy AD MĒ, sőt, AD MIHI ~ MĪ (vö. ol. a me, sp. a mí). Később ugyanezt elkezdték használni (személyek esetén) a tárgy jelölésére is, hiszen az eredeti tárgyeset idővel elvesztette a nyelvtani megkülönböztető funkcióját, mivel ez vált a főnevek leggyakrabban használt, alapvető alakjává (vagyis történetileg az újlatin főnevek eredendően tárgyesetűek, épp ez a sors iróniája). Ez a használat pedig máig továbbél bizonyos újlatin nyelvekben, így a spanyolban is. S most térjünk vissza István leveléhez, amely így folytatódik (a fordítás és a kiemelések itt is tőlem származnak):

Sajnos mint annyiszor, az élőbeszéd erre lépten-nyomon rácáfol. Alább idézem a Calle 13 együttes Latinoamérica c. dalának a refrénjét, [...]:

Tú no puedes comprar al viento. (’Te nem veheted meg a szelet’)
Tú no puedes comprar al sol. (’Te nem veheted meg a napot’)
Tú no puedes comprar la lluvia. (’Te nem veheted meg az esőt’)
Tú no puedes comprar el calor. (’Te nem veheted meg a meleget’)
Tú no puedes comprar las nubes. (’Te nem veheted meg a felhőket’) [...]

Miért „al viento, al sol”, ugyanakkor „la lluvia, el calor”? Van valami stiláris különbség? Ha igen, hogyan érzékeltethető fordításban?

A nyelvi szabályokat nagyon nehéz úgy meghatározni, hogy egyáltalán ne legyenek alóluk kivételek, ha pedig feltűnően sok a kivétel, akkor egyértelmű, hogy rosszul írták le a szabályt – és ezt István is felismerte. Ráadásul a nyelv változik is, egyes szerkezetek mások mintájára elterjedhetnek (ezt hívják analógiának). Durva közelítéssel valóban az lehetett eredetileg a döntő a tárgy jelölésében, hogy személyről van-e szó, vagy sem. Majd ez kiterjedt a megszemélyesített dolgokra, fogalmakra, illetve ebből adódóan annak érzékeltetésére is, hogy egy személy vagy dolog mennyire konkrét, előfeltételezetten ismert, azaz specifikus-e, vagy sem.

Sentir al calor ??

A RAE nyelvhasználati tanácsadó szótára, a Diccionario panhispánico de dudas (DPD) foglalkozik a tárgy kötelező, illetve opcionális jelölésének eseteivel, amit megpróbáltam néhány pontban alább – a teljesség igénye nélkül – összefoglalni (a csillag nyelvtanilag helytelen alakot jelöl):

• Személy- és állatnevek, (specifikus) személyt jelölő névmások esetén: Vi a Juan (*Vi Juan) ’Láttam Jánost’; Ella no conoce a nadie (*Ella no conoce nadie) ’Ő nem ismer senkit’; ¿Habéis visto a alguien aquí? (*¿Habéis visto alguien aquí?) ’Láttatok valakit itt?’; ¿A quiénes (*Quiénes) visteis en la fiesta? ’Kiket láttatok a bulin?’; Saludamos a todos ’Köszöntünk mindenkit’ (ez utóbbi teljesen mást is jelentene, ha nem jelölnék a tárgyat: Saludamos todos ’Köszönünk mindannyian’).
• Személyekre utaló gyűjtőnevek esetén (beleértve a határozatlan névelővel vagy névmással való használatot is), amennyiben a jelentés specifikus: Dispersaron a la multitud ’Feloszlatták a tömeget’; Echaron a la gente del parque ’Kidobták az embereket a parkból’; Multaron a la empresa ’Megbüntették a vállalatot’; Busco a un camarero ’Keresek egy (bizonyos) pincért’ – de: Vi una multitud avanzando hacia el estadio ’Láttam egy tömeget haladni a stadion felé’; Necesito gente para acabar el trabajo ’Szükségem van emberekre a munka befejezéséhez’; Busco un camarero ’Pincért keresek’ stb.
• Sorrendiséget, alá-fölé rendeltséget, egyéb hierarchiát kifejező igékkel, egyértelműsítésre: La calma sigue a la tempestad ’A szélcsend követi a vihart’; El otoño precede al invierno ’Az ősz megelőzi a telet’; El escepticismo vence al optimismo ’A szkepticizmus legyőzi az optimizmust’ stb.
• A felsoroltakon túl – dolgok, fogalmak esetében – opcionális, a megszemélyesítés mértékének függvényében: Amo (a) mi perro ’Szeretem a kutyámat’; Esperó (a) la muerte con serenidad ’Derűs nyugalommal várta a halált’; El tabaco perjudica (a) la salud ’A dohány károsítja az egészséget’. A jelöltség–jelöletlenség jelentésmegkülönböztető szerepű is lehet, amennyiben a főnév utalhat személyek csoportjára és dologra is: pl. Admiro a la Iglesia ’Csodálom az Egyházat’ és Admiro la iglesia ’Csodálom a templomot’.

Az idézett dalszövegben tehát a legutóbbi kategóriával van dolgunk. De hogy miért csak a viento ’szél’ és a sol ’nap’ esetében jelölt a tárgy? A válasz egyszerű: a szerző ezeket érezte megszemélyesíthető fogalmaknak – a többit nem. Ilyenkor ugyanis teljes mértékben a beszélő/költő érzésére van bízva, hogy mit tekint megszemélyesíthetőnek és mit nem. A stiláris különbség tehát ebben áll, ami azonban aligha lenne érzékeltethető a fordításban – pontosan azért, mert a magyarban ilyen alapú nyelvtani megkülönböztetés nincs. (Lehetne például nagy kezdőbetűvel írni ezeket a szavakat, de ez csak helyesírási kérdés, és nem biztos, hogy célravezető.)

Admiro la iglesia...

István ezután egy idézettel folytatja levelét Gabriel García Márquez Száv év magány (Cien años de soledad) című művéből (kiemelés és fordítás tőlem):

Sentaron una gitana en un extremo de la aldea e instalaron el catalejo a la entrada de la carpa. Mediante el pago de cinco reales, la gente se asomaba al catalejo y veía a la gitana al alcance de su mano. (’Leültettek egy cigány lányt a falu egyik szélén és felszerelték a látcsövet a sátor bejáratához. Öt real befizetésével az emberek a látcsövön át kéznyújtásnyira látták a cigány lányt.’)

Itt sem értem a különbséget: a „sentar” és a „ver” is tranzitív ige, ám az első mondatban a „gitana” alanyesetben van, a második mondatban már tárgyesetben.

Itt viszont a négy közül a második lehetőséggel állunk szemben – vagyis az a meghatározó egy személyre utaló gyűjtőnév esetén, hogy az egy konkrét (specifikus) személyt jelöl-e, vagy sem. A mondat úgy kezdődik, hogy Sentaron una gitana ’Leültettek egy cigány lányt (~asszonyt)’, azonban nem tudunk semmit arról, hogy kit, azaz a személy ismertsége nem előfeltételezett. A második mondatban viszont már adott, hogy kiről van szó („arról a bizonyos cigány lányról, akit leültettek a falu szélén”), ezért a veía a la gitana ’látta a cigány lányt (~asszonyt)’ kifejezésben a gyűjtőnév jelentése már specifikus, amit egyúttal a határozott névelő is jelöl.

Nagyjából ennyit érdemes tudni a spanyol tárgyeset jelöléséről. Természetesen egyéb tényezők is közrejátszanak benne – sokszor leginkább maga az ige a döntő –, így aki ennél is jobban el kíván merülni a részletekben, annak a DPD vonatkozó szócikkét érdemes tanulmányoznia.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A dativo ördöge

Az alábbi képes vicc a Spanyolfal nevű Facebook-oldalról származik:

A spanyolul nem tudók kedvéért a fordítás így szól:

– Drágám, már huszonöt éve házasok vagyunk, és sosem vettél nekem semmit.
– Nem tudtam, hogy árulsz dolgokat...

Ha a kedves olvasó nem érti a csattanót a fordításból, nem kell rajta csodálkozni – mivel magyarul nincs is. A poén ugyanis az, hogy a spanyolban a részeshatározó eset (dativo) nem csak azt fejezi ki, hogy ’neki’, hanem bizonyos igékkel azt is, amit magyarul a ’tőle’ (és ez már így volt a latinban is).

Na de hogy lehet az egy nyelvben, hogy valami jelent egy bizonyos dolgot és az ellenkezőjét is? Ez nyilván csak nekünk, magyar anyanyelvűeknek különös: úgy is felfoghatnánk, hogy mi fejezünk ki egy dolgot két ellentétes értelmű szóval, ami a spanyolban – bizonyos esetekben – egyet jelent. Ám az ellentmondás csak látszólagos: a dativo ugyanis nem pontosan azt fejezi ki mindig, hogy ’részére’, hanem inkább azt, hogy az illető részese a cselekvésnek, azaz érintett benne (de nem közvetlenül, hiszen a közvetlen érintettséget a tárgyeset fejezi ki).

Vagyis, ha a fentiek alapján újra értelmezzük a viccet, a me valójában csak annyit mond (ebben a szövegkörnyezetben), hogy „érintett vagyok a cselekvésben”, az „felém irányul” – ami jelentheti azt is, hogy én részesülök valamiben, és ugyanígy azt is, hogy tőlem várnak valamit. Ez a spanyol szépsége!

Le digo a mis amigos – helytelen?

Többször volt már szó a spanyol személyes névmásokról, az esetragozásuk furcsaságairól és nyelvjárási sajátosságairól. Ezennel egy, a részes névmás nyelvtani egyeztetésével kapcsolatos elterjedt nyelvi jelenségbe ássuk bele magunkat. Kiderül, hogy nem minden helytelen, ami annak tűnik, noha ezt a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) sokszor nem akarja elfogadni.

Azt már a kezdő spanyolosok is tudják, hogy az igei részes névmás – a személyes névmás részeshatározó esete – a le, les (< lat. ILLI, ILLIS), amely nem különbözteti meg a nyelvtani nemet (a tárgyas névmással ellentétben), csak a számot. Ebből az is egyértelműnek tűnne, hogy számban egyeznie kell a mondat részeshatározójával, tehát ha egyetlen személyre (dologra) utalunk, akkor le, ha pedig többre, akkor les. A valóság azonban nem ennyire egyszerű. Abban az esetben ugyanis, ha a részes névmással álló ige megelőzi a mondat a elöljárószóval bevezetett részeshatározóját – amely egy főnévi csoport –, akkor általában többes számú részeshatározó esetén is a le alak használatos: Le digo a mis amigos ’megmondom a barátaimnak’, Dile a tus amigos ’Mondd meg a barátaidnak’.

