Miben különbözik az amerikai és az európai spanyol?

Horizontális és vertilális felosztás (Forrás: El Mexicano)

Bár a spanyol nyelvjárásokról már írtam korábban részletesen, gyakran visszatérő kérdés kezdő vagy leendő nyelvtanulóknál, hogy milyen különbségek vannak a spanyolországi és a latin-amerikai spanyol között. Itt most nem mennék bele az olyan részletekbe, hogy a nyelv és a nyelvjárás megkülönböztetésének egyáltalán nincs tudományos alapja – érjük be annyival, hogy a spanyolt a szakemberek és a beszélők is egy nyelvnek tekintik, különböző változatokkal.

Érdemes továbbá leszögezni, hogy „spanyol” alatt ma csak a kasztíliai spanyolt értjük: ennek a nyelvnek a változatait beszélik ma Spanyolország legnagyobb részén, továbbá a Kanári-szigeteken és egész Latin-Amerikában is. Az aragóniai és az asztúriai-leóni történelmi újlatin dialektusok ma beszélt változatai a modern felfogás szerint nem a spanyol nyelvjárásai, hanem ahhoz nagyon közel álló, kölcsönösen érthető, de önálló nyelvek.

Itt kifejezetten a sztenderd európai – az Ibériai-félsziget nagy részén beszélt – és a sztenderd latin-amerikai spanyol, vagyis a „horizontális” változatok közötti eltéréseket sorolom fel („sztenderd” alatt a tanultabb rétegek által használt, viszonylag semleges köznyelv értendő). Vertikálisan meg kell különböztetni továbbá „északi” vagy „magasföldi”, és „déli” vagy „alföldi” nyelvjárásokat is, amelyek mindkét földrészen bizonyos közös kiejtésbeli sajátosságok alapján állnak szemben egymással (az „északi” és „déli” itt nem feltétlenül értendő szó szerint – inkább csak a nyelvjárások eredetére, jellegére utal). Közülük a legfontosabb, hogy míg a szó(tag) végi [sz] (s, z) hangot az előbbiekben általában kiejtik, az utóbbiakban általában [h]-vá gyengül vagy kiesik. A „semleges/sztenderd” köznyelvi változatok északi nyelvjárásokon alapulnak. (A déli nyelvjárásokkal külön cikkben foglalkozunk.)

A továbbiakban lássuk tehát, melyek azok a különbségek a két legnagyobb „horizontális” nyelvváltozat között, amelyek a spanyoltanulóknak már a legelején feltűnnek. (A kiejtés átírásában ékezettel a hangsúlyt jelölöm. A [θ] az angol zöngétlen th-nak megfelelő hang jele.)

Bár a Kanári-szigetek Spanyolország tartománya, nyelvjárása a karibi spanyolhoz áll a legközelebb.
(Kép: Puerto de la Cruz, Tenerife. Forrás: Pixabay.com)

Az európai (félszigeti) spanyol köznyelv főbb jellemzői

• Megkülönböztetik a ce, ci csoportokban a c, illetve a z betűvel jelölt sziszegőhangot az s betűvel jelölttől: az előbbit „pösze” – a fogak közé helyezett nyelvheggyel képzett – [sz]-nek (mint az angol thing szóban a th), az utóbbit a magyar [s]-be hajló „susogó” [sz]-nek ejtik, főleg [o], [u] magánhangzók környezetében (pl. ciento [θi̯énto] ’száz’, siento [szi̯énto] ’érzem’, casa [kásza] ’ház’, caza [káθa] ’vadászat’). Minél közelebb vagyunk az eredetileg baszk nyelvű vidékhez (Baszkföld és Navarra), az s annál inkább a magyar [s]-hez hasonló.
• A ch-val jelölt hangot sokan a magyar [c]-be hajló [cs]-nek ejtik (ajakkerekítés nélkül).
• A ge, gi csoportokban a g-vel, valamint a j betűvel jelölt mássalhangzót érdes, „krákogós” [h]-szerű hangnak ejtik (pl. jota [khóta] ’jé’, gente [khénte] ’emberek’).*
• A [g] hang ejtése magánhangzók, ill. magánhangzó és l/r között leginkább a francia „raccsolt r”-éhez hasonlítható (pl. pago [páʁo] ’fizetés’; az előbbi hang zöngés párja).*
• A [d] hang az -ado végződésben kiesik (pl. lado [láo̯] ’oldal’), szó végén pedig gyakran a z betűvel jelölt hangéval azonos módon ejtik, az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan (pl. Madrid [madríθ], seguridad [szeʁuridáθ] ’biztonság’).
• A mássalhangzó-torlódásokat rendszerint leegyszerűsítik (pl. actor [attór] ’színész’, dirección [direθi̯ón] ’irány’, éxito [észito] ’siker’ stb.).
• A hangsúlyos magánhangzók nem nyúlnak meg (sőt, a baszk vidéken igen rövidek).
• A beszéd meglehetősen gyors és temperamentumos, hangzásvilága „kemény”, mogorva.
• A tárgyesetet személyeknél hímnemben az eredetileg részes esetű le, les névmással fejezik ki (e nyelvjárási sajátosság neve leísmo és Spanyolországban bekerült a sztenderdbe).

