Ha egyszer egy cseresznye türkörbe néz...

Egy mexikói ismerőstől hallottam a minap a képen látható szóviccet. Vajon mi benne a poén? Bevallom őszintén, nekem is beletelt néhány percbe, amíg leesett a tantusz, és bizonyára ugyanígy lesz ezzel mindenki, aki a nálunk jellemző hagyományos, írásalapú nyelvoktatásban részesült. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy aki kizárólag a spanyolországi (pontosabban az európai félszigeti, mert ugye a Kanári-szigetek is Spanyolország!) spanyolon „szocializálódott”, az sem fogja ezt a viccet érteni – persze egészen más okból.

De lássuk a magyarázatot! (Aki értette elsőre is, nem muszáj továbbolvasnia.) A magyar fordítás, és csak a teljesség kedvéért, hiszen magyarul már nem lehet úgy visszaadni, hogy megmaradjon benne a csattanó:

– Mit mond egy cseresznye, amikor meglátja magát a tükörben?
– Cseresznye, én? (Ez lennék én?)

A csattanó pedig a válaszban rejlik. Ugyanis ha hangosan kimondjuk a második mondatot a megfelelő hangsúlyozással, megpróbálva teljesen elfeledkezni arról, hogy mit látunk leírva (ez az, ami általában nem megy annak, aki nem élt anyanyelvi környezetben és nem a beszédhez szokott), akkor az pontosan úgy hangzik, mint a ¿Seré esa yo?, vagyis az ’Ez lehetek én?’ mondat. Legalábbis a többségi spanyol változatokban, ahol a c és a z ugyanazt a réshangot jelöli, mint az s. (Ezért írtam az elején, hogy aki csak a sztenderd európai spanyolt ismeri, ahol kétféle „sziszegőhangot” különböztetnek meg, az nem biztos, hogy fogja érteni ezt a poént.)

Annyit érdemes még megjegyezni, hogy a seré természetesen a ser egyszerű jövő idejű alakja, amelyet jelen idejű lehetőség kifejezésére is használnak – sőt, ma már ebben a szerepben a leggyakoribb.

Az illusztrációt a szerző készítette a Pixabay.com-ról származó képből.

Beati Hispani quibus vivere bibere est

A tridenti zsinat (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

„Szerencsések a spanyolok, akiknek az élet csak ivásból áll” – tartja a címben idézett bizonytalan eredetű latin mondás, amelyet sokszor tévesen Julius Caesarnak szoktak tulajdonítani. Egyes források szerint német teológusoktól hangzott el a 16. századi tridenti zsinaton, és ironikus szójáték arra utalva, hogy a spanyolok képtelenek megkülönböztetni a v és a b betűvel jelölt hangot egymástól, amikor (klasszikus) latinul beszélnek: ti. VĪVERE ’élni’ és BĬBERE ’inni’. (Julius Caesar – legalábbis az, amelyik az i. e. 1. században élt – azért sem mondhatta ezt, mert akkor még teljesen másképp hangzott a latin V, mint a B, és újlatin nyelvjárásoknak még csak nyoma sem volt.)

Már csak a poén kedvéért, amennyiben ez tényleg így történt, a németek sem úszták meg szárazon a gúnyolódást: Beati Germani quibus Deus verus Deus ferus est, vagyis „Szerencsések a németek, akiknek az igazi Isten a vad Isten” – vágtak vissza a spanyolok arra célozva, hogy germán testvéreiknek pedig a latin v-nek az f-től való megkülönböztetése okoz gondot. Hogy mindez valójában megtörtént-e vagy csak egy elterjedt legenda, azt már nem tudjuk.

Viszont valóban, a spanyolban a b és a v ugyanazt a /b/ fonémát jelöli, amely azonban helyzetétől függően kétféle kiejtéssel valósul meg: nazális mássalhangzó – [m], [n] – után, valamint mondatkezdő (vagy szünet utáni szókezdő) helyzetben magyar [b]-ként (pl. vida [ˈbiða] ’élet’, bola [ˈbola] ’labda’, enviar [embiˈar] ’küld’, también [tamˈbjen] ’is, szintén’, en vano [emˈbano] ’hiába’, tan bonito [ˈtamboˈnito] ’annyira szép’), máskor, főleg magánhangzók között pedig a két ajak közötti réssel képzett közelítőhangként (az angol w-hez hasonlóan, de ajakkerekítés nélkül; szokták magyarul „lágy v”-nek is nevezni), melyet a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) a görög [β] betűvel jelöl (pl. la vida [laˈβiða] ’az élet’, la bola [laˈβola] ’a labda’, tuvo [ˈtuβo] ’neki volt/lett’, ill. tubo [ˈtuβo] ’cső’). E jelenség neve a szakirodalomban betacizmus, és eredete már magában a latinban rejlik.