A RAE és a spanyoltanárok természetesen szigorúan azt mondják, hogy ez „helytelen”, mert a névmást számban egyeztetni kell a részeshatározói funkciót betöltő főnévi csoporttal. Viszont ha rákeresünk a le digo a mis amigos és a les digo a mis amigos kifejezésekre, láthatjuk, hogy mindkettőre közel azonos nagyságrendű találatot kapunk – tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nem csak az utóbbi helyes, sőt! Ne feledjük: hogy valami helyes-e vagy sem, kizárólag attól függ, hogy használják-e az anyanyelvi beszélők: ha igen és még elterjedt is, akkor nem mondhatjuk, hogy „helytelen”. Az, hogy a RAE szerint „ajánlatos a művelt normában az egyeztetés”, már a nyelvi illemtan kérdése – amitől persze még nem lesz nyelvtanilag helytelen...

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi áll az egyeztetés hiánya mögött. Megfigyelték ugyanis, hogy a nem egyeztetett le névmás többnyire akkor fordul elő, ha az állítmány megelőzi a mondat többes számú részeshatározóját; ellenkező esetben az előfordulások száma jelentősen lecsökken. Mindebből pedig arra lehet következtetni, hogy e jelenségnek mondattani oka van: a beszélők „elvesztik az összefüggést” a többes számú részeshatározó és az attól „távolra” került részes névmás között. Ezzel szemben fordított szórend esetén a névmás közvetlenül követi a többes számú részeshatározót, ami a jelek szerint biztosítja, hogy az egyeztetés megmaradjon. Egy alternatív megközelítés pedig az lehetne, hogy az előbbi esetben a névmás elveszti a valódi részeshatározói szerepét és inkább csak „irányt” fejez ki – olyasmit, mint a magyarban az oda.

Érdekes ugyanakkor, hogy – az NGLE állításával ellentétben – a többes számú les alak akkor is előfordul, ha a részeshatározó nyelvtanilag egyes számú, de emberek csoportját jelenti (le gusta a mi familia vs. les gusta a mi familia ’tetszik a családomnak’). Sőt, bizonyos kifejezésekben ilyenkor a többes számban egyeztetett les névmás a gyakoribb – vagyis éppen az előző jelenség fordítottja történik. Egyfajta magyarázat erre az lehet, hogy míg az előzőekben részletezett esetben a beszélők (talán fonológiai okokból?) „soknak érzik” a többes szám jelölését a részes névmáson, amikor az állítmányt követő részeshatározón már jelölve van, addig az utóbbi típusú kifejezéseknél az ellenkezője játszódik le, vagyis szükségesnek érzik jelölni azt, hogy az egyes számú főnévi csoport több személyre utal. A spanyolban egyébként nem ritkák a hasonló nyelvtani egyeztetési „hibák” a jelentésbeli „logika” javára, és ez az írott, illetve a költői nyelvben is sokszor megjelenik.

„Hallottam őt énekelni egy dalt”

Nem olyan régen volt szó a spanyol személyes névmások nyelvjárási használatairól, mely jelenségek közül az egyik legáltalánosabb az ún. leísmo, azaz a részes le(s) névmás használata személyekre tárgyesetben, a lo(s), la(s) helyett, adott helyzetekben. Arról is olvashattunk már előtte, hogy bizonyos igékkel nincs éles határ a részes és a tárgyeset között – előfordulhat, hogy amikor magyarul a tárgyeset használata lenne számunkra természetes, a spanyolban részes esetet használnak (ez főleg az ún. behatást kifejező igéknél – verbos de afección – jellemző). Vagyis a spanyolban nem annyira egyenletes és „logikus” a részes és a tárgyeset megoszlása, mint a magyarban, s az egyik vagy a másik használata közötti ingadozások azt mutatják, hogy a kettő közötti morfológiai különbség bizonyos esetekben – a nemek, illetve a személyek dolgoktól való megkülönböztetésének javára – eltűnőben van.

A mostani témában az ún. verbos de percepción, vagyis az érzékszervekkel történő érzékelést jelentő igék esetvonzatáról lesz szó, amely bizonyos szövegkörnyezetekben szintén eltér attól, amit magyarul várnánk. A két leggyakoribb ilyen ige a spanyolban a ver (régen veer < lat. VIDĒRE) ’lát’ és az oír (< lat. AUDĪRE) ’hall’. Alapesetben ezek – ahogy a magyarban is – tárgyas igék: te veo ’látlak téged’, oigo tu voz ’hallom a hangod’ stb. Van azonban egy olyan eset, amellyel külön érdemes foglalkozni: amikor a ver vagy oír bővítménye egy főnévi igeneves tagmondat. Idáig nincs is ebben semmi érdekes, hiszen magyarul is szoktunk ilyet mondani: pl. a „Hallottam Máriát énekelni” mondat ugyanígy gond nélkül lefordítható spanyolra: Oí a María cantar.

Le oí tocar la guitarra – Hallottam őt gitározni (Forrás: Pixabay.com)

A fenti egyszerű példamondatban az ige bővítménye (María) tárgy, ahogy magyarul is (a tárgyesetet, személyről lévén szó, az a elöljárószó jelöli is), ami azt jelenti, hogy a tárgyesetű személyes névmással helyettesíthető: La oí cantar ’Hallottam őt énekelni’. De vajon mi történik akkor – és számunkra ez lesz igazán érdekes –, ha a főnévi igenévi alakban álló ige (cantar) is kap egy tárgyat, vagyis a példánál maradva: „Hallottam Máriát énekelni egy dalt”. Elsőre szintén nem történik semmi látványosan, mert ezt is egyszerűen le lehet fordítani: Oí a María cantar una canción. Viszont próbáljuk meg itt is az oír ige bővítményét a személyes névmással helyettesíteni: Le oí cantar una canción ’Hallottam őt énekelni egy dalt’ – hoppá, itt bizony már valami történt! Mégpedig az, hogy a María szóra nem a tárgyesetű, hanem a részes névmással utaltunk. A következő lépésben nézzük meg, mivel lehetne ezt megmagyarázni.

Az odáig – gondolom – teljesen követhető, hogy amennyiben a főnévi igenévnek nincs tárgy funkciójú bővítménye, akkor a mondat tárgya az oír ige bővítménye. Hasonlóképpen működik ez a ver igével is, csak hogy azzal is legyen egy példánk: Lo vimos subirse a un taxi ’Láttuk őt [hímnem] beszállni egy taxiba’. Amint viszont a főnévi igenév is kap egy tárgyat – vagyis amikor magyar mondatban dupla tárgy lenne – az oír vagy ver ige bővítményéből általában részeshatározó lesz a spanyolban, amelyre a részes névmással utalhatunk. Bár vannak, akik ezt egyszerűen a leísmo egy speciális esetének tartják, valójában nem erről van szó. Mint tudjuk, a magyarral szemben a spanyol személyes névmás részes esetének használata ugyanis kiterjedtebb, azaz nem feltétlenül utal mindig a szó szoros értelmében vett részeshatározóra: jelölhet olyan határozói viszonyt is, amely nem pontosan a cselekvés/történés „címzettjére” vonatkozik, hanem a „forrására”, olyasmire, amit magyarul a tőle szokott kifejezni (ilyennel már találkozhattunk, pl. a preguntar, pedir igéknél).

A spanyol anyanyelvűek többsége tehát úgy értelmezi az ilyen ver és oír igékkel alkotott mondatokat, amelyekben magyarul két tárgy van, hogy azokban valójában csak egy tárgy van, a főnévi igenévvel kifejezett cselekvés bővítménye, vagyis tulajdonképpen azt érzékelik közvetlenül; éppen ezért a cselekvés végrehajtóját a részes esettel kifejezett forrásnak tekintik. Ez onnan is látszik, hogy a főnévi igenév bővítményére lehet tárgyesetű névmással utalni, míg a cselekvést végzőre részessel, a kettő együttes használatakor pedig a le(s) névmás helyett (eufonikus okokból) a se névmás áll: Oí a María cantar una canción → Le oí cantarla / Se la oí cantar; Vi a Pedro guardar el informe → Le vi guardarlo / Se lo vi guardar. Vagyis szó szerint fordítva, ezek a mondatok valójában azt jelentik, hogy ’Hallottam Máriától énekelni egy dalt’ → ’Tőle hallottam énekelni azt’, illetve ’Láttam Pétertől eltenni a beszámolót’ → ’Tőle láttam eltenni azt’.

Szintén nem ritka persze, hogy a spanyol mondatban is dupla tárgy van, tehát vannak olyan beszélők is, akik a cselekvés végzőjét is tárgyként értelmezik. Az ő nyelvváltozatukban természetesen ugyanúgy helyes a cselekvés végzőjére a tárgyesetű személyes névmással történő utalás: La oí cantar una canción, Lo vi guardar el informe.

A leísmo, a laísmo és a loísmo a spanyolban

A spanyol személyes névmásokról már volt szó több témában is korábban, azonban csak érintőlegesen tértem ki három fontos nyelvjárási jelenségre, amelyek viszont sokszor megzavarhatják a nyelvtanulók „tisztánlátását”. Ezekről lesz szó a mai témában.

Áttekintés

Mint tudjuk, a spanyol személyes névmások (pronombres personales) négy esettel (caso) rendelkeznek, alany- (nominativo), tárgy- (acusativo), részes (dativo), valamint elöljárós (melyet neveznek határozói vagy függő esetnek is, spanyolul caso preposicional vagy oblicuo). Ezek közül az alany- és az elöljárós esetűek az ún. hangsúlyos névmások (pronombres tónicos), a csak igével használatos részes és tárgyesetűek pedig a hangsúlytalan névmások (pronombres átonos). Az utóbbiakra a pronombres clíticos elnevezést is használják a szakirodalomban (a clítico jelentése ’tapadó-’, ill. ’simulószó’, továbbá összetételben proclítico, ha az igét megelőzi, és enclítico, ha hátulról tapad hozzá).

Az esetek szám és személy szerinti eloszlása azonban nem túl „logikus”, nem kiegyenlített. Elöljárós esete pl. csak az egyes szám első és második személyű, valamint a visszaható névmásnak van (a többinél megegyezik az alanyesettel); a tárgy- és a részeshatározó eset pedig csak harmadik személyben különböznek egymástól, és szintén csak harmadik személyben van külön visszaható névmás is, amely viszont egyes és többes számban azonos. Ugyanez a helyzet a nemek vonatkozásában is: az alanyesetű névmások az egyes szám első és második személyű alakok kivételével megkülönböztetik a nemeket, a tárgyesetű névmások csak a harmadik személyben, a részes és az elöljárós esetűek – beleértve a visszahatóakat is – pedig egyáltalán nem.

De hogy nyelvjárási jelenségekről beszélhessünk egyáltalán, tekintsük át gyorsan a művelt vagy „sztenderd” norma szerinti személyes névmásokat a harmadik személy vonatkozásában. Alanyesetben, egyes számban ezek az él, ella, ello (< lat. nom. ĬLLE, ĬLLA, ĬLLUD), többes számban ellos, ellas (< lat. acc. ĬLLOS, ĬLLAS); tárgyesetben, egyes számban a lo, la, lo (< lat. acc. ĬLLUM, ĬLLAM, ĬLLUD), többes számban los, las (< lat. acc. ĬLLOS, ĬLLAS); részes esetben pedig a le, les (< lat. dat. ĬLLI, ĬLLIS). (Ez majdnem teljesen megfelel a latin esetrendszernek azzal a különbséggel, hogy a spanyol alanyesetű többes szám is a latin tárgyesetűből származik.) A sztenderd spanyol köznyelvben használt tárgy- és részeshatározó esetű névmásokat az alábbi táblázat foglalja össze.

