Milyen a Mexikóban beszélt spanyol?

Nagyon sokan éppen azért nem szeretik, amiért mások szerint a legszebb: a magyar fül számára „tiszta”, kifinomult hangzása. Mindez persze teljes mértékben egyéni ízlés kérdése, és rögtön az elején le kell szögezni, hogy dialektológiai szempontból valójában nincs „mexikói spanyol” – hiszen egy ilyen nagy kiterjedésű területen nyilván nem beszélhetnek egy teljesen egységes nyelvjárást. Ezért a köznyelvben, amikor a mexikói spanyolra utalunk, valójában a közép-mexikói fennsíkon – beleértve Mexikóvárost – beszélt és a média által is képviselt, a „sztenderd” nyelvhez legközelebb álló spanyol nyelvváltozatot értjük. Nézzük meg röviden, melyek is a jellemzői! (Az átírásban a pontosság kedvéért IPA-jeleket fogok használni.)

Catedral Metropolitana, Mexikóváros (Forrás: Pixapay.com)

Azt szokták mondani, a mexikói spanyol hangzása a „legtisztább”, vagy ahogy maguk a mexikóiak vallják: Hablamos sin acento, vagyis ’Akcentus nélkül beszélünk’. Tudományos értelemben véve természetesen nincs ilyen, mivel minden nyelvjárást valamilyen „akcentussal beszélnek” egy másikhoz képest. Tény viszont, hogy a közép-mexikói spanyolban, amiért hangzását tisztának halljuk, nem „nyelnek le” bizonyos mássalhangzókat – pl. a magánhangzók közötti /d/-t és /g/-t, ahogy a spanyolok, vagy a szó és szótag végi /s/-t, ahogy nagyon sok déli típusú nyelvváltozatban –, továbbá egyszerűsítés nélkül ejtik a művelt eredetű mássalhangzó-torlódásokat, mint a -bs-, -cc-, -ct-, -pc-, -pt-, -x- stb. Megőrzött valódi matuzsálemeket is, pl. az oscuro (< lat. OBSCŪRU) ’sötét’ szó a mexikóiak ajkán ma is obscuro [oβsˈkuro], a nyelvterület összes többi részén legfeljebb [osˈkuro], a délspanyol nyelvjárásokban meg inkább [oʰˈkuro]~[okˈkuro].

A mexikói spanyol persze sok mindenben egyezést mutat a többi latin-amerikai spanyol nyelvjárással, ezekre nem is érdemes a sorokat pazarolni (lásd pl. seseo és yeísmo vagy a ll kiejtése). Amiben viszont a mexikói népnyelv eltér minden más nyelvváltozattól, az a hangsúlytalan magánhangzók redukciója, főleg szó végi /s/ előtt (pl. a partes szó ejtése így lehet [ˈparts] is), ami miatt sokak számára a hangzása „kemény” és kissé a németre is emlékeztet (más spanyol nyelvjárásokban a magánhangzók a legstabilabbak, míg a mássalhangzók gyengülnek). A választékos nyelvre azonban nem jellemző ez a jelenség. Ami még a kiejtéshez tartozik, a mexikói spanyolban erős a tendencia a hiátusok (egymás melletti, de külön szótagokhoz tartozó magánhangzók) elkerülésére, vagyis amit máshol inkább hiátussal, Mexikóban kettőshangzóval ejtenek: pl. guion [giˈon], Mex. [ˈgjon] ’forgatókönyv’, toalla [toˈaʝa], Mex. [ˈtwaʝa] ’törölköző’ stb. A szóhatároknál az /s/+/r/ általában [ʒ]-nek (kb. magyar zs) hangzik, pl. los ricos [loʒˈʒikos] ’a gazdagok’ (választékos nyelvben [losˈrːikos], ill. az általános spanyol megoldás az [r] megnyújtása: [lorˈrːikos]). A szó végi /r/ beszédszünet előtt gyakran asszibilálódik (mintha a magyar r és s hangot ejtenénk egyszerre): pl. ¡a ver! [aˈβeʑ] ’lássuk!’, salir [saˈliʑ] ’kimegy/-jön’ – ez a jelenség főleg a középosztálybeli nők körében elterjedt.

