Az arabok és a spanyol: három elterjedt tévhit

Az Ibériai-félszigeten majdnem 800 évig tartó arab uralom kapcsán sokakban felmerült már, hogy a spanyoloknak ma arabul „kellene” beszélniük. A muzulmán hódítók 711-ben kötöttek ki a mai Gibraltár közelében a berber származású Táriq ibn Zijád vezetésével, akiről a terület később a nevét is kapta (arabul جبل طارق Dzsabal Táriq, azaz ’Táriq hegye’), szétverték a Nyugati-gót Királyságot, s egészen 1492-ig, Granada visszafoglalásáig a félszigeten maradtak.

A granadai Alhambra. A név forrása az arab al-hamrá (الْحَمْرَاء), jelentése ’a vörös [erőd]’. (Forrás: Pixabay.com)

A spanyolok ma mégsem arabul beszélnek – sőt, a szókincset ért hatásokon kívül semmilyen más nyoma nincs ennek a sémi nyelvnek a félszigeti nyelvváltozatokban. Az alábbiakban három ismert tévhit és cáfolatuk olvasható a spanyol és az arab nyelv kapcsolatáról.

Az Ibériai-félszigeten 700 éven át arabok uralkodtak. Hogy lehet akkor az, hogy ma nem az arab minden spanyol anyanyelve?

Egyrészt érdemes tudni, hogy a félszigeten ma beszélt újlatin nyelvek mindegyike az északi peremvidékekről származik, ahová az arabok – pontosabban mórok – nagyon el sem jutottak, uralmuk sem tartott ott sokáig. Másrészt az, hogy történik-e nyelvcsere, nem attól függ, hogy mennyi ideig volt jelen adott népcsoport egy területen: sokkal inkább a kulturális motiváltságnak van jelentősége. Ráadásul a félszigetet megszálló észak-afrikai muzulmánok az ott lévő (akkor épp a gót birodalomhoz tartozó) romanizált népesség többmilliós lélekszámához képest nagyon kevesen, még százezren sem voltak, s valójában alig volt közöttük arab (többnyire csak a vezetőik). Habár az arab volt a „hivatalos nyelv”, a lakosság a mindennapi érintkezésben továbbra is saját (új)latin nyelvjárásait használta. Ezek összefoglaló elnevezése a mozarab („arabizált [latin]”), amelynek emlékei arab ábécével írt versekből maradtak ránk. Ez az ódélspanyol dialektuscsoport nagyon közel állt a régi aragóniai és kasztíliai nyelvjárásokhoz, amelyek aztán a többi északi nyelvjárással együtt a Reconquista során kiszorították.

Bár Madrid neve középkori arab szövegekben tűnik fel először „Madzsrít” formában, valószínűbb, hogy a latin matrix, -īce(m) újlatin változatáról van szó. (Kép: polgármesteri hivatal épülete, korábban postapalota. Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szókincs tizedét valóban arab szavak alkotják?

Ez így nem igaz. A Reconquista idején a területet a muzulmánoktól visszahódító, északról érkező kasztíliaiak valóban sok arab szót átvettek a mozarab nyelvjárások közvetítésével, de ezek többsége az arab uralom fokozatos visszaszorításával hamar el is tűnt (Bölcs Alfonz idején számos latin jövevényszót honosítottak meg a pótlásukra). Eleve problémás ezt számokban kifejezni, hiszen egy nyelv szókincsének mérete nem határozható meg és állandó változásban is van. A 10% még így is elég nagy túlzás. A köznyelvben a spanyol sem használ sokkal több arab jövevényszót, mint más európai nyelvek (a mindennapi szókincs több mint 95%-a latin eredetű), gyakoriságuk a germán jövevényszavakéval mérhető össze. Amiért mégis úgy tűnhet, hogy a spanyolban rengeteg az arab jövevényszó, az az, hogy az arab al-, a- névelővel együtt vették át őket szájhagyomány útján a helyi arab nyelvjárásból (hiszen az újlatin anyanyelvű lakosság nem tudta, hogy az névelő), jellegzetes hangzást kölcsönözve e szavaknak: pl. algodón ’pamut’ (vö. angol cotton), almacén ’raktár’, amely eredetét tekintve a magazin szó megfelelője, azúcar ’cukor’ (ld. angol sugar) és így tovább.