(Forrás: El Mexicano)

Nyilván egyszerű dolgunk lenne, ha ez mindenhol így is lenne, a nyelv azonban folyamatosan változik. A latinban még mindkét számban és mindhárom személyben megkülönböztették a részes és a tárgyesetet egymástól. A spanyolban ez azért nincs így, mert az első és második személyű latin tárgyesetű névmásokból (MĒ, TĒ / NŌS, VŌS) lettek a részes esetűek is (me, te / nos, os), míg a latin egyes számú részes esetű (MIHI, TIBI), valamint a visszaható részes névmásból (SIBI) a spanyolban az elöljárós esetűek (mí, ti, sí) lettek (a többes számú részes esetű latin NŌBIS és VŌBIS eltűnt, azaz valószínűleg egybeesett az alany- és tárgyesetű NŌS, VŌS alakokkal).

Látjuk tehát, hogy latin > spanyol átalakulásnál az első és második személyű névmások elvesztették a tárgy- és a részes eset eredeti megkülönböztetését, csak a harmadik személyekben tartották meg azt, az esetrendszer kissé átalakult. A mai spanyol nyelvjárásokban ez az átalakulás pedig folytatódik, kiterjedve a harmadik személyű névmásokra is, ami a leísmo, laísmo és loísmo elnevezésű jelenségeket eredményezi. A továbbiakban arról lesz szó, hogy mit is jelentenek ezek egészen pontosan, és mennyire elfogadottak a művelt köznyelvben.

A leísmo

A leísmo (magyarul kb. ’le-zés’) a legelterjedtebb a három közül, és a részes esetű le, les névmás használatát jelenti tárgyesetben, a sztenderd nyelvbeli lo(s) vagy la(s) helyett. Spanyolországban és Latin-Amerikában is általánosan elterjedt jelenség, azonban más-más jelleggel.

• Spanyolországban hímnemben fordul elő a le(s) névmás tárgyas használata a lo(s) helyett, ha személyről van szó: —¿Conoces a José? —No, no le conozco. ’Ismered Josét? – Nem, nem ismerem őt’; de: —¿Conoces estos libros? —Sí, los conozco. ’Ismered ezeket a könyveket? – Igen, ismerem azokat’. (Nőnemben személyekre és dolgokra is a la(s) névmás használatos tárgyesetben: —¿Conoces a María / esta novela? —Sí, la conozco. / —No, no la conozco. ’Ismered Maríát / ezt a regényt? – Igen, ismerem őt/azt. / Nem, nem ismerem őt/azt.’) A jelenség oka egyes szakemberek szerint az, hogy a beszélők nemcsak a nemek, hanem a személyek és a dolgok megkülönböztetésére is törekszenek.

(Forrás: El Mexicano)

• A Latin-Amerikában is előforduló leísmo a magázással, vagyis az usted(es) névmás használatával van összefüggésben. Ez az ún. leísmo de cortesía, és nemre való tekintet nélkül használják: A usted(es) le(s) respeto. ’Önt (Önöket) tisztelem.’ Harmadik személyről szólva, valamint tegezés esetén is a norma szerinti tárgyesetű névmásokat használják: lo/la quiero ’szeretem őt’, los/las quiero ’szeretem őket ~ szeretlek titeket’.

(Forrás: El Mexicano)

A fent tárgyalt spanyolországi leísmo – hímnemben és személyre – és a leísmo de cortesía a művelt köznyelvben ma már teljesen elfogadott. A leísmo összes többi esete nem számít helyesnek a művelt normában. A jelenség ugyanakkor nem érvényesül, ha a tárgyas névmás egy részes esetűvel áll együtt: pl. No me lo puedo quitar [a él] de la cabeza (nem pedig No me *le puedo quitar de la cabeza) ’Nem bírom őt kiverni a fejemből’.

A leísmo egy nagyon speciális, de általánosan elterjedt esete a se névmással alkotott személytelen mondatokban fordul elő: pl. Se le considera el mejor actor de su tiempo ’A maga idejének legjobb színészeként tartják számon’. Bár a spanyol nyelvtanok a jelenség e típusának eredetével nem foglalkoznak, annyi bizonyos, hogy már a kezdetektől fogva a részes névmással alkották az ilyen kifejezéseket. Vélelmezhetően az ennek az oka, hogy a személytelen szerkezet eredete a szenvedő kifejezésekben gyökerezik, amelyeknek nem volt tárgyuk.

Nem tartozik azonban a leísmo körébe, amikor bizonyos igékkel, amelyek a magyarban általában tárgyesetet vonzanak, a spanyolban a részes névmást is használják. Ez a „látszólagos leísmo” valójában arról szól, hogy az ige részes és tárgyesetet is megenged a szövegkörnyezettől függően.

A laísmo és a loísmo

A laísmo (kb. ’la-zás’) és a loísmo (kb. ’lo-zás’) a leísmo nevű jelenséggel ellentétben az etimológiailag tárgyesetű la(s), lo(s) névmások használatát jelenti részes esetben, az annak megfelelő le(s) helyett. Mindkettő tájszólási jellemző, és a művelt köznyelvben helytelennek számítanak.

A laísmo – részes esetben, nőnemben a la(s) használata le(s) helyett – a középkorból származó, ó-kasztíliai eredetű népnyelvi jelenség, és ma is jobbára csak Kasztília középső és északnyugati részén elterjedt az igénytelen nyelvhasználatban: pl. Yo *la di un beso a Josefa ’Adtam egy csókot/puszit Josefának’ (helyesen: Yo le di un beso...); Cuando abrió la Marcelina, *la dijeron: ¿Vive aquí Marcelina Domínguez? ’Amikor kinyitotta [az ajtót] a Marcelina, azt mondták neki: Itt él Marcelina Domínguez?’ (helyesen: le dijeron:...). A nyelvjárási laísmo oka, hogy – a tárgyesettel párhuzamban – a beszélők részes esetben is törekszenek a nemek megkülönböztetésére (az olasz is megkülönbözteti a nemeket részes esetben egyes számban, pedig a latin dativus-ban nem volt ilyen megkülönböztetés).

(Forrás: El Mexicano)

A loísmo, vagyis hímnemben a tárgyesetű lo használata részes névmásként a le helyett, szintén a középkori Kasztíliából származó tájszólási jelenség, de nem annyira elterjedt, mint a laísmo: *Los dije que no se movieran de aquí ’Mondtam nekik, hogy ne mozduljanak innen’ (helyesen: Les dije...).

Mivel a laísmo és a loísmo a középkori Kasztíliából nem került be a déli nyelvjárásokba, a Kanári-szigeteken, valamint Spanyol-Amerikában nem terjedtek el ezek a jelenségek.

Összefoglalás

A leísmo, laísmo és loísmo olyan nyelvjárási jelenségek, amelyekben a harmadik személyű névmások tárgy- és a részeshatározó esete közötti különbség eltűnik a nemek, valamint a személyek és a dolgok megkülönböztetése javára.

A leísmo a részes esetű le(s) névmás használatát jelenti tárgyesetben, a lo(s), la(s) helyett; a laísmo és a loísmo pedig a tárgyesetű la(s), lo(s) névmások tájszólási használata részes esetben, a le(s) helyett. A leísmo a cikkben leírt esetekben a művelt normában teljesen elfogadott, azonban a laísmo és a loísmo tájszólási jelenségek, amit az iskolázott beszélők igyekeznek elkerülni.

Az imént tárgyalt jelenségeket nagyjából úgy lehetne elképzelni, mint amikor valaki azt mondja magyarul, hogy pl. „[én] tudnák” a tudnék helyett, mert szükségesnek érzi a hangrendi illeszkedést.

Amikor a tárgyeset valójában részes...

Ha visszaemlékszünk, már röviden a személyes névmásokról szóló témában is utaltam arra, hogy a spanyolban bizonyos igéknél nincs éles különbség a tárgy és a részeshatározó között, ezért ilyenkor előfordul, hogy ami számunkra egyértelműen tárgy, az számukra nem ennyire egyértelmű. Sőt, olyannyira nem, hogy a részes esettel fejezik ki a „tárgyat”! Ha viszont így van, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez valójában nem is tárgy. De akkor felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán mi a különbség a tárgy és a részeshatározó között? Ezt kell legelőször is tisztáznunk, hogy megértsük, miért van ez a nagy kavarodás a tárgyas és a részes névmások körül.

Tárgynak azt tekintjük a mondatban vagy a kifejezésben, ami a cselekvést vagy történést közvetlenül elszenvedi, vagyis amit a cselekvés vagy történés közvetlenül érint; ezért úgy is nevezik a spanyol nyelvtanok, hogy complemento directo, azaz ’közvetlen bővítmény’. Ezzel szemben a részeshatározó az, amit nem közvetlenül, hanem közvetetten érint a cselekvés/történés, azaz csupán kapcsolatban van vele, felé irányul vagy hatással van rá: tulajdonképpen a cselekvés „címzettje”. Erre utal spanyol elnevezése is, a complemento indirecto, magyarul ’közvetett bővítmény’.

A probléma az, hogy bizonyos igéknél – jelentésükből adódóan – nincs éles határ a két koncepció között. Egy olyan mondatban, mint pl. Adtam Péternek egy tollat, teljesen egyértelmű, hogy a cselekvésemet közvetlenül elszenvedő elem a toll, míg „címzettje” Péter: Le di un boli a Pedro (ahol a le a részes névmás, az a Pedro pedig a részeshatározó). Az is egyértelmű, hogy a Megírtad a levelet? Igen, azt megírtam mondatokban a levél szenvedi el közvetlenül a cselekvést, tehát az a tárgy: ¿Escribiste la carta? Sí, la escribí. Na de mi van pl. egy olyan mondattal, hogy Pétert zavarja a hangos zene? Igaz, hogy magyarul a Péter tárgyesetben áll, de valóban közvetlenül szenvedi el Péter a hangos zene hatását, vagy sem? Nos, a spanyol beszélők szerint nem: A Pedro le molesta la música alta – szó szerint kb. ’Péternek zavar(ó) a hangos zene’.

Úgy tűnik, őt nem zavarja a kapucni... Parece que a ella no le molesta la capucha...

A fentiekhez hasonló, valamilyen (be)hatást kifejező igék jellemzője, hogy bár tárgyasként vannak feltüntetve a szótárakban, részes esetet vonzanak. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy az ilyen esetekben a cselekvés általában nem szándékolt, ezért – mint fentebb írtam – a spanyol anyanyelvűek számára nem közvetlenül érinti annak „tárgyát”. Lényegében tehát arról van szó, hogy az ilyen igék tárgya valójában részeshatározó – szokás ezt ilyenkor „indirekt tárgynak” is nevezni. A molestar igén kívül idetartozik még többek között az afectar ’befolyásol, érint’, asustar ’megijeszt’, asombrar ’meglep’, convencer ’meggyőz’, divertir ’szórakoztat’, importar ’érdekel’, impresionar ’lenyűgöz’, ofender ’megbánt’, perjudicar ’károsít’, preocupar ’aggaszt’ stb. is.

