Harmatos permet

Rocío Muñoz Morales, spanyol színésznő (Forrás)

A különleges hangzású Rocío egyike azon ritka spanyol női neveknek, amelyek -o végződésűek – ezen és a Rosario néven kívül hirtelen más nem is jutna eszembe (persze ha valaki tud még többet, hozzászólásban segíthet). Aki esetleg nem tudná, az andalúziai születésű név jelentése ’harmat’, és leginkább Spanyolországban elterjedt. Ami miatt viszont foglalkozunk vele, az az eredete.

A latinban létezett egy RŌSCĬDUS, acc. -U(M) ’harmatos, nedves’ melléknév: ez a RŌS, RŌRIS ’harmat’ főnév származéka, amelyből fonetikailag a legegyszerűbb lenne levezetni. Azonban ezzel van egy kis probléma – méghozzá a hangsúlyozása. Ez a szó ugyanis harmadéles volt, ami a spanyolban szabályosan *rocio alakot eredményezett volna – vö. FLÁCCĬDU > lacio ’lágy, gyenge, hervadt; [hajról] egyenes, sima’; LÍMPĬDU > limpio ’tiszta’ (a névszók hangsúlyának helye jellemzően nem szokott megváltozni, a különös elbírálású eseteket kiéve).

A másik pedig, hogy megvan ennek a latin melléknévnek a spanyol folytatója, a nem teljesen szabályos rucio, -a alakban, amely viszont ’szürkés szőrű, őszes [állat]’ jelentésben él tovább (a spanyoloknak leginkább Sancho Panza szamara jut róla eszébe). Ez jelentésátvitellel keletkezhetett a harmatcseppekkel vagy zúzmarával borított felület őszülő, „mákos” hajhoz való hasonlítása révén.

Harmatcseppek növényen

Ha már kellőképpen kiveséztük, hogy a rocío miért nem jöhet a fenti a latin szóból, akkor nézzük meg, honnan is jön. Annyira távol azért mégsem vagyunk a RŌSCĬDUS-szal, ugyanis az etimológusok szerint léteznie kellett a beszélt latinban egy belőle származó *ROSCĬDĀRE igének, amely a spanyol rociar (rocío, rocié, rociado) ’permetez’ forrása volt. A rocío pedig nem más, mint az ebből képzett főnév (ez amúgy teljesen bevett képzésmód a spanyolban, vö. desafiar → desafío, enviar → envío stb.).

Vagyis röviden: volt egy ’harmatos’ jelentésű latin melléknév, amelyből lett egy ’permetez’ jelentésű spanyol ige, abból pedig keletkezett egy ’harmat, permet’ jelentésű főnév! – Hát, néha kicsit bonyolult az élet. ;-) Ez egyébként azt is megmagyarázza, hogy miért hímnemű főnév a női név forrása (amely női névként természetesen nőnemű!), hiszen ha már a latinból is női névként terjedt volna el, akkor minden bizonnyal nőnemű alakból származna (habár ebben sem lehetünk teljesen biztosak).

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 483.
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición.
• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española, 5.6 Los sufijos -a, -e, -o (I). Aspectos morfofonológicos, semánticos y dialectales

Az Ágnes és az Inés közt

Ágnesek? (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Azt talán mindenki tudja, hogy az Inés [inész] az Ágnes spanyol megfelelője, és biztos sokan azzal is tisztában vannak, hogy a spanyolból ez sok más nyelvbe is bekerült; többek között a magyarba is, ahol (a spanyol ejtés- és írásmódtól eltérően) Inez alakban honosodott meg. Ágnes neve napjához közeledvén, olvasónk, Nóra – aki egyébként nyelvész – a következő izgalmas kérdéssel keresett meg:

Odáig mindenki eljut, hogy az Inés az Agnes változata. Ez utóbbi a G[örög] hagnos ’tiszta, szűz’ > (G Hagnes ’a hagnos tőből kialakult nevek valamelyikének becézése a görögben’) > L[atin] agnes. Majd egy huszárvágással az Inés, Ines, Inez mindenütt a spanyol Inés átvétele. Ez pedig a L Agnes változata. De hogy a kettő közt mi történt...

