Diftongusok szerepe a spanyol igeragozásban

A kettőshangzókról vagy idegen szóval diftongusokról (spanyolul diptongos) volt már részletes cikk a blogon, de azért röviden elevenítsük fel, miről is van szó: kettőshangzóról akkor beszélünk, amikor két egymás mellett lévő magánhangzót ugyanabban a szótagban ejtünk ki. Ez csak úgy lehetséges, hogy az egyik nagyon rövid, azaz kvázi-mássalhangzóként viselkedik. A spanyolban a hangsúlytalan i és u alkothat diftongusokat egy másik magánhangzóval. Ilyeneket találunk pl. a baile ’tánc’ vagy agua ’víz’ szavakban, ahol az i majdnem [j]-nek, az u pedig [w]-nek hangzik. A diftongusokat tehát nem lehet szétszótagolni – ez a továbbiak megértéséhez nagyon fontos lesz! (Vigyázat! A szótagolás nem egyenlő az írásbeli elválaszthatósággal, amelyre szigorúbb szabályok vonatkoznak!)

A spanyol akadémiai nyelvtan kettőshangzónak tekinti az összes olyan magánhangzó-kapcsolatot, amelynek egyik tagja hangsúlytalan i vagy u. A valós beszédben azonban ez nem mindig van így. Egyrészt vannak olyan szavak, amelyeket egyik beszélő diftongussal, egy másik pedig két szótagban ejt: pl. a guion ’kötőjel’ valahol [ˈgi̯on], máshol [giˈon]. De vannak olyanok is, melyekben szinte mindenki külön szótagban ejti a hangsúlytalan i-t vagy u-t: ilyen pl. az huir [uˈir] ’menekül’ (sőt, az összes -uir végű) ige vagy a riendo [riˈendo] ’nevetve’. Ezekben a szavakban tehát nincs (valódi) kettőshangzó. Úgy is mondhatjuk, hogy az ilyen szavakban a kettőshangzó csak másodlagos.

Elsődleges, másodlagos, harmadlagos diftongus

A kettőshangzókat több csoportra oszthatjuk eredetük szerint. Az elsődleges diftongusok már régen is azok voltak és minden beszélő így ejti őket. Származhatnak pl. egyetlen latin magánhangzóból (pl. BŎNU > bueno), latin kettőshangzóból (pl. AQUA > agua) vagy egy mássalhangzó kieséséből (pl. LIMPĬDU > limpio). A másodlagos diftongusok eredetileg eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók voltak, de a beszélők nagy része ma diftongusként ejti (pl. a guion-ban). A harmadlagos diftongusok a spontán beszédben alakulhatnak ki eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók egy szótagban való összevonásakor, pl. trae [trae̯], toalla [to̯ajja], mi amor [mi̯amor]. (Bár a spanyol nyelvtanok nem használják ezeket a kategóriákat, de így könnyebb lehet megérteni egyes alakok változó kiejtését.)

Gondolhatnánk, hogy ez a kérdés irreleváns, hiszen a hangsúlyozást (és a helyesírást) nem befolyásolja. A spanyol nyelvtanok szerzői (többek között a RAE is) ezt általában így is gondolják. Ez egészen addig igaz, amíg nem jönnek velünk szembe olyan igék, mint mondjuk az actuar, afeitar, aislar, averiguar, cambiar, enviar. A spanyol nyelvtanok elintézik annyival, hogy az összes ilyen ige rendhagyó, mert „nem jósolható meg előre, hogy a ragozás során hol van kettőshangzó és hol nincs”. Nos, pontosan itt válik láthatóvá, hogy a nem elsődleges diftongusoknak milyen fontos szerep jut az igeragozásban!

Mint a felsorolt példákban láthattuk, a spanyolban vannak olyan igék, amelyek tőmagánhangzója egy diftongus gyenge eleme, azaz félhangzó. Idetartozik pl. az afeitar (afei̯t-), averiguar (averigu̯-), cambiar (cambi̯-), ahol az i vagy az u mindig rövid és hangsúlytalan a ragozás során. Nevezzük el ezeket „tőfélhangzós” igéknek! Ezzel szemben az actuar (actu-), aislar (aisl-), enviar (envi-) igékben az i és u hangsúlyos a tőhangsúlyos alakokban, vagyis ezekben az igékben nincs elsődleges kettőshangzó. Hívjuk itt őket „teljes tőmagánhangzós” igéknek! A ragozásukra egy-egy példa látható az alábbiakban.

Kattints vagy koppints a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

Na és itt jön a lényeg! Ha tudjuk azt, hogy melyik ige tőfélhangzós (félhangzós tövű) és melyik teljes tőmagánhangzós (vagy teljes magánhangzós tövű), már nem kell egyiket sem rendhagyónak tekinteni. Segítségül ezen az oldalon összegyűjtöttem a félhangzós tövű igéket.

A profi nyelvtanosoknak az is segíthet, ha tudjuk, hogy az adott ige melyik főnévből lett képezve. Például az enviar igében könnyen felismerhető a vía ’út’ szó (’útra bocsát’, azaz ’küld’), amelyben nincs kettőshangzó, ezért az igében sem várható. Hasonlóképpen pl. az aislar ’elszigetel’ ige főnévi töve az isla, ahol szintén nincs kettőshangzó. (Az ilyen igéket egyébként a spanyol nyelvtan hivatalosan verbos de diptongo variable, azaz „váltakozó kettőshangzós igék”-nek nevezi, szemben a valódi, elsődleges kettőshangzót tartalmazó igékkel, melyek elnevezése verbos de diptongo fijo.)

Ha egyszer egy cseresznye türkörbe néz...

Egy mexikói ismerőstől hallottam a minap a képen látható szóviccet. Vajon mi benne a poén? Bevallom őszintén, nekem is beletelt néhány percbe, amíg leesett a tantusz, és bizonyára ugyanígy lesz ezzel mindenki, aki a nálunk jellemző hagyományos, írásalapú nyelvoktatásban részesült. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy aki kizárólag a spanyolországi (pontosabban az európai félszigeti, mert ugye a Kanári-szigetek is Spanyolország!) spanyolon „szocializálódott”, az sem fogja ezt a viccet érteni – persze egészen más okból.

De lássuk a magyarázatot! (Aki értette elsőre is, nem muszáj továbbolvasnia.) A magyar fordítás, és csak a teljesség kedvéért, hiszen magyarul már nem lehet úgy visszaadni, hogy megmaradjon benne a csattanó:

– Mit mond egy cseresznye, amikor meglátja magát a tükörben?
– Cseresznye, én? (Ez lennék én?)

A csattanó pedig a válaszban rejlik. Ugyanis ha hangosan kimondjuk a második mondatot a megfelelő hangsúlyozással, megpróbálva teljesen elfeledkezni arról, hogy mit látunk leírva (ez az, ami általában nem megy annak, aki nem élt anyanyelvi környezetben és nem a beszédhez szokott), akkor az pontosan úgy hangzik, mint a ¿Seré esa yo?, vagyis az ’Ez lehetek én?’ mondat. Legalábbis a többségi spanyol változatokban, ahol a c és a z ugyanazt a réshangot jelöli, mint az s. (Ezért írtam az elején, hogy aki csak a sztenderd európai spanyolt ismeri, ahol kétféle „sziszegőhangot” különböztetnek meg, az nem biztos, hogy fogja érteni ezt a poént.)

Annyit érdemes még megjegyezni, hogy a seré természetesen a ser egyszerű jövő idejű alakja, amelyet jelen idejű lehetőség kifejezésére is használnak – sőt, ma már ebben a szerepben a leggyakoribb.

Az illusztrációt a szerző készítette a Pixabay.com-ról származó képből.

Olasz és spanyol: hasonlóan hangzanak, mégis nagyon eltérő a dallamuk. Miért?

Ha hasonló újlatin nyelvekről beszélünk, sokaknak egyből az olasz és a spanyol jut eszébe elsőként. Kétségtelen, hogy ez a két nyelv hasonlóan hangzik, olyannyira, hogy valamikor kezdő spanyolosként még nekem is beletelt egy kis időbe rájönni, hogy egy filmben olaszul vagy spanyolul beszélnek-e. Ugyanakkor ez a hasonlóság csak felületes, mert ha jobban figyelünk, valójában egészen másképp hangzanak ezek a nyelvek.

Az alábbiakban összeszedtem röviden, hogy miért tűnnek első hallásra nagyon hasonlónak, és miért különböznek mégis nagyon, ha már eljutunk egy magasabb szintre. (Azt se feledjük, hogy a hasonlóság mindig szubjektív: ha egy olasz vagy egy spanyol anyanyelvűt kérdeznénk erről, valószínűleg azt mondanák, hogy szerintük egyáltalán nem hasonlít egymásra a két nyelv.)

A Tiberis (olaszul Tevere, spanyolul Tíber) folyó Rómában

Ezért halljuk őket hasonlónak

Amiért az olasz és a spanyol először nagyon hasonlónak tűnnek, az elsősorban az öt magánhangzó mindig „tiszta” ejtése: mindkét nyelvre jellemző (természetesen a köznyelvi változatokról beszélve), hogy az a, e, i, o, u magánhangzókat hangsúlytalanul is ugyanúgy ejtik, ahogy hangsúlyosan. (Persze az olaszban valójában hét magánhangzó van, hiszen az e és o lehet nyílt és zárt is, ez azonban „távolról” még nem annyira feltűnő.) Ez a tulajdonság a hat ismertebb újlatin nyelv közül egyedül az olaszban és a spanyolban figyelhető meg.

