Megértené-e egy olasz vagy spanyol anyanyelvű, ha latinul szólnának hozzá?

A rövid válasz az, hogy nem. Kicsit hosszabban az, hogy talán igen – ha tanult latinul, vagy bölcsész, esetleg nyelvtanár. De nyilván akik ezt a kérdést felteszik, általában arra gondolnak, hogy mondjuk Cicero vagy Seneca (csak azért, mert ő épp Hispaniában született) elboldogulna-e a mai Rómában vagy Spanyolországban, ha létezne időgép. Nos, erre válaszolni már nem is olyan egyszerű...

Kezdjük mindjárt azzal, hogy latin alatt a köznyelvben általában a klasszikus latint szokás érteni, egy művelt, írott nyelvet, amelyet igazából sosem beszélt úgy az utca népe, ahogy az írott szövegekből ismerjük. Tulajdonképpen ma sem tudjuk igazán, milyen volt a korabeli beszélt latin, erre éppen a konzervatívabb újlatin nyelvek (szárd, olasz, spanyol) engednek csak következtetni.

Katalónia tér (Plaza de Cataluña / Plaça de Catalunya), Barcelona (Forrás: Pixabay.com)

De tegyük fel, hogy a klasszikus latint nagyjából úgy beszélték az utcán is, ahogy az irodalmi művekben. Ez esetben ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint a kölcsönös érthetőség tekintetében: egyrészt nagymértékben függ a szövegkörnyezettől (éppen milyen hasonló szavakat vél hallani és megérteni az illető), de leginkább a beszélő műveltségétől és „nyelvérzékétől”. Aki soha az életben nem tanult idegen nyelvet és nem volt még külföldön sem, fel sem fogja ismerni, hogy milyen nyelven szólnak hozzá (sőt, talán még a saját anyanyelvét is alig ismeri fel, ha azt idegen akcentussal beszélik).

Tehát pl. egy olyan mondatot, hogy Ubi est platea Catalauniæ? (¿Dónde está la plaza de Cataluña?) ’Hol van a Katalónia tér?’ minden bizonnyal megértene egy bölcsész vagy egy tanult és sokat olvasott spanyol anyanyelvű, de a piaci árusnak vagy az átlagjárókelőnek fogalma sem lenne még arról sem, hogy milyen nyelven érdeklődünk és mit szeretnénk tőle megtudni, ahogy arról ez a videó is tanúskodik. Ugyanakkor az utóbbiak is simán megértenék mondjuk a Maximas gratias (Muchas gracias) ’Köszönöm szépen’ kifejezést, hiszen ez így spanyolul is értelmes (legfeljebb egyből rájönnének, hogy külföldiek vagyunk, mert nem a megszokott módon mondtuk).

Olaszországban, bár látszólag valamivel egyszerűbb volt a kísérletezőnek latinul boldogulnia, valószínűleg ez is csak véletlen: épp olyan emberekkel próbálkozott, akik legalább beszéltek angolul, vagy nyíltabbak voltak a társalgásra:

Az olaszok esetében persze nyilván az is sokat számít, hogy eleve hozzá vannak szokva a kétnyelvűséghez, hiszen lényegében – nyelvtörténeti értelemben – minden régióban és nagyvárosban egy másik nyelvet beszélnek (még ha ezt ők maguk is csak „olasz nyelvjárásoknak” tekintik), és a toszkán nyelvjáráson alapuló tulajdonképpeni olasz közvetítőnyelvként (is) szolgál.

S végül tegyük hozzá, hogy ezekben az országokban elterjedt szokás egyből átváltani angolra – már aki tud –, amint észreveszik, hogy az illető külföldi, még ha próbál is a helyi nyelven kommunikálni (ezt jómagam is tapasztaltam Spanyolországban).

Angol–spanyol kölcsönös érthetőség?

