Az arabok és a spanyol: három elterjedt tévhit

Az Ibériai-félszigeten majdnem 800 évig tartó arab uralom kapcsán sokakban felmerült már, hogy a spanyoloknak ma arabul „kellene” beszélniük. A muzulmán hódítók 711-ben kötöttek ki a mai Gibraltár közelében a berber származású Táriq ibn Zijád vezetésével, akiről a terület később a nevét is kapta (arabul جبل طارق Dzsabal Táriq, azaz ’Táriq hegye’), szétverték a Nyugati-gót Királyságot, s egészen 1492-ig, Granada visszafoglalásáig a félszigeten maradtak.

A granadai Alhambra. A név forrása az arab al-hamrá (الْحَمْرَاء), jelentése ’a vörös [erőd]’. (Forrás: Pixabay.com)

A spanyolok ma mégsem arabul beszélnek – sőt, a szókincset ért hatásokon kívül semmilyen más nyoma nincs ennek a sémi nyelvnek a félszigeti nyelvváltozatokban. Az alábbiakban három ismert tévhit és cáfolatuk olvasható a spanyol és az arab nyelv kapcsolatáról.

Az Ibériai-félszigeten 700 éven át arabok uralkodtak. Hogy lehet akkor az, hogy ma nem az arab minden spanyol anyanyelve?

Egyrészt érdemes tudni, hogy a félszigeten ma beszélt újlatin nyelvek mindegyike az északi peremvidékekről származik, ahová az arabok – pontosabban mórok – nagyon el sem jutottak, uralmuk sem tartott ott sokáig. Másrészt az, hogy történik-e nyelvcsere, nem attól függ, hogy mennyi ideig volt jelen adott népcsoport egy területen: sokkal inkább a kulturális motiváltságnak van jelentősége. Ráadásul a félszigetet megszálló észak-afrikai muzulmánok az ott lévő (akkor épp a gót birodalomhoz tartozó) romanizált népesség többmilliós lélekszámához képest nagyon kevesen, még százezren sem voltak, s valójában alig volt közöttük arab (többnyire csak a vezetőik). Habár az arab volt a „hivatalos nyelv”, a lakosság a mindennapi érintkezésben továbbra is saját (új)latin nyelvjárásait használta. Ezek összefoglaló elnevezése a mozarab („arabizált [latin]”), amelynek emlékei arab ábécével írt versekből maradtak ránk. Ez az ódélspanyol dialektuscsoport nagyon közel állt a régi aragóniai és kasztíliai nyelvjárásokhoz, amelyek aztán a többi északi nyelvjárással együtt a Reconquista során kiszorították.

Bár Madrid neve középkori arab szövegekben tűnik fel először „Madzsrít” formában, valószínűbb, hogy a latin matrix, -īce(m) újlatin változatáról van szó. (Kép: polgármesteri hivatal épülete, korábban postapalota. Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szókincs tizedét valóban arab szavak alkotják?

Ez így nem igaz. A Reconquista idején a területet a muzulmánoktól visszahódító, északról érkező kasztíliaiak valóban sok arab szót átvettek a mozarab nyelvjárások közvetítésével, de ezek többsége az arab uralom fokozatos visszaszorításával hamar el is tűnt (Bölcs Alfonz idején számos latin jövevényszót honosítottak meg a pótlásukra). Eleve problémás ezt számokban kifejezni, hiszen egy nyelv szókincsének mérete nem határozható meg és állandó változásban is van. A 10% még így is elég nagy túlzás. A köznyelvben a spanyol sem használ sokkal több arab jövevényszót, mint más európai nyelvek (a mindennapi szókincs több mint 95%-a latin eredetű), gyakoriságuk a germán jövevényszavakéval mérhető össze. Amiért mégis úgy tűnhet, hogy a spanyolban rengeteg az arab jövevényszó, az az, hogy az arab al-, a- névelővel együtt vették át őket szájhagyomány útján a helyi arab nyelvjárásból (hiszen az újlatin anyanyelvű lakosság nem tudta, hogy az névelő), jellegzetes hangzást kölcsönözve e szavaknak: pl. algodón ’pamut’ (vö. angol cotton), almacén ’raktár’, amely eredetét tekintve a magazin szó megfelelője, azúcar ’cukor’ (ld. angol sugar) és így tovább.