Mexikóváros szürkületkor (Forrás: Pixabay.com)

A nyelvtan vonatkozásában szintén nincsenek lényeges különbségek a többi latin-amerikai spanyol nyelvváltozathoz képest: tegezésnél egyes számban a tú használatos, ahogy Spanyolországban (kivétel Chiapas állam, ahol a vos jellemző), többes számban pedig az ustedes, a hozzájuk tartozó igealakokkal; a két befejezett múlt (pretérito perfecto simple és compuesto) között inkább „befejezettség” vs. „gyakoriság/élményszerűség” jellegű a különbség: cantó en inglés ’angolul énekelt’, ill. ha cantado en inglés ’énekelt már [többször] angolul’. Érdekességként említendő viszont a desde ’-tól, -től kezdve’ és az hasta ’-ig’ elöljárószók általánostól eltérő használata: Mexikóban ezeket ugyanis ’már/még akkor’, illetve ’addig nem (csak utána)’ értelemben használják; tehát pl. az Estudio hasta el viernes mondatnak míg az általános spanyolban ’Péntekig tanulok’ a jelentése, Mexikóban éppen az ellenkezője: ’Péntekig nem tanulok ~ Péntektől tanulok’.

Jellemzően viszont a sajátos szóhasználat az, ami miatt a mexikói spanyolt sokan nehezen értik. A mexikói szókincs egyfelől archaikus – máig használnak olyan szavakat, amelyek más spanyol nyelvváltozatokból már kikoptak, pl. antier (< lat. ANTE HĔRI) ’tegnapelőtt’ (ált. sp. anteayer), platicar ’beszél(get)’ (ált. sp. hablar) stb. –, másfelől rendkívül gazdag különféle indulatszavakban (pl. ¡ándale!, ¡órale! stb.), amely a spanyolországi spanyolra megint csak nem jellemző. Emellett megvan a sajátos szlengje is, ahogy minden hispán országnak, pl. chamba ’meló, munka’, lana ’lóvé’, vieja ’csaj, nő’ stb. Természetesen sok azték jövevényszó is bekerült a mexikói spanyolba, ahogy maga az ország neve is nahuatl eredetű.

Acapulco (Forrás: Pixabay.com)

A mexikói spanyol a legnagyobb presztízzsel bíró nyelvváltozat Latin-Amerikában, talán a mexikói szórakoztatóiparnak köszönhetően. A szakemberek abban is egyetértenek, hogy a „sztenderd” vagy „semleges” spanyolhoz legközelebb álló nyelvváltozat, aminek Ramón Menéndez Pidal (1869–1968) spanyol nyelvtörténész szerint történelmi okai vannak:

La ciudad de Méjico fue, naturalmente, guía soberana en la formación del lenguaje colonial más distinguido. Prodigio de asimilación cultural, único en la historia de las naciones coloniales, ostentó muy pronto un nivel de vida espiritual y material comparable al de las mayores ciudades de la metrópoli. Conquistada en 1521, a los ocho años tenía sede catedral; en 1535 comienza a ser corte de virreyes; se hace cabeza de arzobispado en 1547; en 1530 empieza a tener imprenta, la primera del Nuevo Mundo; inaugura su universidad en 1553, y el ambiente literario a que ella sirve de centro atraía a su seno… a los más ilustres escritores sevillanos.

„Mexikóváros természetesen vezérfonal volt a legelőkelőbb gyarmati nyelvhasználat kialakulásában. Kulturális asszimilációs csoda, az egyetlen a gyarmatnemzetek történelmében, nagyon hamar olyan szellemi és anyagi életszínvonallal kecsegtetett, amely összemérhető az anyaország legnagyobb városaiéval. Az 1521-es meghódítása utáni nyolcadik évben már székesegyháza volt; 1535-től az alkirályok székhelye; az érsekség központja lesz 1547-ben; 1530-ban, bevezetik a könyvnyomtatást, az Újvilágban elsőként; megnyitja kapuit az egyeteme 1533-ban, s az irodalmi miliő, melynek központjául szolgál, a legkiválóbb sevillai írókat vonzotta kebléhez” – állította az egykori neves nyelvész.

