10 dolog, amiért olyan vicces a spanyolok angolja

Bármilyen anyanyelvű is az ember, az anyanyelv akcentusa mindig is rá fogja nyomni bélyegét a tanult idegen nyelvre, amelyen beszél. Vannak persze kivételes esetek, pl. ha valaki elég fiatalon kezdett el idegen nyelvet tanulni vagy nagyon hosszú idő óta idegen nyelvi környezetben él, akár még el is felejtheti az eredeti anyanyelvét – de itt most ezekkel nem foglalkozunk.

Nyilván azért lesz valakinek idegen akcentusa, mert az anyanyelvének hangtani sajátosságai, amihez hozzászokott és egész élete során rendszeresen használ, sokszor alapjaiban eltérnek a tanult idegen nyelvétől – amihez annak anyanyelvi beszélői szoktak hozzá. A továbbiakban felsorolunk 10 olyan tulajdonságot, amiért a spanyol anyanyelvűek olyan viccesen beszélnek angolul!

1. Képtelenek kiejteni a sorvasztott magánhangzót

Az egyik legjellegzetesebb angol magánhangzó a magyar rövid [ö]-höz hasonlítható, de ajakkerekítés nélküli [ə], vagyis a „svá”, mint pl. a the, about szavak első magánhangzója. A spanyolban nincs ilyen hang, ezért általában az írásképnek megfelelő magánhangzóval helyettesítik az angol szavakban. Így pl. a the náluk sokszor [de], az abaut [ȧbȧut] ([ȧ] = rövid [á]) stb. Érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar [e] és [á] közötti nyílt [æ] magánhangzót, amelyet pl. az and és have szavakban hallunk, mi általában [e]-nek mondjuk, míg a spanyolok [ȧ]-nak.

2. A [z] hang helyén mindig [sz]-t ejtenek

A spanyolban egyáltalán nincs zöngés sziszegőhang, legfeljebb a zöngés mássalhangzó előtti [sz] hangozhat [z]-nek bizonyos nyelvjárásokban. A [z] az egyik legnehezebben kiejthető mássalhangzó a spanyol anyanyelvűek számára, főleg magánhangzók közötti helyzetben, ezért nem ritka, hogy még azok is [sz]-szel helyettesítik, akik egyébként nagyon jól beszélnek angolul. Eléggé viccesen hangzik pl. a music [mjuszik]-nak vagy az easy [iszi]-nek ejtve.

3. A [s] helyett [sz] vagy [cs] használata

Az angolban sh-val jelölt [s] hang nem része a spanyol mássalhangzókészletnek, azonban angol jövevényszavak végén előfordulhat, pl. flash [flȧs] ’vaku’. Éppen ezért a szó végi [s] kiejtése, bár idegen hang, nem szokott olyan nagy gondot okozni a spanyol anyanyelvűeknek. Más helyzetben viszont már igen: szó elején gyakran [cs]-vel (pl. show [csou], Shakira [csȧkírȧ] – sokszor még riportereknél is!), magánhangzók között [sz]-szel helyettesíthetik (pl. nation [nészjon]).

4. A szókezdő sp-, st- elé rövid [e]-t mondanak

Mivel spanyolul nem kezdődhet szó s+mássalhangzóval, az ilyen angol szavak a spanyol anyanyelvűek számára rendkívül szokatlanok. S bár képesek lennének őket kiejteni, ha odafigyelnek rá (hiszen a korlátozás csak szókezdő helyzetre vonatkozik, szó közben a spanyolban is előfordulnak efféle mássalhangzó-torlódások, pl. extraño [-ksztr-], superstición [-rszt-], transporte [-nszp-] stb.), gyakran önkéntelenül is eléjük mondanak egy rövid [e] hangot: speak [eszpik], Spanish [eszpȧnis] stb. Ez az egyik legfeltűnőbb dolog, amikor egy spanyol ajkú angolul beszél.