A spanyol torokhangok – írásban j és g – tényleg az arabból származnak?

Tévedés. A mai (sztenderd) spanyol [ch] hang (nemzetközi fonetikai átírásban: [x]) nyelvtörténeti időben mérve nem régi fejlemény, a 17. század előtt nem létezett. A korábbi zöngétlen palatális réshang „hátrébb csúszásából” adódott, amelyet ugyanakkor az óspanyol [s] és [zs] hangok egybeesése eredményezett. A változást belső szerkezeti okokra vezetik vissza. A 15. századi spanyolban még meglévő magyar [s]-szerű mássalhangzó ejtése túl közel volt az s betűvel jelölt lágy [sz] hangéhoz, ami sok félreértést okozott volna. Azért, hogy ez ne történjen meg, ezt az [s] hangot a beszélők egyre hátrébb képezték, míg végül a mai veláris [ch] lett belőle. Természetesen az arab jövevényszavakban lévő mai j [ch] is egy régebbi [s] vagy [zs] hangból származik, semmi köze az arab torokhangokhoz, amelyeknek egyébként a mai spanyolban vagy néma h, vagy olykor f felel meg.

Az arab uralom hatása legfőképpen az építészetben mutatkozik meg. (Forrás: Pixabay.com)

Megjegyzendő továbbá, hogy a mai félszigeti spanyolban, leginkább a Madridban és vonzáskörzetében jellemző „arabos” torokhangok (fonetikai átírásban [χ]: mint a jota, gente szavak kezdőhangja; ill. ennek zöngés párja, legjobban a „raccsolt r”-re emlékeztető [ʁ]: pl. az algo, pagar szavak g-je) pedig már modernkori helyi újítások, így végképp semmi közük nem lehet az arab nyelvhez.

Ha valaki szeretne kicsit jobban elmélyedni a témában, ebben a negyedórás angol nyelvű videóban bővebben is kifejtésre kerül a spanyol és portugál nyelveket ért arab hatás, rövid történelmi ismertetéssel és valós szókincsbeli példákkal.

Minden út Rómába vezet – de van-e legrövidebb?

Római mérföldkő (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Különösképpen az újlatin nyelvek útjára igaz ez, de nyilván egyik sem teljesen egyenes. Régebben már szó volt arról, hogy miért nehéz azt megállapítani, hogy egy újlatin nyelvváltozat mennyire áll közel egy másikhoz, vagy magához a latinhoz. Olvasónk, Éva az alábbit állította erről egy korábbi cikkhez írt facebookos hozzászólásában (kiemelések tőlem):

A spanyol eleve közelebb áll a latinhoz, mint bármelyik másik újlatin nyelv, ennek oka azonban nem csak a fejlődése, hanem a hagyományőrző, nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika [szókincs – a szerk.]

A mondatban két dolog szerepel: az egyik a nyelv természetes változása („fejlődése”, ahogy olvasónk fogalmaz), a másik pedig a mesterséges, nyelvművelői beavatkozás („nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika”). Éva bölcsész, szakterülete a középkori irodalom kutatása, így nem meglepő, hogy nyelvművelői oldalról közelíti meg a kérdést.

