Miért van fordított írásjel a spanyol mondatok elején?

A spanyol írás két különlegessége közül már volt szó az Ñ, ñ betűről, amely lényegében egy nagyon régi, középkori latin rövidítési hagyomány egyedüli túlélője (hasonlóan a portugálban használt ã, õ betűkhöz), és azóta már nem is csak a spanyolban, hanem több, kevésbé ismert nyelvben is használják. Ezzel szemben a másik furcsaság, a mondat elejére biggyesztett „fejreállított” kérdőjel (¿) és felkiáltójel (¡) ma is kizárólag a spanyolra jellemző, és írástörténeti időben mérve nem túl régi fejlemény. Ráadásul nem is a hagyomány szülöttje, ahogy általában az írás fejlődése, amikor a régi gyakorlatot követi a helyesírás szabályozása (már ahol van ilyen), hanem egy tisztán íróasztalnál megfogant ötletről van szó.

A Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española – RAE) első helyesírási szabályzata, amely 1741-ben jelent meg Orthographía Española címmel, még említést sem tesz ilyesmiről. Tizenhárom évvel később, 1754-ben látott napvilágot az „új, javított és bővített” második kiadás, immár Ortografía de la Lengua Castellana címre keresztelve, amely először foglalkozik a nyitó írásjelek „szükségességével”:

21. Kérdésjel, melyet Kérdőjelnek is hívnak, egy pontból és fölötte egy fordított s-ből áll, ebben a formában (?). Ezt minden mondat vagy mondatrész után, amelyben kérdeztetik, ki kell tenni, pl. Quien me escucha? Como es esso? De ez nem mindig elégíti ki mindazt, ami szükséges; hiszen vannak hosszú mondatszakaszok, amelyekben nem elegendő az utolsó után tett kérdőjel ahhoz, hogy tökéletes értelemmel olvastassanak fel: hiányzik annak jelölése, hogyan megfelelő és pontos, hol kezdődik a kérdő hangszín, mely sajátos eséssel folytatódik a szakasz végéig.
22. A nehézség a jelzés megválasztásában állt; hiszen ugyanazokat alkalmazni erre, amelyek a hangsúlyok és egyebek jelzésére szolgálnak, félreértésekre adna okot, új jelzés kitalálása pedig kirívó lenne, és talán nem túl elfogadott. Ezért, hosszas vizsgálat után, az Akadémia úgy találta, felhasználható ugyanaz a kérdőjel, megfordítva kitéve ama szó elé, amelynél a kérdő hangszín elkezdődik [...]

– érvelnek a szerkesztők, majd ugyanerre tesznek utalást a szabályzat felkiáltójellel foglalkozó 23–24. pontjainál is (az eredeti szöveg itt megtekinthető). A helyesírás szabályozói tehát amiatt aggódtak, hogy a hosszú „körmondatok” felolvasásakor nem lesz eléggé egyértelmű az olvasó számára, hogy a kérdés vagy felkiáltás a mondat melyik részére, netán az egészre vonatkozik-e, és hogyan kellene azt „helyes intonációval” olvasni, ez indokolta – a páros idézőjelek és zárójelek mintájára – a nyitó kérdő- és felkiáltójelek bevezetését. S bár mindez a 18. század derekán történt, a nyitójelek használata csak jóval később terjedt el és vált gyakorlattá az írott szövegekben.

„Igazságot a nőknek!” felirat egy madridi tüntetésen, elején az inverz felkiáltójellel (Forrás: vozpopuli.com / EFE)

Mintegy két és fél évszázadot ugorva az időben, érdekességként említendő, hogy az 1999-es helyesírási szabályzat – a jelenleg érvényes 2010-es közvetlen elődje – a kérdő- és a felkiáltójel használatáról szóló részében már úgy fogalmaz,

A nyelvünkben mindig kötelező kitenni a nyitójelet, melyet nem kellene elhagyni más nyelvek helyesírási szokásainak utánzásából fakadóan, amelyekben csak a végjelet használják, mert egyéb nyelvtani jelekkel rendelkeznek az első pótlására.

Bár a kiadvány nem részletezi, hogy miféle „egyéb nyelvtani jelekre” gondoltak, amiért más nyelvekben nincs szükség nyitó kérdő- és felkiáltójelekre (szórend? segédszavak?), mindenesetre szellemes, hogy az egészet úgy tálalja, mintha erre a „problémára” egyedül a spanyol helyesírás szabályozói találtak volna „megoldást”, amikor ennek természetesnek kellene lennie más nyelveknél is. Egy viszont biztos és elvitathatatlan: az akadémiai újítás végül annyira sikeres lett, hogy a spanyol ajkúak ma már el sem tudnák képzelni az írást fejreállított kérdő- és felkiáltójelek nélkül – csakúgy, mint ñ nélkül...

Mi szükség Z-re a spanyolban, ha nincs is ilyen hang?

Az egyik legjellemzőbb hiba (a nyelvészek szerint persze nem hiba, hanem „szokás”), amelyet el szoktak követni a spanyolul nem tudó magyar vagy akár angol anyanyelvűek a spanyol nevek kimondásakor, hogy a z-t ösztönösen [z]-nek olvassák, pl. Penélope Cruz nevét [kruz]-nak. Sokszor még spanyolul tudók is akaratlanul elkövetik ugyanezt, amikor magyarul beszélnek – talán valamiért cikinek érezhetik [krusz]-nak mondani?

Szerintem egyáltalán nem lenne kínos az idegen neveket megközelítőleg helyesen mondani, ha eleve csak olyan hangokat használunk, amelyek a magyarban is léteznek. Úgy tűnik azonban, a spanyol z magyar olvasat szerinti ejtése valószínűleg nagyon régi szokás (ahogy általában a betűejtés is), amely annyira beleivódott a köztudatba, hogy már nem lehet rajta változtatni, még ha „helytelen” is.

Penélope Cruz

Ez azért is érdekes, mert ugyanakkor senki sem mondana pl. [cürich] helyett [zürich]-et, amikor a Zürich nevű svájci várost említi (az, hogy ez a németnél mégsem fordul elő, a földrajzi közelségnek és a tömeges kétnyelvűségnek köszönhető). Így viszont felmerülhet a kérdés, mi a fenének egyáltalán az a nyamvadt z betű a spanyolba, ha csak arra jó, hogy megtévessze az embereket? Ezt próbáljuk meg körüljárni a továbbiakban.

Betű és hang

A köznyelvben gyakran akarva-akaratlanul is keverik ezt a két fogalmat: sokszor akkor is „betű”-t mondunk, amikor valójában hangra gondolunk, pedig a kettő nem mindig ugyanaz. Lehetséges, hogy ennek köze van ahhoz a tévhithez is, mely szerint „mindent úgy helyes mondani, ahogy le van írva”? Hát, még magyarul is fura is lenne, ha valóban mindent így mondanánk!

Amit viszont nem árt tudni, hogy a spanyol z betű sosem jelölt [z] hangot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyen hang sose létezett volna a spanyolban. Volt egy darabig a középkorban, legalábbis a művelt rétegek nyelvhasználatában, de mint az [sz] hang „gyenge” (rövid) változata, amelyet magánhangzók között ejtettek – azonban ezt az -s- jelölte és nem a z.

A z a középkorban a [dz] hangnak felelt meg, zöngétlen párját pedig a ç jelölte (pl. coraçón [koracón] ’szív’ és plazo [pládzo] ’időpont’). Aztán a 16. század körül a [dz] és a fent említett [z] hang is elzöngétlenedett (zöngésségi különbség eleve csak magánhangzók között létezett, de ott is elég gyenge volt a kontraszt – nagyon kevés volt az ún. minimálpár – és szókezdő, valamint szóvégi helyzetben is csak a zöngétlen hang fordulhatott elő), azaz egy ideig a ç és a z is ugyanazt a [c] hangot jelölte, az s pedig már csak az [sz]-t. Így már nem is volt szükség a „farkincás” ç-re: e, i előtt megtette a sima c is (amelyet amúgy is [c]-nek olvastak ebben a helyzetben), míg a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint szó végén megtartották rá a z betűt (sőt, az utóbbi esetben talán mindig is [-sz] volt a beszédben).