A latin-amerikai spanyol köznyelv főbb jellemzői

• Csak egyféle sziszegőhang létezik, amely nagyjából megfelel a magyar [sz]-nek, vagyis nem tesznek különbséget az e, i előtt álló c, a z és az s betű kiejtése között.
• Az e, i előtt g-vel és a j betűvel jelölt hangot lágyabban ejtik, mint Spanyolországban (kb. megfelel a magyar pech szóban ejtett ch-nak: jota [chóta], gente [chénte]).*
• A magánhangzók, magánhangzó és l/r közötti [g] hangot a magyar [g]-hez hasonlóan ejtik.
• A mássalhangzó-torlódásokat egyszerűsítés nélkül kiejtik (pl. actor [aktór], dirección [direkszi̯ón], éxito [ékszito] stb.).
• A hangsúlyos magánhangzók valamennyire megnyúlnak.
• A beszéd lassabb, jobban artikulált, érthetőbb, a hanglejtés dallamosabb, a hangzása „lágyabb”, a magyar fül számára kellemesebb.
• Nem használják a többes szám második személyű névmásokat (vosotros, vosotras, os, vuestro, vuestra, vuestros, vuestras) és igealakokat (cantáis, cantad stb.), helyettük az ustedes és a többes szám harmadik személyű igealak fejezik ki a ’ti’ jelentést is.
• Egyes közép- és dél-amerikai területek informális nyelvében, egyes szám második személyben a tú névmás helyett vagy mellett a régies – eredetileg ’ti’ jelentésű – vos névmás használatos, a többes szám második személyű igealak régi (-i- félhangzó nélküli) változatával (a jelenség neve voseo és Argentínában ma már kizárólagos, a sztenderd részét képezi).
• Használnak olyan szavakat, amelyek az európai spanyolból már kikoptak, illetve régiesnek számítanak (pl. amar ’szeret’, antier ’tegnapelőtt’, plática ’beszélgetés’ stb.).

Mindezek a különbségek persze valamennyire szubjektívek is, és csak első benyomásra tűnhetnek óriási eltéréseknek az eltérő hangzásvilág miatt. Azonban ahogy egyre többet tudunk a nyelvről, egy idő után rádöbbenünk, hogy lényegében a spanyol nyelvjárások között sincsenek nagyobb különbségek, mint a jóval kisebb területen beszélt magyar „tájszólások” és a városi köznyelv között.

„Latin-Amerika” vs. „Dél-Amerika”

Latin-Amerika a földgömbön
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

„Latin-Amerika = Dél-Amerika = Brazília.” Gondolom, mindenki számára ismerősen hangzik ez az általánosítás. A legtöbb átlagembernek ugyanis – köszönhetően a magyar média igénytelenségének és tájékozatlanságának, valamint a negatív előítéleteknek e népekkel szemben – ilyesféle kép jelenhet meg a fejében, amikor az amerikai kontinens újlatin, nevezetesen spanyol és portugál nyelvű országairól van szó. Érdemes tehát gatyába rázni ezeket a fogalmakat, ha már sajnálatos módon sokan nem emlékeznek az általános iskolai földrajzórákra.