Mindenekelőtt el kell mondjam, hogy egy másik népszerű – sőt, talán a legnépszerűbb – etimológia szerint az Agnes/Ágnes/Inés a latin AGNUS ’bárány’ szóból származik. Ez azonban hangtanilag nehezen elképzelhető, két okból is. Az egyik az, hogy az újlatin nyelvekben a névszóknak az eredetileg tárgyesetű alakja folytatódik (néhány speciális kivétellel, mint például DĔUS > Dios ’Isten’), az pedig az AGNUS esetében AGNUM, amely a spanyolban *Año alakot eredményezett volna (amely ráadásul egybeesne az ANNUM-ból származó año ’év’ főnévvel, így ’bárány’ jelentésben egy másik szó, a cordero használatos). De tegyük fel, hogy a nevek is a különös esetek közé tartoznak, és az alanyesetű alakból származik (vö. CÁRŎLUS > Carlos): sok különbség nincs, mert így viszont *Años lenne. Inkább a másik ok a sorsdöntő, amely a hangsúlyról szól: a spanyolban ugyanis egy ilyen latin szó sosem válik véghangsúlyossá.

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Mint a fentiekből kiderül, a latin AGNUS-ból való származtatás kizárható, noha utólag ezzel a latin szóval összefüggésbe is hozták (de ez a része minket most nem érdekel). Marad tehát a görög eredet, és itt jegyezném meg, bár Nóra átírásából ez nem derül ki, hogy az ógörög hagnósz (ἁγνός) bizony véghangsúlyos. Egyes források szerint nem is ennek egyik becézett formájából származik a név, hanem egyenesen a nőnemű alakból, amely hagné (ἁγνή).

A kérdés legérdekesebb része viszont az, hogy hogyan lett az [agnész]-ből Inés a spanyolban, vagyis – olvasónkat idézve – „a kettő közt mi történt”. Bár a magyarázat egyszerű, megértéséhez következzék röviden egy kis történeti hangtan. A latin -GN- csoport – hiszen természetesen a görög szavak is a beszélt latinon keresztül kerültek az újlatin nyelvekbe – a spanyolban (persze a franciában és az olaszban is) rendszerint [ny]-ként folytatódott: LĬGNA > leña ’tűzifa’, PUGNU > puño ’ököl’ stb. Ennek az az oka, hogy a latinban ez nem [gn]-nek hangzott, ahogy ma olvassuk, hanem [ŋn]-nek, amelyben az első mássalhangzó egy veláris n volt, olyan, mint a hang szó n-je. Ha megpróbáljuk ezt a hangzócsoportot kiejteni, észrevehetjük, hogy képzésében nem sok választja el az [ny]-től – egy köztes lépés valószínűleg a [jn] lehetett, amikor a beszélők elkezdték ezt „lazábban” ejteni.

Ugyanakkor a vallási eredetű nevek általában ún. „félkultizmusok” (semicultismos), vagyis a szókincs egy olyan rétegéhez tartoznak, amelynél a művelt/vallási nyelvhasználat befolyása miatt nem változik meg annyira a hangalakjuk, mint más örökölt, hétköznapi szavaknak. Mindennek ismeretében a név fejlődési sora nagy biztonsággal kikövetkeztethető: Agnés > Ainés > Inés. (Bár az Inés névalak majdnem egy századdal előbbről, már 1210-től dokumentált a történeti korpuszban, az Ainés változat is előfordul egy 1303-ból származó cserelevélben.) Elképzelhető az is, hogy az első magánhangzó lekopásához téves összetételi elemzés vezetett (a _ összevonást jelöl): *a_Ainés > a Inés ’Ágnest, Ágnesnek’, esetleg doña_Ainés > doña Inés ’Ágnes asszony’ stb. Sőt, elvben lehetséges az [ai̯] > [e] > [i] gyengülés is.

A spanyol nevek és címek helyesírásáról

Korábban volt már szó a spanyol nevek – megközelítő – helyes kiejtéséről, most pedig röviden a helyesírásukról szólnék. Elsősorban a magyar nyelvű szövegekben, sajtóban megjelenő spanyol nevekhez, címekhez nyújtanék segítséget, tapasztalatom szerint ugyanis hajlamosak a szerkesztők egyszerűen figyelmen kívül hagyni az idegen nevek helyesírását (természetesen itt a latin ábécét használó nyelvekre gondolok), ami igénytelenségről árulkodik.