Zaragoza sem volt soha [zaragóza], de a mai spanyolos ejtését inkább ne próbáljuk meg utánozni. (A városnév egyébként a római Caesar Augusta deformációja az arab kiejtésén keresztül.)

Természetesen lehetett volna úgy is, hogy a z-t dobják el (talán észszerűbb is lett volna, mivel a zöngés hang tűnt el a beszédből) és a ç betűt tartják meg helyette – így még véletlenül sem jutott volna eszébe a nem spanyol anyanyelvűeknek, hogy ezt [z]-nek olvassák. De nem így lett...

Nyelvtörténet és hagyomány

Az eddig leírtakból megtudhattuk, hogy a régi spanyolban a ce, ci csoportok c betűje és a z is a [c] hangot jelölte írásban. S itt jön még egy csavar: a 16–17. században ugyanis ez a [c] hang is [sz]-szé egyszerűsödött, amely aztán a félsziget északi felén egyre inkább úgy hangzott, mint az angol th a thing szóban (ezt a hangot szokták a fonetikában a [θ] – kis theta – jellel átírni). Vagyis innentől kezdve ugyanazt a hangot, az [sz]-t, három betű is jelölhette írásban: a c (e, i előtt), a z és az s. És ez mindmáig így van a nyelvterület legnagyobb részén, nem kis gondot okozva az anyanyelvi beszélőknek, akik csak az iskolában tanulják meg, melyik szóban éppen melyik betűt kell leírni ott, ahol [sz] hangot hallanak.

De vajon miért van az, hogy Spanyolországban a félsziget legnagyobb részén, a déli nagyvárosok (Sevilla, Córdoba stb.) kivételével másképp – „pöszén” – ejtik a középkori [c]-ből származó [sz] hangot, mint máshol? Ennek egyszerű oka van: a hódítások korában a déli nyelvjárások rendelkeztek presztízzsel, ők képezték a művelt nyelvi norma alapját a gyarmatbirodalomban, és ebben a normában csak egyféle [sz] hang létezett. Ezért ez terjedt el a Kanári-szigeteken, Latin-Amerikában, valamint Spanyolország déli részén is. Később az Ibériai-félszigeten mégis a kétféle [sz]-t megkülönböztető modern északi nyelvhasználat szerzett nagyobb presztízst, amely a terület legnagyobb részén visszaszorította a korábbit, és vált a modern félszigeti spanyol normájává. (Sok forrás téves állításával szemben nem arról van tehát szó, hogy a „latin-amerikai spanyolból eltűnt a [θ] hang”, mivel ilyen hang nem is létezett a középkori spanyolban, hanem modern fejlemény a félsziget északi felén.)

De hogy került a Z a spanyol írásba?

A latinban kezdetben nem volt sem z betű, sem [z] hang – csupán görög szavak átírásában használták az i. e. 1. századtól. Az okokat mégis magában a latinban kell keresnünk, ahol az eredetileg mindig [k]-nak ejtett c, [e] és [i] előtt, és a mindig [t]-nek ejtett t, félhangzós [i̯] előtt a klasszikus kort követően elkezdett lágyulni, csúnya szóval palatalizálódni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az elöl képzett magánhangzó hatására fokozatosan elkezdték őket először [ty]-, majd [cs]- vagy [c]-szerű hangoknak ejteni, nyelvjárástól függően (nagy vonalakban, keleten a c-ből [cs] lett, a t-ből [c], északon és nyugaton mindkettőből [c]; egyedül az elszigetelt Szardínia közepén nem zajlott le a változás).

Rövid középkori spanyol szöveg (15. század) korabeli kiejtéssel felolvasva
(Forrás: Lola Pons Rodríguez, a Sevillai Egyetem nyelvtörténet-oktatója)
Mindaddig nem jelentett ez helyesírási problémát, amíg a c vagy t után lévő e és i megmaradt. Igen ám, csak ha az e vagy i rövid volt és magánhangzó (a, o, u) követte, akkor félhangzóként viselkedett (kb. [j]-nek hangzott) és rendszerint „beleolvadt” a mássalhangzóba, szó végén pedig hajlamos volt eltűnni (pl. sperantĭa > esperanza, crūce > cruz). Ezt viszont már nem lehetett ugyanúgy c-vel vagy t-vel leírni, hiszen e betűket a, o, u és mássalhangzó előtt, illetve a szó végén [k]-nak és [t]-nek olvasták volna (már akik tudtak olvasni). Ezért új betűkre volt szükség az így létrejött új hangok lejegyzésére.

(Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A középkori spanyolban, ahol kialakult a zöngés–zöngétlen megkülönböztetés, a z-vel kezdték jelölni a [dz] hangot, a zöngétlen párjára pedig megalkották a „farkincás” ç betűt. Kevesen tudják, hogy ez a kis farok, a cedilla, mint a neve is elárulja, egy kis írott z (ʒ) betű a c alatt (cedilla vagy zedilla = ’kis zé’, a zeta ’zé’ régies kicsinyítő képzős alakja). Vagyis a ç tulajdonképpen a „cz” ligatúrája volt, azt jelképezve, hogy a c nem [k]-nak, hanem „zöngétlen [dz]”-nek olvasandó. A sors iróniája, hogy végül pont a spanyolok dobták ki ezt a betűt a modern helyesírásból, akik kitalálták, miközben más nyelvek, melyek átvették a spanyolból (francia, katalán, portugál, török stb.), máig használják a helyesírásukban.

Egyúttal arra is megkaptuk a választ, miért kell a spanyolban a z betű helyett e és i előtt c-t írni (cruz, de cruces), illetve fordítva, c helyett z-t írni a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint a szó végén (vencer, de venzo), a ragozás, szóképzés során. A váltakozó helyesírásról részletesen itt írtunk.

A kiegészítésekért és az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ezért nincs a spanyolban K

A K a Diccionario de autoridades-ben, 1734

Közhely, hogy az újlatin nyelvek a K betűt nem sűrűn használják (azaz szinte soha); sőt, olykor hallani olyat is, hogy „nem tagja az ábécének”. Ami viszont már nem igaz: a spanyol ábécének például mindig is tagja volt, az előfordulási gyakorisága pedig már más kérdés. Ezennel utánajárunk, hogy miért számít ma a K „száműzött” betűnek ezekben a nyelvekben, mi vezetett el a mai helyzethez.

Mindenekelőtt kezdjük egy kis fonetikával. A [k] hang, melyet a legtöbb, görög-latin alapú ábécét használó írott nyelvben ez a betű jelöl, ún. veláris zöngétlen zárhang. Képzésénél a nyelvünk hátsó része a lágy szájpadlást érintve egy pillanatra teljesen elzárja a kiáramló levegő útját. Azonban ha megpróbáljuk egymás után kimondani a [ku], [ko], [ka], [ke], [ki] szótagokat és közben figyeljük a nyelvünket, észrevehetjük, hogy a [k] hang képzésekor az utána következő magánhangzó befolyásolja, hogy a nyelvünk hol éri a szájpadlást: az [u]-nál van a leghátrébb, az [i]-nél pedig a legelőrébb. Tulajdonképpen a [ke], [ki] szótagoknál már nem is veláris, hanem palatális a [k], vagyis a szájpadlás legmagasabb pontján képezzük.

Azt, hogy a [k] képzéshelye függ az utána következő magánhangzótól, már az ókori etruszkok is tudták, akik a rómaiaknak közvetítették a görög ábécé egy változatát. Így alakult ki az a szokás a korai – még a klasszikus kor előtti – latinban, hogy ennek megfelelően a [k] hangot három különböző betűvel jelölték: [e] és [i] előtt C-vel (palatális [k]), [a] (és mássalhangzó) előtt K-val (középállású [k]), illetve [o] és [u] előtt Q-val (veláris [k]). Vagyis a [ke], [ki], [ka], [ko], [ku] szótagok írásmódja a korai latinban még CE, CI, KA, QO, QU volt, pl. CITRA ’innen’, FECED ’ő csinált’, KAPUT ’fej’, QOMES ’társ’, QURA ’gondoskodás, gyógyítás’. Ehhez persze az is kellett, hogy a betűket átadó főníciaiban – mint a legtöbb sémi nyelvben – jelentésmegkülönböztető szembenállás is volt a 🔈⁠[k]–[q] hangok között (az utóbbi nagyon hasonló a [k]-hoz, de hátrébb, mélyen a torokból ejtik), különben nem lett volna rájuk két eltérő betűjel.