Abban talán semmi új és meglepő nincs, hogy elég sok spanyol szó hasonlít – írásban – az angol megfelelőjére. Hogy ez mennyiben könnyíti a spanyol tanulását (lévén, hogy a legtöbben az angolt tanulják meg első idegen nyelvként), már más kérdés. Egyes fórumokon viszont van olyan is, aki nemcsak azt állítja, hogy a spanyol hasonlít az angolra, hanem odáig elmegy, hogy neki tanulás nélkül sikerül megértenie a spanyol szövegeket az angol alapján. Mi lehet ebből az igazság?

Először is, tisztázzunk valamit. Jóllehet, a nyelvtanulás szempontjából ez lényegtelen, de ha egészen precízen akarunk fogalmazni, akkor nem a spanyol hasonlít az angolra, hanem az angol a spanyolra (bár én nem mondanám, hogy hasonlítanának egymásra, na persze kérdés, mit nevezünk hasonlóságnak). Csalódást kell tehát okoznom azoknak, akik az angolt valamiféle különleges és mindenek felett álló nyelvnek tartják, ami nagy divat mostanság. De miért is mondom ezt? Nos, ezért:

Az angol szókincs eredet szerint (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Mint a szemléletes kördiagramon látható (és a nyelvtörténet iránt érdeklődők is bizonyára tudják), a mai angol szókincs túlnyomó része latin és újlatin (elsősorban francia) jövevényszavakból áll, és csupán a negyede (!) germán eredetű. A spanyol szókincs 90%-ban pedig – a latin természetes folytatásáról lévén szó – eredendően latin elemekből áll, tehát legfeljebb ezért hasonlíthatnak, nem pedig azért, mert spanyolban lenne sok angol szó.

Nyilvánvaló, hogy egy angolul íródott 100%-ban tudományos szövegben jó eséllyel csak a funkciószavak és néhány alapige lesznek germán eredetűek, a nagy többségük pedig valószínűleg latin-görög jövevényszó – ilyen esetben még hihető is lenne, hogy egy ugyanilyen jellegű spanyol szöveg nagyjából érthető csupán angoltudás alapján. Legfeljebb ennyi igazságtartalma van az efféle állításoknak, de ez is kizárólag az írott nyelvre vonatkozik, mivel az angol és a spanyol hangtanilag minden tekintetben meglehetősen eltérő. S természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy sokszor még a latin eredetű közös szavak is teljesen mást jelentenek vagy legalábbis másképp használatosak a két nyelvben.

Azt viszont én megnézném, hogy értené meg bárki is nulla spanyoltudással akár az olyan egyszerű kifejezéseket, mint a ¿Cómo estás? vagy a ¿De dónde eres? az angol How are you? és Where are you from? alapján. Márpedig az életben általában nem (csak) a tudományos szövegek megértésére van szükség. Igaz, elismerem, vannak kivételes zsenik, akik talán erre is képesek, de azért azt tanácsolnám mindenkinek, hogy a Gyakorikérdések.hu weboldalon megjelenő állításokkal bánjunk nagyon óvatosan!

Mennyire érthetőek kölcsönösen az újlatin nyelvek?

A mai témánk szintén olyan kérdést tár fel, mely sok érdeklődőt foglalkoztat. Mivel az itt leírtakhoz szorosan kapcsolódik két előző bejegyzés (Nyelv és nyelvjárás problematikája és Dialektuskontinuum és a makronyelv), érdemes ezeket is átolvasni, melyek részleteibe nem kívánok újból belemenni.

Forum Romanum (Róma, Olaszország). Itt kezdődött minden hajdanán...

