Miért „többes számú” Brüsszel vagy London spanyolul?

Kezdő spanyolosként rácsodálkoztam, hogy a spanyolban is -s a többes szám jele, ahogy az angolban (és az összes nyugati újlatin nyelvben). Ez csak azért volt furcsa, mert az oroszban és a szláv nyelvekben éppen nem így van. Viszont szintén ez volt a többes szám jele a latinban a legtöbb esetben (kivéve az a- és o-tövű főnevek alanyesetét) és az összehasonlító nyelvtudomány jelen álláspontja szerint az indoeurópai alapnyelvben is, így pedig már egyáltalán nincs min csodálkozni.

Királyi Palota, Brüsszel (Forrás: Pixabay.com)

Mindebből az következik, hogy amint egy spanyolos meglát egy -s végződésű főnevet, egyből a többes szám jut eszébe. Azonban tudjuk, hogy ez nem mindig jelent többes számot – még akkor sem feltétlenül, ha történetileg valóban az volt. Volt már szó például az igei-névszói összetételekről, mint a paraguas ’esernyő’. Ezek olyan összetett szavak, amelyek egy igéből és egy sokszor többes számú főnévből állnak (vélhetően mondatszerű kifejezésekből keletkeztek összevonással valamikor régen, még az újlatin nyelvek kialakulásakor), de maga az összetett névszó ettől még nem többes számú, pontosabban egyes és többes számú alakja megegyezik. Ugyanígy viselkednek pl. a művelt eredetű -is végződésű, általában tudományos szavak is, pl. la(s) crisis ’a válság(ok)’.

De van néhány olyan városnév is, amely ránézésre többes számúnak tűnik: pl. Atenas (Athén), Bruselas (Brüsszel), Burdeos (Bordeaux) vagy Londres (London). De nem is kell ennyire messzire sem mennünk, mert ott van többek között a spanyolországi Burgos is. Ám könnyen belátható, hogy itt valójában nem többes számú alakokról van szó. Egyrészt semmi értelme nincs annak, hogy *Atena, *Brusela, *Burdeo vagy *Londre, másrészt a nyelvtani egyeztetés sem többes számban történik ezekkel a nevekkel: pl. La antigua Atenas (és nem *Las antiguas Atenas).

London (Forrás: Pixabay.com)

Persze az már más kérdés, hogy az Atenas tényleg többes számú alak volt az ógörögben (Ἀθῆναι [atʰēnai]), és a latinban (Athenae) is így használták, amit formailag megőriztek a mai európai nyelvek, köztük a spanyol (ld. még angol Athens, francia Athènes). Szintén többes számú főnevekből származnak általában az -s végződésű spanyol településnevek, valószínűleg a Burgos is.¹ A többi viszont történetileg sem volt többes számú, esetükben az -s végződés valamiféle analógia lehet.

A Londres lehetne akár a latin birtokos esetű Londĭni egy beszélt nyelvi *Lóndines alakváltozatának folytatója (ehhez ld. pl. Lūnae > lunes), ami hangtanilag tökéletesen bele is illene a képbe, de nem találtam forrást, amelyik ezt a felvetést megerősítené. Valószínűbb, hogy a Bruselas és a Londres alakokat egyszerűen a francia Bruxelles (vö. angol Brussels) és Londres közvetítette a spanyolba.²

Összefoglalva tehát azt állapíthatjuk meg, hogy bár ezek a nevek megtévesztően hasonlítanak a többes számú spanyol főnevekhez, esetükben szó sincs – ma már legalábbis – semmiféle többes számról.

---

¹	A burgo ’erőd, [tört.] község’ [CORDE:1076] köznévként is létezik a germán eredetű lat. burgus, -um átvételeként, de nem teljesen világos, hogy a városnév [CORDE:921] ennek többes számából, vagy közvetlenül a germánból ered-e.
²	A franciában az -s az ófrancia kettős esetrendszer latinból örökölt alanyeset-végződésének maradványa lehet.

Mértékegységek előtagjai, jelentésük és eredetük

Nem gondoltam volna, hogy valaha odáig süllyed az elektronikus újságírás színvonala, hogy egy informatikai témájú cikkben a digitális adattárolási kapacitásra vonatkozó, rendszerint csak „TB”-nek rövidített mennyiséget képesek kiírni betűvel úgy, hogy terrabyte (sic!), de hát ide is eljutottunk.

Ezen felbuzdulva – valamint lelkes olvasónk, Tamás felvetése alapján – nem voltam rest utánajárni a Nemzetközi Mértékegységrendszerben (francia: Système International d’Unités, SI), hétköznapi nyelven a metrikus rendszerben használt előtagok (prefixumok) forrásának és eredeti jelentésüknek. Bevallom, engem is értek meglepetések – persze pozitív értelemben szólva...

(Forrás: El Mexicano / https://en.wiktionary.org)

S mint a táblázatból kitűnik, legnagyobb meglepetésemre a pico- (magyar forrásokban piko-) előtag éppen spanyol eredetű (de őszintén szólva a dánra sem nagyon számítottam a femto- és atto- esetében). Nem részleteztem, hiszen itt nem a messzemenő etimológiai fejtegetés volt a cél, de maga a spanyol pico szó is megér egy magyarázatot. Ennek végső forrása az egyébként ókelta eredetű latin beccus – pontosabban ennek tárgyesete, a beccu(m) – ’csőr’, a valószínűleg hangutánzó eredetű (és valamennyi nyugati újlatin nyelvben közös) picar ’csíp, szúr’ ige, esetleg még a latin picus ’fakopáncs, harkály’, ill. pica ’szarka’ szavak hatásával.

A táblázat PDF-változata innen letölthető és szabadon felhasználható. Mindössze annyi kérésem lenne, ha már dolgoztam vele, hogy legyen egy hivatkozás is az eredeti forrásra, erre a bejegyzésre. Az előtagok gyakorlati felhasználására pedig néhány szemléletes példa az Űrkutatás magyarul nevű kiváló ismeretterjesztő csatorna alábbi videójában látható:

Vakcina, vacuna – de mi köze az oltásnak a tehenekhez?

Egy évvel ezelőtt még csak a karanténról beszélhettünk a koronavírus-világjárvány kapcsán, de szerencsére most már rendelkezésre áll a védőoltás is, újabb szóval, a vakcina. Lehet, hogy annyira nem is új ez a szó, mindenesetre nem emlékszem a gyerekkoromból, hogy bárki is így hívta volna (idegen szakkifejezés lévén a történeti-etimológiai szótárakban sajnos nem szerepel).

Hegyoldalon legelésző tehenek (Forrás: Pixabay.com)

Akárcsak a karantén, számunkra a vakcina szó alakja sem mond különösebben semmit, de valószínűleg ugyanígy van ezzel az átlagos angol anyanyelvű is, ahol vaccine, francia jövevényszóval. Sokkal könnyebb helyzetben vannak viszont az újlatin nyelveken beszélők, természetesen. A spanyol ajkúak számára például teljesen egyértelmű, hogy a vacuna ’védőoltás’ a vaca (< lat. VACCA) ’tehén’ szóval van összefüggésben: ez ugyanis nem más, mint a belőle képzett melléknév, a vacuno, -na ’marha-, tehén-’ (pl. res vacuna ’marhahús’) főnevesült nőnemű alakja.

Ezzel el is jutottunk az alapkérdéshez, hogy mégis mi köze lehet a védőoltásnak a marhához. Nos az, hogy az oltás feltalálója, Edward Jenner (1749–1823) angol sebész és tudós tehénhimlővírust használt a kísérletéhez, amellyel bebizonyosodott, hogy akit megfertőztek vele, már nem kaphatja el a veszélyes fekete himlőt. A tehénhimlő pedig latinul variola vaccina, amely spanyolul viruela vacuna, ahonnan a vaccina, ill. vacuna melléknév ’védőoltás’ jelentésű főnévként önállósult. Ebből képezték aztán a vakcinál (to vaccinate; vacunar) és vakcinálás (vaccination; vacunación) szavakat is.

„Ya sabes que estoy de ti vacunada...” – ’Már tudod, hogy be vagyok veled oltva...’