Azonban mivel e háromféle írásmódnak a latinban nem volt semmiféle jelentésmegkülönböztető szerepe, a klasszikus korszakra ez a rendszer leegyszerűsödött. A K-t mindössze néhány szóban tartották meg (pl. KALENDÆ ’a hónap első napja’ vagy KÆSO, római nemesi név), de már ezeket is mindinkább C-vel írták; a Q használata pedig csak a labioveláris zárhang [kʷ] jelölésére szolgáló QU csoportban maradt meg, amelyet mindig magánhangzó követett (ezt őrzi ma az olasz helyesírás).

Cæsar – eredetileg [kaiszar]-nak mondták...
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Az 5. század környékén viszont kezdetét vette egy hangváltozási folyamat, ami miatt aztán ez a viszonylag logikus jelölési rendszer teljesen a feje tetejére állt. A [ke], [ki] csoportokban lévő palatális [k] ugyanis elkezdett tovább lágyulni, aminek eredményeképpen először [ty]-vé vált, innen pedig különféleképpen folytatódott nyelvjárástól függően: keleten (mai Olaszország és Románia) [cs], nyugaton (Ibériai-félsziget és Franciaország) pedig [c] lett belőle (amely jóval később, csak a 13. század után egyszerűsödött [sz]-szé, melyből a 17. századra [θ] lett az északi spanyol nyelvjárásokban).

Ezzel az új hangértékkel vette át a C-t több közép- és kelet-európai nyelv (pl. a szláv nyelvek és a magyar is), míg a latin leánynyelveinek íráshagyománya továbbra is ezt a betűt használja [e] és [i] előtt attól függetlenül, hogy már nem a [k] hangot jelöli. Vagyis pontosan ez az oka annak, hogy ezekben a nyelvekben a C más hangot jelöl ma [e] és [i] előtt, mint [a], [o], [u] és mássalhangzó előtt, ahol megmaradt az eredeti latin hangértéke, valamint annak is, hogy ugyanabban a szócsaládban megjelenhet [cs]/[sz] és [k] is a mai szavakban (ld. sp. caber [k] ’befér’, de recibir [sz/θ] ’kap’).

Igen ám, de közben ezzel párhuzamosan – sőt, valószínűleg már jóval előtte, a klasszikus korban – történt még egy hangváltozás a latinban: a QU-val jelölt labioveláris zárhang [kʷ] is leegyszerűsödött [e], [i] előtt, elvesztve a labiális elemet, a „félhangzó” [w]-t, így a QUE, QUI szótagokat [ke], [ki]-nek kezdték el ejteni. (A mai szavakban lévő [kwe], [kwi] csoportok más változások eredményei, pl. ol. qui ’itt’ < ECCU(M) HĪC ’íme ez/itt’; sp. cuerno ’szarv’ < CŎRNU, cuidar ’gondoz, vigyáz’ < COGITĀRE ’gondolkodik’.) Ennek okán megint kétféle hagyomány alakult ki az írástörténet során.

Az olaszban, ahol a QU-t kizárólag a [kʷ] hangra tartották meg, új betűkombinációra volt szükség a [ke], [ki] jelölésére: erre a CH-t választották, így pl. a latin QUĪ [kʷi] > [ki] ’(a)ki’ mai olasz írása chi. A portugálban és egészen a 19. század elejéig a spanyolban is a QU-t használták még mind a négy másik magánhangzó előtt, de [e], [i] előtt csak a [k] hangot jelölte (illetve azokban a művelt eredetű szavakban, amelyekben a félhangzót mégis ejteni kellett, ezt trémával jelezték, pl. freqüente ’gyakori’). A portugálban ez máig így van (bár a trémát a modern helyesírás rendszerint elhagyja), a spanyolban azonban az 1815-ös helyesírási reform éppen az olasz megoldás ellenkezőjét választotta: a QU-t csak az [e], [i] előtti [k] jelölésére hagyták meg, így a [kʷ]-ra kellett új írásmódot találni: ezért a mai spanyolban (néhány latinizmus kivételével, mint a quorum) a CU kombináció jelöli azt.

A [kwando] ’(a)mikor’ hangsornak tehát az olaszban a quando (a latinhoz hasonlóan), a mai spanyolban a cuando; a [ke] ’(a)mi’ szócskának pedig a spanyolban a que, qué (a latin QUĬD mintájára), az olaszban viszont a che felel meg. (Hasonló változások történtek a [g], [gʷ] hangokkal is; ennek spanyol helyesírási vonatkozásairól korábban írtunk.)

A legkorábbi latin feliratban, egy i. e. 7. századból származó aranycsaton, a K-t még E előtt is használták:
MANIOS MED FHEFHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’.

A franciában és a románban ugyanakkor teljesen eltűnt az eredeti [kʷ] hang minden helyzetben: előbbiben [k]-vá (pl. QUATTUOR > quatre [kátR] ’négy’), utóbbiban [p]-vé (QUATTUOR > patru) vagy [k]-vá (pl. QUANTU > cât ’mennyi’) egyszerűsödött. A románban így ma nem is használják a Q-t sem (a [k] hangot [e] és [i] előtt az olaszhoz hasonlóan a CH kombináció jelöli), a franciában pedig puszta hagyomány, hogy a [k] hangot mikor jelöli C és mikor QU, illetve (szó végén) Q.

A K-nak, mint látható, eléggé mostoha sors jutott az újlatin nyelvekben, és végül is minderről a klasszikus kori latin nyelvművelők tehetnek. A mai újlatin nyelvekben ezért ez a betű csak idegen szavakban, földrajzi nevekben, illetve nem latin betűs nyelvekből átvett – és még nem tökéletesen meghonosodott – jövevényszavakban használatos a [k] hang lejegyzésére. A spanyolban ezen felül szintén használják egy-két nagyon régi, görög eredetű szóban is, de leginkább a jól ismert kilo- ’ezer’ előtagban, illetve a kilo(gramo) ’kilogramm’ főnévben. Továbbá van még egy érdekes eset, amelyet pl. az okupa (< ocupante) ’illegális lakásfoglaló’ és származékai (okupar, okupación) képviselnek: ezek helyesírása éppen a szabályok megszegését jelképezi (a K „törvénytelenül elfoglalja” a C helyét).

A kiegészítésekért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek.

Miért guion és truhan? Talán megváltozott a kiejtésük?

A Spanyol Királyi Akadémia (RAE) 2010-ben helyesírási reformokat vezetett be, amelyeket sokan nem néztek jó szemmel. Így például a reform előtt még „lehetett” guión-t (’forgatókönyv’, ’kötőjel’ stb.) és truhán-t (’gazember’) írni, 2010 után viszont már csak guion-t és truhan-t „lehet”, vagyis ezentúl a guión és truhán alakok helytelennek számítanak az akadémiai szabályozás szerint. De mi értelme volt ennek az egésznek? Megváltozott e szavak kiejtése?

Természetesen nem. Mint tudjuk, a helyesírás konvencionális szabályok összessége, és ezek a szabályok éppúgy változhatnak: a kérdés mindig az, hogy mit jelöljünk és mit ne. Egy korábbi cikkben már összefoglaltam, hogy a hangsúlyjelölés hogyan változott az idők során (és milyen reformokon ment keresztül, amióta a spanyol helyesírás akadémiailag szabályozva van), így ezt itt nem részletezném újból. Na de akkor miért volt szükség erre a változtatásra?

Ő a bűnös mindenben!

