Lasagna vagy lasagne?

Ha az olasz kerül szóba, akkor bizonyára mindenkinek a pizza vagy az egyéb ételspecialitások jutnak róla eszébe legelőször. Ilyen egy bizonyos olasz rakott tésztaféleség is, amelyet hol [lazannya]-ként, hol pedig [lazannye]-ként hallunk emlegetni. Vajon melyik a „helyes”? Van-e lényeges különbség köztük?

Bár volt már szó itt a blogon egy érdekes tésztaspecialitásról, de ezennel nem ígérek receptet, csupán nyelvi oldalról vizsgáljuk meg a kérdést. Noha olvasni néhol olyasmit, hogy „a lasagne kiejtése [lazannya]”, ez természetesen így nem igaz. Mi akkor a rejtély nyitja?

Több réteg tésztából áll...

Nos, egyszerűen arról van szó, hogy az olasz (le) lasagne egy nőnemű, többes számú alak, melynek egyes számú megfelelője a (la) lasagna. Az étel megnevezésére tehát mindkét forma helyes (az olasz etimológiai szótár például csak az egyes számú lasagna alakot hozza, s meg sem említi, hogy általában többes számban használatos; az olasz Wikipédiában viszont a többes számú, lasagne címmel szerepel a szócikk), bár a többes számú alak valóban elterjedtebb, valószínűleg azért, mert „több réteg tésztából” készül az étel. Az angolba (lasagna) és a spanyolba is viszont az egyes számú alak (lasaña) került át. Ránk van tehát bízva, hogy a lasagne [lazannye], vagy a lasagna [lazannya] alakot használjuk – arról viszont szó sincs, hogy a lasagne kiejtése [lazannya] lenne, vagy fordítva.

A szó eredetéről annyit kell tudni, hogy valószínűleg egy, a latin LÁGĂNUM ’lepény, palacsinta’ szóból származó feltételezett melléknévi alak, a *LAGÁNĔA kereszteződött a latin LÁSĂNUM ’edény, tál’ szóval (vagy inkább a belőle származó *LASÁNĔA melléknévvel).

Miféle nyelv a mirandai? – Az asztúriai-leóni dialektusok

Nemrég megjelent egy írás a Nyelv és Tudomány ismeretterjesztő hírportálon a mirandairól, mint „Portugália második hivatalos nyelve”. Itt egyből tisztázni kell egy félreértést, ugyanis a cikkben is hivatkozott 1999. január 29-ei törvény csak a „mirandai közösség nyelvi jogainak hivatalos elismeréséről” szól, és egy szóval sem mondja ki, hogy ez hivatalos nyelv, csupán elismeri a nyelv művelésének és terjesztésének jogát (nem keverendő tehát a „hivatalos nyelv” és a „jogilag elismert nyelv” fogalma, az utóbbi csak annyit mond, hogy egy adott nyelvváltozatot elismernek önálló nyelvként, és támogatják a használatát, mint jelen esetben). De mi is az a mirandai nyelv pontosan, és eddig miért nem hallottunk róla? Természetesen nem célom ugyanazt leírni, ami a nyest.hu cikkében olvasható, inkább vizsgáljuk meg a kérdést egy kicsit más megközelítésből.

Három idős úr régi élményeiről mesél anyanyelvén
Pár évtizeddel ezelőtt még csak néhány újlatin nyelvet ismertünk (többnyire csak franciáról, olaszról, portugálról, románról és spanyolról hallhattunk), ma viszont már néhány tucat létezik. Hogy lehet ez? Nyilván nem arról van szó, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi új nyelv alakult ki, hanem arról a jól ismert problémáról, amely a nyelv és a nyelvjárás elkülönítésével kapcsolatos. Az újlatin nyelvek ugyanis nyelvjárási folytonosságot (ún. dialektuskontinuumot) képeznek, vagyis nincsenek éles határok az összefüggő területeken beszélt egyes nyelvváltozatok között: csupán önkényes politikai döntés kérdése, hogy egy-egy nyelvváltozatot mikortól kezdve tekintünk külön nyelvnek, vagy ha nem tekintjük külön nyelvnek, akkor melyik nyelv nyelvjárásai közé soroljuk. Vagyis ezek a nyelvváltozatok (akár nyelveknek, akár nyelvjárásoknak nevezzük őket) mindig is léteztek, csak éppen régebben nem ismerték el őket önálló nyelveknek. A tudomány viszont fejlődik, és a nézetek is változnak.

Mint ahogy szó volt róla egy korábbi témában, az Ibériai-félszigeten egészen az 1970-es évekig csak három nyelvet ismertek (el): a spanyolt, a portugált, valamint az egyértelműen elkülöníthető, nem indoeurópai baszkot. A katalán, a galiciai, illetve az asztúriai-leóni (asturleonés), a navarrai-aragóniai (navarroaragonés) nyelvváltozatok azelőtt csak nyelvjárásoknak számítottak (az asztúriai-leóni és az aragóniai dialektusokat sok spanyol nyelvjáráskutató mindmáig csak a „spanyol nyelvet alkotó nyelvjárásoknak” tekinti, a kasztíliaival együtt, mint az irodalmi nyelv alapja).

A latin köznyelv helyi változataiból kialakult asztúriai-leóni dialektusok a középkori Leóni Királyság (Reino de León) egyik legjelentősebb nyelvét alkották – ebben az értelemben sokszor csak leóniként említik – a régi galiciai vagy óportugál (galaicoportugués) és a kasztíliai mellett (1230-ig ugyanis Galicia és Kasztília is a Leóni Királysághoz tartozott); a hivatalos nyelv természetesen a latin volt. Kasztília későbbi felemelkedésével és a Reconquista előrehaladtával a kasztíliai fokozatosan háttérbe szórította a szomszédos nyelvváltozatokat, így az asztúriai-leónit is, amelynek változatait ma már csak nem egészen 150.000 ember beszéli anyanyelvként (a legtöbben Asztúriában).

Az Ibériai-félsziget államai 1037-ben (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A ma beszélt aszturleóni nyelv (saját nevén asturllïonés) természetesen kölcsönösen érthető a kasztíliaival (ami egyébként a félszigeten beszélt újlatin nyelvekre általánosságban is igaz, sokkal inkább, mint például az olasz nyelvjárásokra). A spanyollal ellenétben, de a galiciaihoz hasonlóan megőrizte a szókezdő latin [f] hangot (amelyet a keleti nyelvjárásokban [h]-hoz hasonlóan ejtenek, mint a régi kasztíliaiban), valamint a különböző latin mássalhangzócsoportok palatalizációjából létrejött [lj] > [j] és [s] hangok is megmaradtak, és nem fejlődtek [ch]-vá, ahogyan a kasztíliaiban. Az utóbbihoz hasonlóan a latin rövid (nyílt), hangsúlyos Ĕ és Ŏ magánhangzók ie és ue ~ uo kettőshangzókként folytatódnak, a spanyoltól eltérően még palatális – vagy egykor palatális – hangok előtt is (pl. lat. FŎLIA > fueya, vö. sp. hoja). Megkülönböztető sajátossága viszont, amelyben eltér mind a kasztíliaitól, mind a galiciai–portugál nyelvváltozatoktól is, hogy palatalizálta a szókezdő [l]-et (pl. lat. LĬNGUA > llingua [ljingwa], vö. sp. lengua, gal. lingua, port. língua), ami viszont a katalánra jellemző még (llengua).

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Területi változatait illetően három fő nyelvjáráscsoporttal rendelkezik: keletivel (oriental), középsővel (central) és nyugatival (occidental). A keletit és a középsőt főként az Asztúriai Hercegség (Principado de Asturias, aszturleóni: Principáu d’Asturies) spanyol autonóm közösségben, illetve a környező területeken beszélik, ezért e változatokra általában „asztúriai nyelv”-ként (spanyol: asturiano vagy bable; aszturleóni: l’asturianu vagy llingua asturiana) utalnak, amely 1980 óta nyelvi akadémiával (Academia de la Llingua Asturiana) is rendelkezik. A legkeletibb, kantábriai nyelvjárás vagy montañés (’hegyi’) már átmenetet képez a kasztíliai és a kelet-asztúriai között, így egyes nyelvészek az aszturleóni, míg mások a kasztíliai nyelvjárásai közé sorolják – nyelvi identitásuk és nézeteik függvényében. A nyugati vagy leóni (spanyol: leonés, aszturleóni: llïonés) nyelvjáráscsoportot Asztúria nyugati részén kívül Kasztília és León (Castilla y León) autonóm közösség északnyugati sávjában, illetve a Portugália északkeleti csücskében lévő Miranda de Douro [miranda dü dóru] (spanyolul Miranda del Duero, mirandai: Miranda de l Douro) városában használják. Ez utóbbi, portugál fonetikai hatástól érintett, mintegy 5–15.000 becsült anyanyelvi beszélővel rendelkező leóni nyelvjárás a mirandai (saját nevén mirandés vagy lhéngua mirandesa), amelyet a portugáliai jogi szabályozás önálló nyelvként ismer el, és támogatja is a terjesztését, oktatását. Az aszturleóni nyelvjárások felosztását a jobb oldali ábra szemlélteti (spanyolul).

Aki valamennyire ismeri a spanyolt, annak úgy hangozhat a mirandai, mintha portugál akcentussal beszélnének spanyolul. Felületes egyszerűsítéssel tulajdonképpen erről van szó – ahogy a galiciai esetében is mondhatnánk, hogy „spanyol kiejtéssel beszélt portugál” –, de természetesen ez tudománytalan megközelítés, hiszen mint már tudjuk, a jól ismert „nagy” nyelvek is mind valamilyen nyelvjárásból alakultak ki, amelyek önálló nyelvi státusz szintjére emelkedtek. Vagyis valójában az Ibériai-félszigeten beszélt valamennyi újlatin nyelv(változat) önálló latin nyelvjárás volt egykor, tehát ha nevezetesen a mirandaiból és a galiciaiból csináltak volna „nagy nyelv”-eket, és nem a spanyolból és a portugálból, akkor most a spanyolt és a portugált a mirandaihoz és a galiciaihoz hasonlítgatnánk, és nem fordítva.

De hogy az „unalmas fejtegetés” helyett valami szórakoztató és érdekes is legyen a témában, az alábbi videón hallhatjuk is a mirandai nyelvet a Galandum Galundaina nevű folklóregyüttes előadásában. A dal címe Fraile cornudo, azaz ’Felszarvazott testvér’. (Szöveg és fordítás a videó alatt.)

