Kislexikon

A blogon használt szakkifejezések és rövidítések közérthető magyarázata betűrendben:

[ A | B | C | D | E | F | G | H | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | X | Y | Z ]
Figyelmeztetés! Az alábbiakban olvasható definíciókat szakképzett nyelvész nem lektorálta, így tudományos hivatkozási forrásként nem használhatóak fel.

• affixum: a toldalék latinos megnevezése, a latin AFFIXUM ’hozzácsatolás’ szóból.
• affrikáta: más néven zár-rés hang, olyan mássalhangzó, amely egy zárhang és egy réshang kombinációjából áll, pl. [cs], [dz].
• ág: egy nyelvcsalád több nyelvcsoportját magába foglaló egység, amelyek ugyanarra a köztes alapnyelvre vezethetőek vissza, illetve tágabb értelemben, amelyek valamilyen szempont alapján közös tulajdonságokat mutatnak.
• ágens: a mondattanban a cselekvés végzője; cselekvő mondatban megegyezik az alannyal, szenvedő mondatban az ige határozói bővítményeként jelenhet meg.
• agglutináló: olyan szóalak, amelyben a szótő és a (különböző nyelvtani funkciókat ellátó) toldalékok jól elkülöníthetőek egymástól, illetve olyan nyelv, amelyre az így felépülő szavak a legjellemzőbbek. Az elnevezés a latin AGGLUTINĀRE ’hozzáragaszt’ igéből származik.
• alaktan, morfológia: a nyelvtudomány szavak felépítésével, szerkezetével foglalkozó ága.
• alapnyelv: feltételezett vagy dokumentált korábbi nyelv(állapot), amelyből több mai rokon nyelv származik.
• allofón: egy beszédhangnak a (helyzetétől függő) kiejtési változata, amelynek nincs nyelvtani (jelentésmegkülönböztető) szerepe; lásd még: fonéma.
• alveoláris: fogmederhang, a felső fogak felett, a fogmedernél képzett mássalhangzó, pl. [n], [l], [r], bizonyos nyelvekben az [sz] is.
• analitikus: olyan kifejezés, amelyben a nyelvtani viszonyokat segédszavak és a szórend jelölik, valamint olyan nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek.
• analógia, analógiás hatás: olyan nyelvváltozás, mely során egy szó hangalakja egy másik szó hatására megváltozik (a változás szempontjából nincs jelentősége a szavak jelentésének és eredetének), pl. az egyenlő szó hatására ejtjük az egyelőre (< egy+előre ’egy ideig még’) szót úgy, hogy [egyenlőre].
• apikoalveoláris: nyelvhegy-fogmederhang, a nyelv hegyével a fogmedernél (a szájpadlás felső fogak mögötti részénél) képzett mássalhangzó, mint amilyen pl. a spanyolban, a görögben vagy a finnben ejtett [sz] hang.
• artikuláció: hangképzés.
• ASALE: Asociación de Academias de la Lengua Española, Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete; a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) által vezetett nemzetközi kulturális szervezet, melynek tagszervezetei a spanyol nyelvű országokban, az USA-ban, valamint a Fülöp-szigeteken lévő spanyol nyelvi akadémiák. 1951-ben alakult Mexikóban.
• befejezett: cselekvés, történés befejezettségére, megtörténtére utaló igealak vagy szerkezet.
• bekebelező: poliszintetikus szószerkezet, amely sokféle nyelvtani elemet, szótövet foglal magába, illetve nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek.
• betacizmus: a [b] és a [v] vagy [β] hangok egybeesése (bizonyos helyzetekben), sok nyelvre jellemző történeti változás; pl. lat. BĬBO, VĪVO > ol. bevo, vivo; sp. bebo [beβο], vivo [biβο].
• bilabiális: a két ajakkal képzett mássalhangzó, pl. [p], [b], [m].
• ceceo: Spanyolországban az s-sel jelölt mássalhangzónak az angol zöngétlen th hangértékéhez, vagyis a z-vel és a ce, ci csoportokban lévő c-vel jelölt hangéhoz hasonló ejtése, illetve a megkülönböztetés megszűnése az utóbbi javára; Andalúzia déli részére jellemző, erősen tájszólási jellegű ejtésmód.
• consecutio temporum (lat.): igeidő-egyeztetés; azon szabályok összessége, amelyek meghatározzák, hogy az alárendelt mondatban szereplő ige ideje hogyan függ a főmondati ige idejétől, illetve a mondat által kifejezendő jelentéstől.
• dativus ethicus (lat.), dativo ético (sp.): a részes eset/névmás opcionális használata, amely az általa jelölt személynek a cselekvésben/történésben való érintettségét vagy érdekeltségét fejezi ki, pl. te me cuidas ’ugye, [nekem] vigyázol magadra’.