Helyeslés az újlatin nyelveken

Az igen újlatin megfelelői (Forrás: El Mexicano)

Beszéltünk már a köszönet kifejezéséről az újlatin nyelveken, most pedig megnézzük, hogy az ’igen’ jelentésű határozószó honnan származik a latin modern változataiban. Ez a téma azért is érdekes, mert a klasszikus latinban nem létezett kizárólag igenlésre használt szó – ami természetesen nem azt jelenti, hogy a rómaiak ne tudtak volna helyeselni –, így az újlatin nyelvi megfelelők forrásai különböző latin kifejezések voltak. Lássuk, hogy pontosan melyek is.

A legtöbb nagyobb újlatin nyelv ’igen’ jelentésű szava, tehát az olasz sì, spanyol, galiciai és katalán sí, valamint a portugál sim [szĩᵐ] a latin SĪC (EST), ’így (~úgy) van’ kifejezésből ered. A portugálban a szó végi nazális magánhangzó késői fejlemény (vö. óportugál si és galiciai sí), valószínűleg a não [nãu̯ᵐ] (< lat. NŌN) ’nem’ analógiás hatása. A latin alak végén lévő [-k] a beszédben nagyon hamar lekophatott és mindössze néhány rögzült kifejezésben maradt fenn (ehhez ld. NĔC ŪNU > sp. ninguno, kat. ningú ’semmilyen, semelyik, sehány’, HĀC HŌRA > ósp. és port. agora ’most’). Mivel a latin SĪC ezáltal az eredeti tartalmas jelentését elvesztette, az újlatin nyelvek ezt egy rövid szócskával „megerősítették”: ol. così és kat. així (< ECCU SĪC), port. assim és ósp. assí, mai sp. así (< AD SĪC) stb. ’így, úgy’.*

A Gallia területén kialakult újlatin nyelvek, a francia és az okcitán némileg eltérő megoldást választottak, bár ez is teljesen analóg az előzővel. A francia oui [u̯i] közvetlen forrása az ófrancia oïl, amely az o-il ’az az’ kifejezés összevonása. Ennek végső eredete pedig a latin HŌC ILLE (~ ILLUD) EST ’ez az’ – egészen pontosan: ’ekként van az’. Ebből már könnyű kitalálni, hogy az okcitán òc [ɔ] egyszerűen a latin HŌC (az HĪC hím- és semlegesnemű határozói esete) ’ekként, így’ folytatása.

A régiességéről nevezetes szárdban két szót is használnak hasonló jelentésben: az emmo ’igen, persze, természetesen’ a latin IMMO ’sőt, inkább’ folytatása; az eia ’igen’ etimológiájáról nincs információ (talán a lat. EIA! ’ez az! rajta!’ indulatszóból jöhet). S végül a román a kakukktojás: a da természetesen nem latin eredetű, hanem átvétel valamelyik szláv nyelvből. A latin ITA ’így, úgy stb.’ alakból való származtatása komolytalan (bár nem zárható ki teljesen ennek hatása).

---

*	A kettő között a legtöbb nyelv nem tesz különbséget.

Az üzlet nem hobbi! – Ocio és negocio

A spanyol ocio szót bizonyára mindenki ismeri, aki beszéli a nyelvet, hiszen eléggé hétköznapi, de hogy a spanyolul nem tudók számára is világos legyen, jelentése ’szabadidő, tétlenség’, illetve modern értelemben leginkább ’hobbi, szabadidős tevékenység’; 15. századi latin jövevényszó (< ōtium ’pihenés, szabadidő, tétlenség’; ld. még ol. ozio és port. ócio – hasonló jelentésekkel).

A negocio ’elfoglaltság, (üzleti) tevékenység, vállalkozás’ még ennél is sokkal régebbi, 13. századi latin átvétel (< negōtium ’elfoglaltság, kötelesség, ügy’), és bár elsőre talán nem is gondolnánk (hiszen a -cio névszói végződés egyébként is gyakori), az előző szóval áll etimológiailag kapcsolatban.

Mujer de negocios – Üzletasszony (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

A rendelkezésre álló források szerint a latin negōtium az ōtium fosztóképzős alakja lehetett eredetileg, és azt feltételezik, hogy a *NEC ŌTIUM, azaz ’nem tétlenkedés’ – innen pedig: ’elfoglaltság’ – kifejezésből vonódott össze. (A nec a klasszikus nyelvben ’sem, nem is’ jelentéssel bírt, innen > sp. ni és ning-.) Ugyanakkor megválaszolatlanul marad az a kérdés, hogy miért nem az *in|ōtium formát választották erre a rómaiak, amely elterjedtebb képzési mód volt.

Felhasznált források

• Coromines, J.(1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 388, 396.
• De Vaan, M. (2008): Etymological Dictionary of Latin and the other Italic Languages, 437.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª ed. [ocio, negocio]
• Ocio – Wikipédia spanyol nyelven

Magyar füge és spanyol higo

Kissé gyanús volt nekem már régóta ez a két szó, noha csak egyetlen mássalhangzó, a [g] közös bennük a magyarban és a spanyolban. Persze mondhatnánk még, hogy ezen kívül mindkettő két szótagú, de a két szótagú szavak annyira általánosak minden nyelvben, hogy ez semmit sem tenne hozzá a gyanakvásunkhoz. Ám nézzünk inkább a kulisszák mögé!

Kezdjük a spanyollal. Az higo ’füge’ az azonos jelentésű latin FĪCU(M) – a FĪCUS vagy FĪCUM tárgyesetének – folytatója, a spanyolban teljesen szokványos, magánhangzó előtti [f] > [h] > ∅ gyengüléssel (erről részletesen a Wikipédiában lehet olvasni).

(Forrás: Pixabay.com)

A magyar füge viszont 14. századi olasz jövevényszó, de nem a tulajdonképpeni olaszból, mert az fico, hanem egy északolasz nyelvváltozatból származik, méghozzá egy többes számú (nőnemű) fighe [fíge] alakváltozatból, amelynek természetesen szintén a latin FĪCUS ~ FĪCUM a végső forrása (ez a latinban valószínűleg kétnemű főnév volt). S hogy mennyire régi az átvétel, azt jól jelzi, hogy az eredeti [i] helyén az [ü] magánhangzó áll – talán ezért sem érezzük ezt ma már idegen szónak.

A gyanú tehát beigazolódott, itt is a latin a kapcsolódási pont! Érdemes még tudni, hogy a spanyol higo csak a késői fügét jelenti, amely a közönséges fügefák (higueras comunes) termése. A kétszer termő fügefák (higueras brevales vagy breveras) első termésére – amely nagyobb is – egy másik szó használatos, a breva. Ennek forrása pedig a latin [FĪCUS] BĬFĔRA (> *bévera > bebra > breva), melynek jelentése ’kétszer termő [füge]’ volt. S ha valaki még inkább be akar nézni a kulisszák mögé, jegyezze meg, hogy az higo jelentése a népnyelvben/szlengben lehet ’buksza’ [női nemi szerv] is.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 86.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest
• MTA Nyelvtudományi Intézet: Új magyar etimológiai szótár
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª ed. [higo, breva]
• Zaicz Gábor (2006): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 236.

Gracias, Merci, Mulțumesc, Obrigado

Csak egy apró gesztus, viszont annál fontosabb. Megköszönni valamit sosem késő. De vajon honnan származik az újlatin nyelvek Köszönöm! jelentésű kifejezése?

A legtöbb újlatin nyelvben (ol. grazie, sp. gracias, kat. gràcies, szd. gràtzias) a latin GRĀTIAS [AGO, AGIMUS], azaz ’köszönetet teszek/teszünk’ kifejezésből származik (félig művelt úton), amelyet tehát már a latinban is többes számban, tárgyesetben használtak. A három legszélső újlatin nyelv, keleten a román, nyugaton pedig a francia és a portugál viszont nem a többségi megoldást választotta.

Kezdjük nyugaton. A francia merci forrása a latin MERCĒDE(M) – a MERCES tárgyesete –, melynek eredeti jelentése ’díj, fizetség, jutalom’, majd innen ’hála, köszönet’; vagyis nagyon hasonló jelentése volt az előzőhöz. A franciából sok más nyelvbe is átkerült mint bizalmas forma. (A latin többes számú MERCĒDES folytatójaként egyébként létezik a katalán mercès is, azonban nagyon választékos és kihalófélben van a használata.) A portugál obrigado, -da a latin OBLIGĀRE ’(el-/le-)kötelez’ szenvedő melléknévi igenevéből ered (OBLIGĀTUS, -A, -UM), tulajdonképpen a spanyol obligado, -da ’lekötelezett’ megfelelője lenne szó szerint. Ezzel magyarázható, hogy a beszélő nemével egyeztetődik.