Galandum Galundaina: Fraile cornudo

Fraile cornudo, echa-te al baile que te quiero ver beilar saltar i brincar i andar por l aire Esta ye la tonadica de l fraile Esta ye la tonadica de l fraile Busca cumpanha que te quiero ver beilar saltar i brincar i andar por l aire Esta ye la tonadica de l fraile Esta ye la tonadica de l fraile Deixa-la sola que la quiero ver beilar saltar i brincar i andar por l aire Esta ye la tonadica de l fraile Esta ye la tonadica de l fraile

Felszarvazott testvér, táncra fel Mert látni akarlak táncolni Ugrálni és szökdécselni S a levegőben járni Ez a testvér dalocskája Ez a testvér dalocskája Keress társat Mert látni akarlak táncolni Ugrálni és szökdécselni S a levegőben járni Ez a testvér dalocskája Ez a testvér dalocskája Engedd el a lányt Mert látni akarom táncolni Ugrálni és szökdécselni S a levegőben járni Ez a testvér dalocskája Ez a testvér dalocskája

Mi köze a tanítónak az iparoshoz és a miniszterhez?

Mint tudjuk, a magyar mester szó egyaránt jelent ’tanító’-t, illetve ’valamely iparágat, foglalkozást (mesterséget) űző személy’-t is, főleg akkor, ha azt kiválóan és példamutatóan csinálja. Hogy ennek mi köze van a miniszteri hivatáshoz – a két szó hasonlóságán kívül –, és egyáltalán a mester szó két jelentésének egymáshoz, már sokkal érdekesebb. Annál is inkább, mert a spanyolban is létezik a mester [meszter] szó, melynek jelentése a régi, illetve a népi nyelvben ’mesterség, hivatás’.

Először is vizsgáljuk meg a magyar mester szó eredetét. Az etimológiai szótár szerint ez egy északolasz nyelvváltozatból származik, méghozzá két eltérő latin szó keveredéséből: az egyik a mastro ~ maistro ~ mestro ’tanító, kézművesmester, főnök’, melynek forrása a latin MAGĬSTER ’elöljáró, tanító, vezető’ tárgyesete, a MAGĬSTRU(M); a másik pedig a mestero ~ mestiero ~ mestiere volt ’foglalkozás, kézművesség, szaktudás’ jelentéssel, amely a latin MINISTERIU(M) ’szolgálat, cselédség, hivatal’ jelentésű szóra vezethető vissza. Mint látható, a két szó jelentése között eleve megvolt az átfedés, így könnyen létrejöhetett a keveredés, amely ezt a „hibrid” etimológiát eredményezte.

Minisztérium (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyolban nem történt keveredés, más viszont igen. A latin MINISTERIU(M) szó kétféle alakban is folytatódott: az egyik a menester, amely a latin jelentések továbbfejlődésével a ’szükség(esség)’ (vö. a magyar szolgálatára van kifejezéssel), illetve ’hivatás, mesterség, művészet’ jelentéseket vette fel; a másik ennek rövidült alakja, a mester ’művészet, mesterség’. Mindkét szó régies, a mai nyelvben már csak bizonyos kifejezésekben használják, mint például az es menester ’szükséges, szükségszerű’, illetve mester de clerecía ’középkori műköltészet (mestersége)’, mester de juglaría ’középkori népdalköltészet, dalnokmesterség’.

A latin szó persze később művelt úton is „visszakerült” a spanyolba ministerio alakban, a ma használt ’minisztérium’ jelentésben. Míg ennél a szónál tehát többszörös szóhasadás történt, ezzel szemben a latin MAGĬSTRU(M) külön folytatta útját a spanyolban – és az irodalmi olaszban is – maestro alakban, változatlanul ’tanító(mester)’ jelentésben.

A spanyol nevek és címek helyesírásáról

Korábban volt már szó a spanyol nevek – megközelítő – helyes kiejtéséről, most pedig röviden a helyesírásukról szólnék. Elsősorban a magyar nyelvű szövegekben, sajtóban megjelenő spanyol nevekhez, címekhez nyújtanék segítséget, tapasztalatom szerint ugyanis hajlamosak a szerkesztők egyszerűen figyelmen kívül hagyni az idegen nevek helyesírását (természetesen itt a latin ábécét használó nyelvekre gondolok), ami igénytelenségről árulkodik.

Ennyi bevezető után térjünk a tárgyra. A spanyolban egyetlen olyan betű van, amelynek bevitele bonyolultabb egy billentyűlenyomásnál, méghozzá az ñ, ami viszont a karaktertáblából (minden operációs rendszer alapvető része) egyszerűen kimásolható. Meglepő, de az összes többi spanyol ékezetes betű a magyarban is létezik: á, é, í, ó, ú, ü (az utóbbi természetesen nem a magyar [ü] hangot jelenti, hanem a güe, güi csoportokban azt, hogy a félhangzós u is kiejtendő). Ezek után már csak az okozhatja a problémát, hogy hova kell ékezetet tenni, illetve mit kell nagy kezdőbetűvel írni. Ezekhez nyújtanék némi iránymutatást a következőkben.

A hangsúly jelöléséről dióhéjban

Mielőtt részletezném a leggyakoribb, helyesírás szempontjából problémás spanyol névtípusokat, elkerülhetetlen a hangsúlyjelölés szabályaira röviden kitérni. Nem kell ám nagyon bonyolult dologra gondolni, az ökölszabály egyetlen mondatban összefoglalható, amely így szól:

A hangsúlyos magánhangzót ékezettel jelölik, kivéve a magánhangzó, a magánhangzó+n és a magánhangzó+s végződésű másodéles, valamint minden egyéb végződésű véghangsúlyos szót; továbbá kivétel nélkül minden esetben jelölik a hangsúlyt, ha az a kiejtésben egy magánhangzó melletti i-re vagy u-ra esik (pl. río, búho).

Az utóbbi magyarázata, hogy máskülönben ilyen helyzetben a hangsúlytalan i és u általában nem külön szótagot, hanem kettőshangzót alkot a mellette álló magánhangzóval.

A nevek helyesírása

A spanyolban elég gyakori -ez [-esz] végű* vezetéknevek szinte minden esetben másodélesek, s mivel az iménti szabály szerint a -z végződésű másodéles szavak hangsúlyát jelölni kell, az összes ilyen név utolsó előtti szótagjának magánhangzója ékezetet kap: Báez, Benítez, Bermúdez, Domínguez, Fernández, Giménez, Gómez, González, Gutiérrez, Hernández, Jiménez, Juárez, López, Márquez, Martínez, Meléndez, Méndez, Menéndez, Pérez, Ramírez, Rodríguez, Sánchez, Suárez, Vásquez, Vázquez, Velásquez, Velázquez stb. Egyetlen kivétel az Álvarez, amely harmadéles.

E családnevek (régi) keresztnevekből származnak (pl. Benito, Domingo, Gonzalo, Marcos, Pedro, Ramiro, Rodrigo, Sancho, Vasco, Velasco, Ximena, Álvaro stb.). Néhány esetben előfordul, hogy az -ez végű családnévben nem a fenti -ez végződés rejlik, hanem eredetileg -es végű – többes számú főnévből származó – név helytelenül rögzült régi írásmódjáról van szó: ilyen például a Flórez, a Flores, azaz „Virág” névből (az utóbbi esetében azért nem kell ékezettel jelölni a hangsúlyt, mert a másodéles szó írásban s-re, és nem z-re végződik – lásd az egymondatos szabályt!). Kiejtésüknek megfelelően, a -z végű nevekhez a hasonuló magyar -val/-vel toldalékot sz-szel kell kapcsolni (mivel a spanyol z is [sz] hangot jelöl): Gómezszel, nem pedig *Gómezzel.

A másik gyakori csoport az -n végű vezeték- és keresztnevek, amelyek – a Carmen kivételével – véghangsúlyosak, s mivel a helyesírási szabályok szerint a véghangsúlyos, -n-re végződő szavak hangsúlyát is jelölni kell, e nevek utolsó magánhangzója szintén ékezetet kap: Belén, Benjamín, Calderón, Colón, Cristián, Encarnación, Fernán, Garzón, Hernán, León, Martín, Obregón, Ramón, Roldán, Román, Sebastián, Simón stb.

Az -ica végű női nevek általában harmadélesek: Angélica, Érica, Mónica, Verónica, Yésica stb. – kivétel: Federica [federíka] (másodéles). További gyakori, harmadéles női nevek: Ángela, Ángeles/Mariángeles, Bárbara, Úrsula stb. Másodéles, mássalhangzóra (nem n-re vagy s-re) végződő – és ezért ékezettel írandó – gyakori férfinevek: Ángel, César, Édgar, Héctor, Óscar, Víctor.

Számos olyan női név van továbbá, melynek végződése -ia vagy -ía. Hogy mikor melyik, erre sajnos nincs használható szabály. Azt lehet mondani, hogy a latin fogalmakból származó nevek végződése többnyire az előbbi (pl. Claudia, Inocencia, Olivia, Victoria stb.), míg az egyéb – görög, héber stb. – eredetűeknél általában az utóbbi. Itt csak néhány olyan, gyakori nevet sorolok fel, amelyek végződésében az i hangsúlyos: Estefanía, Lucía, María, Rosalía, Sofía.

Végül említést érdemel még az egyik leggyakoribb (ha nem a leggyakoribb), ősi, valószínűleg baszk eredetű, ma már csak vezetéknévként használatos név, a García (hangsúlyos i-vel), amely nem tévesztendő össze a latin eredetű, vezeték- és női keresztnévként is használt Gracia névvel (ennek hangsúlya az első a-ra esik, kettőshangzóval a végén). Az alábbi táblázatban megpróbáltam a fentieket néhány pontban összeszedni.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A címek helyesírása

A spanyol akadémiai helyesírás megkülönböztet alapvetően alkotói műveket (obras de creación), valamint folyóiratokat (publicaciones periódicas) és gyűjteményeket (colecciones).

Az alkotói művek (zeneszámok, filmek, sorozatok, könyvek, műsorok, zenei albumok stb.) címének – a bennük szereplő személy- vagy tulajdonnevek kivételével – csak az első szava írandó nagy kezdőbetűvel, a magyarhoz hasonlóan: Entre el mar y una estrella, Últimas tardes con Teresa stb. A spanyol címekben – az angol hatására – minden szó nagy kezdőbetűvel történő írása helytelen, nem is esztétikus, és kerülendő: *Entre El Mar Y Una Estrella.

A folyóiratok (újságok, magazinok), valamint a gyűjtemények címében minden főnév és melléknév, illetve önálló jelentéssel bíró elem nagy kezdőbetűvel írandó: El Nuevo Diario, La Vanguardia stb.