• DELE: a Diploma de Español como Lengua Extranjera rövidítése, amely a Spanyol Állam által elismert nemzetközi spanyol nyelvvizsgarendszer.
• dentális: a nyelv hegyével, illetve elülső felső részével a felső fogak belső részénél képzett mássalhangzó, pl. [t], [d], [c].
• despektív (despectivo, sp.): lenéző, megvető (kifejezés, szóhasználat).
• diakrón, diakronikus: a nyelvek, nyelvváltozatok történeti (időbeni) állapotait elemző vizsgálat, leírás.
• dialektológia: a nyelvjárások, nyelvváltozatok kutatásával foglalkozó tudományág, nyelvjárástan; lásd: dialektus és nyelvjárás.
• dialektus: lásd: nyelvjárás; hagyományos szerzők így nevezték az olyan nyelvváltozatokat is, amelyeket nem tekintettek sem önálló nyelvnek, sem nyelvjárásnak, pl. az aragóniai.
• dialektuskontinuum: összefüggő területen beszélt rokon nyelvváltozatok összessége, amelyben a nyelvjárások közötti átmenet folyamatos (éles határ nélküli), azonban míg az egymáshoz közeli nyelvváltozatok között a különbség alig észrevehető, a távolság növekedésével ez egyre nagyobb.
• diftong(iz)áció: egy magánhangzó kettőshangzóvá válása vagy akként ejtése.
• diftongus: lásd: kettőshangzó.
• DRAE (Diccionario de la lengua española): a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) és a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete (ASALE) által szerkesztett normatív értelmező szótár, a spanyol köznyelv referenciaszótára.
• egyszerű igeidő (tiempo simple): melynek ragozása egyszerű alakokból áll, pl. hablo, hablas, habla, hablamos stb.
• ejektív: olyan mássalhangzó-ejtésmód, amelyet közvetlenül egy gégezár-felpattanás követ (jele az átírásokban általában aposztróf, pl. [k’]); lásd még: gégezárhang.
• ejtésváltozat: a hétköznapi nyelven tájszólás, olyan nyelvváltozat, amely egy másiktól leginkább csak a kiejtésben különbözik.
• ELE: español como lengua extranjera; a spanyol mint idegen nyelv oktatásával foglalkozó forrásokban használt rövidítés.
• elhasonulás: az a hangváltozás, mely során két azonos beszédhang közül az egyik a másiktól a képzés valamely mozzanatában eltávolodik.
• előképző: a prefixum hagyományos elnevezése, lásd ott.
• elszigetelő: lásd: izoláló.
• enklitikum, enklitikus: olyan simulószó, amely hátulról tapad ahhoz a szóhoz, melyhez tartozik, pl. a dímelo alakban a me, lo névmások.
• ergatív: olyan eset, illetve nyelv, amely a tárgyas mondatokban nem a tárgyat (passzív elemet), hanem az alanyt (aktív elemet) jelöli a névszóragozásban.
• erős ige: a spanyolban olyan rendhagyó ige, amelynek egyszerű befejezett múltjában az egyes szám első és harmadik személyű alak hangsúlya a tőre esik, pl. hice, supo.
• erősödés, fortíció: hangtani értelemben, általában adott helyzetekhez kötött változások összefoglaló neve, amelyek során egy gyengébb vagy egyszerűbb artikulációjú hangból egy erősebb, hosszabb vagy bonyolultabb keletkezik (pl. a spanyol szókezdő r-, vagy a diftongizáció). Tágabb értelemben véve bármilyen nyelvváltozás, amely nagyobb intenzitású vagy időtartamú, így más formáktól könnyebben megkülönböztethető formához vezet.
• félhangzó vagy siklóhang: hangsúlytalan és nagyon rövid, nem szótagalkotó magánhangzó, amely a kettős- és hármashangzók gyenge elemeként jelenik meg; a legelterjedtebb félhangzók az [i̯] és [u̯] (másfajta jelöléssel: [j], [w]), de egyes nyelvekben előfordulnak másfajta félhangzók is (pl. a románban van [e̯] és [o̯] is).
• félkultizmus (semicultismo, sp.): az újlatin nyelvekben olyan latin eredetű szó, amelyben a művelt vagy vallási nyelvhasználat befolyása alatt nem teljes körűen zajlottak le a beszélők aktív hétköznapi szókincséhez tartozó szavakra jellemző hangváltozások (így pl. SÆCŬLU > siglo, a hétköznapi beszédtől várt *siejo helyett, vagy FĔSTA > fiesta, a *hiesta helyett).
• filológia: tágabb értelemben a bölcsészettudományok összefoglaló neve, szűkebb értelemben egy nyelv szövegeinek tanulmányozásával foglalkozó tudomány.
