Az arabok és a spanyol: három elterjedt tévhit

Az Ibériai-félszigeten majdnem 800 évig tartó arab uralom kapcsán sokakban felmerült már, hogy a spanyoloknak ma arabul „kellene” beszélniük. A muzulmán hódítók 711-ben kötöttek ki a mai Gibraltár közelében a berber származású Táriq ibn Zijád vezetésével, akiről a terület később a nevét is kapta (arabul جبل طارق Dzsabal Táriq, azaz ’Táriq hegye’), szétverték a Nyugati-gót Királyságot, s egészen 1492-ig, Granada visszafoglalásáig a félszigeten maradtak.

A granadai Alhambra. A név forrása az arab al-hamrá (الْحَمْرَاء), jelentése ’a vörös [erőd]’. (Forrás: Pixabay.com)

A spanyolok ma mégsem arabul beszélnek – sőt, a szókincset ért hatásokon kívül semmilyen más nyoma nincs ennek a sémi nyelvnek a félszigeti nyelvváltozatokban. Az alábbiakban három ismert tévhit és cáfolatuk olvasható a spanyol és az arab nyelv kapcsolatáról.

Az Ibériai-félszigeten 700 éven át arabok uralkodtak. Hogy lehet akkor az, hogy ma nem az arab minden spanyol anyanyelve?

Egyrészt érdemes tudni, hogy a félszigeten ma beszélt újlatin nyelvek mindegyike az északi peremvidékekről származik, ahová az arabok – pontosabban mórok – nagyon el sem jutottak, uralmuk sem tartott ott sokáig. Másrészt az, hogy történik-e nyelvcsere, nem attól függ, hogy mennyi ideig volt jelen adott népcsoport egy területen: sokkal inkább a kulturális motiváltságnak van jelentősége. Ráadásul a félszigetet megszálló észak-afrikai muzulmánok az ott lévő (akkor épp a gót birodalomhoz tartozó) romanizált népesség többmilliós lélekszámához képest nagyon kevesen, még százezren sem voltak, s valójában alig volt közöttük arab (többnyire csak a vezetőik). Habár az arab volt a „hivatalos nyelv”, a lakosság a mindennapi érintkezésben továbbra is saját (új)latin nyelvjárásait használta. Ezek összefoglaló elnevezése a mozarab („arabizált [latin]”), amelynek emlékei arab ábécével írt versekből maradtak ránk. Ez az ódélspanyol dialektuscsoport nagyon közel állt a régi aragóniai és kasztíliai nyelvjárásokhoz, amelyek aztán a többi északi nyelvjárással együtt a Reconquista során kiszorították.

Bár Madrid neve középkori arab szövegekben tűnik fel először „Madzsrít” formában, valószínűbb, hogy a latin matrix, -īce(m) újlatin változatáról van szó. (Kép: polgármesteri hivatal épülete, korábban postapalota. Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szókincs tizedét valóban arab szavak alkotják?

Ez így nem igaz. A Reconquista idején a területet a muzulmánoktól visszahódító, északról érkező kasztíliaiak valóban sok arab szót átvettek a mozarab nyelvjárások közvetítésével, de ezek többsége az arab uralom fokozatos visszaszorításával hamar el is tűnt (Bölcs Alfonz idején számos latin jövevényszót honosítottak meg a pótlásukra). Eleve problémás ezt számokban kifejezni, hiszen egy nyelv szókincsének mérete nem határozható meg és állandó változásban is van. A 10% még így is elég nagy túlzás. A köznyelvben a spanyol sem használ sokkal több arab jövevényszót, mint más európai nyelvek (a mindennapi szókincs több mint 95%-a latin eredetű), gyakoriságuk a germán jövevényszavakéval mérhető össze. Amiért mégis úgy tűnhet, hogy a spanyolban rengeteg az arab jövevényszó, az az, hogy az arab al-, a- névelővel együtt vették át őket szájhagyomány útján a helyi arab nyelvjárásból (hiszen az újlatin anyanyelvű lakosság nem tudta, hogy az névelő), jellegzetes hangzást kölcsönözve e szavaknak: pl. algodón ’pamut’ (vö. angol cotton), almacén ’raktár’, amely eredetét tekintve a magazin szó megfelelője, azúcar ’cukor’ (ld. angol sugar) és így tovább.

A spanyol torokhangok – írásban j és g – tényleg az arabból származnak?

Tévedés. A mai (sztenderd) spanyol [ch] hang (nemzetközi fonetikai átírásban: [x]) nyelvtörténeti időben mérve nem régi fejlemény, a 17. század előtt nem létezett. A korábbi zöngétlen palatális réshang „hátrébb csúszásából” adódott, amelyet ugyanakkor az óspanyol [s] és [zs] hangok egybeesése eredményezett. A változást belső szerkezeti okokra vezetik vissza. A 15. századi spanyolban még meglévő magyar [s]-szerű mássalhangzó ejtése túl közel volt az s betűvel jelölt lágy [sz] hangéhoz, ami sok félreértést okozott volna. Azért, hogy ez ne történjen meg, ezt az [s] hangot a beszélők egyre hátrébb képezték, míg végül a mai veláris [ch] lett belőle. Természetesen az arab jövevényszavakban lévő mai j [ch] is egy régebbi [s] vagy [zs] hangból származik, semmi köze az arab torokhangokhoz, amelyeknek egyébként a mai spanyolban vagy néma h, vagy olykor f felel meg.

Az arab uralom hatása legfőképpen az építészetben mutatkozik meg. (Forrás: Pixabay.com)

Megjegyzendő továbbá, hogy a mai félszigeti spanyolban, leginkább a Madridban és vonzáskörzetében jellemző „arabos” torokhangok (fonetikai átírásban [χ]: mint a jota, gente szavak kezdőhangja; ill. ennek zöngés párja, legjobban a „raccsolt r”-re emlékeztető [ʁ]: pl. az algo, pagar szavak g-je) pedig már modernkori helyi újítások, így végképp semmi közük nem lehet az arab nyelvhez.

Ha valaki szeretne kicsit jobban elmélyedni a témában, ebben a negyedórás angol nyelvű videóban bővebben is kifejtésre kerül a spanyol és portugál nyelveket ért arab hatás, rövid történelmi ismertetéssel és valós szókincsbeli példákkal.

Tévhitek a nyelvekről és a nyelvrokonságról

A nyelvekkel és a nyelvek rokonságával kapcsolatban nagyon sok tévhit él a mindennapokban, annak ellenére, hogy komoly kutatók rendszeresen megcáfolják ezeket. Talán nem minden jut el a nagyközönséghez, esetleg túl bonyolultan van megfogalmazva, de sajnos az is tény, hogy az emberek elég nagy része nem akarja elfogadni a tudományos eredményeket, hanem inkább áltudományos – vagy legalábbis erősen megkérdőjelezett – elméletekben hisz. Éppen ezért az alábbiakban összeszedtünk néhány tévhitet és cáfolatukat, remélhetőleg közérthetően leírva.

1. A genetikai rokonságból a nyelvrokonságra is lehet következtetni

Nem igaz. A különböző népek egymástól természetes nyelvcsere útján átvehetik, átadhatják a nyelveket, így a nyelvrokonságnak semmi köze a genetikai rokonsághoz és az emberek származásához. Az már más kérdés, hogy a köznyelvben „rokon népek” alatt azokat a népeket értjük, akik rokon nyelveket beszélnek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az ilyen népeknek bármi másban is hasonlítaniuk kellene egymáshoz. Mindenki beláthatja, hogy nagyon különböző népekhez tartozó, még külsőleg is merőben eltérő emberek is beszélhetnek rokon nyelveket, akár ugyanazt a nyelvet is, valamint megfordítva.

Európa genetikai térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Példaként vessünk egy pillantást a fenti ábrára. Bár a mai európai népek genetikailag eleve nagyon közel állnak egymáshoz, a térkép bal oldalán lévő diagram jelzi a rokonsági viszonyukat. A színes „pacákból” látható, hogy vannak átfedések is a népek között, valamint az is leolvasható, hogy a mai magyarok legközelebbi genetikai rokonai a németek és a szláv népek, pedig nyelvileg semmi közünk hozzájuk. Ugyanakkor az újlatin nyelveket beszélő népek között is vannak genetikai különbségek: pl. jól kivehető, hogy a franciák sokkal közelebbi rokonságban állnak a németekkel, mint az olaszokkal.