A történelmi események, korok, ünnepek, jeles napok nevei

Bár ezekkel ritkábban találkozhatunk magyar szövegekben, érdemes mégis érintőlegesen foglalkozni velük, mert a magyar helyesírás szabályaitól eltérően ezek a nevek a spanyolban nagybetűsek, ha pedig több szóból állnak, akkor minden főnév és melléknév nagy kezdőbetűvel írandó: la Reconquista ’a Reconquista’, la Segunda Guerra Mundial ’a második világháború’, la Antigüedad ’az ókor’, el Día de la Independencia ’a függetlenség napja’, la Navidad ’a karácsony’, el Año Nuevo ’az újév’ stb.

A végére már csak a bárka maradt – ja, nem, a Barça...

Habár a katalán a spanyoltól eltérő önálló újlatin nyelv – amely még jobban is különbözik tőle, mint a portugál –, a magyar köztudatba ez még nem igazán vésődött be, így sokan azt hiszik, hogy csak egy spanyol nyelvjárás. Itt csak azért foglalkozom vele külön, csupán egy név erejéig, mert a sporthírek szerkesztői rendszeresen elkövetik azt a hibát, hogy a Barça neve *Barca alakban szerepel (meg persze ki foglalkozik azzal egy spanyol fociról szóló hírben, hogy egy név milyen nyelven van).

Jó, és ez most mit számít – mondhatná a laikus olvasó. Pedig nagyon is sokat számít, hiszen a „farkincás” ç-vel – amely mindig a magyar [sz] hangot jelöli és csak történeti okokból használják az s vagy -ss- helyett – ellentétben a sima c ebben a szóban [k]-nak olvasandó, melynek jelentése viszont ’bárka’. A focicsapat nevében természetesen nem erről van szó, hanem a Barcelona rövidüléséről, amelyben a c – mivel elöl képzett magánhangzó követi – szintén [sz]-nek olvasandó, s e hangérték megtartására kell ellátni mély magánhangzó előtt a „farkincával”. A Barça kiejtése katalánul kb. [bárszö] (az [ö] itt egy semleges magánhangzót jelöl, mint az angol about szó első hangja).

---

*	Középkori eredetű apanévvégződés, amely Kasztíliából terjedt el a 8-9. században. Etimológiája vitatott; felthetően egyes (latinosított?) gót nemesi személynevek birtokos esetű végződésének maradványa.

Kettőshangzó, hármashangzó és hiátus

Nem olyan régen volt szó a spanyol szavak szótagolásáról és elválasztásáról, most pedig egy ehhez szorosan kapcsolódó téma következik, amellyel szintén szoktak gondok lenni. A következőkben tisztázzuk, hogy mi is az a kettőshangzó, mi a hiátus, és mikor szoktak ezek előfordulni.

A spanyol kettőshangzók (diptongos)

A kettőshangzó vagy diftongus (diptongo) két magánhangzó egy szótagban kiejtett kapcsolata. Ebből az is következik, hogy a kettőshangzót a szótagolásnál nem lehet felbontani, hiszen éppen az a lényege, hogy mindkét magánhangzó ugyanahhoz a szótaghoz tartozik. Könnyű belátni viszont, hogy ez csak abban az esetben lehetséges, ha az egyik magánhangzó nem teljes értékű, vagyis önmagában nem képes külön szótagot alkotni. Az ilyen magánhangzót, vagyis a kettőshangzó „gyenge” tagját hagyományosan félhangzónak szokták nevezni (a legújabb szakirodalom a vocal satélite vagy vocal marginal megjelöléseket használja rá), illetve míg a másik, teljes értékű magánhangzó alkotja ténylegesen a szótagot.

A spanyolban a két legzártabb magánhangzó, az i és u alkothat kettőshangzót másik magánhangzó mellé kerülve.* Ebben az esetben a hangsúlytalan i és u „félhangzók”, vagyis igen röviden – fonetikailag [j] és [w] – hangzanak. Attól függően, hogy a félhangzós i vagy u a kettőshangzó első, vagy második tagja, megkülönböztetünk nyíló vagy emelkedő (diptongos crecientes), illetve záródó vagy ereszkedő kettőshangzókat (diptongos decrecientes).

• Emelkedő kettőshangzók: ia, ie, io, iu; ua, ue, ui, uo – pl. patria ’haza’, tierra ’föld’, obvio ’nyilvánvaló’, ciudad ’város’; ill. agua ’víz’, bueno ’jó’, cuidar ’vigyáz’, antiguo ’régi’.
• Ereszkedő kettőshangzók: ai, ei, oi – szó végén ay, ey, oy, uy – és au, eu, ou (ez utóbbi csak néhány szóban fordul elő) – pl. aire ’levegő’, reina ’királynő’, oigo ’hallom’; hay ’van’, ley ’törvény’, doy ’adok’, muy ’nagyon’; illetve aula ’tanterem’, deuda ’adósság’, estadounidense ’egyesült államokbeli’.

A fentiekhez két megjegyzés. Ha az ue, ui kettőshangzókat g előzi meg, helyesírásuk üe, üi (megkülönböztetésül a gu digráftól, amely e, i előtt a /g/ hangot jelöli): bilingüe ’kétnyelvű’, pingüino ’pingvin’ (vö. guerra [ge-] ’háború’, seguimos [-gi-] ’követjük’). A muy ’nagyon’ határozószó, bár történetileg ereszkedő (záródó) kettőshangzót tartalmaz – ti. a mucho (< lat. MULTU) rövidüléséről van szó, ez az oka annak is, hogy írásban nem *mui –, ejthetik emelkedő diftongussal is: [mu̯i].

(Forrás: El Mexicano)

A hiátus (hiato)

Mint fentebb már említettem, fontos, hogy csak akkor jöhet létre kettőshangzó, ha az i vagy az u hangsúlytalan. Ez persze még mindig nem jelenti azt, hogy a hangsúlytalan i vagy u és egy magánhangzó kapcsolata minden esetben diftongust eredményezne: nincs kettőshangzó pl. a riendo /ri.én.do/ ’nevetve’ és criar /kri.ár/ ’nevel’ szavakban. Ennek azonban helyesírási szempontból nincs jelentősége, ugyanis a spanyol helyesírás csak akkor jelöli a hiátust ilyen esetekben, ha az i vagy az u hangsúlyos: día /dí.a/ ’nap’, leí /le.í/ ’olvastam’, río /rí.o/ ’folyó’, búho /bú.o/ ’bagoly’ stb.

Mi is az a hiátus? Ahogy a fenti példákból is látszik, a día, leí, río, búho szavakban az ékezet nemcsak azt jelzi, hogy az i és az u hangsúlyos, hanem ezáltal azt is, hogy külön szótagot alkot, tehát nem kettőshangzó félhangzójaként jelenik meg (hiszen félhangzó csak hangsúlytalan magánhangzó lehet). Vagyis ezekben a szavakban a két magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik. Amikor két egymást követő magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik, hiátus, azaz hangrés jön létre. (A hangrés két magánhangzó közötti rövid szünetként valósul meg. Érdekesség, hogy a világ számos nyelvében – arab, maláj-polinéz nyelvek stb. – ez külön mássalhangzónak számít, amelyet gégezárhangnak neveznek. Amelyik nyelvben ez nincs meg, ott a beszélők általában megpróbálják valamilyen átmeneti félhangzóval feloldani, amire jól ismert példa a magyar tea, amely valójában úgy hangzik, hogy [teʲa]. Természetesen ugyanez érvényesül a spanyolban is – hacsak nem szótagolva beszélünk – pl. a día szónál, melynek ejtése valójában [diʲa].) Tágabb, köznyelvi értelemben a magánhangzók eltérő szótagokhoz tartozását is nevezik hiátusnak, megkülönböztetve a kettőshangzótól.

A nyílt magánhangzók – a, e, o – kapcsolatai a sztenderd nyelvben szintén minden esetben eltérő szótagokhoz tartoznak, azaz hiátust alkotnak, hangsúlytól függetlenül: pl. caer ’(le)esik’, línea ’vonal’, toalla ’törölköző’ stb. (Ezek ejtésbeli és helyesírási vonatkozásairól még lesz szó a későbbiekben.)

A hármashangzók (triptongos)

Beszélni kell még a hármashangzókról vagy triftongusokról is. Ezek annyiban különböznek a kettőshangzóktól, hogy itt három magánhangzót ejtünk ki egy szótagban. Hármashangzó úgy jöhet létre a spanyolban, ha két félhangzó zárja közre a harmadik, szótagalkotó magánhangzót. A triftongusok – iai, iau, iei, uai, uei (szó végén: uay, uey), uau sokkal ritkábbak, mint a kettőshangzók; néhány, főleg hangutánzó szó, ill. név kivételével csak többes szám második személyű igealakokban fordulnak elő Spanyolországban (ezt az igealakot máshol nem is használják): estudiáis ’tanultok’, averigüéis ’kiderítitek’, buey ’ökör’, guau ’wow/vau’, miau, Paraguay, Uruguay.

A néma h és a kettőshangzók, hiátusok viszonya

A szótagolásról szóló témából már tudhatjuk, hogy a néma h betűt úgy kell tekinteni, mintha írásban sem létezne, hiszen a kiejtést semmiben sem befolyásolja. Ez érvényes a kettőshangzókra és a hiátusok jelölésére is. Senkit ne zavarjon meg, hogy pl. a búho /bú.o/, prohibir /proi.bír/ ’megtilt’, prohíbo /pro.í.bo/ ’megtiltom’ szavakban ott van írásban a h: a hiátust ugyanúgy jelölni kell, mintha ott sem lenne, és a kettőshangzó létrejöttét sem akadályozza.

A szóhangsúly jelölése kettős- és hármashangzókon

Előfordulhat, hogy a szóhangsúly kettős- vagy hármashangzót tartalmazó szótagra esik, és éppen jelölni is kell. Kettőshangzó hangsúlyjelölésénél az ékezet mindig a nyílt vagy a szótagalkotó magánhangzóra kerül (iá, ié, ió, iú; uá, ué, uí, uó; ái, éi, ói; áu, éu), pl. triángulo ’háromszög’, entiéndeme ’érts meg engem’, biólogo ’biológus’, cuándo ’mikor’, huérfano ’árva’, cuídate ’vigyázz magadra’, continuó ’folytatta’, báilale ’táncolj neki’, péinate ’fésülködj meg’, óigame ’idehallgasson’, náutico ’hajózási, vízi’, farmacéutico ’gyógyszerész’ stb. (Ez nem minden nyelvben van ám így: pl. az ógörögben, teljesen függetlenül attól, hogy egy kettőshangzó melyik eleme volt a félhangzó, a hangsúlyjelet mindig a második magánhangzóra tették.) Hármashangzó esetében a középső magánhangzó kap ékezetet, ha jelölni kell a hangsúlyt: estudiáis ’tanultok’.