A két dolgot azonban el kell különítenünk. Amikor a nyelvtörténészek a nyelv természetes változását vizsgálják, akkor azok az elemek lesznek a meghatározó mérföldkövek, amelyeket a beszédben folyamatosan használtak – hiszen változni is csak az tud, amit az anyanyelvi beszélők szüntelenül használnak. A beszéd útján örökölt legalapvetőbb szavakból lehet a nyelvre jellemző rendszeres hangváltozásokat is leírni. Ilyenek lehetnek például az egyszerű számnevek, személyes névmások, a leggyakoribb igék, természeti elemek, jelenségek stb. Azok a szavak ellenben, amelyeket a művelt, írni-olvasni tudó réteg (ne feledjük, a középkorról beszélünk!) vezetett be a klasszikus latinból történő közvetlen kölcsönzéssel, nem árulnak el semmit a nyelv természetes változásairól, mivel nem tartoztak a beszélők aktív szókincséhez (hiszen ellenkező esetben nem kellett volna „átvenni” őket a latinból), ezért nagyon nem is változhattak meg. Spanyol szakkifejezéssel ezek az ún. cultismos, azaz műveltségi eredetű szavak, szemben a beszéd útján folytonossággal örökölt szavakkal (palabras heredadas vagy patrimoniales).

A természetes úton örökölt elemek alapján nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a spanyol bármelyik másik újlatin nyelvnél közelebb állna a latinhoz. Vannak persze újlatin nyelvek, amelyek esetében nem kérdés, hogy jobban eltávolodtak a latintól, mint a spanyol (leginkább a francia és a többi galloromán nyelv, főként a szavak erős lerövidülése, az igeragozás leegyszerűsödése és a szórend jóval kötöttebbé válása miatt), azonban a spanyol hangváltozások között is vannak lényeges újítások (például a – többi nyugati újlatin nyelvváltozattal közös – magánhangzók közötti /p t k/ > /b d g/ gyengülés, amelyre szemléletes példa az APOTHĒCA > bodega ’borospince, italbolt’), és az sem elhanyagolható, hogy a kb. 15. századig még leginkább az olaszéval összevethető bonyolultságú spanyol mássalhangzórendszer a 16–17. század folyamán lényegesen leegyszerűsödött. (Ezért állt elő az a furcsa helyzet, hogy noha a mai spanyol hangzókészlet közelebb áll a klasszikus latinéhoz, mint a többi újlatin nyelvé, ez csupán véletlen, nem pedig a latin állapot közvetlen folytatása.) Ha az alaktant nézzük, főleg az igeragozásban a spanyol eléggé konzervatív, még az olaszhoz viszonyítva is, de nem jobban, mint pl. a galiciai vagy a szardíniai. Ugyanez elmondható a szókincséről is, amelyben viszont a portugállal és a románnal(!) osztozik, ha a latin örökséget nézzük.

Római híd Méridában a Guadiana folyón (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az írott nyelvből átvett szavak hangalakját valóban a spanyol őrzi a legjobban: ezekben változatlanul maradtak például azok a mássalhangzó-torlódások, amelyek a beszédben leegyszerűsödtek, átalakultak: pl. SĔPTEM és OCTO > siete ’7’ és ocho ’8’, de: séptimo ’7.’ és octavo ’8.’, amelyek már művelt eredetűek (< séptĭmus, octāvus). Azonban tartsuk szem előtt, hogy egyrészt e szavak egytizedét sem használják a mindennapi beszédben, a tanulatlan beszélők ráadásul sok műveltségi eredetű szót nem is ismernek. Vagyis összefoglalva röviden és nagyon leegyszerűsítve, a spanyol írott nyelvről tényleg elmondható lenne, hogy – a nyelvművelők tevékenységének hála – valamennyi újlatin nyelv közül a legközelebb áll a latinhoz, csak éppen az írott nyelvet nem is beszéli senki.

Angol–spanyol kölcsönös érthetőség?

Abban talán semmi új és meglepő nincs, hogy elég sok spanyol szó hasonlít – írásban – az angol megfelelőjére. Hogy ez mennyiben könnyíti a spanyol tanulását (lévén, hogy a legtöbben az angolt tanulják meg első idegen nyelvként), már más kérdés. Egyes fórumokon viszont van olyan is, aki nemcsak azt állítja, hogy a spanyol hasonlít az angolra, hanem odáig elmegy, hogy neki tanulás nélkül sikerül megértenie a spanyol szövegeket az angol alapján. Mi lehet ebből az igazság?