A spanyol torokhangok – írásban j és g – tényleg az arabból származnak?

Tévedés. A mai (sztenderd) spanyol [ch] hang (nemzetközi fonetikai átírásban: [x]) nyelvtörténeti időben mérve nem régi fejlemény, a 17. század előtt nem létezett. A korábbi zöngétlen palatális réshang „hátrébb csúszásából” adódott, amelyet ugyanakkor az óspanyol [s] és [zs] hangok egybeesése eredményezett. A változást belső szerkezeti okokra vezetik vissza. A 15. századi spanyolban még meglévő magyar [s]-szerű mássalhangzó ejtése túl közel volt az s betűvel jelölt lágy [sz] hangéhoz, ami sok félreértést okozott volna. Azért, hogy ez ne történjen meg, ezt az [s] hangot a beszélők egyre hátrébb képezték, míg végül a mai veláris [ch] lett belőle. Természetesen az arab jövevényszavakban lévő mai j [ch] is egy régebbi [s] vagy [zs] hangból származik, semmi köze az arab torokhangokhoz, amelyeknek egyébként a mai spanyolban vagy néma h, vagy olykor f felel meg.

Az arab uralom hatása legfőképpen az építészetben mutatkozik meg. (Forrás: Pixabay.com)

Megjegyzendő továbbá, hogy a mai félszigeti spanyolban, leginkább a Madridban és vonzáskörzetében jellemző „arabos” torokhangok (fonetikai átírásban [χ]: mint a jota, gente szavak kezdőhangja; ill. ennek zöngés párja, legjobban a „raccsolt r”-re emlékeztető [ʁ]: pl. az algo, pagar szavak g-je) pedig már modernkori helyi újítások, így végképp semmi közük nem lehet az arab nyelvhez.

Ha valaki szeretne kicsit jobban elmélyedni a témában, ebben a negyedórás angol nyelvű videóban bővebben is kifejtésre kerül a spanyol és portugál nyelveket ért arab hatás, rövid történelmi ismertetéssel és valós szókincsbeli példákkal.

Miért tártaros spanyolul a tatárok neve?

Angolul és franciául Tatars, németül Tataren, olaszul Tatari, oroszul татáры [tatárü] – csak hogy néhány ismertebb nyelvet említsünk –, törökül és saját nyelvükön tatarlar,

spanyolul és portugálul azonban tártaros.

Na de mit keres ott az első [r]? – Még mielőtt belemennénk a részletekbe, gyorsan tisztázzuk, hogy a tatárok megnevezést kétféle népcsoportra használják: egyrészt azokra a mongol nyelvű történelmi törzsekre, akik a középkorban betörtek Európába („tatárjárás”), másrészt több török nyelvű mai népcsoportra, akik többségében az Oroszországhoz tartozó Tatárföld területén, valamint kisebb lélekszámban máshol is élnek, főleg Közép-Ázsiában és Kelet-Európában, pl. a Krím-félszigeten (ők a krími tatárok). E kettősség valószínűleg onnan eredeztethető, hogy a középkorban mindenféle törzset neveztek így, akik a mongol birodalom fennhatósága alá tartoztak, függetlenül a nyelvüktől.

Kazan, Tatárföld (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A tatár népek nem beszélnek egységes nyelvet; önmagában a tatár nyelv megnevezés az oroszországi Tatárföldön élő tatárok nyelvére utal. A krími és a szibériai tatárok közeli rokon, de eltérő kipcsak-török nyelvváltozatokat beszélnek.