Még néhány tisztázandó kérdés

Vannak fonológusok, akik szerint a nyíló, vagyis az emelkedő kettőshangzók (ia, ie, io, iu, ua, ue, ui, uo) nem is kettőshangzók, hanem egy mássalhangzó és egy magánhangzó kapcsolatai, mivel a fonetikában a [j] és a [w] mássalhangzóknak számítanak. Ezek valójában közelítőhangok, amelyek átmenetet képeznek a magán- és a mássalhangzók között. A spanyolban viszont egyértelműen magánhangzó-szerűen viselkednek, amire a szótagolásból lehet következtetni: pl. a continuo ’folytonos’ szótagolása con-ti-nuo, és nem *con-tin-uo, ezzel szemben pl. a contento ’elégedett’ szótagolva con-ten-to. A [j] és a [w] jelölés ezért nem is túl szerencsés, precízebb őket a betű alatti kis félkörrel – [i̯], [u̯] – jelölni, utalva a magánhangzós minőségükre.

A gyors beszédben – illetve nyelvjárástól függően, főként Latin-Amerikában – előfordul, hogy két nyílt, kettőshangzót egyébként nem alkotó magánhangzó mégis egy szótagban ejtődik, vagyis diftongizálódik. Ez főleg az ae, ea, eo, oa, oe kapcsolatoknál jellemző, ha a zártabb magánhangzó hangsúlytalan, pl. trae ’ő hoz’, línea ’vonal’, cráneo ’koponya’, toalla ’törölköző’, coeficiente ’együttható’. Fonológiai és helyesírási szempontból azonban ezek mindig külön szótagokhoz tartoznak. Ugyanez érvényes a szóhatároknál is, illetve kettőshangzó akkor is létrejöhet a kiejtésben, ha az egyik szó magánhangzóra végződik, és a következő is magánhangzóval kezdődik. Az ilyen módon egymás mellé kerülő, eltérő szavakhoz tartozó magánhangzókat ejthetik hiátussal és kettőshangzóként is. Mindezt a spanyol nyelv nagyon jól ki tudja használni a költészetben és a dalokban a megfelelő szótagszám kigazdálkodásához. Fontos azonban, hogy míg az eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzókat ejthetik diftongusként is (pl. línea /lí.ne.a/ vagy /lí.ne̯a/), ez fordítva már nem érvényesül: a „natív” kettőshangzókat soha nem ejtik két szótagban (pl. a bueno /bu̯é.no/ sosem lesz *[bu.é.no], vagy a bien /bi̯en/ *[bi.én]).

Összefoglalás

Kettőshangzó vagy diftongus akkor jöhet létre a spanyolban, ha egy hangsúlytalan i vagy u és egy másik magánhangzó egymás mellé kerülnek. Hármashangzó úgy keletkezik, ha két hangsúlytalan i vagy u zár közre egy nyíltabb magánhangzót. A kettőshangzót és a hármashangzót egy szótagban ejtjük ki, elemeire írásban sem bonthatóak. Ha a jelölt szóhangsúly kettőshangzóra esik, az ékezetet a nyílt magánhangzóra, a hármashangzónál a középsőre kell helyezni. Ha két magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik, akkor nem kettőshangzót, hanem hiátust (hangrést) alkotnak. A hiátust minden esetben ékezettel jelölik, ha a hangsúly i-re vagy u-ra esik. A beszédben két nyílt, hiátust alkotó magánhangzót is ejthetnek diftongusként, de valódi diftongust sosem ejtenek hiátussal. Kettőshangzó a szóhatároknál is létrejöhet a kiejtésben, ami jól kihasználható a költészetben.

---

*

Részben egyezményes, hogy egy nyelvben milyen magánhangzó-kapcsolatokat tekintenek diftongusoknak a szótagolás szempontjából. A latinban csak az ae [ai̯], oe [oi̯] és au [au̯] számítottak kettőshangzóknak, ám ezek a kései korszakban már egyszerű magánhangzókként – [ɛ], [e] és [ɔ] – valósultak meg. A spanyol kettőshangzók többnyire önálló fejlemények, amelyek létrejöhettek egyszerű magánhangzókból (mint a jellegzetes ie és ue, a latin nyílt ĕ és ŏ diftongizációjából), magánhangzó és mássalhangzó kapcsolatából az utóbbi gyengülése (vokalizációja) okán (pl. SEX > seis), illetve külön szótagokhoz tartozó magánhangzók egy szótagban való egyesülésével – vagy azért, mert kiesett a köztük lévő mássalhangzó (pl. COGITĀRE > cuidar), vagy félhangzóvá vált az [i] vagy [u] (pl. FUĪ [fu.i] > fui [fu̯i] ’voltam’).

Mit jelent a Cibeles?

Madrid egyik legjelképesebb tere a Plaza de Cibeles, rajta a Fuente de Cibeles – a helyiek által csak „La Cibeles”-nek nevezett – szökőkúttal, sőt, még Pasarela Cibeles is létezik (illetve létezett – így hívták 2007-ig a madridi divathetet). De mi a fene az a Cibeles, jelent-e valamit egyáltalán? Ilyesmi kérdést tett fel nekem a minap egy spanyoltanuló, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Az -es végződésből ugyanis sokan arra asszociálnak – és ez alól én sem voltam kivétel anno, amíg utána nem néztem pontosan –, hogy ez valamiféle többes számú főnév, vagyis „valakik” vagy „valamik” lehetnek, mint például az héroes (’hősök’). Úgy gondoltam, a magyarázat megér egy rövid témát.

A Fuente de Cibeles (A képek forrása: Pixabay.com)

Nos, a Cibeles nem többes számú főnév, és nincs is különösebb „jelentése”: a görög-római mitológiabeli Kübelé – ógörögül Κυβέλη, latinul CYBELE, eredetileg frígiai istennő – spanyol neve, akit a görögök Rheával azonosítottak, a rómaiak pedig istenanyaként (Magna Mater deorum), a természet istennőjeként tiszteltek. Az igaz, hogy a spanyol -s végződés legtöbbször a többes szám jeleként fordul elő, azonban léteznek még s-re végződő egyes számú főnevek és tulajdonnevek is: pl. Dios ’Isten’ (< lat. DĔUS), mes ’hónap’ (< lat. MENSE), vagy városnevek, pl. Bruselas ’Brüsszel’, Londres ’London’, Torremolinos, illetve a leggyakoribbak az ún. igei-névszói szóösszetételek, amelyek szintén s-re végződnek, pl. paraguas ’esernyő’ (< parar ’megállít’ + agua ’víz’), rompehielos ’jégtörő’ (< romper ’tör’ + hielo ’jég’). Bár az utóbbiak második tagja valóban többes számú alakból származik, ezek az összetett szavak egyes számú, általában hímnemű főnevek, amelyek többes számban is változatlanok.

A Plaza de Cibeles és a Palacio de Comuninaciones, amelyben ma a madridi polgármesteri hivatal működik

Visszatérve a Cibeles-re, ha a latin név nem végződött s-re, akkor hogy kerülhetett oda a spanyolban? Erre kétféle elképzelésem van: 1) bár az alanyesetű alak valóban nem végződött s-re, a birtokos eset viszont CYBELES volt (azonban nem valószínű, hogy ez az alak került volna a spanyolba); 2) csak. :-) Na jó, természetesen ez nem komoly magyarázat, viszont azt tudni kell, hogy a spanyol eléggé szereti az -s végződést, így – más alakok mintájára, analógiás változással – több olyan szó is végződik s-re, amely a latinban nem így végződött (pl. ANTE > antes ’előbb’, AMBO > ambos ’mindkettő’ stb.), figyelembe véve azt is, hogy eléggé ritkák a -le szótagra végződő főnevek (annál is inkább, mivel az -e egyes számban „szeretett lekopni” a szavak végéről, amikor csak lehetséges volt). Mi ennek az egésznek a tanulsága? Az, hogy legyünk körültekintőek, és ne hagyjuk magunkat becsapni az -s végződéssel!

Mi vagy ki az a mariachi?

Bizonyára nincs olyan, aki még ne hallotta volna ezt a szót, ha máshonnan nem, hát valamilyen filmből vagy dalból ismerős lehet, és talán az sem újdonság, hogy a jellegzetes, mexikói nemzeti viseletbe öltözött zenészekkel, énekesekkel összefüggésben használják. Viszont elég nagy a kavar azt illetően, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent, vagy mire vonatkozik.

A Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótárának (DRAE) mariachi bejegyzése szerint:

1. m. Música y baile populares mexicanos procedentes del Estado de Jalisco
   (’Jalisco államból származó mexikói népzene és -tánc’).
2. m. Orquesta popular mexicana que interpreta mariachis
   (’Mariachit játszó mexikói népi zenekar’).
3. m. Cada uno de los componentes de un mariachi (’Mariachi [zenekar] tagja’).
4. m. Conjunto instrumental que acompaña a los cantantes de ciertas danzas y aires populares mexicanos (’Egyes mexikói népi táncok és dalok énekeseit kísérő hangszeres együttes’).

Látható tehát, hogy az akadémiai szótár szerint jelenti a zenét is, az ilyet előadó zenekart is, annak tagját, a zenészt is, sőt, tágabb értelemben sokféle mexikói népzenét előadó énekes zenekari kíséretét is. Hogy éppen mikor melyiket, az természetesen a szövegkörnyezetből derülne ki. A mexikóiak viszont általában nem használják a szót az első jelentésében, így a mariachi náluk inkább a zenekarra vagy zenészre vonatkozik, míg a vidám hangulatú, trombitákkal, hegedűkkel és különböző méretű gitárokkal előadott zenei stílusra a (música) ranchera kifejezést használják (a ranchera a rancho ’koszt’, illetve ’farm’, ’tanya’ főnévből származó melléknév nőnemű alakja).

Vagyis az eddigieket röviden összefoglalva, általános értelemben a mariachi nem egy zenei stílus, hanem a jellegzetes viseletbe öltözött zenészek alkotta zenekar, melynek alapvető hangszerei a trombita, a hegedű és a gitárok (ezek mellett természetesen lehet még benne bármi más is – a nagyobb létszámú mariachi-k már felérnek a szimfonikus zenekarokkal).