Kezdjük azzal, hogy az „Észak-Amerika”, „Közép-Amerika” és „Dél-Amerika” kizárólag az összefüggő szárazföldet jelentő földrajzi fogalmak, és semmi közük ahhoz, hogy az ezeken szubkontinenseken lévő államokban milyen népek élnek és azok milyen nyelveket használnak. A tévhittel ellentétben szintén semmiféle vitás kérdés nincs arról, hogy e területeken mely országok fekszenek – a „vita” csupán arról szól, hogy egyes források Közép-Amerikát Észak-Amerika részének tekintik, illetve együtt tárgyalják a kettőt.

Dél-Amerika országai
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Észak-Amerika országai Kanada, az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó; Közép-Amerikában van Costa Rica, El Salvador, Guatemala, Honduras, Nicaragua, valamint Panama (egészen pontosan annak csak a Panama-csatornától nyugatra lévő része); Dél-Amerikához pedig Argentína, Bolívia, Brazília, Chile, Ecuador, Kolumbia, Peru, Paraguay, Uruguay, Venezuela, illetve Francia-Guyana, Guyana és Suriname tartozik.

A „Latin-Amerika” (spanyolul Latinoamérica vagy América Latina) ezzel szemben demográfiai-politikai fogalom, amely jelöli az amerikai kontinensen és a karibi szigetvilágban lévő összes olyan országot, melynek hivatalos vagy legelterjedtebb nyelve újlatin, különösképpen spanyol vagy portugál. Vagyis ez azt jelenti, hogy Észak-Amerikában Kanada (angol, francia) és az USA (angol, spanyol), Közép-Amerikában Belize (angol, spanyol), valamint Dél-Amerikában Guyana (angol) és Suriname (holland) kivételével jóformán az egész kontinens Latin-Amerika, ezért elég durva hiba „Dél-Amerika” alatt ’Latin-Amerikát’ érteni, ami sajnos gyakori a magyar köznyelvben. (Az már csak hab a tortán, hogy egyesek szerint Latin-Amerika azért kapta ezt a nevet, mert ott „latinul beszélnek” – de aki ennyire tájékozatlan, azon már tényleg nehéz segíteni.) Az alábbi táblázat segít eligazodni abban, hogy mely országok és területek tartoznak Latin-Amerikához (a nem spanyol nyelvűek piros színnel szerepelnek).

(Forrás: El Mexicano)

Bár ritkábban használatos, de szintén létező fogalmak a Hispano- vagy Spanyol-Amerika, valamint az Iberoamerika, amelyek szintén nem keverendőek a többivel. Az előbbi Latin-Amerika spanyol nyelvű országait (vagyis a portugál nyelvű Brazília kivételével az összeset), az utóbbi pedig Latin-Amerikát és a két európai gyarmatosító „anyaországot”, az Ibériai-félszigeten lévő Spanyolországot és Portugáliát jelenti együttesen.

Régiesebb-e a latin-amerikai spanyol, mint az európai?

Torre del Oro (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy melyik spanyol nyelvváltozat a régiesebb, a spanyolországi vagy a latin-amerikai. Azért nem könnyű ezt megválaszolni, mert igazából egyik nyelvváltozatra sem lehet összességében azt mondani, hogy régiesebb vagy újítóbb lenne, mint egy másik. Először is azt kell tisztázni, hogy egyáltalán mely nyelvállapothoz viszonyítunk, mi a kiindulási alap. Mivel mind a latin-amerikai, mind az európai spanyol nyelvjárások a középkori kasztíliaiból, mondjuk a 15. századiból alakultak ki, ezért tekintsük ezt a közös történeti nyelvváltozatnak, amikor még nem zajlottak le a modern spanyolt később a többi újlatin nyelvtől megkülönböztető hangtani változások.