(A képek forrása: Pixabay.com)

A legkeletibb újlatin nyelvben, a románban a magyarhoz hasonlóan külön ige szolgál a köszönet kifejezésére, a mulțumí ’(meg)köszön’: mulțumésc ’köszönöm’, mulțumím ’köszönjük’ stb. (Némiképp hasonló ez a spanyol agradecer igéhez, csak azt nem a gracias helyett, hanem a magyar ’megköszön’ jelentésében használják.) A román etimológusok szerint ez belső képzésű ige, amely a la mulți ani! ’sok boldogságot!’ (szó szerinti fordításban: ’még sok évig!’) jókívánságból keletkezett, melyet többek között születésnap alkalmából szoktak mondani. A kötetlen nyelvben szintén használják a franciából átvett mersí formát is. (A román szótári hagyománynak megfelelően a hangsúlyt ékezettel jelöltük.)

¡Gracias por haberlo leído! – Köszönöm, hogy elolvastad! 😉

Miért tártaros spanyolul a tatárok neve?

Angolul és franciául Tatars, németül Tataren, olaszul Tatari, oroszul татáры [tatárü] – csak hogy néhány ismertebb nyelvet említsünk –, törökül és saját nyelvükön tatarlar,

spanyolul és portugálul azonban tártaros.

Na de mit keres ott az első [r]? – Még mielőtt belemennénk a részletekbe, gyorsan tisztázzuk, hogy a tatárok megnevezést kétféle népcsoportra használják: egyrészt azokra a mongol nyelvű történelmi törzsekre, akik a középkorban betörtek Európába („tatárjárás”), másrészt több török nyelvű mai népcsoportra, akik többségében az Oroszországhoz tartozó Tatárföld területén, valamint kisebb lélekszámban máshol is élnek, főleg Közép-Ázsiában és Kelet-Európában, pl. a Krím-félszigeten (ők a krími tatárok). E kettősség valószínűleg onnan eredeztethető, hogy a középkorban mindenféle törzset neveztek így, akik a mongol birodalom fennhatósága alá tartoztak, függetlenül a nyelvüktől.

Kazan, Tatárföld (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A tatár népek nem beszélnek egységes nyelvet; önmagában a tatár nyelv megnevezés az oroszországi Tatárföldön élő tatárok nyelvére utal. A krími és a szibériai tatárok közeli rokon, de eltérő kipcsak-török nyelvváltozatokat beszélnek.

Maga a tatar szó valószínűleg mongol eredetű, és arab-perzsa közvetítéssel kerülhetett az európai nyelvekbe. A tartar- tőváltozat kialakulásáról azonban a középkori latin – vagyis valamelyik újlatin nyelvváltozat (talán a francia) – tehet! A latinban ugyanis létezett egy Tártarus név (ez a görög Τάρταρος, Tártaros átvétele), amely átvitt vagy költői értelemben ’pokol’ jelentésű volt. (Végső forrása nem tisztázott – egy legenda szerint a görög Tartessos név torzulása.) S mivel a tatar szónak nem volt semmi értelme az akkori beszélők számára, ám ismerős volt nekik a latin Tártarus, ezért így kezdték hívni a tatárokat. Az ilyen változást népetimológiának vagy szóértelmesítésnek nevezzük.

Ezt az alakot őrizte meg a spanyol és a portugál. A tartar- tőváltozat létezik egyébként a többi nyelvben is, de ebben az értelemben régiesnek számít, és inkább az etimológiát tükröző tatar- tövet használják. A franciában a Tatars szó kifejezetten a mai tatárokra, míg a Tartares történelmi kontextusban, a népvándorláskori mongol és tatár törzsek összefoglaló neveként használatos.

Tatár popzene
Plusz érdekesség, hogy ugyanezt az alakváltozatot találjuk a tartármártás (franciául sauce tartare, spanyolul salsa tártara) szóban – amely tehát valójában ’tatármártás’ – és a tatárbifsztek francia nevében (steak tartare) is. Hogy ezeknek az ételeknek mennyi közük van valójában a (történelmi) tatárokhoz, az nem teljesen világos. Az egyik feltételezés szerint nevükben a ta(r)tár- átvitt értelemben a barbárokra (középkori germánok) utal, vagyis jelentése ’durva, vad’; egy másik szerint pedig a Keletről Európába hozott különböző ételkészítési szokásokkal (húsok, kolbászok, zsírok, sajtok, szószok stb.) lehet kapcsolatban, amelyekre nagy hatással volt a mongol-török kultúra.

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi köze a karanténnak a negyvenhez?

A koronavírussal kapcsolatban gyakran hallhatjuk, olvashatjuk mostanában a karantén kifejezést. A magyar hangalak, persze, egy átlagembernek semmit sem árul el a szó eredetéről. Na és az angol quarantine? Hát, nagyon ez sem, legalábbis azok számára, akik csak angolul tudnak a magyaron kívül. Viszont aki tanult valamelyik újlatin nyelven, mondjuk olaszul vagy spanyolul, annak már nagyon is árulkodó lehet a quarantina [kʷarantína] vagy a cuarentena [kʷarenténa]. (A kiejtés átírásában az ékezet a szóhangsúlyt jelöli, nem pedig a magánhangzó hosszúságát.)

(Forrás: Pixabay.com)

Aki ezek után úgy gondolja, hogy e szavaknak bármi közük is lehet a quaranta [kʷaránta], illetve cuarenta [kʷarénta] (< régi quaraenta < lat. QUADRAGINTA, amely a beszélt nyelvben valahogy úgy hangzott, hogy [kʷarajínta]) ’negyven’ számnévhez, bizony jól gondolja! A quarantina, cuarentena ugyanis ennek névszói származéka, melynek eredeti jelentése egyszerűen ’negyvenes’. (Megjegyzendő, hogy a mai olasz quarantina szót továbbra is csak matematikai értelemben használják, míg a ’karantén’ jelentésben ennek hangalaki változata, a quarantena használatos.)

(Forrás: Pixabay.com)

Na jó, és akkor mégis mi köze van a karanténnak a negyvenesekhez? Nos, természetesen nem a negyvenévesekkel van összefüggésben, hanem a negyven nappal. A középkori Velencében ugyanis az volt a szokásrend, hogy a fertőző járvány sújtotta területekről érkező hajókat 40 napig tartották vesztegzár alatt távol a kikötőktől. Maga a kifejezés tehát az olaszból terjedt el ebben a jelentésben. A magyarba – a hangalakjából következően – vélhetően a francia quarantaine [kaʁõten] közvetítette.*

---

*	Téves az a magyarázat, mely szerint a karantén az olasz quaranta giorni ’negyven nap’ kifejezésből származik.

A nagy nemzetközi sajtkérdés

Tamás – nyelvtanár, a Webnyelv.hu oldal szerkesztője – vetette fel a következő érdekes témát (formázás és kiemelések tőlem):

A sajt szón gondolkoztam el, olaszul miért formaggio (francia: fromage, az r „arrébb kerül” az olaszhoz képest), spanyolul meg queso (portugálul queijo). Biztos az angol cheese vagy német Käse szóból került a spanyolba, bár latinban is ilyesmi volt. Szóval inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe is. De az olaszba, franciába nem tudom, honnan került. Románul [brânză – a szerk.] ráadásul még teljesen eltérőbb, semmire nem hasonlít, még szláv nyelvek szavára sem, ahogy néztem.

Nos, kezdjük azzal, hogy a nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések szerencsés esetben árulkodhatnak a változás, illetve szóátvétel irányáról – az angol és a spanyol tekintetében épp egy ilyen szerencsés esettel állunk szemben. Tehát máris egyértelmű, hogy a spanyol queso forrása semmiképpen sem lehet az angol cheese, hiszen a természetes hangváltozás iránya mindig [k] > [cs] és sosem fordítva (elméletileg ez csak abban a nagyon speciális esetben fordulhat elő, amikor egy olyan nyelv vesz át egy [cs]-vel kezdődő szót, amelyben nincs ilyen és semmilyen más hasonló, elöl képzett mássalhangzó, de van [k], és a beszélők úgy hallják, hogy ez a hang áll hozzá a legközelebb – vö. angol Merry Christmas → hawaii Mele Kalikimaka).

