Spanyol hay vs. angol there is, there are

Egy régebbi témában már szó volt az haber mint létezést, előfordulást kifejező személytelen ige használatáról. Most megnézzük, miért viselkedik olyan furcsán ez az ige, vagyis miért marad változatlan alakban – legalábbis a sztenderd nyelvben – akkor is, amikor több dolog vagy személy létezésére utal, továbbá, hogy milyen kapcsolatban van ez az angol there is / there are szerkezettel.

Érdemes tisztázni mindenekelőtt, hogy a kissé félrevezető elnevezésével szemben a „személytelen ige” (spanyolul verbo impersonal) természetesen nem azt jelenti, hogy az ilyen igéknek nincs nyelvtani személyük, hanem azt, hogy nem használják őket minden személyben, hanem általában csak a harmadikban. Ilyen ige például a doler (< lat. DOLĒRE) ’fáj’, melynek általában csak két alakja használatos, a duele ’fáj’ és a duelen ’fájnak’; vagy például a llover (< lat. PLOVĒRE vagy PLUĒRE) ’esik [az eső]’ is, amelynek egyetlen alakja a llueve ’esik az eső’.

Az hay az haber egyes szám harmadik személyű alakváltozata a kijelentő mód jelen idejében, ahol az -y végződés a régi spanyol ý ~ í ~ hi (< lat. ĬBĪ ’ott’ + HĪC ’itt’) helyhatározó szócska maradványa (vö. a kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyében véghangsúlyos igék végződésével – doy, estoy, soy, voy –, melynek eredete a történeti nyelvészek szerint valószínűleg ezzel azonos, persze funkcióját nyilvánvalóan már régen elvesztette).

Ebben a használatban tehát az hay (illetve többi alakja az egyes igeidőkben: hubo, había, habrá, habría; haya, hubiera, hubiese) ’van(nak), létezik (léteznek), előfordul(nak)’ jelentésű, és az angol there is / there are szerkezetnek feleltethető meg. De egy lényeges ponton mégis különbözik tőle: abban, hogy míg a sztenderd angol there is / there are esetében az ige bővítménye – vagyis az, ami van/létezik – a mondat alanya (de legalábbis úgy viselkedik, hiszen az igét számban egyeztetik vele: There is a book on the table ’Van egy könyv az asztalon’ vs. There are some books on the table ’Van néhány könyv az asztalon’), addig a spanyolban nem az alany, hanem valami más...

(Forrás: El Mexicano)

Figyeljük csak meg a fenti két példamondatot spanyolul: Hay un libro en la mesa ’Van egy könyv az asztalon’, és Hay unos libros en la mesa (nem pedig *Han unos libros en la mesa, ahogy az angolból következne) ’Van néhány könyv az asztalon’. Az hay tehát változatlan alakban áll mindkét mondatban, ami pontosan azt igazolja, hogy az un libro ’egy könyv’ és az unos libros ’néhány könyv’ nem lehet a mondat alanya. De hát akkor mije is? Nos, bármennyire is nehéz elsőre elképzelni, de a tárgya. Ez pedig onnan is látszik, hogy az ilyen mondatokban az ige bővítménye a személyes névmás tárgyesetével helyettesíthető: ¿Hay libros en la mesa? Sí, los hay. ’Vannak könyvek az asztalon? Igen, vannak.’ ¿Habrá actuación? La habrá. ’Lesz fellépés? Lesz.’

De mégis hogyan lehetséges az, hogy egy ’van(nak)’ jelentésű ige tárgyas? Ennek történeti oka van. Az haber ugyanis a latin HABĒRE igéből származik, mely tárgyas ige volt, méghozzá ’birtokol, tart, neki van’ jelentésben (vö. olasz avere). A latinban és az óspanyolban ez még együtt élt a rokon értelmű TENĒRE, tener igével (pl. lat. TE TÉNEO ’itt vagy nekem’, vö. sp. te tengo). A spanyolban később fokozatosan felváltotta a tener ige a birtoklás kifejezésére, az haber pedig csak bizonyos rögzült kifejezéstípusokban maradt fenn ebben vagy ehhez hasonló jelentésben (pl. Diez años ha que soporto regaños y sarcasmos ’Tíz éve [van annak], hogy elviselek szidalmakat és szarkazmusokat’), azonban tárgyas jellegét megőrizte az hayjal is.

Vagyis, mint láthatjuk, az hay egy olyan tárgyas ige, melynek nincs alanya, csak a jelentéséből tűnik úgy, mintha a bővítménye lenne az alany. Visszatérve a példamondatunkra, az Hay unos libros en la mesa tulajdonképpen mit is jelent, ha történetileg próbáljuk ezt a mondatot értelmezni? Körülbelül azt, hogy [valaki vagy valami] ’Ott tart néhány könyvet az asztalon’ – ezzel magyarázható az egyes szám harmadik személyű változatlan alak. (Ezzel szemben az angol There are some books on the table szó szerinti jelentése ’Ott vannak néhány könyvek az asztalon’.) Ilyenkor persze lehetne azon lovagolni, hogy mi volt eredetileg az ige alanya, de nem érdemes, ezt ma már homály fedi – elég annyival beérnünk, hogy nincs, és ez már valószínűleg abban a latin nyelvváltozatban is így volt, amelyből a spanyol kialakult.

Persze, hogy ne legyen túl egyszerű a dolgunk, a gyakorlatban a kép jóval bonyolultabb, hiszen a valós nyelvhasználat többé-kevésbé mindig eltér a sztenderdtől. Mind a köznyelvben, mind az írott nyelvben ugyanis terjedőben van – főleg Latin-Amerikában – az haber tárgyatlan igeként való, ún. egyeztetett használata (uso concordado), mivel a beszélők a jelentéséből adódóan egyre inkább úgy érzik, hogy egyeztetni kell a bővítményével, vagyis ebben az esetben az ige bővítménye alannyá válik. Ez azt jelenti, hogy az ilyen nyelvváltozatokban az haber minden lehetséges esetben egyezhet személy és szám szerint a bővítményével (habemos, habéis, habían, habíamos, habíais stb.), tehát tulajdonképpen a harmadik személyű hay alak kivételével ennek nincs akadálya. Álljon itt példaként a következő idézet: En México tenemos escasez de líderes naturales. Los pocos que habemos somos combatidos por múltiples intereses ’Mexikóban hiány[unk] van a természetes vezetőkből. Azon kevesek, akik vagyunk [létezünk], sokféle érdek által le vagyunk küzdve’ – ebben a mondatban az habemos helyett is a somos ’vagyunk’ alakot kell(ene) használni a sztenderd nyelvben.

Arról, hogy mégis mennyire elterjedt az haber egyeztetett használata, könnyen meggyőződhetünk, ha rákeresünk például az había muchos vs. habían muchos ’sokan voltak’ kifejezésekre: több százezres nagyságrendű találatot kapunk az utóbbira is! E folyamatban lévő nyelvi változást valószínűleg az motiválja, hogy az haber használata illeszkedjen a hasonló jelentésű ser, estar, existir stb. igék paradigmájához. Mindazonáltal azoknak, akik spanyol nyelvvizsgára készülnek, azt javaslom, hogy inkább a sztenderd használatnál maradjanak, legalábbis a vizsga erejéig – mert ki tudja...

Mindenről a sinalefa tehet? De mi az, és hogy működik?

Az élőbeszédben a szavak láncszemekként fonódnak össze...

A kezdő spanyolosok már az első szövegértési kísérleteiknél szembesülnek azzal, hogy hiába is próbálták tökéletesen elsajátítani a kiejtést, valami mégsem stimmel; a spanyol anyanyelvűek nem egészen úgy beszélnek, ahogy várnánk. Valahogy nem „egyenként” ejtik ki a szavakat, amihez a magyar fül van szokva. De mi történik valójában?

A választékos magyar beszédben a szavak jól elhatároltak egymástól, vagyis arra szoktuk mondani, hogy „szépen beszél”, aki a magyar szavakat jól elkülönítetten, köztük rövid szüneteket hagyva ejti ki. Azonban nem minden nyelvben van ez így. Elég sok indoeurópai nyelvben nem annyira élesek a szóhatárok, mint a magyarban, sőt, bizonyos szabályok alapján olykor kötelező szavakat összevonni, és éppen az számít hibásnak, ha ezeket külön ejtik. Így volt ez már a latinban és a görögben is, ahol szigorú szabályok határozták meg a szavak illesztését, ami főként a verseknél volt fontos.

