Mindenekelőtt szeretném már a legelején tisztázni, hogy semmi esetre sem akarok okosabbnak tűnni egy nyelvtanárnál, mert nem is az én kompetenciám – feltételezem, hogy ők is tisztességgel szerezték meg a diplomájukat a tevékenységük gyakorlásához. Ez az írás inkább egy vélemény a kialakult rendszerről (amivel persze nem muszáj egyetérteni), kizárólag a tapasztalataimra alapozva.
Mit értek „hagyományos” nyelvoktatás alatt? Részben már érintettem ezt korábban: azt az írásalapú, „egy sztenderd”-központú tanítási módszerek összességét, ahogy tanítottak még mindenkit az én korosztályomból, illetve feltételezem, hogy ugyanezen módszerekre épül nagyrészt ma is a nyelvtanítás legalább a közoktatásban (fordítás, szótárazás, nyelvtanozás, meg az „Írj egy mondatot ezzel a szóval!” és társai). Persze ez nyelvenként eltérhet. Mi a probléma az írott nyelvi normára épülő oktatással? Hát ugye, elsősorban az, hogy az anyanyelvi beszélők nem születnek írástudónak, és a modern nyelvtudomány is a beszélt nyelvvel foglalkozik leginkább, hiszen ez az, amit az ember születése után természetes úton elsajátít a környezetétől. És itt álljunk meg egy kicsit. Beszélni minden egészséges ember tud (mindegy, melyik nyelven a ma élő több mint 5000 közül), ebben talán egyetért mindenki. Az írás viszont tanult dolog, és nem is minden nyelvnek van íráshagyománya vagy írott változata.
Oké, de mi is ezzel a baj? Nem lenne semmi, ha a beszélt és az írott nyelv azonos lenne. Csak éppen nem az. Nagyon nem. Sőt, mondhatni, két – stílusában, szabályaiban – teljesen eltérő nyelvváltozat.* Gondoljunk bele, hogy egyáltalán nem úgy beszélgetünk otthon a családtagjainkkal vagy a haverokkal sörözés közben, és nem is úgy kérjük a menüt egy étteremben, mint ahogy egy tévébemondó olvassa fel a híreket. A probléma egyrészt az, hogy az idegennyelv-oktatás az utóbbival foglalkozik csak, a másik pedig, ennek következményeként, hogy az írott nyelvi normák alapján alkot értékítéletet a beszélt nyelv jellemzőiről. Vagyis pl. ami az írott nyelvben nem létezik – nyilván nem írunk le mindent, amit egyébként szinte naponta kimondunk, mert nem része az írott nyelvnek –, az helytelen.
Vagy mondjuk attól, hogy egy adott beszédhangot a helyesírási szabályok szerint más betű vagy betűkapcsolat jelöl elülső („magas”: [e], [i]), mint hátul képzett („mély”: [a], [o], [u]) magánhangzók előtt, még nem válik egy ige rendhagyóvá (egyébként is csak az iskolában tanulja meg a gyerek, mikor, mit, hogyan kell leírni). De mit mond ilyenkor a hagyományos nyelvoktatás? Azt, hogy „szabálytalan, mert másképp írják le” – ez a baj! Vagy amikor az el agua kifejezésben hímneműnek nevezik a névelőt, mert írásban alakilag egybeesik azzal – ez a baj! (Ha úgy kellene leírni, hogy el’agua, vajon akkor is így magyaráznák? Persze ez nem is annyira a beszélt–írott nyelv kérdése, hanem szimplán hülyeség...) És még számos hasonló, ami félrevezeti a tanulókat (nem is beszélve arról, amikor olyan példamondatok vannak nyelvkönyvekben, amelyeket egy anyanyelvi beszélő sosem ejtene ki a száján).
Sokat beszélgettem ezekről a kérdésekről nyelvtanárokkal – vegyes reakciókkal. Voltak, akik elismerték, hogy ez létező probléma. Mások megsértődtek és kirúgtak az oldalukról, mert szerintük kétségbe vonom a tudásukat (természetesen nem tehetnek arról, hogy mit/hogyan tanítottak nekik az egyetemen). A legérdekesebb az, amikor azzal jönnek, hogy „de a tanulónak így egyszerűbb” vagy „a tanuló csak így érti meg” stb. Nem, nem igaz! Mindent el lehet magyarázni úgy is, hogy a tanulót ne vezesse félre az egyszerűsítés. Semmivel sem nehezebb megérteni, ha azt mondom, hogy „ez az ige szabályos, csak a hangjelölési konvenciók miatt a helyesírása váltakozik”, vagy „ez a névelő is nőnemű, csak az ilyen szavak előtt azonos alakú a hímneművel”, és így tovább. Mi ebben az „akadémiai szint”, aminek megértéséhez esetleg doktori címre lenne szükség? (Kaptam ám ilyen kifogást is.) De a legnagyobb baj magával a hozzáállással van, hogy a nyelvoktatás egyáltalán nem veszi figyelembe a nyelvtudomány álláspontját, és a nyelvtanárok sokszor el is hiszik, hogy a kettő teljesen független egymástól. Pedig ez sem igaz. A nyelvoktatásnak pontosan a nyelvtudomány megállapításaira kellene épülnie!
