Minden út Rómába vezet – de van-e legrövidebb?

Római mérföldkő (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Különösképpen az újlatin nyelvek útjára igaz ez, de nyilván egyik sem teljesen egyenes. Régebben már szó volt arról, hogy miért nehéz azt megállapítani, hogy egy újlatin nyelvváltozat mennyire áll közel egy másikhoz, vagy magához a latinhoz. Olvasónk, Éva az alábbit állította erről egy korábbi cikkhez írt facebookos hozzászólásában (kiemelések tőlem):

A spanyol eleve közelebb áll a latinhoz, mint bármelyik másik újlatin nyelv, ennek oka azonban nem csak a fejlődése, hanem a hagyományőrző, nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika [szókincs – a szerk.]

A mondatban két dolog szerepel: az egyik a nyelv természetes változása („fejlődése”, ahogy olvasónk fogalmaz), a másik pedig a mesterséges, nyelvművelői beavatkozás („nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika”). Éva bölcsész, szakterülete a középkori irodalom kutatása, így nem meglepő, hogy nyelvművelői oldalról közelíti meg a kérdést.

A két dolgot azonban el kell különítenünk. Amikor a nyelvtörténészek a nyelv természetes változását vizsgálják, akkor azok az elemek lesznek a meghatározó mérföldkövek, amelyeket a beszédben folyamatosan használtak – hiszen változni is csak az tud, amit az anyanyelvi beszélők szüntelenül használnak. A beszéd útján örökölt legalapvetőbb szavakból lehet a nyelvre jellemző rendszeres hangváltozásokat is leírni. Ilyenek lehetnek például az egyszerű számnevek, személyes névmások, a leggyakoribb igék, természeti elemek, jelenségek stb. Azok a szavak ellenben, amelyeket a művelt, írni-olvasni tudó réteg (ne feledjük, a középkorról beszélünk!) vezetett be a klasszikus latinból történő közvetlen kölcsönzéssel, nem árulnak el semmit a nyelv természetes változásairól, mivel nem tartoztak a beszélők aktív szókincséhez (hiszen ellenkező esetben nem kellett volna „átvenni” őket a latinból), ezért nagyon nem is változhattak meg. Spanyol szakkifejezéssel ezek az ún. cultismos, azaz műveltségi eredetű szavak, szemben a beszéd útján folytonossággal örökölt szavakkal (palabras heredadas vagy patrimoniales).

A természetes úton örökölt elemek alapján nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a spanyol bármelyik másik újlatin nyelvnél közelebb állna a latinhoz. Vannak persze újlatin nyelvek, amelyek esetében nem kérdés, hogy jobban eltávolodtak a latintól, mint a spanyol (leginkább a francia és a többi galloromán nyelv, főként a szavak erős lerövidülése, az igeragozás leegyszerűsödése és a szórend jóval kötöttebbé válása miatt), azonban a spanyol hangváltozások között is vannak lényeges újítások (például a – többi nyugati újlatin nyelvváltozattal közös – magánhangzók közötti /p t k/ > /b d g/ gyengülés, amelyre szemléletes példa az APOTHĒCA > bodega ’borospince, italbolt’), és az sem elhanyagolható, hogy a kb. 15. századig még leginkább az olaszéval összevethető bonyolultságú spanyol mássalhangzórendszer a 16–17. század folyamán lényegesen leegyszerűsödött. (Ezért állt elő az a furcsa helyzet, hogy noha a mai spanyol hangzókészlet közelebb áll a klasszikus latinéhoz, mint a többi újlatin nyelvé, ez csupán véletlen, nem pedig a latin állapot közvetlen folytatása.) Ha az alaktant nézzük, főleg az igeragozásban a spanyol eléggé konzervatív, még az olaszhoz viszonyítva is, de nem jobban, mint pl. a galiciai vagy a szardíniai. Ugyanez elmondható a szókincséről is, amelyben viszont a portugállal és a románnal(!) osztozik, ha a latin örökséget nézzük.