A szavak is leggyakrabban magánhangzóra végződnek mindkét nyelvben: az olaszban szinte mindig, a spanyolban korlátozott számú mássalhangzó (-s, -l, -n, -r, -d, -z) előfordulhat szó végén. Sőt, maguk a szavak is nagyon hasonló felépítésűek, csak néhány példa (olasz – spanyol): buono – bueno ’jó’, mano ’kéz’, notte – noche ’éjszaka’, io – yo ’én’, mio – mío ’enyém’, quando – cuando ’(a)mikor’, viene ’jön’ (bár megjegyzendő, hogy spanyolul [b]-vel mondják mondat elején) stb.

Amiért mégis egészen más a dallamuk

A fentiekből láthattuk, hogy miért halljuk kezdetben elég hasonlónak a két nyelvet. Vannak viszont alapvető különbségek is, amelyek teljesen más dallamot kölcsönöznek nekik. Az egyik az, hogy míg az olaszban a hangsúlyos magánhangzók hosszúak (kivéve szó végén), a spanyolról ez egyáltalán nem mondható el. Bár spanyolul is enyhén megnyúlnak nyílt szótagban, ám alig észrevehetően, szemben az olasszal. Jól példázza mindezt az uno ’egy’ kiejtése 🔈⁠olaszul és 🔈⁠spanyolul. Ezért van az, hogy míg az olasz hangzása dallamos, a spanyolé inkább kemény, pattogós (ahogy maguk a spanyolok is szokták mondani: „mint egy géppuska”), hozzátéve, hogy még gyorsabban is beszélnek, mint az olaszok.

Las Ventas aréna, Madrid

Egy másik fontos különbség, hogy az olaszban nagyon gyakoriak a hosszú mássalhangzók, pl. acqua [akkwa] ’víz’, latte ’tej’, gruppo ’csoport’, terra ’föld’. Ezzel szemben a spanyolban mindössze néhány mássalhangzó lehet hosszú, és rendszeres hosszúsági különbség csak az -r- és -rr- között van. Így az imént felsorolt olasz szavak spanyol megfelelői: agua, leche, grupo, tierra.

Az olasz szavak gyakran végződnek -i-re, mivel ez az -o és -e végződésű névszók többes számának jele (és bizonyos igealakok végződése is egyes számban), aminek a spanyolban az -os, -es vagy -as végződések felelnek meg. Például (olasz – spanyol): libri – libros ’könyvek’, amori – amores ’szerelmek’, canti – cantas ’énekelsz’ stb. A spanyol ezért az olaszhoz képest „sziszegősen” hangzik.

Ugyanakkor az olaszban gyakoriak a [cs] (ce/ci), [dzs] (ge/gi) és [cc] (z, -zz-) mássalhangzók, amelyek közül a spanyolban csak a [cs] (ch) van meg, de az is nagyon ritka (még akkor is, ha a filmekből éppen a muchacho vagy a buenas noches kifejezések ugranának be elsőre egy spanyolul nem tudónak). A spanyolban sokkal inkább előfordulnak olyan mássalhangzók, amelyeknek sem az olaszban, sem a magyarban nincs pontos megfelőjük: a b/v, d, g gyenge párjai, a [β], [ð], [ɣ]; a [ch] (ge/gi/j), valamint a félszigeti spanyolban ejtett [θ] (ce/ci/z) hangok.

A spanyolnál a nyelvjárás is meghatározó

Eddig csak egyszerűen spanyolról beszéltünk, de érdemes tudni, hogy a spanyolnak két fő változata van, merőben eltérő hangzásvilággal: az európai (félszigeti) és a latin-amerikai (nyelvjárástanilag ide tartozik a Kanári-szigeteken beszélt változat is). Ami meglepő, hogy dallamában éppen az utóbbi hasonlít jobban az olaszra, szemben a félszigetivel (az „echte” kasztíliai spanyol meglehetősen nyers és mogorva – ezt maguk a nyelvvel foglalkozó szakemberek is elismerik).

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért alakult ez éppen így (hiszen nem ez lenne a logikus), de nem találtam rá tudományos magyarázatot. Az én elképzelésem az, hogy a félszigeti északi spanyolt – amelyen a modern európai sztenderd alapul – a hódítások korában erős baszk hatás érte (és ugye a baszk nem indoeurópai nyelv), de természetesen lehet, hogy csupán véletlen az egész...

Spanyolul beszélő magyarok tipikus ejtéshibái

Korábban arról írtam, hogy miért olyan vicces, amikor spanyol anyanyelvűek angolul beszélnek – persze nem lehet általánosítani, nyilván ez azokra vonatkozik, akik nem tudnak olyan jól angolul, vagy már túl későn kezdték el tanulni. (Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen életkorban lenne érdemes elkezdeni idegen nyelven tanulni ahhoz, hogy ne legyen anyanyelvi akcentusunk, azonban egy biztos: a középiskola már késő – főleg a nálunk bevett oktatási rendszerrel.)

Na de azért mi se örüljünk annyira, mert valószínűleg ugyanilyen viccesek vagyunk az ő szemükben, amikor angolul vagy spanyolul beszélünk. Az alábbiakban megpróbáltam összeszedni néhány pontba azokat az – anyanyelvünkből adódó – sajátosságokat a spanyol vonatkozásában, amelyeket sokszor önkéntelenül is átviszünk az általunk beszélt tanult idegen nyelvre (minden igyekezetünk ellenére).

„Itt spanyolul beszélnek” (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

1. Hosszú és zárt -o a szó végén, túl hosszú magánhangzók

Az egyik legfeltűnőbb hiba, mivel a magyarban a szó végi -ó csak hosszú (és zárt) lehet. Ez alól nincs kivétel, minden magyar így ejti, még az idegen szavakban is. Éppen ezért annyira hozzászoktunk, hogy akaratlanul is így ejtik a kezdők a spanyol szavak végén lévő -o hangot, pl. bueno *[buenó]. Pedig a spanyolban egyáltalán nincsenek hosszú magánhangzók (tudományosan fogalmazva: nem ismernek hosszúság szerinti megkülönböztetést). Egyedül a hangsúly kísérőjelensége a magánhangzó megnyúlása, de ez sem minden nyelvjárásra igaz (pl. Észak-Közép-Spanyolországban a hangsúlyos magánhangzók néha még rövidebbek is, mint a hangsúlytalanok – feltehetően a baszk nyelv hatására), és még a hangsúlyos spanyol magánhangzók sem nyúlnak olyan hosszúra, mint a mi hosszú magánhangzóink (és ugyanezért halljuk a spanyolt olyan „pattogósnak” is az olasszal szemben). Tehát a hangsúlytalan, szó végi -o a spanyolban nyílt és rövid! (Nyelvjárásonként persze ez is eltérő mértékű, pl. Mexikóban nagyon nyílt, az Andok vidékén viszont elég zárt [o]-kat ejtenek szó végén.)

2. Túlzottan nyílt, magyaros e

Bár a spanyolban is van nyíltabban és zártabban ejtett e (és o), ez a különbség nem akkora, mint a magyar e – mondjuk az ember szó elején – és é között. (Figyeljük meg pl. a 🔈⁠viernes ’péntek’ szóban a kétféle [e] ejtését!) A magyarban jellemzően nyílt e [æ] hangot például a spanyolok nem is [e]-nek, hanem inkább [á]-nak hallják, az é-nket viszont már [i]-nek! Mindez jól mutatja, hogy a spanyol [e] valójában sem a magyar e-vel, sem a magyar é-vel nem azonos, hanem leginkább az egyes magyar nyelvjárásokban ejtett, ë-vel jelölt zárt [e]-nek felel meg. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a spanyol ékezet sem: az é csak hangsúlyos [e]-t jelöl, nem pedig magyar [é]-t – más kérdés, hogy ezt nyílt szótagban általában zártabban is ejtik (ám ez is nyelvjárásfüggő).

3. Kettőshangzók „szétbontása”, két szótagban ejtése

Mivel a magyarban néhány idegen (görög vagy latin) eredetű szó kivételével, mint az autó vagy Európa, nincsenek kettőshangzók (diftongusok) – és utóbbiakban is csak a művelt beszélők képesek igazi diftongust ejteni –, szintén gondot okoz a spanyol diftongusok, főleg az ún. nyíló kettőshangzók kiejtése. Ezeknek pontosan az a lényege, hogy két magánhangzót egy szótagban kell kiejteni, vagyis a diftongus hosszúsága megegyezik egy egyszerű rövid magánhangzóéval. Mindez persze úgy jöhet létre, ha a diftongus egyik tagja nagyon rövid, szinte mássalhangzó (vagyis majdnem [v]- vagy [j]-szerű). Tehát például a 🔈⁠bueno ’jó’ helyes kiejtése nem *[bu-e-no] (és nem is *[bujeno]!), hanem [bue-no], ahol a(z) ue ugyanolyan hosszú, mint a szó végi rövid(!) -o.

