A dativo ördöge

Az alábbi képes vicc a Spanyolfal nevű Facebook-oldalról származik:

A spanyolul nem tudók kedvéért a fordítás így szól:

– Drágám, már huszonöt éve házasok vagyunk, és sosem vettél nekem semmit.
– Nem tudtam, hogy árulsz dolgokat...

Ha a kedves olvasó nem érti a csattanót a fordításból, nem kell rajta csodálkozni – mivel magyarul nincs is. A poén ugyanis az, hogy a spanyolban a részeshatározó eset (dativo) nem csak azt fejezi ki, hogy ’neki’, hanem bizonyos igékkel azt is, amit magyarul a ’tőle’ (és ez már így volt a latinban is).

Na de hogy lehet az egy nyelvben, hogy valami jelent egy bizonyos dolgot és az ellenkezőjét is? Ez nyilván csak nekünk, magyar anyanyelvűeknek különös: úgy is felfoghatnánk, hogy mi fejezünk ki egy dolgot két ellentétes értelmű szóval, ami a spanyolban – bizonyos esetekben – egyet jelent. Ám az ellentmondás csak látszólagos: a dativo ugyanis nem pontosan azt fejezi ki mindig, hogy ’részére’, hanem inkább azt, hogy az illető részese a cselekvésnek, azaz érintett benne (de nem közvetlenül, hiszen a közvetlen érintettséget a tárgyeset fejezi ki).

Vagyis, ha a fentiek alapján újra értelmezzük a viccet, a me valójában csak annyit mond (ebben a szövegkörnyezetben), hogy „érintett vagyok a cselekvésben”, az „felém irányul” – ami jelentheti azt is, hogy én részesülök valamiben, és ugyanígy azt is, hogy tőlem várnak valamit. Ez a spanyol szépsége!

Le digo a mis amigos – helytelen?

Többször volt már szó a spanyol személyes névmásokról, az esetragozásuk furcsaságairól és nyelvjárási sajátosságairól. Ezennel egy, a részes névmás nyelvtani egyeztetésével kapcsolatos elterjedt nyelvi jelenségbe ássuk bele magunkat. Kiderül, hogy nem minden helytelen, ami annak tűnik, noha ezt a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) sokszor nem akarja elfogadni.

Azt már a kezdő spanyolosok is tudják, hogy az igei részes névmás – a személyes névmás részeshatározó esete – a le, les (< lat. ILLI, ILLIS), amely nem különbözteti meg a nyelvtani nemet (a tárgyas névmással ellentétben), csak a számot. Ebből az is egyértelműnek tűnne, hogy számban egyeznie kell a mondat részeshatározójával, tehát ha egyetlen személyre (dologra) utalunk, akkor le, ha pedig többre, akkor les. A valóság azonban nem ennyire egyszerű. Abban az esetben ugyanis, ha a részes névmással álló ige megelőzi a mondat a elöljárószóval bevezetett részeshatározóját – amely egy főnévi csoport –, akkor általában többes számú részeshatározó esetén is a le alak használatos: Le digo a mis amigos ’megmondom a barátaimnak’, Dile a tus amigos ’Mondd meg a barátaidnak’.

A RAE és a spanyoltanárok természetesen szigorúan azt mondják, hogy ez „helytelen”, mert a névmást számban egyeztetni kell a részeshatározói funkciót betöltő főnévi csoporttal. Viszont ha rákeresünk a le digo a mis amigos és a les digo a mis amigos kifejezésekre, láthatjuk, hogy mindkettőre közel azonos nagyságrendű találatot kapunk – tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nem csak az utóbbi helyes, sőt! Ne feledjük: hogy valami helyes-e vagy sem, kizárólag attól függ, hogy használják-e az anyanyelvi beszélők: ha igen és még elterjedt is, akkor nem mondhatjuk, hogy „helytelen”. Az, hogy a RAE szerint „ajánlatos a művelt normában az egyeztetés”, már a nyelvi illemtan kérdése – amitől persze még nem lesz nyelvtanilag helytelen...

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi áll az egyeztetés hiánya mögött. Megfigyelték ugyanis, hogy a nem egyeztetett le névmás többnyire akkor fordul elő, ha az állítmány megelőzi a mondat többes számú részeshatározóját; ellenkező esetben az előfordulások száma jelentősen lecsökken. Mindebből pedig arra lehet következtetni, hogy e jelenségnek mondattani oka van: a beszélők „elvesztik az összefüggést” a többes számú részeshatározó és az attól „távolra” került részes névmás között. Ezzel szemben fordított szórend esetén a névmás közvetlenül követi a többes számú részeshatározót, ami a jelek szerint biztosítja, hogy az egyeztetés megmaradjon. Egy alternatív megközelítés pedig az lehetne, hogy az előbbi esetben a névmás elveszti a valódi részeshatározói szerepét és inkább csak „irányt” fejez ki – olyasmit, mint a magyarban az oda.