Sajt, kenyér és bor – kell ennél jobb? (Forrás: Pixabay.com)

Tamás rögtön korrigált is, belátva, hogy inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jó helyen kapiskált. Ahhoz nem fér kétség, hogy a spanyol és a portugál alakok a latinból származnak, méghozzá az azonos jelentésű CĀSĔUS tárgyesetű CĀSĔU(M) alakjából. Ez a beszélt latinban először *CAĔSU [kájszu] lett, s ez volt igazából a mai spanyol és portugál alakok közvetlen forrása. A német Käse és az angol cheese végső forrása is ugyanez – a történetben csupán az a csavar, hogy a latinból való kölcsönzés még az ősgermán korban történhetett, amelyre egy *kāsijaz alakot feltételeznek. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mai germán alakok – közvetlen ősüket tekintve – germán eredetűek, de mégis a latinból származnak.

Térjünk rá Tamás valódi kérdésére, az olasz és francia megfelelőkre. Itt sem lesz nehéz dolgunk. Az olasz formaggio az ófrancia formage átvétele (mai fr. fromage), amely valószínűleg a beszélt latin *(CĀSĔU) FŌRMÁTICU, azaz ’formázott sajt’ kifejezésből önállósult (nem ritka az a nyelvváltozás, amikor egy kifejezésnek csak az egyik szava él tovább a teljes kifejezés jelentésében). Ehhez kapcsolódóan Tamás még megjegyzi, hogy „az r »arrébb került« az olaszhoz képest” – persze nem az olaszhoz, hanem a régi franciához képest, amelyből az olasz átvette, a változás tehát magában a franciában történt – és itt el kell mondani, hogy a [CVr] < > [CrV] (C=mássalhangzó, V=magánhangzó) olyannyira általános hangváltozások, hogy szinte mindegyik élő nyelvből találni rájuk példákat (vö. lat. SEMPER > ol. sempre, sp. siempre, FORMŌSU > rom. frumós, PRŌ > sp. por stb.).

Kecskesajt (Forrás: Pixabay.com)

S végül nézzük a román brânză alakot, amely valóban nem hasonlít egyik rokon nyelv megfelelő szavára sem – és sajnos nem is tudni róla semmi többet. Ebben persze semmi különös nincs, minden nyelvben előfordulnak ismeretlen eredetű szavak – pl. az ibériai újlatin nyelvekben a ’vaj’ jelentésű szó ilyen (port. manteiga, sp. manteca, mantequilla, kat. mantega stb.). Érdekesebbek viszont a szláv nyelvek szavai a sajtra (pl. szlovák syr, orosz сыр stb.), amelyek egy ’savanyú’ jelentésű indoeurópai *suhrós szóból jönnek (s ugyaninnen az ang. sour, ném. sauer is).

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ember és hombre?

Az etimológiában kevésbé jártas érdeklődőkben könnyen gyanút kelthet a feltűnő hangalaki hasonlóság a magyar ember és a spanyol hombre szavak között, hiszen még a jelentésük is megegyezik. Felismerte ezt Bálint nevű olvasónk is, aki – szerencsére – mégsem vont le ebből messzemenő következtetéseket, csupán szeretett volna tisztán látni a kérdésben:

Érdekelne, hogy van-e kapcsolat a magyar ember és a spanyol hombre szavak között. Eddig nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzést.

Kedves Bálint, máris pótoljuk ezt a hiányt! Mindenekelőtt, a két szó hangalakja közötti hasonlóságot az okozza, hogy mindkettőben megtalálhatóak az [m b r] mássalhangzók, ugyanebben a sorrendben, valamint a [CVr]~[CrV] (C: bármilyen mássalhangzó, V: bármilyen magánhangzó) típusú váltakozások is elég gyakoriak a beszélt nyelvekben. Ezenkívül mindössze egy magánhangzóban különböznek egymástól, amely a magyarban [e], a spanyolban [o], és azt is el kell mondani, hogy az [e]~[o] váltakozás sem ritka (vö. sp. frente ’homlok’ ~ frontal ’elülső, homlok-’). Hangtanilag tehát semmi akadálya nem lehetne, hogy a két szó történetileg összefüggjön egymással.

Ember, férfi, nő, kapcsolat...

Ám sajnos mindez csak illúzió. Először is tudni kell, hogy a spanyol szóban lévő [br] hangsor nem túl régi fejlemény. Az hombre forrása ti. a latin HOMO – eredetileg tárgy- vagy határozóesetű – beszélt nyelvi HÓMĬNE [om(i)ne] alakváltozata, amely a középkori spanyolban is még omne alakban fordult elő (a h- megléte vagy hiánya ne legyen megtévesztő, ez már a klasszikus latinban sem volt kiejtett hang, csupán megegyezés és hagyomány kérdése, hogy írásban megjelenik-e vagy sem). Ezután az [n] elhasonulással [r]-ré vált, mert az [m]+[n] hangsort, vagyis a két eltérő nazális mássalhangzót egymás után nehézkes kimondani; majd utolsó lépésként az [m] és az [r] közé, mintegy átvezető „hídhangként”, befurakodott egy ejtéskönnyítő [b] – amely tehát nem is etimológiai – és így jutunk el a mai hombre alakhoz. Megjegyzendő még, hogy míg a többes számú lat. homines ’emberek’-et is jelentett, addig a spanyol hombres ma kizárólag ’férfiak’ jelentésű (erről külön cikkben írtunk).

Másodszor, a magyar ember főnév régi belső fejlemény. Valószínűleg összetett szó volt, melynek elemei mára elhomályosultak. Az em- előtag jelentése feltehetően ’anya, nő’ volt (vö. finn emä ’nőstény, anya, anyaméh’), a -ber utótag pedig történetileg a férj szóval függhet össze – vagyis az összetétel kezdeti jelentése talán ’nő+férfi’ lehetett. (Hasonló szóalkotási módok az ’ember’ jelentés kifejezésére más nyelvekben is léteznek, ld. pl. baszk gizon-emakume ’ember(ek)’, szó szerint ’férfi-nő’.)

A katalánban és a franciában egy névmásként használt „rövid” alak is létrejött. (Forrás: El Mexicano)

S végül, de nem utolsósorban, egy magyar és egy spanyol szó között szinte kizárólag csak olyan történeti kapcsolat létezhet, hogy az mindkét nyelvben egy harmadikból származik (itt leginkább a latin, az olasz, a francia, a német vagy újabban az angol jöhetne szóba). Jelen esetben ez természetesen nem lehetséges – annál is inkább, mivel a magyar a latin szavak klasszikus alakját szokta átvenni.

Befejezésként, az imént leírtak újfent tanulságként szolgálhatnak arra nézve, hogy miért nem vehetőek komolyan a mindenféle nyelvtörténeti ismeretet nélkülöző áltudományos szó-összehasonlítások, amelyeket egyes amatőr „kutatók” egymástól távoli nyelvek „rokonítására” használnak. Slusszpoénként meg lehetne említeni még a spanyol hembra ’nőstény’ alakot is a hasonlóság miatt, melynek azonban még a spanyolon belül sincs semmi köze etimológiailag az hombre főnévhez, ugyanis a latin FĒMĬNA folytatója, amely egy másik indoeurópai tőből származik.

Honnan jön a sport szó?

Talán az egyik leggyakrabban használt nemzetközi szó a sport, jelentését sem kell magyarázni, és szinte minden nyelven hasonlóan hangzik – látszólag kivétel a spanyol deporte. Mit is lehet róla tudni?

Tulajdonképpen mindent, így nincsenek meglepetések: az angolból terjedt el, a magyarba angol és német közvetítéssel került. Nézzük meg, hogy az angolba hogyan került. Természetesen ez sem titok: a középangol sporten igéből, amely szintén a középangol disporten ~ desporten rövidült változata, eredetileg ’szórakozik, játszik, múlatja az időt stb.’ jelentésekkel.