Ugyanígy a 🔈⁠bien ’jól’ ejtése sem *[bijen], hanem [bjen]. Nem ennyire egyszerű, ha a(z) ie diftongus előtt t- vagy d- áll: a magyarban a -tj- és -dj- kapcsolatokat ugyanis [tty]-nek és [ggy]-nek mondjuk. A spanyolban ilyenkor külön [t]+[j]-t és [d]+[j]-t kell ejteni, pl. 🔈⁠tiene [tjene] (nem *[tyene] és nem *[tijene]) ’neki van’, 🔈⁠diente [djente] (nem *[gyente] és nem *[dijente]) ’fog [főnév]’. Ha nem megy, az sem baj, ha két szótagban ejtjük a(z) ie-t, csak arra ügyeljünk, hogy az [e]-t kell hangsúlyozni, nem pedig az [i]-t! Elég sok spanyol szóban előforduló kettőshangzó még a(z) ua, pl. 🔈⁠agua ’víz’. Durva hiba lenne úgy ejteni, hogy *[agva], az u itt pontosan olyan, mint az angolban a w, tehát [agwa].

4. A b és a v, na meg a d magyaros ejtése

Hozzá vagyunk szokva, hogy magyarul nagyjából mindent úgy írunk, ahogy ejtünk. Nincs ez nagyon másképp a spanyolnál sem, de azért vannak olyan – kezdetben nem is annyira feltűnő – eltérések, amelyekre érdemes figyelni. Az egyik az a hang (vagy hangok), amely(ek)et a b és v betűk jelölnek. Adná magát a magyar és az angol után, hogy az egyik a [b], a másik a [v] hangot jelöli, hát mi mást. A spanyolban ez mégsem ennyire egyszerű: tök mindegy, melyik betűt látjuk leírva, az nem a kiejtést tükrözi, csupán etimológiai oka van (tehát megkülönböztető szerepük is csak írásban van). Igazából szó (mondat) elején nincs is [v] hang a spontán beszédben, magánhangzók között viszont csak az van, amely mégsem teljesen olyan, mint a magyarban, hanem csak a két ajkunkat közelítjük egymáshoz. A 🔈⁠⁠vida ’élet’ valójában [bida], ahogy a 🔈⁠botas ’csizma’ elején is [b]-t ejtünk. De ha már előttük van egy magánhangzóra végződő szó, akkor laza [v] lesz belőle (la vida [lavida] ’az élet’, una bota [unavota] ’fél pár csizma’), akárcsak az 🔈⁠amaba [amava] ’szerettem/-tett’ alakban. Szintén [b]-t ejtünk az -mb-, -nv- csoportokban. (A b és v betűkkel jelölt hangok közötti megkülönböztetés már a latinban eltűnt – sőt, istenigazából magyaros [v] hang sosem létezett –, e jelenségről részletes cikk is volt.)

A másik tipikus hiba, hogy a d-t erős, magyaros [d]-nek mondjuk magánhangzók között is spanyol szavakban, amikor a valóságban az olyasmi, mint az angol the, this szavak kezdő mássalhangzója. Magyaros [d] hang a spanyolban szinte kizárólag az -nd- csoportban fordul csak elő, illetve szókezdő helyzetben, ha előtte nincs másik szó, pl. 🔈⁠dónde ’hol?’; minden más esetben az előbbi, „laza” hangot ejtik, pl. 🔈⁠lado ’oldal, hely’. (Sőt, az -ado végződésben sok nyelvjárásban – főként Spanyolországban és a Antillákon – teljesen elhagyják a mássalhangzót gyors beszédben, ezt a nyelvművelők elítélik.)

5. Hangsúly, hangsúlyozás, magyar hanglejtés

Míg a magyarban csak a mondathangsúly, a spanyolban már a szóhangsúly (lexikális hangsúly) is nagyon fontos, mert jelentésmegkülönböztető lehet. A magyarban az utóbbi nem különösebben érdekes, mivel alapból minden szónak az első szótagon van a lexikális hangsúlya. A spanyolban ellenben minden szónak saját lexikális hangsúlya van, amely egyszerű szavakban az utolsó három szótag valamelyikén lehet. Nem mindegy például, hogy 🔈⁠amo [ámo] ’(én) szeretek’ vagy 🔈⁠amó [amó] ’(ő) szeretett’ – a két szó jelentését csupán a hangsúlyozása különbözteti meg. Ezért érdemes a megfelelő hangsúlyozásra odafigyelni. Ezenkívül van még néhány szó, amelyet hajlamosak vagyunk rossz hangsúllyal ejteni (talán a hasonló olasz szavak hatására), mint pl. a 🔈⁠Dios [djosz] (nem *[díjosz]) ’Isten’ vagy ennek származéka, az 🔈⁠adiós [adjósz] (nem *[adíjosz]) ’viszlát’: ezekben a(z) io diftongus, és az o a hangsúlyos magánhangzó. Az olaszban viszont az i a hangsúlyos és nem kettőshangzót ejtenek.

Ugyanígy rabjai vagyunk a magyaros hanglejtésnek, ami pl. a hangmagasság túl nagy ingadozásában nyilvánul meg a mondaton belül. A spanyol hanglejtés talán kissé „laposabb”, és a magyarral ellentétben, pl. kérdőmondatban nem felfelé, hanem jellemzően lefelé viszik a dallamot a mondat végén. Noha a hanglejtés nyelvjárásonként is eléggé eltérhet, a magyaréra egyik sem hasonlít!

Természetesen lehetne még mit sorolni, de talán ezek voltak a legszembetűnőbb hibáink. A magyar kiejtési szokásokról a spanyol nevek tekintetében itt is írtunk.

Köszönet a közreműködésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

10 dolog, amiért olyan vicces a spanyolok angolja

Bármilyen anyanyelvű is az ember, az anyanyelv akcentusa mindig is rá fogja nyomni bélyegét a tanult idegen nyelvre, amelyen beszél. Vannak persze kivételes esetek, pl. ha valaki elég fiatalon kezdett el idegen nyelvet tanulni vagy nagyon hosszú idő óta idegen nyelvi környezetben él, akár még el is felejtheti az eredeti anyanyelvét – de itt most ezekkel nem foglalkozunk.

Nyilván azért lesz valakinek idegen akcentusa, mert az anyanyelvének hangtani sajátosságai, amihez hozzászokott és egész élete során rendszeresen használ, sokszor alapjaiban eltérnek a tanult idegen nyelvétől – amihez annak anyanyelvi beszélői szoktak hozzá. A továbbiakban felsorolunk 10 olyan tulajdonságot, amiért a spanyol anyanyelvűek olyan viccesen beszélnek angolul!

1. Képtelenek kiejteni a sorvasztott magánhangzót

Az egyik legjellegzetesebb angol magánhangzó a magyar rövid [ö]-höz hasonlítható, de ajakkerekítés nélküli [ə], vagyis a „svá”, mint pl. a the, about szavak első magánhangzója. A spanyolban nincs ilyen hang, ezért általában az írásképnek megfelelő magánhangzóval helyettesítik az angol szavakban. Így pl. a the náluk sokszor [de], az abaut [ȧbȧut] ([ȧ] = rövid [á]) stb. Érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar [e] és [á] közötti nyílt [æ] magánhangzót, amelyet pl. az and és have szavakban hallunk, mi általában [e]-nek mondjuk, míg a spanyolok [ȧ]-nak.

2. A [z] hang helyén mindig [sz]-t ejtenek

A spanyolban egyáltalán nincs zöngés sziszegőhang, legfeljebb a zöngés mássalhangzó előtti [sz] hangozhat [z]-nek bizonyos nyelvjárásokban. A [z] az egyik legnehezebben kiejthető mássalhangzó a spanyol anyanyelvűek számára, főleg magánhangzók közötti helyzetben, ezért nem ritka, hogy még azok is [sz]-szel helyettesítik, akik egyébként nagyon jól beszélnek angolul. Eléggé viccesen hangzik pl. a music [mjuszik]-nak vagy az easy [iszi]-nek ejtve.

3. A [s] helyett [sz] vagy [cs] használata

Az angolban sh-val jelölt [s] hang nem része a spanyol mássalhangzókészletnek, azonban angol jövevényszavak végén előfordulhat, pl. flash [flȧs] ’vaku’. Éppen ezért a szó végi [s] kiejtése, bár idegen hang, nem szokott olyan nagy gondot okozni a spanyol anyanyelvűeknek. Más helyzetben viszont már igen: szó elején gyakran [cs]-vel (pl. show [csou], Shakira [csȧkírȧ] – sokszor még riportereknél is!), magánhangzók között [sz]-szel helyettesíthetik (pl. nation [nészjon]).

4. A szókezdő sp-, st- elé rövid [e]-t mondanak

Mivel spanyolul nem kezdődhet szó s+mássalhangzóval, az ilyen angol szavak a spanyol anyanyelvűek számára rendkívül szokatlanok. S bár képesek lennének őket kiejteni, ha odafigyelnek rá (hiszen a korlátozás csak szókezdő helyzetre vonatkozik, szó közben a spanyolban is előfordulnak efféle mássalhangzó-torlódások, pl. extraño [-ksztr-], superstición [-rszt-], transporte [-nszp-] stb.), gyakran önkéntelenül is eléjük mondanak egy rövid [e] hangot: speak [eszpik], Spanish [eszpȧnis] stb. Ez az egyik legfeltűnőbb dolog, amikor egy spanyol ajkú angolul beszél.