Ugyanez igaz az újlatin nyelvekre is, amelyekben nemhogy külön-külön kellene a szavakat kiejteni a mondatban, hanem szinte minden esetben megtalálják a módját, hogy a folyékony beszéd érdekében a szavakat valahogyan „egymáshoz kössék”. Ez általában összevonásokkal, hangkiesésekkel valósul meg. Ezek a szóösszevonások biztosítják e nyelvekben a beszéd „gördülékenységét”, és bonyolítják egyúttal a kezdő magyar nyelvtanulók dolgát, mivel ezáltal a beszéd elsőre követhetetlennek, megértése reménytelennek tűnhet. De nincs mit tenni, ehhez hozzá kell szokni, és meg kell próbálni elvonatkoztatni a magyar beszédmódtól. Természetesen ez csak rengeteg gyakorlás és idegen nyelvű szöveg hallgatása révén lehetséges.

A szóösszevonás az élőbeszédben minden lehetséges esetben megtörténik, azonban míg egyes nyelvekben, például a franciában vagy az olaszban ez írásban is jelölt a „kötelező” esetekben (ami ezekben a nyelvekben hangkieséssel jár), addig a spanyolban az is nehézséget jelent kezdetben, hogy a helyesírás ezt – néhány lexikalizálódott esetet kivéve – nem jelöli, viszont ugyanúgy érvényesül a beszédben. (Az átírás során a pontosság kedvéért a nemzetközi fonetikai ábécé jeleit fogom használni, melyek magyarázata itt található.)

(Forrás: El Mexicano)

A spanyol ábécéről szóló cikkből már tudjuk, hogy bizonyos spanyol mássalhangzók kiejtése – nevezetesen a b/v, d, g betűkkel jelölt hangoké – függ a szóban, sőt, a mondatban elfoglalt helyüktől, ugyanis a folyamatos beszédben ezek rés- vagy közelítőhangként – [β], [ð], [γ] – valósulnak meg szókezdő helyzetben is, ha az előző szó (a kiejtésben) magánhangzóra végződik. Vagyis e hangok kiejtésénél nem számítanak a szóhatárok, tehát már ezt is lehet egyfajta szóösszevonásnak tekinteni. Azonban nem csak erről kell beszélnünk. Ami inkább a legtöbb megértési nehézséget okozza a nyelvtanulók számára, hogy a spanyol anyanyelvűek a szavak találkozásánál egymás mellé kerülő magánhangzókat összevonják, azaz egyetlen szótagban ejtik ki: e jelenség neve sinalefa. Mértéke persze nyelvjárástól és beszédstílustól is függ (pl. a „legextrémebb” tájszólásokban, mint a délspanyol andalúz nyelvjárás, melyben nem ejtik a szó végi mássalhangzókat, a magánhangzók közötti -d-, valamint a szó és szótag végi -s is kiesik, természetesen sokkal nagyobb mértékben érvényesül a szóösszevonás), de ne bonyolítsuk még tovább a dolgot, maradjunk inkább a sztenderd – vagy az ahhoz közel álló – köznyelvi változatoknál.

A sinalefa többféleképpen valósulhat meg attól függően, hogy hány és milyen magánhangzók kerülnek egymás mellé ily módon, és ezek közül melyik hangsúlyos. A spanyolban legfeljebb öt magánhangzó vonódhat össze egy szótagba, ami csak úgy lehetséges, ha egy kettőshangzóra végződő és egy szintén kettőshangzóval kezdődő szó közé egy egyetlen magánhangzóból álló szó ékelődik, mint például a Partió a Europa ’Elindult Európába’ mondatban, amelyben az [ioaeu] hangsor egyetlen szótagban ejtődik. Ám alapvetően kétfajta esetet kell megkülönböztetnünk: amikor két (vagy több) azonos, illetve amikor két (vagy több) eltérő magánhangzó találkozik a szóhatároknál.

Amikor két azonos és hangsúlytalan magánhangzó kerül egymás mellé, a sinalefa kötelező érvényű (máskülönben a beszéd eléggé affektálttá válna), és úgy realizálódik, hogy egyetlen magánhangzót ejtenek: la amiga [laˈmiγa] ’a barátnő’, una alubia [unaˈluβi̯a] ’egy szem bab’, tonto orgullo [ˈtontorˈγuʝo] ’ostoba büszkeség’, mi invitado [mimbiˈtaðo] ’az én vendégem’. Amennyiben az egyik vagy mindkét magánhangzó hangsúlyos, a sinalefa nem kötelező érvényű – inkább csak a kötetlen nyelvre jellemző –, ilyenkor a két magánhangzót külön-külön ejtik: pobre Eva [ˈpoβreˈeβa] ’szegény Éva’, sofá ancho [soˈfaˈanʧo] ’széles fotel’; de előfordulhat köztes megoldás is, amikor egyetlen hosszú magánhangzót ejtenek: la ancha [ˈlaːnʧa] ’a széles’. (További példák a fenti videóban.)

Ha két vagy több eltérő magánhangzó találkozik a szóhatároknál, kétféle megoldás lehetséges: kettős- vagy hármashangzó alakul ki, főleg akkor, ha [i] vagy [u] vesz részt a folyamatban (pl. casi abierto [ˈkasi̯aˈβi̯erto] ’majdnem nyílt’, ni una sola [ˈni̯unaˈsola] ’egyetlen egy sem’, continuo impuslo [konˈtinu̯ojmˈpulso] ’folyamatos lendület’); vagy az egyik hang kiesik (pl. todo aquello [ˈtoðaˈkeʝo] ’mindaz’, ¿cómo te ha ido? [ˈkomotaˈiðo] ’hogy ment (neked)?’, qué te importa [ˈketimˈporta] ’mit érdekel téged’).

A sinalefa az óspanyolban az írott nyelvben is elterjedt volt, azonban a modern spanyolban mindössze két esetben jelenik meg a helyesírásban: az egyik az al (< a el), a másik pedig a del (< de el), vagyis a két elöljárószó határozott névelővel összevont alakjában. Ez alól kivételt képez az az eset, amikor a névelő tulajdonnév része: a El Salvador ’El Salvadorba’, illetve de El Salvador ’El Salvadorból’ (a beszédben azonban ilyenkor is megtörténik az összevonás: [alsalβaˈðor], [delsalβaˈðor]).

Történetileg szintén sinalefa az oka annak, hogy a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt nem la és una, hanem el és un névelők állnak: el alma (las almas) ’a lélek (a lelkek)’, un águila (unas águilas) ’egy sas (néhány sas)’. (A szabály érvényes az algún, -una ’valamely/valamilyen’ és ningún, -una ’semmilyen/semmiféle’ névmásokra is.) Sokan tévesen azt gondolják az el névelő miatt, hogy az ilyen főnevek „egyes számban hímneműek”, ám természetesen erről szó sincs (s ez onnan is belátható, hogy jelzőjük is nőnemű marad: el agua clara ’a tiszta víz’, un águila blanca ’egy fehér sas’). A spanyol hím- és nőnemű határozott névelő forrásai, a hangsúlytalanul használt latin ĬLLE és ĬLLA mutató névmások kezdetben el és ela alakokra rövidültek, viszont az ela elejéről már nagyon korán lekopott az [e], így lett belőle la. Hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnév előtt azonban – eufonikus okokból – nem az e-, hanem az -a kopott le: ĬLLA ÁQUĬLA > ela águila [eˈlaɣila] > el águila (hasonlóképpen alakult a határozatlan névelő esetében is: ŪNA ÁNĬMA > una alma [uˈnalma] > un alma). Írásban kezdődhet a szó néma h-val is, a szabályt ez nem befolyásolja: el habla (< ĬLLA FÁBŬLA) ’a beszéd’.

A szóösszevonásnak nagyon fontos szerep jut a metrikában is, ugyanis kiválóan alkalmazható a megfelelő szótagszám kigazdálkodására versekben és dalokban.

Digui-m’ho en català, si us plau! – A „tiltott” nyelvről

A katalán nyelvterület (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A katalánról már volt szó korábban, de akkor csak arról, hogy sajnálatos módon nagyon sokáig csak egy „tiltott nyelvjárás”-ként kezelték, nyilvános használatáért Francisco Franco diktatúrája idején (1936–1975) pénzbüntetés is járt. Szerencsére már nem ilyen időket élünk, így itt az alkalom, hogy közelebbről is megismerkedjünk ezzel a közel 12 millió ember által beszélt újlatin nyelvvel, amely nem mellesleg egy európai miniállam, Andorra hivatalos nyelve is.