A természetes, azaz spontán beszédben egyik spanyol anyanyelvű sem tesz különbséget a b és a v között, s erre a legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy a (főleg iskolázatlanabb) beszélők gyakran írásban is eltévesztik, hogy melyik szóban melyik betű szerepel (az egyik legtipikusabb és általánosan elterjedt hiba az ¡a ver! ’lássuk!’ kifejezés helyett haber írása). A spanyol v magyaros [v]-ként való ejtése pedig ma már affektáltnak ható hiperkorrekció (annak ellenére, hogy egészen a 20. századig még a Spanyol Királyi Akadémia is ezt ajánlotta), amely főként a művelt beszélők nem spontán nyelvében jelenhet meg, talán mert a nagyobb presztízsű nyelvek (leginkább az angol vagy a francia) vagy a múlt századi iskolai oktatás hatására úgy gondolják, hogy a [v] a „helyes ejtés”, amelyet meg kell különböztetni a [b]-től. De sok esetben ugyanez érvényesül a nemzetközi popzenében is, amire kiváló példa az alábbi dal. (Főleg a viva és voy szavaknál füleljünk a markáns [v]-s ejtésre!)

De vajon miért kivételes (illetve tényleg az-e) a spanyol b és v története, amikor az általunk jól ismert nagyobb újlatin nyelvekben – francia, olasz, portugál, román – megkülönböztetik őket? Valójában két kérdésről van szó: az egyik az – s ezt lesz könnyebb megválaszolni –, hogy miért nem létezik a spanyolban a [v] hang, amikor a nagyobb rokon nyelvekben igen; a másik pedig, hogy miért nincs fonológiai megkülönböztetés a b és a v betűkkel jelölt hangok között.

Mint említettem, az első kérdésre egyszerű a válasz: azért nincs – és valószínűleg soha nem is volt – labiodentális, azaz az alsó ajakkal és a felső fogsorral képzett [v] hang a spanyolban, mert ilyen a latinban sem létezett (ahogy a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben sem). Írástörténetileg a v betű az eredeti latin ábécében az /u/ magánhangzó-fonéma jele volt (az u betű kezdetben csak ennek tipográfiai változata volt a kézírásban), amelyet a latinban – amennyiben hangsúlytalan és rövid volt – magánhangzók előtt és között az angol w-hez hasonlóan („félhangzósan”) ejtettek: pl. LĬNGVA [ˈlingwa] ’nyelv’, QVANDO [ˈkwando] ’(a)mikor’, VĪVERE [ˈwiːwere].

Azonban már az 1. században – s ezzel át is térek a második kérdés megválaszolására – ez a [w] hang magánhangzók között gyengülés következtében elvesztette az ajakkerekítést, s így alakult ki belőle a (spanyolban máig ejtett) [β] mássalhangzó. Ezzel közel azonos időben viszont ugyanerre a sorsra jutott a magánhangzók között lévő [b] hang is, melynek ejtése „fellazult” (réshanggá vált), ami azt jelentette, hogy magánhangzók közti helyzetben az eredetileg [w]-nek ejtett /u/, valamint a /b/ is ugyanazon [β] hangként folytatódott. Mindazonáltal, míg a romanizált területek nagyobb részén ez később egy új fonémává, /v/-vé szilárdult, addig a spanyol a kései latin ejtést őrzi.

Megjegyzendő, hogy bár nem általános, hanem csak a nyugati területekre kiterjedő változás eredményeként a magánhangzók közötti latin [p] hang is [b]-vé vált, majd ugyanazt az utat követte: [b] > [β] (> [v]), pl. lat. SAPERE ’tud’ > sp. saber [saˈβer], fr. savoir [savwaʁ]. A [b] > [β] változás azonban itt később következett be, mint az eredeti latin -b- esetében: pl. az óspanyol cabeça (< lat. CAPĬTIA) ’fej’ ejtése feltehetően még [kaˈbeʦːa] és nem [kaˈβesa] ~ [kaˈβeθa], vö. estava [esˈtaβa] ’volt’. Mindez viszont már egy eltérő folyamat, a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangok gyengülésének része, amely nemcsak a latin [p], hanem a [t] és [k] mássalhangzókat is érintette.