2. A rokon nyelvek hasonlóan hangzanak

A rokon nyelvek hangzásukban valóban hasonlíthatnak egymásra, de ez csak abban az esetben lehetséges, ha viszonylag nem olyan régen különültek el és nem érték őket nagymértékű, eltérő idegen hatások. Egyértelmű, hogy pl. az olasz és a spanyol hasonlóak, erre még az is hamar rájön, aki egyiket sem tanulta. Ugyanakkor ez már nem mondható el a franciáról, amelynek hangzása ma már egyetlen másik újlatin nyelvre sem hasonlít. A nyelvek hasonlóságát tehát alapvetően nem a rokonságuk, hanem a környezetük határozza meg: két nem rokon nyelv is hasonlíthat egymásra, ha ugyanazok az emberek beszélik mindkettőt (ez főleg a kisebbségi nyelvekre igaz, amelyek kétnyelvűségben élnek), pl. a spanyol és a baszk. De nyelvek hasonló hangzása kialakulhat teljesen véletlenül is, amire az egyik legjobb példa a mai görög és spanyol lehetnének.

3. Az arab, a perzsa és a török rokonok, nem?

Tévedés. Az arab az afroázsiai nyelvcsalád sémi csoportjába tartozik, a perzsa indoeurópai (iráni) nyelv, a török nyelvváltozatok pedig egy harmadik eltérő nyelvcsaládot alkotnak, és még hangzásukban is teljesen különböznek ezek a nyelvek (hallgassuk csak meg ugyanazt a mondatot arabul, perzsául és törökül). Az viszont való igaz, hogy az arab és a perzsa nagy hatással volt a török szókincsre és nyelvtanra (fordítva már kevésbé).

A világ nyelvcsaládjai (Forrás: Wikipédia, GFDL/CC)

4. Az egymással szoros kölcsönhatásban élő nyelvek rokonná válhatnak?

A szokásos értelemben használt – családfaelméletből kiinduló – „nyelvrokonság” közös őstől való származást jelent. Az azonos nyelvcsaládba tartozó mai rokon nyelvek tehát valamikor régen ugyanazon nyelv változatai voltak, de különváltak a beszélők útjai, így idővel eltávolodtak egymástól. Akármilyen hatások is érték a későbbiekben a nyelvjárásokat, melyekből a rokon nyelvek létrejöttek, attól még a „szülőnyelvük” ugyanaz marad (ahogy az embernek sem változik meg a biológiai anyja).

Természetesen már nem értelmezhető így a nyelvrokonság a mesterséges (szerkesztett), valamint a keveréknyelvek esetében. Az igazi keveréknyelvek azonban nagyon ritkák, és a tapasztalatok szerint csak nagyon speciális körülmények között jöhetnek létre (pl. menekülttáborokban, kikötők közelében). A legtöbb ma ismert és nagyobb számú beszélővel rendelkező keverék- (ún. kreol) nyelvnek is általában egyetlen nyelv a fő forrása.

5. A távolra kerülő rokon nyelvek jobban eltávolodnak egymástól

Ez sem feltétlenül igaz. Az, hogy a rokon nyelvváltozatok mennyire távolodnak el egymástól, nem a földrajzi távolságtól függ, hanem az eltelt időtől: attól, hogy a beszélőik között mikor szűnik meg – megszűnik-e – végleg a kapcsolattartás. Vannak olyan nyelvek, amelyek változatait viszonylag kis területen beszélik, mégsem érthetőek kölcsönösen, mert pl. magas hegyek vannak a települések között, ezért sohasem találkoznak, nem beszélnek egymással az emberek (ilyen pl. a kecsua). Továbbá, önmagában nem is lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy a rokon nyelvek milyen mértékben távolodtak el egymástól, ha nem mondjuk meg, hogy konkrétan mely tulajdonságait vizsgáltuk a nyelveknek (hangtan, alaktan, mondatszerkezet, szókészlet stb.).

Az alábbi videón a hat legnagyobb beszélőszámmal rendelkező újlatin nyelvből hallhatunk példákat időjárás-jelentésekből. A készítő a latintól való eltávolodás mértékét is feltüntette százalékban, azonban az adatok forrásáról, illetve az összehasonlítás szempontjairól sajnos nem közölt információt. (Az értékek alapján valószínűleg hangtani jellegű összehasonlításról lehet szó.)

6. A hasonló nyelvek biztosan rokonok, mint a magyar és a török!

Ezt a tévhitet részben már tisztáztuk a 2. pontban, de természetesen a fordítottja sem igaz, vagyis az, hogy csak azért lenne rokon két nyelv, mert több tulajdonságukban hasonlítanak. Induljunk ki abból, hogy a világ nyelveit mindössze 4-5 szerkezeti típusba lehet besorolni (erről korábban írtunk), és beszélnek a Földön kb. 5-6000 nyelvet. Ezenkívül a beszédhangok készlete is korlátozott, tehát statisztikai alapon nyilván rengeteg, akár több száz olyan, egymással nem rokon nyelvet is lehetne találni véletlenszerűen a világon, amelyek valamiben hasonlítanak egymásra. Az is teljesen véletlen, hogy ezek közül éppen ismerjük a törököt és az éppen a magyarra hasonlít bizonyos tulajdonságok alapján. Általános tendencia az is, hogy a gyakori, fontos dolgokat jelentő morfémák rövidek, és ez még jobban növeli az egybeesésük valószínűségét, hiszen minél kevesebb hangból állnak, annál nagyobb az esély, hogy egy véges készletből ugyanazok kerülnek bele.

7. A nyelvek mindig egyszerűsödnek, de nagyon régen egyszerűbbek voltak

Elterjedt vélekedés, hogy a régebben beszélt nyelvek, nyelvállapotok bonyolultabbak voltak, mint a maiak, hiszen pl. „az újlatin nyelvek is egyszerűbbek a latinnál”. De talán még elterjedtebb ennek ellenkezője is, ti. hogy nagyon régen sokkal egyszerűbbek, „primitívebbek” voltak a nyelvek. Egyik sem igaz: kezdjük mindjárt azzal, hogy nincsenek „bonyolultabb” és „egyszerűbb” nyelvek, ezért az ilyen állításoknak sincs semmi értelme. Amilyen régre vissza tudunk tekinteni (pl. a kínai nyelvnek vannak nagyon régről dokumentált változatai), azok a régen beszélt nyelvek semmivel sem voltak bonyolultabbak, sem egyszerűbbek a maiaknál.

Más kérdés, hogy a köznyelv bonyolultságon általában csak a szóalakok lehetséges számát érti. Ám ez nem azt jelenti, hogy pl. egy olyan nyelv, amelyben több a ragozás, az bonyolultabb lenne egy másiknál, amelyben kevesebb. Lehet, hogy alaktanilag bonyolultabb ugyan, de más tulajdonságaiban (hangkészlet, szórend stb.) lehet „egyszerűbb”, ill. megfordítva: a „bonyolultság” valahol mindig kiegyenlítődik. Az újlatin nyelvekben pl. valóban nincs túl bonyolult névszóragozás, viszont az igeragozás, beleértve a különböző körülíró szerkezeteket és az igékkel használt névmásokat, ezt a látszólagos egyszerűséget „behozza”.

Ez a nyelvi mém jól szemlélteti a kérdés komoly(talan)ságát! (Forrás: El Mexicano)

Ráadásul a nyelvek – nagyon hosszú távlatokat tekintve – tipológiailag is állandó körforgásban vannak: az agglutináló nyelvekből a toldalékok és a tövek összeolvadásával flektálóak lesznek, azokból a ragok lekopásával izolálóak, majd a segédszavak toldalékká alakulásával ismét agglutinálóak – és így tovább.

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Gilipollas – Gil y pollas?

Mostanában nagyon divatossá vált kifejezés Spanyolországban a gilipollas (ragozhatatlan melléknév és főnév), amelyet filmekben is gyakran hallhatunk – jelentését talán nem kell túlmagyarázni: ’hülye, bolond, seggfej’.

Egy elterjedt városi legenda szerint a szó keletkezése egy 16–17. században élt madridi arisztokratához, Baltasar Gil Imón de la Mota ügyvédhez köthető, akinek volt két csúnya lánya, és gyakran mutatkozott velük Madrid utcáin. Amikor pedig az emberek meglátták őket, azt mondták: „Allá va don Gil y [sus] pollas” – vagyis ’Ott megy Gil úr és csirkéi’. Hogy ebből mi igaz, azt sajnos nem tudjuk.