Érdekes ugyanakkor, hogy – az NGLE állításával ellentétben – a többes számú les alak akkor is előfordul, ha a részeshatározó nyelvtanilag egyes számú, de emberek csoportját jelenti (le gusta a mi familia vs. les gusta a mi familia ’tetszik a családomnak’). Sőt, bizonyos kifejezésekben ilyenkor a többes számban egyeztetett les névmás a gyakoribb – vagyis éppen az előző jelenség fordítottja történik. Egyfajta magyarázat erre az lehet, hogy míg az előzőekben részletezett esetben a beszélők (talán fonológiai okokból?) „soknak érzik” a többes szám jelölését a részes névmáson, amikor az állítmányt követő részeshatározón már jelölve van, addig az utóbbi típusú kifejezéseknél az ellenkezője játszódik le, vagyis szükségesnek érzik jelölni azt, hogy az egyes számú főnévi csoport több személyre utal. A spanyolban egyébként nem ritkák a hasonló nyelvtani egyeztetési „hibák” a jelentésbeli „logika” javára, és ez az írott, illetve a költői nyelvben is sokszor megjelenik.

„Hallottam őt énekelni egy dalt”

Nem olyan régen volt szó a spanyol személyes névmások nyelvjárási használatairól, mely jelenségek közül az egyik legáltalánosabb az ún. leísmo, azaz a részes le(s) névmás használata személyekre tárgyesetben, a lo(s), la(s) helyett, adott helyzetekben. Arról is olvashattunk már előtte, hogy bizonyos igékkel nincs éles határ a részes és a tárgyeset között – előfordulhat, hogy amikor magyarul a tárgyeset használata lenne számunkra természetes, a spanyolban részes esetet használnak (ez főleg az ún. behatást kifejező igéknél – verbos de afección – jellemző). Vagyis a spanyolban nem annyira egyenletes és „logikus” a részes és a tárgyeset megoszlása, mint a magyarban, s az egyik vagy a másik használata közötti ingadozások azt mutatják, hogy a kettő közötti morfológiai különbség bizonyos esetekben – a nemek, illetve a személyek dolgoktól való megkülönböztetésének javára – eltűnőben van.

A mostani témában az ún. verbos de percepción, vagyis az érzékszervekkel történő érzékelést jelentő igék esetvonzatáról lesz szó, amely bizonyos szövegkörnyezetekben szintén eltér attól, amit magyarul várnánk. A két leggyakoribb ilyen ige a spanyolban a ver (régen veer < lat. VIDĒRE) ’lát’ és az oír (< lat. AUDĪRE) ’hall’. Alapesetben ezek – ahogy a magyarban is – tárgyas igék: te veo ’látlak téged’, oigo tu voz ’hallom a hangod’ stb. Van azonban egy olyan eset, amellyel külön érdemes foglalkozni: amikor a ver vagy oír bővítménye egy főnévi igeneves tagmondat. Idáig nincs is ebben semmi érdekes, hiszen magyarul is szoktunk ilyet mondani: pl. a „Hallottam Máriát énekelni” mondat ugyanígy gond nélkül lefordítható spanyolra: Oí a María cantar.

Le oí tocar la guitarra – Hallottam őt gitározni (Forrás: Pixabay.com)

A fenti egyszerű példamondatban az ige bővítménye (María) tárgy, ahogy magyarul is (a tárgyesetet, személyről lévén szó, az a elöljárószó jelöli is), ami azt jelenti, hogy a tárgyesetű személyes névmással helyettesíthető: La oí cantar ’Hallottam őt énekelni’. De vajon mi történik akkor – és számunkra ez lesz igazán érdekes –, ha a főnévi igenévi alakban álló ige (cantar) is kap egy tárgyat, vagyis a példánál maradva: „Hallottam Máriát énekelni egy dalt”. Elsőre szintén nem történik semmi látványosan, mert ezt is egyszerűen le lehet fordítani: Oí a María cantar una canción. Viszont próbáljuk meg itt is az oír ige bővítményét a személyes névmással helyettesíteni: Le oí cantar una canción ’Hallottam őt énekelni egy dalt’ – hoppá, itt bizony már valami történt! Mégpedig az, hogy a María szóra nem a tárgyesetű, hanem a részes névmással utaltunk. A következő lépésben nézzük meg, mivel lehetne ezt megmagyarázni.