Van azonban egy másik eset is, amikor a „tárgyat” a nyelvterület nagy részén részes esettel fejezik ki. Ez pedig a se szócskával bevezetett személytelen mondatokban fordul elő – tipikusan pl. a conocer ’ismer’, considerar ’vél’ és a llamar ’hív, nevez’ igékkel: [A la ciudad] Se le conoce por su arquitectura antigua y medieval ’[A várost] Ókori és középkori építészetéről ismerik’; [A la catedral] Se le llama la dama de las catedrales por su elegante apariencia ’[A székesegyházat] A székesegyházak nagyasszonyának nevezik elegáns megjelenése miatt’. Ezekben a mondatokban tehát a le részes esetű névmás a városra, illetve a székesegyházra – mint „tárgyra” – utal. A jelenség eredetét tekintve azonban arról lehet szó, hogy ezek valójában mégsem tárgyak a mondatban, hanem olyan bővítmények, amelyeknek datívusz a vonzatuk (vö. úgy vélik róluk, azt mondják rájuk stb.).

Bár az utóbbi már határeset, az előzőekben leírtak nem keverendőek a leísmo nevű nyelvjárási jelenséggel, amely azt jelenti, hogy az alaktanilag és etimológiailag tárgyesetű lo, la (< lat. ILLUM, ILLAM) névmás helyett az alaktanilag részes esetű le (< lat. ILLI) névmást használják személyek esetén a tárgy jelölésére. E jelenség kiváltképp Spanyolországban elterjedt – ahol csak hímnemben használják – és elég régi eredetű. A kutatók azzal magyarázzák az okát, hogy a beszélők furcsának érezték a lo tárgyas névmás használatát személyekre is, ezért igyekeztek valahogyan nemcsak a nemeket, hanem a személyeket és az élettelen dolgokat is megkülönböztetni egymástól, ezért Kasztíliában (ahonnan a jelenség elindult) személyekre hímnemben a le részes névmás váltotta fel a lo névmás funkcióját tárgyesetben. A leísmo másik tipikus esete a Latin-Amerikában is elterjedt ún. leísmo de cortesía, amely az önözéssel van összefüggésben: az usted(es) ’Ön(ök)’ megszólításhoz hím- és nőnemben egyaránt a le, les névmások használatosak tárgyesetben is a lo, la, los, las helyett.

Furcsaságok az újlatin nyelvek történetéből

(Forrás: Wikimedia Commons / Bereznay András, CC)

Tűnődtem rajta egy kicsit, hogy milyen címet adjak a mai témának, de végül is ez többé-kevésbé lefedi mindazt, amiről szó lesz. A fő kérdés, hogy miért „tűnt el” – pontosabban fogalmazva, egyszerűsödött le – a latin névszóragozás. Ezen belül két dolog szokta foglalkoztatni az érdeklődőket: az egyik, hogy miért (és hogyan) tűnt el a semlegesnem (már amelyik nyelvben eltűnt), a másik pedig – amelyről szó is volt egy korábbi téma hozzászólásaiban –, hogy „miért a latin tárgyesetű alakokból származnak az újlatin nyelvekben a főnevek” (legalábbis a többségük), és egyáltalán „honnan lehet azt tudni, hogy abból származnak” (és nem az alanyesetből).

Mindenekelőtt ne felejtsük el azt a tényt, hogy egyrészt a nyelvek lassan, de folyamatosan változnak, másrészt pedig azt se, hogy amit ma iskolai latinként ismerünk, az sohasem volt azonos a beszélt nyelvvel, az egy irodalmi – elsősorban aranykori – alkotások alapján lepárolt stíluseszmények szerinti művelt, irodalmi nyelv. A valóságban tehát, a „felszín alatt”, a századok során az irodalmi nyelvvel párhuzamosan alakult, fejlődött, regionális változatokra bomlott és egyre differenciálódott a beszélt latin, csak ennek sokkal kevesebb a nyoma, mint az irodalminak, és az érdeklődés is sokáig sokkal kisebb volt iránta a kutatók között. Ez utóbbiak, a regionális változatok, azaz a későbbi újlatin nyelvek első írásos nyomai – vagyis azoké a latin nyelvváltozatoké, amelyeket a nép valójában használt – a 9. századból származnak (ma ezeket ófrancia és óspanyol nyelvűnek soroljuk be), azaz ekkor már lehet azt mondani, hogy biztosan léteztek az önálló (új)latin nyelvek, csak még nem használták őket irodalmi nyelvként, abban a pozícióban ugyanis az irodalmi latin volt változatlanul (ami alakult persze az idők során maga is, középkori állapotában messze nem azonos ókori önmagával – sőt, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, nemzetközi közvetítőnyelvként és egyházi nyelvként beszélték is, nem csak írásban használták).

A kortársak valószínűleg úgy tekintettek erre a különbségre, hogy van a beszélt, köznapi nyelv, meg van az írásban használt, „ékesebb” és archaikusabb nyelv – e kettőt azonban valószínűleg nem érezték külön nyelvnek, hanem természetesnek vették, hogy az írásnak, az egyháznak és a nemzetközi diplomáciai életnek megvan a maga (ősibb) nyelvezete, ami nem azonos a hétköznapok dialektusával. Az első újlatin nyelvemlékekből viszont már következtethetünk az azokat megelőző századokban beszélt dialektusokban lezajlott átalakulásokra, s ezen átalakulások nyomai – ha az aranykori latint tekintjük tájékozódási alapnak – már az első században tetten érhetőek.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy mi volt az oka a névszóragozás leegyszerűsödésének, és a mai nyelvek, nyelvjárások többségében csupán két nyelvtani nemre, illetve egyes és többes számra való korlátozódásának. Az okok részben hangtaniak, részben mondattaniak. Az egyik az, hogy a klasszikus latinban sokszor csak minimális kiejtésbeli eltérések különböztettek meg egymástól eseteket (pl. a szóvégi magánhangzó hosszúsága vagy orrhangú ejtése), amelyek a beszélt nyelvből hamar eltűntek (pl. lekopott a szóvégi mássalhangzó, vagy lerövidült a magánhangzó). A másik pedig az, hogy az esetek – leginkább a tárgy- (accusativus) és a határozói eset (ablativus) – az elöljárószók vonzatai voltak, amelyek már önmagukban is kifejezték azt az információt, amit az eset is, ezért nem volt annak akadálya, hogy az esetrag lekopjon, vagy eltűnjön az az egyébként is gyenge megkülönböztető jegy, amely más esetektől megkülönböztette. Egy harmadik dolog viszont, hogy az esetragozás rendszere eleve következetlenül épült fel: gyakran ugyanaz a végződés többféle esetet is jelölhetett (pl. a semlegesnemű melléknév többes száma megegyezett a nőnemű egyes számával, vagy pl. az egyes számú alanyeset megegyezett a többes számú alany- és tárgyesettel is).

A latinban különböző ragozási osztályokba tartoztak a főnevek és a melléknevek (hasonlóképpen ahhoz, ahogy az újlatin nyelvekben az igék), de ezekbe most nem mennék bele részletesen, nézzünk inkább meg példaként egy-egy jellegzetes főnevet mindhárom nemből. A hímnemű példa legyen a DOMINUS ’úr’ (II. ragozási osztály, o-tövű), a nőnemű legyen a TERRA ’föld’ (I. ragozási osztály, a-tövű) és a semlegesnemű pedig a BELLUM ’háború’ (II. ragozási osztály, o-tövű). Vegyük őket sorjában.

• A DOMINUS-ban az utolsó szótag hangsúlytalan rövid [u]-t tartalmazott, amely a beszédben a birodalom utolsó századaira már nem volt megkülönböztethető az [o]-tól – ugyanígy a hangsúlytalan rövid [i] sem az [e]-től, lásd később –, vagyis kb. [dóminosz]-nak ejthették. Igen ám, csakhogy a DOMINOS alak viszont a többes számú tárgyesete volt a szónak, ezért a beszélők összekeverhették a kettőt; ugyanakkor az egyes számú tárgyeset DOMINUM volt, viszont mivel a szóvégi [m] már nem hangzott a klasszikus korban (csupán enyhén nazalizálhatta az előző magánhangzót a művelt rétegek beszédjében), így ezt kb. [dómino]-nak ejthették. Viszont a DOMINO alak leírva az egyes számú részes és helyhatározó eset volt. Az egyes számú birtokos eset, a DOMINI pedig a többes számú alanyesettel egyezett meg. Maradt a többes számú birtokos eset (DOMINORUM), illetve a többes számú részes és helyhatározó eset (mindkettő DOMINIS). Ezek viszont hamar kiszorultak a használatból (a birtokos eset tűnhetett el a legkorábban, ugyanis ezt a DE elöljáróval helyettesítették, ami máig is így van az újlatin nyelvekben).
• Nézzük a TERRA főnevet. Ennek egyes számú tárgyesete TERRAM volt, mely a kiejtésben egybeesett az alanyesettel [terra], helyhatározó esetét pedig csak a szóvégi [a] hosszúsága különböztette meg eredetileg az alanyesettől, a magánhangzók hosszúsági megkülönböztető szerepe azonban (a hangsúly miatt) eltűnt. Az egyes számú birtokos és részes eset, a TERRAE [terre] viszont a többes számú alanyesettel egyezett meg, míg a többes számú részes és helyhatározó esete TERRIS [terresz] volt, a többes birtokos esetet (TERRARUM) pedig nem használták. Az egyetlen jól megkülönböztethető alakja így a szónak a többes számú tárgyeset, a TERRAS volt, amely semmilyen más esettel nem volt összetéveszthető.
• Maradt a semlegesnemű BELLUM [bello], melynek tárgyesete egyes számban nem különbözött az alanyesettől, és a kiejtésben egybeesett a részes és helyhatározó esettel – BELLO – is. Ennek többes számú alany- és tárgyesete BELLA volt, amely viszont könnyen összetéveszthető volt egy nőnemű alakkal (vagy pl. a nőnemű BELLA ’szép’ melléknévvel).

E leegyszerűsített példákon kívül voltak olyan főnevek is, pl. a nagyon gyakori nőnemű RES ’dolog, ügy’ főnév, amelynek ugyanaz volt a többes számú alany- és tárgyesete is. (Az alábbi ábra az itt elmondottakat szemlélteti összefoglalva.)

Kattints a képre a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből látható tehát, hogy elég nagy kavar volt az esetragozásban, s ennek következményeként a beszélők idővel össze-vissza keverték az eseteket, azaz megpróbálták „szabályosítani”, és valamilyen átlátható rendszert csinálni az egészből. Éppen ezért egy idő után az történt, hogy a kiejtésben -[o]~[u] végződésű szavakat a hímnemű egyes számmal, az -[a] végződésűeket a nőnemű egyes számmal, az -e, -i, illetve -es ~ -is, -os, -as végződésűeket pedig többes számú alakokkal kezdték el azonosítani. Érdemes még itt megemlíteni, hogy az archaikus latinban a szóvégi -s is könnyen lekophatott; ez azonban a klasszikus korra megszilárdult, viszont a keleti latinságban (a mai olasz és román nyelvterület) végérvényesen eltűnt az ott kialakult újlatin nyelvekben. Épp ezért van az, hogy a románban és az olaszban az eredetileg a- és o-tövű főnevek alanyesetű többesszám-végződésével képzik a többes számot, míg a nyugati újlatin nyelvekben az -s végződéssel azonosították azt, hiszen mint fentebb láthattuk, elég sok eset végződőtt -s-re a többes számú alakokban.