Az viszont biztos, hogy a kifejezés csak a 20. század második felében tűnik fel először, és Spanyolországon kívül máshol nem is ismert, tehát az eredetéről szóló legendának nem sok köze van az etimológiájához. A szó első tagja, a vele azonos jelentésű gilí ugyanis a spanyol cigányság nyelvéből, a caló-ból* származik: forrása a jil ’friss’ – más cigány nyelvjárásokban šil, shil [sil] ’hideg’ (főnév) – szóból képzett jili ’ártatlan’. A második elem valóban a polla ’nőstény csirke’ szóból ered, azonban itt sem csúnya lányról van szó, hanem ennek a spanyol argóban van egy ’pöcs’ jelentése is. Vagyis a gilipollas szó szerinti fordítása ’hülye pöcs’ lenne.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 275.
• Etimología de GILIPOLLAS – etimologias.dechile.net
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
• Rostás-Farkas György, Karsai Ervin (1991, 2001): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár, második kiadás, Kossuth Kiadó, p. 110.

---

*	Itt kell megjegyeznünk, hogy – sok forrás állításával ellentétben – a caló nem a romani nyelv egyik változata, mint a magyarországi romák nyelve, hanem egy spanyol alapú argónyelv cigány eredetű szavakkal. A szó szoros értelmében vett romani nyelv spanyolországi változata kihalt.

Csak az helyes, amit Madridban mondanak?

A spanyol birodalom zászlaja

Mint már olvashattunk róla, az idegennyelv-oktatásban a nyelvek sztenderd változatát tanítják. Ebben így első olvasatra nincs is semmi különös. De mi az a sztenderd? A legegyszerűbben úgy lehetne meghatározni, hogy egy adott nyelvterület művelt beszélőinek, az úgymond „elit közösség” közmédia által is képviselt – részben mesterségesen is alakított – nyelvváltozata, amelyen az írott nyelv is alapszik.

Azonban ezzel van egy kis probléma. Míg ez egészen jól működhet egy viszonylag kis nyelvterületen, mint például a magyar nyelv esetében, egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint ahol a spanyolt vagy az angolt beszélik, elképzelhetetlen, hogy csak egyetlen sztenderd nyelvváltozat létezzen. Tételezzük fel például, hogy az egyetlen sztenderd változat a Spanyolország középső és északi részén beszélt nyelvjárásokon alapuló spanyol nyelvváltozat lenne. Elég nehéz volna elhinni, hogy egy mexikói vagy egy dél-amerikai is követné ezt a nyelvváltozatot, amely számára majdhogynem nevetségesen hangzik a sajátos kiejtése miatt. De természetesen ez fordítva is igaz: egy madridi beszélő sem kezdene el önszántából úgy beszélni, mint egy latin-amerikai, csak azért, mert ők vannak többségben. Az ilyen hatalmas, több földrészre kiterjedő területen beszélt nyelvek esetében ezért szükségszerű, hogy ne csak egyetlen sztenderd változat létezzen: a spanyolnál gyakorlatilag megvan majdnem minden országnak, illetve nagyobb nyelvjárási területnek a maga „sztenderdje” (a „sztenderd” itt most nem csak a kiejtésre értendő, hanem minden másra).

Madridi panoráma a San Isidro parkból (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami viszont valóban nehéz kérdés, az annak megítélése, hogy mi tartozik egyáltalán egy „sztenderd” nyelvváltozathoz – hiszen ezek a változatok is valamelyik nyelvjáráson alapulnak (tudományos alapon minden nyelvváltozat nyelvjárás, és minden nyelvváltozat egyenrangú). Például a spanyolországi sztenderdhez hozzátartozik az ún. leísmo (a részes esetű le, les névmás használata férfiakra tárgyesetben, a lo, los helyett), de már nem tartozik hozzá a Kasztíliában elterjedt laísmo (a tárgyesetű la, las névmás használata részes esetben nőkre, a le, les helyett), pedig történetileg mindkettő ugyanolyan nyelvjárási újítás és nincs jelen a többi változatban. Vagy pl. a sok vitát kiváltott mi más grande amigo kifejezés, amely egyes vélemények szerint „nem része a sztenderdnek”, pedig nagyon is része – inkább a mindennapi nyelvnek nem (gyakori) része.

S itt kapcsolódik be az idegennyelv-oktatás: sajnos mindmáig elterjedt az az elavult és téves nézet, mely szerint a spanyol nyelv egyetlen sztenderd változata a spanyolországi kasztíliai nyelvváltozat. Ebből az is következik e felfogás szerint, hogy csak azt lehet tanítani. Ám ami még ennél is rosszabb, hogy a nem spanyolországi változatokat ezért hajlamosak „hibás”-nak, „helytelen”-nek megbélyegezni, és esetleg kedvezőtlen elbírálásban részesíteni a nyelvvizsgán. Figyelmen kívül hagyják ezzel azt a tényt, hogy a spanyolországi változatokat csupán az összes anyanyelvi beszélő kevesebb mint 10%-a használja, valamint azt is, hogy bizony e nyelvváltozat különbözik leginkább az összes többitől, vagyis globálisan és szinkrón megközelítésben a „legkevésbé sztenderd” a többi változathoz képest. (E tévedésnek valószínűleg az az alapja, hogy sokan úgy gondolják, amit az anyaországban beszélnek, az az „eredeti”. Csakhogy a nyelvek időben is változnak, és egyáltalán nem biztos, hogy egy „helyben maradt” változat a mai állapotában közelebb áll a korábbi közös nyelvállapothoz, mint egy másik, amelyet ma távolabb beszélnek – ilyen összefüggés nem létezik.)

A nyolc fő nyelvjárási régióhoz három nemzetközi sztenderd tartozik. (Forrás: El Mexicano)

A fent vázolt problémákat lenne hivatott részben áthidalni az ún. español neutral vagy español neutro, azaz a „semleges spanyol”, mondhatni, a „sztenderdek sztenderdje”. Mi lenne ez pontosan? Azt hiszem, az eddigiekből nem nehéz kitalálni: az español estándar-ral, vagyis a sztenderd spanyol változatokkal szemben az español neutral egy olyan nemzetközi spanyol média-nyelvváltozat, amely mentes a regionális elemektől, vagyis azoktól, amelyek csak adott területen (országban, régióban) használatosak. Természetesen ilyen a valóságban nincs, már csak azért sem, mert egy-egy nemzeti nyelvváltozat – mint pl. az imént említett spanyolországi – jobban különbözhet a többitől, mint azok egymástól.

Ezért a nemzetközi piacon – filmiparban, popzenében stb. – a „semleges spanyol”-nak is legalább kettő, de inkább három alapváltozata van: a spanyolországi sztenderd önmagában az egyik, a másik a Río de la Plata vidéki nyelvjárásra (rioplatense) épülő nagyobb sztenderd (Argentína, Paraguay, Uruguay), s végül a többi spanyol nyelvű ország sztenderdje, amely a mexikói sztenderden alapszik – a spanyol dialektológiában az utóbbit tartják egyébként a „legsemlegesebbnek”. Érdekesség, hogy egy időben egyes nemzetközi hírnevű spanyol előadók is ehhez a változathoz igazodtak (ld. pl. seseo), talán mert a spanyolországi [θ]–[s]-megkülönböztető változatot túl sajátosnak tartották.

A „Río de la Plata-i sztenderd” – nem része a [sz] szótag végi gyengülése, de a [zs]-zés igen.
Zárszóként, úgy gondolom, hogy a nyelvoktatásban is valami hasonló módszert kellene alkalmazni, és nem egyetlen, ráadásul a mai viszonylatban kisebbségi nyelvváltozatot a többi fölé emelni, hanem kiegyensúlyozottan kitérni legalább a fenti három nagyobb területi nyelvváltozat sajátosságaira. Ehhez persze elég magas szinten kellene szemléletet váltani, ami sajnos nem biztos, hogy a közeljövőben bekövetkezik, ha az eddigi évtizedek során sem változott semmi ezen a téren.

Általánosságban pedig arról, hogy egyáltalán miért nem jó egyetlen (sztenderd) nyelvváltozatot előnyben részesíteni mint egyedüli követendő normát, részletesen a Nyelv és Tudomány hírportálon olvashatunk Jánk István cikkében (a szerző nyelvi ideológiákról szóló cikksorozatának többi részét is ajánlom).

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol valóban baszkok által „rosszul” beszélt latin?