A lényeg tehát, hogy szó belsejében, magánhangzók között történetileg már magában a latinban eltűnt a b és a v megkülönböztetése (vagyis a legtöbb nagyobb újlatin nyelvben is csak szó elején maradt meg a különbség [b] és [v] formájában). Csupán az tűnhet furcsának, hogy a modern spanyol helyesírás többnyire azt a betűt őrzi a szavakban, amely a latin megfelelőjükben volt, míg a többi újlatin nyelvben – pl. az olaszban – a kiejtésnek megfelelően minden szóban v betűt találunk magánhangzók között (pl. lat. BĬBO ’iszom’ és VĪVO ’élek’ > ol. bevo és vivo, vö. sp. bebo [beβο] és vivo [biβo]; vagy pl. lat. TABULA ’deszka, tábla’ > ol. tavola ’asztal’, vö. sp. tabla ’deszka, tábla’). Az alábbi ábra a latin B és V általános fejlődését mutatja be.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Amire tehát ténylegesen keressük a választ a második kérdésben, az az, hogy a spanyolban (ill. a gallegóban és az észak-portugál nyelvjárásokban, a katalánban, az okcitánban, számos olaszországi nyelvjárásban, a korzikaiban és a szárdban is) miért tűnt el szó elején is ez a megkülönböztetés. Ehhez először is azt kell megértenünk, hogy bizonyos hangváltozások, mint már korábban szó volt róla, túlmutatnak a szavakon, vagyis a szóhatároknál is érvényesülnek a mondatban (és ez már valószínűleg a beszélt latinban is így volt). Tehát a szó eleji [b] minden bizonnyal akkor is [β]-nek hangzott a kései latin köznyelvben, ha előtte magánhangzóra végződő szó állt (márpedig a vulgáris latinban más választás nem igazán volt: a szavak vagy magánhangzóra, vagy legfeljebb [sz]-re, illetve [n]-re végződhettek a beszédben). Ennek következtében aztán azokban a nyugati nyelvváltozatokban, amelyekben a [β] hang nem szilárdult [v] fonémává, tehát nem tudott teljesen elkülönülni a [b]-től, a szó elején is kiegyenlítődött ez a különbség, talán egyfajta hiperkorrekcióval, vagyis a beszélők a (szünet utáni) szókezdő, ill. a nazálisok – [m], [n] – utáni, ún. „erős” pozíciókat a [b] hanggal, míg a magánhangzók közötti „gyenge” helyzetet pedig a [β] mássalhangzóval azonosították.

A középkori költészetből származó adatok alapján az óspanyolban még létezhetett a [b] és a [β] fonémaszintű megkülönböztetése (tehát /b/ és /β/, ami még a kései latin állapotot tükrözi), amelyeket a korabeli íráshagyomány – mint már utaltam rá – következetesen a b és a v betűkkel jelölt, mígnem a 16. századra végleg eltűnt ez a különbség. A lezajlott folyamatot az alábbi ábra szemlélteti.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

A latin B és V eltévesztésére, felcserélésére egyébként már a klasszikus kor végétől kezdve számos példa dokumentált a feliratokon, a Római Birodalom egész területéről (például a VIXIT ’élt’ helyett BIXIT), és néhány esetben ez lexikalizálódott is, amire jó példa a román: lat. VETERANU ’öreg’ > rom. bătrân, FERVERE ’forral’ > (a) fierbe. A változások kimenetelében persze egyéb belső szerkezeti okok, illetve külső tényezők (más nyelvekkel való érintkezés) is közrejátszhattak, az utóbbiakat azonban eléggé nehéz bizonyítani. (A francia, az olasz, a portugál és a román megőrizte például a latin szó eleji [f]-et – amely az örökölt spanyol alapszókincs nagy részében, illetve a gascogne-i okcitánban [h] hanggá gyengült, majd a spanyolban el is tűnt –, ami elősegíthette a [β] hang [v]-vé erősödését az [f] zöngés párjaként, s így a szó eleji b–v megkülönböztetés megtartását.)