Az okcitánnal (régebbi nevén provanszállal) közeli rokonságban álló, azzal dialektuskontinuumot alkotó katalán nyelvet (català vagy llengua catalana), melyet Valenciában és a Baleár-szigeteken neveznek valenciainak (valencià), illetve baleárinak (balear) is, hagyományosan és földrajzi alapon az iberoromán nyelvek keleti csoportjába sorolták, ám nyelvtörténetileg valójában leginkább a galloromán nyelvekhez (francia, rétoromán, északolasz nyelvváltozatok) áll közel, bár kétségtelenül mutat egyezéseket az iberoromán nyelvekkel is, leginkább a portugállal. Éppen ezért ma már célszerűbb testvérnyelvével, az okcitánnal együtt a gallo- és az iberoromán nyelvek közötti egyfajta átmenetnek tekinteni (megjegyzendő, hogy az okcitán bizonyos változatai között már önmagában is lehetnek akkora különbségek, hogy akár önálló nyelvekről is beszélhetnénk, mint pl. a gascogne-i).

Barcelona, a katalán főváros (Forrás: Pixabay.com)

A katalánt Spanyolországban használják a legtöbben, mintegy 10 millióan Katalónia (Catalunya), Valencia (València) és a Baleár-szigetek (les Illes Balears) autonóm közösségekben. Mindháromban regionálisan hivatalos nyelv, ahol kétnyelvűségben él a spanyollal. A nyelvjárások között nincsenek lényeges különbségek, a nyelv háromféle elnevezésének a három autonóm közösségben nem tudományos okai vannak. Két fő nyelvjáráscsoporttal rendelkezik: nyugatival (valenciai) és keletivel; az utóbbi a központit – melyen a barcelonai irodalmi nyelv is alapszik – és a Baleár-szigeteki nyelvjárásokat (ibizai, mallorcai és menorcai) foglalja magába. Szintén a katalán egy archaikus változata él az Olaszországhoz tartozó Szardínia sziget Alghero városában is, az alguerès.

Nézzük meg, hogy miről is ismerhető fel ez a nyelv, és milyen alapvető eltérések vannak a spanyoltól. Írásban nem hiszem, hogy bárkinek nehézséget okozna a spanyoltól megkülönböztetnie, hiszen már ránézésre is inkább a franciára hasonlít (a galiciai vagy a portugál spanyoltól való megkülönböztetése már több gondot okozhat az egyszerűbb szövegekben). A lényegesebb különbségek az alábbiak (az átírásban az [ə] a semleges központi magánhangzót, a „svát” jelöli, mint pl. az angol about a-ja):

A barcelonai tengerpart naplementekor (Forrás: Pixabay.com)

• Akárcsak a galloromán nyelvekben, a katalánban az -a kivételével lekoptak a beszélt latinban még ejtett szó végi magánhangzók. Így az első, ami feltűnhet, hogy nagyon sok szó végén, amely a spanyolban magánhangzóra végződik, a katalánban mássalhangzót találunk: spanyol año, katalán any [ány] ’év’ (< lat. ANNU); spanyol todo, katalán tot ’minden’ (< lat. TŌTU); spanyol noche, katalán nit ’éj’ (< lat. NŎCTE) stb. Viszont: spanyol tierra, katalán terra [terrə] ’föld’ (< lat. TĔRRA).
• A latin nyílt Ĕ és Ŏ magánhangzók nem alakultak kettőshangzókká (ie, ill. ue ~ uo ~ oa), ahogyan a spanyolban, olaszban, franciában, románban és bizonyos okcitán változatokban (pl. lat. FŎCU ’tűz’ > kat. foc, port., gal. fogo, szárd fogu, de: sp. fuego, ol. fuoco, fr. feu, okc. nyelvjárási fuòc ~ fuec ~ huec).
• A katalánban a spanyollal ellentétben megvannak a zöngés „sziszegőhangok”, a [z] (-s-, z), [zs] (j, ge, gi), [dz] (-tz-, -ts-), [dzs] (-tg-, -tj-), pl. casa [kázə] ’ház’, jo [zso] ’én’, realitzar [rəəlidzá] ’megvalósít’, viatge [bi̯ádzsə ~ vi̯ádzse] ’utazás’ (vö. sp. casa [kásza], yo [gyo], realizar [realiszár], viaje [bi̯áche]), de szó elején a [zs] is sokszor [dzs]-ként valósul meg, pl. Jordi [(d)zsordi] ’György’.
• A latin szókezdő L- palatalizálódott, ahogy az aszturleóniban (pl. lat. LĬNGUA > llengua [lʲengwə] ’nyelv’, LATĪNE > llatí [lʲətí] ’latin [nyelv]’ – vö. sp. lengua, latín).
• A latin -NE szótag (spanyol -n) lekopott, így a spanyolban -n végződésű (véghangsúlyos) szavak a katalánban magánhangzóra végződnek egyes számban (lat. CANTIŌNE > kat. cançó [kənszó], sp. canción), viszont az n megjelenik a többes számú alakban (CANTIŌNES > kat. cançons [kənszonsz], sp. canciones).
• A szó- és szótagvégi [l] „kemény” (velarizált) [ɫ], mint az angolban és a portugálban.

A katalán nyelvjárások (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Térjünk rá röviden a magánhangzókra. Hangsúlyos szótagban minden nyelvjárásban hét magánhangzó van: (IPA) [a], [e], [ɛ], [i], [o], [ɔ], [u], ahol az [ɛ] és az [ɔ] az [e] és az [o] nyíltabban ejtett változatai (e magánhangzók hangsúlyjelölése: à, é, è, í, ó, ò, ú – vagyis a nyílt magánhangzók hangsúlyát következetesen mindig tompa, a zártakét éles ékezettel jelölik). Hangsúlytalan helyzetben a legtöbb nyelvjárásban viszont csak három magánhangzó létezik: az [ə], amelyet írásban az a, e betűk jelölhetnek; az [i] i, valamint az [u] o, u. A nyugati (valenciai) változatban hangsúlytalan helyzetben is öt magánhangzót – [a], [e], [i], [o], [u] – használnak, vagyis e nyelvjárás hangsúlytalan szótagban is őrzi az [a] és [e], illetve az [o] és [u] hangok közötti különbséget.

A hangsúlyt nem jelölik másodéles szóban, ha annak végződése magánhangzó, magánhangzó+s, vagy -en, -in, valamint véghangsúlyos szavakban minden egyéb végződés esetén. Az összes többi esetben a szóhangsúlyt a fent említett módon a megfelelő – „éles” (zárt magánhangzón) vagy „tompa” (nyílt magánhangzón) – ékezet jelzi. Az egy szótagú szavak hangsúlyjelölése jelentések megkülönböztetésére szolgál, pl. mes [mesz] ’hónap’ és més [mész] ’inkább, több(é)’ (< lat. MAGIS, vö. sp. más).

A mássalhangzók közül – a fentebb már említetteken kívül – a spanyoléhoz hasonlóan valósul meg a b(/v) [b ~ β], a g [g ~ γ] és a d [d ~ ð] ejtése, de a valenciai és baleári változatokban a spanyollal ellentétben [b]–[v]-megkülönböztetéssel. Az [sz] (IPA [s]) hangot írásban jelölheti a c (e, i előtt), a ç (a, o, u előtt és a szó végén), az s (kivétel magánhangzók között) és magánhangzók között az -ss-; a [z] hangot a z, valamint magánhangzók között az -s- (ez a szó végi -s-re is igaz, ha magánhangzóval kezdődő szó követi). A magyar [s] (IPA [ʃ]) hangot az x, a [cs]-t (IPA [ʧ]) pedig a tx, ill. szó végén az -ig betűkapcsolat jelöli. A választékos beszédben előfordulnak hosszú mássalhangzók is, amelyeket vagy a betű megkettőzésével (pl. immortal [immurtáɫ] ’halhatatlan’), vagy pedig a mássalhangzó előtti t-vel (pl. bitllet [billʲet] ’jegy’, setmana [szəmmánə] ’hét [időegység]’) jelöli a helyesírás. A hosszú [ll] hangot két l közé tett lebegőponttal (l·l) jelölik a [lʲ] (IPA [ʎ]) hangot jelölő ll digráftól való megkülönböztetés céljából (pl. paral·lel [pərəlleɫ] ’párhuzamos’). Az egy szótagú szavak kivételével a szó végi -r nem hangzik (pl. arribar [ərrivá] ’érkezik’); szintén nem ejtik általában a mássalhangzócsoportra végződő szavak második hangját, kivétel, ha ez s (pl. transport [trənszpor] ’közlekedés’, camp [kám] ’mező’, gent [zsén] ’emberek’, illetve transports [trənszporsz], camps [kámsz], fins [finsz] ’-ig’ – kivételek pl. cinc [szink] ’öt’, aquest [əket] ’ez’, hímnemű mutató névmás).