Maga a tatar szó valószínűleg mongol eredetű, és arab-perzsa közvetítéssel kerülhetett az európai nyelvekbe. A tartar- tőváltozat kialakulásáról azonban a középkori latin – vagyis valamelyik újlatin nyelvváltozat (talán a francia) – tehet! A latinban ugyanis létezett egy Tártarus név (ez a görög Τάρταρος, Tártaros átvétele), amely átvitt vagy költői értelemben ’pokol’ jelentésű volt. (Végső forrása nem tisztázott – egy legenda szerint a görög Tartessos név torzulása.) S mivel a tatar szónak nem volt semmi értelme az akkori beszélők számára, ám ismerős volt nekik a latin Tártarus, ezért így kezdték hívni a tatárokat. Az ilyen változást népetimológiának vagy szóértelmesítésnek nevezzük.

Ezt az alakot őrizte meg a spanyol és a portugál. A tartar- tőváltozat létezik egyébként a többi nyelvben is, de ebben az értelemben régiesnek számít, és inkább az etimológiát tükröző tatar- tövet használják. A franciában a Tatars szó kifejezetten a mai tatárokra, míg a Tartares történelmi kontextusban, a népvándorláskori mongol és tatár törzsek összefoglaló neveként használatos.

Tatár popzene
Plusz érdekesség, hogy ugyanezt az alakváltozatot találjuk a tartármártás (franciául sauce tartare, spanyolul salsa tártara) szóban – amely tehát valójában ’tatármártás’ – és a tatárbifsztek francia nevében (steak tartare) is. Hogy ezeknek az ételeknek mennyi közük van valójában a (történelmi) tatárokhoz, az nem teljesen világos. Az egyik feltételezés szerint nevükben a ta(r)tár- átvitt értelemben a barbárokra (középkori germánok) utal, vagyis jelentése ’durva, vad’; egy másik szerint pedig a Keletről Európába hozott különböző ételkészítési szokásokkal (húsok, kolbászok, zsírok, sajtok, szószok stb.) lehet kapcsolatban, amelyekre nagy hatással volt a mongol-török kultúra.

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

¡Chao, es(c)lavos! – Szlávok és rabszolgák

Római rabszolganő filmen (Lesley-Ann Brandt)

Az talán nem lesz túl nagy meglepetés az olvasóknak, hogy a spanyol esclavo, -va ’rabszolga(nő)’ és eslavo, -va ’szláv’ szavak ugyanarról a tőről fakadnak – de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy melyik volt előbb és hogyan alakult ki belőle a másik jelentés. Lássuk, mit is mond erről a DRAE esclavo szócikkének etimológiai megjegyzése:

Del lat. mediev. sclavus, este del gr. bizant. σκλάβος sklábos, der. regres. de σκλαβηνός sklabēnós; propiamente ’eslavo’, y este del eslavo slovĕninŭ, nombre que se daba a sí mismo el pueblo eslavo, que fue víctima de la esclavitud en el Oriente medieval.

Vagyis a ’rabszolga’ „a középkori latin sclavus-ból jön, ez a bizánci görög szklávosz-ból [a bizánci görög kiejtést a magyar olvasatnak megfelelően adjuk vissza; az ékezet hangsúlyt jelöl – a szerk.], amely a szklavinósz-ból keletkezett elvonással; tulajdonképpen ’szláv’, ez pedig a szláv slovĕninŭ-ból, ahogy a szláv nép nevezte magát, amely a rabszolgaság áldozata lett a középkori Keleten”. Nagyjából ugyanez szerepel más forrásokban is.

Szegény szlávokat tehát gyakran keletre hurcolták rabszolgáknak, amely olyannyira jellemző lehetett a középkorban, hogy ma ebből származik sok olyan európai nyelv ’rabszolga’ jelentésű szava is, melynek a görög vagy a latin volt a forrása (így többek között – francia közvetítéssel – az angol slave is). Miért is érdekes ez? Nos, az egyáltalán nem ritka a népneveknél, hogy eredetileg valamilyen emberi tulajdonságot, foglalkozást, sőt, társadalmi státuszt jelentettek; de itt éppen fordítva történt: egy nép nevéből lett társadalmi státuszt jelölő szó.