5. A w helyén [gw] vagy [kw]

A [w] hang a spanyolban – amely az angollal ellentétben nem számít mássalhangzónak, hanem csak az [u] „rövid” változata – nem állhat szótag elején, mindig meg kell, hogy előzze valamilyen mássalhangzó, általában [k] vagy [g] (vö. az azonos eredetű angol when és spanyol cuando [kwȧndo] szavakat). Ez akkor is igaz, amikor látszólag [w] (írásban hu-) van a spanyol szó elején (indián eredetű szavak, vagy latin hangsúlyos ŏ-ból származó [we] kettőshangzó): a spontán beszédben ezek elé is ejtenek egy gyenge [g] hangot. Ugyanígy vannak az angollal is: a when sokszor [gwen], a world [gwo(r)ld], a why [kwȧj] stb. Az ínyencek kedvéért, a [w] hang a latinban – ahol szintén nem számított mássalhangzónak, csak az [u] félhangzós változata volt – még lehetett szó(tag)kezdő (ezt jelölték írásban v-vel, ezért szokás ma magyaros [v]-nek olvasni), de ebből az újlatin nyelvekben vagy [b], vagy [v] lett (lásd alább).

6. A szó eleji v helyett [b] ejtése

Talán az sem újdonság, hogy a spanyolban igazából nincs [v] (ahogy a latinban sem volt), amit mi annak vélünk hallani (a helyesírás hatására), az valójában egy lazán ejtett [b] (hívják „ajak-v”-nek is), amely magánhangzók között fordul elő. Szó elején viszont csak az „erős” változat jelenhet meg, vagyis a magyar [b]. Ugyanez megfigyelhető, amikor angolul beszélnek: pl. a very-ből [beri] lesz.

7. Az angol r pergetése

Amennyire idegen az angol anyanyelvűek számára a magyarosan pergetett spanyol r, nincs ez másként a spanyol ajkúak számára sem az „elharapott” angol r tekintetében, amelyet gyakran „sima”, azaz többé-kevésbé pergetett [r] hanggal helyettesítenek.

8. A h helyén [ch], mint a doh szóban

A [h] talán az egyik legegyszerűbb mássalhangzó (jó, most abba ne menjünk bele, hogy mennyire „mássalhangzó” egyáltalán, vannak nyelvek, ahol nem számít annak – ilyen volt a latin és az ógörög is), hiszen nem sokkal bonyolultabb egy sóhajtásnál, amelyre minden ember képes. Azokban a nyelvekben, ahol nem létezik beszédhang formájában (mint a francia, az olasz, a spanyol vagy az orosz), valamiért mégis gondot okoz a kiejtése. Az angol szavakban a spanyol anyanyelvűek a h-t általában a hozzá legközelebb álló spanyol hanggal helyettesítik, amelynek írásban ugye a j vagy (e, i előtt) a g felel meg (szakszerűen ezt veláris zöngétlen réshangnak hívják, amely majdnem olyan, mint a [k], csak abban különbözik tőle, hogy nem zárjuk el teljesen a levegő útját).

9. Szó elején az angol y [gy]-nek ejtése

A spanyolban nincs [j]–[gy]–[dzs] megkülönböztetés, számukra ez a három hang ugyanaz. Mint néhány másik mássalhangzónál is, ejtése csupán a helyzetétől függ: szó elején, valamint mássalhangzó utáni szótag elején sok nyelvjárásban csak [gy], míg magánhangzók közötti helyzetben csak [jj] fordulhat elő. Ezt szokták alkalmazni akkor is, ha angolul beszélnek, pl. az I will tell you mondat náluk valahogy így hangzik: [ȧj gwil tel gyu]. (Tulajdonképpen az angol és magyar [j]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó a spanyolban csak szótag végén lehet, pl. baile [bȧjle] ’tánc’, soy [szoj] ’vagyok’.)

10. Hosszú magánhangzók? Felejtsd el!

A spanyol magánhangzók hosszúságának nincs nyelvtani szerepe, hasonlóan a többi újlatin nyelvhez, ez a megkülönböztetés már a beszélt latinban eltűnt. A hangsúlynak viszont annál inkább, amely az angolban kevésbé fontos, de a spanyolban éppen a magánhangzók megnyúlása kísérheti. Ennek következtében valamikor azt a magánhangzót hangsúlyozzák és nyújtják meg, amikor angolul beszélnek, amelyet nem kellene, illetve fordítva: ahol a hosszúság jelentésmegkülönböztető lenne, azt meg röviden ejtik, ha a mondatban nem kap hangsúlyt. Komoly gondot okoz nekik pl. a this ’ez’ és these ’ezek’ megkülönböztetése: jó eséllyel mindkettő [disz] lesz egy spanyol ajkúnál, és csak az utána lévő szóból derül ki, hogy melyik volt: [diszisz] this is, [diszȧr] these are...

S mindez hogy néz ki a gyakorlatban? Hát így:

Persze ha valakinek ez nem lenne elég, vagy esetleg azt hinné, hogy már nem lehet überelni, annak ajánlom, hogy hallgassa meg Dr. Julio César Maglione FINA-elnök bármelyik angol nyelvű beszédjét, mondjuk ezt itt. A szórakozás garantált!

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Kína és China, avagy miért nem „kinológus” a sinológus

Kelet-Ázsia legnagyobb országát talán nem kell bemutatni, amely egyúttal a világ legtöbb beszélővel rendelkező nyelvváltozatának is otthont ad. Nevét azonban egyes nyelvekben, mint például a magyarban, a finnben (Kiina), a horvátban (Kina) vagy a románban (China) [k]-val mondják, míg másokban, ahogy az angolban (China), a spanyolban (China) és az olaszban (Cina) [cs]-vel. Határeset a német, amelyben a China valakinek [kʰína], másnak [chʲína], sőt, [sína] és [csína] is lehet.

Ebben idáig nem is lenne semmi különös, hiszen jól ismert és meglehetősen általános az elöl képzett magánhangzók előtti [k] > [cs] hangváltozás, az ún. palatalizáció, így feltételezhetnénk, hogy a mai nyelvek egy része egy olyan nyelvből vette át az országnevet, amely a [k]-t megőrizte [i] előtt is, más nyelvek pedig egy olyanból, amelyben ez [cs]-vé lágyult. Csak hogy itt valami egészen másról van szó.

Kezdjük ott, hogy a név modern formájában, az ország megjelölésére csupán a 16. században terjedt el, és a régi nyelvekből semmilyen hasonló nem ismert, amelyik [k] hanggal kezdődne. Szintén gyanús lehet az ógörög Σῖναι [színaj] és a kései latin Sīnæ [színe] megnevezés – innen származik a tudományos kifejezések sino- előtagja is, úgymint sinológia ’kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozó tudomány’ –, amelyet valószínűleg az arab aṣ-ṣīn ’a kíniaiak’ közvetített e nyelvekbe. Ez eredetileg a Kelet-Ázsiában lévő népekre utalt, akiket ma dél-kínaiakként azonosítanánk. Végső forrása feltehetően ugyanaz lehetett, mint a modern változaté – ez utóbbi eredetét fogjuk megnézni a továbbiakban.

A különböző forrásokból annyi bizonyos, hogy Európába valamelyik indoiráni nyelv (hindi, szanszkrit vagy perzsa) közvetítette, és abban is megegyeznek az utalások, hogy az eredeti alak Cīna [csína] lehetett. (Kiinduló forrása bizonytalan. Az egyik legelterjedtebb feltételezés szerint egy Csin – nemzetközi átírásban Qin, kínai ejtése: IPA [ʦʲʰin] – dinasztia neve volt.) Ez aztán a középkori portugálba China alakban került, [csína] ejtéssel. A középkori olaszok ezt nem tudhatták, amikor az írott formát mit sem sejtve átvették a portugálból, így a régi olaszban, ahol e, i előtt a ch éppen a [k] hangot jelölte (ahogy ma is), [kína] olvasatúvá vált. Persze az olaszok utána rájöttek erre és korrigálták a helyesírást az eredeti ejtésnek megfelelően – így jutunk el a mai olasz Cina alakhoz –, de már késő volt: addigra néhány nyelv, köztük a magyar is, átvette a régi olaszból a [k]-val ejtett változatot.

Vagyis röviden, e hangalaki kettősség oka pusztán írásbeli eredetű, méghozzá az a fránya ch tehet mindenről, amely a portugálban és az olaszban eltérő mássalhangzókat jelölt. Így ma azokban a nyelvekben mondják [k]-val az ország nevét, amelyekbe a régi olasz közvetítette (valószínű, hogy ugyanezért lett a Σῖναι-ból is egyszer csak Κίνα az újgörögben), míg azokban [cs]-vel vagy hasonló palatális mássalhangzóval, melyekbe a portugálból került.

Ha szeretnél ismerkedni a kínai nyelvvel is, próbáld ki a magyar fejlesztésű CHDICT kínai–magyar nyílt online szótárat!

Felhasznált források

• Harper, Douglas (2001–2017): Online Etymology Dictionary (www.etymonline.com)
• RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición (dle.rae.es)
• Wikiszótár különböző nyelvű változatai (www.wiktionary.org)

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Furcsa nyelv-e a spanyol?

Sok évvel ezelőtt, kezdő nyelvtanulóként, amikor az idegen nyelvek közül az oroszról volt még csak némi fogalmam, az első néhány spanyolóra után az volt a benyomásom, hogy „nagyon hülye nyelv ez a spanyol”. Persze valójában nem a kiejtése vagy a hangzása nem tetszett, hanem egyből szemet szúrt például a szókezdő ll- (hát hogy kezdődhet dupla mássalhangzóval egy szó??) vagy a ¿¡fejjel lefelé írt kérdő- és felkiáltójelek!? Az első benyomásomat az is megalapozta, hogy az első évfolyamra sajnos nem éppen a hatékony nyelvtanítás és a kiváló nyelvtanárok voltak jellemzőek, amiről természetesen nem a spanyol mint idegen nyelv tehetett. (Szerencsére a második évfolyamtól minden megoldódott, amikor kaptunk egy felkészült, anyanyelvi tanárt – de ez már nem idetartozó téma.)