A különleges építészeti motívumairól híres Güell-park (ejtsd: [gwejl]) Barcelonában, amely Antoni Gaudí tervei alapján készült Eusebi Güell iparmágnás megrendelésére (Forrás: Pixabay.com)

Nyelvtörténeti érdekesség, hogy a nyugati újlatin [c] ~ [dz] (magánhangzók között) a katalánban [u̯]-vá alakult (pl. lat. PLACET [pláce(d)] > kat. plau ’tetszik’, CANTATIS > *cantats [kantác] > kat. canteu [kənteu̯] ’énekeltek’). E szokatlan hangváltozás körülményei nem teljesen tisztázottak, feltételezhető azonban, hogy első lépésként egy ([c] >) [dz] > *[ð] változás következett be, majd egy neutralizációs folyamat révén a *[ð] is a szótag végi *[-β] > [-u̯] mintáját követhette.

Ami a nyelvtant illeti, inkább az érdekességeket emelném ki, minthogy belemenjek a részletekbe (alapjában véve nem különbözik az „átlagos” újlatin nyelvekétől). A legszembetűnőbb különlegesség, hogy a hangsúlytalan személyes névmások (amelyek tárgy- vagy részes esetűek lehetnek, ahogy a spanyolban) négyféle alakváltozattal is rendelkezhetnek helyzetüktől függően (em, ’m, me, m’; et, ’t, te, t’; es, ’s, se, s’ stb.). A többes szám jele -s, viszont az -a-ra végződő szavak többes számában az a helyén e-t találunk (ez a beszédben – a valenciai kivételével – nem jelent különbséget): la casa [lə kázə] ’a ház’ → les cases [ləsz kázəsz] ’a házak’. Az -s-re végződő véghangsúlyos szavakhoz többes számban -os [-usz] járul (nem pedig -es, ahogy a spanyolban): mes [mesz] ’hónap’ → mesos [mezusz] ’hónapok’ (< lat. MĒNSE, -ĒS – vö. sp. mes, meses).

Valencia (València) – a helyi változat szerinti ejtése: [valenszia] (Forrás: Pixabay.com)

Végül nézzünk meg egy-egy példát az igeragozásra (kijelentő mód jelen időben):

• ésser [észə] ’lenni’: sóc [szok], ets, és, som, sou, són;
• cantar [kəntá] ’énekelni’: canto [kántu], cantes [kántəsz], canta [kántə], cantem [kəntem], canteu [kənteu̯], canten [kántən].

A tőszámnevek 1-től 10-ig:

u(n)/una, dos/dues, tres, quatre, cinc, sis, set, vuit, nou, deu.

Példaszöveg kiejtéssel (Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának első cikkelye):

Tots els éssers humans neixen lliures i iguals en dignitat i en drets. Són dotats de raó i de consciència, i han de comportar-se fraternalment els uns amb els altres.

Befejezésül egy katalán dallal búcsúzunk, melynek szövege a „videó” alatt olvasható. Az egeret a sorok fölé helyezve a spanyol fordítás is láthatóvá válik buborékban.

Boig per tu

En la terra humida escric
Nena, estic boig per tu
Em passo els dies esperant la nit
Com et puc estimar
Si de mi estàs tan lluny
Servil i acabat, boig per tu

Sé molt bé que des d’aquest bar
Jo no puc arribar on ets tu
Però dins la meva copa veig
Reflexada la teva llum
Me la beuré
Servil i acabat, boig per tu

Quan no hi siguis al matí
Les llàgrimes es perdran
Entre la pluja que caurà avui
Em quedaré atrapat
Ebri d’aquesta llum
Servil i acabat, boig per tu

Tényleg a spanyol az egyik legkönnyebb nyelv?

Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a spanyol az egyik legkönnyebb nyelv a világon, s többek között ezért is szokták ajánlani azoknak, akik új idegen nyelvet szeretnének elsajátítani, de még nem tudják, melyik mellett döntsenek. Vajon mennyire igaz ez, és lehet-e egyáltalán itt igazságról beszélni?

Tudományos értelemben természetesen nincs különbség a nyelvek nehézsége között: mindegyik nyelv ugyanannyira bonyolult, hiszen egyformán képes arra, hogy kifejezze azokat a gondolatokat vagy megnevezze azokat a dolgokat, fogalmakat, amelyekre anyanyelvi beszélőinek szüksége van. Éppen ezért azt sem lehet mondani, hogy egy nyelv „primitívebb”, mint egy másik, ha pl. az egyikben nincs egy olyan fogalomra szó, amelyikre egy másikban van – lehet, hogy azért nincs, mert az anyanyelvi beszélők az adott fogalmat nem ismerik, vagy egyszerűen másképpen, nem egy önálló szóval fejezik ki. Viszont előfordulhat, hogy képesek megkülönböztetni saját környezetükkel, életükkel kapcsolatban olyan fogalmakat is, amelyeket egy általunk „fejlettebbnek” vélt nyelv beszélői nem.

A nyelvek között mindössze abban lehet eltérés, hogy a gondolatokat milyen nyelvtani eszközökkel, szerkezetekkel fejezik ki, illetve milyen beszédhangokat használnak. Ezen eltérések miatt az egyes nyelvek anyanyelvi beszélői egy-egy idegen nyelvet érezhetnek nehezebbnek, ill. egyszerűbbnek, ami természetesen így is meglehetősen szubjektív és az egyéni képességektől is nagyban függ. Ahhoz, hogy egy nyelvet megfelelő szinten beszéljünk, minden esetben szükséges egy minimális szókincs elsajátítása, tehát mondhatjuk, hogy a szókincsnek nincs jelentősége egy nyelv nehézségének megítélésében. Hacsak nem egy nagyon közeli rokon nyelvről van szó, amelyben természetesen lehetnek hasonló szavak (ugyanakkor a hasonlóság megtévesztő is lehet!). Ami eltérhet és ami miatt egy nyelvet könnyebbnek vagy nehezebbnek érezhetünk az anyanyelvünkhöz képest, az tehát a nyelvtanban és a hangkészletben rejlik. (Illetve számos nyelv esetén a helyesírás vagy – nem latin betűs nyelveknél – az írásrendszer okozhat még nehézséget, ha abból indulunk ki, hogy az idegen nyelveket általában az írás alapján kezdjük el tanulni, de ennek semmi köze egy nyelv nyelvtanához vagy hangrendszeréhez, hiszen bármely nyelvet lehetne bármilyen írással írni.)

Kilátás a barcelonai Tibidabo-hegyen lévő vidámparkból (Forrás: Pixabay.com)

Egy, az anyanyelvhez hasonló vagy „egyszerűbb” – kevesebb (eltérő) beszédhangot tartalmazó – hangrendszerű és nyelvtani szerkezetű idegen nyelv elsajátítását általában könnyűnek érezzük: pl. a görögök számára a spanyolt könnyű megtanulni, mert hangtanilag és nyelvtanilag is viszonylag közel állnak egymáshoz (indoeurópai nyelvek), míg egy olasz vagy román azért tanulhat meg nagyon gyorsan spanyolul, mert testvérnyelvükként nemcsak a nyelvtan, hanem a szókincs is nagyon hasonló (a hangtan már nem annyira). Mi a helyzet a magyar és a spanyol, angol vonatkozásában?

Azt leszámítva, hogy bizonyos értelemben mindkét nyelv lényegesen eltér a magyartól (hiszen a magyar nem indoeurópai, de még csak nem is ugyanabba a nyelvtípusba tartozik), a magyar beszélők általában az angolt tartják a legkönnyebb nyelvnek, mert bár hangtanilag, főleg a magánhangzók tekintetében eléggé különbözik a magyartól (hozzátéve, hogy az írás is merőben eltér a beszélt változattól), alaktanilag nagyon egyszerűnek mondható, hiszen nincsenek pl. nyelvtani nemek, és jóformán igeragozás sincs (még a „legrendhagyóbb” igéknek is mindössze két rendhagyó alakjuk lehetséges). Sőt, a szórend is meglehetősen kötött mintákra épül, tehát ebben sincs semmi, amit olyan nagyon bonyolult lenne megtanulni.