A két alakváltozat (ti. a lat. Slavus és sclavus), illetve a nekik köszönhető jelentéshasadás oka a görögben keresendő: a görögöknek valamiért gondot okozott a szókezdő [szl-] mássalhangzócsoport kiejtése, ezért „megtámogatták” egy zárhanggal, amely [k] formájában szúródott be. (Hasonló – bár nem egészen ugyanilyen jellegű – hangváltozás a már többször is emlegetett spanyol [mn] > [mr] > [mbr] is, pl. NŌMĬNE > nomne > nomre > nombre ’név’).

A teljesség igénye nélkül... (Forrás: El Mexicano)

A végére hagytam viszont a dolog legizgalmasabb részét, amit talán nem is sejtenek az olvasók. A latin sclavus az olasz köznyelvbe schiavo [szkjávo] alakban került be, de a velencei megfelelője s-ciavo [szcsávo] vagy s-ciao [szcsáo], amelyet régen a s-ciao vostro ’szolgálatára’ üdvözlőformulában használtak. Ez aztán ciao alakra egyszerűsödött, amelyet ma már nem csak az olaszok használnak mint bizalmas köszönést (találkozáskor és búcsúzáskor egyaránt), hanem szinte az egész világon ismerik. Természetesen a spanyol nyelvterületen is használatos (az olasszal ellentétben csak búcsúzáskor!) a bizalmas nyelvben: Dél-Amerika országaiban (Kolumbia és Venezuela kivételével), továbbá Guatemalában és Puerto Ricóban chau, máshol chao formában.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Van-e köze Galiciának Galíciához?

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Lelkes követőnk, Mari az alábbi érdekes kérdéssel fordult hozzánk a Facebookon:

A spanyolországi Galícia és a lengyel Galicia között van-e összefüggés (az elnevezésében)? Mindennek, van-e köze a zsidósághoz?

Olvasónk jól tette, hogy írásban megkülönböztette a két elnevezést, megjegyzendő azonban, hogy egyezményesen éppen fordítva használjuk: a Galícia alakot a közép-európai történelmi területre, a Galicia formát pedig a spanyolországi autonóm régióra. Ennek az az oka, hogy az utóbbi felel meg a spanyol és galiciai névalakoknak, valamint a magyar térképészeti hagyományoknak is. (Ettől függetlenül nagyon sok forrás nem tesz különbséget írásban sem a két név között, és mindkettőt a magyaros kiejtés szerinti Galícia alakban tünteti fel.)

Ami a kérdés második részét illeti, az talán az egyszerűbbik eset – nem valószínű, hogy e neveknek köze lenne a zsidósághoz, de legalábbis nem több, mint bármi másnak. Ezek után csak az eredetükre szorítkozunk. A rövid válasz szintén az, hogy első nekifutásból nincs közük még egymáshoz sem, vagyis csupán véletlen névegyezésről beszélhetünk. De mivel a lengyel-ukrán történelmi régió nevének végső forrása ismeretlen, ezért teljes bizonyossággal még ezt sem állíthatjuk. Ilyenkor mindig azt a szokást követjük, hogy megnézzük egyenként, mit lehet tudni róluk a nyelvtörténeti adatok alapján.

A spanyolországi Galicia neve, amely középkori spanyol szövegekben Gallizia [gallʲídzia] alakban tűnik fel először a 13. században, a latin GALLÆCĬA – korábbi CALLÆCĬA – név folytatója, amely egy ókori kelta nép latin nevéből, a GALLÆCI (CALLÆCI) szóból ered. Ez a GALLÆCUS – melynek tárgyesetéből származik a spanyol gallego és a portugál-galiciai galego – többes számú alakja. A latin népnév minden bizonnyal az ógörög Καλλαϊκoί [kallaikój] átvétele, végső soron pedig vagy egy indoeurópai *kolen- (*kalen-) ’domb, hegy’, vagy pedig egy őskelta *kallī- ’erdő’ jelentésű tőre vezethető vissza a tudomány mai állása szerint.

Galícia vagy Gácsország 1914-ben (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A történelmi terület neve, a Galícia viszont már a magyarországi latinban keletkezett, első előfordulása 1206-ból való Galiciæ alakban, és a keleti szláv Галич, latin betűs átírásban Galič (vö. lengyel Halicz és cseh Halič), magyarosan Halics vagy Gácsország latinosított formája. Ez az elnevezés tehát mesterséges latin szóalkotás, és jóval későbbi, mint a spanyolországi régióé, amelyet már az ókorban így neveztek. Sőt, az etimológiáját is figyelembe véve, a spanyol tartomány neve latinosan inkább *Gallécia lenne magyarul. Nos, ez minden, ami tudható erről a két földrajzi névről.