Ha már tisztáztuk a fogalom jelentését és használatát, nézzük meg, honnan is származik maga a szó. Elsőre valószínűleg mindenki a Mária névre (illetve spanyol változatára, a María-ra) asszociálna, ám a hivatalos etimológia szerint semmi köze hozzá. Az akadémiai szótár szerint a mariachi a francia mariage [mariázs], vagyis ’házasság’, ill. ’esküvő, lakodalom’ spanyol átvétele, a szükséges fonetikai illesztéssel, azaz eredetileg „lakodalmi zene” (a francia mariage végső forrása pedig a latin MARITĀRE ’házasít’, MARĪTUS, -A ’házastárs’, vagyis ’férj/feleség’ szavakra vezethető vissza). Mindazonáltal, a mexikóiak szerint ez az eredeztetés csak egy „elterjedt mítosz”, s tényként kezelik, hogy a szó valamelyik helyi indián nyelvből származik, azzal érvelve, hogy már az 1862-es francia–mexikói konfliktus előtt is dokumentált volt. Ezzel azonban több probléma is akad:

• sem a szó indián eredete, sem a fent említett régebbi dokumentáltsága nem igazolt (a történeti korpuszban is csak 1951-ből adatolt először);
• semmi nem zárja ki azt, hogy egy francia szó a mexikóiak franciákkal való találkozása előtt kerüljön be a spanyolba;
• bár a francia eredetre sincs túl meggyőző bizonyíték, a szóátvétel fonetikailag tökéletesen ezt az eredetet erősíti (ld. Ockham borotvája).

A fenti érvelés tehát a francia eredetet támasztja alá (és ezt támogatják a komolyabb etimológiai források is), éppen ezért én az indián származtatást nevezném mítosznak.

Érdekesség

Mexikó leghíresebb és egyben legrégibb máig aktív zenekara a Mariachi Vargas de Tecalitlán, amelyet 1897-ben alapított don Gaspar Vargas (1880–1969) a Jalisco állambeli Tecalitlán nevű kisvárosban. Ma már az ötödik generáció zenél, népszerű mexikói énekesek kíséreteként is közreműködnek.

A spanyol igeidők „jelentése”

Olvasónk feltett egy olyan kérdést, hogy hol lehet megtalálni a spanyol igeidők „jelentését”. Természetesen nem az igeidők elnevezésére gondolt, hanem az igealakok magyar fordítására. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen tankönyv, de mivel bizonyára másokat is érdekelhet, ezért érdemes szánni neki egy témát. (Megjegyzendő, hogy amikor a szokásból adódóan „igeidők”-et említünk, a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat kell ezen érteni, hiszen „idő” valójában minden nyelvben csak három létezik: múlt, jelen és jövő.)

A helyzet nem olyan egyszerű, mivel a spanyol sokkal több igeragozással rendelkezik, mint a magyar, ezért nem is mindegyiket lehet pontosan lefordítani. Nehézséget jelent továbbá, hogy bár bizonyos igeidőknek egykor létezett magyar megfelelője, azonban ezeket a mai magyarban már nem használják, ezért a fordításuk félrevezető is lehet. Példaként, biztos mindenkinek ismerős a magyar irodalomból a vala igealak, amely az egykori folyamatos múlt, vagyis a volt folyamatos megfelelője. A spanyol era pontosan ezt jelentené, azonban nyilván ma senki nem fogja magyarul azt mondani, hogy pl. „Amikor ő fiatal vala...”. Mindenesetre meg lehet próbálkozni az igeidők fordításával, de azért – az imént leírtak figyelembevételével – bánjunk velük nagyon óvatosan!

A kijelentő mód igeidőinek grafikus ábrázolása a képzeletbeli időtengelyen. A vágott nyíl folyamatosságot
vagy folyamatos szemléletet, a kör befejezett szemléletet vagy eredményt jelöl (Forrás: El Mexicano)

Az alábbiakban – a spanyol igeidők elnevezéséről szóló témához hasonlóan – az igeidő neve, az egyes szám első (a felszólító módnál a második) személyű alak, valamint annak megközelítő magyar jelentése szerepel. A † jellel ellátott igeidőket ma már nem használják a beszélt nyelvben, csak a régi irodalomban találkozhatunk velük (bár a futuro de subjuntivo előfordul még bizonyos kifejezésekben, a jogi nyelvben, illetve olykor fellelhető még mai irodalmi művekben is).

• Modo indicativo (Kijelentő mód)
• Presente – canto ’énekelek’
• Pretérito perfecto simple – canté ’(el)énekeltem’
• Pretérito perfecto compuesto – he cantado ’már (~ épp most) énekeltem’
• Pretérito imperfecto – cantaba ’akkor éppen énekel(get)tem’ (’énekelék’)
• † Pretérito anterior – hube cantado ’énekeltem volt’
• Pretérito pluscuamperfecto – había cantado ’azelőtt énekeltem’
• Futuro simple – cantaré ’énekelni fogok’ / ’énekelhetek’
• Futuro compuesto – habré cantado ’addigra már énekeltem’ / ’énekelhettem’
• Condicional simple – cantaría ’énekelnék’ / ’úgy volt, hogy majd énekelek’
• Condicional compuesto – habría cantado ’(akkor) énekeltem volna’
• Modo subjuntivo (Kötőmód)
• Presente – cante ’hogy énekeljek’ / ’ha majd énekelek’
• Pretérito imperfecto – cantara/cantase ’ha énekelnék’ / ’hogy énekeltem’;
  a -ra végű alak egyes esetekben = había cantado ’azelőtt énekeltem’
• Pretérito perfecto compuesto – haya cantado ’hogy már énekeltem’
• Pretérito pluscuamperfecto – hubiera/hubiese cantado ’ha énekeltem volna’
• † Futuro simple – cantare ’ha majd énekelnék’
• † Futuro compuesto – hubiere cantado ’ha majd énekeltem (volna)’
• Modo imperativo (Felszólító mód)
• Imperativo – canta (tú) / cantá (vos) ’énekelj’
• Imperativo con negación – no cantes ’ne énekelj’
• Formas no personales (Igenevek)
• Infinitivo – cantar ’éneklés, énekelni’
• Infinitivo compuesto – haber cantado ’az éneklés megtörténte’
• Participio – cantado ’(el)énekelt’
• Gerundio – cantando ’énekelve, éneklés közben; énekléssel; éneklés céljából’
• Gerundio compuesto – habiendo cantado ’az éneklés megtörténtével’

A fent megadott jelentések csak tájékoztató jellegűek, annak megértésében segíthetnek, hogy az egyes igeidőkkel milyen árnyalatokat lehet kifejezni. A pontos magyar jelentést mindig az adott szövegkörnyezet fogja meghatározni!

Spanyol szavak szótagolása és elválasztása

Talán ismét egy hiánypótló téma következik, amellyel nem sűrűn foglalkoznak a tankönyvek. Rögtön azzal kell kezdjem, hogy alapvetően ketté kell választani a témakört: az egyik része a szótagolás (división silábica), amely a fonológia területe, a másik pedig a szavak sor végi elválasztása (división de palabras a final de línea/renglón), amely már a helyesírás része, de nyilván vannak a kettő között átfedések. A sor végi szóelválasztásra – esztétikai megfontolásokból – általában szigorúbb megkötések érvényesek, mint a szótagolásra. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy nem minden szó választható el úgy sor végén, ahogyan szótagolható.

A szótagolás (división silábica). Az elválasztás alapelvei

Akárcsak a magyarban, a szótag a spanyolban is magánhangzóra épül, vagyis minden szótag kötelező központi eleme, azaz magja (núcleo silábico) legalább egy magánhangzó, amely akár önmagában is alkothat egy szótagot: pl. a-ño ’év’. A szótagolás alapelve sem különbözik a magyarétól, vagyis lehetőség szerint mindig egy mássalhangzót kell átvinni a következő szótagba: pl. ca-mi-no ’út’, lin-da ’szép’, te-lé-fo-no ’telefon’. A szótagolásnál mindig a kiejtésből kell kiindulni.

Vannak azonban hangzócsoportok, amelyek nem bonthatóak fel elemeikre a szótagolásnál, így azokat mindig át kell vinni a következő szótagba. Ezek a következők:

• a pr, br, tr, dr, cr, (kr,) gr, fr, valamint a pl, bl, cl, (kl,) gl, fl hangzócsoportok (vagyis azok, amelyekkel szó kezdődhet): pl. de-pri-mir ’összenyom’, ca-bra ’kecske’, en-tra-ron ’(ők) beléptek’, a-dre-na-li-na ’adrenalin’, dis-cre-to ’diszkrét’, dí-gra-fo ’kettős betű’, re-fres-co ’üdítő’, illetve di-plo-ma ’oklevél’, ha-blar ’beszél’, nú-cle-o ’mag’, si-glo ’század’, re-fle-jar ’tükröz’; kivétel, ha az első hangzó egy toldalék végződése: pl. sub-ra-yar ’aláhúz’;
• a kettőshangzók (diptongos: ai, ei, oi, au, eu, ou; ia, ie, io, iu, ua, ue, ui, uo) és a hármashangzók (triptongos: iai, iei, uai, uau, uei): pl. a-gua ’víz’, bue-no ’jó’, con-ti-nuo ’folytonos’, cui-da-do ’óvatosság’, fies-ta ’ünnep’, neu-tro ’semleges’, pa-tria ’haza’, pau-sa ’szünet’, triun-fo ’győzelem’, es-ta-dou-ni-den-se ’egyesült államokbeli’, es-tu-diáis ’tanultok’ stb. (Vannak olyan szavak, amelyekben csak látszólag van kettőshangzó: pl. a criar ’nevel’ valójában két szótagú: cri-ar.)

Külön hangot jelölnek, azért írásban sem bonthatóak fel a ch, ll, gu (e, i előtt), qu és rr* kettős betűk sem: pl. di-cho ’mondás’, be-llo ’szép’, se-gui-mos ’folytatjuk’, par-que ’park’, ca-rre-ra ’pályafutás’; azonban ha az -rr- csoport első eleme egy -r végű toldalék utolsó eleme, akkor természetesen szétválasztható: pl. ci-ber-re-vo-lu-ción ’kiberforradalom’, su-per-rá-pi-do ’szupergyors’.

A mássalhangzó-torlódások viselkedése

A spanyolban előforduló legbonyolultabb szótagszerkezet a CCVCC vagy a CCDC, ahol a C mássalhangzót (consonante), a V magánhangzót (vocal), a D pedig kettőshangzót (diptongo) jelképez (CCVCC-szerkezet pl. a transporte ’közlekedés’, CCDC pl. a cliente ’ügyfél’ szóban van). Ebből az is látható, hogy egy szótag nem végződhet és nem is kezdődhet kettőnél több mássalhangzóval. A mássalhangzó-torlódások elválasztására ennek figyelembevételével az alábbi szabályok vonatkoznak:

• Két egymást követő mássalhangzó közül a másodikat kell átvinni a következő szótagba, amennyiben nem alkotnak bonthatatlan kapcsolatot: ac-to ’tett’, lec-ción ’lecke’, ob-te-ner ’megszerez’, es-pe-ra ’várakozás’, in-na-to ’veleszületett’ stb.
• Három egymást követő mássalhangzónál a harmadik kerül át a következő szótag elejére, ha nincs köztük bonthatatlan csoport: abs-te-ner ’tartózkodik’ (szavazáson), cons-ti-tu-ción ’alkotmány’, sols-ti-cio ’napforduló’, de: com-pli-ca-do ’bonyolult’, des-pren-der ’leválik’ stb.
• Négy egymást követő mássalhangzó esetében az utolsó kettő szükségszerűen bonthatatlan csoportot alkot, így az átmegy a következő szótag elejére: abs-trac-to ’elvont’, cons-truc-ción ’építmény, szerkezet’ stb.