A kölcsönös érthetőség olyan fogalom, melyet tudományos módon nem lehet meghatározni, hiszen meglehetősen nagy a szubjektivitása. Egyáltalán mit értünk ezen? A kölcsönös érthetőség két elkülönült nyelvváltozat közötti „átérthetőséget” jelent az anyanyelvi beszélőik részéről, azt feltételezve, hogy ez a másik nyelvváltozat tudatos tanulása nélkül fennáll. Ebből rögtön kiderül, hogy ilyen elvileg csakis akkor jöhet létre, ha a vizsgált két nyelvváltozat (értsd: nyelv vagy nyelvjárás) mind szókincsben – beleértve az azonos vagy hasonló jelentésű szavakat –, mind kiejtésben olyan mértékben hasonlít, hogy a másik nyelvváltozat beszélőinek nem okoz különösebb gondot a megértése. Ez általában – de nem minden esetben! – igaz az egy-egy nyelvhez tartozó nyelvjárásoknak vélt nyelvváltozatokra (pl. a magyar esetében), de kisebb mértékben előfordulhat különállónak vélt, közeli rokonságban lévő nyelvek között is. Ekkor viszont számos szubjektív tényező is bejön a képbe: a beszélő műveltsége, „nyelvérzéke” vagy nyelvi fantáziája, a szöveg bonyolultsága, a szövegkörnyezet stb., amelyek mind meghatározzák, hogy egy beszélő mennyire lesz képes megérteni egy hasonló nyelvváltozatot. Nyilvánvaló az is, hogy nemcsak hasonló kiejtés, szókincs, hanem nagyfokú nyelvtani hasonlóság is szükséges ahhoz, hogy a kölcsönös érthetőség különböző nyelvváltozatok között létrejöjjön. Meg kell különböztetni továbbá a kölcsönös érthetőségtől az ún. passzív kétnyelvűséget (ez általában a többnyelvű vagy regionálisan többnyelvű országokban lehetséges), amely azt jelenti, hogy az egyik nyelv beszélője azért érti a másikat, mert megtanulta, csak nem használja. Bár a passzív kétnyelvűség elősegíti a kölcsönös érthetőséget, valójában nem pontosan az utóbbiról van szó.

Az újlatin nyelvek nagyon hasonló nyelvtani szerkezettel és szórenddel bírnak, és az alapvető segédszavak (elöljárók, névelők, személyes névmások) is eléggé hasonlítanak. Az akadályt tehát főleg a szókincs és a kiejtés jelentheti, mely utóbbi viszont meglehetősen eltérő lehet, olykor még igen közeli rokonságban álló újlatin nyelvek között is. Az Ethnologue: Languages of the World című online is elérhető nyelvadatbázis számszerűsített adatokat szolgáltat az újlatin nyelvek közötti szókincsbeli egyezések mértékére százalékban kifejezve, melyek az alábbi táblázatban szerepelnek („rétoromán” alatt a Svájcban beszélt romans, „szárd” alatt a logudorói nyelvjárás értendő):

(Forrás: El Mexicano / Ethnologue.com)

A táblázatból látható, hogy a legmagasabb százalékos átlagértékkel az olasz rendelkezik, ami azt jelenti, hogy az olasz szókincsben található a legkevesebb – a többi nyelvben nem meglévő – idegen vagy sajátos elem; míg ez a mutató a román esetében a legalacsonyabb, vagyis a legkeletibb újlatin nyelv rendelkezik a legtöbb olyan jövevényszóval, illetve sajátos lexikális elemmel, mely a többi újlatin nyelvben nincs meg. Szintén megállapítható, hogy a legnagyobb mértékű szókincsbeli egyezéseket mutató három újlatin nyelv sorrendben az olasz, a katalán és a spanyol, vagyis az egykori Római Birodalom magját alkotó nyelvek, míg a perifériás területekre került francia, rétoromán, román és szárd nyelvek nagyobb mértékű eltéréseket mutatnak. Az idegen [=nem latin/görög eredetű] elemek eloszlását tekintve a francia rendelkezik a legtöbb germán, illetve kelta eredetű (4%), a román a legtöbb szláv (14%), és a spanyol a legtöbb arab (5%) jövevényszóval.