Az angollal szemben a spanyolban a magánhangzók kiejtése ugyan nem okoz különösebb nehézséget egy magyar anyanyelvű számára – legfeljebb bizonyos kettőshangzókkal gyűlhet meg a bajunk, mivel ilyenek a magyarban egyáltalán nem léteznek –, azonban a mássalhangzórendszer „finomságait” megtanulni és alkalmazni a folyamatos beszédben már rengeteg gyakorlást (és jó hallást) igényel, ráadásul több spanyol mássalhangzónak nincs is a magyarban pontos megfelelője. A nyelvtan azonban már jóval bonyolultabb az angolénál: a főneveknél megkülönböztetnek hím- és nőnemet, a személyes, mutató és bizonyos vonatkozó névmásoknál, valamint a határozott névelőnél semlegesnemet is; az igéknek szám, személy és igeidő (beleértve a módot, a szemléletet, valamint az előidejűséget kifejező összetett igeidők megkülönböztetését) szerinti ragozása van (a magyarban is, de korántsem annyi igeidővel, mint a spanyolban), számos gyakran használt rendhagyó igével. Ezenkívül a személyes névmásoknak eseteik is vannak, s az igével kombinált használatuk szintén sok gyakorlást igényel. Bár a szórend a spanyolban viszonylag szabad (ami persze relatív, hiszen a magyar szórend még a spanyolénál is szabadabb, mégsem lehet mindent akármilyen sorrendben mondani, és a mondat értelme is függhet tőle), szintén vannak olyan esetek, amikor viszont kötött (pl. az igével használt, hangsúlytalan személyes névmások sorrendje).

Ha a nyelvek bonyolultságán a lehetséges alakváltozatok számát (ragozást) értjük, akkor bizony a spanyol „nehezebb” az angolnál. (A táblázatban az egyes szófajok eltérő alakjainak száma szerepel, csak egyszer számítva a homonim alakokat. Forrás: El Mexicano | bemenő adatok)

A fenti általános jellemzőkön kívül a magyar anyanyelvűeknek leginkább a kötőmód használata szokott nehézséget okozni, továbbá az, hogy a spanyolban három különböző létigét használnak attól függően, hogy állandó és megváltoztathatatlan, átmeneti vagy szerzett tulajdonságot, illetve valaminek adott helyen való puszta előfordulását szeretnénk kifejezni.

A fentieket figyelembe véve – ha valaki az őszinte véleményemre kíváncsi – én senkinek sem mondanám, hogy „a spanyol könnyű nyelv”, és csak ezért lenne érdemes megtanulni. Saját példámon okulva ezzel az állítással magamat is meghazudtolnám, felidézve az első spanyolórákat. Mindezt úgy, hogy előtte oroszt tanultam (ami az én korosztályomnak még kötelező volt). Jelenlegi tudásom birtokában tehát a spanyolt én legalább a közepesen nehéz nyelvek közé sorolnám, s inkább az oroszhoz, mintsem az angolhoz hasonlítanám a nehézségét illetően. Azoknak tehát, akik új idegen nyelvként a spanyol megtanulására tennék a voksukat, azt tanácsolnám, hogy semmiképpen se hallgassanak az olyan véleményekre, miszerint „a világ legkönnyebb nyelve”, mert ez egyáltalán nem igaz. De természetesen a döntés mindenkinek a saját belátására van bízva.

Por és para

Por este camino forestal – Ezen az erdei úton át

A spanyolul tanulók gyakori dilemmája, hogy mikor kell használni a por, és mikor a para elöljárószót. A nehézség valószínűleg abból adódik, hogy ez a páros nem minden nyelvben létezik: pl. az angol for (amely egyébként eredetére nézve is rokon velük) sok esetben mindkettőt jelenti (This is for you = Esto es para ti ’Ez itt a tied [számodra van]’ vs. I did it for you = Lo hice por ti ’Érted tettem’), de még inkább igaz ez az olasz per elöljárószóra, amelynek nincs hasonló párja. (Az angolban ezen kívül a por leggyakrabban a by-nak, a para pedig a to-nak feleltethető meg.) Nézzük meg először is a két elöljáró eredetét.

Már a latinban is létezett két hasonló elöljárószó (valószínűleg ugyanazon indoeurópai alapnyelvi *pero tő változatai), melyek jelentései között voltak átfedések: a PER ’át, keresztül’ (helyhatározói), ’alatt, folyamán’ (időhatározói), ’által, -ként’ (módhatározói), illetve ’-ért, miatt’ (okhatározói) jelentésben; ill. a PRŌ ’érte, helyette, javára’ (célhatározói) jelentésben. A hasonló alakú és jelentésű szavak esetében gyakran előfordul a nyelvek történetében, hogy az egyik eltűnik a használatból, és ezzel egyidejűleg a másik átveszi annak szerepét is. Míg az olaszban a PRŌ nyom nélkül eltűnt és a PER változatlan alakban él tovább, mindkettő funkcióját ellátva, addig spanyolban éppen a PRŌ maradt fenn por formájában, mely alakmódosulás valószínűleg még a beszélt latinban történt a PER hatására.

A para viszont már a spanyolban keletkezett belső fejlemény, méghozzá a por és az a (< lat. AD) összevonása, amely az óspanyolban még pora alakban fordul elő: Esto la niña dixo, e tornós’ pora su casa ’Ezt mondta a lány, s visszatért otthonába’ (Cid:49, 12. század). A para a kötetlen és a népies nyelvben, főleg gyors beszédben, illetve dalokban sokszor pa (pa’ ) alakra rövidül (pl. pa ti ’számodra’, pa’lante [para adelante] ’előre’).

Ha már tisztáztuk a történetüket, térjünk rá a használatukra. A por nagyjából ugyanazt jelenti, mint a latin PER, azaz lehet

• helyhatározó: ’át, keresztül, környékén’ – pl. pasar por la estación ’átmenni az állomáson’, mirar por la ventana ’kinézni az ablakon [át]’, ¿qué tal por ahí? ’mi újság arrafelé?’;
• időhatározó: ’folyamán, táján, valamennyi időre/ideig’ – pl. por la noche ’este/éjszaka [folyamán]’, por la mañana ’reggel/délelőtt [folyamán]’, por tres días ’három napig/napra [napon át]’, por agosto ’augusztus táján’;
• módhatározó: ’által, -ként, helyett, -szor, -szer, -ször’ – por mí ’általam’, por este medio ’ezúton’, tres por seis ’háromszor hat [három hat által]’, habemos por somos ’az habemos a somos helyett’, uno por uno ’egyenként’; valamint
• okhatározó: ’-ért, miatt’ – por ti ’érted [miattad]’, por motivos técnicos ’műszaki okokból’ stb.

Ha a fenti kategóriáktól eltekintünk, akkor is érzékelhető, hogy a por mindig valami olyasmi kapcsolatot fejez ki két dolog között, ahol az egyik jelenléte a másikhoz szükséges, annak feltétele (vagyis általa, segítségével, miatta, helyette, rajta keresztül stb. valósul meg).

A por elöljárószóval szemben a para viszont mindig célhatározó (erről árulkodik az is, mint már tudjuk, hogy történetileg az a ’-hoz, -hez, -höz, -ba, -be, -ra, -re stb.’ elöljáróval összevont alakról van szó), azaz mindig valamilyen irányt, úti célt, határidőt jelöl meg. Tehát, míg pl. az Iré por Barcelona azt jelenti, hogy ’Barcelonán keresztül fogok menni’, ’Megfordulok majd Barcelona táján’ vagy valami hasonlót, addig az Iré para Barcelona jelentése ’Barcelonába fogok menni’, vagyis ez a város lesz az úti célom. Hasonlóképpen: Voy a hacerlo por la mañana ’Megcsinálom reggel’, illetve Voy a hacerlo para la mañana ’Megcsinálom reggelre’; Esta la canté por ella ’Ezt [a dalt] érte énekeltem’, illetve Esta la canté para ella ’Ezt a részére énekeltem’ stb.

A por és a para használatát szemléltető illusztráció (Forrás: El Mexicano)

Ami néha gondot okozhat, az az, hogy az ok és a cél időnként összemosódik, vagyis nem dönthető el egyértelműen, hogy melyikről van szó (ráadásul a magyarban az ’-ért’ mindkettőt jelentheti). Példaként, a ’harcol valamiért’ kifejezésről azt gondolhatnánk, hogy ez célhatározót vonz – hiszen mindig valamilyen cél eléréséért harcolunk. Ám valójában itt a „cél” az ok, azaz motiváció: hiszen olyan dologért harcolunk, ami elméletileg már létezik, csak meg kell szerezni, el kell érni, vagyis miatta harcolunk – s így gondolja a spanyol is: Hay tantas cosas por que luchar ’Van annyi dolog, amiért harcolni kell’. Viszont a ’Sok dolog miatt kell harcolni [azért], hogy elérjük őket’ mondat második tagmondata már egyértelműen célhatározói: Por muchas cosas hay que luchar para lograrlas.