Ennek ellenére a legtöbb spanyol szó szótagszerkezete egyszerű CV, vagyis szótagjai csak egy mással- és egy magánhangzó kapcsolatából állnak (ami már így volt a latinban is).

Az x és a néma h

Az x (equis) viselkedése azért különös, mert egyetlen betű, de két mássalhangzó-fonéma, egy /k/ és egy /s/ kapcsolatát jelöli, amelyek magánhangzók között két külön szótaghoz is tartoznak: éxito /ék.si.to/ ’siker’, auxilio /au̯k.sí.li̯o/ ’segítség’. Ebben az esetben az x-et, mivel írásban bonthatatlan, egyezményesen át kell vinni a következő szótagba: é-xi-to, au-xi-lio. Ha azonban a következő szótag mássalhangzóval kezdődik, akkor az x a szótag végén marad: ex-ce-so ’túllépés’, ex-tra-ño ’különös’.

A h betűt (hache), mivel nincs hangértéke, úgy kell tekinteni a szótagolásnál, mintha írásban sem létezne: pl. a-dhe-si-vo ’ragadó, ragasztó’, prohi-bir ’tilt’ (az [oi̯] itt ugyanúgy kettőshangzó!) stb.

A szóelemző vagy morfológiai elválasztás (división morfológica)

Az összetett, vagy produktív prefixummal ellátott szavak nemcsak a szótagólási szabályok szerint, hanem az összetétel határánál is elválaszthatóak, csakúgy, mint a magyarban: bie-nes-tar vagy bien-es-tar ’jóllét’ (bien+estar), ma-lin-ter-pre-tar vagy mal-in-ter-pre-tar ’félreért’ (mal+interpretar), de-se-qui-li-brio vagy des-e-qui-li-brio ’egyensúlyhiány’ (des- + equilibrio).

A morfológiai elválasztási mód azonban csak azoknál az összetételeknél alkalmazható, amelyek tagjai önmagukban is használatosak. Az alapfeltétel tehát az, hogy a prefixum produktív legyen (lehessen más szavakat is alkotni vele), és az összetétel másik tagja önmagában is értelmes szó legyen. Így pl. az inhumano ’embertelen’ elválasztható az in- fosztóképzőnél: in-hu-ma-no, mert az in- produktív, az humano pedig önmagában is használt melléknév. Nem bontható így fel viszont az inerme (in- + arma) ’fegyvertelen’ melléknév, mivel az *erme önmagában nem értelmezhető, vagyis ennek a szónak csak egyféle szótagolása lehetséges: i-ner-me.

Elválasztás a sor végén (división de palabras a final de línea)

Témánk első részében általánosságban tárgyaltam a szótagolás alapelveit, szabályait és bizonyos helyesírási vonatkozásait, hiszen a szótagolás az alapja a sor végi szóelválasztásnak is. A spanyolban némileg eltérő szabályok vonatkoznak a szótagolásra és a sor végi elválasztásra. Az eltérések alatt természetesen nem egymásnak ellentmondó elvek vagy szabályok értendőek, hanem csupán az, hogy a sor végi elválasztásnál több a helyesírási megkötés, amelyeket többnyire esztétikai okokkal magyaráznak. Nézzük meg, hogy melyek is ezek (a helytelen alakokat a példákban * jelöli).

• Nem választhatóak el sor végén az egymás melletti magánhangzók (függetlenül attól, hogy egy vagy több szótaghoz tartoznak-e): pl. de- / caer (*deca- / er) ’visszaesik’, poe- / ta (*po- / eta) ’költő’. Ez alapján nem választható el pl. a leíais (*le- / íais, *leí- / ais) ’olvastatok’, hiába három szótagú (le-í-ais), vagy pl. a traer (*tra- / er) ’hoz’ sem, amely két szótagú (tra-er).
• Nem hagyható a sor végén egyetlen magánhangzóból álló szótag, kivétel, ha az néma h-val áll: pl. aho- / ra (*a- / hora) ’most’, de: he- / redero ’örökös’, oh- / mio ’ohm’. E szabály értelmében viszont nem választhatóak el azok a két szótagú szavak, amelyek első szótagja írásban is csak egy magánhangzóból áll: pl. agua (*a- / gua) ’víz’, eco (*e- / co) ’visszhang’.

A fenti két szabályból együttesen – értelemszerűen – az is következik, hogy a következő sor elején sem hagyható egyetlen magánhangzóból álló szótag, hiszen ez csakis akkor fordulhatna elő, ha az utolsó előtti szótag is magánhangzóra végződik, két egymást követő magánhangzó pedig nem választható szét: decía (de- / cía, viszont: *decí- / a) ’mondta’, día (*dí- / a) ’nap’ [időegység].

Néma h betűt tartalmazó szavak

A néma h-val itt is külön kell foglalkoznunk, hiszen azt a speciális esetet képviseli, hogy semmiféle hangot nem jelöl (tehát a szótagolásnál nem vehető figyelembe), írásban viszont létezik, így a szóelválasztásnál muszáj valamit kezdeni vele. Ebben a helyzetben csupán önkényes szabályokra támaszkodhatunk.

• A szó belsejében lévő néma h-t – az előzőekben leírtak kivételével – úgy kell tekinteni, mintha írásban sem létezne: pl. adhe- / sivo (az *a- / dhesivo az egy magánhangzós szótag, ill. a következő pontban leírtak miatt, az *ad- / hesivo pedig a kiejtés szerinti szótagolás elve miatt nem lehetséges), anhe- / lo (*a- / nhelo, *an- / helo; lásd az előző példát és a következő pontot) ’vágy’, vihue- / la (a *vi- / huela az egymás melletti magánhangzók elválaszthatatlanságának elve miatt nem lehetséges) [kisebb spanyol gitárféleség].
• A következő sor elejére nem vihető át a spanyolban idegen *dh-, *lh-, *nh-, *rh-, *sh- betűcsoport, ezért azok az összetett vagy toldalékkal ellátott szavak, amelyek első tagja mássalhangzóra végződik, második tagja viszont h-val kezdődik, esztétikai megfontolásból csak a szóelemző (morfológiai) elv szerint választhatóak el az összetételi határnál, amennyiben ez az elv alkalmazható: pl. des- / hacer (*de- / shacer) ’visszavon’, mal- / herir (*ma- / lherir) ’súlyosan megsebesít, clorhi- / drato (*clo- / rhidrato) ’sósav’, des- / inhibir (*desi- / nhibir) ’gátlást felold’.

Az eddigiek összefoglalása az alábbi táblázatban látható néhány pontba összeszedve.

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

Elválasztási feladat

Próbáljuk meg az alábbi szavakat elválasztani ott, ahol lehetséges, a szótagolás és a sor végi elválasztás szabályait alkalmazva! (Példa: „x) averiguaríais” → x) ave- / ri- / gua- / ríais.) Akinek még van kedve, azt is beleírhatja a megoldásokba, hogy hány szótagú a szó.

a) ahuecar b) audiencia c) deshumanizar d) desarrollo e) dondequiera

f) estudiaríamos g) exceptuando h) guerrero i) heroico j) indescriptiblemente

k) interrelación l) olían m) restructuración n) rompehielos o) trashumancia

(A helyes megoldások itt találhatóak.)

---

*

A spanyol hagyomány az -rr- csoportot külön hangot jelölő kettős betűként kezeli, amely ezért nem bontható szét. Ennek önkényességét jól szemlélteti a portugál példája, ahol az -rr- annak ellenére elválasztható szótaghatáron, hogy még képzéshelyében is eltértő beszédhangot (uvuláris – nyelvcsapi, „raccsolt” – pergőhangot) jelöl, mint az -r-.

A spanyol ábécé és kiejtés

Arról már volt szó, hogy a spanyolban milyen hangok nincsenek és mit hogyan nem kellene ejteni, most viszont megnézzük részletesebben, hogy akkor milyen hangok vannak. A hivatalos spanyol ábécé (abecedario) – a 2010-es helyesírási reform óta – 27 betűből áll. A kép alatti táblázatban a betű mellett az elnevezése, a szakavatottabbak kedvéért a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA/AFI) szerinti – sztenderd nyelvi – hangértékei, valamint megközelítő magyar kiejtésük szerepel.

Toledo, jelképes középkori spanyol város (Forrás: Pixabay.com)

Az alábbiakban a spanyol ábécé meghallgatgató egy anyanyelvi beszélőtől Mexikóból:

Betű	Név	IPA-hangérték	Közelítő magyar megfelelő
a	a	[a]	á (rövid)
b	be	[b/β]¹	b/v
c	ce	[k], [θ]/[s]² (e, i előtt)	k, sz (e, i előtt)
d	de	[d/ð/-]¹	d
e	e	[e]	e ~ é (zárt e)
f	efe	[f]	f
g	ge	[g/γ]¹, [x] (e, i előtt)	g, ch (e, i előtt, mint a doh szóban)
h	hache	—	— (néma)
i	i	[i/j]	i/j
j	jota	[x]	ch (mint a doh szóban)
k	ka	[k]	k
l	ele	[l]	l
m	eme	[m]	m
n	ene	[n]	n
ñ	eñe	[ɲ]³	ny ~ nny ~ nyʲ
o	o	[o]	o
p	pe	[p]	p
q	cu	[k]	k
r	erre	[r] (szó elején), [ɾ] mgh.-k közt	r (szó elején hosszabban pergetett)
s	ese	[s]	sz
t	te	[t]	t
u	u	[u/w]	u/w (utóbbi mint az angolban)
v	uve, ve	[b/β]¹	b/v
w	uve doble, doble u	[b/β]¹, [gw]⁴	b/v, gw
x	equis	[ks]⁵, [s] (szó elején), [x]⁶	ksz, sz (szó elején), ch
y	i griega, ye	[dʝ/ʝ]¹, [i/j] (szó végén és önállóan)	gy/jj, i/j (szó végén és önállóan)
z	zeta	[θ]/[s]²	sz