Éppen az a kérdés, hogy szükség volt-e rá egyáltalán – bár ez nézőpont kérdése. Az egész tudniillik onnan indul, hogy a három nyíltabb magánhangzó – [a], [e], [o] – mellett lévő hangsúlyos [i]-t és [u]-t már elég régóta – a közbeiktatott néma h kezelésének rendezésétől (1959) eltekintve már az 1741-es első akadémiai helyesírás óta – következetesen jelöli a helyesírás: día ’nap’, reí ’nevettem’, prohíbe ’(meg)tilt’, continúa ’folytat’, Raúl, búho ’bagoly’. Természetesen ez is csak megegyezés kérdése, mely szerint így azt is jelölik, hogy az [i] vagy [u] szótagalkotó, hiszen hangsúlyos, tehát nem kettőshangzó félhangzójaként viselkedik. Ebből pedig a szabályozás szellemisége értelmében az következne, hogy azokban a két egymás melletti magánhangzót (itt most szándékosan nem írok „két szótagú”-t) tartalmazó szavakban, amelyekben az [i] vagy [u] nem hangsúlyos, mint a /gión/ és /truán/ is, értelemszerűen csak a másik magánhangzó lehet hangsúlyos, ezért annak külön jelölése felesleges.

Így változott a két szó helyesírása az idők során... (Forrás: El Mexicano)

Eddig úgy tűnik, mintha az akadémia ezzel megszüntetett volna egy helyesírási következetlenséget – valamit, ami eddig is felesleges volt. Valójában azonban semmilyen következetlenséget nem szüntettek meg. E szabályozás kiindulási alapja ugyanis az a konvenció, amelyet már az 1999-es helyesírás is lefektetett, mely szerint a helyesírás szempontjából minden olyan magánhangzócsoport, amelynek az egyik eleme hangsúlytalan [i] vagy [u], az kettőshangzó. A probléma csupán az, hogy ez nem mindig tükrözi a valós kiejtést.

Az igaz, hogy kettőshangzót egy másik magánhangzóval csak hangsúlytalan [i] és [u] alkothat, ebből viszont nem következik az, hogy a hangsúlytalan [i] vagy [u] és egy másik magánhangzó kapcsolata minden esetben kettőshangzó lenne. Vagyis a korábbi, „megengedőbb” szabályozás ennek ellenére még lehetővé tette a beszélőknek, hogy amennyiben két szótagban ejtik a /gión/, /truán/ szavakat, akkor guión-t és truhán-t írjanak, megfelelve azon – szintén nagyon régi – általános hangsúlyjelölési szabálynak, miszerint a több szótagú, -n végződésű véghangsúlyos szavak ékezettel írandóak.

Az akadémia plenárisülés-terme (salón de plenos) – itt hozzák az ilyen „fontos” döntéseket...

Az odáig teljesen érthető, hogy az olyan szavak, mint a dio ’adott’, fue ’volt’, fui ’voltam’, vio ’látott’ stb. már az 1959-es akadémiai ajánlás szerint is ékezet nélkül írandóak, hiszen ezeknél egyértelmű, hogy egy szótagúak – a beszélők többsége mindig is így ejtette őket. A 2010-től érvényes szabályozásból azonban már nem derül ki a „megengedő szabály” végleges eltörlése miatt, hogy az olyan szavak, mint a guion, truhan, crie ’neveltem’, hui ’menekültem’ stb., a spanyol ajkúak jelentős részénél két szótagúak. A RAE azzal érvel ezen egyszerűsítés mellett, hogy „a hangsúlyjelzés szabályrendszerének nem szerepe annak jelölése, hogy egy magánhangzó-kapcsolatot egy szótagban, vagy külön szótagokban artikulálnak-e” [Ortografía II. 3.2. j), 218. o. – 2010]. Ez viszont máris ellentmond annak a több évszázados konvenciónak, miszerint a hangsúlyos [i] és [u] ékezettel írandó másik magánhangzó környezetében – hiszen végső soron ilyenkor is csupán azt jelölik, például a día szóban, hogy az [i] amellett, hogy hangsúlyos, külön szótaghoz tartozik.

Néhány jellegzetes példa a kérdést érintő szabályozás változására (Forrás: El Mexicano)

Összegzésként tehát megállapítható, hogy a spanyol akadémiai helyesírás semmivel sem lett következetesebb e szempontból, hiszen nem jelöli, hogy a hangsúlytalan [i]/[u] és egy másik magánhangzó kapcsolata a valóságban egy, vagy két szótagban ejtődik-e. Habár a spanyol irodalomból számos példa van a szótagalkotó hangsúlytalan [i]/[u] trémával való jelzésére (pl. rüido [ru.i.do] ’zaj’, traïdor [tra.i.dor] ’csaló’ stb.), mint a franciában és a katalánban, ám ez a spanyolban később nem terjedt el. Ami nagy kár, mert nem lett volna haszontalan megoldás egy jelenleg nem szabályozott helyesírási kérdés rendezésében.

Felhasznált irodalom

• RAE (1959): Nuevas normas de prosodia y ortografía (sajtóközlemény).
• RAE (1999): Ortografía de la lengua española, p. 46. Espasa, Madrid.
• RAE, ASALE (2010): Ortografía de la lengua española, pp. 218, 226–227. Espasa, Madrid.

Az ékezet, amely nem jelent semmit

Az első akadémiai helyesírás, 1741

A spanyol hangsúlyozásról és a hangsúlyjelölés szabályairól már részletesen írtam korábban, most pedig az írástörténeti vonatkozásairól szólnék röviden. Az talán kétségtelen, hogy a legtöbb helyesírási reform az ékezethasználatot érintette, és kiderül az is, hogy bizonyos szavakra ma már csak puszta megszokásból kerül ékezet az írott sajtóban, amely tulajdonképpen semmit sem jelöl.

A spanyolban a 16. századig egyáltalán nem használtak ékezetet, pedig akkor már több száz éve írott nyelv volt. A század közepétől már megjelent bizonyos szavakon a hangsúly jelzése céljából. A helyesírás szabályozásával legelőször a Spanyol Királyi Akadémia első értelmező szótára, a hatkötetes Diccionario de autoridades foglalkozott az első kötet (A–B: 1726) bevezetőjében Discurso proemial de la Orthographía de la Lengua Castellana („Előszó a kasztíliai nyelv helyesírásáról”) címmel, amelyben nem egészen másfél oldalt szentelt az ékezetek használatának és a hangsúlyjelölésnek.

E „szabályok” szerint a spanyolban kétféle ékezet létezett: a balra dőlő, más néven tompa vagy „nehéz” (grave: ` ) és a jobbra dőlő vagy éles (agudo: ´ ). Az előbbit csupán az a, e, o, u magánhangzókra tették, amennyiben azok önálló szavaknak feleltek meg, így à (elöljárószó), è (= y ’és’ kötőszó), illetőleg ò vagy ù (’vagy’ kötőszó). Minden más esetben, vagyis a hangsúly jelölésére az éles ékezetet használták, ahogy a modern helyesírásban is.

A rendszer nem volt túl következetes, és részben a latin szótagszabályokra épült. Például jelölni kellett a „három vagy több magánhangzót tartalmazó” másodéles szavak hangsúlyát, ha az utolsó előtti szótag „hosszú” volt (ami alatt a nyílt szótagot értették), pl. famóso, caballéro, apercebído. A mostani szabályokhoz hasonlóan jelölték a harmadéles szavak hangsúlyát – ez az egy dolog, ami máig nem változott –, de persze a korabeli „magyarázat” szerint erre azért volt szükség, mert az ilyen szavakban az „utolsó előtti szótag rövid” (természetesen a latinból következően), ezért nem lehet hangsúlyos. Jelölték továbbá az összes véghangsúlyos szó hangsúlyát, függetlenül a végződésétől, pl. autór, necesidád, vocál, amará. De ami az egészben a legviccesebb, hogy e hangsúlyjelölési „szabályokat” még maga a szótár sem tartotta be következetesen: számos esetben lemarad az ékezet olyan szavakról, ahova a megfogalmazottak szerint kellene.

Az első akadémiai helyesírás 1741-ben jelent meg Orthographía Española címmel (lenti kép), mindössze 15 évvel a Diccionario de autoridades első kötetét követően, de már lényegesen eltérő, a mai elvekhez sokkal közelebb álló szabályozást tartalmazott. A De los acentos, y notas para la pronunciacion („Az ékezetekről, és megjegyzések a kiejtéshez”) című fejezetében kiköti, hogy csak az éles ékezet használható, és már megfogalmazódik a takarékosság elve is az ékezethasználatot illetően:

Si hubiessemos de usar esta nota en todas las palabras, hariamos trabajosa la escritura, imponiendonos una dura ley: por esto ha discurrido la Academia fixar reglas de Orthographía, que, excusando la multiplicidad de los acentos, se establezcan solo en las voces, que los necesiten.

