Újlatin évszakok nyomában

Volt már szó a hét napjainak – pontosabban azok neveinek – eredetéről, most pedig az évszakok újlatin elnevezéseinek járunk utána, olvasónk, Tamás ötlete alapján.

Szerencsére nem lesz túl nehéz a dolgunk, ugyanis e szavak története nagyjából egységes; mindössze egy-két elütő példával fogunk találkozni. Arra is fény derül, hogy a tavasz és a nyár, illetve az ősz és a tél nem csupán a hasonló időjárás folytán, hanem még nyelvileg is szoros kapcsolatban állnak egymással. Kezdjük mindjárt a tavasszal!

Tavasz vagy nyár?

A tavaszt nemcsak az évszakok felsorolásánál szokás elsőként említeni: az újlatin nyelvekben ez már az évszak nevében is benne van! Az olasz, katalán, portugál-galiciai és spanyol primavera, román primăvară ugyanis a beszélt latin PRĪMA VĒRA ’első tavasz, előtavasz’ kifejezésből ered, amelynek klasszikus latin előzménye a PRĪMO VĒRE, azaz ’kora tavasszal, a tavasz elején’. Ugyanebből jön az okcitán prima, valamint hasonlót jelent a francia printemps (szó szerint: ’előszezon’) is. A meglehetősen konzervatívnak tartott szárd beranu szava azonban a más újlatin nyelvekben ’nyár’ jelentésű latin VERĀNU(M) alakot (lásd lejjebb!) őrzi e jelentésben.

Gondolhatnánk, hogy ha a Római Birodalom népe számára a tavasz ’előtavasz’ volt, akkor a nyár kellett, hogy legyen a ’tavasz’! És így is volt, legalábbis a szélső területeken: a román vară, a spanyol verano, galiciai verán és portugál verão a beszélt latin VĒRA ’tavasz’, illetve [TĔMPUS] VERĀNU(M) ’tavaszi idő’ kifejezésekből származnak. Ezzel szemben a központi területek a latin ÆSTĀS, tárgyesetben ÆSTĀTE(M) ’nyár’, illetve [TĔMPUS] ÆSTĪVU(M) ’nyári idő’ kifejezéseket vitték tovább: így az olasz estate, a szárd istade vagy istíu, a katalán és okcitán estiu, valamint a francia été, melyek latin forrása pedig egy indoeurópai ’égés, tűz’ jelentésű szóra vezethető vissza. Érdekességként megjegyzendő, hogy a 17. századig a spanyolban is az estío volt használatos ’nyár’ jelentésben (amelyet ma is használnak a választékos és az írott nyelvben), míg a verano eredetileg a tavasz végét és a nyár elejét, a májusi-júniusi időszakot jelentette.

Ez bizony már az ősz...

A nyarat követi az ősz, vagyis a hideg idő, így az sem véletlen, hogy a latin AUTŬMNUS (korábbi AUCTŬMNUS), beszélt latin AUTŬMNU(M) egy valószínűleg ’hideg’ jelentésű indoeurópai *heug- tőről fakad. Ennek folytatóit találjuk a legtöbb újlatin nyelvben is: a spanyol otoño, a portugál-galiciai outono és a román toamnă „szabályosan”, a beszélt nyelv útján öröklődtek, míg az olasz autunno, a francia automne és az okcitán auton félig-meddig művelt eredetűek. A katalán ellenben sajátos megoldást választott: a tardor ’ősz’ egy korábbi tardaó, ez pedig egy beszélt latin TARDATIŌNE(M) ’késés’ főnévből jön, arra utalva, hogy ősszel már később kel fel a nap.

S végül elérkeztünk a legbarátságtalanabb évszakhoz, a télhez, amelynek egyúttal a neve is a legkevésbé izgalmas, hiszen valamennyi újlatin megfelelője ugyanabból a latin HĪBĔRNUM ’tél’ szóból ered, amely a beszélt nyelvben kb. [ivernu]-nak hangzott. Ez a szó eredetileg semlegesnemű melléknév volt, amely a TĔMPUS HĪBĔRNUM ’téli idő’ kifejezésből önállósult, és a(z) HIEMS ’tél’ főnévből származik. Az HĪBĔRNU(M) újlatin folytatói között találjuk a román iarnă, a szárd ierru, az olasz és portugál-galiciai inverno, francia hiver, okcitán ivèrn, katalán hivern és spanyol invierno (korábbi és népies ivierno, illetve régi irodalomban szintén ibierno, imbierno) szavakat. Az olasz, spanyol és portugál-galiciai alakok elején valószínűleg az in- prefixum analógiás hatása mutatható ki, amely az olaszban le is válhatott, így létezett a szónak verno alakváltozata is. (Továbbá nem zárható ki – de nem is bizonyítható – az inferno, infierno, lat. ĪNFĔRNU(M) ’pokol’ hatása sem.)