A másik tisztázandó dolog, hogy mit értünk egyáltalán „európai” és „latin-amerikai” spanyolon, mivel Spanyolországban is megtalálhatóak szinte ugyanazok a nyelvjárások, amelyeket pl. Dél-Amerika partjainál vagy a karibi szigeteken (Kubában, Puerto Ricóban vagy a Dominikai Köztársaságban) beszélnek, csak „kicsiben”, hiszen az utóbbiak is az előbbiekből alakultak ki. A hódító utazások gazdasági és kulturális központja Amerika 1492-es felfedezése után Andalúzia fővárosa, Sevilla lett, aminek következtében az akkori délspanyol nyelvi norma meghatározó szerepet töltött be a latin-amerikai spanyol nyelvjárások kialakulásában. Ebből persze az is következik, hogy valójában nincs egységes latin-amerikai és egységes spanyolországi nyelvjárás, legfeljebb a két területre jellemző „sztenderd” változatokat hasonlíthatjuk így össze. Tény, hogy bizonyos tulajdonságokban együttesen állnak egymással szemben a két kontinens nyelvváltozatai, ami viszont a következő kérdés. Nevezetesen, ha azt akarjuk megállapítani, hogy két nyelvváltozat közül melyik távolodott el jobban egy korábbi közös nyelvállapottól, az csak úgy lehetséges, ha megmondjuk, milyen szempontból – milyen tulajdonságok (pl. hangtani, alaktani vagy szókincsbeli jellemzők) alapján – vizsgáljuk a kérdést. Hiszen mindig lesz olyan tulajdonság, amelyben az egyik változat régiesebb, a másik újítóbb, és lesz olyan is, amelynél ez éppen fordítva alakul.

A problémák sora ezzel még mindig nem ért véget, hiszen bizonyos változásokról nem lehet azt sem eldönteni, hogy azok újításnak számítanak-e vagy a régebbi állapot megőrzésének, és főleg, hogy ezeknek a nyelvi rendszerben mekkora a jelentősége. A konkrét tárgyra rátérve, a középkori spanyolban még létezett a magyar [c]-nek megfelelő mássalhangzó az [sz] mellett, amelyet írásban a c/ç jelölt. A sztenderd európai spanyolban – amely az északi kasztíliai nyelvjáráson alapszik – ez először szintén [sz]-szé vált a 16. században, majd az angol thing szó th-val jelölt hangjának megfelelő réshanggá alakult (IPA-jelöléssel [θ]); a délspanyolban, a Kanári-szigeteki, valamint a sztenderd latin-amerikai változatokban viszont [sz] maradt. Kérdés, melyik változás a „régiesebb”?

A 20 milliós Mexikóváros Új-Spanyolország Alkirályság (Virreinato de Nueva España) fővárosa és kulturális központja volt a gyarmatbirodalomban, ennek tulajdonítják, hogy a mexikói spanyol áll a legközelebb a latin-amerikai sztenderdhez.

Ha azt vesszük, hogy a sztenderd európai spanyolban kétlépcsős átalakulás történt, vagyis először megszűnt a zár-rés hang zárja (1. [c] > [sz]), majd a képzési helye előrébb tolódott (2. [sz] > [θ]), ezzel szemben a többi változatban csak az első ment végbe, akkor egyértelműen azt mondhatjuk, hogy ebben a hangtani tulajdonságban a sztenderd európai spanyol újítóbb, a latin-amerikai pedig régiesebb. Viszont ezzel a latin-amerikai spanyolban megszűnt létezni a különbség az eredeti [sz] hang és a középkori [c]-ből származó [sz] hang között, vagyis a latin-amerikaiak így képtelenné váltak megkülönböztetni az olyan szavakat, mint pl. az abrasar ’perzsel’ és abrazar ’átölel’ (ezért nem is kevés a latin-amerikai beszélőknél a helyesírási tévesztések száma). A sztenderd európai spanyolban a különbség fennmaradt, még ha több változás árán is. Természetesen ez is csak úgy lehetséges, hogy a kétféle [sz] képzése között kezdetben volt némi, alig érzékelhető különbség (de ez már fonetikai részletkérdés). Tehát akkor melyik régiesebb vagy „eredetibb” e szempontból? Nyilván egyik sem.