A középangol alak a francia de(s)porter átvétele, hasonló jelentésben, a franciában pedig a latin DEPORTĀRE folytatójáról van szó. Persze erről rögtön a magyar deportál ’száműz, kitelepít’ ige juthat eszünkbe, ám a latinban eredetileg csak annyit jelentett, hogy ’elhord, elszállít’ (majd innen a ’száműz’).

Evezéssel múlatja az időt...

De hogy is jutunk el az ’elhord’-tól a ’sportol’-ig? Nos, a források szerint az igét a 13-14. században kezdték el használni – talán egy (kései/középkori latin?) ’eltereli a figyelmét, elvonatkoztat [a komoly dolgoktól/gondoktól]’ jelentésátvitelen keresztül – arra, hogy ’időt tölt, lazít, szórakozik’, s innen már egyenes út vezetett a modern ’sportol’ jelentésig.

A történet szinte ugyanez a spanyolban is. A különbség csak az, hogy a deportarse igét – amely természetesen szintén a latin DEPORTĀRE folytatója – ma már nem használják ’szórakozik’ jelentésben (helyette a divertirse használatos – erről még lásd később!), viszont a belőle képzett deporte főnév az angol mintájára felvette a modern ’sport’ jelentést. Annyit talán még érdemes tudni, hogy régebben ezt inkább csak többes számban használták általában a sportra mint fizikai aktivitásra utalva (deportes), de ma már nincs így: a deporte tehát jelentheti a sportot és egy konkrét sportágat egyaránt.

Egyébként figyelemre méltó a párhuzam a mostani spanyol ’szórakozik, időt tölt’ jelentésben használt divertirse (→verter) igével: a latin divĕrtĕre eredeti jelentése ugyanis ’eltér, elválik, felbomlik, különbözik’, illetve hasonlóképpen ’elvisz valahova’ volt. Vagyis egyáltalán nem meglepő, ha rokon értelmű szavakból hasonló metaforákat alkotnak különböző időpontokban.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Harper, Douglas (2001–2019): Online Etymology Dictionary
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 749.

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Angol do, spanyol hacer – na ugye, hogy hasonlítanak!

Miközben álnyelvészek azon munkálkodnak, hogy szavak összehasonlítgatása alapján olyan nyelveket próbálnak egymással összehozni, amelyeknek az eddig ismert történelem során soha nem volt és nem is lehetett semmi közük egymáshoz, az igazi tudósok éppen olyan szavak alapján kutatják a valódi nyelvrokonságot, amelyek ma már egy nem hozzáértő számára egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ezekben a szavakban már csak a nyelvtörténészek látják meg a „hasonlóságot”.

A titok nyitja a rendszeres hangváltozások kimutatása. Sosem onnan derül ki két nyelv rokonsága, hogy a szavaik a mai állapotukban hasonlítanak egymásra (természetesen ez sem kizárt, ha nyelvtörténeti időben mérve nem olyan régen váltak el egymástól), hanem éppen onnan, hogy másképp változtak meg, ám e változások rendszert alkotnak és kölcsönösen megfeleltethetőek egymásnak. Tehát pl. ha egy alapnyelvi [p] hangból magánhangzók között [b] lett az egyik leánynyelvben, a másikban pedig [f], akkor ez az összes olyan szóra igaz lesz, amelyben a kiindulási nyelvben [p] volt magánhangzók között. Pontosan ez a rendszeres hangmegfeleltetés lényege, amelyet az áltudományos „kutatók” sosem vesznek figyelembe (ahogy azt sem, hogy több ezer év alatt teljesen megváltozik a szavak hangalakja, ami éppen kizárná azt, hogy két távoli nyelv feltételezetten azonos eredetű szavai ma is hasonlítsanak egymásra).

Valóban így hangzott az indoeurópai alapnyelv?
Nem véletlenül hoztam fel példának a címben a nyelvek egyik leggyakrabban használt igéje, a ’csinál’ angol és spanyol megfelelőjét. A do és az hacer persze egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, jól kiröhögnének, ha megpróbálnám megmagyarázni, hogy miért mégis; és ezen az sem segítene, ha tudjuk, hogy a spanyol hacer korábban (valamikor a 12. században) még [fʰadzer] volt. Ehhez ugyanis azt is tudni kell, hogy a latin f- (amelyről korántsem biztos, hogy tényleg olyan [f] volt, mint a magyarban, vagy inkább egy ajakréssel ejtett „fújásszerű” hang: [φ]) három különböző indoeurópai alapnyelvi hang, a *dʰ-, a *bʰ- és a *gʷʰ- folytatója (a csillag feltételezett, kikövetkeztetett hangot jelöl). A hangtanban úgy hívják őket, hogy zöngés hehezett zárhangok (az utolsó még ajakkerekített is). Az első kettő kiejtése olyasmi, mint a magyar adhat és dobhat szavakban, a harmadik meg kb. mint a népiesen mondott „lóughat” – mindhárom esetben csak az a különbség, hogy ezek az alapnyelvben egy-egy önálló hangnak számítottak, vagyis szótő elején is állhattak.

Az alapnyelvi zöngés hehezett zárhangok változásai az itáliai nyelvekben [Stuart-Smith, Jane (2004): Phonetics and Philology. Sound Change in Italic, Oxford, 223. & Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum, 81.] (Forrás: El Mexicano)

A fentiek alapján már az olvasó is ki tudja következtetni, hogy ha az angolban egy szó elején d-, a latinban pedig f- áll, akkor az indoeurópai alapnyelvi közös hang minden bizonnyal a *dʰ- lehetett (de legalábbis ez sokkal valószínűbb forgatókönyv, mint a *bʰ- vagy a *gʷʰ-, amely elég nehezen válhatna d-vé). S valóban, az összehasonlító nyelvtudomány azt mondja, a ’csinál’ alapnyelvi töve *dʰeh- lehetett (melynek végén a -h egyezményes jelölés egy közelebbről nem meghatározott torokhangra, amely a legtöbb mai nyelvből eltűnt, de a mellette lévő magánhangzó hangszínét megváltoztathatta). Persze egyetlen nyelv nem lenne elég erős bizonyíték ahhoz, hogy ezt készpénznek vegyük, hogy így volt. De szerencsére segítségünkre jönnek a szláv nyelvek, melyek ősében [dʲel-] volt a tő – bár van olyan mai szláv nyelv, amelyben nem ezt használják arra, hogy ’csinál’ – és ez máris megerősíti a feltételezést...

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ilyen nyelv is vót valamikor...

A balti-finn nyelvek jelenlegi elterjedése. A térképen már nem
szereplő vótok az itt izsórként (Ingrian) feltüntetett területen és
attól keletre laktak. (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A Miért alemán spanyolul a német? cikkhez fűzött egyik megjegyzésben szó került a vótok elnevezéséről. Ez a blog témájától kissé távol eső vendégposzt ezt a kérdést járja körül részletesebben.

A vót a balti-finn nyelvek déli ágába tartozó nyelv, amelynek legközelebbi rokona az észt, olyannyira, hogy az északi észt nyelvjárások és a vót közt nagyfokú kölcsönös érthetőség áll fent. A 20. század végén pár tucat idős ember beszélhette még a nyelvet, így ma már kihaltnak tekintik. Hajdan azonban a Pejpusz- (Csúd-) tó, a Ladoga és az Ilmeny-tó háromszögének jelentős népességét adták, így a mai Szentpétervár is az ő szállásterületük volt. A nyelv valahai jelentőségét mutatja, hogy egyes 13. századi feljegyzések szerint a keleti szláv Novgorodi Köztársaság közgyűlésein „csúdul” beszéltek.

Az óorosz krónikák rendszerint a csúd (чудь [csugy]) néven hivatkoznak a térség balti-finn nyelveire és azok beszélőire. Ezen elsősorban a vótok, a keleti észtek és az izsórok (déli karjalaiak) értendők, de alkalmazták az amúgy külön óorosz névvel (весь [veszʲ]) rendelkező vepszékre is.