Római híd Méridában a Guadiana folyón (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az írott nyelvből átvett szavak hangalakját valóban a spanyol őrzi a legjobban: ezekben változatlanul maradtak például azok a mássalhangzó-torlódások, amelyek a beszédben leegyszerűsödtek, átalakultak: pl. SĔPTEM és OCTO > siete ’7’ és ocho ’8’, de: séptimo ’7.’ és octavo ’8.’, amelyek már művelt eredetűek (< séptĭmus, octāvus). Azonban tartsuk szem előtt, hogy egyrészt e szavak egytizedét sem használják a mindennapi beszédben, a tanulatlan beszélők ráadásul sok műveltségi eredetű szót nem is ismernek. Vagyis összefoglalva röviden és nagyon leegyszerűsítve, a spanyol írott nyelvről tényleg elmondható lenne, hogy – a nyelvművelők tevékenységének hála – valamennyi újlatin nyelv közül a legközelebb áll a latinhoz, csak éppen az írott nyelvet nem is beszéli senki.

Ignacio és Iñaki – a rosszul elsült archaizáció

A kisebb nyelvek fennmaradásáért küzdő aktivisták, nyelvújítók gyakran hoznak létre olyan szavakat, amelyekkel az a céljuk, hogy minél egyedibbek és régiesebbek legyenek, és főleg, hogy még véletlenül se hasonlítsanak a „konkurens” nagy (hivatalos vagy állam-) nyelv szavaira.

Hasonló céllal reformálták meg nem is olyan régen az aragóniai nyelv mindaddig következetes és nagymértékben fonetikus helyesírását is: a kiejtés a legkevésbé volt érdekes, a lényeg, hogy írásban minél jobban hasonlítson a latinra, és nehogy bármiben is a spanyolt utánozza (ezért képesek voltak a jellegzetes ñ betű eltörlésére is, hogy helyette bevezessék – katalán mintára – az ny jelölést).

Nincs ez másképp az ősi baszk nyelv esetében sem. Bár mai szókincsének legalább a felét latin és újlatin elemek alkotják, a baszk nyelvújító aktivisták képesek voltak új neveket is kitalálni csak azért, hogy azok ne hasonlítsanak semmilyen spanyol keresztnévre. Azt persze a fene sem tudja (de itt most nem is lényeges), hogyan lett például a spanyol Luis névből a baszk Koldo, annál érdekesebb viszont nyelvtörténeti szempontból a spanyol Ignacio és a baszk Iñaki kérdése.

Emléktábla a San Millán de la Cogolla-i Alsó-kolostorban (Monasterio de Yuso) az ott talált, 10. századból származó glosszákban szereplő első baszk szavakkal (Forrás: Wikipedia Commons, GFDL/CC)

Mindenekelőtt tudni kell, hogy a baszk a legrégebbi, még a klasszikus latin korszakból átvett jövevényszavakban megőrizte a [k] hangot [e] és [i] előtt is (pl. lat. PACEM ’béke’ > baszk bake), míg ugyanez a környező újlatin nyelvekben elöl képzett sziszegőhanggá vált (vö. spanyol paz). Ez nem is szorul különösebb magyarázatra, hiszen nem indoeurópai nyelv lévén a baszknak nem is kellett követnie az utóbbiakban végbement hangváltozásokat.

Ezt kihasználva született a baszk Iñaki név is, a spanyol Ignacio (becézve Nacho) megfelelője – csak éppen egy apró hiba csúszott a nyelvújításba, azaz pontosabban a „régiesítésbe”. Arról ugyanis megfeledkeztek a baszk nyelvújítók, hogy a spanyol szavakban lévő -ci- hangsor előzménye nem minden esetben az eredetileg [ki]-nek ejtett latin -CI-, hanem lehet a -TI- is, ahogy az Ignacio névnél.

Az archaizáció tehát eléggé szerencsétlenül, mondhatni fordítva sült el: a spanyol névnél régiesebb, „eredetibb” alakot akartak létrehozni a latinból átvett régi jövevényszavak mintájára, de éppen az ellenkezőjét érték el: a spanyol alak sokkal közelebb áll a latin ejtésmódhoz, mint a baszk. Mi ebből a tanulság? Mielőtt archaizálunk, legyünk tisztában a hangváltozásokkal és a szavak eredetével!

Hogy mondjak valamilyen ismertebb példát is, szintén így születhetett az orvosi latin infarktus kifejezés: az eredeti latin alakban ugyanis nincsen [k]. (Az INFARTUS az INFARCIRE ’betöm’ ige befejezett szenvedő melléknévi igeneve, a FARCIRE ’megtölt, teletöm’ igéből: ennek participiuma a FARTUS, -A, -UM ’megtöltött, teletöltött’, amelyből a spanyol átvitt értelmű harto, -a ’tele, dugig’ melléknév is származik.)