A k és a w csak idegen szavakban fordulnak elő. Az egyszerű betűkön kívül azonban léteznek egy hangot jelölő kettősbetűk (digráfok) is, melyek írásban sem bonthatóak elemeikre. A spanyolban öt ilyen betűkapcsolatot tartanak számon, amelyek az alábbiak:

Kettős betű	IPA-hangérték	Magyar megfelelő
ch	[ʧ]	cs⁷
ll	[ʎ] (kiveszőben) / [dʝ/ʝ]¹	(lʲ, „lágy l”) / jj~gy
gu ⁸	[g] (e, i előtt)	g (e, i előtt)
qu	[k]	k
rr	[r:]	rr

Megjegyzések a táblázatok értelmezéséhez (a hangok átírása IPA-jelekkel történik):

1. A [b]–[β], [d]–[ð], [g]–[γ](~[ʁ]: Észak-/Közép-Spo.) és [dʝ]–[ʝ] hangpárok ejtése helyzetüktől függ. Mindegyiknél az elsőt ejtik szó (mondat) elején, valamint az ‑mb‑, ‑nv‑, ‑ld‑, ‑nd‑, ‑ng‑, ‑ny‑ csoportokban, míg a másodikat minden más helyzetben (leginkább magánhangzók között). Az ‑ado végződésben a d általában csak a választékos vagy „hivatalos” beszédben (pl. médianyelvben) hangzik; a spontán társalgásban, népies dalokban a legtöbb nyelvjárásban elhagyják, pl. cantado [kantáo].
2. Az [θ] hangot csak az Ibériai-félszigeten ejtik.
3. Az ñ [ɲ] a magyar ny-nél valamivel hosszabb mássalhangzó.
4. Az angol jövevényszavakban lévő w ejtése [gw].
5. A [ks] Spanyolországban mássalhangzó előtt és a hanyag beszédben [s]-szé egyszerűsödik.
6. Az x ejtése azonos a j betűvel jelölt [x] hangéval a México, Oaxaca, Texas földrajzi nevekben és származékaikban, valamint a Xavier, Ximena, Ximénez nevekben. A México és a Texas írása megengedett az utóbbival is: Méjico, Tejas.
7. A ch [ʧ] a magyar cs-nél kissé előrébb képzett ajakkerekítés nélküli mássalhangzó.
8. A gu csak a gue, gui kapcsolatokban számít kettős betűnek, mivel [g]-nek olvasandó. Ugyanez a kapcsolat a, o előtt a [gw] hangcsoportnak, mássalhangzó előtt pedig [gu]-nak felel meg. A [gw] hangsor jelölése e, i előtt gü, ahol a tréma azt jelzi, hogy a félhangzós u ejtendő.

A spanyol ábécé egy-egy példával (Forrás: Spanish with Vicente)

Idegen szavakban és nevekben előforduló hangok

A spanyol nyelv hangkészlete még a rokon újlatin nyelvekéhez képest is meglehetősen egyszerű, így könnyen megeshet, hogy idegen nevekben olyan hangok szerepelnek, amelyek a spanyolban nem léteznek. Ilyenek többek között – magyarosan írva – az [s], a [z], a [zs] vagy a [dzs], amelyek elég gyakoriak más európai nyelvekben, pl. a franciában vagy az angolban. A műveltebb spanyol anyanyelvűek, akik beszélnek idegen nyelveket, általában ki tudják őket ejteni, azonban az átlagos beszélők nem. Az [s]-t általában [sz]-szel vagy – szó elején – [cs]-vel, a [zs] és [dzs] hangokat pedig [gy]-vel vagy [j]-vel próbálják helyettesíteni a beszédben.

Ha nem latin ábécét használó nyelv neveit, vagy idegen földrajzi neveket kell spanyol szövegben leírni, akkor a fenti hangokat az alábbi betűkkel, betűkapcsolatokkal szokás jelölni:

• [s] → sh
• [z] → z
• [zs] → y vagy (a pontosabb hangjelölő átírásokban) zh
• [dzs] → y vagy (a pontosabb hangjelölő átírásokban) dzh

A nem latin betűs nyelvek azon hangjait, amelyeknek van spanyol megfelelőjük, a spanyol olvasat szerinti betűvel írják át: pl. Kazajistán [kaszachisztán].

Betűk és hangok előfordulási gyakorisága

A betűk és a beszédhangok használati gyakoriságának sorrendje a leggyakoribbtól a legritkábbig Cervantes Don Quijote című regényének modern helyesírású változata alapján a következő:

• Betűk: E, A, O, S, N, R, I, L, D, U, T, C, M, P, Q, Y, B, H, V, G, J, F, Z, Ñ, X
• Hangok: /e/, /a/, /o/, /s/, /n/, /i/, /ɾ/, /d/, /l/, /k/, /t/, /u/, /m/, /b/, /p/, (/θ/,) /ʝ/, /g/, /x/, /r/, /f/, /ʧ/, /ɲ/

A magánhangzók és mássalhangzók aránya: 0,89 (89:100)

Ez azt jelenti, hogy 89 magánhangzó jut 100 mássalhangzóra, tehát majdnem egyenlő a magánhangzók és a mássalhangzók eloszlása, ami lényegében a nyelv ritmusát határozza meg.

Detrás mío, alrededor suyo stb. – „helyes” így mondani?

Sentirte cerca de mí... (¿o cerca mío?)

A spanyolosok biztosan tudják, de legalábbis azt tanítják, hogy csak a delante/detrás de mí, cerca de ti, illetve az alrededor de él/ella stb. kifejezések a „helyesek” nyelvtanilag. Mindazonáltal gyakran hallhatjuk az anyanyelvi beszélőktől ezeket birtokos névmással is, vagyis delante/detrás mío, cerca tuyo, alrededor suyo stb. Ennek persze az az oka, hogy mivel a de elöljárószó egyik legfontosabb szerepe a birtokviszony jelölése, a beszélők érzik, hogy a de mí, de ti stb. (lényegében ez a személyes névmás birtokos „esete” lenne) valami nagyon hasonlót jelentenek, mint a birtokos névmások. Magyarul ez nem is lenne annyira meglepő – sőt, még talán logikusabbnak is tűnhet számunkra, hiszen mi is hasonlóképpen, a birtokos személyjellel fejezzük ki ezeket a helyhatározókat (előttem, mögöttem, közeledben, körülötte stb.).

Mindezek ellenére a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) egyedül az alrededor esetében fogadja el helyesnek az alrededor suyo (mío, tuyo stb.) formát – természetesen az alrededor de él/ella (mí, ti stb.) mellett – a művelt nyelvi normában, míg a többi esetben kizárólag a delante/detrás/cerca de mí (ti, él/ella stb.) lenne helyes, a *delante/detrás/cerca mío (tuyo, suyo stb.) pedig kerülendő. Vajon mi lehet ennek az oka, ha egyszer teljesen hasonló, helyhatározói kifejezésekről van szó?

A magyarázat első pillantásra egyszerűnek látszik. A Diccionario panhispánico de dudas – a RAE nyelvhelyességi szótára – azzal magyarázza a számunkra következetlenségnek tűnő álláspontját, hogy az alrededor szófajilag főnév (jelentése ’környék’), amely határozóként is használatos a fenti értelemben, s mint főnév, természetesen állhat utána birtokos névmás is: vagyis alrededor suyo ’az ő környéke/környékén’. Problematikus azonban, hogy főnévként ma legtöbbször többes számban használják: alrededores de Madrid ’Madrid környéke’. Ha viszont az eredetét nézzük, akkor nem főnévi, hanem határozói kifejezést találunk: al rededor ’körül(ötte)’. (A rededor a régies derredor < de redor ’körülötte’ hangátvetéses módosulata; ez utóbbi kezdetben hangsúlytalan elöljárószó volt ’mögött, közelében’ jelentéssel: < lat. RETRO.)

A RAE által javasolt elvnek megfelel viszont, hogy a delante ’elöl’ (< régi denante < lat. DĒ ĬN ANTE ’elébe’), detrás ’mögött’ (< lat. DĒ TRANS ’túli’) és cerca ’közel’ (< lat. CĬRCA) szófajilag határozószók, és határozói kifejezéseknek nincsen birtokosra utaló alakja: nem létezik például *hoy mío, *aquí mío stb. sem. Ezért nem helyes a *delante/detrás/cerca mío – legalábbis a RAE szerint.

A nyelv persze változik, és jogosan felmerülhet a kérdés, hogy ha egyszer egy főnév használható határozóként, tehát állhat utána birtokos névmás, akkor egy határozó miért nem használható főnévként (csak önkényes döntés kérdése, hogy a delante/detrás/cerca mío kifejezésekben minek nevezzük), ha egyszer vannak, akik így használják (hiszen semmi sem zárja ki, hogy egy akármilyen szófajú szó főnévként folytatódjon egy későbbi nyelvváltozatban, amire számos példa van minden nyelvben). No de ez már nem az én kompetenciám, így nem is folytatom tovább – döntsék el a nyelvészek.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Luzitán – előkelta vagy óitáliai?

Egy régebbi témában a keltibér nyelvről írtam, most pedig egy másik paleohispániai nyelv, méghozzá a luzitán kerül terítékre. Megnézzük, mit is lehet tudni erről a rejtélyes ókori indoeurópai nyelvről, és miért is érdekes.

A luzitánt az Ibériai-félsziget nyugati-középső részén, a mai Portugália, illetve a spanyolországi Extremadura területén beszélték, valószínűleg egészen az i. e. 2. századig. A nyelvet mindössze hat, latin ábécével készült feliratból ismerjük, amelyek a portugáliai Cabeço das Fráguas, Lamas de Moledo és Ribeira da Venda helységekből (1-1 db, az utóbbit 2008-ban fedezték fel), valamint a spanyolországi Arroyo de la Luzból (3 db) származnak.