Ennyi bevezető után térjünk a tárgyra. A spanyolban egyetlen olyan betű van, amelynek bevitele bonyolultabb egy billentyűlenyomásnál, méghozzá az ñ, ami viszont a karaktertáblából (minden operációs rendszer alapvető része) egyszerűen kimásolható. Meglepő, de az összes többi spanyol ékezetes betű a magyarban is létezik: á, é, í, ó, ú, ü (az utóbbi természetesen nem a magyar [ü] hangot jelenti, hanem a güe, güi csoportokban azt, hogy a félhangzós u is kiejtendő). Ezek után már csak az okozhatja a problémát, hogy hova kell ékezetet tenni, illetve mit kell nagy kezdőbetűvel írni. Ezekhez nyújtanék némi iránymutatást a következőkben.

A hangsúly jelöléséről dióhéjban

Mielőtt részletezném a leggyakoribb, helyesírás szempontjából problémás spanyol névtípusokat, elkerülhetetlen a hangsúlyjelölés szabályaira röviden kitérni. Nem kell ám nagyon bonyolult dologra gondolni, az ökölszabály egyetlen mondatban összefoglalható, amely így szól:

A hangsúlyos magánhangzót ékezettel jelölik, kivéve a magánhangzó, a magánhangzó+n és a magánhangzó+s végződésű másodéles, valamint minden egyéb végződésű véghangsúlyos szót; továbbá kivétel nélkül minden esetben jelölik a hangsúlyt, ha az a kiejtésben egy magánhangzó melletti i-re vagy u-ra esik (pl. río, búho).

Az utóbbi magyarázata, hogy máskülönben ilyen helyzetben a hangsúlytalan i és u általában nem külön szótagot, hanem kettőshangzót alkot a mellette álló magánhangzóval.

A nevek helyesírása

A spanyolban elég gyakori -ez [-esz] végű* vezetéknevek szinte minden esetben másodélesek, s mivel az iménti szabály szerint a -z végződésű másodéles szavak hangsúlyát jelölni kell, az összes ilyen név utolsó előtti szótagjának magánhangzója ékezetet kap: Báez, Benítez, Bermúdez, Domínguez, Fernández, Giménez, Gómez, González, Gutiérrez, Hernández, Jiménez, Juárez, López, Márquez, Martínez, Meléndez, Méndez, Menéndez, Pérez, Ramírez, Rodríguez, Sánchez, Suárez, Vásquez, Vázquez, Velásquez, Velázquez stb. Egyetlen kivétel az Álvarez, amely harmadéles.

E családnevek (régi) keresztnevekből származnak (pl. Benito, Domingo, Gonzalo, Marcos, Pedro, Ramiro, Rodrigo, Sancho, Vasco, Velasco, Ximena, Álvaro stb.). Néhány esetben előfordul, hogy az -ez végű családnévben nem a fenti -ez végződés rejlik, hanem eredetileg -es végű – többes számú főnévből származó – név helytelenül rögzült régi írásmódjáról van szó: ilyen például a Flórez, a Flores, azaz „Virág” névből (az utóbbi esetében azért nem kell ékezettel jelölni a hangsúlyt, mert a másodéles szó írásban s-re, és nem z-re végződik – lásd az egymondatos szabályt!). Kiejtésüknek megfelelően, a -z végű nevekhez a hasonuló magyar -val/-vel toldalékot sz-szel kell kapcsolni (mivel a spanyol z is [sz] hangot jelöl): Gómezszel, nem pedig *Gómezzel.

A másik gyakori csoport az -n végű vezeték- és keresztnevek, amelyek – a Carmen kivételével – véghangsúlyosak, s mivel a helyesírási szabályok szerint a véghangsúlyos, -n-re végződő szavak hangsúlyát is jelölni kell, e nevek utolsó magánhangzója szintén ékezetet kap: Belén, Benjamín, Calderón, Colón, Cristián, Encarnación, Fernán, Garzón, Hernán, León, Martín, Obregón, Ramón, Roldán, Román, Sebastián, Simón stb.

Az -ica végű női nevek általában harmadélesek: Angélica, Érica, Mónica, Verónica, Yésica stb. – kivétel: Federica [federíka] (másodéles). További gyakori, harmadéles női nevek: Ángela, Ángeles/Mariángeles, Bárbara, Úrsula stb. Másodéles, mássalhangzóra (nem n-re vagy s-re) végződő – és ezért ékezettel írandó – gyakori férfinevek: Ángel, César, Édgar, Héctor, Óscar, Víctor.