A vót nyelvterület csökkenése a 19. sz. közepétől (narancs, lila és vörös területek) a 21. sz. elejéig (három sárga szegélyes
vörös körrel jelölt település, Лужицы / Luzsici ~ Luuditsa, Пески / Peszki ~ Liivtšülä, Краколье / Krakolje ~ Jõgõperä)
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Önálló néven az óorosz források először a 11. században említik őket: a népet водь [vogy], a személyeket az ebből képzett вожанинъ [vozsanyinᵘ] formában. Mivel a vidék a nyugati és a keleti keresztyén egyház ütközőterülete volt,¹ már a 12. században pápai bulla is szól a ’Vótföld pogányairól’ (paganes Watlandiæ). Az orosz elnevezés került a német tudományos nyelven (Wote) keresztül a magyarba vót alakban. A nyugati formák zöngétlen t-jét az eredeti d helyett a középkori latin Watland mintája alakíthatta ki, ugyanakkor az orosz források sem mindig különítették el a vótok водь [vogy] elnevezését a votjákok (udmurtok) воть [voty] népnevétől.

A vótok önelnevezése vaďďalain (vaďjalain), többes számban vaďďalaizõd, a nőkre értve vaďďakko, a melléknévi forma a vaďďa (ď = lágy d [dʲ], õ = ajakkerekítés nélkül ejtett o [ɤ]). A nyelv neve vótul vaďďaa tšeeli (tš = magyar cs [ʧ], a kettőzés hosszan ejtett hangot jelöl), illetve régebben maa tšeeli volt, amely voltaképpen csak ’a föld (az ország) nyelve’ jelentésű. A belső elnevezés alapszavát rendszerint azonosnak vélik a vót vaďja ~ vaďďa ’cövek, karó; ék’ szóval, amelynek rokon nyelvi megfelelői a finn vaaja, észt nyelvjárási vaǵ(j)a. Ez arra a jellegzetes ék alakú szövetdarabra utalna, amelyet a vótok és más balti-finn törzsek az ingükön viseltek.²

A vótok újabbik zászlaja világoskék alapon a ruházat jellegzetességére utaló fehér ékkel,
az ék közepén vörös napszimbólummal (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Hasonlóan ennek a sajátos viseletdarabnak az alakjáról vett névvel magyarázzák több más balti-finn nép elnevezését is. Így a finnek külső elnevezésének egyik lehetséges alapja a svéd fena, norvég finna, német Finne ’haluszony’ szó, a lappoké a svéd lapp ’folt, szövetdarab’ ráértése, a vótoktól keletebbre élő vepszék nevét a lappban fennmaradt vepsi ’haluszony’ szóra vezetik vissza, és a csúd etnonima eredetét a finn suude ’ék, faék’ megfelelőjében keresik.

Köztudomású, hogy régebben az észteknek nem volt egységes önelnevezésük, hanem jobbadán a népet a maa rahvas ’a föld/ország népe’, a nyelvet pedig a maa keel ’a föld/ország nyelve’ kifejezéssel jelölték. Mivel a vót nyelv korábbi maa tšeeli neve pontosan a régi észt alak megfelelője, így egyesek feltételezik, hogy a vaďja ~ vaďďa(lain) etnonima eredetileg nem belső, hanem külső elnevezés volt. Eszerint az etnonima alapja a vót területtel délnyugatról határos észt Vaiga tartomány nevének hangátvetéses vaǵja > vaďja ~ vaďďa formája: a ’Vaiga tartománybeli’ értelmű közészt vaigalane ~ vót vaďjalain eredetileg egyaránt jelölhette a kölcsönösen érthető nyelvjárásokat beszélő észak(kelet)i észteket és vótokat, de az észt nemzet egységesülése miatt csak a vót területen maradt meg népnévként. Az észt Vaiga tartománynevet rendszerint az óbalti Vākiā ’német’ népnévre vezetik vissza, így eredetileg németek (vagy skandinávok) uralta területet jelenthetett.³ Ekként az egyaránt egyénnévképzővel bővült mai litván vokietis, lett vācietis ’német férfi’ és vót vaďďalain ’vót ember’ egymásnak tökéletes megfelelői lettek az eltérő fejlődés ellenére.

Az észt történelmi tartományok. Vaigamaan kívül balti etimológiája (is) van a Virumaa (vö. litván vyras ’férfi’)
és a Järvamaa (vö. litván jaura ’podzol, szürkeföld, savanyú talaj; zsombékos’) neveknek.
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Az ’ék’, ill. ’haluszony’ jelentésűnek vélt balt-finn népnevek többségének a vóton kívül is van alternatív magyarázata. A finn népnevet az ógermán *fanþijô ’gyalogos, vándor(ló)’ (vö. holland vent ’fickó, fiú’, ófelnémet fendo ’gyalogos katona’) vagy *fanją ’láp, mocsár, ingovány’ (vö. angol, norvég fen ’ua.’) szavakból is levezetik. A szláv чудь [csugy] esetén pedig névátvitelre gondolnak, és eredetileg ’(keleti) germán’ jelentést tulajdonítanak neki a gót þiuda ’nép’ (þ = angol zöngétlen th [θ]) átvételeként:⁴ ennek párhuzama a magyar tót ’pannonszláv, szlovák’ népnév lehet. És ezzel visszakapcsolódtunk a kiindulási cikk témájához, mivel ugyanerre a germán elnevezésre megy vissza a németek Deutsch önelnevezése.

A vótokról és nyelvükről bővebb információ magyarul a vót.hu honlapon olvasható.

A szerző LvT, az Onomastikion névetimológiai blog szerkesztője.

---

¹	Ez az ütközőterület jelleg, és az ebből adódó hadcselekmények, valamint be- és áttelepítések okozták a későbbiekben a vót népességnek a környező finnugor népekhez képest is jelentősebb meggyengülését.
²	Párhuzamként adódik, hogy a magyar ék(es) ’dísz(es)’ szót is az ék ’egyszerű gép; hasításra, kitámasztásra szolgáló eszköz’ szóból származtatják jelentéshasadással.
³	Olyan elképzelés is van, hogy az ’ék’ nem a ruházatra utalna, hanem folyótorkolatra (vö. a finn suude ’ék’ szó észt suue ’torkolat’ megfelelőjét), illetve ék alakban elkeskenyedő földrajzi környezetre. Eszerint a Vaiga elnevezés eredetileg a Narva és a Luga folyók torkolatvidékét jelentette, és innen az ott élő déli balti-finn törzseket. Emellett felmerül, hogy a más (északi) balti-finnek a rokon értelmű *Śuude ~ *Tšuude névvel (a mai finn suude korabeli alakjával) jelölték ezt a területet, illetve a Néva torkolatvidékét, és ez maradt volna meg az óorosz чудь [csugy] ’csúd’ elnevezésben.
⁴	Az orosz чужой [csuzsoj] ’idegen’ melléknevet szintén rendszerint a gót þiuda ’nép’ szóra vezetik vissza.

A spanyol arriba és az angol arrive

Érdekes, hogy még senki sem tette fel azt a kérdést, hogy van-e valami közös ebben a két szóban, amikor ránézésre több mint gyanús a hasonlóságuk. Nevezetesen a spanyol arriba ’fel, fent’ határozóról és az angol to arrive ’megérkezik’ igéről van szó.

Az utóbbit nem kell bemutatni, hiszen angolul majdnem mindenki tud valamennyire. Sőt, az előbbi is talán ismerős lehet még azoknak is, akik nem tanultak spanyolul, hiszen számos dalban vagy filmben elhangzik indulatszóként is az ¡Arriba! felkiáltás, mely ez esetben annyit tesz: ’Gyerünk! Kelj fel! Mozgás! stb.’ A kötetlen nyelvben és a popdalokban gyakran fordul elő a para elöljárószóval is, általában összevonva: p’arriba ’felfelé’.

Bizony, ezek a szavak a hajózásból származnak! (Forrás: Pixabay.com)

Az arriba forrása a beszélt latin AD RĪPA(M) ’ki/fel a partra!’ kifejezés,* amely valahogy úgy hangzott, hogy [arrípa]. Ebből származott egy *ARRĪPĀRE ige ’kiköt, partot ér’ jelentéssel, amely a spanyolban is megvan arribar formájában ugyanebben az értelemben, és a választékos nyelvben használják ’megérkezik’ jelentésben is. Innentől már nem titok, hogy ugyanez került a franciába is arriver [arivé] alakban, amelyet az angol is átvett arrive formában. S természetesen ugyaninnen jön az olasz arrivare ’megérkezik’ is.