5. A w helyén [gw] vagy [kw]

A [w] hang a spanyolban – amely az angollal ellentétben nem számít mássalhangzónak, hanem csak az [u] „rövid” változata – nem állhat szótag elején, mindig meg kell, hogy előzze valamilyen mássalhangzó, általában [k] vagy [g] (vö. az azonos eredetű angol when és spanyol cuando [kwȧndo] szavakat). Ez akkor is igaz, amikor látszólag [w] (írásban hu-) van a spanyol szó elején (indián eredetű szavak, vagy latin hangsúlyos ŏ-ból származó [we] kettőshangzó): a spontán beszédben ezek elé is ejtenek egy gyenge [g] hangot. Ugyanígy vannak az angollal is: a when sokszor [gwen], a world [gwo(r)ld], a why [kwȧj] stb. Az ínyencek kedvéért, a [w] hang a latinban – ahol szintén nem számított mássalhangzónak, csak az [u] félhangzós változata volt – még lehetett szó(tag)kezdő (ezt jelölték írásban v-vel, ezért szokás ma magyaros [v]-nek olvasni), de ebből az újlatin nyelvekben vagy [b], vagy [v] lett (lásd alább).

6. A szó eleji v helyett [b] ejtése

Talán az sem újdonság, hogy a spanyolban igazából nincs [v] (ahogy a latinban sem volt), amit mi annak vélünk hallani (a helyesírás hatására), az valójában egy lazán ejtett [b] (hívják „ajak-v”-nek is), amely magánhangzók között fordul elő. Szó elején viszont csak az „erős” változat jelenhet meg, vagyis a magyar [b]. Ugyanez megfigyelhető, amikor angolul beszélnek: pl. a very-ből [beri] lesz.

7. Az angol r pergetése

Amennyire idegen az angol anyanyelvűek számára a magyarosan pergetett spanyol r, nincs ez másként a spanyol ajkúak számára sem az „elharapott” angol r tekintetében, amelyet gyakran „sima”, azaz többé-kevésbé pergetett [r] hanggal helyettesítenek.

8. A h helyén [ch], mint a doh szóban

A [h] talán az egyik legegyszerűbb mássalhangzó (jó, most abba ne menjünk bele, hogy mennyire „mássalhangzó” egyáltalán, vannak nyelvek, ahol nem számít annak – ilyen volt a latin és az ógörög is), hiszen nem sokkal bonyolultabb egy sóhajtásnál, amelyre minden ember képes. Azokban a nyelvekben, ahol nem létezik beszédhang formájában (mint a francia, az olasz, a spanyol vagy az orosz), valamiért mégis gondot okoz a kiejtése. Az angol szavakban a spanyol anyanyelvűek a h-t általában a hozzá legközelebb álló spanyol hanggal helyettesítik, amelynek írásban ugye a j vagy (e, i előtt) a g felel meg (szakszerűen ezt veláris zöngétlen réshangnak hívják, amely majdnem olyan, mint a [k], csak abban különbözik tőle, hogy nem zárjuk el teljesen a levegő útját).

9. Szó elején az angol y [gy]-nek ejtése

A spanyolban nincs [j]–[gy]–[dzs] megkülönböztetés, számukra ez a három hang ugyanaz. Mint néhány másik mássalhangzónál is, ejtése csupán a helyzetétől függ: szó elején, valamint mássalhangzó utáni szótag elején sok nyelvjárásban csak [gy], míg magánhangzók közötti helyzetben csak [jj] fordulhat elő. Ezt szokták alkalmazni akkor is, ha angolul beszélnek, pl. az I will tell you mondat náluk valahogy így hangzik: [ȧj gwil tel gyu]. (Tulajdonképpen az angol és magyar [j]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó a spanyolban csak szótag végén lehet, pl. baile [bȧjle] ’tánc’, soy [szoj] ’vagyok’.)

10. Hosszú magánhangzók? Felejtsd el!

A spanyol magánhangzók hosszúságának nincs nyelvtani szerepe, hasonlóan a többi újlatin nyelvhez, ez a megkülönböztetés már a beszélt latinban eltűnt. A hangsúlynak viszont annál inkább, amely az angolban kevésbé fontos, de a spanyolban éppen a magánhangzók megnyúlása kísérheti. Ennek következtében valamikor azt a magánhangzót hangsúlyozzák és nyújtják meg, amikor angolul beszélnek, amelyet nem kellene, illetve fordítva: ahol a hosszúság jelentésmegkülönböztető lenne, azt meg röviden ejtik, ha a mondatban nem kap hangsúlyt. Komoly gondot okoz nekik pl. a this ’ez’ és these ’ezek’ megkülönböztetése: jó eséllyel mindkettő [disz] lesz egy spanyol ajkúnál, és csak az utána lévő szóból derül ki, hogy melyik volt: [diszisz] this is, [diszȧr] these are...