A betacizmus tehát pontosan ugyanabban a latinban gyökerezik, mint a [b]–[v] megkülönböztetése a jelentősebb rokon nyelvekben, semmivel sem furcsább vagy különösebb az egyik hangváltozás a másiknál. Sőt, ha valamit egyértelmű újításnak lehetne tekinteni, akkor az éppen a latinban eredetileg nem létező [v] hang kialakulása lenne.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest.
• Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest.
• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia.
• Fernández Martínez, Concepción (1986): Razones fonéticas del llamado betacismo, Faventia, 8/2, Universitat Autònoma de Barcelona.
• Gargallo Gil, José Enrique – Bastardas, Maria Reina (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi és Dr. Adamik Béla nyelvtörténészeknek.

Mindenről a sinalefa tehet? De mi az, és hogy működik?

Az élőbeszédben a szavak láncszemekként fonódnak össze...

A kezdő spanyolosok már az első szövegértési kísérleteiknél szembesülnek azzal, hogy hiába is próbálták tökéletesen elsajátítani a kiejtést, valami mégsem stimmel; a spanyol anyanyelvűek nem egészen úgy beszélnek, ahogy várnánk. Valahogy nem „egyenként” ejtik ki a szavakat, amihez a magyar fül van szokva. De mi történik valójában?

A választékos magyar beszédben a szavak jól elhatároltak egymástól, vagyis arra szoktuk mondani, hogy „szépen beszél”, aki a magyar szavakat jól elkülönítetten, köztük rövid szüneteket hagyva ejti ki. Azonban nem minden nyelvben van ez így. Elég sok indoeurópai nyelvben nem annyira élesek a szóhatárok, mint a magyarban, sőt, bizonyos szabályok alapján olykor kötelező szavakat összevonni, és éppen az számít hibásnak, ha ezeket külön ejtik. Így volt ez már a latinban és a görögben is, ahol szigorú szabályok határozták meg a szavak illesztését, ami főként a verseknél volt fontos.

Ugyanez igaz az újlatin nyelvekre is, amelyekben nemhogy külön-külön kellene a szavakat kiejteni a mondatban, hanem szinte minden esetben megtalálják a módját, hogy a folyékony beszéd érdekében a szavakat valahogyan „egymáshoz kössék”. Ez általában összevonásokkal, hangkiesésekkel valósul meg. Ezek a szóösszevonások biztosítják e nyelvekben a beszéd „gördülékenységét”, és bonyolítják egyúttal a kezdő magyar nyelvtanulók dolgát, mivel ezáltal a beszéd elsőre követhetetlennek, megértése reménytelennek tűnhet. De nincs mit tenni, ehhez hozzá kell szokni, és meg kell próbálni elvonatkoztatni a magyar beszédmódtól. Természetesen ez csak rengeteg gyakorlás és idegen nyelvű szöveg hallgatása révén lehetséges.

A szóösszevonás az élőbeszédben minden lehetséges esetben megtörténik, azonban míg egyes nyelvekben, például a franciában vagy az olaszban ez írásban is jelölt a „kötelező” esetekben (ami ezekben a nyelvekben hangkieséssel jár), addig a spanyolban az is nehézséget jelent kezdetben, hogy a helyesírás ezt – néhány lexikalizálódott esetet kivéve – nem jelöli, viszont ugyanúgy érvényesül a beszédben. (Az átírás során a pontosság kedvéért a nemzetközi fonetikai ábécé jeleit fogom használni, melyek magyarázata itt található.)

(Forrás: El Mexicano)