• flektáló, fúziós, hajlító: olyan szóalak, amelyben szótő és toldalék nem különíthető jól el, inkább csak alakváltozatok vannak, illetve nyelv, amelyre az ilyen szavak a legjellemzőbbek.
• flexió, inflexió, hajlítás: szóalak-változtatás vagy ragozás.
• folyamatos: befejezetlen, folyamatban lévő vagy rendszeresen ismétlődő cselekvést, történést kifejező igealak, szerkezet, illetve szemlélet.
• fonéma: nyelvtani szereppel bíró (jelentések megkülönböztetésére képes) beszédhang vagy más hangtani tulajdonság.
• fonémikus: jelentésmegkülönböztető szerepű.
• fonetika: a beszédhangok fizikai tulajdonságaival (képzésével, hangzásával, érzékelésével) foglalkozó nyelvtudományi terület.
• fonológia: a beszédhangok nyelvtani megkülönböztető szerepével foglalkozó nyelvtudományi terület („hangnyelvtan”).
• fonotaktika: a fonológia részterülete, amely azzal foglalkozik, hogy egy nyelvben milyen beszédhangok állhatnak egymás mellett, illetve milyen helyzetekben fordulhatnak elő. Fonotaktikai szabály például, hogy a spanyolban nem kezdődhet szó s+mássalhangzóval.
• fortíció: lásd: erősödés.
• főige: hagyományosan az igei körülírásban részt vevő személytelen igealak (igenév), amely a „tartalmas” jelentést hordozza.
• futurumtő: spanyol rendhagyó igéknek a kijelentő mód jövő idejében és a feltételes ragozásban használt töve, amely a főnévi igenév rövidült vagy módosult változata, pl. a decir igének a dir-.
• gége- vagy hangszalagzárhang: a gégefő pillanatnyi összezárásával (a levegő útjának elzárásával) képzett hang. Valójában minden nyelvben megtalálható, hiszen pillanatnyi beszédszünetnek felel meg, azonban számos nyelvben (pl. arab, maláj-polinéz nyelvek, bizonyos indián nyelvek stb.) ez külön mássalhangzó-fonémának számít, jelentésmegkülönböztető szereppel.
• gyengülés, leníció: sokféle nyelvváltozás összefoglaló elnevezése, amelynek oka a megkülönböztetés gyenge szerepe, illetve a lazább artikuláció (pl. zöngésülés, zárhang réshanggá válása, hangsúlytalan magánhangzó kiesése vagy lekopása).
• gyök: az ige szótári töve, amely szabályos igéknél minden ragozásban azonos az igetővel.
• hangátvetés: gyakori hangváltozás, melynek során két beszédhang helyet cserél egy szóban, pl. sp. murciégalo > murciélago (a lat. MŪRE CÆCULU ’vaksi egér’ kifejezésből).
• hangkivetés: magánhangzó kiesése, főleg szóösszevonásnál, pl. qué importa [kimporta].
• hangsúly: a szótag, illetve az azt megtestesítő magánhangzó másodlagos kiejtésbeli jellemzője, amely által az kiemelkedik a többi közül, pl. nagyobb hangerő (nyomatéki hangsúly), hosszabb ejtés, eltérő hangmagasság vagy hanglejtés (dallamhangsúly) stb.
• hangtan: a fonetika és a fonológia összefoglaló magyar megnevezése.
• harmadéles: olyan szó, amelynek hangsúlya a végétől számított harmadik (az utolsó előttit megelőző) szótagra esik, pl. bellísimo, cantábamos, paralelepípedo.
• hármashangzó, triftongus: három egymás melletti magánhangzó egy szótagban ejtett, bonthatatlan kapcsolata (pl. a buey, estudiáis szavakban).
• „három szótagos ablak”-szabály: a görög, a latin és a spanyol nyelvek azon fonológiai törvényszerűsége, hogy a háromnál több szótagú szavak lexikális hangsúlya csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet. (Nem tartoznak ide a megegyezés szerint egybeírt, de valójában több szóból álló szerkezetek, mint pl. cuéntamelo, últimamente, amelyek ezért csak látszólagos kivételek e szabály alól.)
• hasonulás: nyelvtörténeti értelemben olyan hangváltozás, mely során egy beszédhang a képzése valamely mozzanatában a szomszédos hanghoz igazodik.
• hehezet: a magyar [h]-nak megfelelő hang, amelyet különösképpen akkor hívnak így, ha az nem számít önálló mássalhangzónak, csupán másodlagos kiejtési jegyként jelenik meg bizonyos hangok előtt vagy után (pl. az ógörögben, vagy a szó eleji zöngétlen zárhangok után a germán nyelvekben hallhatunk ilyet).
• hehezett: hehezettel együtt ejtett mássalhangzó.
• hiányos ige: olyan ige, amelynek nem mindegyik (vagy csak néhány) alakját használják.