„Ha az összes szón használnunk kellene ezt a jelet, fáradságos munkává tennénk az írást, kemény szabályt magunkra róva: ezért folyamodott az Akadémia helyesírási szabályok rögzítéséhez, hogy kibújván az ékezetek sokasága alól, csak azokra a szavakra kerüljenek, amelyeknél szükséges.” Az alábbi fontosabb elveket fogalmazta meg a hangsúly jelölésére (leegyszerűsítve):

• az egy szótagú szavak hangsúlyát soha nem kellett jelölni,
• a harmadéles szavak hangsúlyát mindig jelölni kellett,
• a másodéles szavakét jelölni kellett -i, -u és mássalhangzós (kivéve -s) végződés esetén,
• a véghangsúlyos szavaknál akkor kellett jelölni, ha -a, -e, -o vagy -s a végződésük,
• jelölni kellett a hangsúlyos i és u magánhangzókat, ha a, e, o mellett állnak, mivel ilyenkor külön szótaghoz tartoznak.

Noha nem mindenre adott a mai szemléletnek megfelelő egyértelmű és logikus magyarázatot, ez már nagyon közel állt a modern helyesírási normákhoz (persze maga a mű szintén nem tartotta be következetesen a saját szabályait). Ami viszont érdekes újítás volt – bár alkalmazása nem tartott túl sokáig –, hogy bevezette a circumflexet vagy „kalapos” ékezetet (^), ám ezzel nem a hangsúlyt kellett jelölni, hanem az előtte álló betű(kapcsolat) hangértékét! Így ^ került ch és az x betűket követő magánhangzóra, ha azok a [k], illetve [ksz] hangokat jelölték, nem pedig a [cs]-t és a [ch]-t: chârácter ’karakter’, chôro ’kórus’ (ma: carácter, coro), ill. exâmen ’vizsga’, exêquias ’végső tiszteletadás’.

Az ékezethasználat ezután több reformon ment keresztül, még inkább kihasználva a gazdaságosság elvét, vagyis „ne kelljen semmit sem jelölni feleslegesen”. Így például 1959-ben eltörölték az ékezetet a fue ’volt’, fui ’voltam’, dio ’adott’ és vio ’látott’ igealakokról: az egyszerűsítést az indokolta, hogy ezek a szavak egy szótagúak és kettőshangzóval ejtődnek, tehát nincs mit jelölni rajtuk.

Az 1999-es akadémiai helyesírás további egyszerűsítéseket vezetett be: rögzítette, hogy a zárt+nyílt magánhangzó (i/u+a/e/o) és a két zárt magánhangzó (iu, ui) kombinációi a helyesírás szempontjából mindig kettőshangzóknak minősülnek, függetlenül attól, hogy a hangsúlytalan i vagy u szótagalkotó-e egyes nyelvváltozatokban, így nem ajánlott ékezettel írni az olyan alakokat, mint pl. crie (crié) ’neveltem’, guion (guión) ’kötőjel’, hui (huí) ’menekültem’, rio (rió) ’nevetett’, meghagyva azonban a beszélőknek a szabadságot, hogy továbbra is írhatják ékezettel, ha nem kettőshangzóval ejtik őket. Hasonlóképpen eltörölte a kötelező ékezetet a sólo ’csak’ határozószóról (amelyet a solo ’egyedüli, magányos’ melléknévtől való megkülönböztetésre használtak), és az önállóan használt mutató névmások hím- és nőnemű alakjairól (este, esta, estos, estas; ese, esa, esos, esas; aquel, aquella, aquellos, aquellas) is, azzal a kikötéssel, hogy kétértelműség esetén továbbra is használandó.

Az Akadémia legújabb, 2010-es helyesírása azonban az 1999-ben bevezetett reformokon még tovább szűkített, végleg eltörölve az ékezetet a helyesírásilag kettőshangzónak minősülő magánhangzó-kombinációt tartalmazó egy vagy két szótagú szavakról (crie, guion, hui, rio stb.). E racionalizálásra azért volt szükség a helyesírás szabályozói szerint, mert az ékezet minden esetben a hangsúlyt hivatott jelölni, nem pedig azt, hogy egy szó hány szótagú; vagyis például a guion hangsúlya – akár [gi-ón], akár [gjón] a valós ejtése – mindkét esetben az [o]-ra esik, tehát felesleges jelölni azt. Ugyanezen megfontolásból szintén eltörölte az opcionális ékezetet a solo (sólo) határozószón és az önállóan használt mutató névmásokon, mivel nincs milyen hangsúlytalan alakoktól megkülönböztetni őket (a solo melléknévként is hangsúlyos, ahogy a jelzői szerepű mutató névmások is): tulajdonképpen az ilyen ékezetnek csak „kényelmi funkciója” volt az írásban, de nem jelentett semmit. Másfelől, a kétértelműség a solo esetében eleve nagyon ritka és kivételes esetekben állhat csak fenn, amit más módon is ki lehet küszöbölni, úgymint megfelelő írásjelek vagy rokon értelmű szavak (pl. solamente, únicamente) használatával.

Ugyanitt említendő, hogy az ún. jelentésmegkülönböztető ékezet (tilde diacrítica) az elnevezése ellenére szintén a hangsúlyt jelöli, csak nem a helyét, hanem a tényét: vagyis azonos alakú (egy vagy két szótagú), de hangsúlyosan ejtett (és más jelentésben használt) szavakat jelölnek vele, megkülönböztetve így őket hangsúlytalanul használt párjuktól (pl. sí ’igen’ és si ’ha’). Az elsődleges szerep tehát itt is a hangsúly jelöléséé, amelyből a jelentéskülönbség következik. Ezért nem különböztetik meg ékezettel egymástól például a ve (→ir) ’menj’ és ve (→ver) ’lát/láss’ igealakokat, hiszen mindkettő hangsúlyos; viszont megkülönböztetik a sé (→saber) ’tudom’ vagy sé (→ser) ’legyél’ igealakokat a hangsúlytalanul használt se névmástól.

Mindazonáltal a nyomtatott sajtóban nagyon sokan máig ragaszkodnak a hagyományokhoz, és nem követik az akadémiai helyesírás egyszerűsítéseit. Ennélfogva még mai újságokban, magazinokban is találkozhatunk bőven a fué, guión, sólo stb. írásmódokkal, és nem ritka a mutató névmások ékezése sem, olykor teljesen következetlenül, még jelzői szerepben is.

Az olvasást könnyítő betű

Az írásbeliséggel rendelkező nyelvek története során gyakran előfordul, hogy egyes beszédhangok megváltoznak, sőt, nyom nélkül el is tűnhetnek, azonban írásuk még sokáig megőrzi a nyomukat. Az újlatin nyelvekben ilyen sorsra jutott az egykori [h] hang, amelyet valószínűleg már a klasszikus latin korszakban sem ejtett az utca népe, a legtöbb újlatin nyelv azonban írásban mindmáig őrzi a h betűt. Két fontos kivétel az olasz és a román: az olaszban csupán az avere (< lat. HABĒRE) ige néhány alakjában írják jelentések megkülönböztetése céljából (ho ’nekem van’ és o ’vagy’; ha ’neki van’ és a [elöljárószó], illetve hanno ’nekik van’ és anno ’év’), a románban viszont kiejtett mássalhangzó [h] hangértékkel, amely természetesen csak nem latin eredetű jövevényszavakban fordul elő.