Az odáig – gondolom – teljesen követhető, hogy amennyiben a főnévi igenévnek nincs tárgy funkciójú bővítménye, akkor a mondat tárgya az oír ige bővítménye. Hasonlóképpen működik ez a ver igével is, csak hogy azzal is legyen egy példánk: Lo vimos subirse a un taxi ’Láttuk őt [hímnem] beszállni egy taxiba’. Amint viszont a főnévi igenév is kap egy tárgyat – vagyis amikor magyar mondatban dupla tárgy lenne – az oír vagy ver ige bővítményéből általában részeshatározó lesz a spanyolban, amelyre a részes névmással utalhatunk. Bár vannak, akik ezt egyszerűen a leísmo egy speciális esetének tartják, valójában nem erről van szó. Mint tudjuk, a magyarral szemben a spanyol személyes névmás részes esetének használata ugyanis kiterjedtebb, azaz nem feltétlenül utal mindig a szó szoros értelmében vett részeshatározóra: jelölhet olyan határozói viszonyt is, amely nem pontosan a cselekvés/történés „címzettjére” vonatkozik, hanem a „forrására”, olyasmire, amit magyarul a tőle szokott kifejezni (ilyennel már találkozhattunk, pl. a preguntar, pedir igéknél).

A spanyol anyanyelvűek többsége tehát úgy értelmezi az ilyen ver és oír igékkel alkotott mondatokat, amelyekben magyarul két tárgy van, hogy azokban valójában csak egy tárgy van, a főnévi igenévvel kifejezett cselekvés bővítménye, vagyis tulajdonképpen azt érzékelik közvetlenül; éppen ezért a cselekvés végrehajtóját a részes esettel kifejezett forrásnak tekintik. Ez onnan is látszik, hogy a főnévi igenév bővítményére lehet tárgyesetű névmással utalni, míg a cselekvést végzőre részessel, a kettő együttes használatakor pedig a le(s) névmás helyett (eufonikus okokból) a se névmás áll: Oí a María cantar una canción → Le oí cantarla / Se la oí cantar; Vi a Pedro guardar el informe → Le vi guardarlo / Se lo vi guardar. Vagyis szó szerint fordítva, ezek a mondatok valójában azt jelentik, hogy ’Hallottam Máriától énekelni egy dalt’ → ’Tőle hallottam énekelni azt’, illetve ’Láttam Pétertől eltenni a beszámolót’ → ’Tőle láttam eltenni azt’.

Szintén nem ritka persze, hogy a spanyol mondatban is dupla tárgy van, tehát vannak olyan beszélők is, akik a cselekvés végzőjét is tárgyként értelmezik. Az ő nyelvváltozatukban természetesen ugyanúgy helyes a cselekvés végzőjére a tárgyesetű személyes névmással történő utalás: La oí cantar una canción, Lo vi guardar el informe.

Amikor a tárgyeset valójában részes...

Ha visszaemlékszünk, már röviden a személyes névmásokról szóló témában is utaltam arra, hogy a spanyolban bizonyos igéknél nincs éles különbség a tárgy és a részeshatározó között, ezért ilyenkor előfordul, hogy ami számunkra egyértelműen tárgy, az számukra nem ennyire egyértelmű. Sőt, olyannyira nem, hogy a részes esettel fejezik ki a „tárgyat”! Ha viszont így van, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez valójában nem is tárgy. De akkor felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán mi a különbség a tárgy és a részeshatározó között? Ezt kell legelőször is tisztáznunk, hogy megértsük, miért van ez a nagy kavarodás a tárgyas és a részes névmások körül.

Tárgynak azt tekintjük a mondatban vagy a kifejezésben, ami a cselekvést vagy történést közvetlenül elszenvedi, vagyis amit a cselekvés vagy történés közvetlenül érint; ezért úgy is nevezik a spanyol nyelvtanok, hogy complemento directo, azaz ’közvetlen bővítmény’. Ezzel szemben a részeshatározó az, amit nem közvetlenül, hanem közvetetten érint a cselekvés/történés, azaz csupán kapcsolatban van vele, felé irányul vagy hatással van rá: tulajdonképpen a cselekvés „címzettje”. Erre utal spanyol elnevezése is, a complemento indirecto, magyarul ’közvetett bővítmény’.