• hiátus, hangrés: egymás mellett lévő, külön szótagokhoz tartozó magánhangzók közötti űr, amelyet a nyelvek általában megpróbálnak valamilyen átmeneti hanggal feloldani; tágabb értelemben: eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók egymásutánja.
• hiperkorrekció: túljavítás; egy létező nyelvi forma tudatos megváltoztatása, mert azt a beszélők valamilyen okból hibásnak vagy nem létezőnek vélik. A folyamatban lévő nyelvváltozások gyakori következménye.
• homonímia, homofónia: azonos (hang)alakúság; nyelvészeti értelemben és a magyar terminológiában csak az előbbit használják, míg az utóbbi az írásképet is figyelembe veszi, vagyis a homofon szavak írásban különbözhetnek (pl. tubo ’cső’ és tuvo ’volt/lett neki’).
• igei körülírás, körülíró szerkezet (perífrasis verbal): általános értelmezésben minden olyan szerkezet, amelyben legalább egy ragozott (hagyományosan: „segédige”) és egy személytelen igealak (igenév, hagyományosan: „főige”) vesz részt, pl. está hablando ’éppen beszél’, ha llegado ’megérkezett’; a nyelvtanok egy része viszont csak azokat tekinti körülíró szerkezeteknek, amelyekben e két igealak szintaktikailag és jelentéstanilag bonthatatlan egységet alkot, és a személytelen igealak más szófajjal nem helyettesíthető (így pl. az está hablando igei körülírással szemben az está convencido ’meg van győződve’ már nem az).
• igeidő: az igének egy adott ragozása, amely egyszerre jelöli a cselekvés vagy történés idejét (múlt, jelen, jövő, illetve elő- vagy utóidejűség), módját (kijelentő, felszólító, kötőmód stb.) és szemléletét (befejezett, folyamatos, ismétlődő stb.); lehet egyszerű vagy összetett.
• igekötő: az igéhez járuló prefixum, amely egyes nyelvekben (pl. a magyarban és a germán nyelvekben) elválhat az igétől bizonyos szószerkezetekben.
• igető: az ige tematikus magánhangzó és végződés (ragok) nélküli része, amely rendhagyó igéknél megváltozhat a ragozás során, pl. a cantar ige töve cant-. Ha beleértendő a tematikus magánhangzó is, akkor a téma megnevezést használják, pl. a vivir ige témája vivi-.
• inkorporáló: lásd: bekebelező.
• infixum: belső toldalék.
• inflexió: lásd: flexió.
• inflexiós morféma: egy szó alakváltozatát jelölő morféma (jel, rag).
• interdentális: a dentális réshang hagyományos elnevezése (pl. az európai spanyolban a z vagy e, i előtt a c, illetve az angolban a th a thing szóban).
• IPA: az angol International Phonetic Alphabet rövidítése (franciául Alphabet phonétique international, APhI; spanyolul Alfabeto fonético internacional, AFI), Nemzetközi fonetikai ábécé; francia és angol nyelvészek által kifejlesztett, főként a latin és a görög ábécé betűiből kialakított egyezményes jelrendszer a nyelvek kiejtésének átírására, amelynek pontossága mellékjelekkel javítható. (A leggyakrabban használt fonetikai jelek magyarázatát lásd itt!)
• izoláló: olyan nyelv, amelyben a szavaknak jellemzően csak egyetlen alakja lehetséges, és a nyelvtani viszonyokat analitikus szerkezetekkel fejezik ki.
• jel: valamilyen nyelvtani funkciót betöltő toldalék, pl. a többes szám jele.
• jelöltség, jelöletlenség: nyelvi jellemzők bonyolultságának, gyakoriságának mértéke. Az a tulajdonság jelöltebb, amelynek létezéséből következik a nála egyszerűbb (gyakoribb) tulajdonság létezése, fordítva viszont nem (pl. azokban a nyelvekben, amelyekben vannak zárt szótagok, nyílt szótagoknak is létezniük kell, vagyis a zárt szótagok jelöltebbek, mint a nyílt szótagok; ugyanakkor vannak nyelvek, melyekben csak nyílt szótagok léteznek, tehát azok jelöletlenek).
• jésítés: lásd: palatalizáció.
• kentum és szatem nyelvek: az indoeurópai nyelvcsalád azon alapuló hagyományos felosztása, hogy az alapnyelv hátul képzett zárhangjai (*k, *g stb.) megőrződtek-e, vagy elöl képzett réshangokká (pl. [sz], [z], [cs]) lágyultak a nyelvek régi állapotában. Az elnevezés a ’száz’ szó klasszikus latin kori, illetve óiráni kiejtésére utal. A kentum vagy nyugati ágba sorolták pl. az itáliai és a germán nyelveket, míg a szatem vagy keleti ágat többek között az indoiráni és a szláv nyelvek alkották. Sok mai indoeurópai nyelvet azonban nem lehet egyértelműen egyik típusba sem besorolni.