Cabeço das Fráguas OILAM TREBOPALA INDO PORCOM LAEBO COMAIAM ICONA LOIM INNA OILAM USSEAM TREBARUNE INDI TAUROM IFADEM REUE Ribeira da Venda [...] XX•OILAM•ERBAM HARASE•OILA•X•BROENEIAE•H OILA•X•REVE AHARACVI•T•AV[...] IEATE•X•BANDI HARACVI AV[...] MVNITIE CARIA CANTIBIDONE• APINVS•VENDICVS•ERIACAINV[S] OVOVIANI[?] ICCINVI•PANDITI•ATTEDIA•M•TR PVMPI•CANTI•AILATIO

Lamas de Moledo RUFUS ET TIRO SCRIP SERUNT VEAMINICORI DOENTI ANGOM LAMATICOM CROUCEAI MACA REAICOI PETRANOI R(?) ADOM PORCOM IOUEAS(?) CAELOBRICOI

Arroyo de la Luz (I–III.) AMBATVS SCRIPSI CARLAE PRAISOM SECIAS ERBA MVITIE AS ARIMO PRAESO NDO SINGEIETO INI AVA INDI VEA VN INDI VEDAGA ROM TEVCAECOM INDI NVRIM INDI VDEVEC RVRSENCO AMPILVA INDI LOEMINA INDI ENV PETANIM INDI AR IMOM SINTAMO M INDI TEVCOM SINTAMO ISACCID·RVETI· PVPPID·CARLAE·EN ETOM·INDI·NA.[ ....CE·IOM· M·

A fenti feliratokból bizonyára egyértelmű, hogy régi indoeurópai nyelvvel van dolgunk, sőt, néhány szó már ránézésre is felismerhető, például PORCOM ’disznót’ (vö. lat. PŎRCUS, sp. puerco), TAUROM ’bikát’ (vö. lat. TAURUS, sp. toro), INDI ’és/meg’ (vö. lat. ĬNDE ’továbbá’, sp. por ende ’ennélfogva’) illetve valószínű még az OLIAM ’bárányt’ (vö. lat. OVÍCULA, sp. oveja).

A nyelv indoeurópai nyelvcsaládon belüli pontos hovatartozását illetően azonban nincs egyetértés a történeti nyelvészek között. A kutatók egy része (pl. J. M. Anderson, Jürgen Untermann) az ókelta nyelvek közé sorolja néhány helységnévegyezés alapján. A kelta hipotézissel viszont az az alapvető probléma, hogy a luzitán a feliratok tanúsága szerint megőrizte az indoeurópai alapnyelvi szókezdő *p- hangot (lásd PORCOM), amely már az őskeltában nem volt meg (vö. ír orc). Éppen ezért elképzelhető, hogy a luzitán nem az őskelta (protokelta) leszármazottja, hanem annak „testvérnyelve” volt, és közvetlenül az indoeurópai alapnyelvből fejlődött, esetleg „előkelta” (prekelta), vagyis a kelta alapnyelv kialakulását megelőző állapotot képviselt. Néhány kutató (pl. Francisco Villar, Rosa Pedrero) ezzel szemben italikus nyelvnek tartja bizonyos istenségek nevei közötti párhuzamokra alapozva.

A III. Arroyo de la Luz-i felirat

Megjegyzendő, hogy egy feltételezés szerint az óitáliai és az ókelta nyelvek eleve egy közös, „köztes” alapnyelvből származnak, bár vitatott, hogy létezett-e valaha ez az ún. italikokelta alapnyelv, vagy csupán párhuzamos fejlődéssel magyarázhatóak bizonyos közös vonások a kelta és az italikus nyelvekben (hozzáteszem, az italikus egység létezése is csak feltételezés, korántsem biztos, hogy italikus alapnyelv létezett). Lehetséges, hogy a rejtély megfejtése éppen a luzitán nyelvben lenne – ha eléggé ismernénk...

Katalánul telefonált egy szállodából, megbüntették

(A kép forrása: A Wang folyó versei / Studiolum)

1937-ben járunk, a spanyol polgárháború idején, amikor az alábbi irat készült: a San Sebastián-i rendőrfőnök tudatja egy bizonyos Joaquín Rivera Barnolával, hogy Gipuzkoa tartomány (Baszkföld) kormányzója 250 pesetás bírságot szabott ki a részére. Bűne mindössze annyi volt, hogy katalánul folytatott le egy telefonbeszélgetést a városban található Európa Szállóból.

Az alábbiakban az olvashatóság kedvéért a szöveg átirata:

El Excelentísimo Señor Gobernador Civil de esta Provincia, en uso de las atribuciones que le están conferidas, ha tenido a bien imponerle la multa de DOSCIENTAS CINCUENTA PESETAS, por haber celebrado a las 14 horas del día 27 del actual una conferencia telefónica desde el hotel Europa en dialecto catalán.
Lo que participo a V. para su conocimiento, significándole que dicha multa deberá hacerla efectiva en esta Comisaría, en metálico y en plazo improrrogable de 5 días.
Dios guarde a V. muchos años.
VIVA ESPAÑA. II.º AÑO TRIUNFAL.

San Sebastián, 30 de Julio de 1937.

El Comisario Jefe,

[aláírás]

Sr. D. Joaquín Rivera Barnola.— Hotel Europa.

Magyar fordítás:

„Az Igen Tisztelt Tartományi Kormányzó Úr, hatáskörében eljárva, mely őhozzá van utalva, KÉTSZÁZÖTVEN PESETA bírságot kiszabni méltóztatik Önnek, amiért jelen [hó] 27. napján 14 órakor katalán nyelvjárásban (sic!) tartott telefonos megbeszélést az Európa Szállóból.
Amit ezennel tudomására hozok, azt jelentve az Ön számára, hogy a fenti bírságot ezen a Rendőrkapitányságon kell teljesítenie, fémpénzben, és 5 napos, meghosszabbíthatatlan határidővel.
Isten óvja Önt sok éven át.
ÉLJEN SPANYOLORSZÁG. II. GYŐZEDELMES ÉV.

San Sebastián, 1937. július 30.

A Főbiztos,

[aláírás]

Joaquín Rivera Barnola úr [részére] – Európa Szálló.”

A szöveg jól tükrözi a nyelvi helyzet korabeli megítélését (aminek persze akkoriban a nacionalizmus is kedvezett): míg a spanyol volt az egyetlen elfogadott nemzeti nyelv, a többi regionális újlatin nyelvet, köztük a katalánt is csak valamiféle „nyelvjárás”-nak tekintették. Érdekességképpen utánanéztem néhány adatnak ezzel kapcsolatban a Spanyol Királyi Akadémia elektronikus szótárarchívumában.

Az akadémiai értelmező szótár gallego és catalán szócikkeinél az 1884-es kiadásban vannak felvéve először a „Dialecto de los gallegos”, azaz ’a galiciaiak nyelvjárása’, illetve a „Lenguaje hablado en Cataluña, del cual son variedades el valenciano y el de las islas Baleares”, vagyis ’Katalóniában beszélt nyelvezet, melynek változatai a valenciai és a Baleár-szigeteki’ jelentések. Érdemes megfigyelni a fogalmazást: míg a galiciait egyértelműen ’nyelvjárás’-nak (dialecto) nevezi, a katalánnál sem kimondottan nyelvet (lengua) említ, hanem – valamiféle – ’nyelvezet’-et (lenguaje), nyelvváltozatot. Változás e definíciókban csupán az 1970-es kiadásban következik be, amelyben már [gallego] „Lengua de los gallegos”, tehát [galiciai] ’a galiciaiak nyelve’, illetve [catalán] „Lengua romance vernácula que se habla en Cataluña y en otros dominios de la antigua Corona de Aragón”, azaz [katalán] ’Hazai újlatin nyelv, mely Katalóniában, valamint a régi Aragóniai Királyság egyéb területein beszéltetik’ meghatározások szerepelnek.

A spanyol esetében viszont nyilván már a 18. század elején is természetes volt, hogy az egy nyelv – sőt, „A Nyelv”, a kor szellemének megfelelően fogalmazva, mint látni fogjuk (hiszen magát az értelmező szótárat is ezen a nyelven írták), és az Akadémia 1713-as megalakulásának célja is eleve a kasztíliai nyelv ápolása és szabályozása volt. Már a legelső, terjedelmes, idézeteket is tartalmazó hatkötetes akadémiai értelmező szótár (melyet csak Diccionario de autoridades néven emlegetnek röviden, valójában sokkal hosszabb címe van) második, C kötetében (1729) megjelenik a castellano szócikk alatt a következő magyarázat (az előzőekben leírtakkal összhangban érdemes megfigyelni a megfogalmazást és a szöveg stílusát): „En Castelláno. adv. Lo mismo que en Léngua Castellána: lo que se entiende de lo que se habla y escribe”, vagyis ’Kasztíliaiul. hat[ározó]. Ugyanaz, mint Kasztíliai Nyelven: amit megérteni abból, amit beszélnek és írnak’. Az 1732-ben kiadott harmadik kötet (D–F) español szócikke alatt pedig már szerepel a „Lengua Españóla” kifejezés is. (Az ékezetek nem hibák: akkoriban még teljesen más elvek szerint jelölték a hangsúlyt, mint a mai helyesírásban, számított például az is, hogy a szótag nyílt vagy zárt, illetve milyen mássalhangzóra végződik.)

Az sem kétséges, hogy baszkot is külön nyelvként kezelték már abban az időben. A vascuence ’baszk [nyelv]’ szócikk a Diccionario de autoridades 6. kötetében (S–Z: 1739) a következő, szintén érdekes magyarázattal szerepel: „El Idioma ù Lengua de Vizcaya”; a baszkot tehát ’Vizcaya nyelvének’ tekintették (az idioma és a lengua között magyarul különbséget tenni nehézkes; mindkettőt ’nyelv’-nek fordítjuk, a spanyolban viszont árnyalatnyi eltérés van közöttük: míg az első egy adott nép vagy nemzet saját, önálló nyelvére utal, a második inkább csak a nyelvre, mint elkülönült nyelvváltozatra).

A fentiekből körvonalazódik tehát, hogy egészen az 1970-es évekig (amikor Franco nacionalista diktatúrája már a végét járta) a galiciai és a katalán még nem számítottak nyelveknek, sőt, a helyi nyelvek használata a diktatúra ideje alatt tiltva volt. Manapság viszont épp az ellenkező folyamat figyelhető meg: azokat a nyelvjárásokat is regionális nyelv szintjére emelnék, melyeknél ez igazán nem lenne indokolt – ahogy Magyarországon sem jutna senkinek sem eszébe például a palóc nyelvjárást a magyartól eltérő önálló nyelvnek tekinteni. Hiába, a nyelv vs. nyelvjárás kérdése mindig is etnikai-politikai téma marad.

Végezetül, csak egy megjegyzés erejéig, térjünk vissza a bírságot kiszabó levélhez. A képen lévő eredeti szöveg ugyanis látszólag egy nyelvtani hibát is rejt: [atribuciones que] le están conferidas – ’[hatáskörök, melyek] hozzá vannak utalva’ – helyett *lo están conferidas olvasható, tárgyesetű névmással, amikor ebben a kifejezésben részes esetet kell használni. Lehetséges viszont, hogy valójában az e betűt ütötte le írógépén az irat készítője, csak a tipográfia, illetve a kép gyenge minősége miatt ez nem állapítható meg – mindenesetre az igazságot már nem fogjuk megtudni, de talán nem is lényeges.