A spanyol ábécéről szóló cikkből már tudjuk, hogy bizonyos spanyol mássalhangzók kiejtése – nevezetesen a b/v, d, g betűkkel jelölt hangoké – függ a szóban, sőt, a mondatban elfoglalt helyüktől, ugyanis a folyamatos beszédben ezek rés- vagy közelítőhangként – [β], [ð], [γ] – valósulnak meg szókezdő helyzetben is, ha az előző szó (a kiejtésben) magánhangzóra végződik. Vagyis e hangok kiejtésénél nem számítanak a szóhatárok, tehát már ezt is lehet egyfajta szóösszevonásnak tekinteni. Azonban nem csak erről kell beszélnünk. Ami inkább a legtöbb megértési nehézséget okozza a nyelvtanulók számára, hogy a spanyol anyanyelvűek a szavak találkozásánál egymás mellé kerülő magánhangzókat összevonják, azaz egyetlen szótagban ejtik ki: e jelenség neve sinalefa. Mértéke persze nyelvjárástól és beszédstílustól is függ (pl. a „legextrémebb” tájszólásokban, mint a délspanyol andalúz nyelvjárás, melyben nem ejtik a szó végi mássalhangzókat, a magánhangzók közötti -d-, valamint a szó és szótag végi -s is kiesik, természetesen sokkal nagyobb mértékben érvényesül a szóösszevonás), de ne bonyolítsuk még tovább a dolgot, maradjunk inkább a sztenderd – vagy az ahhoz közel álló – köznyelvi változatoknál.

A sinalefa többféleképpen valósulhat meg attól függően, hogy hány és milyen magánhangzók kerülnek egymás mellé ily módon, és ezek közül melyik hangsúlyos. A spanyolban legfeljebb öt magánhangzó vonódhat össze egy szótagba, ami csak úgy lehetséges, ha egy kettőshangzóra végződő és egy szintén kettőshangzóval kezdődő szó közé egy egyetlen magánhangzóból álló szó ékelődik, mint például a Partió a Europa ’Elindult Európába’ mondatban, amelyben az [ioaeu] hangsor egyetlen szótagban ejtődik. Ám alapvetően kétfajta esetet kell megkülönböztetnünk: amikor két (vagy több) azonos, illetve amikor két (vagy több) eltérő magánhangzó találkozik a szóhatároknál.

Amikor két azonos és hangsúlytalan magánhangzó kerül egymás mellé, a sinalefa kötelező érvényű (máskülönben a beszéd eléggé affektálttá válna), és úgy realizálódik, hogy egyetlen magánhangzót ejtenek: la amiga [laˈmiγa] ’a barátnő’, una alubia [unaˈluβi̯a] ’egy szem bab’, tonto orgullo [ˈtontorˈγuʝo] ’ostoba büszkeség’, mi invitado [mimbiˈtaðo] ’az én vendégem’. Amennyiben az egyik vagy mindkét magánhangzó hangsúlyos, a sinalefa nem kötelező érvényű – inkább csak a kötetlen nyelvre jellemző –, ilyenkor a két magánhangzót külön-külön ejtik: pobre Eva [ˈpoβreˈeβa] ’szegény Éva’, sofá ancho [soˈfaˈanʧo] ’széles fotel’; de előfordulhat köztes megoldás is, amikor egyetlen hosszú magánhangzót ejtenek: la ancha [ˈlaːnʧa] ’a széles’. (További példák a fenti videóban.)

Ha két vagy több eltérő magánhangzó találkozik a szóhatároknál, kétféle megoldás lehetséges: kettős- vagy hármashangzó alakul ki, főleg akkor, ha [i] vagy [u] vesz részt a folyamatban (pl. casi abierto [ˈkasi̯aˈβi̯erto] ’majdnem nyílt’, ni una sola [ˈni̯unaˈsola] ’egyetlen egy sem’, continuo impuslo [konˈtinu̯ojmˈpulso] ’folyamatos lendület’); vagy az egyik hang kiesik (pl. todo aquello [ˈtoðaˈkeʝo] ’mindaz’, ¿cómo te ha ido? [ˈkomotaˈiðo] ’hogy ment (neked)?’, qué te importa [ˈketimˈporta] ’mit érdekel téged’).

A sinalefa az óspanyolban az írott nyelvben is elterjedt volt, azonban a modern spanyolban mindössze két esetben jelenik meg a helyesírásban: az egyik az al (< a el), a másik pedig a del (< de el), vagyis a két elöljárószó határozott névelővel összevont alakjában. Ez alól kivételt képez az az eset, amikor a névelő tulajdonnév része: a El Salvador ’El Salvadorba’, illetve de El Salvador ’El Salvadorból’ (a beszédben azonban ilyenkor is megtörténik az összevonás: [alsalβaˈðor], [delsalβaˈðor]).