S most jön az a rész, hogy miért is éreztem szükségét annak, hogy mindezt leírjam. Azért, mert saját magamon tapasztaltam (tapasztalom) meg az évek, évtizedek során a hagyományos nyelvoktatás hátrányait. Attól, hogy az ember tud két idegen nyelven írni-olvasni, fordítani, hivatalos leveleket megfogalmazni vagy lexikoncikkeket létrehozni, és még el is tud beszélgetni – erősen korlátozott, művelt szókinccsel, ezt azért tegyük hozzá – külföldiekkel, még nem jelenti azt, hogy tudja ezeket a nyelveket a való életben használni (mert nem tudja). Mert a beszélt nyelvet – amire a gyakorlatban és a munkaerőpiacon szükség lenne – nem tanítják. Vajon miért tűnhet úgy egy idegen anyanyelvű számára, amikor az ő nyelvén beszélünk (legalábbis megpróbálunk), mintha egy írott szöveget olvasnánk fel? Ezen kellene elgondolkodni mindenkinek.
Mit javasolnék? Azt, hogy a fordításra, mondatalkotásra épülő nyelvoktatást el kellene felejteni, mert a nyelvek a valóságban nem így működnek. Amikor egy nyelvet valós életkörülmények között kell használnunk, nem lefordítani kell, amit mondani akarunk, hanem zsigerből tudni azt, hogy az anyanyelvi beszélő az adott helyzetben mit szokott mondani. (Még ha nyelvtanilag hibátlanul le is tudunk valamit fordítani, lehetséges, hogy az idegen anyanyelvű számára semmi értelme nem lesz, egész egyszerűen azért, mert nem úgy, vagy egyáltalán nem azt szokták olyankor mondani.) Természetesen nem azt állítom, hogy az írott nyelv ismerete nem fontos (de, nagyon is az), azonban a beszélt nyelvet nem helyettesíti – vagyis nem helyette, hanem mellette mint pluszt kellene tanítani. Az írott nyelvet is lehet persze a beszédben használni, de attól az még nem a beszélt nyelv.
Mit értek „hagyományos” nyelvoktatás alatt? Részben már érintettem ezt korábban: azt az írásalapú, „egy sztenderd”-központú tanítási módszerek összességét, ahogy tanítottak még mindenkit az én korosztályomból, illetve feltételezem, hogy ugyanezen módszerekre épül nagyrészt ma is a nyelvtanítás legalább a közoktatásban (fordítás, szótárazás, nyelvtanozás, meg az „Írj egy mondatot ezzel a szóval!” és társai). Persze ez nyelvenként eltérhet. Mi a probléma az írott nyelvi normára épülő oktatással? Hát ugye, elsősorban az, hogy az anyanyelvi beszélők nem születnek írástudónak, és a modern nyelvtudomány is a beszélt nyelvvel foglalkozik leginkább, hiszen ez az, amit az ember születése után természetes úton elsajátít a környezetétől. És itt álljunk meg egy kicsit. Beszélni minden egészséges ember tud (mindegy, melyik nyelven a ma élő több mint 5000 közül), ebben talán egyetért mindenki. Az írás viszont tanult dolog, és nem is minden nyelvnek van íráshagyománya vagy írott változata.
Oké, de mi is ezzel a baj? Nem lenne semmi, ha a beszélt és az írott nyelv azonos lenne. Csak éppen nem az. Nagyon nem. Sőt, mondhatni, két – stílusában, szabályaiban – teljesen eltérő nyelvváltozat.* Gondoljunk bele, hogy egyáltalán nem úgy beszélgetünk otthon a családtagjainkkal vagy a haverokkal sörözés közben, és nem is úgy kérjük a menüt egy étteremben, mint ahogy egy tévébemondó olvassa fel a híreket. A probléma egyrészt az, hogy az idegennyelv-oktatás az utóbbival foglalkozik csak, a másik pedig, ennek következményeként, hogy az írott nyelvi normák alapján alkot értékítéletet a beszélt nyelv jellemzőiről. Vagyis pl. ami az írott nyelvben nem létezik – nyilván nem írunk le mindent, amit egyébként szinte naponta kimondunk, mert nem része az írott nyelvnek –, az helytelen.