Vagyis a por és para között ilyen esetekben talán inkább idő jellegű a különbség: míg a por már valamilyen meglévő célra (a motiváció tárgyára), addig a para egy későbbi célra utal. Gyakorlati tanácsként az lesz a legegyszerűbb, hogy amennyiben a magyar jelentés ’-ért’ vagy ’miatt’, akkor a por, ha pedig ’azért [annak érdekében]’, ’arra’ vagy ’addigra’, akkor a para elöljárószót használjuk!

Egy csokoládé vaníliával a plázában?

Bizonyára többen is kíváncsiak arra, hogy vajon milyen spanyol eredetű szavaink vannak. Bár a kérdésfelvetés egyszerűnek tűnik, megválaszolni mégsem annyira az.

Az első dolog, ami problémaként merül fel, hogy egyáltalán mit tekint(s)ünk „spanyol eredetű” szónak. Ha csak olyan szavakat vennénk figyelembe, amelyek a spanyolból kerültek a nyelvünkbe, akkor rendkívül egyszerű dolgunk lenne: máris lezárhatnánk a témát, mivel ilyen szó nincs (hiszen a történelmünk során sosem voltunk szoros nyelvi kapcsolatban spanyolokkal). Minden spanyol eredetű szó valamely másik, nagy presztízsű európai nyelv (általában a német, francia, olasz vagy angol) közvetítésével kerülhetett csak a magyarba, ami egyúttal azt is jelenti, hogy nem csupán a magyarba, tehát ezek többsége nemzetközi vagy vándorszó. Ilyen értelemben tehát spanyol jövevényszavak nincsenek a magyarban. A másik, hogy mivel a spanyol újlatin nyelv, értelemszerűen a szavak többsége a latinból vagy azon keresztül a görögből, kisebb részük egyéb más nyelvekből (pl. arab, germán, indián nyelvek) származik, vagyis egyik szónak sem a spanyol a végső forrása.

Továbbá kérdéses az is, hogy mit tekintünk magyar szónak. A spanyol eredetű szavak többsége ugyanis csak a spanyol vagy hispán kultúrával kapcsolatos fogalom – nagyon kevés olyan van, amelyből általános használatú szó lett, mint pl. a csokoládé vagy a vanília –, éppen ezért ezek inkább idegen szavak, nem igazán lehet őket spanyol eredetű magyar szavaknak tekinteni.

Madrid főtere, a Plaza Mayor – a mai plázák őse? (Forrás: a szerző felvétele)

Az alábbi listán így olyan szavakat vettem figyelembe (a teljesség igénye nélkül), amelyek a spanyolban változtak meg – nagyjából – a mai formájukra, illetve elterjesztésükben a spanyol fontos közvetítő szerepet játszott. Zárójelben az eredeti spanyol alakot tüntettem fel. A listát persze a fentebb leírt fenntartásokkal kell szemlélni.

csokoládé (chocolate)

A kedvelt édesség neve a spanyolban azték eredetű, azonban vitatott, hogy melyik navatl szóból vagy szóösszetételből származik. A DRAE egy xoco-atl összetétel lehetőségét veti fel, melynek jelentése ’keserű víz’ lenne. A magyarba német közvetítéssel került, a német (nyelvjárási) formát tükrözi a -d- is.

vanília (vainilla)

Ha már csokoládé, akkor nem hiányozhat a vanília sem, amely a spanyol vainilla [bajníllʲa] (az átírásban az ékezet hangsúlyt jelöl) magyarosítása. A vainilla a vaina (korábban vaína) ’hüvely, tok’ kicsinyítőképzős alakja, amely az azonos jelentésű latin VAGĪNA szóra vezethető vissza.

kakaó (cacao)

S hogy teljes legyen a sor, a kakaó szintén a spanyolból elterjedt nemzetközi szó, amely a csokoládéhoz hasonlóan azték eredetű, a navatl nyelvben cacahua [kakawa] formában.

gitár (guitarra)

Az egyik legnépszerűbb hangszer nevének végső forrása az ógörög κιθάρα (kithára) ’citera, húros hangszer’, amely arab közvetítéssel került a spanyolba, ahol guitarra [gitárra] alakban honosodott meg. A francia ezt guitare [gitár] alakban vette át és adta tovább a többi európai nyelvnek.

blabla és hablaty (habla?)

Gyakran gúnyolják azzal a spanyol nyelv hangzását – persze csak azok, akik nem értik –, hogy „hadarós blablanyelv, hablaty”. Talán nem járunk túl messze az igazságtól, hiszen elképzelhető, hogy e szavak alapja maga a spanyol habla (< ósp. fabla < lat. FÁBŬLA ’beszélgetés, társalgás’) ’beszéd’. Némely forrás szerint a blabla a franciában keletkezett ikresítéssel, amely ’mellébeszélés, halandzsa’ jelentésben került be több európai nyelvbe, köztük a magyarba is. Mindazonáltal ez az etimológia erősen vitatott, és valószínűbbnek tűnik, hogy egyszerű hangutánzó szóval állunk szemben. A hablaty eredetéről viszont sajnos semmilyen adat nem áll rendelkezésre, így ez is csak találgatás marad.

bodega (bodega)

Már az ókori rómaiaknak és a görögöknek is egyik kedvenc itala volt a bor, és a spanyolok továbbvitték a kultuszát. Így a spanyol bodega ’borospince’ is természetesen latin-görög eredetű, méghozzá a latin APOTHĒCA ’éléskamra, borospince’ (< ógörög ἀποθήκη, apothēkē ’tároló’) majdnem szabályos spanyol folytatója, a szó eleji a- lekopásával.

siló (silo)

A spanyolból elterjedt, ’takarmány tárolására szolgáló tartály vagy verem’ jelentésű szó, melynek végső forrása tisztázatlan. A legvalószínűbbnek a latin SĪRU(M) (< ógör. σῑ̆ρός, sīrós) ’verem’ tűnne, bár némi magyarázatra szorulna az [r] > [l] változás. Joan Coromines etimológus szerint elképzelhető, hogy az ókelta *sīlon ’mag’ szóból származik, s persze felmerült már a baszk zulo ~ zilo [sz-] ’lyuk, gödör’ is.

Siló, gabonatároló (Forrás: Pixabay.com)

tornádó (tronada)

Ennek a szónak a története felettébb érdekes. Eredeti alakja a spanyolban tronada ’mennydörgés’, a tronar (trueno) ’mennydörög’ igéből, amely a latin TONĀRE ’dörög’ igére vezethető vissza. A spanyol tronada az angolba tornado alakban került be, amely közvetítette a többi nyelvbe, majd az angol forma visszakerült a spanyolba is (hogy használják-e, más kérdés, én még nem hallottam). Jelenleg ez az etimológia tűnik elfogadottnak, míg régebben úgy tartották, hogy a régi spanyol tornar ’visszatér, megfordul’ (< lat. TORNĀRE) igével állhat kapcsolatban (ti. ’forgószél’).

hurrikán, orkán (huracán)

A tornádóról máris eszünkbe juthatnak a hasonló jelentésű és azonos eredetű hurrikán és orkán (’pusztító erejű szélvihar’) szavaink. Mindkettő a spanyol huracán [urakán] alakból terjedt el, melynek végső forrása a Haiti szigeti taíno nyelv. A magyarban mindkét szó német jövevényszó, azzal a különbséggel, hogy míg az orkán a hollandon keresztül került a németbe, addig a hurrikán valószínűleg közvetlenül a spanyolból.

vulkán (volcán)

Ha már a természeti jelenségeket nézzük, érdemes kitérni a vulkán ’tűzhányó’ szóra is, amely a magyar etimológiai szótárak szerint ebben a formában a spanyolban keletkezett. Végső forrása a latin Vŭlcānus, beszélt nyelvi (tárgyesetű) VŬLCĀNU, ’a tűz római istene’. Azonban a spanyolba nem kerülhetett közvetlenül a latinból, mert így *volcano ~ *vulcano alakot eredményezett volna (vö. olasz vulcano); a DRAE szerint a portugál volcão [vuɫkãu̯ᵐ] volt a közvetlen forrás (mai helyesírással vulcão). Nemzetközi szóként a franciából terjedt el, a magyarba elsősorban a német közvetíthette.