Történetileg szintén sinalefa az oka annak, hogy a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt nem la és una, hanem el és un névelők állnak: el alma (las almas) ’a lélek (a lelkek)’, un águila (unas águilas) ’egy sas (néhány sas)’. (A szabály érvényes az algún, -una ’valamely/valamilyen’ és ningún, -una ’semmilyen/semmiféle’ névmásokra is.) Sokan tévesen azt gondolják az el névelő miatt, hogy az ilyen főnevek „egyes számban hímneműek”, ám természetesen erről szó sincs (s ez onnan is belátható, hogy jelzőjük is nőnemű marad: el agua clara ’a tiszta víz’, un águila blanca ’egy fehér sas’). A spanyol hím- és nőnemű határozott névelő forrásai, a hangsúlytalanul használt latin ĬLLE és ĬLLA mutató névmások kezdetben el és ela alakokra rövidültek, viszont az ela elejéről már nagyon korán lekopott az [e], így lett belőle la. Hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnév előtt azonban – eufonikus okokból – nem az e-, hanem az -a kopott le: ĬLLA ÁQUĬLA > ela águila [eˈlaɣila] > el águila (hasonlóképpen alakult a határozatlan névelő esetében is: ŪNA ÁNĬMA > una alma [uˈnalma] > un alma). Írásban kezdődhet a szó néma h-val is, a szabályt ez nem befolyásolja: el habla (< ĬLLA FÁBŬLA) ’a beszéd’.

A szóösszevonásnak nagyon fontos szerep jut a metrikában is, ugyanis kiválóan alkalmazható a megfelelő szótagszám kigazdálkodására versekben és dalokban.

Miért nem kezdődhet s+mássalhangzóval spanyol szó?

A kép illusztráció, nincs ilyen tábla!

A spanyolul tanulóknak bizonyára feltűnt, hogy ez a nyelv elutasítja az „s+mássalhangzó” (jelöljük a továbbiakban „sC”-vel, ahol a C a consonante ’mássalhangzó’ rövidítése) szókezdeteket. Ilyen szavak egyáltalán nincsenek a spanyolban: a latinban „sC” hangcsoporttal kezdődő szavak elején a spanyolban egy e- magánhangzót találunk (pl. lat. SPERANTĬA > esperanza ’remény’). Ez az [e] mindig hangsúlytalan, és a kiejtésben még az idegen szavakban is megjelenik, ha azok valamilyen „sC” csoporttal kezdődnének: pl. stop [ᵉsztop] vagy smog [ᵉszmoch]. Nézzük hát meg, mi állhat e jelenség hátterében!

Mindenekelőtt azzal kell kezdenem, hogy ez nem kizárólagosan a spanyolra jellemző az újlatin nyelvek között: a magánhangzó-betoldás az Olaszországtól nyugatra beszélt valamennyi újlatin nyelvben (az ófranciában, az okcitánban, a katalánban, a portugálban és még a legkonzervatívabbnak tartott szárdban is) megtörtént. A franciában aztán az [sz] ki is esett, így nyomát már csak a magánhangzó őrzi (pl. lat. STĒLLA ’csillag’ > ófr. esteile > fr. étoile; lat. SCHŎLA ’iskola’ > ófr. escole > fr. école stb. – hasonló jelenség zajlik most a délspanyol változatokban); mindazonáltal az újabb latin átvételekben ismét megjelenhet a szó elején „sC” csoport (pl. spécial ’speciális’ – vö. ófr. especial, ahonnan az angol especially jön!), vagyis már nem él ez a megszorítás (ennek okaira később visszatérünk).

STĒLLA > estrella (’csillag’). Hogy az -r- mit keres benne, szintén megérne egy tanulmányt. (Forrás: Pixabay.com)

Elterjedt mítosz, hogy az őslakosok eredeti nyelvében, akik a római hódítóktól természetes nyelvcsere útján átvették a latint, majd vált az anyanyelvükké, nem volt ilyen, ezért egy magánhangzó hozzáadásával adaptálták az így kezdődő szavakat. Persze az igaz, hogy a baszkban és az ibérben nem volt ilyen (és elképzelhető, hogy ki sem tudták ejteni), de semmi sem utal arra a szakirodalomban, hogy a jelenség összefüggésben lenne bármilyen korai nyelvi kölcsönhatással. Hiszen ha így lett volna, minden bizonnyal egyéb mássalhangzócsoportok sem lehetnének szókezdő helyzetben (pl. blanco ’fehér’, grande ’nagy’, frío ’hideg’, pronto ’hamar’ stb.), márpedig az ilyenek nem ritkák ezekben a nyelvekben.¹ Ezenkívül elég nagy területen elterjedt a magánhangzó-betoldás ahhoz, hogy az egyébként sokféle, egymással nem is feltétlenül rokon nyelveket beszélő őslakosokat okoljuk érte (nyilván az őslakosság eredeti nyelvei is befolyásolhatják a változások irányát, de az ilyesmit nehéz kimutatni). A gyökereket tehát magában a latinban érdemes keresnünk.