A spanyol h – neve (la) hache [ácse] – betűnek szintén megvan a sajátos története. A középkori spanyolban még hasonló volt a helyzet az olaszéhoz: a latin eredetű szavakban nem írták az aver (ma haber) néhány alakján kívül, azonban a [h] hang az /f/ fonéma egyik ejtésváltozata volt, amelyet írásban ekkor még az f betű jelölt (pl. fablar ’beszél’ – ma hablar). A 16. század közepére azonban a latin F-ből származó [h] hang is kiveszett a sztenderd nyelvből és a helyesírásban az f-et is a h váltotta fel az ilyen szavakban. A modern sztenderd spanyolban így a h betű önállóan ma már semmilyen fonémát nem jelöl (a ch betűkapcsolat körülbelül a magyar [cs] hangnak felel meg), csupán egy valaha létező mássalhangzó nyomát őrzi a helyesírásban – néhány szó kivételével, amelyekben semmilyen szerepe nincs és nem is volt, mint az hallar (< AFFLĀRE) ’talál, lel’, henchir (< IMPLERE) ’megtöm’ és hinchar (< INFLĀRE) ’felfúj’ –, mégpedig az egykori latin [h], [f] vagy [g] hangokét (legalábbis a szavak egyik részében): pl. hora (< HŌRA) ’óra [időegység]’, hacer (< FACERE) ’csinál, tesz’, hermano (< GERMĀNU) ’fivér’ stb. Viszont szintén megjelenik írásban egy h a szókezdő nyíló kettőshangzók – /ie/, /ua/, /ue/, /ui/ – előtt, amit már nem minden esetben lehet azzal magyarázni, hogy valaha kiejtett mássalhangzóval kezdődtek: pl. a huérfano ’árva’ szó latinul magánhangzóval kezdődött (< ŎRPHANU). De akkor mit keres ott a h, miért nem úgy írják, hogy *uérfano?

A megoldást a kettőshangzóban, illetve annak helyesírásában kell keresnünk. Ehhez tudni kell, hogy a római, majd a középkori íráshagyományban az u és v ugyanannak a betűnek a tipográfiai –nyomtatott/nagybetűs, ill. írott/kisbetűs – változatai voltak (ahogy pl. az a és az a), vagyis mindegy volt, hogy pl. a latin és spanyol ’élek’ igealakot VIVO vagy uiuo formában írták-e. A latinban eredetileg nem létezett [v] hang, a V betű az /u/ magánhangzó-fonémát jelölte, amelyet – ha rövid volt – magánhangzó előtt kezdetben mindig angolos [w]-nek ejtettek. A kései latinban ez a hang két magánhangzó között és szó elején [β]-vé vált (ahogyan ma is ejtik a spanyolban magánhangzók között a b/v betűkkel jelölt hangot), amely az újlatin nyelvekben később vagy [v]-vé erősödött, vagy vegyült a /b/ fonémával.

A latin /u/ fonéma tehát a középkorra kettévált – egy magánhangzó és egy új mássalhangzó ([β] > /v/ ~ /b/) lett belőle –, az írás viszont még sokáig mindkettőt ugyanazzal a betűvel jelölte, vagyis még nem különült el egymástól az u és v a magánhangzó és a mássalhangzó jelölésére. Azonban ahhoz, hogy a helyes hangértékkel tudják olvasni azokat a szavakat, amelyeknél nem lett volna egyértelmű, hogy a magánhangzót vagy a mássalhangzót kell-e ejteni, bizonyos trükkökhöz kellett folyamodni. Az egyik ilyen trükk pedig az volt, hogy mivel – értelemszerűen – mássalhangzóbetű után a V vagy u csak magánhangzót jelölhetett, ezért hogy azt magánhangzónak és ne [b] ~ [β] ~ [v] hangnak olvassák, egy h betűt írtak a szó elejére. S bár igen ritkán adódhattak olyan helyzetek, amikor a szövegkörnyezetből ne derült volna ki egyértelműen – h nélkül is –, hogy az adott szót hogy kell olvasni, így elvben meg tudtak írásban különböztetni olyan szavakat, mint pl. HVELA huela (→oler) ’szaga legyen’ és VELA uela ’vitorla’, vagy HVIDA huida ’menekülés’ és VIDA uida ’élet’. Hasonló példák a franciából: HVIT huit ’nyolc’ és VIT uit ’él(t)’, HVILE huile ’olaj’ és VILE uile ’gonosz, aljas [nőnem]’.

Összefoglalva tehát, a magánhangzó előtti h betűnek alapvetően kétféle szerepe van a spanyolban: egyrészt eltűnt mássalhangzók helyét jelöli, másrészt régi szövegekben az utána álló betű helyes hangértékkel történő olvasásának megkönnyítésére szolgált, tipográfiai okokból. Az íráshagyomány azonban továbbra is megtartotta ezt annak ellenére, hogy ma már minden betűtípusnál egyértelműen megkülönböztethető az u a v-től, illetve az i a j-től.

Illusztráció: A H definíciója a Diccionario de autoridades-ben (IV: G–N, 1734). Mai tudásunkkal már mosolyognánk rajta.

Miért hangzik [mechiko]-nak Mexikó spanyol neve?

Mexikó közigazgatása (Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A legnépesebb spanyol nyelvű ország, a 110 milliós észak-amerikai Mexikó (hivatalosan Mexikói Egyesült Államok, spanyolul Estados Unidos Mexicanos) neve minden ismert „nagyobb” európai nyelven és magyarul is [ksz]-szel hangzik. Spanyolul viszont – mint köztudott – ez 🔈⁠[mechiko] (írásban México, de elfogadott a kiejtést tükröző Méjico is), melyben [ksz] helyett egy [h]-szerű hang hallható. (Egészen pontosan olyan, mint amilyet a pech szó végén ejtünk, ezért én ezt [ch]-val szoktam jelölni a magyaros átírásban. De a nagyon profik kedvéért az IPA szerinti átírása [ˈmexʲiko] ~ [ˈmeçiko], ill. ibériai spanyol [ˈmɛχiko].) Egy spanyolul nem tudó ennek hallatán általában elmosolyodik, esetleg megjegyzi, hogy a spanyol ajkúak kissé „beszédhibásak”. De vajon tényleg a spanyol a kakukktojás, vagy pedig a többi nyelvben – köztük a magyarban – ejtik ezt az országnevet „rosszul”? A kérdés megválaszolásához először természetesen a szó eredetét kell megvizsgálnunk.

A spanyol név legvégső ismert forrása az azték (nahuatl) nyelv Mēxihco szava, amely a történelmi aztékok fővárosát jelentette (ennek további eredete az aztékban nem teljesen tisztázott, annyi viszont bizonyos, hogy a -co toldalék helyhatározórag). A szó azték kiejtése /mēsí-ko/ – IPA [meːˈʃiʔko] – volt, amelyet a spanyolok México alakban jegyeztek le. A hódítások korában ugyanis még létezett a spanyolban egy magyar [s]-nek megfelelő mássalhangzó, amelyet a korabeli helyesírás az x betűvel jelölt. (S hogy miért pont azzal, arra ebben a cikkben olvasható a magyarázat.)

Diego aztékul beszél
A 16–17. században azonban lezajlott egy hangváltozás, melynek részeként ez az [s] hang „hátrébb csúszott”, ami végül a modern spanyol [ch] hangot eredményezte (körülbelül így kell a fejlődési folyamatot elképzelni: [s] > [hj] > [ch]). De mivel ugyanezen mássalhangzó-változás során a j betűvel jelölt [zs] hang is elzöngétlenedett, tehát szintén [s]-ként folytatódott, a 19. század elejéig két betű, a j és az x is jelölte ugyanazt az [s] majd [ch] hangot. Az akadémiai helyesírás 1815-ös reformja során viszont az x-et kivonták ebből a szerepből, s azóta a [ch] hangot csak a j (illetve e, i előtt a g is) jelöli, míg az x-et a művelt eredetű latin jövevényszavakban ejtett [ksz] hangsor jelölésére tartották meg.

Benito Juárez-emlékmű Mexikóvárosban (Forrás: Pixabay.com)

Néhány tulajdonnév azonban az 1815 előtti helyesírást őrzi, ami a kiejtésükön természetesen nem változtat. Ilyen a földrajzi nevek közül a México, Oaxaca (ejtsd kb. [gwacháka]), Texas és ezek származékai; a személynevek közül pedig a Xavier, Ximena, Ximénez. A Oaxaca kivételével mindegyiknek létezik j betűs változata is (Méjico, Tejas, Javier, Jimena, Jiménez), sőt, az utóbbi vezetéknév még Giménez alakban is előfordul. (A személynevek esetében természetesen nem csupán szabadon választott írásmódokról van szó.) Ami a México és Méjico változatokat illeti, a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) jelenleg az x-szel írt alakot javasolja, mivel Mexikóban és egész Latin-Amerikában így használják (annak ellenére, hogy Spanyolországban sokáig a j-s formát használták, illetve használják sokan még ma is).