Számos olyan női név van továbbá, melynek végződése -ia vagy -ía. Hogy mikor melyik, erre sajnos nincs használható szabály. Azt lehet mondani, hogy a latin fogalmakból származó nevek végződése többnyire az előbbi (pl. Claudia, Inocencia, Olivia, Victoria stb.), míg az egyéb – görög, héber stb. – eredetűeknél általában az utóbbi. Itt csak néhány olyan, gyakori nevet sorolok fel, amelyek végződésében az i hangsúlyos: Estefanía, Lucía, María, Rosalía, Sofía.

Végül említést érdemel még az egyik leggyakoribb (ha nem a leggyakoribb), ősi, valószínűleg baszk eredetű, ma már csak vezetéknévként használatos név, a García (hangsúlyos i-vel), amely nem tévesztendő össze a latin eredetű, vezeték- és női keresztnévként is használt Gracia névvel (ennek hangsúlya az első a-ra esik, kettőshangzóval a végén). Az alábbi táblázatban megpróbáltam a fentieket néhány pontban összeszedni.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A címek helyesírása

A spanyol akadémiai helyesírás megkülönböztet alapvetően alkotói műveket (obras de creación), valamint folyóiratokat (publicaciones periódicas) és gyűjteményeket (colecciones).

Az alkotói művek (zeneszámok, filmek, sorozatok, könyvek, műsorok, zenei albumok stb.) címének – a bennük szereplő személy- vagy tulajdonnevek kivételével – csak az első szava írandó nagy kezdőbetűvel, a magyarhoz hasonlóan: Entre el mar y una estrella, Últimas tardes con Teresa stb. A spanyol címekben – az angol hatására – minden szó nagy kezdőbetűvel történő írása helytelen, nem is esztétikus, és kerülendő: *Entre El Mar Y Una Estrella.

A folyóiratok (újságok, magazinok), valamint a gyűjtemények címében minden főnév és melléknév, illetve önálló jelentéssel bíró elem nagy kezdőbetűvel írandó: El Nuevo Diario, La Vanguardia stb.

A történelmi események, korok, ünnepek, jeles napok nevei

Bár ezekkel ritkábban találkozhatunk magyar szövegekben, érdemes mégis érintőlegesen foglalkozni velük, mert a magyar helyesírás szabályaitól eltérően ezek a nevek a spanyolban nagybetűsek, ha pedig több szóból állnak, akkor minden főnév és melléknév nagy kezdőbetűvel írandó: la Reconquista ’a Reconquista’, la Segunda Guerra Mundial ’a második világháború’, la Antigüedad ’az ókor’, el Día de la Independencia ’a függetlenség napja’, la Navidad ’a karácsony’, el Año Nuevo ’az újév’ stb.

A végére már csak a bárka maradt – ja, nem, a Barça...

Habár a katalán a spanyoltól eltérő önálló újlatin nyelv – amely még jobban is különbözik tőle, mint a portugál –, a magyar köztudatba ez még nem igazán vésődött be, így sokan azt hiszik, hogy csak egy spanyol nyelvjárás. Itt csak azért foglalkozom vele külön, csupán egy név erejéig, mert a sporthírek szerkesztői rendszeresen elkövetik azt a hibát, hogy a Barça neve *Barca alakban szerepel (meg persze ki foglalkozik azzal egy spanyol fociról szóló hírben, hogy egy név milyen nyelven van).

Jó, és ez most mit számít – mondhatná a laikus olvasó. Pedig nagyon is sokat számít, hiszen a „farkincás” ç-vel – amely mindig a magyar [sz] hangot jelöli és csak történeti okokból használják az s vagy -ss- helyett – ellentétben a sima c ebben a szóban [k]-nak olvasandó, melynek jelentése viszont ’bárka’. A focicsapat nevében természetesen nem erről van szó, hanem a Barcelona rövidüléséről, amelyben a c – mivel elöl képzett magánhangzó követi – szintén [sz]-nek olvasandó, s e hangérték megtartására kell ellátni mély magánhangzó előtt a „farkincával”. A Barça kiejtése katalánul kb. [bárszö] (az [ö] itt egy semleges magánhangzót jelöl, mint az angol about szó első hangja).