Az előző bekezdésben máris választ kaphattunk arra a kérdésre, hogy miért tűnhetett el a semlegesnem a legtöbb újlatin nyelvben: láthattuk, hogy ez egyes számban a beszélt latinban hímnemű főnévnek tűnhetett, többes számban pedig nőneműnek. De akkor mi lett ezekkel a szavakkal? Természetesen ez sem rejtély: a végződésük alapján vagy egyes számú hímnemű, vagy egyes számú nőnemű főnevekké (sokszor gyűjtőfogalmakká) váltak az újlatin nyelvekben, legalábbis azokat a kisebb nyelveket kivéve, amelyek máig őrzik ennek nyomait – pl. a nápolyi, az aszturleóni, de leginkább a román nyelvben azok a főnevek, amelyek egyes számban hím-, többes számban nőneműként viselkednek; de a spanyol is megőrizte egyes számban a semlegesnemű alakokat a névmásoknál és a határozott névelőnél. A román nyelv azért is kivételes eset, mivel leegyszerűsödve, de megőrizte a latin személyes és mutató névmások esetragozását, az utóbbiak a főnevekhez kapcsolt, sokszor velük teljesen egybeolvadt „névelő” formájában élnek tovább, ezért úgy tűnhet, mintha maguknak a román főneveknek lenne esetragozásuk. A legtöbb újlatin nyelv viszont csak a személyes névmások esetragozását őrizte meg néhány megkülönböztetett alakkal.

A másik dolog, amire keressük a választ, hogy honnan lehet azt tudni, hogy az újlatin szavak többsége latin tárgyesetű alakokból származik; azaz, pontosabban feltéve a kérdést, hogy az újlatin névszók forrása a latinban eredetileg tárgyesetű alak volt valamikor, mielőtt teljesen „összeomlott” volna a névszóragozás. A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk. Először is abból a tényből kell kiindulni, hogy a latin elöljárószóknak vagy tárgyeset vagy határozói eset (ablativus) volt a vonzatuk, a kései kiejtésben viszont ezek az esetvégződések – egyes számban legalábbis – megegyeztek. Egyebekben vegyük pl. először a DOM(I)NUS szót, amelynek folytatása a spanyolban dueño (’gazda’ jelentésben) vagy – megszólításként, keresztnév előtt – don. Tudvalévő, hogy a nyugati újlatin nyelvek (a mai francia kivételével), így a spanyol is, megőrizték a latin -S végződést (MAGIS ’inkább’ > más, SEX ’hat’ > seis, TRES ’három’ > tres, VIVIS ’élsz’ > vives stb.), vagyis a dueño/don semmiképpen sem származhat az -s végződésű alanyesetből. Marad tehát a tárgyesetű DOM(I)NU(M), vagy a részes, ill. helyhatározó esetű DOM(I)NO, amelyek a beszélt nyelvben nagyon hasonlóan hangozhattak. De a többes számú alak dueños, amelyre egyedül a latin tárgyesetű többes számú DOM(I)NOS hasonlít, vagyis feltételezhető, hogy az egyes számú alak is valamikor tárgyesetű volt.

Ez azonban még nem eléggé meggyőző érv, hiszen ott van pl. az olasz, amely elvesztette a szóvégi -s hangot (MAGIS > mai, SEX > sei, TRES > tre, VIVIS > vivi), és az is egyértelmű, hogy a többes számot a latin a- és o-tövű főnevek alanyesetű többesének mintájára képzi, ami viszont máris ellentmond a fenti feltételezésnek (pl. lat. CASA ’ház’, melynek alanyesetű többes száma CASAE, tárgyesetben CASAS > ol. casa/case, vö. sp. casa/casas). Meggyőzőbb példát kell tehát találnunk. Erre pedig tökéletes lesz a latin CANTIO (alanyeset) ’dal, ének’ szó, amelynek a hangsúlya az [a]-ra esett. Igen ám, de az újlatin nyelvekben a canción (sp.), canzone (ol.), chanson (fr.) stb. megfelelőket találjuk, amelyekből mindjárt két furcsaság is feltűnik: egy az, hogy a hangsúlyuk nem az [a]-ra, hanem az [o]-ra esik, a másik pedig, hogy vajon hogy kerülhetett a szó végére az [n], amikor ez az alanyesetű alak végéről már valamikor az „őslatin” korban lekopott (még az első írásos latin nyelvemlékek megjelenése, tehát az i. e. 7. század előtt). A válasz adja magát: úgy, hogy a szó nem az alanyesetből származik! A CANTIO tárgyesete ugyanis CANTIONE(M) volt (amely a vulgáris latin kiejtésben egybeesett a helyhatározó esetű CANTIONE, valamint a részes esetű CANTIONI alakokkal is), ezekben már ott van az [n] az utolsó szótagban, és a hangsúlyuk is az [o]-ra esik. A többes számú alakja pedig alany- és tárgyesetben is CANTIONES volt, amelyet őriz a spanyol (canciones), a portugál (canções), a katalán (cançons) és írásban a francia (chansons) is, az olaszban viszont canzoni – a hímnemű többes számú -i végződés mintájára, mivel a nőnemű -e többesjel egybeesett volna az egyes számú végződéssel. (Az alábbi ábra az újlatin többes szám alakulását szemlélteti.)

Kattints a képre a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

Hozzá kell persze tenni, hogy nem létezik olyan nyelv (legalábbis rendkívül ritka a természetes eredetű nyelvek között), ahol minden szabályos és mindig ugyanúgy történik. Így természetesen az újlatin nyelvekben is vannak kivételek, azaz olyan szavak, ha csak néhány is, amelyek mégis alanyesetű latin alakok folytatásai. Ilyenek pl. a spanyolban a Dios (< *Dieos < lat. DĔUS) ’Isten’, a res (< lat. RĒS) ’jószág’ főnevek, vagy pl. az olasz uomo (többes száma uomini), hasonlóképpen a román om (többes számban oameni), a latin HOMO/HOMINES ’ember/emberek’ szóból (vö. sp. hombre/hombres < lat. tárgyesetű HOMINE(M)/HOMINES).

Azt hiszem, mindent leírtam, amit itt fontosnak tartottam. Természetesen nem volt célom bemutatni a teljes latin esetragozást és az összes nyelvi változást, amelyek ennek eltűnését elősegítették, de bízom benne, hogy sikerült valamennyire megválaszolnom a kételkedők kérdéseit a témában. A kiegészítésekért köszönet Varga Benjáminnak, a további kérdéseket, észrevételeket pedig várom a hozzászólásokban! Befejezésül az alábbi videón Matthew Keil amerikai úriemberrel ismerkedhetünk meg, aki latin társalgást tanít egy középiskolában. A kisfilmben végig latinul beszél (angol feliratozással), méghozzá egészen hitelesnek mondható kiejtéssel, így elképzelhetjük, hogyan hangozhatott a klasszikus latin a beszédben.

A spanyol személyes névmások esetei és használatuk

Tartalomjegyzék Bevezetés E/1. – yo, me, mí, conmigo E/2. – tú, te, ti, contigo, illetve vos, te E/3. – él, ella, ello, usted; le; lo, la; se, sí, consigo T/1. – nosotros, nosotras; nos T/2. – vosotros, vosotras; os T/3. – ellos, ellas, ustedes; les; los, las; se, sí, consigo A személyes névmások a mondatban Névmáskettőzés és redundáns használat A se névmási és nem névmási használata A lo névmás állítmánykiegészítői szerepben

✖

Spanyol nyelvtani sorozatunk első részében a három leggyakoribb múlt idő használatáról próbáltam áttekintő képet adni. A mostani rész témája is egy olyan terület, amely nem kevés gondot szokott okozni a nyelvtanulóknak: a személyes névmások ragozása és használata.

A spanyol személyes névmások (pronombres personales) megtartották – némi egyszerűsödéssel – a latin esetragozást. Bizonyos alakjaik (me, te, le, lo, la, nos, os, les, los, las, se) csak igével állhatnak kötött sorrendben, amelyet általában megelőzik (proklitikus használat), illetve egyes igealakokhoz simulószóként tapadnak (enklitikus használat). Mások önállóan is (yo, tú, vos, usted, él, ella, ello, nosotros/-as, vosotros/-as, ustedes, ellos, ellas) vagy elöljárószóval (mí, ti, sí) szerepelhetnek a mondatban. A csak igével használható névmások hangsúlytalanok is, ezért a spanyol szakirodalom együttesen hangsúlytalan személyes névmásoknak (pronombres personales átonos), az utóbbiakat pedig hangsúlyos személyes névmásoknak (pronombres personales tónicos) nevezi.

A Nueva gramática de la lengua española (NGLE) négy esetet különböztet meg: alanyeset (caso nominativo vagy recto), tárgyeset (caso acusativo), részeshatározó eset (caso dativo), ill. elöljárós eset (caso preposicional vagy oblicuo). A hangsúlytalan – vagy tapadó/simuló (ún. klitikus) – névmások lehetnek tárgyesetűek (más néven complemento directo, azaz ’közvetlen bővítmény’), részes esetűek (complemento indirecto ’közvetett bővítmény’), emellett visszahatóak (reflexivo) vagy (többes számban) kölcsönösek (recíproco); a se ezenkívül személytelen, valamint mediális/passzív igealakok jelölésére is szolgál (ami lényegében a latin szenvedő igeragozás maradványa). A hangsúlyos névmások alany- (megszólító-) vagy elöljárós esetűek. Az alanyesetű névmások használata fakultatív, akárcsak a magyarban, mivel az igealakból, ill. a szövegkörnyezetből a legtöbb esetben kiderül az alany. Az alábbi ábrán a személyes névmások összefoglaló táblázata látható.

Kattints a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

A hangsúlytalan (vagyis a tárgy-, részes esetű, illetve visszaható) névmások a legtöbb igealakot megelőzik, azonban az állító felszólító alakokhoz (imperativo positivo), a főnévi igenévhez (infinitivo), valamint a határozói igenévhez (gerundio) hátulról tapadnak, velük egybeírva. Sorrendjük mindkét esetben szigorúan a következő, függetlenül attól, hogy éppen milyen esetet vagy funkciót jelölnek (eltérő színnel jelzem az első, második és harmadik személyt):

se → te / os → me / nos → le(s) / lo(s) / la(s).
Ezt természetesen úgy kell értelmezni, hogy csak azokat a névmásokat helyettesítjük be a mondatba a fenti sorrendiség szerint, amelyekre éppen szükségünk van: pl. No te me caigas ’Nehogy (no) leessél (te caigas) nekem (me)’; Te lo digo ’Megmondom (digo) neked (te) azt (lo)’; Se le ha roto el pantalón ’Elszakadt (se ha roto) neki (le) a nadrágja (el pantalón)’; Te nos fuiste ’Elmentél (te fuiste) tőlünk (nos)’; Os lo pedimos ’Azt (lo) kérjük (pedimos) tőletek (os)’ stb.