S mindez hogy néz ki a gyakorlatban? Hát így:

Persze ha valakinek ez nem lenne elég, vagy esetleg azt hinné, hogy már nem lehet überelni, annak ajánlom, hogy hallgassa meg Dr. Julio César Maglione FINA-elnök bármelyik angol nyelvű beszédjét, mondjuk ezt itt. A szórakozás garantált!

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

„Külföldi”, vagy csak „tájszólásban” beszél? Tök mindegy!

Tipikus mexikói? (Forrás: Pixabay.com)

Bennünk, magyar anyanyelvűekben gyakran megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon milyen lehet egy újlatin nyelvű beszélőnek, vagy valakinek, akinek például egy szláv vagy germán nyelv az anyanyelve, amikor egy közeli nyelvrokonát hallja.

Sajnos mi ezt nem tudjuk elképzelni, mivel nincsenek közeli nyelvrokonaink, és még a magyar nyelvjárások között sincsenek akkora különbségek, hogy ezt éreztetni lehessen – sőt, igazából még csak magyar nyelvjárásokról sem beszélhetünk abban az értelemben, mint mondjuk a német vagy az angol esetében; nálunk inkább csak ejtésváltozatok, „tájszólások” vannak. Ezeket a tájszólásokat pedig – mivel a magyart egy viszonylag kicsi és összefüggő területen beszélik – jól ismerjük, rendszeresen halljuk, így nincsenek megértési nehézségeink, legfeljebb kezdetben viccesnek találhatjuk őket.

Az egyetlen magyar nyelvjárás, amely érzékeltetheti az ilyen különbségeket, az a romániai vagy a moldovai csángó magyarok dialektusa, ám velük is leginkább csak a szókincsbeli eltérések miatt akadnának megértési nehézségeink – nem támadna olyan érzésünk, hogy ők „nem magyarul” beszélnek.

Némiképp árnyaltabb és érdekesebb képet kapunk azonban az olyan elterjedtebb, több kontinensen is használt nyelvek esetében, mint a spanyol vagy az angol. E nyelveket több százmillió anyanyelvi beszélő használja egymástól nagyon távoli területeken, így több beszélt változatuk is kialakult. Ezek a nyelvváltozatok alapjaiban ugyan nem különböznek egymástól – alak- és mondattanilag, valamint „köznyelvi” szókincsük tekintetében nincsenek lényeges különbségek köztük –, azonban az egymástól távol eső területeken beszélt változataik akcentusában (dallam, beszédmodor, egyes hangok jellegzetesen eltérő ejtésmódja stb.) és mindennapi szókincsében jelentős eltérések lehetnek. Ehhez elég, ha csak összehasonlítjuk pl. a tipikus madridi és a tipikus mexikói spanyol beszédet – az avatatlan fül vagy egy kezdő nyelvtanuló számára elsőre akár úgy is tűnhet, mintha nem is ugyanazt a nyelvet hallanánk (itt mutatkozik meg többek között az a probléma is, hogy miért nem lehet tudományos alapon meghatározni a nyelv és a nyelvjárás közötti különbséget).

A példák magukért beszélnek... (Forrás: El Mexicano)

Nem véletlen, hogy a spanyol nyelvet az „egység a sokféleségben” (unidad en la diversidad) szlogennel szokták jellemezni, ami azt jelenti, hogy míg az iskolázott rétegek köznyelve nagyjából azonos világszerte – a spanyol nyelvű médiában, filmekben, sorozatokban, szinkronokban is egy „semleges”, mindenki által érthető nyelv használatára törekednek –, addig a részletmegoldásokban, a mindennapi beszédben és a kötetlen szókincsben igen nagy a változatosság és jelentős lehet az eltérés az egyes nyelvjárások között, amely komoly félreértésekhez, így vicces, akár kínos szituációkhoz is vezethet.

Az is nyilvánvaló, hogy egy ekkora területen beszélt nyelv esetében nem is várható el valamennyi anyanyelvi beszélőtől, hogy ismerje más, esetleg távoli spanyol nyelvű országok nyelvjárását, szóhasználatát; egy átlagos spanyol anyanyelvű lehet, hogy soha az életében nem is találkozik velük a sajátján kívül – legfeljebb a médiában, ahol jellemzően nem a mindennapi nyelv kerül előtérbe.