---

*	Középkori eredetű apanévvégződés, amely Kasztíliából terjedt el a 8-9. században. Etimológiája vitatott; felthetően egyes (latinosított?) gót nemesi személynevek birtokos esetű végződésének maradványa.

„Hozé”, „migvel”, „gutyerez”, „portorikó” és társai

Aki nem Gutyerez... (forrás)

Köztudott, hogy Magyarországon sokan – köztük médiadolgozók is – hadilábon állnak az idegen nyelvű nevek kiejtésével. Bár az angol talán megy valamennyire, a világ legfelkapottabb nyelve és a vele kapcsolatos kultusz lévén, de vajon mi lehet az akadálya annak, hogy rendesen ejtsük ki a spanyol neveket is? Természetesen nem akarok IdegenNyelvŐr nyomdokaiba lépni, de ennek mindenképpen érdemes egy témát szentelni.

Először is arra kell választ adni, hogy egyáltalán mi az, ami elvárható (lenne). Természetesen nem várható el, és valószínűleg nem is várná el senki, hogy az összes bemondó, riporter, szinkronszínész minden idegen nevet úgy ejtsen ki, mint az adott idegen nyelv anyanyelvi beszélői, főleg, ha abban a nyelvben olyan hangok is vannak, melyek a magyarban ismeretlenek. Így pl. senkinek nem kell „selypítenie”, ahogy a spanyolban, vagy „raccsolnia”, mint a franciában, vagy „elharapnia” az r-t, mint az amerikai angolban.

A probléma ott kezdődik, amikor pusztán megszokásból – vagy ki tudja, miért – olyan idegen neveket sem ejtenek jól, amelyeknél ennek semmi akadálya nem lenne, hiszen egyetlen olyan hang nincs bennük, amely a magyarban ne létezne. Csupán kicsit tájékozódnia kellene az illető médiadolgozónak, ami manapság sajnos – valljuk be – nem divat (főleg, ha nem az angol nyelvről van szó). Így születnek a hozék, migvelek és gutyerezek, nem is beszélve portorikóról, amikor éppen ilyen természetességgel ki lehetne őket mondani rendesen is. De nézzük is meg, mik a leggyakoribb hibák, ami a spanyol nevek ejtését illeti! (A linkelt szavak kiejtése meg is hallgatható anyanyelvi beszélőktől.)

1. A spanyolban nincs [z] hang

Mi több, a z betű (zeta) a spanyol nyelv történetében soha nem a [z] hangot jelölte, létezésének a modern spanyolban írástörténeti okai vannak. Spanyolország európai részén (tehát az Ibériai-félszigeten) az angol thing szó th-jához hasonló hangot jelöl (ahogy a ce, ci csoportok c-je is), a Kanári-szigeteken és Latin-Amerikában viszont semmi különbség nincs a z-vel, a ce, ci csoportokban lévő c-vel, valamint az s betűvel jelölt hang ejtése között: mindhárom esetben egyszerűen [sz]-t ejtünk, még magánhangzók között is! (Bár az s valóban zöngésülhet hasonulás eredményeként zöngés mássalhangzó előtt, pl. a mismo [mízmo] ~ [míszmo] ’ugyanaz’ szóban, de ez sem kötelező érvényű.) A José tehát [choszé], a Luis [luísz], a Zapatero pedig [szapatéro].

2. A gue, gui és que, qui ejtése [ge], [gi] és [ke], [ki]

Szintén íráshagyományról van szó: a gue, gui csoportokban az u betű néma, csak azt a célt szolgálja, hogy a g betűt [g] hangértékkel ejtsék (a ge, gi a spanyolban [che], [chi]-nek hangzik). Ahol az u-t mégis ejteni kell, ott trémával jelölik (pl. cigüeña [szigwennya] ’gólya’), azonban ilyen nem fordul elő nevekben. A Miguel tehát nem [miguel], főleg nem [migvel], hanem csak simán [migel]. Ugyanígy néma az u a que, qui csoportokban is, melyek [ke], [ki]-nek hangzanak (a latinban még igen rövid és gyenge [u]-t is ejtettek, ami később eltűnt): tehát a conquistador is valójában [konkisztádor] lenne, nem [konkvisztádor], csak a szó magyarosításakor ezt nem vették figyelembe.

3. A h mindig néma

A latin eredetű h minden újlatin nyelvben, így a spanyolban is néma, hiszen valószínűleg már a klasszikus latinban sem hangzott (a j/g betűkkel jelölt h-szerű hang kései fejlemény és teljesen más latin hangzócsoportokból származik). Így pl. az Horacio nem *[horáció], hanem [orászio].