Költészeti nyomok utalnak arra, hogy a latinban az „sC” csoportokat nem szétválaszthatatlan egységként kezelték: az s inkább a szótag végéhez, mintsem a következő elejéhez tartozott, eltérően a mássalhangzó + l/r csoportoktól, amelyek mindig szótagkezdőnek számítottak. Így pl. a DETESTĀRI² ’elátkoz’ ige szótagolása inkább DE-TES-TĀ-RI és nem DE-TE-STĀ-RI volt. Ebből következően a beszélők számára furcsának bizonyulhattak az „sC” kezdetű szavak, hiszen egy olyan mássalhangzóval kezdődtek, amely egyébként szótag végén szokott állni – a latinban pedig minden szótagnak kellett legalább egy magánhangzót tartalmaznia. Ezt az „ellentmondást” úgy oldották fel, hogy pótolták ezt a nem létező magánhangzót, mégpedig egy rövid [i] betoldásával, valahogy így: STĀRE ’állni’ → S-TĀ-RE > ĬS-TĀ-RE (vö. szárd istare, sp. estar). E beszélt nyelvi jelenségre – mely a kutatók szerint Rómából terjedt el – „elvétett” latin kőfeliratok hívják fel a figyelmet már a 2. századtól kezdve, mint pl. a Rómában talált, 105-ből származó ISMARA(G)DVS ’smaragd’ (a görög szmaragdosz átvétele – feltehetően először a latintól idegen „sC” csoporttal kezdődő jövevényszavak elején jelenhetett meg a magánhangzó).³

blanco (’fehér’), frío (’hideg’)... ezeket ki tudták ejteni az őslakosok?! (Forrás: Pixabay.com)

Jogosan merülhet fel a kérdés, ha ez így volt a beszélt latinban, akkor miért nincs most is így az olaszban vagy a románban? Egyfelől máris pontosítanunk kell: az olaszban ma már valóban nincs így, ám valamikor így volt. Másrészt, a hangváltozásoknál a szavakat sosem önmagukban kell vizsgálni, hanem a környezetükkel együtt (a nyelvészek szerint a „szó” egyébként sem tudományosan meghatározható fogalom). Aki ismeri valamennyire az olasz nyelvet, tudja, hogy a szavak néhány elöljárótól (con, in, per) eltekintve csak magánhangzóra végződhetnek, amiből az is következik, hogy „sC” kezdetű szó előtt a mondatban eleve csak magánhangzó jelenhet meg, amely egyúttal ellátja ezt a szerepet. Ezért van az is, hogy az ilyen szavak előtt a hímnemű határozott névelő is a lo alakváltozatban áll, pl. lo spagnolo (nem pedig *il spagnolo) ’a spanyol’. (Bár néha még ma is megjelenik az ún. i prostètica vagy i eufònica az olyan kifejezésekben, mint pl. in Ispagna ’Spanyolországban’, per iscritto ’írásban’ stb., a jelenség azonban inkább regionális és erősen visszaszorulóban van.)