Unidad en la diversidad – Egység a sokféleségben

Mindezek után felmerülhet a kérdés: vajon van-e bármiféle jelentősége egy spanyol anyanyelvű számára, hogy egy másik, „nem saját” spanyol akcentus, melyet hall, az éppen egy spanyol anyanyelvű külföldi, vagy pedig egy idegen anyanyelvű, aki jól beszél spanyolul? – Az igazság az, hogy nincs: ő a kettő között nem fog különbséget tenni (nem fogja érdekelni ez a különbség), csak azt fogja érezni, hogy a hallott akcentus „nem a sajátja”.

Ezt személyes tapasztalattal is alá tudom támasztani: előfordult, hogy latin-amerikai beszélő spanyolnak vélt, a spanyol pedig latin-amerikainak az akcentusom alapján. Egyedül a kétnyelvű ismerősömnek tűnt fel egyből az erős magyar akcentusom: nyilván, mivel neki az egyik anyanyelve a magyar, egyből felismerte benne a beszédünk sajátosságait. Épp ezért nem kell szégyenkeznünk, ha idegen akcentussal, de jól beszélünk spanyolul: nem fogunk sokkal „idegenebbnek” hatni, mint egy másik spanyol ajkú országból való beszélő (anyanyelvi kiejtésre törekedni nincs értelme, mert az úgysem fog sikerülni, hacsak nem mindössze páréves korunkban kezdjük tanulni a nyelvet). Mi több, a spanyol anyanyelvűek kifejezetten kíváncsiak és egzotikusnak tartják az általuk nem ismert spanyol akcentusokat!

Hogyan beszélnek a mexikóiak a kolumbiaiak szerint?
Talán annyival lehetne még árnyalni a képet, hogy nyilván vannak olyan hibák, amelyeket anyanyelvi beszélők sosem követnek el, még nyelvbotlásból sem (egy egyszerű példával élve, egyetlen spanyol ajkú sem mondana olyat, hogy *yo hablas). Az tehát, hogy valaki idegen/külföldi akcentussal beszél, még nem azt jelenti, hogy hibásan beszéli a nyelvet – a hibás nyelvhasználat éppen azt jelentené, ha valamit anyanyelvi beszélő úgy nem mondana (ezzel kapcsolatban lásd még két korábbi cikkünket).

Ez a változatosság ugyanakkor – sajnos – teret ad az akcentus alapján történő megbélyegzésnek is („úgy teszek, mintha nem érteném”); pl. amikor egy spanyolországi multinacionális vállalatnál egy latin-amerikai veszi fel a telefont, mire a spanyol hívó fél elégedetlenkedik, hogy „kérlek, adj át egy spanyolnak, mert nem értelek!” (ami azért túlzás, azzal együtt, hogy telefonon sokszor tényleg nehéz megérteni még azt is, aki a saját nyelvjárásunkat beszéli), vagy ha spanyol vagyok, azért nem nézek csak meg egy filmet, mert latin-amerikai a szinkronja stb. (Ehhez képest bevett szokás a spanyol médiában, hogy pl. a portugálul beszélő riportalanyt nem is feliratozzák spanyolul, annyira természetesnek tekintik, hogy a spanyol nézőknek nem jelent különösebb nehézséget a beszélt portugál megértése.)

Edna és María megtanítanak néhány mexikói és andalúziai spanyol kifejezést
Természetesen szó sincs arról, hogy megszűnne a kölcsönös érthetőség a spanyol változatai között – egyelőre ez a veszély nem áll fenn, mivel a köznyelv, illetve az írott/művelt nyelvhasználat biztosítja a „nyelvi egységet” –, szóhasználatbeli különbségek azonban előfordulnak még a legegyszerűbb, hétköznapi dolgok megnevezésében is, ami viszont teljesen természetes a nagyobb területen beszélt nyelveknél. (Tudományos értelemben véve egyébként is minden nyelv eleve több változatban él, nem léteznek „egységesen beszélt” nyelvek – hiszen valójában már két különböző ember sem ugyanazt a nyelvváltozatot beszéli.)

Befejezésként pedig következzen egy kis humor: ezen a videón spanyolországi lakosokat kérdeznek arról, hogy szerintük melyik a „legjobban” és a „legrosszabbul” hangzó spanyol akcentus/nyelvjárás az udvarlásra, és miért. Jó szórakozást hozzá!