Katalánul telefonált egy szállodából, megbüntették

(A kép forrása: A Wang folyó versei / Studiolum)

1937-ben járunk, a spanyol polgárháború idején, amikor az alábbi irat készült: a San Sebastián-i rendőrfőnök tudatja egy bizonyos Joaquín Rivera Barnolával, hogy Gipuzkoa tartomány (Baszkföld) kormányzója 250 pesetás bírságot szabott ki a részére. Bűne mindössze annyi volt, hogy katalánul folytatott le egy telefonbeszélgetést a városban található Európa Szállóból.

Az alábbiakban az olvashatóság kedvéért a szöveg átirata:

El Excelentísimo Señor Gobernador Civil de esta Provincia, en uso de las atribuciones que le están conferidas, ha tenido a bien imponerle la multa de DOSCIENTAS CINCUENTA PESETAS, por haber celebrado a las 14 horas del día 27 del actual una conferencia telefónica desde el hotel Europa en dialecto catalán.
Lo que participo a V. para su conocimiento, significándole que dicha multa deberá hacerla efectiva en esta Comisaría, en metálico y en plazo improrrogable de 5 días.
Dios guarde a V. muchos años.
VIVA ESPAÑA. II.º AÑO TRIUNFAL.

San Sebastián, 30 de Julio de 1937.

El Comisario Jefe,

[aláírás]

Sr. D. Joaquín Rivera Barnola.— Hotel Europa.

Magyar fordítás:

„Az Igen Tisztelt Tartományi Kormányzó Úr, hatáskörében eljárva, mely őhozzá van utalva, KÉTSZÁZÖTVEN PESETA bírságot kiszabni méltóztatik Önnek, amiért jelen [hó] 27. napján 14 órakor katalán nyelvjárásban (sic!) tartott telefonos megbeszélést az Európa Szállóból.
Amit ezennel tudomására hozok, azt jelentve az Ön számára, hogy a fenti bírságot ezen a Rendőrkapitányságon kell teljesítenie, fémpénzben, és 5 napos, meghosszabbíthatatlan határidővel.
Isten óvja Önt sok éven át.
ÉLJEN SPANYOLORSZÁG. II. GYŐZEDELMES ÉV.

San Sebastián, 1937. július 30.

A Főbiztos,

[aláírás]

Joaquín Rivera Barnola úr [részére] – Európa Szálló.”

A szöveg jól tükrözi a nyelvi helyzet korabeli megítélését (aminek persze akkoriban a nacionalizmus is kedvezett): míg a spanyol volt az egyetlen elfogadott nemzeti nyelv, a többi regionális újlatin nyelvet, köztük a katalánt is csak valamiféle „nyelvjárás”-nak tekintették. Érdekességképpen utánanéztem néhány adatnak ezzel kapcsolatban a Spanyol Királyi Akadémia elektronikus szótárarchívumában.

Az akadémiai értelmező szótár gallego és catalán szócikkeinél az 1884-es kiadásban vannak felvéve először a „Dialecto de los gallegos”, azaz ’a galiciaiak nyelvjárása’, illetve a „Lenguaje hablado en Cataluña, del cual son variedades el valenciano y el de las islas Baleares”, vagyis ’Katalóniában beszélt nyelvezet, melynek változatai a valenciai és a Baleár-szigeteki’ jelentések. Érdemes megfigyelni a fogalmazást: míg a galiciait egyértelműen ’nyelvjárás’-nak (dialecto) nevezi, a katalánnál sem kimondottan nyelvet (lengua) említ, hanem – valamiféle – ’nyelvezet’-et (lenguaje), nyelvváltozatot. Változás e definíciókban csupán az 1970-es kiadásban következik be, amelyben már [gallego] „Lengua de los gallegos”, tehát [galiciai] ’a galiciaiak nyelve’, illetve [catalán] „Lengua romance vernácula que se habla en Cataluña y en otros dominios de la antigua Corona de Aragón”, azaz [katalán] ’Hazai újlatin nyelv, mely Katalóniában, valamint a régi Aragóniai Királyság egyéb területein beszéltetik’ meghatározások szerepelnek.