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyol és más újlatin nyelvek történetével kapcsolatos legendákról, tévhitekről már olvashattunk. Annak ellenére, hogy ezeket a nyelvtudomány sorra megcáfolja, de legalábbis nem tudja tudományos módszerekkel igazolni, némelyikük továbbra is nagy kultusznak örvend. Az egyik ilyen, a spanyol filológusok – vagy legalábbis magukat annak tartók – között máig népszerű vélekedés, miszerint a spanyol nem más, mint baszkok által „rosszul megtanult” latin. A híres amerikai baszknyelv-történész, Larry Trask (1944–2004) nyomán most megtudhatjuk, hogy ennek mennyi alapja van. (Felhívom az olvasók figyelmét, hogy a cikkben használt nyelvészeti kifejezések magyarázata a Kislexikonban, az átírási jeleké pedig a Jelmagyarázat oldalon található.)

Röviden: semennyi. Arról már írtam, hogy eleve miért nehéz bizonyítani az ilyesmit (köztük a leghíresebb eset a latin [f] > spanyol [h] > ∅ változás, amelyről a Wikipédiában olvashatnak részletesen az érdeklődők, illetve a betacizmus, amellyel korábban külön cikkben foglalkoztam), a továbbiakban pedig néhány ismert szó, illetve hangtani jelenségen át vizsgáljuk meg, miért tarthatatlan ez a vélekedés. Lássuk először a szavakat, a teljesség igénye nélkül:

• bizarro ’bátor, merész’ (vö. bizarr). Ismert nemzetközi szó, amely a népszerű etimológia szerint a baszk bizar ’szakáll’ szóból ered. Erre viszont rácáfol, hogy már a régi olaszban is dokumentált a bizzarro, a spanyoléhoz hasonló jelentéssel. Ettől még lehetne az olaszban baszk eredetű, a francián keresztül, ami nem változtatna azon a tényen, hogy a spanyolba közvetlenül az olaszból került – tehát így sem lehetne baszk jövevényszó. A komolyabb etimológusok szerint, mint Coromines, hangulatfestő eredetű.
• cachorro ’(kutya)kölyök’. Sokan a baszk txakur [csakur] ’kutya’ szóból származtatják (amely a baszkban a zakur [szakur] becézett alakja). Ez egyrészt jelentéstani problémákat vet fel (ti. a baszk szó soha nem jelentett ’kölyökkutyá’-t), másrészt a spanyolban nem igazán van példa ilyen jellegű hangátvetésre. A spanyol szó valójában a cacho (mai jelentésben ’pontyféleség’) képzős származéka, amely ugyanakkor a vulgáris latin *CATLU alakra vezethető vissza, végső soron a latin CÁTŬLUS ’(kutya)kölyök’ szóból.
• perro ’kutya’. Bár már a 12. századtól dokumentált, viszonylag későn váltotta fel a spanyolban a latin eredetű can főnevet ebben a jelentésben (eredetileg rosszalló értelemben használták). Természetesen itt is szóba jött már a baszk eredet, amit viszont egyből két dolog is kizár: az egyik, hogy a baszkban ilyen szó nem lelhető fel; a másik pedig, még ha lenne is, akkor sem lehetne őshonos ebben a nyelvben, mivel az sem biztos, hogy a baszkban eredetileg volt-e egyáltalán [p] hang, de szókezdő semmiképpen sem lehetett.
• pizarra ’(iskolai) tábla’. Néhányan úgy vélik, hogy e szó forrása a baszk *lapitz-arri, melynek első tagja a latin LAPIS ’kő’ jövevényszó, a második pedig a baszk arri, szintén ’kő’ lenne. A magyarázat szerint ebből úgy lett a spanyolban pizarra, hogy a beszélők a la szótagot nőnemű névelőként azonosították: *lapitz-arri > la pizarra. Mindezzel csak az a probléma, hogy egy ilyen összetételnek a baszkban nem lenne túl sok értelme. Vagyis a szó eredete továbbra is bizonytalan.
• zorro, zorra ’róka’. Az egyik legjelentősebb szó, amelynek baszk származást tulajdonítottak, annak ellenére, hogy – akárcsak a perro – a baszkban nem létezik hasonló. Ráadásul első előfordulása a baszk vidéktől eléggé messze dokumentált, és az is igazolt, hogy eredetileg zöngés mássalhangzóval ejtették (a spanyolba ugyanis a portugálból került), ami eleve kizárja a baszk eredetet.

Összegezve tehát, mindazon próbálkozások, amelyek egy tucatnyi spanyol szót a baszkból igyekeznek levezetni, egyáltalán nem meggyőzőek, és a legtöbb esetben újlatin (vagy hangutánzó) eredettel egyszerűbben magyarázhatóak. Az egyetlen ismertebb szó, amely igazoltan is baszk eredetű, az a ’bal’ jelentésű izquierdo, -da (< baszk ezker), amely ugyanakkor az Ibériai-félsziget összes újlatin nyelvébe bekerült. A szókincset illetően tehát elmondható, hogy ha a cikk elején felvetett állítás igaz lenne, akkor bizony a spanyolban rengeteg baszk szót használnának – ezzel szemben még arról a kevésről is, amelyet annak gondoltak, előbb-utóbb kiderült, hogy valójában nem baszk eredetű. Most pedig térjünk át a hangtanra!

San Millán de la Cogolla – Ebben a kolostorban találták az első jelentősebb „spanyolos” és baszk nyelvemlékeket is tartalmazó 10. századi kódexek egyikét. (Forrás: Turismo en fotos)

Azt szokták mondani, hogy a spanyol és a baszk hangtanilag nagyon hasonlóak. Tény, hogy lehetnek olyan jellemzőik egy területen egymással érintkezésben élő nyelveknek, amelyeket, mintegy nyelvszövetségként, együtt alakítanak ki, kölcsönös egymásra hatással (a szakirodalomban ez az ún. areális hatás), de ugyanígy lehetnek ezek más, ismeretlen vagy nem dokumentált – például az ókelta – nyelvek hatásai is. Viszont ha mélyebben megnézzük, a baszk és a spanyol hangtana egyáltalán nem hasonlítanak annyira – sőt, elég lényeges pontokon különböznek, amiről a baszkban található latin jövevényszavak árulkodnak:

• a magánhangzók közötti zöngétlen zár- és réshangok a spanyolban zöngésültek (az utóbbiak később visszazöngétlenedtek), a baszkban mindvégig zöngétlenek maradtak;
• a magánhangzók közötti n a baszkban eltűnt, a spanyolban megmaradt (pl. lat. HONORE > baszk ohore, sp. honor);
• a magánhangzók közötti l a baszkban r lett, a spanyolban változatlan maradt;
• a zöngétlen zárhangok m, n, l után zöngésültek a baszkban, a spanyolban nem (pl. VOLUNTATE > baszk borondate, sp. voluntad);
• a latin jövevényszavak szókezdő zöngétlen zárhangja a baszkban zöngésült, a spanyolban nem (pl. PACE > baszk bake, sp. paz; CASTĔLLUM > baszk gaztelu, sp. castillo);
• a latin veláris zárhangok elöl képzett magánhangzók előtt a spanyolban palatalizálódtak, majd elöl képzett réshangokká váltak, a baszkban megmaradtak (pl. PACE > sp. paz, baszk bake; LEGE > sp. ley, baszk lege);
• a latin szó eleji mássalhangzó-kapcsolatok a baszkban leegyszerűsödtek – vagy egy magánhangzó betoldásával (pl. CRUCE > gurutze), vagy pedig az egyik mássalhangzó lekopásával (pl. FLORE > lore) –, a spanyolban megmaradtak (cruz, flor);
• a baszkban sosem kezdődhetett szó r hanggal, az így kezdődő (új)latin jövevényszavak elejére egy magánhangzót toldanak be (pl. REGE > baszk errege, sp. rey);
• a latin hangsúlyos rövid Ĕ-ből és Ŏ-ból a spanyolban kettőshangzók lettek, a baszkban nem (pl. CÆLU > sp. cielo, baszk zeru; FRŎNTE > sp. fruente > frente, baszk boronde);
• a latin jövevényszavakban a baszk megőrizte az Ĭ és az Ē, illetve az Ŭ és az Ō közti különbséget úgy, mint i, e, u, o, ezzel szemben a spanyolban az első kettőből e, a második kettőből o lett.

Burgos, Kasztília. Ezen a tájon született a spanyol a 8. század környékén (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Természetesen nem lenne indokolt csak azért elvetni a baszk hatást, mert a spanyol nem viselkedett vele teljesen azonos módon. Amennyiben viszont a spanyol eredete valóban egy baszkok által beszélt (új)latin nyelvjárásban lenne, egyáltalán nem volna indokolatlan azt várni, hogy legalább néhány tulajdonság a fent felsoroltak közül meglegyen a spanyolban is. Erre azonban semmilyen jel nem utal. (Voltak, akik bizonyos nyelvtani sajátosságokat is baszk hatásnak tulajdonítottak, mint például a semlegesnemű határozott névelő megléte vagy pedig az ún. dativus ethicus, ám ezek a felvetések már annyira komolytalanok, hogy nem érdemes foglalkozni velük.)