A hangtannál maradva, a szó(tag) végi [sz] gyengülése (hehezetté válása vagy kiesése) jellemző éppúgy bizonyos latin-amerikai változatokra (Dél-Amerika partjai, Karib-térség stb.), mint spanyolországiakra (Új-Kasztília, Andalúzia, Extremadura stb.), akárcsak az ll és y betűkkel jelölt eredeti mássalhangzók közötti különbség eltűnése, amely mindkét kontinensen általános, ezért ezekkel nem érdemes itt foglalkozni. Mindenképpen érdemes viszont említeni a művelt eredetű mássalhangzócsoportok (-cc-, -ct-, -pt-, -x- stb.) megőrzését a latin-amerikai nyelvjárások többségében, amelyeket Spanyolországban már a média nyelvében is sokszor egyszerűsítenek: pl. a dirección ’cím, irány’ ejtése Spanyolországban ma már jobbára csak [direθi̯ón], Latin-Amerikában továbbra is [direkszi̯ón]. Szintén félszigeti spanyol újítás a j-vel vagy e, i előtt g-vel is jelölt (veláris) [ch] érdes torokhangként való (uvuláris) ejtése ([x] > [χ]), továbbá a [g] hang „raccsoló r”-szerű ejtése magánhangzók előtt ([ɣ] > [ɰ]).

Térjünk rá az alaktanra. A latin-amerikai spanyol mindenképpen újítóbb abból a szempontból, hogy többes számban eltűnt a tegezés és a magázás közötti különbség (alaktani értelemben csak magázás létezik) és bizonyos területeken (Közép-Amerika, Argentína, Uruguay stb.) a régi vos, eredetileg ’ti’ jelentésű névmás, külön igealakkal – amely az eredeti többes szám második személyű alak (cantáis) módosulata (cantás) – egyes szám második személyűként, a tú helyett/mellett bizalmas tegezésként használatos. Ezzel szemben a sztenderd latin-amerikai nyelvjárásokban nem jellemző az ún. leísmo, vagyis személyekre hímnemben tárgyesetben is a részes esetű le, les személyes névmások használata (ellenben a latin-amerikai leísmo az ’Ön’ megszólítással áll összefüggésben). Vagyis alaktani szempontból is azt lehet mondani, hogy igazából nincs lényeges különbség a két kontinens nyelvváltozatai között (persze ilyenkor mindig hangsúlyozni kell, hogy alapvetően az iskolázottabb rétegek nyelvváltozatairól beszélünk, ezenkívül bármi előfordulhat egyéb regiszterekben).

Az első akadémiai szótárkötet 1726-ból

Végül maradt a szókincs. Talán erről lehetne a legrészletesebben beszélni és használható következtetéseket levonni, azonban ez pontosan azért nem lehetséges, amiért egy nyelv szókincsének nagysága sem határozható meg pontosan. A spanyol (és a portugál) szókincs eleve régiesebb a többi újlatin nyelvéhez képest, mivel máig őriz olyan szavakat, amelyek máshonnan kivesztek, pl. nunca (< ósp. nunqua < lat. NUNQUAM) ’soha’, cuyo, -a (< lat. CŪIU(M), -A) ’akié, amié’, pedir (< lat. PĔTERE) ’kér’, preguntar (< lat. PERCONTĀRI vagy PERCUNCTĀRI) ’kérdez’. Emellett a latin-amerikai spanyol valóban őriz olyan szavakat, amelyeket Spanyolországban már nem nagyon használnak (némelyiküket az írott nyelvben sem), pl. amar (< lat. AMĀRE) ’szeret’, antier (< lat. ANTE HĔRI) ’tegnapelőtt’ (vö. anteayer, amely már belső képzésű), mas (< lat. MAGIS) ’ám, azonban’ értelemben, plática ’beszélgetés’ stb. Ezenkívül számos szóban őriznek még – főleg Argentínában és Mexikóban – olyan hangokat, amelyeket a spanyolországi sztenderd már írásban is elhagy, pl. az oscuro ’sötét’ Mexikóban inkább obscuro [opszkúro]; a suscrito ’feliratkozott’ (participio) Argentínában és Uruguayban suscripto stb.

Összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy hang- és alaktanilag nehézkes annak eldöntése, hogy melyik spanyol nyelvváltozat archaikusabb (habár a modern változásokat is figyelembe véve a latin-amerikai spanyol javára billen a mérleg); egyedül talán a szókincsről lehet megállapítani, hogy az amerikai spanyol nyelvváltozatok régiesebbek – legalábbis választékosabbak – az európainál, azonban ezzel is óvatosan kell bánni, hiszen egyik kontinens sem egységes a nyelvjárások tekintetében.