A spanyolban sokkal elterjedtebb llegar, akárcsak a portugál-galiciai chegar, ’megérkezik’ – senki sem találná ki! – szintén a hajózásból terjedt el. Méghozzá az *ARRĪPĀRE igével rokon értelmű APPLĬCĀRE ’hozzárak, kiköt, közelít, partra száll stb.’ folytatójáról van szó, amely a beszélt latinban összekeveredett a prefixum nélküli PLĬCĀRE ’összefog, összerak’ igével. Ez utóbbi a forrása még a spanyol plegar ’összehajt’ (félig művelt úton), valamint a román plecá ’elmegy, elhagy’ (vélhetően egy ’összehajt, elcsomagol’ jelentésátvitelen keresztül) igéknek is. A teljes alakváltozatból ered továbbá a ma már nem nagyon használt spanyol allegar(se) ’közelebb hoz, összegyűjt; csatlakozik, érkezik’ ige is. Az ’alkalmaz’ jelentésű aplicar pedig már művelt úton keletkezett a latinból való közvetlen kölcsönzéssel.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª edición (1973); Gredos, Madrid, 2012: 346, 437, 480.
• Institut d’Estudis Catalans: Diccionari català-valencià-balear [→aplegar (i plegar)]
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición [→arriba]
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

---

*	A spanyol ’fel, fent’ jelentés onnan eredhet, hogy a part mindig magasabban fekszik, mint a víz szintje [vö. RAE (1726): «Diccionario de autoridades» I, A–B, 411: „[...] y se infiere de que la ribéra es mas alta que el rio ò el mar.” ]

Miért alemán spanyolul a német?

Tavaly év eleji cikkünkben arról írtunk, hogy az español szó valójában nem is spanyol eredetű. A nagy sikerre való tekintettel a cikk újból meg lett osztva a Facebookon, amelyhez Renáta nevű követőnk az alábbi megjegyzést fűzte (szerkesztve, kiemelés tőlem):

Esetleg leírhatnád az alemán kifejezést is, mert sokan nem tudják, honnan ered és miért nem german vagy deutsche 😄

Olvasónk kérése parancs! Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy a népnevek sosem úgy születnek, hogy valakik gondolnak egyet és eldöntik, hogy „na, akkor mostantól minket így fognak hívni!”. Valójában minden nemzet elnevezése eredetileg valamilyen konkrét jelentéssel bírt. Nem ritka például, hogy egyszerűen azt jelentette, hogy ’ember(ek), férfi(ak)’, ’nép’, vagy emberi tulajdonságot, foglalkozást, mesterséget stb. jelölt. S természetesen az sem törvényszerű, hogy mindenki más úgy nevezzen egy népet, ahogy ők saját magukat hívják – az idegen népeket gyakran a szóban forgó nyelvterülethez legközelebb eső (vagy legismertebb) törzsükről, csoportjukról nevezik el. Miért lennének ebben éppen a németek kivételek?

A Reichstag, a német parlament épülete Berlinben, homlokzatán ’A német néphez’ jelentésű felirattal.
(Forrás: Pixabay.com, CC0)

Olvasónk érthető módon az angol German alakot említi példaként, hiszen ezt mindenki ismeri. Az angol név latin eredetű (< lat. GERMĀNI ’germánok’), végső forrása azonban tisztázatlan. Egyesek szerint ez ugyanaz a szó, mint a ’testvér’ jelentésű GERMĀNUS (vö. sp. hermano), mások szerint viszont semmi köze hozzá, hanem feltehetően kelta átvétel, ahol talán ’szomszéd’ jelentésű lehetett. A németek saját elnevezése, a Deutsch ugyanakkor egy ősgermán *þeudō tőre vezethető vissza, melynek jelentése ’nép’, végső forrása pedig egy indoeurópai *tewtéh ’nép, törzs’ főnév (vö. sp. teutón; és ugyanerről a tőről fakad a magyar tót is, csak az átadó nyelv bizonytalan).

S most lássuk, mi a helyzet a spanyol alemán (-anes) / alemana szóval! Ez a francia allemand ’német’ népnév közvetítésével a latin ALEMANNI ’alemannok’ [a Római Birodalom Rajna menti határterületein élt, régi germán törzsszövetség; később a németek egyik etnikai csoportja] elnevezésből származik. Az ALEMANNI viszont ófelnémet kölcsönszó a latinban, melynek eredeti jelentése: ’az összes ember’ (vö. ang. all men). Mint láthatjuk, semmivel sem különb ez az elnevezés, mint az előző kettő.

Hamburg, Németország (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Na és mi újság a mi német szavunkkal? Bizony ez sem magyar eredetű, hanem szláv jövevényszó (vö. szlovák és szlovén Nemec, orosz немец [nyemʲec] ’német’). De ami a legérdekesebb az egészben: ez a – szintén szláv eredetű – néma szóval áll rokonságban! Ez lehetett a szláv tő eredeti jelentése is, azaz ’olyan ember, aki semmilyen érthető nyelven nem beszél’. Mindezek után el lehet azon gondolkodni, hogy ki is a legkülöncebb névadási szempontból... 😉

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Vida Enikő szakfordítónak.

A gólyát meg a cigány hozza?

Olvasónk, Nóri igencsak égető dilemmával keresett meg a Facebookon még július közepe táján, a válasz írásánál pedig én is óriási dilemmába botlottam – bár nem közvetlenül a kérdéshez kapcsolódóan. De mindenekelőtt lássuk, mi is az, ami ennyire nyugtalanította Nórit, akinek üzenetét érdemi változtatás nélkül idézem:

Sziasztok! :-) Akkor már én is kérdezek egy etimológiait: a cigüeña és a cigány között van összefüggés? Égető dilemmámat oldanátok fel egy korrekt etimológiai nyomozással. Köszönöm előre is! Az oldalatok szuper, nemrég találtam rátok, de sokat visszaolvastam, imádom.

Először is köszönjük szépen az elismerő szavakat, és reméljük, hogy olvasónk ebben a cikkben sem fog csalódni. A kérdésre a rövid válasz az, hogy a két szó között természetesen nincs összefüggés, bár tényleg elég vicces a hasonlóságuk (ami nekem eddig fel sem tűnt).

Cigüeña blanca – Fehér gólya (Ciconia ciconia)

Kezdjük az egyszerűbbik esettel. A magyar cigány szó egy déli szláv nyelv és talán a román közvetítésével a bizánci görög τσιγγάνοι [cingáni] ’cigányok’ főnévre vezethető vissza, amely a τσιγγάνος [cingánosz] ’cigány’ többes száma. Ez pedig a görög ’Αθίγγανος [atʰínganosz] alak módosulása, amely egy 9. századi kis-ázsiai népcsoport neve lehetett (más források szerint a jelentése ’megérinthetetlen’). Itt még érdemes megjegyezni, hogy a spanyol gitano ’cigány’ szónak ehhez nincs köze, hanem az a régi spanyol egiptano – ma egipcio (vö. angol gipsy) – ’egyiptomi’ rövidülése, ugyanis akkoriban úgy vélték, hogy Észak-Afrikából, nevezetesen Egyiptomból származnak.

Nyelvtörténeti szempontból sokkal érdekesebb a cigüeña ’gólya’. Ez az azonos jelentésű a latin CĬCŌNĬA folytatója, amely egyébként ugyanarról az indoeurópai tőről fakad, mint a cantar ’énekel’ ige (noha a gólyák éppen nem énekelnek). Ám a nyelvtörténetben jártas olvasónak rögtön fel kell, hogy tűnjön, hogy a latin szóban rövid az [i] és hosszú az [o], vagyis szabályos változást feltételezve ennek a spanyolban *cegoña alakot „kellett volna” eredményeznie. (Innen már csak a fanatikusok olvassanak tovább!)

Cigány lány folyóparton

Két lehetséges magyarázat jöhet szóba arra, hogy miért nem így lett. Az egyik az lenne, hogy a magánhangzók hosszúsága a beszélt latinban ingadozott ebben a szóban, és a spanyol alak közvetlen forrása valójában egy *CĪCŎNĬA ejtésváltozat lehetett. Ha viszont ezt a lehetőséget kizárjuk, akkor az első két magánhangzó rendhagyó viselkedését külön-külön kell megmagyaráznunk. 1) A latin hangsúlytalan Ĭ ritkán [i] marad, amelyet a legegyszerűbb betudni a hangsúlytalan helyzeti [e~i] ingadozásnak (vö. SĬNE > sin, a szabályos *sen helyett). 2) A végződés [i̯] félhangzója gyakran „helyet cserél” az előtte lévő mássalhangzóval: itt feltehetően egy „hibrid” *cigoiña alakból kellene kiindulnunk, amelyben az [oi̯]-ból az [o] záródásával és az [i] megnyílásával [u̯e] lett.*

A CĬCŌNĬA > cigüeña tehát mindenképpen különleges elbírálás alá esik nyelvtörténeti szempontból, még akkor is, ha egyébként a feltételezett hangváltozások egyenként szabályosnak tekinthetőek.