Az már teljesen más kérdés, hogy a baszk–spanyol kétnyelvűek által beszélt spanyolban természetesen jelen van a baszk nyelv hatása, de az is bizonyos, hogy az avatatlan fül számára a ma beszélt baszk már a spanyol hatás miatt tűnhet hasonlónak a spanyolhoz, nem pedig fordítva; hiszen az is könnyen belátható, hogy a latin, majd az újlatin nyelvek hatása a baszkra sokkal erősebb volt, legalábbis az utóbbi két évezredben, mint a baszké az előbbiekre.

Felhasznált irodalom

• Trask, Robert Lawrence (1996): The History of Basque, pp. 415–427.
• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás.

Létezik-e ősi nyelv? „Fejlődnek”-e a nyelvek?

Nemcsak a köznyelvben, hanem gyakran még ismeretterjesztő irodalomban, lexikonokban is találkozhatunk olyan állításokkal, mint például a görög „a legősibb indoeurópai nyelv”, a baszk „régebbi, mint a spanyol”, az újlatin nyelvek „modern nyelvek” stb. Vajon mit jelentenek ezek és egyáltalán van-e értelme „régi” vagy „ősi”, ill. „új” vagy „modern” nyelvekről beszélni? Egyszerűbbek vagy bonyolultabbak voltak-e a régebben beszélt nyelvek, nyelvváltozatok?

A továbbiak egyszerűbb megértéséhez egy gyakorlatiasabb példával kezdem. Képzeljük el, hogy két turista ugyanazon az ösvényen halad, majd elérkeznek egy elágazáshoz: az egyik az egyik irányban, a másik a másik irányban folytatja útját. Különböző akadályokat is le kell küzdeniük (szakadékok, folyók stb.), és útjuk során más turistákkal is találkoznak. Az egyik közben ruhát is cserél, mert kimelegedett, a másik megpihen egy kicsit, majd mennek tovább. Kérdés: melyik turista van hosszabb ideje úton? Természetesen egyik sem, hiszen nem tudjuk, hogy mikor és honnan indultak, vagyis a mi történetünk szempontjából mindketten ugyanannyi idő óta haladnak. De azt tudjuk, hogy időközben útjuk ketté vált, találkoztak másokkal, az egyik át is öltözött, de ettől még ugyanazok az emberek.

Ősi város (Teotihuacán, Mexikó. Forrás: Wikimedia Commons / Diego Delso, CC)

Hasonlóképpen kell elképzelnünk a nyelvek útját is. Ahogy a vándorokat, a nyelveket is különböző hatások érik, mivel beszélőik ugyanúgy vándorolnak, miközben más nyelvű népcsoportokkal találkoznak, érintkeznek. Ezért a nyelvek egyfolytában változnak, időben és térben is, nem lehet megmondani egyikről sem, hogy az pontosan mikortól egy másik, újabb nyelv – hiszen történetileg a különböző nyelvállapotok közötti átmenet folyamatos. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy színskálát: mindenki meg tudja különböztetni rajta a kék és a zöld színt, de hogy a kékből pontosan melyik pontján lesz zöld, azt nem lehet megmondani. Ugyanígy nincs értelme arról sem beszélni, hogy egy nyelv a „fejlődésének mely szakaszában” van: természetesen bármikor is vizsgáljuk az időben, az minden pillanatban teljes értékű „kifejlett” nyelv, semmivel sem rosszabb vagy jobb, mint előtte vagy utána (ahogy a kék szín sem „újabb” vagy „jobb”, mint a zöld).

Színskála (Forrás: Wikimesdia Commons, PD)

Bár nem nagyon vesszük észre – azaz nem okoz megértési problémákat –, de másképp beszélünk, mint ahogy a szüleink, nagyszüleink beszéltek, és gyerekeink is másképp beszélnek (majd), mint ahogy mi. Attól szintén nem lesz egy nyelv „újabb”, mert eredetileg nem az adott területen beszélték, hiszen mint az előbb írtam, a nyelvet használó népcsoportok is vándorolnak.

A nyelvtörténészek a nyelvváltozatok vizsgálatánál kétféle szempontot különítenek el. Az ún. szinkronikus vizsgálat során az egy időben létező nyelveket, nyelvjárásokat hasonlítják össze egymással (pl. az újlatin nyelveket a mai állapotukban), míg a diakronikus elemzésnél egy adott nyelv különböző történelmi állapotait kutatják (például azt, hogy milyen volt a spanyol a 12. században, a 16. században és most). Így például az újlatin nyelvek szinkronikus szempontból természetesen különböző nyelvek, viszont diakronikus szempontból vizsgálva őket egyenként, visszafelé haladva az időben, mindegyik esetében ugyanahhoz a nyelvhez vezet az út: a beszélt latinhoz.

Ősi esküszöveg „ősi” indoeurópai nyelven – ősi kiejtéssel és helyesírással!
Vagyis a spanyol, az olasz, a francia stb. diakronikus szempontból nézve mind-mind ugyanaz a nyelv: a latin, melynek változatai térben is eltávolodtak egymástól. (Tudományos pontossággal persze a beszélt latin sem volt egységes nyelv, hiszen annak is mindig voltak nyelvjárásai, területi változatai, már az első században is, és azelőtt is.) Ugyanez elmondható a görögről is: diakronikus szempontból a ma beszélt görög és az ógörög között legalább akkora a különbség („távolság”), mint a spanyol és a latin között, hacsak nem még nagyobb – mégsem mondjuk a mai görög változataira, hogy „új nyelv(ek)”, hiszen ugyanaz a nyelv, csak megváltozva. Mindezt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy valójában csak az elnevezésekkel játszunk, amikor azt mondjuk, hogy a spanyol, olasz, újgörög stb. „modern nyelvek”, míg a latin, ógörög, baszk „ősi nyelvek”. Ha az újlatin nyelveket ma is latinnak neveznénk (hispániai, itáliai stb. latin), ahogy a görögöt görögnek, máris nem beszélhetnénk modern nyelvekről (nem attól lesz „új” egy nyelv, mert elnevezik másképpen).

Szinkronikusan vizsgálva értelemszerűen minden ma beszélt – természetes eredetű – nyelv „modern nyelv”, így még a baszk és a görög is, hiszen ma (is) élnek, beszélik őket, azaz változnak. Ősi nyelveknek tehát legfeljebb azokat lehetne nevezni, amelyek például több ezer évvel ezelőtt utód nélkül kihaltak – de nyilván nem ezekre szokták ezt a köznyelvben használni. Nincs értelme tehát annak, hogy a „baszk régebbi, mint a spanyol”, mert egyszerűen nem tudjuk, hogy e nyelvek végső őseit (a baszk elődeit, az indoeurópai alapnyelvet és annak őseit stb.) mikor kezdték el beszélni – ehhez több tízezer évvel kellene visszamenni az időben, egészen addig, amikor az ember elkezdett beszélni.

A görög magánhangzók „vándorlása” az évezredek során – α: [á], η: [ē], ε: [e], ι: [i], ω: [ō] (Forrás: Szigetvári Péter)

Legfeljebb azt lehet mondani, hogy egy nyelvet (például a baszkot) régebb óta beszélnek egy területen, mint egy másikat vagy a többit (például a franciát vagy a spanyolt), ha tudjuk az utóbbi(ak)ról, hogy beszélői(k) pontosan mikor érkeztek a területre (például a latinul beszélő rómaiak Galliába és Hispániába) – az ilyen nyelvet szokás őshonos nyelvnek is nevezni. De ettől még nyilván egyik sem lesz „régebbi” a másiknál. Gyakran az is előfordul, hogy egy élő nyelv történetét egyáltalán nem ismerik a kutatók, mert mondjuk egészen néhány száz évvel ezelőttig nem rendelkezett írásbeliséggel; míg más nyelvek beszélői már több ezer éve is ismerték az írást. Azonban ez sem azt jelenti, hogy az utóbbiak „ősibbek” lennének az előbbieknél, hiszen azok sem csak pár évszázada jöttek létre a semmiből.