Milyenek a regionális spanyol akcentusok?

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Egy középkorból (valószínűleg Franciaország területéről) elterjedt latin mondás szerint balant Itali, gemunt Hispani, ululant Germani, cantant Galli, azaz „az olaszok bégetnek, a spanyolok siránkoznak, a germánok (németek) ordibálnak, a franciák énekelnek”. A különböző nyelvek, nyelvjárások kigúnyolása tehát már nagyon régi dolog. Ezt levetítve Spanyolországra, bár mi nem igazán érzékeljük az ilyen különbségeket, az ott élő spanyol anyanyelvűek – tehát azok, akiknek első anyanyelve a kasztíliai – egyből felismerik néhány apró jelből, mint pl. a jellegzetes hanglejtés vagy egyes hangok sajátos kiejtése, hogy egy-egy beszélő melyik spanyol régióból való. (A térkép a spanyol spanyolországi akcentusait mutatja.)

Aki nagyon jól beszél spanyolul, még az sem biztos, hogy meg tudná mondani egy spanyolországi beszélőről, hogy pl. madridi-e vagy zaragozai, de azt már egyből felismeri mindenki, hogy északi-e vagy déli, mondjuk sevillai. De mi a helyzet azokkal a beszélőkkel, akiknek nem a spanyol az első anyanyelvük? Miről ismerhetjük fel, ha valaki katalán, galiciai vagy baszk anyanyelvű, amikor spanyolul beszél? Összeszedtünk néhány olyan sajátosságot, amelyből ez könnyen megállapítható.

KATALÁNOK – Az ő spanyol akcentusuk ismerhető fel a legkönnyebben még egy nem spanyol anyanyelvű számára is, méghozzá az ún. „kemény” vagy „sötét” (velarizált) l-ről (jele a fonetikában [ɫ]), amelyet szintén megtalálunk a portugálban (éppen ezért a katalán hangzása kissé a portugáléra is emlékeztet, azonkívül, hogy ugyanúgy megvan benne a „sorvadó” magánhangzó, a svá [ə], amelyet az a és az e helyett ejtenek hangsúlytalan helyzetben, továbbá szintén [u]-ként valósul meg a hangsúlytalan o is), vagy leginkább az angol szó(tag) végi l-re jellemző ez az ejtésmód, mint pl. a jól ismert well [weɫ] ’jól’ szóban. A katalán anyanyelvűek ezenkívül hajlamosak zöngésíteni a magánhangzók közötti [sz] hangot akkor is, amikor spanyolul beszélnek, ami a spanyoltól teljesen idegen. Tehát ha valaki pl. a los españoles kifejezést úgy ejti, hogy [ɫozeszpanyoɫesz], abból máris tudhatjuk, hogy az illető katalán anyanyelvű.

GALICIAIAK – Leginkább rájuk igaz a latin mondásból a gemunt Hispani, a galiciaiak ugyanis viszonylag lassan, a hangsúlyos szótagokat elnyújtva, nem túl dinamikus hanglejtéssel beszélnek, ami tényleg olyan benyomást kelt, mintha „panaszkodnának”. Nagyon jellemző ezen kívül – ami szintén megfigyelhető az asztúroknál is – az n szó(tag) végi veláris ejtése (jele [ŋ]), amelyet a nyelv hátsó részével képzünk: ilyet mondunk például a magyar hang, munka szavakban. A con elöljárószó pl. egy galiciai ajkán úgy hangzik: [kõŋ] – ami Madridban inkább [kon].

BASZKOK – Bár elterjedt mítosz, hogy a spanyolok valójában baszkok, akik rosszul tanultak meg latinul (és ez lett a spanyol), a baszk anyanyelvűek spanyol akcentusa szintén nagyon sajátosan elüt a többitől. A baszkok rendkívül gyorsan és feltűnően dinamikus intonációval beszélnek: a hangsúlyos szótagoknál a hanglejtést nagyon felviszik, a hangsúlyos magánhangzókat pedig rendkívül röviden ejtik. Főleg az idősebb baszk anyanyelvű beszélők ezenkívül a spanyol s-t a magyar [s]-hez hasonlóan, a ce/ci/z sziszegőhangját pedig inkább magyar [sz]-nek ejtik (a spanyolos [θ] helyett), ami elég jellegzetes.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.