Mindez a bevezető arra volt jó, hogy lássuk: az, hogy mi mennyire furcsa, csupán attól függ, hogy mennyi minden mást (nem) ismerünk. A továbbiakban azt is látni fogjuk, hogy a spanyol egyáltalán nem különösebb, mint bármelyik más újlatin nyelv(változat), és a következőkben felsorolt „furcsaságokhoz” hasonló példákat lényegében bármelyik nyelvből, nyelvjárásból ki lehetne ragadni.

Újlatin nyelvek, nyelvváltozatok Európában (Forrás: Brittanica.com)

A spanyolt az alábbi néhány jellegzetes tulajdonsága miatt találhatjuk különösnek:

• Az egyetlen újlatin nyelv (Mi is az, hogy nyelv?), amelyben van [ch] hang (valami hasonlót ejtünk a doh, pech szavak végén): így hangzik a j és a ge, gi csoportok mássalhangzója, melyek helyén más újlatin nyelvekben általában [dzs] vagy [zs] hangot találunk.
• Az európai spanyol „pöszesége” (vagyis a dentális [sz], amelyet a z, és e, i előtt a c jelöl).
• Sok szóban néma h-t találunk ott, ahol a latinban és a rokon nyelvi megfelelőkben f- van (pl. FACERE ’csinál’ > sp. hacer, de port. fazer, ol. fare, fr. faire, rom. face).
• A v- szó elején [b]-nek hangzik, a -b- meg magánhangzók között a [v]-hez hasonlóan.
• A déli nyelvjárásokban – Andalúzia, Kanári-szigetek, Antillák, Közép- és Dél-Amerika nagyobb része – a szó(tag) végi -s [h]-vá gyengül vagy kiesik.
• A kedvenc mumus, a szókezdő ll-.

Nézzük most ezekkel kapcsolatban a tényeket. Az való igaz, hogy a [ch] nem túl gyakori – jobban mondva nem egy jellemző – mássalhangzó az újlatin nyelvekben, de egyáltalán nem egyedi. A spanyolban inkább az a szokatlan, hogy éppen j és a g betűk jelölik – az viszont, hogy a helyesírás mely hangot milyen betűvel jelöl, csak önkényes döntés kérdése. De ha nem az írásból indulunk ki, máris láthatjuk, hogy ez a hang megvan sok francia és portugál nyelvjárásban is, méghozzá az /r/ fonéma egyik ejtésmódjaként. Bár nem ugyanez a hang, de [h] van az ismertebb újlatin nyelvek közül a románban (igaz, csak a nem latin eredetű jövevényszavakban) és számos más, kevésbé közismert újlatin nyelvváltozatban is (lásd még később).

Svájc harmadik újlatin – és negyedik hivatalos – nyelve a több változatban élő romans.
Számunkra tényleg bizarr az európai spanyol nyelvjárások többségében használt [θ] hang (ez van pl. az angol thing szóban is): egyrészt azért, mert magyar nyelvterületen ez beszédhibának számít, így negatív megítélés társul hozzá; másfelől ahhoz vagyunk szokva, hogy a népszerűbb „nagy nyelvekben” a ce, ci csoportok c-je magyaros [sz]-nek vagy [c]-nek hangzik. Ám jó, ha tudjuk, hogy a dentális [sz]-t nem csak az ibériai spanyolban és a galiciaiban, hanem még számos észak-olaszországi változatban (pl. velencei, ladin) és a legarchaikusabb szárd nyelvjárásban, a nuoróiban is használják, sőt, a t megvalósulásaként megvan a toszkán nyelvjárásban is, amely az olasz köznyelv alapja.

Nincs olyan furcsa dolog a spanyolban, melynek ne lenne párja
valamelyik olasz dialektusban (Forrás: Commons, közkincs)

Az, hogy a latin f- jó néhány spanyol szóban h-vá gyengült (amelyet már nem ejtenek), szintén nem kizárólagos. Ugyanez megtörtént az okcitán gascogne-i nyelvjárásában, de ott minden helyzetben (a spanyolban csak magánhangzó előtt, de még ott sem mindig): pl. a fiesta ’ünnep’ szónak hèsta [heszto], a flor ’virág’ főnévnek pedig hlor [lu] felel meg. De megtalálható ez a jelenség a dél-olaszországi calabriai nyelvjárásokban is, messze a spanyol-okcitán nyelvterülettől. Mi sem bizonyítja jobban, hogy teljesen általános hangváltozásról van szó. (Egyébként [f] > [h] változás már az ókori faliszkban is történt, amely a latin legközelebbi rokona volt – a nyelvészek egy része csupán latin nyelvjárásnak tekintette.)

A b és a v betűk által jelölt mássalhangzók közötti ejtésbeli különbség megszűnése, mely jelenséget a szakirodalom betacizmus-ként ismeri, az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatokon kívül szintén megvan az okcitánban, a korzikaiban, a szárdban, bizonyos délolasz nyelvjárásokban, valamint történetileg a románból is vannak rá példák (nem is részletezném, mert külön cikkben foglalkoztunk vele).

Az -s szó(tag) végi gyengülése – azaz gyenge [h]-nak ejtése vagy kiesése – pedig olyannyira nem új, viszont annál általánosabb dolog, hogy már az ólatinban is megfigyelhető volt (az, hogy a klasszikus korban nem általánosult, részben az ókori nyelvművelőknek köszönhető); a beszéd útján örökölt francia szavakban meg mára teljesen el is tűnt (írásban sokszor kúpos ékezettel ellátott magánhangzó jelzi, hogy utána -s állt valamikor, pl. fête < FESTA ’ünnep’). Az Észak-Olaszországban beszélt lombard keleti nyelvjárásaiban viszont a magánhangzó előtti s is gyakran [h]-ként valósul meg, ezért a keleti lombard leginkább az „andalúz akcentussal beszélt okcitán” benyomását keltheti bennünk.

Az f- egyes calabriai nyelvjárásokban is [h]-nak hangzik. Figyeljük az idős asszony beszédét!
S elérkeztünk oda, amivel kezdtem, a jellegzetes szókezdő ll-hez – ami persze inkább helyesírási hagyomány kérdése. Azért írnak így bizonyos szavakat, mert az a mássalhangzó, amelyet ez a digráf eredetileg jelöl, és néhány nyelvjárásban máig ejtik is, az ún. „jésített l” (átírásban [ʎ] vagy [lʲ]), olyan mássalhangzócsoportok folytatása, amelyek egyik tagja L volt a latinban – leginkább a KL-, PL- és -LL- csoportoké. Minden bizonnyal ez az L már magában a latinban is lágyított volt, amely aztán vagy megmaradt valamilyen formában, vagy a másik mássalhangzóval „összeolvadva” egy harmadik hang keletkezett: pl. CLAMĀRE ’hív’ > ol. chiamare [kjamáre], rom. chemá [kʲemá], sp. llamar [gyamár], port.-gal. chamar [csamár, samár], velencei ciamar [csamár] stb. De ha már helyesírás, pl. a délolasz nyelvjáráscsoportba tartozó nápolyi nyelvben bármilyen dupla mássalhangzó állhat szó elején.

Nagyobb dialektuskontinuumok Európában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A fentiek alapján már beláthatjuk, hogy abban a néhány hangtani sajátosságban, ami miatt a spanyolt az újlatin nyelvek egzotikumának vélhetnénk, tulajdonképpen semmi különleges nincs. A „furcsaság” csak abból adódhat, hogy az újlatin nyelvváltozatoknak (ahogy a világ összes többi, kb. 5000 ma élő nyelvének is) mindössze apró töredékét ismerjük. E nyelvváltozatok ugyanis egy hatalmas és nagyjából összefüggő nyelvjárás-folytonosságot alkotnak, s hogy e rengeteg, többé-kevésbé eltérő változat közül éppen abban a néhányban, amelyik egy-egy ország nemzeti nyelvévé vált, nem pont ugyanolyan változások történtek, mint a spanyolban, az részben csak véletlen.

Végül figyelembe kell venni azt az esetet is, amikor adott nyelvváltozat természetesen meglévő tulajdonsága társadalmilag megbélyegzetté válik. Többek között ilyen az egyes olasz nyelvjárásokban (a köznyelv alapját képező toszkánban is, mint fentebb írtam) használatos [θ] hang, vagy ugyanez a legdélebbi spanyol nyelvjárásokban, ahol az s betűvel jelölt mássalhangzó helyén is ezt ejtik. Ilyenkor előfordul, hogy a tanult beszélők a társadalmi nyomás hatására tudatosan megváltoztatják a kiejtésüket, áttérve egy elfogadottabb nyelvváltozat használatára – csupán ennek köszönhető az is, hogy a mai olasz köznyelvben és a spanyol nyelvjárások többségében nincs dentális [θ] hang.

Miért guion és truhan? Talán megváltozott a kiejtésük?

A Spanyol Királyi Akadémia (RAE) 2010-ben helyesírási reformokat vezetett be, amelyeket sokan nem néztek jó szemmel. Így például a reform előtt még „lehetett” guión-t (’forgatókönyv’, ’kötőjel’ stb.) és truhán-t (’gazember’) írni, 2010 után viszont már csak guion-t és truhan-t „lehet”, vagyis ezentúl a guión és truhán alakok helytelennek számítanak az akadémiai szabályozás szerint. De mi értelme volt ennek az egésznek? Megváltozott e szavak kiejtése?