Szintén közkeletű tévhit, hogy régen a nyelvek „egyszerűbbek” voltak, aztán „bonyolultabbak” lettek, illetve fordítva, például „az újlatin nyelvek egyszerűbbek a latinnál”. Természetesen ez sem igaz: legalábbis amilyen régre vissza tudunk menni (például a kínai nyelvnek vannak nagyon régi dokumentált változatai), azok a régen beszélt nyelvek semmivel sem voltak egyszerűbbek, sem bonyolultabbak, mint a maiak. Persze elképzelhető, hogy a dokumentált nyelveknél sokkal korábban létezhettek egyszerűbb nyelvi rendszerek – könnyen lehet, hogy az emberi nyelv a megjelenésekor még valóban egyszerűbb volt, és fokozatosan bonyolódott –, de az biztos, hogy mindez jóval korábban történt, mint amikorról dokumentált emlékek vannak és egyáltalán lehetnek a nyelvekről.

Őserdő – ember által érintetlen

A köznyelvben egyébként a nyelvek bonyolultságán általában azt szokták érteni, hogy a szavaknak hányféle különböző alakjuk lehet. De ez nem azt jelenti, hogy például egy olyan nyelv, amelyben több a ragozás, az bonyolultabb lenne. Lehet, hogy alaktanilag bonyolultabb ugyan, de például más tulajdonságában (hangkészlet, szórend stb.) lehet „egyszerűbb” is, és ugyanígy fordítva: egy olyan nyelvben, melyben egy szónak csak nagyon kevés (vagy esetleg csak egyetlen) alakja lehet, ott általában a szórend és a kiejtés sokkal „bonyolultabb”, ami ezt az „egyszerűséget” kiegyenlíti. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvek tipológiailag is megváltozhatnak: előfordulhat például, hogy a névutók toldalékokká válnak (ez történt a magyarban is!), így máris egy „egyszerűbb” állapotból „bonyolultabb” lesz az alaktanra nézve, hiszen a szavaknak ezáltal több alakjuk lesz.

A fentieket összefoglalva, mivel a nyelvek korát nem lehet megállapítani, ezért nincs is értelme ősi/régi, modern/új nyelvekről beszélni. A nyelvek nem „fejlődnek”, csak változnak. Ez alól összesen két kivételt tehetünk: a „mesterséges” (vagyis megalkotott) nyelvek a létrehozásuk időpontjához, a keveréknyelvek (ún. pidgin [pidzsin] vagy kreol nyelvek) kialakulása pedig időben viszonylag jól behatárolható történelmi eseményekhez (sokféle eredetű – gyakran eltérő földrészről származó – népcsoport keveredése hódítások, benépesítések során) köthetőek, így ezek a nyelvek valóban „modernek”, azaz újabbak, mint az összes többi. Ám ilyen alapon minden más nyelv ősi, amelyik nem mesterséges vagy keveréknyelv. Eltérő bonyolultságról azonban még az utóbbiak esetében sem beszélhetünk.

Ősi természeti képződményekről énekelnek őslakóik „ősi” nyelvükön
A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Angol–spanyol kölcsönös érthetőség?

Abban talán semmi új és meglepő nincs, hogy elég sok spanyol szó hasonlít – írásban – az angol megfelelőjére. Hogy ez mennyiben könnyíti a spanyol tanulását (lévén, hogy a legtöbben az angolt tanulják meg első idegen nyelvként), már más kérdés. Egyes fórumokon viszont van olyan is, aki nemcsak azt állítja, hogy a spanyol hasonlít az angolra, hanem odáig elmegy, hogy neki tanulás nélkül sikerül megértenie a spanyol szövegeket az angol alapján. Mi lehet ebből az igazság?

Először is, tisztázzunk valamit. Jóllehet, a nyelvtanulás szempontjából ez lényegtelen, de ha egészen precízen akarunk fogalmazni, akkor nem a spanyol hasonlít az angolra, hanem az angol a spanyolra (bár én nem mondanám, hogy hasonlítanának egymásra, na persze kérdés, mit nevezünk hasonlóságnak). Csalódást kell tehát okoznom azoknak, akik az angolt valamiféle különleges és mindenek felett álló nyelvnek tartják, ami nagy divat mostanság. De miért is mondom ezt? Nos, ezért:

Az angol szókincs eredet szerint (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Mint a szemléletes kördiagramon látható (és a nyelvtörténet iránt érdeklődők is bizonyára tudják), a mai angol szókincs túlnyomó része latin és újlatin (elsősorban francia) jövevényszavakból áll, és csupán a negyede (!) germán eredetű. A spanyol szókincs 90%-ban pedig – a latin természetes folytatásáról lévén szó – eredendően latin elemekből áll, tehát legfeljebb ezért hasonlíthatnak, nem pedig azért, mert spanyolban lenne sok angol szó.

Nyilvánvaló, hogy egy angolul íródott 100%-ban tudományos szövegben jó eséllyel csak a funkciószavak és néhány alapige lesznek germán eredetűek, a nagy többségük pedig valószínűleg latin-görög jövevényszó – ilyen esetben még hihető is lenne, hogy egy ugyanilyen jellegű spanyol szöveg nagyjából érthető csupán angoltudás alapján. Legfeljebb ennyi igazságtartalma van az efféle állításoknak, de ez is kizárólag az írott nyelvre vonatkozik, mivel az angol és a spanyol hangtanilag minden tekintetben meglehetősen eltérő. S természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy sokszor még a latin eredetű közös szavak is teljesen mást jelentenek vagy legalábbis másképp használatosak a két nyelvben.

Azt viszont én megnézném, hogy értené meg bárki is nulla spanyoltudással akár az olyan egyszerű kifejezéseket, mint a ¿Cómo estás? vagy a ¿De dónde eres? az angol How are you? és Where are you from? alapján. Márpedig az életben általában nem (csak) a tudományos szövegek megértésére van szükség. Igaz, elismerem, vannak kivételes zsenik, akik talán erre is képesek, de azért azt tanácsolnám mindenkinek, hogy a Gyakorikérdések.hu weboldalon megjelenő állításokkal bánjunk nagyon óvatosan!

Az olasz a latin közvetlen folytatása?

„Az olasz a legkonzervatívabb újlatin nyelv”, mert az „a latin közvetlen folytatása” (a többi nem), és „a román legközelebbi rokona a francia”. Ilyen és ezekhez hasonló tévhitek élnek a köztudatban az újlatin nyelvekkel kapcsolatban, amelyeknek természetesen semmiféle tudományos alapjuk nincs. A mai témában az imént említett állítások cáfolata következik.

Lakóházak Rómában (Forrás: Pixabay.com)

Állítás: „Az olasz a latin közvetlen folytatása.”

Valóban, épp annyira, amennyire a francia, a spanyol, a portugál és a román is, többek között, és amennyire ez az állítás is komolytalan. Több probléma is van vele: egyrészt, kérdés, hogy mit tekintünk latinnak. A latin mint beszélt nyelv éppúgy egy folyamatosan változó nyelv volt, mint az összes többi élő nyelv, és nyilván ugyanúgy voltak nyelvjárásai (még Itálián belül is), mint minden más nyelvnek. Az i. e. 8. században beszélt latint éppúgy nem értették volna már meg az ókori Róma lakói, mint ahogy a mai újlatin nyelvek beszélői a klasszikus latin szövegeket. Másrészt, mivel a nyelv változása és a nyelvjárások egymástól való eltávolodása folyamatos, nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikortól tekintünk egy nyelvállapotot egy azt megelőzőtől eltérő (új) nyelvnek.

Ha szigorúan vett értelemben latin nyelv alatt a klasszikus, azaz nagyjából az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közötti korszakban használt nyelvváltozatot értjük, akkor ebből a szempontból egyik újlatin nyelv sem a latin közvetlen folytatása, mivel az újlatin nyelvek elszakadása a 7–9. század között kezdődött meg. Ilyenkor viszont az a kérdés, hogy minek nevezzük a 2. és 7. század között beszélt nyelvváltozatot vagy nyelvváltozatokat. (Vulgáris latin? Proto-újlatin?) A beszélt nyelv írásos dokumentáltságának hiánya miatt szintén kérdéses, hogy a klasszikus kor után létezett-e egységes beszélt latin nyelv, és ha igen, akkor meddig, hiszen azok a vulgáris latin nyelvemlékek, amelyeket ma az újlatin nyelvek (óspanyol, ófrancia) első emlékeinek tekintünk, csak a 9. században jelentek meg.