A képek forrása: Pixabay.com, közkincs

---

*

A proto-kasztíliaiban az [oi̯] és [u̯e] diftongusok kiegészítő eloszlásúak voltak, amit az olyan alakok bizonyítanak, mint pl. NŎCTE > *[nojte] > noche vagy ŎCTO > *[ojto] > ocho; vagyis a [j] jelenléte kizárta az ŏ > [u̯e] változást. A [j] beolvadása az utána lévő mássalhangzó palatalizálásával tehát már a diftongizációs korszak lezárulását követően mehetett végbe. Így viszont nem világos, hogy a *cigoiña alakban miért nem olvadt be a palatális mássalhangzóba. Ezért, véleményem szerint, a spanyol nyelvtörténészek állításával szemben itt inkább analógiás végződést kellene feltételezni, mintsem hangváltozást.

Día és jornada

Péter nevű olvasónk kérdezte, hogy mi a különbség a spanyol día és jornada között. Mindkét szó a nappal mint időegységgel kapcsolatos. A día alapvetően két értelemben használatos: az egyik konkrétan a ’24 óra’, a másik pedig a ’nappal’, vagyis a 24 órából az az időszak, amikor nagyjából világos van. A jornada talán úgy közelíthető meg leginkább, hogy egy ’nap eseményei’, ’munkanap’, ’napirend’. De nem csak emiatt érdekes ez a két rokon értelmű szó.

Mint azt a korábbi cikkekből már jól tudjuk, ahogy két szó hasonló hangalakja lehet csupán a véletlen műve, ugyanúgy előfordul ennek az ellenkezője is, amikor egymásra egyáltalán nem hasonlító szavak mégis azonos eredetűek. S bizony ez esetben az utóbbiról van szó: a di- és a j- ugyanarra a latin tőre vezethető vissza (itt most vonatkoztassunk el a spanyol j mai hangértékétől, amely viszonylag új fejlemény: eredetileg [zs] hangot jelölt, ahogy a rokon újlatin nyelvekben is).

Los vuelos de la jornada – A napi repülőjáratok

A día közvetlen előzményeként egy azonos beszélt latin *DĪA alak feltételezhető, amely a DĬE(M) – klasszikus latin DĬES – módosulata; az -A végződés a többi hasonló, 5. deklinációs ingadozó végződésű főnév (olyanok, mint MATERĬES ~ MATERĬA, SERĬES ~ SERĬA stb.) mintájára jött létre (ami viszont azért érdekes, mert a többitől eltérően hímnemű volt már a latinban is – nőnemben csak bizonyos rögzült kifejezésekben használták). A DĬES ~ *DĪA folytatóit az Ibériai-félszigeti újlatin nyelveken kívül megtaláljuk a szárdban (díe), a románban (zi, ziuă), a régi/irodalmi olaszban (dì), amely a köznyelvben már csak fosszilis elemként van jelen például a hét napjainak nevében (lunedì, martedì stb.) és északolasz nyelvváltozatokban (pl. lombard dé) is.

A jornada a spanyolban régi okcitán jövevényszó lehet (mai okcitán ejtése kb. [dzsurnádo]) – ez magyarázza a szókezdő mássalhangzót is – és a művelt eredetű diurno, -na ’nap(pal)i’ melléknévvel rokon (amely népi úton *yorno lenne). Mindkét szó forrása a latin DĬŬRNU(M) melléknév, amelyből az olasz giorno [dzsorno], a francia jour [zsur] és természetesen az okcitán jorn [dzsur] is származik. A latin melléknevet a középkorban kezdték főnévként használni ’nappal’, majd ezt kiterjesztve ’nap’ jelentésben. Az olasz giornata és a francia journée [zsurné] jelentéstanilag a spanyol jornada megfelelői.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Kína és China, avagy miért nem „kinológus” a sinológus

Kelet-Ázsia legnagyobb országát talán nem kell bemutatni, amely egyúttal a világ legtöbb beszélővel rendelkező nyelvváltozatának is otthont ad. Nevét azonban egyes nyelvekben, mint például a magyarban, a finnben (Kiina), a horvátban (Kina) vagy a románban (China) [k]-val mondják, míg másokban, ahogy az angolban (China), a spanyolban (China) és az olaszban (Cina) [cs]-vel. Határeset a német, amelyben a China valakinek [kʰína], másnak [chʲína], sőt, [sína] és [csína] is lehet.

Ebben idáig nem is lenne semmi különös, hiszen jól ismert és meglehetősen általános az elöl képzett magánhangzók előtti [k] > [cs] hangváltozás, az ún. palatalizáció, így feltételezhetnénk, hogy a mai nyelvek egy része egy olyan nyelvből vette át az országnevet, amely a [k]-t megőrizte [i] előtt is, más nyelvek pedig egy olyanból, amelyben ez [cs]-vé lágyult. Csak hogy itt valami egészen másról van szó.

Kezdjük ott, hogy a név modern formájában, az ország megjelölésére csupán a 16. században terjedt el, és a régi nyelvekből semmilyen hasonló nem ismert, amelyik [k] hanggal kezdődne. Szintén gyanús lehet az ógörög Σῖναι [színaj] és a kései latin Sīnæ [színe] megnevezés – innen származik a tudományos kifejezések sino- előtagja is, úgymint sinológia ’kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozó tudomány’ –, amelyet valószínűleg az arab aṣ-ṣīn ’a kíniaiak’ közvetített e nyelvekbe. Ez eredetileg a Kelet-Ázsiában lévő népekre utalt, akiket ma dél-kínaiakként azonosítanánk. Végső forrása feltehetően ugyanaz lehetett, mint a modern változaté – ez utóbbi eredetét fogjuk megnézni a továbbiakban.

A különböző forrásokból annyi bizonyos, hogy Európába valamelyik indoiráni nyelv (hindi, szanszkrit vagy perzsa) közvetítette, és abban is megegyeznek az utalások, hogy az eredeti alak Cīna [csína] lehetett. (Kiinduló forrása bizonytalan. Az egyik legelterjedtebb feltételezés szerint egy Csin – nemzetközi átírásban Qin, kínai ejtése: IPA [ʦʲʰin] – dinasztia neve volt.) Ez aztán a középkori portugálba China alakban került, [csína] ejtéssel. A középkori olaszok ezt nem tudhatták, amikor az írott formát mit sem sejtve átvették a portugálból, így a régi olaszban, ahol e, i előtt a ch éppen a [k] hangot jelölte (ahogy ma is), [kína] olvasatúvá vált. Persze az olaszok utána rájöttek erre és korrigálták a helyesírást az eredeti ejtésnek megfelelően – így jutunk el a mai olasz Cina alakhoz –, de már késő volt: addigra néhány nyelv, köztük a magyar is, átvette a régi olaszból a [k]-val ejtett változatot.

Vagyis röviden, e hangalaki kettősség oka pusztán írásbeli eredetű, méghozzá az a fránya ch tehet mindenről, amely a portugálban és az olaszban eltérő mássalhangzókat jelölt. Így ma azokban a nyelvekben mondják [k]-val az ország nevét, amelyekbe a régi olasz közvetítette (valószínű, hogy ugyanezért lett a Σῖναι-ból is egyszer csak Κίνα az újgörögben), míg azokban [cs]-vel vagy hasonló palatális mássalhangzóval, melyekbe a portugálból került.

Ha szeretnél ismerkedni a kínai nyelvvel is, próbáld ki a magyar fejlesztésű CHDICT kínai–magyar nyílt online szótárat!

Felhasznált források

• Harper, Douglas (2001–2017): Online Etymology Dictionary (www.etymonline.com)
• RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición (dle.rae.es)
• Wikiszótár különböző nyelvű változatai (www.wiktionary.org)

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.