Természetesen nem. Mint tudjuk, a helyesírás konvencionális szabályok összessége, és ezek a szabályok éppúgy változhatnak: a kérdés mindig az, hogy mit jelöljünk és mit ne. Egy korábbi cikkben már összefoglaltam, hogy a hangsúlyjelölés hogyan változott az idők során (és milyen reformokon ment keresztül, amióta a spanyol helyesírás akadémiailag szabályozva van), így ezt itt nem részletezném újból. Na de akkor miért volt szükség erre a változtatásra?

Ő a bűnös mindenben!

Éppen az a kérdés, hogy szükség volt-e rá egyáltalán – bár ez nézőpont kérdése. Az egész tudniillik onnan indul, hogy a három nyíltabb magánhangzó – [a], [e], [o] – mellett lévő hangsúlyos [i]-t és [u]-t már elég régóta – a közbeiktatott néma h kezelésének rendezésétől (1959) eltekintve már az 1741-es első akadémiai helyesírás óta – következetesen jelöli a helyesírás: día ’nap’, reí ’nevettem’, prohíbe ’(meg)tilt’, continúa ’folytat’, Raúl, búho ’bagoly’. Természetesen ez is csak megegyezés kérdése, mely szerint így azt is jelölik, hogy az [i] vagy [u] szótagalkotó, hiszen hangsúlyos, tehát nem kettőshangzó félhangzójaként viselkedik. Ebből pedig a szabályozás szellemisége értelmében az következne, hogy azokban a két egymás melletti magánhangzót (itt most szándékosan nem írok „két szótagú”-t) tartalmazó szavakban, amelyekben az [i] vagy [u] nem hangsúlyos, mint a /gión/ és /truán/ is, értelemszerűen csak a másik magánhangzó lehet hangsúlyos, ezért annak külön jelölése felesleges.

Így változott a két szó helyesírása az idők során... (Forrás: El Mexicano)

Eddig úgy tűnik, mintha az akadémia ezzel megszüntetett volna egy helyesírási következetlenséget – valamit, ami eddig is felesleges volt. Valójában azonban semmilyen következetlenséget nem szüntettek meg. E szabályozás kiindulási alapja ugyanis az a konvenció, amelyet már az 1999-es helyesírás is lefektetett, mely szerint a helyesírás szempontjából minden olyan magánhangzócsoport, amelynek az egyik eleme hangsúlytalan [i] vagy [u], az kettőshangzó. A probléma csupán az, hogy ez nem mindig tükrözi a valós kiejtést.

Az igaz, hogy kettőshangzót egy másik magánhangzóval csak hangsúlytalan [i] és [u] alkothat, ebből viszont nem következik az, hogy a hangsúlytalan [i] vagy [u] és egy másik magánhangzó kapcsolata minden esetben kettőshangzó lenne. Vagyis a korábbi, „megengedőbb” szabályozás ennek ellenére még lehetővé tette a beszélőknek, hogy amennyiben két szótagban ejtik a /gión/, /truán/ szavakat, akkor guión-t és truhán-t írjanak, megfelelve azon – szintén nagyon régi – általános hangsúlyjelölési szabálynak, miszerint a több szótagú, -n végződésű véghangsúlyos szavak ékezettel írandóak.

Az akadémia plenárisülés-terme (salón de plenos) – itt hozzák az ilyen „fontos” döntéseket...

Az odáig teljesen érthető, hogy az olyan szavak, mint a dio ’adott’, fue ’volt’, fui ’voltam’, vio ’látott’ stb. már az 1959-es akadémiai ajánlás szerint is ékezet nélkül írandóak, hiszen ezeknél egyértelmű, hogy egy szótagúak – a beszélők többsége mindig is így ejtette őket. A 2010-től érvényes szabályozásból azonban már nem derül ki a „megengedő szabály” végleges eltörlése miatt, hogy az olyan szavak, mint a guion, truhan, crie ’neveltem’, hui ’menekültem’ stb., a spanyol ajkúak jelentős részénél két szótagúak. A RAE azzal érvel ezen egyszerűsítés mellett, hogy „a hangsúlyjelzés szabályrendszerének nem szerepe annak jelölése, hogy egy magánhangzó-kapcsolatot egy szótagban, vagy külön szótagokban artikulálnak-e” [Ortografía II. 3.2. j), 218. o. – 2010]. Ez viszont máris ellentmond annak a több évszázados konvenciónak, miszerint a hangsúlyos [i] és [u] ékezettel írandó másik magánhangzó környezetében – hiszen végső soron ilyenkor is csupán azt jelölik, például a día szóban, hogy az [i] amellett, hogy hangsúlyos, külön szótaghoz tartozik.

Néhány jellegzetes példa a kérdést érintő szabályozás változására (Forrás: El Mexicano)

Összegzésként tehát megállapítható, hogy a spanyol akadémiai helyesírás semmivel sem lett következetesebb e szempontból, hiszen nem jelöli, hogy a hangsúlytalan [i]/[u] és egy másik magánhangzó kapcsolata a valóságban egy, vagy két szótagban ejtődik-e. Habár a spanyol irodalomból számos példa van a szótagalkotó hangsúlytalan [i]/[u] trémával való jelzésére (pl. rüido [ru.i.do] ’zaj’, traïdor [tra.i.dor] ’csaló’ stb.), mint a franciában és a katalánban, ám ez a spanyolban később nem terjedt el. Ami nagy kár, mert nem lett volna haszontalan megoldás egy jelenleg nem szabályozott helyesírási kérdés rendezésében.

Felhasznált irodalom

• RAE (1959): Nuevas normas de prosodia y ortografía (sajtóközlemény).
• RAE (1999): Ortografía de la lengua española, p. 46. Espasa, Madrid.
• RAE, ASALE (2010): Ortografía de la lengua española, pp. 218, 226–227. Espasa, Madrid.

10 érdekes spanyol szó

Korábban szó volt már a spanyol nyelvvel, valamint beszélőivel kapcsolatban 10 érdekes adatról, most pedig – a KultúrTapas magazin cikke nyomán – tíz olyan érdekességgel ismerkedhetünk meg, amelyek magukkal a spanyol szavakkal, illetve helyesírásukkal kapcsolatosak. Lássuk a listát!

(Forrás: malagainformation.com)

1. Talán mindenki emlékszik, hogy még Afrikában is van egy kis ország, ahol a spanyol a hivatalos nyelv, ez pedig nem más, mint Egyenlítői-Guinea (Guinea Ecuatorial). Bár a hozzá tartozó „hivatalos” nemzetiségnév ecuatoguineano, -na – legalábbis a spanyol akadémiai kiadványok csak ezt az alakot ismerik (el) –, szintén használatos a guineoecuatorial, amely az egyetlen spanyol szó, melyben mind az öt magánhangzóbetű pontosan kétszer szerepel. (Mindegyik magánhangzó viszont nem, mivel a gui- szótagban az u nem hangzik.)
2. Az aristocráticos, azaz ’arisztokratikusak’ szó azért különös, mert mindegyik hangja és betűje is kétszer fordul elő benne.
3. Ugyanakkor a vislumbrándote ’megpillantva téged’ azzal nyerte el előkelő helyezését, hogy az egyik leghosszabb olyan spanyol szó, amelyben mind az öt magánhangzót megtaláljuk, és egyetlen betűje sem ismétlődik meg – egész pontosan 14 betűs. (A hangokra ugyanez már nem igaz, hiszen mint tudjuk, a v és a b ugyanúgy hangzanak.) Szorosan követi őt ebben a 13 betűs centrifugados ’centrifugázottak’ is, amely az európai spanyolt alapul véve azért is különleges, mert nemcsak mindegyik betűje, hanem mindegyik hangja is csak egyszer fordul benne elő. (Holtversenyben említhető még a már nem használt calumbrientos ’penészesek’ is.)
4. Az oía ’hallotta(m)’ igealak viszont a leghosszabb olyan spanyol szó, amely éppen annyi szótagból áll, mint ahány betűből – vagyis mindhárom magánhangzója külön szótagot alkot.
5. És vajon mitől lesz a „leglogikusabb” spanyol számnév a cinco? – Nos, attól, hogy pontosan annyi betű és hang alkotja, mint amennyit jelent!
6. De ha már a számnevek... Az ’ezer’ jelentésű mil szóban ránézésre nincs semmi különös. Azonban az egyedüli számnév a spanyolban, amelyben sem e, sem o magánhangzó nincs! Igen, az összes többiben megtaláljuk vagy az egyiket, vagy a másikat – aki nem hiszi, számoljon utána! Ráadásul egy nyelvtani furcsaságot is magáénak tudhat, mivel ezt az egy szót nem teszik egynél nagyobb szám után többes számba: tres mil ’háromezer’, cien mil ’százezer’ stb. (Létezik persze a többes számú miles alak, ám ennek jelentése ’ezrek’, a magyaréhoz hasonló használatban, pl. miles de personas ’emberek ezrei’.)
7. A rendhagyó igék a nyelvtanulók rémálmai. De nem elég, hogy a létige is általában rendhagyó a nyelvekben, a spanyolban az is nehezíti a dolgukat, hogy rögtön háromféle létigét is használnak (és talán mondani sem kell, hogy mindegyikük rendhagyó). Ezek közül az estar egyszerű befejezett múltja, pl. az estuve alak nem is ezért érdekes, hanem azért, mert a közepe a spanyol ábécé négy egymást követő betűjéből – S, T, U, V – áll, sőt, az uve egyben a V betű neve is! (Hasonló az abstenerse ’tartózkodik [szavazáson]’ ige múlt ideje is, melynek ragozása me abstuve, te abstuviste, se abstuvo stb.)
8. A spanyolban az r az egyetlen mássalhangzó, amelynél a hosszúság tőszavakban is jelentésmegkülönböztető lehet – és akkor aztán ropogtatják is rendesen. Ez a jellegzetes mássalhangzó pedig nem kevesebb mint ötször fordul elő írásban a ferrocarrilero, azaz a ’vasutas’ szóban.
9. A kilencedik helyen a ’kilencedik’: a noveno, -na sorszámnév ugyanis azért érdekes, mert akkor sem változik meg a jelentése, ha elhagyják belőle a középső szótagot: nono, -na. (Más kérdés, hogy ezt az alakot ma már nem használják, legfeljebb csak az írott nyelvben.)
10. Végül, de nem utolsósorban, habár az újlatin nyelvekről leginkább a kellemes, dallamos hangzás juthat eszünkbe, amiben a magán- és a mássalhangzók kiegyenlített eloszlása fontos szerepet játszik, bizony előfordulnak azért mássalhangzó-torlódások is. A spanyolban így akár négy mássalhangzó is kerülhet egymás mellé, mint pl. az abstracto ’elvont’, construir ’épít’, explicar ’magyaráz’, transcripción ’átírás’ szavakban. (A kiejtésben ezek közül az első elmaradhat, azonban a választékos beszédben mindegyik hangzik.)