Cancún (Forrás: Pixabay.com)

Ami az ország nyelvjárási képét illeti, alapvetően tíz zónára osztható fel, amelyek az alábbiak:

1. Yucatán-félsziget, ahol a maja nyelv hatásával kell számolni;
2. Chiapas állam, amely eredetileg nem Új-Spanyolország, hanem a Guatemalai Helytartóság (Capitanía General de Guatemala) része volt, így nyelvhasználata közelebb áll a közép-amerikai nyelvjárásokhoz (pl. a tú helyett a vos személyes névmás használata);
3. Tabasco állam, ahol a yucatáni és a veracruzi közötti átmeneti nyelvjárást használják;
4. Veracruz állam, melynek nyelvjárása a karibihoz és az andalúzhoz hasonló;
5. Oaxacai fennsík, melynek nyelvhasználata közel áll a központihoz;
6. Központi nyelvjárás: a középső fennsík Mexikóvárossal;
7. Oaxaca és Guerrero államok Csendes-óceáni partjai;
8. Északnyugati térség: Sinaloa, Chihuahua, Sonora és Baja California államok, melynek egyik jellegzetessége, hogy a ch /ʧ/ [ʃ]-nek (kb. magyar s-nek) hangzik;
9. Északi fennsík;
10. Északkeleti térség: Tamaulipas és Nuevo León államok.

Akit bővebben érdekelnének a mexikói spanyol nyelvjárások, a Wikipédiában olvashat erről.

Felhasznált irodalom

• Manuel Alvar (Director) (1996): Manual de dialectología hispánica. El Español de América, Ariel Lingüística, Barcelona, 81–89. [México]
• RAE–ASALE (2011): Nueva gramática de la lengua española. Fonética y fonología, Espasa, Barcelona, 260.

Nemi kérdés az újlatin nyelvekben

A spanyol főnevek neméről szóló cikk után olvasónk a nemek alakulásának történetére lenne kíváncsi – vagyis arra, hogy egy főnév miért lett éppen hímnemű vagy nőnemű a spanyolban, illetve más újlatin nyelvekben. Az ilyen kérdések valóban izgalmasak, noha a nyelvváltozások kiváltó okára nem is mindig van pontos magyarázat. Jelen esetben viszont a válasz viszonylag egyszerű.

Mint ismeretes, a klasszikus latinban három nyelvtani nem volt (hím-, nő- és semlegesnem), azonban nem voltak közöttük teljesen világos alaktani különbségek. Talán annyit lehet általánosságban megállapítani, hogy alanyesetben a hímnemet leggyakrabban az -US, a nőnemet leggyakrabban az -A, a semlegesnemet pedig sokszor az -UM végződés jelölte – amely a beszélt latinban ugyanúgy hangzott, mint a hímnemű végződés. Nagy vonalakban elmondható, hogy az újlatin főnevek általában őrzik a latinból örökölt nemüket, a semlegesnem kivételével, amely mint kategória, csak a románban – ahol igazából egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű, tehát kétnemű főneveket jelöl – és néhány kisebb regionális nyelvben maradt fenn (bár nem mindig a latin semlegesnem folytatásaként). Természetesen a főnevek neme a nyelv története során megváltozhat, akár többször is, ahogy erre láthatunk néhány példát ebben a videóban. (A cikkben lévő táblázatok „Latin” oszlopában, ahol ez külön nem szerepel, ott a beszélt nyelvi alakok vannak feltüntetve.)

(Forrás: El Mexicano)

A latinban a két legnépesebb főnévragozási csoportot az első (A-tövűek) és a második (O-tövűek) alkották. Az első deklinációhoz nőnemű főnevek (CASA ’ház’, MĒNSA ’asztal’, TĔRRA ’föld’ stb.) és néhány hímnemű (SCRĪBA ’írnok’, NAUTA ’hajós’) tartozott; a második főnévragozásban voltak hímneműek (DŎMINUS ’úr’), semlegesneműek (CASTĔLLUM ’vár’) és néhány nőnemű (HŬMUS ’föld [talaj]’, PĬRUS ’körtefa’). A harmadik rendelkezett hímneműekkel (PATER ’apa’), nőneműekkel (MATER ’anya’) és semlegesneműekkel (CŎRPUS ’test’); a negyedikben szintén voltak hímneműek (PŎRTUS ’kikötő’), nőneműek (MANUS ’kéz’, TRIBUS ’törzs’) és semlegesneműek (CŎRNU ’szarv’) is, míg az ötödik deklinációhoz egyetlen hímnemű főnév tartozott (DIES ’nap’, ritkán nőnemben is használták), az összes többi nőnemű volt (MATERIES ~ MATERIA ’(fa)anyag’, SERIES ~ SERIA ’sorozat’ stb.).