A guatemalai Fuego vulkán kitörése 2013-ban (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC by 3.0)

gerilla (guerrilla)

A legtöbbször Latin-Amerikával kapcsolatban hallhatjuk ezt a szót, melynek jelentése ’szakadár fegyveres csoport’, ’szabadcsapat’. A spanyol guerra [gérra] ’háború’ főnév kicsinyítőképzővel ellátott guerrilla [gerríllʲa] alakjából származik, amely francia közvetítéssel terjedt el. A spanyol (és olasz) guerra pedig végső soron germán eredetű (< *werra, vö. angol war). Mint látható, a szóban eredetileg két r-et találunk, az egyszerűsödés talán a francia, angol vagy német ejtésre vezethető vissza, illetve egyébként sem ritka az idegen szavakban szereplő hosszú mássalhangzók rövidülése.

aligátor (lagarto)

A krokodilféle hüllő nemzetközi elnevezése a spanyol (el) lagarto ’gyík’ jelentésű főnév módosulata az angolon keresztül, melynek végső forrása a latin LACERTU(M), azonos jelentésben. A rendhagyónak tűnő -CE- > -ga- változás közvetlenül egy beszélt latin *LACARTU(M) alakváltozatra mutat vissza.

flamingó (flamenco)

Az állatoknál maradva, e madárnév forrása a spanyol flamenco ’flamand’, ’flamingó’, illetve ’flamenco [folklór]’, amely a holland Vlaming ’flamand [ember]’ szóból származik; a magyarba német közvetítéssel került. Az azonban, hogy az eredetileg ’flamand’ jelentésű spanyol szóból hogyan keletkezett a madár, illetve az andalúziai cigányok által elterjesztett folklór neve, bizonytalan. (Bár a DRAE mindhárom jelentést ugyanazon szócikk alatt tárgyalja, igazából nem teljesen biztos az sem, hogy az utóbbinak egyáltalán van-e köze etimológiailag az előbbi kettőhöz.)

nutria (nutria)

S még egy állatnév, amely ismerős lehet a hamis barátokról szóló korábbi témából, jelentése ugyanis a legtöbb spanyol nyelvjárásban és a köznyelvben is ’vidra’. Forrása a spanyolban a latin LUTRA ’vidra’ egy népies módosulata (vö. lutria). A szót vélhetően az Argentínában használt jelentésével – ti. ’hódpatkány, mocsári hód’ – vettük át (a német közvetítésével), amely e rágcsálóféle természetes élőhelyének legnagyobb részét teszi ki.

Nutria, más néven hódpatkány vagy mocsári hód (Myocastor coypus) (Forrás: Pixabay.com)

hidalgo (hidalgo)

Ez a szó már átcsúszik abba a kategóriába, amit én inkább idegen szónak érzek, s csak a spanyolokkal összefüggésben használatos. Viszonylag gyakori előfordulása miatt szerepel csak itt. Az hidalgo [idálgo] a szegényebb spanyol nemesek jelzője volt a középkorban, akik bizonyos kiváltságokat élveztek. Az hijo de algo ’valaki ~ valami fia’ kifejezés összevont alakja. A régi spanyolban előfordult hijodalgo (hijo d’algo), fidalgo, fijodalgo (fijo d’algo) alakokban is. (Az hijo [ícho] az óspanyol fijo [fízso > hísʲo] formán keresztül a lat. FĪLIU(M) ’fiú’, az algo pedig az ALIQUOD ’valaki, valami’ szóra vezethető vissza.)

torreádor (toreador)

Szintén a spanyol kultúrával kapcsolatos idegen szó: ’a bikaviadal szereplője’. A spanyol toreador (egy r-rel; a magyar alakban a dupla -rr- eredete nem világos) szó átvétele, ahol a torear ’bikával küzd’ ige -dor (< lat. -TŌR) névszóképzővel ellátott alakja. Az ige végső forrása a toro (< beszélt lat. TORU(M) < lat. taurus) ’bika’ főnév. Mindazonáltal a toreador szót a mai spanyolban nem használják, azonos jelentésben a torero használatos. Ugyanakkor a játék főhőse, aki a bikát a végén megöli, a matador, a matar ’megöl’ igéből, amely valószínűleg a lat. MACTĀRE ’levág, feláldoz’ félművelt folytatása.

tangó (tango)

Az argentin eredetű, erotikus töltetű tánc nevének eredete bizonytalan. Két elképzelés jöhet szóba: az egyik szerint egyszerű hangutánzó szó (ezt adja meg a DRAE is), vagy lehetséges, hogy a régen ’megérint’ – ma ’megszólaltat [húros vagy ütőhangszert]’, ’penget’ – jelentésű tañer (< lat. TANGERE) ige egyes szám első személyű régies tango (ma taño) alakjából önállósult főnév.

szieszta (siesta)

Eredetileg nem szerepelt a listán, de egyre gyakoribbnak tűnik, így talán elfogadhatjuk, hogy már ez is magyar szó. Szintén a spanyolból terjedt el ’délutáni pihenő, rövid munkaszünet’ jelentésben, ami a mediterrán országokban bevett szokás. (Megjegyzendő, hogy spanyolos ejtése [szjeszta], az első szótagban kettőshangzóval, tehát nem az [i]-t hangsúlyozzák.) Végső eredete a latin SĔXTA [HŌRA], vagyis a ’hatodik [óra]’ (a napfelkeltétől számítva), azaz ’dél’. Érdekesség, hogy a spanyolban mégsem a szó népnyelvi alakja maradt fenn sorszámnévként (a történeti korpuszban egyáltalán nem is szerepel így), hanem a művelt eredetű sexto, -ta folytatódott ’hatodik’ jelentésben.

A cicának is jár... (Forrás: Pixabay.com)

pasztilla (pastilla)

A spanyolból elterjedt nemzetközi szó, eredetileg a pasta ’tészta’ kicsinyítő képzős alakja, az azonos latin PASTA szóból, amely a latinban ógörög jövevényszó. A magyarba vélhetően német közvetítéssel jutott el. Egyes szerzők ugyanakkor a hasonló jelentésű klasszikus latin pastillus alakot tartják kiindulási forrásnak, amely minden bizonnyal szintén a latin pasta származéka.

pláza (plaza)

Végül egy egészen új szóval zárnám a listát. A pláza vagy plaza – többnyire tulajdonnevekben, mint Duna Plaza –, azaz ’bevásárló- és szórakoztató-központ’ forrása a spanyol plaza [plásza] ’tér’, amely a népi latin PLÁTEA [plácja] ’széles utca, udvar, tér’ alakra vezethető vissza, ez pedig az ógörög πλατεῖα (plateía) ’széles út’ átvétele. A főterek a piaccal az ókorban és a középkorban a városok kereskedelmi központjai voltak; kialakításukat máig őrzik a hispán országokban a plaza mayorok. Modern szóként a mai bevásárlóközpontokra az angolban kezdték el használni, az 1922-ben, Kansas Cityben (Missouri) a spanyol főterek mintájára épült Country Club Plaza üzleti negyed nyomán.

A lista nem teljes – nem is lehetne az, a bevezetőben leírtakra tekintettel – de természetesen, ha valakinek még eszébe jut valamilyen gyaníthatóan spanyol eredetű szó, írja le a hozzászólásában!

Que/cual és el/la/lo que/cual – hogy használjuk őket?

Sok gondot szokott okozni a spanyolosoknak, hogy mikor kell a que, és mikor az el que, la que, lo que, los que, las que, illetve el cual, la cual, lo cual, los cuales, las cuales vonatkozó névmásokat használni. Látszólag tényleg nagy a káosz, a valóságban azonban természetesen ez sem olyan bonyolult, csupán egy kis rendszerezésre van szükség.