4. Az ll nem [l]

Szintén nehézséget okoz a dupla l-lel jelölt hang ejtése. Bár ez történetileg a latin hosszú -LL-ből, ill. a szó eleji CL- és PL- csoportokból származik, ejtése nem [ll] és nem is [l]. Eredetileg egy hosszabban ejtett lágyított l hangot jelölt (mint a régi magyar ly), amely a legtöbb nyelvjárásban mára egybeesett a magánhangzó előtt y betűvel jelölt hanggal (az anyanyelvűek írásban gyakran el is tévesztik, hogy hol kell ll-t és hol y-t írni). Senki nem fog szólni érte, ha mi egyszerűen magyar [jj]-nek ejtjük, mint például a jöjjön szóban. A Mallorca tehát nem *[malorka], hanem [majjorka], a Guillermina ejtése pedig szintén nem *[gvilermina], hanem [gijjermína].

5. Az -rr- viszont hosszan pergetett magyar [rr]

Érdekes dolog ám, hogy amit egyszerűen úgy kellene ejteni, ahogy le van írva, azt biztosan nem úgy sikerül és fordítva. A spanyol -rr- ugyanolyan pergetett [rr], mint amit mi ejtünk pl. a durran szóban, nincs benne semmi extra. Viszont jelentésmegkülönböztető szerepű, mert pl. nem mindegy, hogy pero ’de’ vagy perro ’kutya’. Ennek ellenére a Monterrey sokaknak *[monteréj], amikor azt [monterrei]-nek kellene ejteni (már ha a mexikói nagyvárosról beszélünk).

6. Talán meglepő, de a spanyolban [ty] sincs

Bár bizonyos nyelvekben (pl. több szláv nyelvben vagy a franciában) valóban enyhén lágyítja az [i] az előtte lévő mássalhangzót, a spanyolban ilyen szabály nincs. Szóval lehet, hogy nagyon menőnek hangzik a Gutiérrez név *[guty(i)erez]-nek ejtése, de sajnos be kell érnünk azzal, ha egyszerűen és könnyedén [gutierresz]-nek mondjuk.

7. A spanyol nem angol

Nem értem, miért terjedt el az a hülye szokás Magyarországon, hogy a spanyol neveket angol kiejtéssel mondják egyesek, de még talán ennél is rosszabb, amikor magyar művészek spanyol dalokat angol akcentussal próbálnak énekelni. Mintha a magyaron kívül csak az angol létezene mint idegen nyelv. Talán mondani sem kellene ezek után, hogy a David spanyolul – megközelítőleg – [davíd]-nak (természetesen nem magyar [a]-val, hanem rövid [á]-val) ejtendő, nem pedig *[dévid]-nek.

8. „Porto Rikó” nevű ország nem létezik

Ez már csak hab a tortán, így utoljára hagytam. Tény, hogy sok magyarnak gondot okoz a spanyol ue diftongus (ill. bármilyen nyíló diftongus) kiejtése, azonban itt minden bizonnyal nem erről van szó, hanem puszta tájékozatlanságról, vagy talán egyfajta rögzült rosszról régi időkből, amikor még egyáltalán nem számított, pontosan hogy hívnak valamit, ha az tőlünk eléggé messze van. Mindenesetre Porto Rikó nincs, Puerto Rico viszont van, amit valahogy így kellene mondani (vagy legalábbis megpróbálni): [puertorríko], ahol a puer- egyetlen szótag, egészen rövid u-val, mégsem v-vel.

Remélem, a fentiekből most már mindenki belátja, hogy egyáltalán nem okozna semmilyen problémát nagyjából úgy ejteni a spanyol neveket is, ahogy kellene. S mindezt természetesen anélkül, hogy a tökéletességre törekednénk, hiszen vannak azért a spanyolban is olyan hangok és finomságok, melyeket ha megpróbálnánk tökéletesen úgy ejteni, ahogy az anyanyelvűek, kinevetnének minket, de minimum beszédhibásnak gondolnának. Csak sajnos ez az egész valószínűleg éppen oda nem fog eljutni, ahol igazán szükség lenne rá...

A spanyolul beszélő magyarok tipikus kiejtési hibáiról ebben a cikkben van szó.