Az újlatin nyelvterület Európában (Forrásmű: Wikimedia Commons, közkincs)
■ Újlatin nyelv az egyetlen hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Újlatin nyelv az egyik hivatalos és a többség által használt nyelv
■ Jelentős számú nem újlatin nyelvű beszélő, illetve kétnyelvűség
■ Jelentős számú (történelmileg) újlatin nyelvű kisebbség

Mint korábban is szó volt róla, a kérdésben szintén nem meghatározó, hogy egyes nyelvváltozatok területileg milyen távolra kerültek egymástól, illetve a régebbi közös nyelvállapottól. Az, hogy egy mai nyelvváltozatot ugyanazon a területen beszélnek, mint egy régebbit, amelyből kialakult, nem azt jelenti, hogy akkor az a legkonzervatívabb az összes közül, hiszen időben minden mai nyelvváltozat ugyanakkora távolságra van a korábbitól – tehát semmivel sincs az olasz közelebb a latinhoz, mint például a spanyol. (Az teljesen független kérdés, hogy egy nyelv egyes tulajdonságai mennyire változtak meg a korábbi nyelvállapothoz képest, ez viszont a következő fejezet tárgya.)

S ha már a „területi folytonosság” elméleténél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a mai sztenderd/irodalmi olasz egy toscanai nyelvjárás folytatása, ahol eredetileg a nem indoeurópai eredetű nyelvet beszélő etruszkok éltek, akik természetes nyelvcsere útján vették át latint, csakúgy, mint a birodalom Itálián kívüli tartományaiban. A latin „közvetlen folytatásai” ilyen értelemben a mai Lazio területén beszélt dialektusok lennének, amelyek mára részben kihaltak vagy legalábbis erős toszkán hatás érte őket.

Valahogy így hangzott az etruszk...

Állítás: „Az olasz konzervatívabb, mint a spanyol.”

Ha már – remélhetőleg mindenki számára – tisztázódott, hogy miért nincs értelme az előző állításnak, térjünk rá a következőre. Szintén beszéltünk már arról, hogy miért nem lehet az ilyen jellegű kérdésekre egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni. Az olasznak valóban vannak egyedülálló konzervatív tulajdonságai az újlatin nyelvek között, de ugyanígy vannak a spanyolnak, a románnak, sőt, még a legújítóbb franciának is (például bizonyos igealakok végén megőrizte a latin -t ragot).

Az olasz esetében konzervativitásról egyedül a hangtan vonatkozásában beszélhetünk, ott is három fontos tulajdonságot lehetne említeni, amelyek viszont nem feltétlenül egyedülállóak: az egyik a latin kettős mássalhangzók – más néven gemináták, hosszú mássalhangzók – megőrzése (pl. lat. CATTU ’macska’ > gatto – vö. sp. gato), másrészt a vulgáris latin szóvégi magánhangzók megőrzése (CANTIONE ’dal’ > canzone – vö. sp. canción). Ugyanakkor sok olasz szóban ott is hosszú mássalhangzó van, ahol a latinban rövid volt (pl. HABEMUS ’nekünk van’ > abbiamo, AQUA ’víz’ > acqua [akkwa] – vö. sp. hemos/habemos, agua), továbbá az olasz „hasonulással” felszámolta az összes latin mássalhangzó-torlódást még a művelt átvételekben is (pl. ABSOLUTU ’teljes’ > assoluto, illetőleg ACTU ’cselekedet’ és APTU ’alkalmas’, mindkettő > atto – vö. sp. absoluto, acto és apto), amiben viszont a spanyol sokkal konzervatívabb. Harmadrészt, az olasz többnyire megőrizte a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangokat (pl. SAPERE ’tud’ > sapere, VITA ’élet’ > vita, AMICU ’barát’ > amico – vö. sp. saber, vida, amigo), de nem minden esetben (pl. PATRE ’apa’ > padre, LACU ’tó’ > lago – vö. sp. padre, lago). A magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok megőrzése viszont igaz a románra is.

Mindenki eldöntheti maga, hogy melyik nyelv a konzervatívabb (Forrás: El Mexicano)

Amiben viszont az olasz egyáltalán nem konzervatív, még hangtanilag sem, az a szóvégi -s elvesztése (aminek egyes kutatók szerint hangtani, mások szerint alaktani-analógiás oka van), melynek a latinban fontos megkülönböztető szerepe volt, elég csak az igeragozásra vagy a többes számra gondolni. Így például, míg a latin kötőmód jelen idejében az AMEM, AMES, AMET (’hogy szeressek’ stb.) alakok folytatása a spanyolban ame, ames, ame, az olaszban mindhárom alak ami, amely ráadásul a kijelentő mód jelen idejének egyes szám második személyű alakjával is megegyezik. További újítás az olaszban, hogy képtelen a véghangsúlyos szavakat többes számba tenni, vagyis ilyenkor a számot csak a névelő jelöli: pl. la verità (< lat. VERITÁTE) ’az igazság’ és le verità (< lat. VERITÁTES) ’az igazságok’ (vö. sp. la verdad és las verdades). Alaktanilag meg aztán pláne nem mondható konzervatívnak az olasz, amiről már szintén olvashattunk ezelőtt. (Mindez megint csak igaz a románra, ami azt a nézetet erősítené, hogy a mai román nyelvváltozatok régi dél-itáliai dialektusokból alakulhattak ki – lásd az alábbi fejezetet.)

Állítás: „A román legközelebbi rokona a francia.”

A román legközelebbi rokona – mind hangtanilag, mind alaktanilag – az olasz (azon belül is leginkább a délolasz nyelvjárásokkal mutat egyezéseket). Ugyanakkor, mivel a román eléggé távolra került a többi újlatin nyelvtől és erős idegen (legfőképpen balkáni/albán, utóbb szláv, magyar stb.) hatás érte, eléggé sajátosan fejlődött a nyelvtan és a szókincs tekintetében, tehát ebből a szempontból távolabbi rokonságban áll a többi újlatin nyelvvel, mint azok egymással. A francia éppen a másik véglet, amely a szóalakok szinte végletekig menő redukciója miatt hang- és alaktanilag a legtávolabb került a latintól, így tehát azt lehet mondani, hogy az újlatin nyelvek között a román és a francia nemhogy a legközelebbi, hanem a legtávolabbi rokonok.

Ami ebből az egészből igaz, az csak annyi, hogy a románban valóban sok a francia jövevényszó, de ez szintén igaz a többi újlatin nyelvre is. Mindettől függetlenül természetesen ugyanígy lehet a románban találni olyan sajátosságokat, amelyek közösek a spanyollal, a portugállal vagy éppen a szintén elszigetelten fejlődött szárddal. A legjobb viszont, ha a fentebb leírtaknak mi magunk vagyunk szem- és fültanúi, méghozzá az alábbi videó segítségével, amelyben Mihaela megtanít néhány román kifejezést!

Állítás: „Mindig az anyaország nyelvváltozata a helyes, mert az a legrégibb.”

A több kontinensen is elterjedt nyelveknél, de leginkább a spanyolnál szokott újra és újra előkerülni ez a tévhit, amely azon kívül, hogy minden tudományos alapot nélkülöz (lásd az elsőt!), tulajdonképpen semmi értelme és valóságalapja nincs. De mindez nem is lenne akkora probléma, ha az idegennyelv-oktatási gyakorlatban nem ragaszkodnának hozzá görcsösen, megbélyegezve ezáltal a nem anyaországi beszélőket („a latin-amerikaiak nem jól beszélik a spanyolt”). Mint már fent említettem, a nyelvek időben is változnak, így mindig lesznek olyan tulajdonságok, melyekben az anyaországi „sztenderd” nyelvváltozat konzervatívabb, de olyanok is, amelyek tekintetében viszont sokkal újítóbb, mint a többi; épp ezért nincs is értelme az ilyenfajta dogmákhoz ragaszkodni.

Állítás: „Az újlatin nyelvekben nincs főnévragozás.”

Itt leginkább egy kis fogalomzavar van, amit érdemes tisztázni. A névszóragozás biztosan nem tűnt el, mert a nyelvtani nemek megkülönböztetése és a többes szám jelölése is idetartozik, márpedig ezek kivétel nélkül minden újlatin nyelvben megvannak. Hagyományosan az esetragozásra szokták ezt érteni, ami már egy szűkebb kategória. (Egészen pontosan a főnevek és melléknevek nyelvtani eseteinek alakváltoztatással való megkülönböztetése szűnt meg létezni, mivel esetek nyilván ugyanúgy vannak most is, csak elöljárószavas szerkezetekkel fejezik ki őket.)