Először is, tisztázzunk valamit. Jóllehet, a nyelvtanulás szempontjából ez lényegtelen, de ha egészen precízen akarunk fogalmazni, akkor nem a spanyol hasonlít az angolra, hanem az angol a spanyolra (bár én nem mondanám, hogy hasonlítanának egymásra, na persze kérdés, mit nevezünk hasonlóságnak). Csalódást kell tehát okoznom azoknak, akik az angolt valamiféle különleges és mindenek felett álló nyelvnek tartják, ami nagy divat mostanság. De miért is mondom ezt? Nos, ezért:

Az angol szókincs eredet szerint (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Mint a szemléletes kördiagramon látható (és a nyelvtörténet iránt érdeklődők is bizonyára tudják), a mai angol szókincs túlnyomó része latin és újlatin (elsősorban francia) jövevényszavakból áll, és csupán a negyede (!) germán eredetű. A spanyol szókincs 90%-ban pedig – a latin természetes folytatásáról lévén szó – eredendően latin elemekből áll, tehát legfeljebb ezért hasonlíthatnak, nem pedig azért, mert spanyolban lenne sok angol szó.

Nyilvánvaló, hogy egy angolul íródott 100%-ban tudományos szövegben jó eséllyel csak a funkciószavak és néhány alapige lesznek germán eredetűek, a nagy többségük pedig valószínűleg latin-görög jövevényszó – ilyen esetben még hihető is lenne, hogy egy ugyanilyen jellegű spanyol szöveg nagyjából érthető csupán angoltudás alapján. Legfeljebb ennyi igazságtartalma van az efféle állításoknak, de ez is kizárólag az írott nyelvre vonatkozik, mivel az angol és a spanyol hangtanilag minden tekintetben meglehetősen eltérő. S természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy sokszor még a latin eredetű közös szavak is teljesen mást jelentenek vagy legalábbis másképp használatosak a két nyelvben.

Azt viszont én megnézném, hogy értené meg bárki is nulla spanyoltudással akár az olyan egyszerű kifejezéseket, mint a ¿Cómo estás? vagy a ¿De dónde eres? az angol How are you? és Where are you from? alapján. Márpedig az életben általában nem (csak) a tudományos szövegek megértésére van szükség. Igaz, elismerem, vannak kivételes zsenik, akik talán erre is képesek, de azért azt tanácsolnám mindenkinek, hogy a Gyakorikérdések.hu weboldalon megjelenő állításokkal bánjunk nagyon óvatosan!

Mennyire érthetőek kölcsönösen az újlatin nyelvek?

A mai témánk szintén olyan kérdést tár fel, mely sok érdeklődőt foglalkoztat. Mivel az itt leírtakhoz szorosan kapcsolódik két előző bejegyzés (Nyelv és nyelvjárás problematikája és Dialektuskontinuum és a makronyelv), érdemes ezeket is átolvasni, melyek részleteibe nem kívánok újból belemenni.

Forum Romanum (Róma, Olaszország). Itt kezdődött minden hajdanán...