Un aeropuerto guineoecuatorial (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Akinek pedig mindez kevés volt, elmondható továbbá – azonkívül, hogy a tanulást olyan dolgok is nehezítik, mint a kötőmód vagy a több mint ezer rendhagyó ige –, hogy kezdetben a hallás utáni szövegértés is alaposan feladja a leckét. Egyes források szerint ugyanis – az átlagos beszélő által egy másodperc alatt kiejtett szótagok száma alapján – a spanyol a világ egyik leggyorsabban beszélt nyelve. (Hacsak nem előzi be a japán. Vagy a baszk.)

Persze, azért azt az olvasók is érezhetik – csak a nyelvészek megnyugtatására –, hogy nem feltétlenül kell az ilyen listákat túlzottan komolyan venni és tudományosan szemlélni. Olyan ember ugyanis nyilván nem létezik, aki egy nyelv összes szavát ismerné, és olyan kutatás sem, amelyet a világ minden létező és beszélt nyelvére elvégeztek volna. Ha viszont a cikk szórakoztató volt, akkor már elérte a célját. Kellemes ünnepeket mindenkinek! ¡Felices fiestas a todos!

„Délolasz” örökség a pergetett r- a spanyolban?

A spanyol és a szomszédságában beszélt újlatin nyelvek (katalán, galiciai, portugál stb.) egyik szembetűnő sajátossága a jellegzetesen pergetett r [r̄]:¹ ilyet ejtenek szókezdő helyzetben, valamint szótag elején is mássalhangzó után (pl. sonrisa ’mosoly’), és természetesen így hangzik a dupla -rr- is. Elméletileg ez a hang nem idegen a számunkra, hiszen a választékos magyar beszédben is pergetett a szókezdő r- és a magánhangzók közötti -rr-, noha a mai nyelvből ez az ejtésmód kezd eltűnni (amiről éppen az tanúskodik, hogy sok magyar beszélőnek nehézséget okoz a spanyol -rr- kiejtése).

Az [r̄]-t a nyelvészek külön fonémának is tekintik, mert az egyetlen olyan hosszú mássalhangzó a spanyolban, amely magánhangzók között jelentésmegkülönböztetésre képes. Szó elején viszont kizárólag ez fordul elő a választékos beszédben, a rövid [r] nem. Felmerülhet a kérdés, hogy miért van ez így, vagyis miért éppen egy „hosszú” mássalhangzó állhat csak szó elején, ha van „rövid” párja is. Ez esetben sajnos nem nyújt semmiféle támpontot a latin, ugyanis nem lehet tudni, hogy a latinban mennyire volt hosszú az r hang különböző helyzetekben. A korabeli leírások szerint viszont egyértelmű, hogy többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt.² (Így valójában nem az /r̄/ lenne új fonéma a spanyolban, ahogy a hagyományos szakirodalom állítja, hanem épp a rövid – egyperdületű – /r/.)

Dél-itáliai örökség: görög templom romjai – Selinunte, Szicília (Forrás: Pixabay.com)

A kölcsönhatás-elméletek hívei, így a spanyol nyelvtörténészek többsége is persze, az /r/–/r̄/ fonémapár létezését a baszk nyelv hatásának vélik. Ezzel viszont nem magyarázzák meg, hogy a spanyol szavak elején miért csak az /r̄/ fordulhat elő: a baszkban ugyanis egyáltalán nem kezdődhet (sem rövid, sem hosszú) pergőhanggal szó, és ez valószínűleg ugyanígy volt a szintén nem indoeurópai ibér nyelvben is. Másfelől pedig az is csupán önkényes döntés kérdése, hogy a szó elején ejtett r-t melyik fonémához sorolják, hiszen ebben a helyzetben nincs megkülönböztető szerepe a spanyolban.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy nem csupán a spanyolra, hanem az Ibériai-félsziget valamennyi újlatin nyelvváltozatára ugyanez az ejtésmód jellemző,³ mégiscsak azt kellene feltételeznünk, hogy az okokat már a félszigetre vitt latinban kell keresni. Ezt támasztaná alá az a tény is, hogy az eredetileg r-rel kezdődő latin szavakat az őshonos baszk -rr-rel vette át, természetesen egy segédmagánhangzó betoldásával (pl. lat. REGEM > b. errege ’király’, vö. sp. rey). Hiszen a latinnak már Itálián belül is voltak regionális változatai, és köztudott, hogy az újlatin nyelvek nem a klasszikus, hanem az utca népe által valódi anyanyelvként beszélt latin nyelvjárásokból alakultak ki. Az egyik feltételezés szerint Szardíniára és a Pireneusi-félszigetre a dél-itáliai latin nyelvjárásokat vitték be a római hódítók, amelyekben nyomatékosan ejtették a szókezdő r-t. Rafael Lapesa (1908–2001) spanyol nyelvtörténész utalt erre az Historia de la lengua española (1981) című művében:

La hipótesis del influjo suritálico en el latín traído a Hispania se fortalace en vista de una serie de coincidencias que se dan entre los actuales dialectos del Mediodía italiano, Sicilia y Cerdeña de una parte, y los romances hispánicos de otra. En el italiano meridional, siciliano y sardo la /r/ inicial de palabra se refuerza hasta pronunciarse /r̄/, esto es, como rr-, igual que en catalán, español, portugués y gascón.⁴

Mindazonáltal nem feltétlenül kell egy nyelvi sajátosságot mindenáron külső hatásnak tulajdonítani vagy egyéb összeesküvés-elméletekkel magyarázni. Vannak ti. általános nyelvváltozási tendenciák, amelyek elterjedhetnek. Többek között ilyen a mássalhangzók szó eleji megerősödése (fortíció) is. A szókezdő hangokat ugyanis mindig pontosabban és nagyobb erőkifejtéssel artikuláljuk, mint a szóközieket, ezért sokkal ellenállóbbak a változásokkal szemben.

A hangváltozásokat mindig a rendszerben kell vizsgálni (Forrás: El Mexicano)

Mint ahogy a fenti ábrán is látható, a magánhangzók közötti latin [p, t, k] gyengülés következtében zöngésült és réshanggá vált a spanyolban (ld. pl. TŌTUM > todo ’minden’), ami szó elején nem következett be. Ugyanígy a szóközi hosszú párjaik esetében sem, amelyek zöngétlenek maradtak, de lerövidültek (pl. GŬTTA > gota ’csepp’). Következésképpen ez fordítva is működhetett: a beszélők a szó eleji mássalhangzókat a szóközi „hosszú” (erőteljesebben ejtett) változatuknak feleltethették meg, így a szókezdő r- hangot a szóközi -rr-rel azonosíthatták.

Felhasznált irodalom

• W. Sidney Allen (1965, 1978): Vox Latina. Cambridge University Press, pp. 32–33.
• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 244–247
• Rafael Lapesa (1981): Historia de la lengua española. Gredos, Madrid, p. 96.

---

¹	A cikk szövegében az egyértelmű azonosíthatóság érdekében az IPA helyett a pergőhangok spanyol szakirodalomban alkalmazott hagyományos átírását használom.
²	Ez nem azt jelenti, hogy a kevésbé választékos beszédben nem egyszerűsödhetett egyperdületűvé – sőt, több mint valószínű, hogy így történt.
³	A mai portugálban ez már általában a nyelvcsap pergetésével („raccsolva”) valósul meg, ami a brazíliai nyelvjárásokban egyszerű [h]-vá gyengülhet.
⁴	„A Hispaniába hozott latinban jelen lévő dél-itáliai hatás feltételezését erősíti egy sor egyezés, amely egyrészről a dél-olaszországi, szicíliai és szardínai, másrészről a hispaniai újlatin nyelvváltozatok között figyelhető meg. A déli olaszban, szicíliaiban és szárdban a szókezdő /r/ egészen addig erősödik, hogy /r̄/-nek, azaz rr-nek ejtődik, ahogy a katalánban, spanyolban, portugálban és a gascogne-i okcitánban.”