A rövid ismertető után nézzük meg részletesen, hogy mely személyekben milyen névmási alakok használatosak (rövidítések: E=egyes szám, T=többes szám, E/1. = egyes szám első személy stb.).

E/1. – yo, me, mí, conmigo

Az egyes szám első személyű névmásnak négy alakja van: yo ’én’ (< népi latin *ĔO < ĔGO; alanyeset, hangsúlyos), me ’engem, nekem’, ill. ’magamat, magamnak’ (< lat. MĒ; tárgy- és részes eset, illetve visszaható), mí (< lat. MIHI, MĪ; elöljárós eset) és ennek egy rendhagyó, a con ’-val/-vel’ elöljárószóval összevont alakja, a conmigo ’velem, magammal’ (< népi lat. CUM MECU(M), tkp. ’velemmel’ – vö. „nálamnál”). Ezek közül a me csak igével, a mí pedig elöljárószóval használatos, mellyel a mondatban a legtöbb esetben – a hagyományos nyelvtan szerint – valamilyen határozói mondatrész szerepét tölti be. Néhány példa az E/1. személyű névmások használatára:

• ¿Me amas? ’Szeretsz engem?’
• ¿Me preguntas a mí? ’Engem kérdezel?’
• Yo cada día me lavo. ’Én minden nap megmosakszom.’ (’megmosom magam’)
• Me dice que quiere venir conmigo al cine. ’Azt mondja nekem, el akar jönni velem moziba.’
• Dime si me quieres. ’Mondd el nekem, szeretsz-e.’

A második példából látható, hogy az elöljárós esetű hangsúlyos névmás megismétlése kiemelő szerepű: pl. me ama ’szeret engem’ vs. a mí me ama ’engem szeret’ vs. me ama a mí ’ENGEM szeret’.

E/2. – tú, te, ti, contigo, illetve vos, te

A második személyű névmás esetrendszerének két változata van. Csak az elsőt (ún. tuteo, azaz ’tú-zás’ vagy ’tú-val tegezés’) használják Spanyolországban, illetve főként Mexikóban, a Karib-térségben és Dél-Amerika északi és középső részén; a második (ún. voseo, vagyis ’vos-ozás’ vagy ’vos-szal tegezés’) pedig Közép-Amerika néhány országában, de leginkább Dél-Amerika déli részén használatos (Argentínában és Uruguayban szinte kizárólagos). Az utóbbihoz külön igealak is tartozik a kijelentő mód jelen idejében (amely történetileg a T/2. igealak régi, -i- nélküli változata: -ás, -és, -ís) és az állító felszólító módban (alaktanilag a T/2. felszólító alak -d nélküli változata: -ad > -á; -ed > -é; -id > -í). A vos névmás és hozzá tartozó igealak lényegében a középkori spanyol vos, azaz ’ti’ mint „királyi többes” maradványa, melyet udvariassági megszólításként használtak T/2. személyű igével (pl. Yo lo veo que estades [=estáis] vos en ida ’Én látom, hogy kegyelmed már elmenőben van’).

A tú-s rendszerben vagy tuteo-ban az első személyű névmáshoz hasonlóan négy alakot különböztetnek meg: tú ’te’ (< lat. TŪ; alany- és megszólító eset), te ’téged, neked’, ill. ’magadat, magadnak’ (< lat. TĒ; tárgy- és részes eset, valamint visszaható), ti (< lat. TIBI; elöljárós eset, lásd még: mí) és contigo ’veled, magaddal’ (< lat. CUM TECU(M)). Itt a hangsúlytalan alak a te, amely csak igével állhat. A voseo-ban a vos (< lat. VŌS; eredetileg ’ti’ mint „királyi többes”) tölti be az alany-, megszólító és az elöljárós eset szerepét is (vagyis tulajdonképpen vos = tú, ti), a te pedig itt is a tárgyas, részes és visszaható névmásként használatos. Következzen néhány példa az E/2. személyű névmások használatára:

• Te tengo una sorpresa. ’Van a számodra egy meglepetésem.’
• ¡Que no te me lesiones! ’Nehogy megüsd magadat nekem!’
• —Te agradezco. —Yo a ti. ’Köszönöm neked. – Én [is] neked.’
• ¿Y tú, hablas español? ’És te, beszélsz spanyolul?’
• Sí, yo soy argentino. ¿Y vos dónde vivís? ’Igen, én argentin vagyok. És te hol élsz?’
• —Desde Argentina siempre pienso en vos. —Yo también en ti desde México. ’Argentínából mindig gondolok rád. – Én is rád Mexikóból.’
• ¡Gánate un viaje! ’Nyerj [magadnak] egy utazást!’

E/3. – él, ella, ello, usted; le; lo, la; se, sí, consigo

A legkiterjedtebb esetragozás a harmadik személyben van: itt három nemet (hím-, nő- és semlegesnem), és öt alakot különböztetnek meg: él, ella, ello (lo) ’ő, az’ (< lat. ĬLLE, ĬLLA, ĬLLUD; alany-megszólító és elöljárós eset), ill. usted ’ön’ (< rég. vuestra merced ’kegyelmetek’, alany–megszólító és elöljárós eset); le ’neki, annak, Önnek’ (< lat. ĬLLI; részes eset); lo [hím- és semlegesnem], la [nőnem] ’őt, azt, Önt’ (< lat. ĬLLU(M), ĬLLUD, ĬLLA(M); tárgyeset); se ’magát, magának’ (< lat. SĒ; tárgy- és részes esetű, visszaható), s az utóbbinak van egy hangsúlyos változata, a sí (< lat. SIBI; elöljárós eset) – amely nem tévesztendő össze a sí ’igen’ (< lat. SĪC) határozószóval! –, valamint ennek a con elöljáróval összevont alakja, a consigo ’magával’ (< lat. CUM SECU(M)). Az elöljárós esetű visszaható névmások, a sí és a consigo mindazonáltal ritkán használatosak a köznyelvben, s akkor is majdnem mindig a mismo ’ugyanaz, önmaga’ szóval megerősítve (gyakran a sima alany-elöljárós esetű névmással helyettesítik őket, pl. se llevó las llaves consigo helyett se llevó las llaves con él). (A semlegesnemű lo állítmánykiegészítői használatát lásd a téma végén!)

A helyzet azonban – pechünkre – korántsem annyira egyszerű és logikus, mint amilyennek a fentiekből látszik. A spanyolban ugyanis nincs olyan éles különbség harmadik személyben a részes és a tárgyeset között, mint a magyarban: sok esetben részes névmással fejezik ki azt, ami magyarra fordítva tárgyeset lenne (különösképpen bizonyos igék vonzataként, pl. ¡A quién le importa! „kit érdekel!”, szó szerint: ’kinek érdekes!’) – ritkábban előfordul az ellenkezője is (pl. A mi madre la obedezco „Az anyámnak engedelmeskedem”, szó szerint: ’Az anyámat engedelmeskedem’) –, és helyzetet még az is bonyolítja, hogy mindez nyelvjárásfüggő is. A sztenderd nyelvben a nyelvterület legnagyobb részén többé-kevésbé úgy fest a dolog, mint azt fentebb vázoltam. De nézzük a kivételeket!

A spanyolországi köznyelvben hímnemű tárgyesetben a lo névmás helyett a részes le-t használják személyekre, míg a lo-t csak dolgokra; Latin-Amerikában viszont a le névmást a lo/la helyett tárgyesetben ’Önt’ jelentésben is használják. Egy-egy példával szemléltetve a spanyolországi helyzetet: le conozco ’ismerem őt’ [férfit], la conozco ’ismerem őt/azt’ [nőt vagy nőnemű dolgot], és lo conozco ’ismerem azt’ [hímnemű vagy meghatározatlan – semlegesnemű – dolgot]; ugyanez Spanyolországon kívül: lo conozco ’ismerem őt/azt’ [férfit vagy dolgot], la conozco ’ismerem őt/azt’ [nőt vagy nőnemű dolgot] és le conozco ’ismerem Önt’ [férfit vagy nőt]. Ezt a jelenséget, tehát tárgyesetben a tárgyesetű névmás helyett a részes használatát leísmo-nak (’le-zés’) nevezik a spanyol nyelvtanok, Latin-Amerikában elterjedt utóbbi formája pedig a leísmo de cortesía (’udvariassági le-zés’). Előfordul ennek ellenkezője is, amikor a tárgyesetű lo, la névmásokat részes esetben használják a le helyett. Ez a loísmo és laísmo, amely tájnyelvi jellegű, s a művelt beszédben kerülendő: *la digo que venga conmigo ’megmondom neki [nőnek], hogy jöjjön velem’, a le digo helyett. Mindezen jelenségek oka, hogy a beszélők egyre inkább a személy–dolog, valamint a hímnem–nőnem megkülönböztetésére törekszenek az eredeti – latinból örökölt – esetrendszer megtartása helyett.

De ha ez nem lenne elég, még mindig vannak meglepetések. A harmadik személyű részes és tárgyas névmások kombinált használatakor (ha ez elsőre érthetetlennek tűnne, olyanokról van szó, hogy pl. ’neki azt’, ’nekik őket’ stb.) a le névmás a se alakot veszi fel – eufonikus okokból –, tehát pl. *le lo digo = se lo digo ’megmondom neki [azt]’, vagy pl. ¡díselo! ’mondd meg neki [azt]!’. A se-t használják ezenkívül – nem névmási szerepben – szenvedő mondatok igei állítmányának jelölésére, ill. személytelen mondatokban az ún. „általános alany” (és ez nagyon idézőjeles, hiszen az ilyen mondatoknak valójában nincs alanyuk) jelölésére: pl. Se venden libros ’könyveket árulnak’ (szó szerint: ’könyvek eladatnak’), Se dice que el español es fácil de aprender ’Azt mondják [=Mondatik], hogy a spanyolt könnyű megtanulni.

Az egyes szám harmadik személyű névmások áttekintése (Forrás: El Mexicano)

Példák az E/3. személyű névmások használatára:

• —Dile que me traiga los papeles. —Claro, se lo digo. ’Mondd meg neki, hogy hozza ide nekem a papírokat. – Persze, megmondom neki [azt].’
• A ella la quiero, no a ti. ’Őt szeretem, nem téged.’
• —¿Podrías hacerme un favor? —Sí, te lo hago. ’Megtennél nekem egy szívességet? – Igen, megteszem neked.’
• Él se llevó las llaves consigo. ’Ő vitte el magával a kulcsokat.’
• —Esta es mi canción favorita. ¿Podrías cantármela? —Sí, voy a cantártela. ’Ez a kedvenc dalom. El tudnád énekelni nekem [azt]? – Igen, el fogom énekelni neked [azt]’
• Felicítalo (Felicítale) por su cumpleaños. ’Köszöntsd fel őt a születésnapja alkalmából’.
• Ella solo se ama a sí misma. ’Ő csak saját magát szereti.’
• Se le rompió el pantalón. ’Szétszakadt neki a nadrágja.’