A beszélt latinban azonban a főnevek végződése csak -U, -A, -E, valamint korlátozott számú mássalhangzó (-L, -N, -R, -S) lehetett, és erős analógiás tendencia volt arra, hogy az -U végűeket a hímnemmel, az -A végűeket pedig a nőnemmel azonosítsák (így például a nőnemű DŎMUS ’ház’ > ol. duomo ’nagytemplom’ hímneművé vált – vö. MANUS > ol. és sp. mano, fr. main, port. mão, rom. mână, amely nőnemű maradt). Az -E vagy mássalhangzós végződésű hím- és nőnemű főneveknél azonban előfordult ingadozás a nemek használatában, ami egyes esetekben nemváltáshoz vezetett – az alábbi táblázat néhány ilyen főnév újlatin eredményeit mutatja (kék színnel a hímneműek, pirossal a nőneműek szerepelnek, a nemet váltott alakok halvány sárgával kiemelve).

(Forrás: El Mexicano)

Mint a táblázatból látható, egyedül a portugál őrzi a ’fa’ jelentésű nőnemű ÁRBORE(M), a román pedig a ’bolha’ jelentésű hímnemű PŪLICE(M) eredeti nemét, az összes többi nagyobb újlatin nyelvben nemet váltottak (tehát ez valószínűleg már a kései latinban történhetett a központi területeken), de érdekes a SÁNGUINE(M) ’vér’ főnév román folytatója is, amely semlegesnemű lett. A sárga cellákat összesítve az is leolvasható, hogy az eredeti nem megőrzése tekintetében (legalábbis a táblázatban szereplő példák alapján) az olasz a legkonzervatívabb, míg a katalán és a francia a legújítóbb – bár az is igaz, hogy ilyen kis számú példából nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Ugyanitt említésre érdemes még, hogy már a latinban is volt néhány kétnemű vagy ingadozó nemű – azaz hím- és nőneműként egyaránt használatos – főnév, ezt őrzi a például a spanyol a CANALIS, -E(M) ’csatorna, rés’ > el/la canal főnévben.

Ami a latin semlegesnemű főneveket illeti, fejlődésüket a fentebb leírtakhoz hasonlóan alapvetően a végződésük határozta meg: az -U végződésűek rendszerint hímneműek lettek (VĪNU ’bor’ > ol. és sp. vino, port. vinho, kat. vi, fr. vin; PĬRU ’körte’ > sp. pero ’egyfajta alma és fája’), míg többes számú, -A-ra végződő, gyűjtőnévként használt alakjuk gyakran egyes számú nőnemű főnévvé vált, bizonyos esetekben gyűjtőnévi minőségét is megőrizve (PĬRA ’körték’ > ol., sp., port., kat. pera, fr. poire, rom. pară, ’körte’; LĬGNA ’fadarabok’ > sp. leña ’tűzifa’; FOLIA ’falevelek’ > sp. hoja ’falevél, lap’). Az -E-re vagy mássalhangzóra végződő semlegesnemű főnevek – mivel végződésük alapján nem voltak egyértelműen azonosíthatóak egyik nemmel sem a kettő közül – hol hím-, hol nőneműek lettek (MARE ’tenger’ > ol. il mare, sp. el/la mar – de inkább hímnemű –, fr. la mer, rom. marea; MĔL ’méz’ > ol. il miele, fr. le miel, port. o mel – hímneműek – és sp. la miel, kat. la mel, rom. mierea – nőneműek).

(Forrás: El Mexicano)

Összességében megállapítható tehát, hogy az -E vagy mássalhangzós végű semlegesnemű főnevek vonatkozásában a román főleg, illetve a katalán és a spanyol a nőnemet részesítette előnyben, míg az olasz, a francia és a portugál inkább a hímnemet választotta.

A latin és a román semlegesnem

Külön érdemes szót ejteni a román semlegesnemről (neutru), amely – mint már említettem – egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű főnevekre utal, ezért nevezik őket kétneműeknek (ambigene) is egyes román nyelvtanokban. (Tulajdonképpen ez is csak annyiban tér el a semlegesnem többi újlatin folytatásától, hogy nem történt jelentéshasadás az egyes és a többes számú latin alak között, és nem lettek belőle ezért eltérő egyes számú – hím-, illetve nőnemű – főnevek.)

Hozzáteszem, hogy hasonló jelenségek más újlatin nyelvekben is előfordulnak, de a románnal ellentétben csak ritka kivételként – rendhagyó főnevekként – jelennek meg (pl. ŎVUM, -A ’tojás(-ok)’ > ol. l’uovo ’a tojás’, hímnemű, és le uova ’a tojások’, nőnemű; vagy esetleg a sp. arte abstracto ’absztrakt művészet’, hímnemű, és bellas artes ’szépművészet(ek)’, nőnemű).