Mindehhez teljesen természetes nyelvváltozási folyamatok vezettek. Nem egyik napról a másikra történt, és nem azért, mert a Római Birodalom népe „nem tudott helyesen latinul” (újabb tévhit!), hiszen ez volt az anyanyelve. (A magyarból is sok minden eltűnt, amit őseink még ismertek, használtak, mégsem mondhatjuk azt, hogy ők „jobban tudtak magyarul”, mint mi.) Egyszerűen arról van szó, hogy a beszélt nyelvek folyamatosan változnak: ha a latint nem beszélték volna, újlatin nyelvek sem lennének.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A szakirodalomban gyakran a Romania (nem tévesztendő össze a Románia országnévvel), más forrásokban Latin-Európa megnevezéssel is illetik.

Tényleg a spanyol az egyik legkönnyebb nyelv?

Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a spanyol az egyik legkönnyebb nyelv a világon, s többek között ezért is szokták ajánlani azoknak, akik új idegen nyelvet szeretnének elsajátítani, de még nem tudják, melyik mellett döntsenek. Vajon mennyire igaz ez, és lehet-e egyáltalán itt igazságról beszélni?

Tudományos értelemben természetesen nincs különbség a nyelvek nehézsége között: mindegyik nyelv ugyanannyira bonyolult, hiszen egyformán képes arra, hogy kifejezze azokat a gondolatokat vagy megnevezze azokat a dolgokat, fogalmakat, amelyekre anyanyelvi beszélőinek szüksége van. Éppen ezért azt sem lehet mondani, hogy egy nyelv „primitívebb”, mint egy másik, ha pl. az egyikben nincs egy olyan fogalomra szó, amelyikre egy másikban van – lehet, hogy azért nincs, mert az anyanyelvi beszélők az adott fogalmat nem ismerik, vagy egyszerűen másképpen, nem egy önálló szóval fejezik ki. Viszont előfordulhat, hogy képesek megkülönböztetni saját környezetükkel, életükkel kapcsolatban olyan fogalmakat is, amelyeket egy általunk „fejlettebbnek” vélt nyelv beszélői nem.

A nyelvek között mindössze abban lehet eltérés, hogy a gondolatokat milyen nyelvtani eszközökkel, szerkezetekkel fejezik ki, illetve milyen beszédhangokat használnak. Ezen eltérések miatt az egyes nyelvek anyanyelvi beszélői egy-egy idegen nyelvet érezhetnek nehezebbnek, ill. egyszerűbbnek, ami természetesen így is meglehetősen szubjektív és az egyéni képességektől is nagyban függ. Ahhoz, hogy egy nyelvet megfelelő szinten beszéljünk, minden esetben szükséges egy minimális szókincs elsajátítása, tehát mondhatjuk, hogy a szókincsnek nincs jelentősége egy nyelv nehézségének megítélésében. Hacsak nem egy nagyon közeli rokon nyelvről van szó, amelyben természetesen lehetnek hasonló szavak (ugyanakkor a hasonlóság megtévesztő is lehet!). Ami eltérhet és ami miatt egy nyelvet könnyebbnek vagy nehezebbnek érezhetünk az anyanyelvünkhöz képest, az tehát a nyelvtanban és a hangkészletben rejlik. (Illetve számos nyelv esetén a helyesírás vagy – nem latin betűs nyelveknél – az írásrendszer okozhat még nehézséget, ha abból indulunk ki, hogy az idegen nyelveket általában az írás alapján kezdjük el tanulni, de ennek semmi köze egy nyelv nyelvtanához vagy hangrendszeréhez, hiszen bármely nyelvet lehetne bármilyen írással írni.)

Kilátás a barcelonai Tibidabo-hegyen lévő vidámparkból (Forrás: Pixabay.com)

Egy, az anyanyelvhez hasonló vagy „egyszerűbb” – kevesebb (eltérő) beszédhangot tartalmazó – hangrendszerű és nyelvtani szerkezetű idegen nyelv elsajátítását általában könnyűnek érezzük: pl. a görögök számára a spanyolt könnyű megtanulni, mert hangtanilag és nyelvtanilag is viszonylag közel állnak egymáshoz (indoeurópai nyelvek), míg egy olasz vagy román azért tanulhat meg nagyon gyorsan spanyolul, mert testvérnyelvükként nemcsak a nyelvtan, hanem a szókincs is nagyon hasonló (a hangtan már nem annyira). Mi a helyzet a magyar és a spanyol, angol vonatkozásában?

Azt leszámítva, hogy bizonyos értelemben mindkét nyelv lényegesen eltér a magyartól (hiszen a magyar nem indoeurópai, de még csak nem is ugyanabba a nyelvtípusba tartozik), a magyar beszélők általában az angolt tartják a legkönnyebb nyelvnek, mert bár hangtanilag, főleg a magánhangzók tekintetében eléggé különbözik a magyartól (hozzátéve, hogy az írás is merőben eltér a beszélt változattól), alaktanilag nagyon egyszerűnek mondható, hiszen nincsenek pl. nyelvtani nemek, és jóformán igeragozás sincs (még a „legrendhagyóbb” igéknek is mindössze két rendhagyó alakjuk lehetséges). Sőt, a szórend is meglehetősen kötött mintákra épül, tehát ebben sincs semmi, amit olyan nagyon bonyolult lenne megtanulni.

Az angollal szemben a spanyolban a magánhangzók kiejtése ugyan nem okoz különösebb nehézséget egy magyar anyanyelvű számára – legfeljebb bizonyos kettőshangzókkal gyűlhet meg a bajunk, mivel ilyenek a magyarban egyáltalán nem léteznek –, azonban a mássalhangzórendszer „finomságait” megtanulni és alkalmazni a folyamatos beszédben már rengeteg gyakorlást (és jó hallást) igényel, ráadásul több spanyol mássalhangzónak nincs is a magyarban pontos megfelelője. A nyelvtan azonban már jóval bonyolultabb az angolénál: a főneveknél megkülönböztetnek hím- és nőnemet, a személyes, mutató és bizonyos vonatkozó névmásoknál, valamint a határozott névelőnél semlegesnemet is; az igéknek szám, személy és igeidő (beleértve a módot, a szemléletet, valamint az előidejűséget kifejező összetett igeidők megkülönböztetését) szerinti ragozása van (a magyarban is, de korántsem annyi igeidővel, mint a spanyolban), számos gyakran használt rendhagyó igével. Ezenkívül a személyes névmásoknak eseteik is vannak, s az igével kombinált használatuk szintén sok gyakorlást igényel. Bár a szórend a spanyolban viszonylag szabad (ami persze relatív, hiszen a magyar szórend még a spanyolénál is szabadabb, mégsem lehet mindent akármilyen sorrendben mondani, és a mondat értelme is függhet tőle), szintén vannak olyan esetek, amikor viszont kötött (pl. az igével használt, hangsúlytalan személyes névmások sorrendje).

Ha a nyelvek bonyolultságán a lehetséges alakváltozatok számát (ragozást) értjük, akkor bizony a spanyol „nehezebb” az angolnál. (A táblázatban az egyes szófajok eltérő alakjainak száma szerepel, csak egyszer számítva a homonim alakokat. Forrás: El Mexicano | bemenő adatok)

A fenti általános jellemzőkön kívül a magyar anyanyelvűeknek leginkább a kötőmód használata szokott nehézséget okozni, továbbá az, hogy a spanyolban három különböző létigét használnak attól függően, hogy állandó és megváltoztathatatlan, átmeneti vagy szerzett tulajdonságot, illetve valaminek adott helyen való puszta előfordulását szeretnénk kifejezni.

A fentieket figyelembe véve – ha valaki az őszinte véleményemre kíváncsi – én senkinek sem mondanám, hogy „a spanyol könnyű nyelv”, és csak ezért lenne érdemes megtanulni. Saját példámon okulva ezzel az állítással magamat is meghazudtolnám, felidézve az első spanyolórákat. Mindezt úgy, hogy előtte oroszt tanultam (ami az én korosztályomnak még kötelező volt). Jelenlegi tudásom birtokában tehát a spanyolt én legalább a közepesen nehéz nyelvek közé sorolnám, s inkább az oroszhoz, mintsem az angolhoz hasonlítanám a nehézségét illetően. Azoknak tehát, akik új idegen nyelvként a spanyol megtanulására tennék a voksukat, azt tanácsolnám, hogy semmiképpen se hallgassanak az olyan véleményekre, miszerint „a világ legkönnyebb nyelve”, mert ez egyáltalán nem igaz. De természetesen a döntés mindenkinek a saját belátására van bízva.