• képző: új szavak képzésében részt vevő toldalék, összetételi elem.
• kettőshangzó, diftongus: két egymás melletti magánhangzó egy szótagban ejtett, bonthatatlan kapcsolata (pl. az agua, cielo szavakban).
• klitikus: simulószóként viselkedő.
• kontrasztos: lásd: fonémikus.
• koordináció: mellérendelés, felsorolás.
• kötőmód: bizonyos nyelvekben olyan igemód, illetve igealak, amely a beszéd pillanatában nem megvalósuló (várt vagy vélt, közvetlenül nem megtapasztalt vagy bizonytalan stb.) cselekvést vagy történést fejez ki. A spanyolban jellemzően a kétség, bizonytalanság vagy elvárás, kívánság kifejezésére használatos, valamint olyan jövőbeli eseményt jelöl, mely bekövetkezésének időpontja a beszéd pillanatában még ismeretlen.
• kultizmus (cultismo, sp.): műveltségi eredetű szó az újlatin nyelvekben, amely a latinban nem tartozott a beszélők aktív szókincshez, hanem az írott nyelvből való közvetlen átvétellel honosodott meg, ezért nem zajlottak le benne a beszéd útján örökölt szavakra jellemző hangváltozások; bizonyos hangzócsoportok (pl. -ct-, -pt-, -x-) csak ilyen szavakban fordulnak elő, ezért ezeket „művelt hangcsoportok”-nak is nevezik.
• kvantor (cuantificador, sp.): a modern nyelvtanban a mennyiséget, mértéket, fokozatot kifejező szófajták neve (pl. sok, kevés, nagyon, kicsit, valaki, minden, semmi stb.).
• labiális: ajakkerekítéssel vagy az ajkak közreműködésével képzett hang.
• labiodentális: az alsó ajakkal és a felső fogakkal képzett hang, pl. [f], [v].
• lágyítás, lágyulás: lásd: palatalizáció.
• laísmo (sp.): a tárgyesetű la(s) névmás használata részes esetben nőnemben, a sztenderd nyelvi le(s) helyett; főleg Kasztíliában elterjedt spanyol nyelvjárási sajátosság.
• lambdacizmus: hangváltozás, mely során egy mássalhangzó [l]-lé válik.
• leísmo (sp.): a részes esetű le(s) névmás használata tárgyesetben a sztenderd nyelvi lo(s) vagy la(s) helyett; Spanyolországban hímnemű személyekre használva, illetve máshol az udvariasság és a tisztelet kifejezésére (az usted névmással) a művelt nyelvhasználatban is elfogadott jelenség.
• leníció: lásd: gyengülés.
• lexikalizáció: az a folyamat vagy változás, amikor egy nyelvtani elem vagy hangtani jelenség megszűnik a rendszer szintjén létezni és beépül a nyelv szókincsébe (pl. az e- hozzáadása az eredetileg s+mássalhangzóval kezdődő szavakhoz a nyugati újlatin nyelvekben).
• loísmo (sp.): részes esetben, hímnemben a lo(s) névmás használata a sztenderd nyelvi le(s) helyett. Nem túl elterjedt, erősen nyelvjárási jellemző.
• magánhangzós tövű ige (verbo vocálico): olyan ige, amelynek töve magánhangzóra végződik, pl. a crear (cre-), leer (le-), limpiar (limpi-), oír (oi-).
• makronyelv: számos, kölcsönösen nem feltétlenül érthető változatban élő nyelv, pl. arab, kecsua, romani.
• másodéles: olyan szó, amelynek az utolsó előtti szótagja hangsúlyos, pl. bonito, difícil, vida.
• mássalhangzós tövű ige (verbo consonántico): olyan ige, amelynek töve mássalhangzóra végződik, pl. cantar (cant-), temer (tem-), vivir (viv-).
• mediális szerkezet (voz media): Történést, állapotváltozást kifejező szerkezet, amelyben az ige általában visszaható alakú névmással áll, pl. todos se salvaron ’mindenki megmenekült’. Nevét onnan kapta, hogy a cselekvő és a szenvedő szerkezet között van félúton, azaz olyan történést ír le, amelynek nincs kifejezett okozója (ágense).
• melléknévi igenév: személytelen igealak, amely melléknévi szerepet tölt be a mondatban, illetve bizonyos segédigékkel használva összetett igeidők képzésében vehet részt.
• mély magánhangzó: hagyományosan a hátul képzett magánhangzó, pl. [a], [o], [u].