Összefoglalás (Forrás: El Mexicano)

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, p. 573.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Regione Autonoma della Sardegna: Glossàriu isperimentale (www.sardegnacultura.it)
• A Wikipédia újlatin nyelvű változatai és a Wiktionary

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

Un espíritu extraño – avagy egy különös lélek

Olvasónk a spanyol nyelvvel ismerkedik – ami igazán szép dolog tőle – és máris feltűnt neki valami nagyon furcsa. Norbert észrevétele és kérdése így szól (kiemelés tőlem):

Eléggé ismerkedő szinten vagyok még a spanyollal, viszont nemrég feltűnt egy szó, ami nekem nagyon nem tűnt spanyolosnak, viszont elég gyakran használt, ez pedig az espíritu. Sokkal inkább tippelném egy román szónak. Tudnál segíteni a szó etimológiájával kapcsolatban?

Norbert nagyon jó megfigyelő. Azért tűnhet neki szokatlannak ez a szó, mert a spanyolban valóban nagyon ritkák a hangsúlytalan [u] végződésű szavak: a releváns köznyelvi találatok között mindössze három, az espíritu (hímnemű) ’lélek, szellem’, az ímpetu (hímnemű) ’hév, lendület’ és a tribu (nőnemű) ’törzs [népcsoport]’ főnevek említhetőek – ezeket talán mindenhol használják és értik is. (A hangsúlyos [u]-ra végződő szavak már jóval többen vannak, és hogy miért, a későbbiekből ez is kiderül.)

(Forrás: Pixabay.com)

Az espíritu tényleg elég gyakori szó. Hogy miért épp a románhoz – és nem a latinhoz – hasonlítana, az más kérdés, de persze a román is újlatin nyelv, így természetesen ahhoz is hasonlítható. Bár Norbert kérdése a szó etimológiájával kapcsolatos, amelynek forrása nyilván teljesen egyértelmű, hogy a latin SPĪRĬTUS – tárgyesetben SPĪRĬTU(M) –, sokkal érdekesebb az, hogy miért maradt meg ebben a latinos formában, [u]-val a végén, illetve hogyan is hangzana „spanyolos(abb)an”.

A szó a 13. század első felében tűnik fel – először spiritu formában (1200), ami azonban a hangzását nem befolyásolta – és már az alakjából is látszik, hogy művelt latin átvétel. Az pedig, hogy ennyire latinos maradt, azzal magyarázható, hogy vallási eredetű! Az ilyen szavak ugyanis, bármennyire is régiek, szeretnek nagyon hűek maradni az eredeti latin alakjukhoz (vagyis még a nép ajkán sem torzulnak el annyira), éppen ezért eleve egy nagyon speciális réteget képviselnek az újlatin nyelvek szókincsében. Az espíritu azért is kivételes, mert még a művelt eredetű szavak is szoktak annyira alkalmazkodni a spanyol hangrendszerhez, hogy -o végződést vesznek fel. A több szótagú latin szavak hangsúlytalan -U(M) és -I végződése ugyanis (hosszúságától függetlenül) -o és -e lett a spanyolban – ezért van az is, hogy az -u és -i végű spanyol szavak általában véghangsúlyosak.

Néhány jellemző példa a szó végi [i] és [u] alakulására (Forrás: El Mexicano)

És akkor lássuk a legizgalmasabb kérdést, vagyis mi történt volna akkor, ha az espíritu nem vallási eredetű lenne, és bejárta volna a maga útját az utca népének ajkán! Először is, mint a fentiekből már kiderült, végződése természetesen -o lenne. A legtöbb újlatin nyelvre (az irodalmi olasz és a román kivételével) jellemző az is, hogy a magánhangzók közti egyszerű zárhangok zöngésülnek, tehát a -t- helyett -d-t várnánk. Sőt, azt is tudjuk, hogy a harmadéles szavak utolsó előtti hangsúlytalan magánhangzója – főleg az [i] és az [u] – szeret kiesni, amikor csak lehet. A hangsúlyos hosszú [i]-vel van a legkevesebb probléma: ez ugyanis változatlan marad (a szókezdő sp- előtti magánhangzó-betoldásról és okairól pedig már volt szó). Mindezt összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy a latin SPĪRĬTU(M) a nép ajkán („spanyolosan”) *espirdo lett volna!

Végezetül megemlítendő, hogy a nem vallási, illetve „hétköznapibb” értelemben használt ’lélek’ jelentésű szó az alma. Természetesen ez is latin eredetű, méghozzá az ÁNĬMA (> *anma ~ *álima > alma) a forrása, és ez már a nép ajkán alakult – művelt eredetű duplikátumai az ánima, ánimo.

Felhasznált források

• Real Academia Española (RAE): Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Coromines, Joan (1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, p. 229.
• Diccionario inverso | Stilus