A probléma az, hogy bizonyos igéknél – jelentésükből adódóan – nincs éles határ a két koncepció között. Egy olyan mondatban, mint pl. Adtam Péternek egy tollat, teljesen egyértelmű, hogy a cselekvésemet közvetlenül elszenvedő elem a toll, míg „címzettje” Péter: Le di un boli a Pedro (ahol a le a részes névmás, az a Pedro pedig a részeshatározó). Az is egyértelmű, hogy a Megírtad a levelet? Igen, azt megírtam mondatokban a levél szenvedi el közvetlenül a cselekvést, tehát az a tárgy: ¿Escribiste la carta? Sí, la escribí. Na de mi van pl. egy olyan mondattal, hogy Pétert zavarja a hangos zene? Igaz, hogy magyarul a Péter tárgyesetben áll, de valóban közvetlenül szenvedi el Péter a hangos zene hatását, vagy sem? Nos, a spanyol beszélők szerint nem: A Pedro le molesta la música alta – szó szerint kb. ’Péternek zavar(ó) a hangos zene’.

Úgy tűnik, őt nem zavarja a kapucni... Parece que a ella no le molesta la capucha...

A fentiekhez hasonló, valamilyen (be)hatást kifejező igék jellemzője, hogy bár tárgyasként vannak feltüntetve a szótárakban, részes esetet vonzanak. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy az ilyen esetekben a cselekvés általában nem szándékolt, ezért – mint fentebb írtam – a spanyol anyanyelvűek számára nem közvetlenül érinti annak „tárgyát”. Lényegében tehát arról van szó, hogy az ilyen igék tárgya valójában részeshatározó – szokás ezt ilyenkor „indirekt tárgynak” is nevezni. A molestar igén kívül idetartozik még többek között az afectar ’befolyásol, érint’, asustar ’megijeszt’, asombrar ’meglep’, convencer ’meggyőz’, divertir ’szórakoztat’, importar ’érdekel’, impresionar ’lenyűgöz’, ofender ’megbánt’, perjudicar ’károsít’, preocupar ’aggaszt’ stb. is.

Van azonban egy másik eset is, amikor a „tárgyat” a nyelvterület nagy részén részes esettel fejezik ki. Ez pedig a se szócskával bevezetett személytelen mondatokban fordul elő – tipikusan pl. a conocer ’ismer’, considerar ’vél’ és a llamar ’hív, nevez’ igékkel: [A la ciudad] Se le conoce por su arquitectura antigua y medieval ’[A várost] Ókori és középkori építészetéről ismerik’; [A la catedral] Se le llama la dama de las catedrales por su elegante apariencia ’[A székesegyházat] A székesegyházak nagyasszonyának nevezik elegáns megjelenése miatt’. Ezekben a mondatokban tehát a le részes esetű névmás a városra, illetve a székesegyházra – mint „tárgyra” – utal. A jelenség eredetét tekintve azonban arról lehet szó, hogy ezek valójában mégsem tárgyak a mondatban, hanem olyan bővítmények, amelyeknek datívusz a vonzatuk (vö. úgy vélik róluk, azt mondják rájuk stb.).

Bár az utóbbi már határeset, az előzőekben leírtak nem keverendőek a leísmo nevű nyelvjárási jelenséggel, amely azt jelenti, hogy az alaktanilag és etimológiailag tárgyesetű lo, la (< lat. ILLUM, ILLAM) névmás helyett az alaktanilag részes esetű le (< lat. ILLI) névmást használják személyek esetén a tárgy jelölésére. E jelenség kiváltképp Spanyolországban elterjedt – ahol csak hímnemben használják – és elég régi eredetű. A kutatók azzal magyarázzák az okát, hogy a beszélők furcsának érezték a lo tárgyas névmás használatát személyekre is, ezért igyekeztek valahogyan nemcsak a nemeket, hanem a személyeket és az élettelen dolgokat is megkülönböztetni egymástól, ezért Kasztíliában (ahonnan a jelenség elindult) személyekre hímnemben a le részes névmás váltotta fel a lo névmás funkcióját tárgyesetben. A leísmo másik tipikus esete a Latin-Amerikában is elterjedt ún. leísmo de cortesía, amely az önözéssel van összefüggésben: az usted(es) ’Ön(ök)’ megszólításhoz hím- és nőnemben egyaránt a le, les névmások használatosak tárgyesetben is a lo, la, los, las helyett.