Amint a példákból látható, a hangsúlytalan igei névmások sorrendje (a sztenderd nyelvben) kötött, függetlenül attól, hogy melyik milyen esetben áll. Példaként nézzük meg, mi lehet a különbség a következő két kifejezés között: se lo rompió és se le rompió. Az elsőnél a lo tárgyesetű névmás, tehát a lo rompió azt jelenti, hogy ’eltörte azt’. Mivel tudjuk, hogy a részes névmás, ha utána tárgyesetű következik, se alakot vesz fel, ezért ebben az első kifejezésben tehát a se lo jelentése ’neki azt’, vagyis ’eltörte neki [azt]’. A második kifejezésben rögtön látjuk, hogy le alakban benne van már a részes névmás, amiből szintén következik, hogy ott a se nem jelölhet megint részes névmást, vagyis valami másnak kell lennie; s így már azt is tudjuk, hogy ez esetben nem lehet a se más, mint magához az igéhez tartozó visszaható névmás, vagyis itt a romperse ’eltörik’ (szenvedő) igéről van szó, azaz a se le rompió jelentése ’eltörött/elszakadt neki’!

T/1. – nosotros, nosotras; nos

Sokkal könnyebb a dolgunk a többes szám első személyű névmásoknál, melyeknek csak kétféle alakja van: nosotros [hím- és közös nem], nosotras [nőnem] ’mi’ (< régi nós < lat. NŌS ’mi’ + otros < lat. ALTEROS ’a többiek’ szóval megerősítve, megkülönböztetésül a „királyi többes”-ként egyes számban való használattól; alany és elöljárós eset), illetve nos ’minket, magunkat, mi egymást’, ill. ’nekünk, magunknak, mi egymásnak’ (< lat. NŌS és NOBIS; tárgy- és részes esetű, ill. visszaható és kölcsönös névmás). Az alanyesetű nőnemű névmást kizárólag nőkből álló társaságra lehet csak használni, férfi- vagy vegyes társaságra a hímnemű használatos (azaz: nosotros = csak férfiak, férfiak és nők, több férfi és egy nő, több nő és egy férfi; míg nosotras = csak – és kizárólag – nők). Példák a T/1. személyű névmások használatára:

• Nos conocemos bien. ’Jól ismerjük egymást.’
• Nosotros latinos siempre nos divertimos. ’Mi latinok mindig szórakozunk [szórakoztatjuk magunkat].’
• Mantennos informados, por favor. ’Tarts minket naprakészen [információval], légy szíves.’
• Nosotras nunca estuvimos embarazadas. ’Mi sosem voltunk terhesek.’
• ¿Por qué te nos fuiste? ’Miért mentél el tőlünk?’

Figyelem! A -mos személyrag -s végződése a T/1. személyű felszólító módú igealakokban kiesik a nos névmás előtt a visszaható névmással használt igék (ún. verbos pronominales) esetében, valamint a -selo(s), -sela(s) névmáscsoportok előtt: pl. vamos + nos (irse) = vámonos ’menjünk el!’ vagy ’gyerünk!’; divirtamos + nos (divertirse) = divirtámonos ’szórakozzunk!’, cantemos + se (=le/les) + la = cantémosela ’énekeljük el neki(k) azt [a dalt]’, digamos + se (=le/les) + lo = digámoselo ’mondjuk meg neki(k) [azt]’, llevemos + se (=le/les) + los = llevémoselos ’vigyük el neki(k) azokat (~ nekik azt/azokat)’.

T/2. – vosotros, vosotras; os

A helyzet teljesen hasonló az előzőhöz, azzal a lényeges megjegyzéssel, hogy a T/2. személyű névmásokat – és a hozzá tartozó igealakokat is – csak Spanyolországban használják. Itt is csak kétféle alak van: vosotros [hím- és közös nem], vosotras [nőnem] ’ti’ (< régi vós < lat. VŌS ’ti’ + otros < lat. ALTEROS ’a többiek’ szóval megerősítve [ehhez lásd a T/1.-nél leírtakat]; alany és elöljárós eset), illetve os ’titeket, magatokat, ti egymást’, ill. ’nektek, magatoknak, ti egymásnak’ (< óspanyol vos < lat. VŌS, VOBIS; tárgy- és részes esetű, ill. visszaható és kölcsönös névmás). Az alanyesetű nőnemű névmást itt is kizárólag nőkből álló társaságra lehet csak használni, az összes többi esetben a hímneműt használják. Példák a T/2. személyű névmások használatára:

• Si no os conocéis, os presento. ’Ha nem ismeritek egymást, bemutatlak benneteket.’
• Haced vuestros deberes, os lo pido. ’Csináljátok meg a házi feladatot, azt kérem tőletek.’
• Siempre voy diciéndoos que practiquéis mucho para el bachillerato. ’Mindig azt hajtogatom nektek, hogy gyakoroljatok sokat az érettségire.’
• Vosotros idos (iros), vosotras quedaos aquí. ’Ti [fiúk] menjetek el, ti [lányok] maradjatok itt.’

Figyelem! A T/2. felszólító módú igealak -d személyragja kiesik az os névmás előtt (pl. quedarse ’maradni’: quedad+os = quedaos ’maradjatok’), ez alól egyetlen kivétel – rövidsége miatt – az irse ’elmenni’ ige (id+os = idos – irodalmi – vagy iros – beszélt nyelvi – ’menjetek el’).

T/3. – ellos, ellas, ustedes; les; los, las; se, sí, consigo

A többes szám harmadik személyű névmások használata lényegében teljesen megegyezik az egyes szám harmadik személyűekével (a visszaható névmás még alakjában sem különbözik), azzal különbséggel természetesen, hogy itt többes számot jelentenek. Többes számban csak két nemet (hím- ill. közös, valamint nőnem, mivel a főnevek csak hím- és nőneműek lehetnek), és szintén öt alakot különböztetnek meg: ellos, ellas ’ők, azok’ (< lat. ĬLLOS, ĬLLAS; alany-megszólító és elöljárós eset), ill. ustedes ’önök’, Latin-Amerikában szintén ’ti’ (< rég. vuestras mercedes ’kegyelmeitek’, alany-megszólító és elöljárós eset); les ’nekik, Önöknek’, Latin-Amerikában szintén ’nektek’ (< lat. ĬLLIS; részes eset); los [hím- és közös nem], las [nőnem] ’őket, azokat, Önöket’, Latin-Amerikában szintén ’titeket, benneteket’ (< lat. ĬLLOS, ĬLLAS; tárgyeset); se ’magukat, maguknak, ők/Önök egymást, ők/Önök egymásnak’, Latin-Amerikában szintén ’magatokat, magatoknak, ti egymást, ti egymásnak’ (< lat. SĒ; visszaható–kölcsönös tárgy- és részes eset), illetve az utóbbinak elöljárós esetű változata, a sí (< lat. SIBI) és a consigo ’magukkal’, ’magatokkal’ (< lat. CUM SECU(M)).

A többes szám harmadik személyű névmások áttekintése (Forrás: El Mexicano)

A részes és tárgyas névmások kombinált használatakor a les névmás természetesen itt is se alakot vesz fel, tehát pl. *les lo digo = se lo digo ’megmondom nekik [azt]’, vagy pl. ¡díselo! ’mondd meg nekik [azt]!’. Mint látható, ennek viszont az (lenne) a „hátránya”, hogy mivel a se jelenthet egyes és többes számot is, nem derülne ki belőle, hogy a részeshatározó a mondatban egyes vagy többes számú-e. Igen ám, de hogy még véletlenül se legyen egyszerű a dolgunk, a latin-amerikai beszélők erre is találtak megoldást, mégpedig a következőt: amikor a részes névmás többes számú lenne, akkor ezt úgy jelzik, hogy a tárgyesetű névmás kapja meg a többes szám jelét (amit úgy is fel lehet fogni, hogy a se alakot felvett les részes névmás elméleti -s jele „önállósítja magát” és „átvándorol” a tárgyas névmás végére). Elsőre úgy tűnne, hogy ez félreértésekre adhatna okot, ugyanis ilyenkor az nem derülne ki, hogy a részeshatározó, vagy pedig a tárgy többes számú-e: viszont az utóbbi viszonylag ritkán fordul elő, és a szövegkörnyezetből ez szinte mindig kiderül. Ezt a megoldást ugyanakkor csak Latin-Amerikában alkalmazzák, Spanyolországban marad tehát ilyenkor a „bizonytalanság”. De lássuk példával is:

• se lo traigo
• Spanyolországban: ’elhozom neki(k) [őt/azt]’.
• Latin-Amerikában: ’elhozom neki [őt/azt]’.
• se los traigo
• Spanyolországban: ’elhozom őket/azokat neki(k)’.
• Latin-Amerikában: ’elhozom nekik/nektek [őt/azt]’ vagy ’...őket/titeket/azokat neki’.

A részes és tárgyesetű névmások kombinált használata (Forrás: El Mexicano)

További példák a T/3. névmások használatára:

• ¡Invítalos a la fiesta! ’Hívd meg őket a bulira!’
• —Diles que me llamen. —Se lo diré. ’Mondd meg nekik, hogy hívjanak fel engem. – Majd megmondom nekik [azt].’
• —Quisiera comprarles unos regalos. —Yo se los compro. ’Szeretnék venni nekik néhány ajándékot. – Én megveszem nekik.’
• —¿Sorprendemos a los niños? —Claro, ¡sorprendámoslos! ’Meglepjük a gyerekeket? – Persze, lepjük meg őket!’ (A T/1. személyű -mos+los/las/les – vagyis a -moslos, -moslas, -mosles – végű alakokban a -mos személyrag -s végződése általában nem hangzik: sorprendámoslos [sorprenˈdamolos].)
• Las cartas aún no están escritas. Debo escribírselas. ’A levelek még nincsenek megírva. Meg kell írnom őket nekik.’
• Tienen calor. Se les fue el aire acondicionado. ’Melegük van. Elromlott [=elment] nekik a légkondicionáló.’
• —Pregúntales qué deberías hacer. —Gracias, se lo preguntaré. ’Kérdezd meg tőlük, mit kellene tenned. – Köszönöm, meg fogom kérdezni tőlük [azt].’

Az eddigiekben áttekintettük a személyes névmások különböző alakjait és a használatukra vonatkozó legfontosabb szabályokat. A példákat természetesen a végtelenségig lehetne sorolni, hiszen ha csak a simulónévmásokkal használt igealakokat vesszük, már akkor is rengeteg különféle kombináció lehetséges, azonban itt elsősorban a rendszer és logikájának megértése a cél. A téma hátralévő részében még néhány egyéb kérdést fogunk megvizsgálni a névmások használatával kapcsolatban.

A személyes névmások a mondatban

Mint az elején már említettem, a hangsúlytalan személyes névmások nem teljesen szabad morfémák, így sorrendjük is kötött; az igét – a felszólító alakok, az infinitivo és a gerundio kivételével – a mai nyelvben mindig megelőzik, s közéjük (a sztenderd nyelvben) más elem sem ékelődhet (tehát pl. nincs *te bien digo, csak bien te digo vagy te digo bien, azaz ’jól megmondom neked’).