A kölcsönös érthetőség olyan fogalom, melyet tudományos módon nem lehet meghatározni, hiszen meglehetősen nagy a szubjektivitása. Egyáltalán mit értünk ezen? A kölcsönös érthetőség két elkülönült nyelvváltozat közötti „átérthetőséget” jelent az anyanyelvi beszélőik részéről, azt feltételezve, hogy ez a másik nyelvváltozat tudatos tanulása nélkül fennáll. Ebből rögtön kiderül, hogy ilyen elvileg csakis akkor jöhet létre, ha a vizsgált két nyelvváltozat (értsd: nyelv vagy nyelvjárás) mind szókincsben – beleértve az azonos vagy hasonló jelentésű szavakat –, mind kiejtésben olyan mértékben hasonlít, hogy a másik nyelvváltozat beszélőinek nem okoz különösebb gondot a megértése. Ez általában – de nem minden esetben! – igaz az egy-egy nyelvhez tartozó nyelvjárásoknak vélt nyelvváltozatokra (pl. a magyar esetében), de kisebb mértékben előfordulhat különállónak vélt, közeli rokonságban lévő nyelvek között is. Ekkor viszont számos szubjektív tényező is bejön a képbe: a beszélő műveltsége, „nyelvérzéke” vagy nyelvi fantáziája, a szöveg bonyolultsága, a szövegkörnyezet stb., amelyek mind meghatározzák, hogy egy beszélő mennyire lesz képes megérteni egy hasonló nyelvváltozatot. Nyilvánvaló az is, hogy nemcsak hasonló kiejtés, szókincs, hanem nagyfokú nyelvtani hasonlóság is szükséges ahhoz, hogy a kölcsönös érthetőség különböző nyelvváltozatok között létrejöjjön. Meg kell különböztetni továbbá a kölcsönös érthetőségtől az ún. passzív kétnyelvűséget (ez általában a többnyelvű vagy regionálisan többnyelvű országokban lehetséges), amely azt jelenti, hogy az egyik nyelv beszélője azért érti a másikat, mert megtanulta, csak nem használja. Bár a passzív kétnyelvűség elősegíti a kölcsönös érthetőséget, valójában nem pontosan az utóbbiról van szó.

Az újlatin nyelvek nagyon hasonló nyelvtani szerkezettel és szórenddel bírnak, és az alapvető segédszavak (elöljárók, névelők, személyes névmások) is eléggé hasonlítanak. Az akadályt tehát főleg a szókincs és a kiejtés jelentheti, mely utóbbi viszont meglehetősen eltérő lehet, olykor még igen közeli rokonságban álló újlatin nyelvek között is. Az Ethnologue: Languages of the World című online is elérhető nyelvadatbázis számszerűsített adatokat szolgáltat az újlatin nyelvek közötti szókincsbeli egyezések mértékére százalékban kifejezve, melyek az alábbi táblázatban szerepelnek („rétoromán” alatt a Svájcban beszélt romans, „szárd” alatt a logudorói nyelvjárás értendő):

(Forrás: El Mexicano / Ethnologue.com)

A táblázatból látható, hogy a legmagasabb százalékos átlagértékkel az olasz rendelkezik, ami azt jelenti, hogy az olasz szókincsben található a legkevesebb – a többi nyelvben nem meglévő – idegen vagy sajátos elem; míg ez a mutató a román esetében a legalacsonyabb, vagyis a legkeletibb újlatin nyelv rendelkezik a legtöbb olyan jövevényszóval, illetve sajátos lexikális elemmel, mely a többi újlatin nyelvben nincs meg. Szintén megállapítható, hogy a legnagyobb mértékű szókincsbeli egyezéseket mutató három újlatin nyelv sorrendben az olasz, a katalán és a spanyol, vagyis az egykori Római Birodalom magját alkotó nyelvek, míg a perifériás területekre került francia, rétoromán, román és szárd nyelvek nagyobb mértékű eltéréseket mutatnak. Az idegen [=nem latin/görög eredetű] elemek eloszlását tekintve a francia rendelkezik a legtöbb germán, illetve kelta eredetű (4%), a román a legtöbb szláv (14%), és a spanyol a legtöbb arab (5%) jövevényszóval.