Mindenekelőtt ne felejtsük el, hogy a que és a cual nem ugyanazok, mint a qué és a cuál kérdő névmások, amelyekkel már foglalkoztam korábban (eredetük persze azonos, mindegyikük a latin QUĬD és QUALE folytatása). A nemben és számban ragozhatatlan que alapvetően két eltérő szófajt képvisel: egyrészt vonatkozó névmás, másrészt kötőszó, mindkét esetben több jelentéssel. A számban variálható cual, cuales szintén lehet vonatkozó névmás, illetve határozószó, de használata sokkal korlátozottabb. Nézzük meg, mikor és hogyan használjuk őket, s mielőtt még szó érné a ház elejét, előrebocsátom, hogy a legtöbb béna példa a DRAE-ból származik. :-)

A que és cual, cuales mint vonatkozó névmások

A que „univerzális” vonatkozó névmás, gyakorlatilag szinte bármit jelenthet, amit valamilyen magyar vonatkozó névmással lehet fordítani: ’aki(t)’, ’ami(t)’, ’amely(et)’, ’ahol’, illetve ’amikor’. A többi vonatkozó névmással ellentétben azonban ebben a funkcióban a que önmagában nem állhat, vagyis mindig valamilyen (közvetlen) főnévi előzményt kíván: el libro que estás leyendo ’a könyv, amelyet (amit) olvasol’, el día que llegaste ’a nap, amikor (amelyen) érkeztél’, en el lugar que estés ’azon a helyen, ahol csak vagy’; de nem lehet például olyat mondani, hogy Es muy bueno *que haces ’nagyon jó, amit csinálsz’, mivel nincs főnévi előzmény. Ezzel szemben az ún. összetett vonatkozó névmások, amelyek a határozott névelő és a que kapcsolatából állnak, az el que (hímnem), la que (nőnem) ’(az,) aki(t)/amely(et)’ – többes számuk los que és las que –, valamint lo que ’ami(t)’ (semlegesnem), viszonylag önállóak a mondatban (nem kell, hogy megelőzze őket valamilyen főneves szerkezet), ezeket használjuk kijelölésnél és általában elöljárószóval is.

Ahogy a mutató névmásoknál, itt is igaz az, hogy míg a hím- és nőnemű alakok mindig konkrét főnévi előzményre utalnak, a semlegesnemű lo que teljes névszói kifejezésre, azaz általában tagmondatra, mondatra, szövegrészre. A különbség tehát pontosan ugyanaz, mint ami a magyar irodalmi nyelvben az ’amely(ek)’ és az ’ami’ között van. A fenti példamondatunk tehát helyesen Es muy bueno lo que haces. További példák az összetett vonatkozó névmások használatára kijelölő szerepben: La que está en la foto, es mi amiga ’Aki a fényképen van, a barátnőm’; ¿Es el castellano o el gallego, el que usas más? ’A kasztíliai, vagy a galiciai az, amelyet többször használsz?’ Ebben a mondatban szintén helytelen lenne az el que helyett csak a que használata, hiszen az utóbbi nem lát el kijelölői funkciót, vagyis csak a közvetlen előzményére, a gallego főnévre vonatkozna, így pedig nem lenne értelme a mondatnak – hiszen így tulajdonképpen meg is válaszoltuk, amit kérdeznénk (ti. az ¿Es el castellano o el gallego que usas más? jelentése kb. ’A spanyol az, vagy a galiciai, mely utóbbit többet használod?’ lenne). Az összetett vonatkozó névmások elöljárós használata elterjedt abban az esetben, amikor egyébként nem lenne szükséges a kijelölés, azonban nem kötelező érvényű: La casa en (la) que vivimos ’A ház, amelyben élünk’.

Az el cual, la cual, lo cual, los cuales, las cuales hasonló funkciót tölt be, mint a que-vel alkotott összetett vonatkozó névmások, azzal a különbséggel, hogy ezek – rendhagyó módon – hangsúlyosak, tehát azokban az esetekben használatosak, amikor az előzményt ki akarjuk hangsúlyozni: Esa era su opinión, de lo cual no disiento ’Ez volt a véleménye, amitől nem állok el’ (itt a lo cual tehát nem az opinión főnévre, hanem a teljes előző tagmondatra vonatkozik); Tuvo cuatro hijos, al más joven de los cuales he conocido yo ’Négy fia született, akik közül a legifjabbat ismertem (meg) én’.

(Forrás: El Mexicano)

A cual, cuales önállóan – névelő nélkül – hasonlító vonatkozó névmásként (pronombre correlativo) funkcionál, általában a tal, tales névmásokkal párban, az ’amilyen (... olyan) ~ ahogy (... úgy)’, jelentésben: Cuales palabras te dicen, tal corazón te ponen ’Amilyen szavakkal illetnek, irántad oly szívvel éreznek’ (mondás); Cada cosa sin engaño se muestra cual es ’Minden dolog csalás nélkül mutatja önmagát’ (mondás); tal cual ’úgy, ahogy’ [kevésbé, közepes mértékben].

A cual – ma már csak az irodalmi/költői, illetve a választékos nyelvben – előfordulhat továbbá vonatkozó határozói szerepben, ez esetben a como ’mint, ahogy’ határózószóval egyenértékű: Pronto nos hemos de ver los dos cual (como) deseamos ’Hamarosan látnunk kell egymást kettőnknek, ahogy kívántuk’; Traía el aire grave, cual si (como si) fuese a tratar de negocios ’Komoly hangulatban volt, mintha üzletről akart volna tárgyalni’.

A que mint kötőszó

A que a másik fő funkcióját tekintve kötőszó, amelynek szintén többféle jelentése lehetséges a szövegkörnyezettől függően. Tekintsük át az alábbiakban, hogy melyek a legáltalánosabbak.

Leggyakoribb jelentése ’hogy’, azonban a magyarral ellentétben a mai spanyolban, amennyiben alanyi vagy tárgyas alárendelt mellékmondatot vezet be, nincs vessző a ’hogy’ előtt: Quiero que estudies ’Azt akarom, hogy tanulj’; Recuerda que eres mortal ’Emlékezz, hogy halandó vagy’; Es imposible que lo olvide ’Lehetetlen, hogy elfelejtse(m)’; Tanto rogó, que al fin tuve que perdonarle ’Annyira könyörgött, hogy a végén meg kellett bocsátanom neki’.

Gyakori szerepe még, hogy „főmondat nélküli mellékmondatokat” vezet be, általában kötőmódú igével; tipikusan ilyenek a kívánságot, óhajt kifejező, felszólító jellegű mondatok. Az ilyen esetekben nem fordítjuk magyarra a que kötőszót: Que vengas pronto ’Gyere hamar’ (szó szerint: ’Hogy jöjj hamar’); Que te diviertas ’Érezd jól magad’ (szó szerint: ’Hogy szórakozz’); ¡Que sea yo tan desdichado! ’Hogy én ennyire szerencsétlen legyek!’.

Összehasonlító kötőszóként középfokú melléknévvel, illetve a más (< lat. MAGIS) ’inkább’ és a menos (< lat. MĬNUS) ’kevésbé’ szavakkal jelentése ’mint’: Más quiero perder la vida que la honra ’Inkább akarom elveszteni az életem, mint a becsületem’; Pedro es mejor que tú ’Péter jobb, mint te’.

Tagadó mellékmondatban az y ’és’ kötőszónak felel meg, de ellentétes – s egyfajta nyomatékosító – értelemben (’és nem’, ’nem pedig’): Justicia pido, que no gracia ’Igazságot kérek, és nem kegyelmet’; Suya es la culpa, que no mía ’Az ő bűne [Övé a bűn], nem pedig az enyém’. A sí ’igen’ és a no ’nem’ határozószókkal nyomatékósító szerepű: Sí que lo haré ’Igenis meg fogom csinálni [azt]’; No, que no lo haré ’Nem, (és) nem fogom megtenni’. Ismétlődő igealakok közé ékelődve gyarapító szerepű: dale que dale ’rajta, rajta’ (szó szerint: ’adj neki, adj neki’); va que va ’megy, megy’, ’megyeget’.

Szintén helyettesítheti a porque ’mert’, pues ’hát, hiszen’ okhatárózói kötőszókat: Lo hará, sin duda, que ha prometido hacerlo ’Megteszi, kétségtelen, hisz megígérte, hogy megteszi’. Ugyanitt említendő még az es que (szó szerint: ’az van, hogy...’) kifejezés, amellyel sokszor találkozhatunk a kötetlen nyelvben. Ennek jelentése ’ugyanis’, ’tudniillik’, ’az a helyzet’: No lo compro, gracias. Es que no me gusta ’Nem veszem meg, köszönöm. Ugyanis nem tetszik’; ¿Está Inés? – No, es que está enferma ’Itt van Ágnes? – Nem, tudniillik beteg’. (A kifejezés valószínűleg a la razón / el motivo es que ’az az oka, hogy ...’, la verdad es que ’az az igazság, hogy...’ stb. magyarázó szerkezetek rövidüléséből önállósult.)