Mindazonáltal nincs olyan megkötés, hogy egy hangsúlytalan személyes névmás kizárólag azzal az igével állhat, amelynek bővítménye – a kötöttség csak arra vonatkozik, hogy igével vagy igenévvel kell állnia (ezért is nevezik igei simulószónak). E variálhatóság leginkább a főnévi igeneves szerkezetekben mutatkozik meg: pl. a Me tengo que ir és a Tengo que irme éppúgy helyes, ha azt akarjuk mondani, hogy ’El kell mennem’. Vannak azonban olyan esetek, amikor a nyelvi szokás ezt a szabadságot korlátozza, pl. ha a névmás „vándorlása” félreértést okozna, vagy egyszerűen nem hangzik jól.

Az egyik ilyen tipikus eset, amikor a segédige pronominális: ilyenkor a névmás nem kerülhet a főige mögé. Például a se puso a llorar ’sírva fakadt’ kifejezés segédigéje a ponerse, éppen ezért nem mondhatjuk, hogy *puso a llorarse. A személytelen kifejezésekben ugyanakkor nem szokás a névmást a segédige elé rakni, így pl. az hay que decírselo ’meg kell mondani neki(k)’ jobban hangzik, mint a se lo hay que decir. Szintén nem lehetséges a segédige elé tenni a névmást olyan kifejezésekben, ahol a főige tárgyas, és az a mondat alanya: pl. Parecía entenderlo (nem *Lo parecía entender) ’Úgy tűnt, hogy érti’; Conviene intentarlo (nem *Lo conviene intentar) ’Illik megpróbálni’; Importa denunciarlo (nem *Lo importa denunciar) ’Fontos jelenteni azt’ stb.

Akkor sem túl elterjedt a segédige előtti névmás, ha az vélelmet, félelmet, kívánságot, értesülést fejez ki: Cree haberlo guardado (inkább, mint Lo cree haber guardado) ’Úgy hiszi, hogy eltette’; Prefiero ignorarte (inkább, mint Te prefiero ignorar) ’Inkább nem veszek rólad tudomást’; Deseo irme (inkább, mint Me deseo ir) ’El kívánok menni’; Negó saberlo (természetesebb, mint a Lo negó saber) ’Tagadta, hogy tudja’ stb. Mindez feltételezhetően a kifejezésben szereplő igék „tartalmasságával” van összefüggésben: ugyanis minél „tartalmasabb” jelentéssel bír – vagyis minél kevésbé „segédigeszerű” – a segédige szerepét ellátó ige, annál szokatlanabbnak érződik a nem hozzá tartozó névmás előrehozása. Tehát pl. a Lo negó saber azért is tűnhet furcsának, mert a Lo negó már önmagában is értelmes mondat lenne (’Tagadta’), szemben pl. azzal, hogy *Se puso, aminek egyedül semmi értelme.

Névmáskettőzés és redundáns használat

Szót kell ejtenünk egy fontos jelenségről, méghozzá a személyes névmások duplikációjáról. Abban az esetben ugyanis, amennyiben a mondatban vagy kifejezésben a hangsúlyos (tehát az alany-, vagy elöljárós esetű) személyes névmás az a elöljáróval – azaz tárgy- vagy részes esetben – szerepel, a tárgy-, illetve részes esetű hangsúlytalan névmás használata is kötelező, függetlenül a szórendtől: le digo a él ’neki mondom’, la quiero a ella ’őt szeretem’, a ti te perdono ’neked megbocsátok’ vagy vö. te perdono a ti ’neked bocsátok meg’.

Amennyiben a mondat részeshatározója vagy tárgya az állítmányt megelőzi, a részes vagy tárgyesetű névmást is kiteszik az igei állítmány elé (kivétel a fokalizálás, ld. lentebb):

• Preparé el desayuno a mi esposa. ’Elkészítettem a reggelit a feleségemnek.’
• A mi esposa le preparé el desayuno. ’A feleségemnek elkészítettem a reggelit.’ (szó szerint: ’A feleségemnek neki elkészítettem a reggelit.’)
• El desayuno se lo preparé a mi esposa. ’A reggelit a feleségemnek készítettem el.’ (szó szerint: ’A reggelit, neki azt elkészítettem a feleségemnek.’)
• Compré mi disco favorito. ’Megvásároltam a kedvenc lemezem.’
• Mi disco favorito lo compré. ’A kedvenc lemezem megvásároltam.’ (szó szerint: ’A kedvenc lemezem, azt megvásároltam.’)

A részes névmás használata abban az esetben, amikor a részeshatározó nem előzi meg az állítmányt, opcionális, bár a mai beszélt nyelvben szinte kizárólagos:

• (Le) preparé el desayuno a mi esposa. ’Elkészítettem a reggelit a feleségemnek.’
• (Les) conté un chiste a mis amigos. ’Meséltem egy viccet a barátaimnak.’

Ha a részeshatározó nem előzi meg az állítmányt (pl. a fenti példákban) és többes számú, mind Spanyolországban, mind Latin-Amerikában gyakori, hogy a részes névmás csak egyes számban áll (tehát nem egyezik számban a mondat részeshatározójával), melyet ilyenkor fel lehet úgy is fogni, mint ha nem is névmás lenne, hanem egyfajta állandósult, a cselekvés/történés „irányultságát” kifejező határozói simulószó (vö. pl. az olasz ne szócskával): Le conté un chiste a mis amigos.

Bizonyos igékkel – pl. az ún. verbos de afección, vagyis a valamilyen benyomást (tetszést, véleményt stb.) kifejező igék – az állítmány és a részeshatározó sorrendjétől függetlenül kötelező a részes névmás használata, az nem hagyható el. Ilyen pl. a gustarle ’vkinek tetszik vmi / szeret vmit’ ige:

• ¿Le gustan a tu hermana los bombones? ’Tetszenek a nővérednek/húgodnak a bonbonok?’
• ¿A tu hermana le gustan los bombones? ’A nővérednek/húgodnak tetszenek a bonbonok?’

A részes névmással ellentétben a tárgyas névmás kitétele egyenes szórend esetén – ha a mondat tárgya nem előzi meg az igei állítmányt – nyelvjárási jellemző (bár terjed a köznyelvben is):

• (La) llamaron a la profesora. ’(Őt) hívták a tanárnőt.’
• (Lo) tengo ese libro. ’Megvan nekem az a könyv’.

A todo, -a, -os, -as esetében viszont mindig kiteszik a tárgyas névmást:

• Lo tengo todo. ’Megvan mindenem.’ (Szó szerint: ’Azt birtokolok mindent’)
• Los conozco a todos. ’Ismerek mindenkit.’ (Szó szerint: ’Őket ismerem mindet’)
• —¿Leíste todos estos libros? —Sí, los leí todos. ’Olvastad mindezeket a könyveket? – Igen, olvastam mindegyiket.’ (Szó szerint: ’Igen, őket olvastam mindet.’)

Amennyiben a mondat tárgya fokalizáló – nyomatékosító-kiemelő – jelleggel előzi meg az állítmányt, a tárgyas névmás nem használatos:

• Este libro lo quiero. ’Ezt a könyvet akarom/szeretném.’
• Este libro quiero. ’EZT a könyvet akarom/szeretném.’

A se névmási és nem névmási használata

Az előzőekben már láthattuk, hogy a se (< lat. SĒ) valódi többfunkciós névmás, pontosabban – szigorúan nyelvtani értelemben véve – nem is minden esetben névmás. Tekintsük át, milyen szerepekben állhat az igei kifejezésekben:

1. Harmadik személyű visszaható (tárgy- vagy részes esetű) névmás: se lava ’mosakszik’, se visten ’felöltöznek’. Ebben a szerepében a visszaható/álszenvedő igék személytelen főnévi igenevét is jelöli: llamarse ’hívni vkit vhogy’, vestirse ’felöltözni’, irse ’elmenni’, arrepentirse ’megbánni’ stb.
2. A részes esetű le, les névmás alakváltozata a lo, la, los, las tárgyesetű névmások előtt: ¿Le contaste mi historia? – Sí, se la conté. ’Elmesélted neki a sztorimat? – Igen, azt elmeséltem neki.’ Itt valójában arról van szó, hogy latin ĬLLI (a kései kiejtésben kb. [ellʲe]) részes névmásból származó le az óspanyolban még rendelkezett egy lágyított ge [źʲe] alakváltozattal is, melyet a lo(s), la(s) tárgyas névmásokkal együtt használtak (vö. olasz glielo, gliela [lʲelo, lʲela] ’neki(k) azt’), majd ez a hangváltozások miatt idővel összekeveredett és beolvadt a se névmásba.
3. Szenvedő mondatok igei állítmányát vezeti be: En la reunión se discutieron todos los temas pendientes ’Az értekezleten megvitatták az összes függő témát’ (szó szerint: ’Az értekezleten megvitattatott az összes függőben lévő téma’). Ez azonos azzal, amikor a szenvedő állítmányt létigével (kopulával) + befejezett melléknévi igenévvel fejezik ki: En la reunión fueron discutidos todos los temas pendientes ’A gyűlésen meg lett vitatva az összes függő téma.’
4. Személytelen (alany nélküli) mondatok állítmányát vezeti be: Se es más feliz sin responsabilidades ’Boldogabb az ember felelősség nélkül’ (szó szerint kb. ’Boldogabb „vanatik” felelősség nélkül’). E funkció és az előző pontban leírt használat között az a lényeges különbség, hogy míg a szenvedő ige csak tárgyas lehet, addig a személytelen ige lehet tárgyatlan is – mint látjuk a példában –, és a se után mindig egyes számban áll.

Az 1–2. pontokban a se névmási szerepű, míg a 3–4. pontokban csupán nyelvtani funkciót – szenvedő igealakot, személytelen állítmányt – jelöl. A személytelen mondatokban (4. pont) lévő se szócskát szokták durva egyszerűsítéssel „általános alany”-nak is nevezni (valójában szó sincs semmiféle alanyról), magyarra pedig általában többes szám harmadik személyű igehasználattal, vagy az ember(ek) kifejezéssel fordítjuk az ilyen szerkezeteket.

A lo névmás állítmánykiegészítői szerepben

A semlegesnemű lo (< lat. ĬLLUD) hangsúlytalan személyes névmásnak van egy speciális mondattani funkciója is, amikor az igei-névszói állítmány névszói részét, vagyis az állítmánykiegészítőt (spanyolul atributo) „helyettesíti”, ami kopulatív igékkel fordul elő. Ebben a szerepben a lo nem tárgyesetű, hanem az ello ’az’ hangsúlytalan változata:

• —Ese libro es muy bueno. —Sí, lo es. ’Az a könyv nagyon jó. – Igen, [valóban] az.’
• —¿Eran guapas aquellas chicas? —Lo eran. ’Csinosak voltak azok a lányok? – Azok voltak.’
• Lo llaman democracia, pero no lo es. ’Demokráciának nevezik [azt], de nem az.’