E tájékoztató jellegű adatok természetesen mégsem jelentik azt, hogy a legnagyobb szókincsbeli egyezést mutató nyelvek lennének kölcsönösen a legjobban érthetőek, hiszen már tudjuk, hogy a kölcsönös érthetőséget a nyelvek hangtani sajátosságai nagymértékben befolyásolják. Így hiába van pl. a francia és az olasz között 89%-os szókincsbeli egyezés, a meglehetősen eltérő hangrendszer miatt a beszélt francia nemcsak az olasz, hanem a többi újlatin nyelv beszélői számára is szinte teljesen érthetetlen; s ugyanezt lehetne mondani a portugál–spanyol viszonylatában is: hiába van a két nyelv között szintén 89%-os szókincsbeli egyezés, a beszélt portugál megértése – a portugáliai sztenderd nyelvváltozatot véve alapul – egy „gyakorlatlan” spanyol beszélő számára szinte lehetetlen. A helyzet ugyanakkor fordítva már nem feltétlenül igaz: a portugálok sokkal jobban megértik a beszélt spanyolt, lévén az kevésbé tér el az írott formától, vagyis a kölcsönös érthetőség lehet egyirányú is (bár igazság szerint ezt már nem is lehetne kölcsönösnek nevezni).

Mindent összevetve tehát azt kell megnéznünk, hogy melyek azok az újlatin nyelvek, amelyek viszonylag magas szókincsbeli egyezést mutatnak és hangtanilag is hasonlóak. Ha csupán a magánhangzók kiejtését és a hangsúlyt vesszük alapul, akkor a sztenderd nyelvváltozatok közül a két potenciális jelölt az olasz és a spanyol: e két nyelv fonetikailag is nagyon hasonló (a magánhangzókat minden helyzetben, még hangsúlytalanul is ugyanazzal a hangértékkel ejtik), azonban természetesen még ez sem jelenti azt, hogy minden körülmények között tökéletesen érthetőek lennének: a gyakorlatban az eltérő szóhasználat szabhat korlátot a kölcsönös érthetőségüknek. Mindazonáltal, az olasz és a spanyol anyanyelvi beszélők saját tapasztalatai is megerősítik, hogy ez a két nyelv érthető leginkább kölcsönösen valamennyi újlatin nyelv közül, és akár hosszabb ideig is el tudnak úgy beszélgetni egymással, hogy mindegyikük a saját anyanyelvét használja (lásd még az alábbi videó hozzászólásait). Ezekről a nyelvekről ugyanakkor elmondható az is, hogy írásban sokkal jobban érthetőek, mint élőbeszédben: elég csupán egyetlen újlatin nyelv magasabb szintű ismerete ahhoz, hogy az egyszerűbb szövegeket bármely másik nyelven megértsük.

Az újlatin nyelvek és kölcsönös érthetőségük
Érdekes tény továbbá, hogy az újlatin nyelvek viszonylag nagyfokú szókincsbeli hasonlóságát nem is feltétlenül a latinból örökölt szókincs, hanem inkább az utólag átvett, közös latin jövevényszavak (műveltségszók) nagy száma teszi lehetővé. Az örökölt szavak ugyanis olyan mértékű – eltérő – változásokon mehetnek keresztül a beszélők ajkán, hogy egy idő után felismerhetetlenné válhatnak: pl. latin FÉMINA (> *femna > *femra~hemra) > sp. hembra, APPLICĀRE > sp. rég. allegar > llegar, vagy pl. FĪLIU > ósp. fijo [ˈfiʒo] > [ˈhiço] > sp. hijo [ˈixo], olasz figlio [ˈfiʎʎo] stb. Nem véletlen, hogy a népies jellegű újlatin nyelvű szövegek (pl. népdalok) már sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem érthetőek – sőt, olykor még egyazon nyelv területi változatai esetén is nehezen. A műveltségszók jellemzője ugyanakkor, hogy nem, vagy csak részlegesen követték azokat a hangalaki változásokat, melyeken a beszélt nyelvi szavak keresztülmentek. Sokszor előfordul, hogy egy-egy szó beszélt úton öröklődik, hangalakilag megváltozik, majd újból átveszik az írott latinból más jelentésben, mely többé-kevésbé megőrzi hangalakját. Ily módon duplikátumok keletkeznek, a jelenséget pedig szóhasadásnak hívják (pl. APPLICĀRE > sp. llegar ’érkezik’ és aplicar ’alkalmaz’, vagy DÍGITU > sp. dedo ’ujj’ és dígito ’számjegy’ stb.).