Interjú Ximena Navarrete mexikói modell-színésznővel, melyben hallhatjuk a nevét és Mexikó spanyol elnevezését is.
Végül nézzük meg, milyen tanulságok vonhatóak le az eddigiekből. Legelőször is az, hogy Mexikó nevét sem a magyarban, sem az angolban, franciában, németben, oroszban (és a szlovén kivételével a többi szláv nyelvben), sem pedig a mai spanyolban nem ejtik úgy, ahogy eredetileg hangzott – vagyis ironizálhatnánk azzal, hogy az egész világ „beszédhibás”. (Megjegyzendő, hogy mivel az [s] és a [ch] is a szájpadláson képzett zöngétlen réshang, a modern spanyol ejtés még mindig közelebb áll az eredetihez, mint a [ksz], amit soha nem jelölt az x ebben a névben.) Az eredeti, [s]-sel történő ejtést az újlatin nyelvek közül a galiciai-portugál México [mesiko ~ mesiku] őrzi. A kisebb európai nyelvek közül a szlovén (Mehika) és távoli rokonunk, az észt (Mehhiko), valamint néhány ausztronéz nyelv – pl. a hawaii (Mekiko), a maori és a tagalog (Mehiko) – viszont a modern spanyolos kiejtéssel vette át a szót.

Másodsorban egyértelműnek tűnik, hogy a nagyobb indoeurópai nyelvek és rajtuk keresztül a legtöbb nyelv, így a magyar is az írott alakot vették át, s fittyet hányva az eredeti kiejtésére, az x latin hangértéke alapján ejtik [ksz]-szel. S harmadszorra, ami talán a legfontosabb: sose dőljünk be annak a téveszmének, mely szerint mindig a kakukktojás a „hibás”, az elterjedtebb pedig a „helyes”! 😉 (Tudományos alapon természetesen nem is létezik „rossz”, „helyes” vagy „eredeti”, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy valami régebbi vagy régiesebb, illetve újabb vagy újítóbb.)

A közreműködésért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek.

Ñ: a spanyol nyelv jelképe

A Cervantes Intézet madridi székhelye (Forrás)

Az Ñ, ñ a spanyol ábécé (abecedario) tizenötödik betűje, amely az N után következik, így vele egészül ki a nemzetközi latin betűsor. Elnevezése eñe, hangértéke pedig nagyjából megfelel a magyar ny-nek, bár annál valamivel hosszabb. A tetején található hullámvonalat tildének nevezik (a spanyol tilde szó jelentése egyszerűen ’ékezet’, a tildar ’ékez, megjelöl’ igéből képzett főnév, amelynek végső forrása a latin TITULĀRE ige, a TÍTŬLUS, ’felirat, cím, jel, jegy’ szóból). Az ñ betű a spanyol nyelv valódi jelképévé vált, és a Cervantes Intézet logójában is megtalálható.

A dolog izgalmasabb része viszont csak most következik. Vajon spanyol újításról van-e szó, vagy egy igen régi szokás megtartásáról? A történet a középkori latinban kezdődik, ahol elterjedt szokás volt a szövegmásolók (scriptorok) között, hogy hely- és időtakarékosság céljából a leggyakrabban ismétlődő betűket és szavakat úgy rövidítették, hogy az elhagyott betű(ke)t az előttük lévő betű tetejére helyezett – kezdetben inkább vízszintes, majd hajlított – vonalka helyettesítette (pl. QUAM → QUÃ ’mint’, ÍNSŬLA → ĨSULA ’sziget’). Az ñ eredete pontosan egy ilyen rövidítésben rejlik: az -NN- csoportot egyszerűsítették így a középkori latin és óspanyol szövegekben. S mivel a kasztíliai nyelvjárásban a hosszú latin [nn] hang – az [ll]-hez hasonlóan – lágyult (palatalizálódott), a tetején lévő vonal hullámos alakot öltött, jelölve ezzel a megváltozott kiejtést is. Majd ezt a rövidítési módot önálló betűként kezdték el használni (pl. ANNU > año ’év’, CANNA > caña ’nád’, PITINNU > pequeño ’kicsi’). Egy másik elterjedt elmélet szerint a „~” jel valójában egy lapított N betűből lett, amelyet kezdetben a másik N fölé írtak – ez azonban kevésbé valószínű, hiszen a középkori szövegek tanúsága szerint nem csak az -NN-t rövidítették így, és vonalka sem volt mindig hullámos.

Az [ny] hangot tehát innentől kezdve az ñ jelölte a spanyolban, amely viszont nemcsak a latin -NN- folytatása lehet az újlatin nyelvekben, hanem a -GN- és a (magánhangzó előtti) -NE-, -NI- betűkapcsolatok népi kiejtéséből is származhat (pl. LĬGNA > leña ’tűzifa’, ARÁNĔA > araña ’pók’, HISPÁNĬA > España ’Spanyolország’), ezért például a franciában és az olaszban éppen a gn kettős betű jelöli ezt a hangot (ol. Spagna, fr. Espagne), míg a katalán az ny (Espanya), az okcitán és a portugál pedig az nh kapcsolatot választotta a jelölésére (Espanha).

Szellemes ismeretterjesztő videó a spanyol ñ születéséről (angol nyelven)
Láthatjuk tehát, hogy az ñ korántsem valami forradalmi újítás eredménye, hanem egy középkori latin íráshagyomány túlélője, amely a spanyolból bekerült a galiciaiba, illetve más nyelvekbe is, melyekre hatással volt a spanyol írásbeliség a hódítások során; a Franciaországban beszélt kelta breton nyelvben viszont az előző magánhangzó orrhangú ejtését jelöli (pl. Jañ [zsã] ’János’). (Hasonlóképpen keletkeztek egyébként az orrhangú magánhangzókat jelölő portugál ã, õ betűk is, ám ezek csak a hangsúlyos -ã, -ão, -ões szóvégződésekben fordulhatnak elő.)

Mindamellett nagyon kevés szó kezdődik az ñ-nyel (mivel azok a hangcsoportok, amelyekből kialakult, csak magánhangzók között fordulhattak elő a latinban), s ezek is szinte kivétel nélkül jövevényszavak vagy rövidült alakok, a ñoño, -a (< lat. NONNU) ’mamlasz, ostoba, tutyimutyi’ kivételével. A még néhány ismert fogalmat jelölő, ñ-nyel kezdődő szó között említhető a ñoqui (< ol. gnocchi) ’nokedli’, állatnevek közül a ñu ’gnu’ (afrikai antilopféle) és a ñandú ’nandu’ (dél-amerikai struccféle), népnyelvi szavak pl. a ño, ña, ill. ñor, ñora mint a señor ’úr’ és señora ’asszony’ rövidülései.

Miért ejtik a spanyol j-t a [h]-hoz hasonlóan?

Az óspanyol Poema del Çid első oldala

Gondolom, sokakban felmerült már a kérdés, ahogy régen bennem is: vajon mi az oka annak, hogy a spanyolban a j és a ge, gi kapcsolatok g-je érdes h-szerű hangnak felel meg (átírásban én ezt [ch]-val fogom jelölni), amikor az összes többi újlatin nyelvben – még a szomszédos portugálban és katalánban is – ezek [zs]-nek vagy [dzs]-nek hangzanak: pl. olasz gente [dzsente] ’emberek’, francia je [zsö] ’én’, portugál junto [zsuntu] ’együtt’, román jucá [zsuká] ’játszik’ stb. – vö. spanyol gente [chente] ’emberek’, junto [chunto] ’együtt’, jugar [chugár] ’játszik’.