• minimálpár: olyan szópár, amely csak egyetlen jelentésmegkülönböztető tulajdonságban tér el egymástól, vagyis létezése e tulajdonság jelentésmegkülönböztető szerepét igazolja (pl. a spanyol pero és perro szavakban az [r] hosszúsága jelentésmegkülönböztető, tehát ez a két szó minimálpárt alkot).
• mondattan: más néven szintaxis, a nyelvtudomány mondatok szerkezetével foglalkozó ága.
• morféma: a nyelv nyelvtani funkcióval bíró legkisebb, bonthatatlan egysége, amely lehet egy hang, hangzócsoport, szótag vagy szó (pl. a canto igealakban az -o végződés a kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyét jelölő morféma, az en elöljárószó pedig önmagában egy morféma).
• morfológia: lásd: alaktan.
• mozarab (mozárabe) vagy andalúszi román (romance andalusí): a középkori arab uralom alatti területeken beszélt hispaniai (új)latin nyelvjárások összefoglaló elnevezése, amelyekről szorványos emlékek arab ábécével írt versekből maradtak fenn; beszélőik valószínűleg egyszerűen „latino”-ként utaltak rájuk.
• nazális, orrhang: olyan beszédhang, melynek képzésekor az orron át távozik a levegő, pl. [m], [n], [ny]; illetve magánhangzók esetén annak egy része (jele a hullámvonal, pl. [ã], [ẽ]).
• nazalitás: „orrhangúság”, egy beszédhangnak az a tulajdonsága, hogy orrhangú.
• nazalizáció: egy beszédhang (általában magánhangzó) orrhangúvá válása, orrhangú ejtése.
• névmás: a hagyományos nyelvtan értelemében határozott jelentéstartalommal nem rendelkező, főnév, melléknév, számnév vagy határozó szerepét ellátó szó, utalószó.
• NGLE: Nueva gramática de la lengua española, Új spanyol nyelvtan; a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) és a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete (ASALE) által készített háromkötetes akadémiai nyelvtan, amelynek első két kötete 2009-ben, a harmadik 2012-ben jelent meg. Az első kötet a Morfología és Sintaxis I, a második a Sintaxis II, a harmadik pedig a Fonética y fonología című részeket tartalmazza DVD-melléklettel.
• nyelvcsalád: ugyanarra a korábbi nyelvre, nyelvállapotra visszavezethető nyelvek, nyelvváltozatok összessége.
• nyelvcsoport: a nyelvcsalád kisebb egysége, amely az egymással legközelebbi rokonságban álló nyelveket foglalja magában; pl. az újlatin nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágának egyik csoportja.
• nyelvészet, nyelvtudomány: az emberi, elsősorban a beszélt nyelv használatának, törvényszerűségeinek vizsgálatával, leírásával foglalkozó tudomány. (Az elterjedt közvélekedéssel ellentétben a nyelvész nem megmondja, hogyan „kell” a nyelvet „helyesen” használni vagy írni, hanem megfigyeli és leírja, ahogy azt az emberek használják. A helyesírás és a nyelvművelés, nyelvi illemtan tehát nem tartozik a nyelvtudomány körébe.
• nyelvjárás, dialektus: rokon nyelvváltozatok egyike, amelyet nem tekintenek különálló nyelvnek; illetve egy nyelv területi változata.
• opcionális: nem kötelező, elhagyható/használható.
• örökölt szó(kincs): a nyelvek azon szavai, amelyek az alapnyelvből vagy korábbi közös nyelvállapotból a szájhagyomány útján öröklődtek, szemben a jövevényszavakkal, amelyek közvetlen átvételek; lásd még: kultizmus és félkultizmus.
• összetett igeidő (tiempo compuesto): melynek ragozása igei körülírás.
• összetételi tag: egy névszó olyan alakváltozata, amely összetett szavak elemeként fordul elő, pl. a kilómetro szóban a kilo- vagy a pelirrojo szóban a peli- (→pelo).
• palatális magánhangzó: elülső nyelvállású („magas”) magánhangzó, pl. [e], [i], [ö], [ü].
  palatális mássalhangzó: a szájpadlás középső részén képzett („lágy”) mássalhangzó, pl. [j], [gy], [ny], [ty].
• palatalizáció: más néven jésítés vagy lágyítás, olyan mássalhangzó-képzési mód, melynek során a nyelv hátsó része a szájpadlás legmagasabb pontja felé kidomborodik, ezáltal az eredeti mássalhangzónak enyhén „jés” hangzást kölcsönöz; jele az átírásban [ʲ].
• paradigma: egyazon igéhez tartozó ragozások, alakok összessége.
• participium: lásd: melléknévi igenév.
• perfektumtő: spanyol rendhagyó igék egyszerű befejezett múltjában, valamint a kötőmód folyamatos múltjában és jövő idejében használt töve, amely eltér a szabályos (szótári) tőtől, pl. a tener igének a tuv-; lásd még: erős ige.