Vagy mondjuk attól, hogy egy adott beszédhangot a helyesírási szabályok szerint más betű vagy betűkapcsolat jelöl elülső („magas”: [e], [i]), mint hátul képzett („mély”: [a], [o], [u]) magánhangzók előtt, még nem válik egy ige rendhagyóvá (egyébként is csak az iskolában tanulja meg a gyerek, mikor, mit, hogyan kell leírni). De mit mond ilyenkor a hagyományos nyelvoktatás? Azt, hogy „szabálytalan, mert másképp írják le” – ez a baj! Vagy amikor az el agua kifejezésben hímneműnek nevezik a névelőt, mert írásban alakilag egybeesik azzal – ez a baj! (Ha úgy kellene leírni, hogy el’agua, vajon akkor is így magyaráznák? Persze ez nem is annyira a beszélt–írott nyelv kérdése, hanem szimplán hülyeség...) És még számos hasonló, ami félrevezeti a tanulókat (nem is beszélve arról, amikor olyan példamondatok vannak nyelvkönyvekben, amelyeket egy anyanyelvi beszélő sosem ejtene ki a száján).
Sokat beszélgettem ezekről a kérdésekről nyelvtanárokkal – vegyes reakciókkal. Voltak, akik elismerték, hogy ez létező probléma. Mások megsértődtek és kirúgtak az oldalukról, mert szerintük kétségbe vonom a tudásukat (természetesen nem tehetnek arról, hogy mit/hogyan tanítottak nekik az egyetemen). A legérdekesebb az, amikor azzal jönnek, hogy „de a tanulónak így egyszerűbb” vagy „a tanuló csak így érti meg” stb. Nem, nem igaz! Mindent el lehet magyarázni úgy is, hogy a tanulót ne vezesse félre az egyszerűsítés. Semmivel sem nehezebb megérteni, ha azt mondom, hogy „ez az ige szabályos, csak a hangjelölési konvenciók miatt a helyesírása váltakozik”, vagy „ez a névelő is nőnemű, csak az ilyen szavak előtt azonos alakú a hímneművel”, és így tovább. Mi ebben az „akadémiai szint”, aminek megértéséhez esetleg doktori címre lenne szükség? (Kaptam ám ilyen kifogást is.) De a legnagyobb baj magával a hozzáállással van, hogy a nyelvoktatás egyáltalán nem veszi figyelembe a nyelvtudomány álláspontját, és a nyelvtanárok sokszor el is hiszik, hogy a kettő teljesen független egymástól. Pedig ez sem igaz. A nyelvoktatásnak pontosan a nyelvtudomány megállapításaira kellene épülnie!
S most jön az a rész, hogy miért is éreztem szükségét annak, hogy mindezt leírjam. Azért, mert saját magamon tapasztaltam (tapasztalom) meg az évek, évtizedek során a hagyományos nyelvoktatás hátrányait. Attól, hogy az ember tud két idegen nyelven írni-olvasni, fordítani, hivatalos leveleket megfogalmazni vagy lexikoncikkeket létrehozni, és még el is tud beszélgetni – erősen korlátozott, művelt szókinccsel, ezt azért tegyük hozzá – külföldiekkel, még nem jelenti azt, hogy tudja ezeket a nyelveket a való életben használni (mert nem tudja). Mert a beszélt nyelvet – amire a gyakorlatban és a munkaerőpiacon szükség lenne – nem tanítják. Vajon miért tűnhet úgy egy idegen anyanyelvű számára, amikor az ő nyelvén beszélünk (legalábbis megpróbálunk), mintha egy írott szöveget olvasnánk fel? Ezen kellene elgondolkodni mindenkinek.
Mit javasolnék? Azt, hogy a fordításra, mondatalkotásra épülő nyelvoktatást el kellene felejteni, mert a nyelvek a valóságban nem így működnek. Amikor egy nyelvet valós életkörülmények között kell használnunk, nem lefordítani kell, amit mondani akarunk, hanem zsigerből tudni azt, hogy az anyanyelvi beszélő az adott helyzetben mit szokott mondani. (Még ha nyelvtanilag hibátlanul le is tudunk valamit fordítani, lehetséges, hogy az idegen anyanyelvű számára semmi értelme nem lesz, egész egyszerűen azért, mert nem úgy, vagy egyáltalán nem azt szokták olyankor mondani.) Természetesen nem azt állítom, hogy az írott nyelv ismerete nem fontos (de, nagyon is az), azonban a beszélt nyelvet nem helyettesíti – vagyis nem helyette, hanem mellette mint pluszt kellene tanítani. Az írott nyelvet is lehet persze a beszédben használni, de attól az még nem a beszélt nyelv.
| * | Az írott és a beszélt nyelv közötti lényeges eltéréseket nem szemléltetheti jobban bármi másnál a latin és az újlatin nyelvek viszonya: az utóbbiak valójában a latin nyelv – melyet csak írásból ismerünk! – anyanyelvként beszélt változatainak mai formái, amelyeket utólagosan – a késő középkortól kezdve – sztenderdizáltak és kidolgozták az írott nyelvi normáikat. Természetesen ezek a változatok már az ókorban is léteztek, és már akkor is nagyon eltértek az általunk ismert latintól, de hiszen éppen azért voltak beszélt nyelvi változatok, mert nem őket használták írásban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint rengeteg olyan szó, amely az összes újlatin nyelvben megvan, még sincs semmi nyoma a ránk maradt latin feliratokban, forrásokban – pedig nyilván létezniük kellett a beszélt latinban. |