Bizonyára ebből egyértelmű, hogy a spanyolban történt az újítás, amelyet a [ch] hang megléte sajátosan megkülönböztet a többi újlatin nyelvtől. De azért van egy csavar is a dologban: ugyanis a j által jelölt spanyol hang nem mindig azonos eredetű az ugyanezzel a betűvel jelölt francia, katalán vagy portugál [zs] hanggal. Hogy megértsük, pontosan mi történt, legalább a 12. századig kell visszamennünk. Ekkor még a spanyol mássalhangzók rendszere sem különbözött nagyon a többi újlatin nyelvétől a hasonló hangokat illetően. Három pár – mondjuk úgy – „sziszegőhanggal” rendelkezett, mindhárom esetében zöngés–zöngétlen megkülönböztetéssel (hasonlóan a mai olaszhoz), az alábbi ábra szerint:

(Forrás: El Mexicano)

Mint látható, az óspanyolban a j és a g (e, i előtt) még szintén a [zs] hangot jelölte. Így volt ez egészen a 15. századig, amikor is egy hangváltozási folyamat vette kezdetét. Itt el kell azt is mondani, hogy egy nyelvben nem elég azt vizsgálni, hogy egy adott hang miért változott meg: a hangok ugyanis valamilyen rendszert alkotnak, és valójában a rendszer változik meg („tolódik el”), különböző tényezők (belső szerkezeti okok, kölcsönhatás más nyelvekkel stb.) hatására. A spanyolban ez a klasszikus vagy középspanyol korszaknak (Siglos de Oro) tekintett 16–17. században zajlott le a következőképpen:

• Északon a zöngésségi megkülönböztetés szűnt meg először, a zöngétlen hangok javára, így maradt a rendszerben az [sz], [c] és [s]; délen pedig a [c], [dz] egyszerűsödött elsőként [sz], [z] hangokká, vagyis ott az [sz], [z], [s], [zs] hangok maradtak meg (ezt a rendszert őrzi mindmáig az archaikus ladino nyelvváltozat). Némileg árnyalja viszont a képet, hogy zöngésségi különbség valószínűleg eleve csak magánhangzók között létezett; szó elején – a [zs] kivételével – és végén is csak zöngétlen sziszegőhang állhatott, tehát a szó végi -z is feltehetően [c]-nek (sőt, talán inkább [sz]-nek) hangzott.
• Az északon megmaradt [c] hang szintén [sz]-szé egyszerűsödött, és délen is eltűnt a zöngésségi megkülönböztetés. Mivel így alig volt hallható különbség a [c]-ből származó („kemény”) és az eredeti („lágy”) [sz] (s) között (az utóbbit a nyelvhegy megemelésével ejtették, talán már a latinban is), ezért az északi beszélők a kétféle [sz] közötti különbséget úgy próbálták fenntartani, hogy a „kemény” [sz] ejtését eltúlozták, így az az angol thing szó th-jához hasonló hanggá vált (fonetikai átírásban [θ] a jele). Ellenben a déli területek beszélőinél a két hang összeolvadt, vagyis eltűnt köztük a különbség. Ezért ma a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, a Kanári-szigeteken és egész Spanyol-Amerikában csak egy, a magyar sz-hez hasonló [sz] létezik, melyet írásban az s, c (e, i előtt) és a z betű is jelöl.
• Az [s] hang, amely részben egyes latin mássalhangzócsoportok (főként a -C’L-, -G’L-, -LJ-) lágyulásából származó [zs] elzöngétlenedéséből, másrészt az -X- gyengüléséből kialakult középkori [s]-ből keletkezett (ezért is jelölték a régi helyesírásban x-szel), tovább lágyult. Először a német ich szóban lévő ch-hoz [hj] vált hasonlóvá, majd képzési helyét még hátrébb tolva létrejött belőle a mai, lágy szájpadláson képzett (veláris) [ch] hang. E változást szintén az motiválhatta, hogy a beszélők igyekeztek megkülönböztetni az s-szel jelölt lágy [sz]-től a középkori [s] hangot, kiegyenlítettebbé téve a „sziszegőhangok” eloszlását.

(Forrás: El Mexicano)

Miután lezajlottak a fent ismertetett hangváltozások (ahonnét a modern spanyol nyelvet számítjuk), szükségessé vált a helyesírási szabályok megreformálása is. A sziszegőhangok zöngés–zöngétlen megkülönböztetésének eltűnésével már nem volt szükség az x és a j betűre is ugyanazon hang jelölésére, így az x-et megtartották a művelt eredetű latin jövevényszavakban lévő [ksz] hangra (kivéve néhány hagyományőrző írású nevet és származékait, amelyekben még megtalálható [ch] hangértékkel), ezért ma a j – valamint e, i előtt a g – jelöli a modern spanyol [ch] hangot. Egyúttal eltörölték a ç használatát, s a modern félszigeti északi nyelvjárás alapján rögzítették, hogy a [θ] hangot a z, illetve e, i előtt a c jelöli. A Spanyol Királyi Akadémia folyamatosan vezette be e változtatásokat a 18. század első felében, azonban az akadémiai helyesírásnak csak az 1815-ös kiadása rögzítette őket véglegesen. Ettől kezdve a betűk használata és a helyesírás rendszere lényegében máig nem változott.

A Cid „El Campeador” szobra Burgosban (Forrás: Pixabay.com)

Érdemes azt is tudni, mint már utaltam rá, hogy a j/g által jelölt középkori spanyol [zs], ill. mai spanyol [ch] hang eredete nem mindig azonos az ugyanezen betűkkel jelölt francia, katalán, olasz és portugál hangokéival. Míg az utóbbi nyelvekben a [zs] többnyire a latin [j]-ből, [dj]-ből, valamint a [g] lágyulásából származik (pl. lat. IAM ’már’ > port. já [zsá], ol. già [dzsá], ill. lat. DIŬRNU ’nap(pali)’ > ol. giorno [dzsorno], fr. jour [zsur]), a középkori spanyolban a [zs] és későbbi [ch] a beszélt latin [lj] folytatása, amely többféle latin mássalhangzócsoport lágyulása (palatalizációja) révén jött létre: pl. OCLU [okʲlʲu] ’szem’ > *[olju] ~ (It.) *[okju] > *[oljo] ~ (It.) [okjo] > *[ojjo] > ósp. ojo [ozso] > [oso] > [ohjo] > sp. [ocho] (vö. port. olho [olʲu], ol. occhio [okkjo], fr. oeil [öj]); vagy pl. lat. FĪLIU [filju] ’fia’ > *[fijju] > ósp. fijo [fhizso] > *[hiso] > *[ihjo] > sp. hijo [icho] (vö. port filho [filʲu], ol. figlio [fillʲo], fr. fils [fisz]).

A patatálisok változásai a kasztíliaiban (Forrás: El Mexicano)

A latin [j] és [dj] viszont, akárcsak e és i előtt a g, a spanyolban eredetileg [j]-ként folytatódott, vagy eltűnt: pl. IAM > ya, MAIŌRE ’nagyobb’ > mayor, GĔLU ’jég’ > hielo, PLAGIA ’tengerpart’ > playa, IANUARIU ’január’ > *IENAIRU > enero. Kivéve hátul képzett magánhangzók – [u] és olykor [o] – előtt, ahol az óspanyolban (a portugálhoz, franciához hasonlóan) [zs]-t, a mai spanyolban [ch]-t találunk: pl. IŪNCTU ’együtt’ > junto, IŬVENE ’fiatal’ > joven. A [ch] hang másik forrása a magánhangzók közötti latin -x- (ill. néha az -ss- is), amely az óspanyolban [s]-ként hangzott, s az 1815-ös helyesírási reform óta szintén a j jelöli: pl. lat. DĪXI ’mondtam’ > dije, LAXIUS ’távol’ > lejos (vö. LAXARE ’elhagy’ > ol. lasciare [lassáre]) stb. Az -X- fejlődési sorát valahogy így kellene elképzelni: [ksz] > [hʲsz] > [js] > [hj] > [ch].


Részlet a Cidből rekonstruált óspanyol kiejtéssel
E hangtani változások és sajátosságok természetesen a latinból folytonossággal, a beszélt nyelv útján örökölt szavakra jellemzőek csak, vagyis a klasszikus latin írott nyelvből közvetlenül átvett, vagy más újlatin nyelvből kölcsönzött jövevényszavakban megjelenhet a j/g [ch] olyan kontextusban is, ha egyébként a népi szóalak nem eredményezné – sőt, elmondható, hogy a mai szavak többsége, amelyekben a ge, gi kapcsolat szerepel [ch] hangértékkel, ebbe a kategóriába tartozik.