• poliszintetikus: magas fokon jelentéssűrítő szószerkezet, amely akár egy rövid mondatnak is megfeleltethető, illetve olyan nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek.
• posztalveoláris: a szájpadlás fogmeder utáni részén képzett hang, pl. [cs], [zs].
• prefixum: a szó(tő) elejéhez járuló toldalék.
• prelatin (prerromano, sp.): hagyományos kifejezés azokra a vélt vagy valós nyelvekre, amelyeket a Római Birodalom területén feltehetően a latin nyelv meghonosodása előtt beszéltek; etimológiai leírásokban előszeretettel használják az újlatin nyelvek ismeretlen eredetű szavainak forrásmegjelöléseként.
• progresszív: olyan igealak vagy igei körülírás, amely a pillanatnyilag folyamatban lévő cselekvést vagy történést fejezi ki, pl. a spanyolban az está cantando.
• proklitikum, proklitikus: olyan simulószó, amely megelőzi a szót, melyhez tartozik, pl. a te quiero kifejezésben a te névmás.
• pronominális ige (verbo pronominal, sp.): a visszaható névmással ragozott, általában történést, változást kifejező tárgyatlan mediális ige, amelynél a névmás egyéb szintaktikai szerepet nem tölt be, pl. arrepentirse ’megbán’, despertarse ’felébred’, irse ’elmegy’, lavarse ’mosakszik’; nem ugyanaz, mint a visszaható ige, bár gyakran tévesen így nevezik.
• RAE: Real Academia Española, Spanyol Királyi Akadémia; a spanyol nyelv 1713-ban alapított kulturális magánintézménye Spanyolországban, székhelye Madridban található. Tevékenységét nagyobb spanyol bankok és cégek finanszírozzák egy alapítványon keresztül, amelynek tiszteletbeli elnöke Spanyolország királya.
• rag: alakváltozatot jelző toldalék, pl. az igealakok végződése.
• ragasztó: lásd: agglutináló.
• reduplikáció, ismétlés: ragozási és szóképzési mód, mely során egy szót vagy szótagot részben vagy egészben megismételnek, pl. estar ’van’ és asistir ’jelen van, részt vesz’.
• réshang: olyan mássalhangzó, melynek képzésénél a levegő kiáramlása folyamatos a hangképző szervek által kialakított szűk résen keresztül, pl. [f], [sz].
• rokontalan nyelv: olyan nyelv, melynek rokonságát semmilyen más eddig ismert nyelvvel nem sikerült igazolni, pl. japán, baszk.
• romanisztika: az újlatin nyelvek történetével és kutatásával foglalkozó tudományág.
• rotacizmus: hangváltozás, mely során egy mássalhangzó [r]-ré válik.
• segédige: hagyományosan, az igei körülírásban részt vevő ragozott igealak, amely ilyen esetben „tartalmas” jelentéssel nem bír.
• seseo (sp.): a spanyolban az s és a z, illetve a ce, ci csoportokban lévő c által jelölt sziszegőhangok egybeesése a beszédben az s ejtésének javára. Az Ibériai-félszigeten ma néhány déli városra korlátozódó, visszaszorulóban lévő jelenség, míg a félszigeten kívüli spanyol nyelvtüreleteken a kizárólagos ejtésmód.
• sheísmo (sp.): a spanyolban a [j]-szerű mássalhangzó magyar [s]-hez hasonló ejtése, egyes dél-amerikai (főleg argentin és uruguayi) spanyol változatok nyelvjárási sajátossága.
• simulószó, klitikum: hangsúlytalan szócska, amely a mondatban önállóan nem, csak más szóval együtt állhat, meghatározott sorrendben, vele szoros egységet alkotva, pl. a me dice, dime kifejezésekben a me névmás.
• sinalefa (sp.): a szóhatároknál történő (írásban nem jelölt) magánhangzó-összevonás.
• szatem nyelv: lásd: kentum és szatem nyelvek.
• személyrag: az igeragozásban a nyelvtani személyt és általában a számot is jelölő toldalék, pl. a -mos vagy a -n a spanyolban.
• személytelen ige: olyan ige, amely csak egyes szám, harmadik személyben használatos, pl. nieva ’havazik’.
• szinkrón, szinkronikus: a nyelveket, nyelvváltozatokat a jelenlegi állapotukban összehasonlító elemzés, leírás, vizsgálat.
• szintaxis: lásd: mondattan.
• szintetikus: jelentéssűrítő kifejezés, amelyben a nyelvtani viszonyokat alakváltozás, ragozás, toldalékolás jelzi, illetve olyan nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek. (Nem tévesztendő össze a szinkretikussal.)
• sziszegőhang: az [sz], [z], [c], [dz], [s], [zs], [cs], [dzs] és hasonló mássalhangzók.