A spanyol esetében viszont nyilván már a 18. század elején is természetes volt, hogy az egy nyelv – sőt, „A Nyelv”, a kor szellemének megfelelően fogalmazva, mint látni fogjuk (hiszen magát az értelmező szótárat is ezen a nyelven írták), és az Akadémia 1713-as megalakulásának célja is eleve a kasztíliai nyelv ápolása és szabályozása volt. Már a legelső, terjedelmes, idézeteket is tartalmazó hatkötetes akadémiai értelmező szótár (melyet csak Diccionario de autoridades néven emlegetnek röviden, valójában sokkal hosszabb címe van) második, C kötetében (1729) megjelenik a castellano szócikk alatt a következő magyarázat (az előzőekben leírtakkal összhangban érdemes megfigyelni a megfogalmazást és a szöveg stílusát): „En Castelláno. adv. Lo mismo que en Léngua Castellána: lo que se entiende de lo que se habla y escribe”, vagyis ’Kasztíliaiul. hat[ározó]. Ugyanaz, mint Kasztíliai Nyelven: amit megérteni abból, amit beszélnek és írnak’. Az 1732-ben kiadott harmadik kötet (D–F) español szócikke alatt pedig már szerepel a „Lengua Españóla” kifejezés is. (Az ékezetek nem hibák: akkoriban még teljesen más elvek szerint jelölték a hangsúlyt, mint a mai helyesírásban, számított például az is, hogy a szótag nyílt vagy zárt, illetve milyen mássalhangzóra végződik.)

Az sem kétséges, hogy baszkot is külön nyelvként kezelték már abban az időben. A vascuence ’baszk [nyelv]’ szócikk a Diccionario de autoridades 6. kötetében (S–Z: 1739) a következő, szintén érdekes magyarázattal szerepel: „El Idioma ù Lengua de Vizcaya”; a baszkot tehát ’Vizcaya nyelvének’ tekintették (az idioma és a lengua között magyarul különbséget tenni nehézkes; mindkettőt ’nyelv’-nek fordítjuk, a spanyolban viszont árnyalatnyi eltérés van közöttük: míg az első egy adott nép vagy nemzet saját, önálló nyelvére utal, a második inkább csak a nyelvre, mint elkülönült nyelvváltozatra).

A fentiekből körvonalazódik tehát, hogy egészen az 1970-es évekig (amikor Franco nacionalista diktatúrája már a végét járta) a galiciai és a katalán még nem számítottak nyelveknek, sőt, a helyi nyelvek használata a diktatúra ideje alatt tiltva volt. Manapság viszont épp az ellenkező folyamat figyelhető meg: azokat a nyelvjárásokat is regionális nyelv szintjére emelnék, melyeknél ez igazán nem lenne indokolt – ahogy Magyarországon sem jutna senkinek sem eszébe például a palóc nyelvjárást a magyartól eltérő önálló nyelvnek tekinteni. Hiába, a nyelv vs. nyelvjárás kérdése mindig is etnikai-politikai téma marad.

Végezetül, csak egy megjegyzés erejéig, térjünk vissza a bírságot kiszabó levélhez. A képen lévő eredeti szöveg ugyanis látszólag egy nyelvtani hibát is rejt: [atribuciones que] le están conferidas – ’[hatáskörök, melyek] hozzá vannak utalva’ – helyett *lo están conferidas olvasható, tárgyesetű névmással, amikor ebben a kifejezésben részes esetet kell használni. Lehetséges viszont, hogy valójában az e betűt ütötte le írógépén az irat készítője, csak a tipográfia, illetve a kép gyenge minősége miatt ez nem állapítható meg – mindenesetre az igazságot már nem fogjuk megtudni, de talán nem is lényeges.