A latin semlegesnemű főnevek egy része a románban nőneművé vált (főleg talán azok, amelyek -E-re végződtek a románt megelőző vulgáris latin változatban; példák artikulussal: LŪME ’világ(osság)’ > lumea, MARE ’tenger’ > marea, *FĔLE (FĔL) ’epe’ > fierea, *MĔLE (MĔL) ’méz’ > mierea – ld. még a táblázatot fentebb!), egy másik részük semlegesnemű maradt (leginkább az -U-ra végződőek; példák egyes és többes számban: *MELU (MALUM) ’alma’ > măr / mere, VĪNU ’bor’ > vin / vinuri, CASTĔLLU ’vár’ > castel / castele, BRACCHIU ’kar’ > braţ / braţe, LĬGNU ’fa(anyag)’ > lemn / lemne, TĔMPU ’idő’ > timp / timpuri, PĔCTU ’mell(kas)’ > piept / piepturi).

Ugyanakkor számos hímnemű latin főnév is semlegesneműként folytatódott, vagyis többes számuk nőnemű lett (pl. DĬGITU ’ujj’ > deget / degete, NŬMERU ’szám’ > număr / numere, ANĔLLU ’gyűrű’ > inel / inele, CARRU ’szekér’ > car / care, FOCU ’tűz’ > foc / focuri, CAMPU ’mező’ > câmp / câmpuri). Éppen ezért nem tudható pontosan, hogy valóban a latin semlegesnem folytatása-e a román semlegesnem, vagy pedig már belső fejlemény.

Felhasznált irodalom

• José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona, 262–264. (MLR)
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Wikiszótár angol nyelven Wiktionary

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ladino, a „mumifikálódott” 15. századi spanyol

Ladino nyelvű újság fejléce 1931-ből

A spanyol nyelvjárásokról már szóltam általánosságban, azonban van egy olyan – ma már sajnos kevés számú beszélővel rendelkező – spanyol nyelvváltozat, amelyre külön is érdemes kitérni egy cikk erejéig.

A kisebbségi nyelvek, nyelvváltozatok sok esetben jóval konzervatívabbak maradnak bizonyos tekintetben az elterjedtebb nyelvjárásoknál, rokon nyelveknél, ami nem véletlen: minél kevesebben és elszigeteltebben használnak egy nyelvet, annál kevésbé tud érvényre jutni nagyobb közösségekben, így sokkal lassabban, de természetesen ugyanúgy változik, mint minden élő nyelv. Így igaz ez pl. az Ibériai-félszigeten beszélt nyelvek közül a galiciaira és katalánra is, amelyek hangtanilag – még az újításaikkal együtt is – konzervatívabbak a spanyolnál, de ugyanez érvényes az aragóniai nyelvváltozatokra is. A legérdekesebb azonban az az eset, amikor egy adott korban a még teljesen ugyanazt a nyelvet beszélő nyelvközösségtől elszakad egy kisebbség, majd letelepszik máshol a világban, ahol felveszi az ott beszélt nyelve(ke)t, de megőrzi az eredeti, saját nyelvét is.

Pontosan ez történt a spanyol inkvizíció (Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición) által 1492-ben Spanyolországból elűzött zsidó közösségek nyelvével: magukkal vitték az akkori kasztíliai anyanyelvüket többek között a Balkánra és a Közel-Keletre (mai Izrael, Törökország), amelyet azóta is őriznek, méghozzá majdnem abban a 15. századi állapotában, amikor elhagyták eredeti hazájukat. Ez a nyelvváltozat a ladino (< lat. LATĪNUS ’latin’), ahogy a nemzetközi források nevezik (ami nem tévesztendő össze az újlatin nyelvek galloromán csoportjába tartozó rétoromán változattal, az Észak-Olaszországban beszélt ladinnal), magyarul zsidóspanyol vagy szefárd, spanyolul judeoespañol, ladino vagy sefardí (az utóbbi Spanyolország héber nyelvű elnevezéséből). Saját neve a tudományos forrásokban djudezmo [dzsudezmo], de maguk a beszélők egyszerűen ’spanyol’-nak (español, espanyol) hívják.