• szóvegyülés, kontamináció: nyelvváltozás, mely során két kifejezés hangalakjának kölcsönhatásából egy harmadik keletkezik (jellemzően az egyik elejéből és a másik végéből), pl. a latin AD ISTA ’eddig’ és az arab hatta ’sőt, még’ szavak vegyülésével jött létre a spanyol hasta ’-ig, sőt, még’ szó); lásd még: analógia.
• sztenderd nyelvváltozat: egy írásbeliséggel rendelkező nyelvnek a művelt, elit rétegek által képviselt, a tömegkommunikációban, sajtóban használt, részben mesterséges beavatkozással, szabályozással („sztenderdizálással”) kialakított változata.
• szubsztrátum: „alsó nyelvi réteg”, egy területen eredetileg beszélt, de nyelvcsere következtében kihalt nyelv hatásai a rátelepedett átvevő nyelvre (pl. az újlatin nyelvek ókelta eredetű szavai).
• szuffixum: a szó(tő) végéhez illesztett toldalék.
• tájszólás: lásd: ejtésváltozat.
• tematikus magánhangzó (vocal temática): amely az igeragozási osztályokat megkülönbözteti egymástól, pl. a spanyol főnévi igenév végződésében az -a-, -e- vagy -i-.
• toldalék: a szótőhöz kapcsolt minden olyan elem, amely önállóan nem fordulhat elő a mondatban, és a szóban elfoglalt helye is szigorúan kötött.
• tonális nyelv: amelyben a szótagok hanglejtése, hangmagassága jelentésmegkülönböztető szerepű, pl. kínai, jukaték-maja.
• többtövű ige: rendhagyó ige, amely a ragozása során több eltérő szótövet használ (pl. a spanyol ir, ser); történetileg különböző igék ragozásainak egyesülésével jön létre.
• tőhangsúlyos alak: olyan szó, amelynek hangsúlya a tőre és nem a toldalékra vagy a végződésre esik, pl. a spanyol cantan igealak tőhangsúlyos, de a cantante főnév már nem.
• tőhangváltás, tőmagánhangzó-váltakozás: a ragozás során a szótő magánhangzójának megváltozása vagy váltakozása, pl. puedo, podemos.
• tőhangváltó ige: olyan spanyol ige, amelynek kijelentő és kötőmód jelen idejű ragozásában a tőbeli magánhangzó a hangsúlytól függően váltakozik, pl. e ~ ie, e ~ i, o ~ ue.
• tőmagánhangzó (vocal radical): az ige tövének utolsó magánhangzója, vagy ha csak egy van, akkor az, pl. a spanyol comer igében az -o-, a conducir igében az -u-, az estudiar igében az -i-. A félhangzós tövű -iar és -uar végű igék kivételével megegyezik a tőhangsúlyos igealakok hangsúlyos magánhangzójával.
• utóképző: a szuffixum hagyományos elnevezése, lásd ott.
• uvuláris: a nyelvcsapnál képzett mássalhangzó, pl. a francia [r].
• véghangsúlyos: az utolsó szótagon hangsúlyos szó, pl. escribir, razón.
• veláris: a szájpadlás hátsó részénél képzett hang, pl. [u], [w], [k], [g].
• visszaható ige: olyan cselekvést kifejező tárgyas ige, amelynek tárgya és alanya megegyezik; a spanyoloktatási gyakorlatban a pronominális ige hagyományos elnevezése.
• visszaható névmás: a személyes névmás egy fajtája, amely a cselekvés alanyára utal vissza, pl. magamat, magamnak. Az újlatin nyelvekben általában csak harmadik személyben rendelkezik külön alakkal, amely azonban nem különböztet meg nemet, számot és esetet.
• vokalizáció: nyelvváltozás, mely során egy mássalhangzóból magánhangzó lesz (pl. a brazíliai portugálban a Brasil kiejtése [brazíu̯]).
• yeísmo (sp.): a spanyolban az ll és az y által jelölt mássalhangzók egybeesése a beszédben az utóbbi ejtésének javára, amely a mai nyelvben a többségi ejtésmód Spanyolországban és Latin-Amerikában egyaránt.
• zárhang: olyan mássalhangzó, amelynél a levegő útját a hangképző szervek egy pillanatra teljesen elzárják (hangzása csak a zár felengedése után lesz felismerhető), pl. [p], [d], [gy].
• zár-rés hang: lásd: affrikáta.
• zheísmo [zseíszmo] (sp.): egyes, jellemzően dél-amerikai spanyol nyelvjárásokban a [j]-szerű mássalhangzó (írásban ll vagy y) [zs]-szerű ejtése.

[ A | B | C | D | E | F | G | H | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | X | Y | Z ]

---

[ Jelmagyarázat | Címmutató | Linkek | Forrásjegyzék | Impresszum ]