A délspanyol tájszólásokról

Korábbi cikkünkben az európai és a latin-amerikai spanyol „sztenderd” változatai közötti főbb különbségekről olvashattunk. Mint tudjuk, ezek a nyelvváltozatok mindig az „északi” vagy más néven „magasföldi” nyelvjárásokon alapulnak: Európában az Ibériai-félsziget északi felén (a történelmi Ó-Kasztília területén) beszélt nyelvváltozaton, Latin-Amerikában pedig leginkább a közép-mexikói és az andoki nyelvjárások állnak hozzá a legközelebb.

Az olvasók azonban rendszeresen megjegyzik, hogy pl. Argentínában vagy éppen Chilében mennyire „furcsa” és „érthetetlen” spanyolt beszélnek. Ezeken a területeken ugyanis nem a hagyományos értelemben vett „semleges” vagy „sztenderd” nyelvhez közeli nyelvjárásokat beszélik, vagyis nem azokat, amelyek a legközelebb állnak az iskolában idegen nyelvként tanított változatokhoz.

Torre del Oro, Sevilla (Forrás: Pixabay.com)

A nem sztenderdközeli változatok közé leginkább a délspanyol nyelvjárásokat sorolják, amelyek megértése valóban okozhat némi nehézséget – nem csupán a kezdő, de még a gyakorlott spanyolul tudóknak is. Elnevezésük onnan származik, hogy kialakulásukban a legnagyobb szerepet a dél-spanyolországi andalúziai nyelvjárások – pontosabban ejtésváltozatok – játszották a hódítások során. Valamennyi szerepe persze minden latin-amerikai nyelvjárás kialakulásában volt e változatoknak, hiszen a hódító hadjáratok központja Andalúzia fővárosa, Sevilla volt, így a gyarmatosítások idején az ottani nyelvhasználat rendelkezett a legnagyobb presztízzsel. A meghódított területek – a Kanári-szigetek és Latin-Amerika – nyelvjárási rétegződését és végleges képét később az határozta meg, hogy a több hullámban érkező benépesítők közül az anyaország mely részeiről jöttek a legtöbben és milyen társadalmi rétegekhez tartoztak.

Így ma délspanyol nyelvjárásokat beszélnek Spanyolországon belül Andalúziában, Extremadurában és Murciában (de vannak, akik már a madridi nyelvváltozatot is idesorolják), illetve a Kanári-szigeteken; Latin-Amerikában pedig a Karib-tengeri szigeteken (Dominikai Köztársaság, Kuba és Puerto Rico) és lényegében egész Dél-Amerikában az andoki hegyvidék (Közép-Kolumbia, Ecuador és Peru belső részei, valamint Bolívia nyugati fele) területének kivetelével.

Catedral de la Encarnación, Málaga (Forrás: Pixabay.com)

Természetesen minden spanyol nyelvű országnak, régiónak megvan a sajátos tájszólása, szóhasználata. A délspanyol nyelvjárásokat leginkább néhány markáns kiejtésbeli tulajdonságuk állítja szembe az északi változatokkal. A továbbiakban ezeket sorolom fel, a teljesség igénye nélkül. (Az átírásban a pontosság kedvéért az IPA jeleit fogom használni, melyek magyartól eltérő olvasata a következő: [s]: sz; [θ]: mint a th az angol thing-ben; [x]: mint a ch a pech-ben; [ɲ]: ny; [ʦ]: c; [ʧ]: cs; [ʃ]: s; [ʒ]: zs; a ˈ a hangsúlyos szótag elején áll.)

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

• A sziszegőhang szó és szótag végi gyengülése, amely ennek következtében vagy [h]-ként valósul meg, vagy kiesik. Területtől függően ennek több fokozata lehetséges (pl. Andalúziában és bizonyos chilei tájszólásokban mindig kiesik – szó végén még akkor is, ha magánhangzóval kezdődő szó követi; Argentínában csak mássalhangzó előtt gyengül stb.): pl. 🔈⁠Islas Canarias ’Kanári-szigetek’ [ˈihlah kaˈnari̯ah], voz ’(emberi) hang’ [boh]. Andalúziában szótag végén „beleolvad” a következő mássalhangzóba, megváltoztatva annak minőségét (pl. [s+b] = [f], [s+g] = [x], [s+t] = [tʰ] vagy [ʦ] stb.), így pl. esto ’ez’ [ˈetʰo] ~ [ˈeʦo], mismo ’ugyanaz’ [ˈmimmo], ill. 🔈⁠España [eˈpʰaɲa] ~ [epˈpaɲa] ~ [eˈpaɲa]. (A szótag végi sziszegőhang gyengülése a térképen zölddel jelzett területekre jellemző.)
• Andalúzia legnagyobb részén eltűnik az /s/ és a /θ/ fonémák közötti különbség, hol az első, hol a második javára (e jelenségek seseo és ceceo néven ismertek), de sokszor még ugyanannál a beszélőnél is előfordul mindkét változat. A Kanári-szigeteken, továbbá egész Latin-Amerikában (az északi nyelvjárásokban is) viszont csak az /s/ fordul elő.
• A magánhangzók – Andalúziában szintén a magánhangzó és /r/ – közötti, illetve a szó végi /d/ kiesik: maduro ’érett’ [maˈuro], padre ’apa’ [ˈpare], soledad ’magány’ [soleˈa].
• Az /l/ és /r/ hangokat szó és szótag végén – mássalhangzó előtt – sok déli tájszólásban felcserélve ejtik: /l/ helyett [r]-t (rotacizmus), illetve /r/ helyett [l]-t (lambdacizmus) mondanak: pl. el toro ’a bika’ [erˈtoro], puerta ’ajtó’ [ˈpu̯elta], mujer ’nő’ [muˈhel]. (Ez megvalósulhat csak az egyik irányban is.)
• Sok déli tájszólásban az egymás mellé kerülő mássalhangzókból létrejövő csoportok leegyszerűsödnek, általában az első mássalhangzó (főleg, ha az zárhang, /l/ vagy /r/) „hasonul” a másodikhoz: pl. acto ’cselekedet, tett’ [ˈatto], decirle ’mondani neki’ [deˈsille], materno ’anya-’ [maˈtenno] stb.
• A /x/ fonéma – az északi nyelvjárásoktól eltérően – egyszerű magyar [h]-nak hangzik, egyes területeken ki is eshet: mujer [muˈher] ~ [muˈeː].
• Egyes déli nyelvjárásokban – leginkább Andalúziában és az Antillákon – a /ʧ/ hang [ʃ]-sé egyszerűsödhet, így pl. a noche ’éjszaka, este’ előfordul [ˈnoʃe] kiejtéssel is.
• Bizonyos területeken – legjellemzőbben Argentínában és Uruguayban – a /ʝ/ fonéma (írásban ll vagy y) [ʒ]-nek vagy [ʃ]-nek hangzik: 🔈⁠ella ’ő (nőnemben)’ [ˈeʒa] ~ [ˈeʃa], playa ’tengerpart’ 🔈⁠[ˈplaʒa] ~ 🔈⁠[ˈplaʃa]. Az előbbi (zöngés ejtés) inkább az idősebb, az utóbbi (zöngétlen ejtés) a fiatalabb generációra és a nőkre jellemző.
• A latin f-ből származó h-t néhány déli nyelvjárásban (pl. Andalúzia, a Kanári-szigetek és Puerto Rico egyes részein) kiejtik: 🔈⁠harto ’eléggé’ [ˈharto] (< lat. FARTU), 🔈⁠hediondo ’büdös, bűzös’ [hediˈondo] (< lat. *FŒTIBUNDU) stb.
• A legszélsőségesebb délspanyol nyelvjárásokban a szó végi mássalhangzókat egyáltalán nem ejtik ki, hanem azok az előttük lévő magánhangzó minőségét befolyásolják.
• A hangsúlyos magánhangzók nagyon megnyúlnak.

Fiatal sevillai gitárművész egy bölcsődalt ad elő, előtte beszél is róla. Figyeljük meg a kiejtését!
Néhány olyan délspanyol tájszólásokban, amelyben a szó végi /s/ kiesik, a többes számot a magánhangzók megnyílása jelölheti – vagyis ezekben a nyelvjárásokban a magánhangzók nyíltságának jelentésmegkülönböztető szerepe van: pl. el toro [erˈtoro] ’a bika’ és los toros [lɔtˈtɔrɔ] ’a bikák’, vagy pl. el teléfono [erteˈlefono] ’a telefon’ és los teléfonos [lɔttɛˈlɛfɔnɔ] ’a telefonok’ stb. Ilyen pl. a keleti andalúz, amely legalább tíz magánhangzó-fonémával rendelkezik. Ezek persze olyan apró különbségek, amelyeket sokszor csak az anyanyelvi beszélők képesek meghallani."text-align:

A délspanyol nyelvjárások – különösképpen bizonyos jelenségek, mint pl. a ceceo – sokáig erősen meg voltak bélyegezve, még maguk a beszélőik által is (sőt, egyes spanyol nyelvű országokban máig úgy vélekednek, hogy ők „csúnyán, rosszul” beszélik az anyanyelvüket). Naná, hogy ezt a humoristák is kihasználják: az andalúziai (Kanári-szigeteki, kubai stb.) tájszólások gyakran képezik paródiák tárgyát.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.