E tájékoztató jellegű adatok természetesen mégsem jelentik azt, hogy a legnagyobb szókincsbeli egyezést mutató nyelvek lennének kölcsönösen a legjobban érthetőek, hiszen már tudjuk, hogy a kölcsönös érthetőséget a nyelvek hangtani sajátosságai nagymértékben befolyásolják. Így hiába van pl. a francia és az olasz között 89%-os szókincsbeli egyezés, a meglehetősen eltérő hangrendszer miatt a beszélt francia nemcsak az olasz, hanem a többi újlatin nyelv beszélői számára is szinte teljesen érthetetlen; s ugyanezt lehetne mondani a portugál–spanyol viszonylatában is: hiába van a két nyelv között szintén 89%-os szókincsbeli egyezés, a beszélt portugál megértése – a portugáliai sztenderd nyelvváltozatot véve alapul – egy „gyakorlatlan” spanyol beszélő számára szinte lehetetlen. A helyzet ugyanakkor fordítva már nem feltétlenül igaz: a portugálok sokkal jobban megértik a beszélt spanyolt, lévén az kevésbé tér el az írott formától, vagyis a kölcsönös érthetőség lehet egyirányú is (bár igazság szerint ezt már nem is lehetne kölcsönösnek nevezni).

Mindent összevetve tehát azt kell megnéznünk, hogy melyek azok az újlatin nyelvek, amelyek viszonylag magas szókincsbeli egyezést mutatnak és hangtanilag is hasonlóak. Ha csupán a magánhangzók kiejtését és a hangsúlyt vesszük alapul, akkor a sztenderd nyelvváltozatok közül a két potenciális jelölt az olasz és a spanyol: e két nyelv fonetikailag is nagyon hasonló (a magánhangzókat minden helyzetben, még hangsúlytalanul is ugyanazzal a hangértékkel ejtik), azonban természetesen még ez sem jelenti azt, hogy minden körülmények között tökéletesen érthetőek lennének: a gyakorlatban az eltérő szóhasználat szabhat korlátot a kölcsönös érthetőségüknek. Mindazonáltal, az olasz és a spanyol anyanyelvi beszélők saját tapasztalatai is megerősítik, hogy ez a két nyelv érthető leginkább kölcsönösen valamennyi újlatin nyelv közül, és akár hosszabb ideig is el tudnak úgy beszélgetni egymással, hogy mindegyikük a saját anyanyelvét használja (lásd még az alábbi videó hozzászólásait). Ezekről a nyelvekről ugyanakkor elmondható az is, hogy írásban sokkal jobban érthetőek, mint élőbeszédben: elég csupán egyetlen újlatin nyelv magasabb szintű ismerete ahhoz, hogy az egyszerűbb szövegeket bármely másik nyelven megértsük.

Az újlatin nyelvek és kölcsönös érthetőségük
Érdekes tény továbbá, hogy az újlatin nyelvek viszonylag nagyfokú szókincsbeli hasonlóságát nem is feltétlenül a latinból örökölt szókincs, hanem inkább az utólag átvett, közös latin jövevényszavak (műveltségszók) nagy száma teszi lehetővé. Az örökölt szavak ugyanis olyan mértékű – eltérő – változásokon mehetnek keresztül a beszélők ajkán, hogy egy idő után felismerhetetlenné válhatnak: pl. latin FÉMINA (> *femna > *femra~hemra) > sp. hembra, APPLICĀRE > sp. rég. allegar > llegar, vagy pl. FĪLIU > ósp. fijo [ˈfiʒo] > [ˈhiço] > sp. hijo [ˈixo], olasz figlio [ˈfiʎʎo] stb. Nem véletlen, hogy a népies jellegű újlatin nyelvű szövegek (pl. népdalok) már sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem érthetőek – sőt, olykor még egyazon nyelv területi változatai esetén is nehezen. A műveltségszók jellemzője ugyanakkor, hogy nem, vagy csak részlegesen követték azokat a hangalaki változásokat, melyeken a beszélt nyelvi szavak keresztülmentek. Sokszor előfordul, hogy egy-egy szó beszélt úton öröklődik, hangalakilag megváltozik, majd újból átveszik az írott latinból más jelentésben, mely többé-kevésbé megőrzi hangalakját. Ily módon duplikátumok keletkeznek, a jelenséget pedig szóhasadásnak hívják (pl. APPLICĀRE > sp. llegar ’érkezik’ és aplicar ’alkalmaz’, vagy DÍGITU > sp. dedo ’ujj’ és dígito ’számjegy’ stb.).