De most tegyük félre egy kicsit az olaszt. Érdekes módon a jelenség a románban sem terjedt el, pedig ott aztán bármilyen mássalhangzóra végződhetnek a szavak. Vajon miért? Ha megfigyeljük, az „sC” előtti magánhangzó-betoldás érdekes párhuzamot mutat a szó végi -s megőrzésével. Azokban az újlatin nyelvekben, ahol a többes szám képzése magánhangzóval történik (mint olasz és a román), nem jelenik meg ez a pótmagánhangzó. Ellenben a nyugati latinságban, ahol megmaradt az -s mint többesjel és egyes igevégződések személyragja, következetesen rögzült a pótlóhang. Az újlatin nyelvek legkorábbi stádiumában az -s volt az egyetlen mássalhangzó, amely szó végén állhatott, a mai mássalhangzós végződések már másodlagosak (a románban is), vagyis az eredeti szó végi magánhangzó lekopásával keletkeztek (pl. a spanyol señor ’úr’ a 9-10. sz. környékén még señore volt).⁴ Lehetséges tehát, hogy a magánhangzó-betoldás megszilárdulását éppen az -s végződés megőrzése segítette elő a korai újlatin változatokban. Ahol pedig az -s lekopott és átmenetileg minden szó ismét csak magánhangzóra végződhetett (ld. olasz és román, és utóbb a francia is!), ott ez nem lexikalizálódott.

A spanyol hozzáadta, az olasz elvette a magánhangzót... (Forrás: El Mexicano)

Ám van itt még valami más is. A folyamatban lévő nyelvi változásoknak gyakori következménye a beszélők bizonytalansága, ami a szavak „túljavításához” (hiperkorrekció) vezethet. Tehát megpróbálnak olyan alakokat mások mintájára „kijavítani”, amelyek nem is „hibásak”. A latinban olyan szavak is voltak, amelyek eredetileg is egy magánhangzót követő „sC” csoporttal kezdődtek: pl. HISPANĬA [iszpánja] (innen az España) vagy HISTORĬA [isztórja] ’történet’. Amikor a beszédben megjelent az „sC” előtti pótlóhang, kezdtek elbizonytalanodni a beszélők, hogy az a magánhangzó „tényleg ott van-e” vagy sem, és azokat a szavakat is „kijavították”, amelyek az irodalmi latinban is magánhangzóval kezdődtek. Ennek következményei az olaszban az HISTORĬA > storia, HISPĀNĬA > Spagna vagy pl. EXPLICĀRE ’magyaráz’ (amely a beszédben [eszplikáre]-nak hangzott) > spiegare, ill. az INSTRUMENTU(M) [ĩsztrumentu] ’szerszám’ > strumento stb. Mindezen hiperkorrekciók is arra utalnak, hogy a magánhangzó-betoldás még Itáliában, a latin szülőföldjén is nagyon elterjedt lehetett a maga idejében. (A nagyon profik kedvéért a téma nyelvészeti igényű magyarázata pár percben az alábbi videón.)

Felhasznált irodalom

• Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 148–150.
• Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 35.

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a helyesbítésekért.

---

¹	A baszk anyanyelvűeknek valóban nehezükre esett még az ún. muta cum liquida csoportok kiejtése is (a legidősebbeknél ez máig megfigyelhető), nem csak szókezdő helyzetben, amit a korai latin/újlatin jövevényszavak alakja is tanúsít, vö. lat. LIBRU → liburu ’könyv’, újlat. cruce → gurutze ’kereszt’, sp. alegre → alegera stb. Mindez persze inkább cáfolja, hogy a baszknak olyan nagy hatása lett volna a spanyolra.
²	A latinban nem annyira járatosak kedvéért megjegyzendő, hogy itt nem sajtóhibáról van szó: a detestor, -āri ún. álszenvedő ige volt, a szenvedő főnévi igenév végződése pedig a klasszikus korszakban nem -āre, hanem -āri volt.
³	Herman József egy másik szemléletes példát hoz egy római keresztény feliratból: iscripta, valamint megjegyzi, hogy „sok más helyen is dokumentált”. Mindamellett megjegyzendő, hogy az iscripta lehet az inscripta egyszerűsödése is!
⁴	Az újlatin nyelvek korai állapotára szemléletes példa az ún. Glosas Emilianenses a 10. századból, amelyek latin szövegek magyarázó széljegyzetei voltak a „nép nyelvén”. Közülük a következő összefüggő részlet a legismertebb: Cono ajutorio de nuestro dueno, dueno Christo, dueno Salbatore, qual dueno get ena honore e qual duenno tienet ela mandatjone cono Patre, cono Spiritu Sancto enos sieculos delo[s] sieculos. Facanos Deus omnipotes tal serbitjo fere ke denante ela sua face gaudioso[s] segamus. Látható, hogy itt még magánhangzóra végződnek olyan szavak is, amelyek végén a mai spanyolban már mássalhangzó van (salvador, honor, mandación, faz stb.).