Francisco de Goya: Tribunal de la Inquisición (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Ma összesen kb. 110 000 beszélő anyanyelve, akik valamennyien két- vagy háromnyelvűek, hiszen a befogadó országok nyelvét (a hébert, a franciát, a törököt, valamelyik délszláv nyelvet stb.) is beszélik, így az idők során természetesen ezek hatottak is főleg a szókincsére, legfőképpen a héber. Archaikus voltából adódóan ugyanakkor nem csak a mai spanyollal, hanem az Ibériai-félsziget és a Mediterráneum más újlatin nyelvváltozataival is mutat hasonlóságokat.

Lejegyzésére a héber és a latin ábécé is használatos. Izraelben általában a héber ábécével írják, míg a latin írású országokban (pl. Törökország) a nemzetközi latin/angol ábécén alapuló fonetikus írást használják – bár egységesített helyesírással sosem rendelkezett. A spanyol nyelvű forrásokban általában a hagyományos (történeti-fonetikus) spanyol helyesírást használják, a cikkben lévő példákban én is ezt fogom alkalmazni (ld. még az alábbi táblázatot). Létezik írott sajtó is ladino nyelven, a Wikipédiának pedig szintén van ilyen nyelvű változata. Izraelben 1997-től hivatalos nyelvvédő intézménye is működik Autoridad Nasionala del Ladino néven.

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

A ladino hangzása leginkább az argentin spanyoléra emlékeztet, és főleg a mássalhangzórendszerében, illetve a szókincsében konzervatív, de ugyanakkor újítások is megfigyelhetőek benne a „köz-spanyol”-hoz képest. Főbb eltérései a sztenderd kasztíliaitól az alábbiak (használt rövidítések: lad. = ladino, m. sp. = modern sztenderd spanyol; a szavak átírásánál a pontosság kedvéért az IPA-jeleket használom):

• Megőrizte a középkori spanyol sziszegőhangok közül az /sz/–/z/ (IPA: /s/–/z/) és az /s/–/zs/ (IPA: /ʃ/–/ʒ/) megkülönböztetését (a /c/–/dz/ – IPA: /ʦ/–/ʣ/ – hangokból is /sz/–/z/ lett): pl. lad. hazer [aˈzer], m. sp. hacer [aˈser] ~ [aˈθer] (< ósp. fazer [faˈʣer]); lad. hijo [ˈiʒo], m. sp. hijo [ˈixo] (< ósp. fijo [ˈfiʒo]); lad. dexar [deˈʃar], m. sp. dejar [deˈxar] (< ósp. dexar [deˈʃar]) stb. Szó elején a /ʒ/ [ʤ]-nek hangzik: gente [ˈʤente].
• Bizonyos szavakban megőrizte a szókezdő latin [f]-et, bár ingadozás figyelhető meg: favlar ~ havlar (< lat. FABULĀRE, vö. m. sp. hablar).
• [o] és [u̯e] előtt a szókezdő n- > m-re változott: pl. nos > mos (< lat. NŌS), nuevo > muevo (< lat. NŎVU) stb.
• Egyes szavakban a sztenderd spanyol [i̯e] és [u̯e] kettőshangzók helyén az /e/ és /o/ egyszerű magánhangzókat találjuk: pl. m. sp. recuerdo, lad. recordo ~ recodro.
• Szavak belsejében a /sk/ kapcsolat [ʃk]-nak hangzik: buscar [buʃˈkar] (m. sp. [busˈkar]), escola [eʃˈkola] (m. sp. escuela [esˈku̯ela]), asquenazí [aʃkenaˈzi] (m. sp. [askenaˈsi]) stb.
• Az /-i̯s/ végződés ejtése [-ʃ], pl. seis [seʃ].
• Az egyszerű befejezett múlt egyes szám első személyének végződése mindhárom ragozásban -í: favlí (m. sp. hablé), comí, biví; a második személy -ates és -ites: favlates, comites, bivites (m. sp. hablaste, comiste, viviste).
• Megőrzött régi szavakat, amelyek a modern sztenderd spanyolból már kivesztek vagy archaikusnak számítanak: pl. meldar ’olvas’ (< k. lat. MELETĀRE < gör. μελετάω (meletáō) ’tanul’), morar ’lakik’ (< lat. MORĀRE).

Példaként az alábbiakban egy szarajevói születésű ladino anyanyelvű beszélővel láthatunk interjút. A videót az Autoridad Nasionala del Ladino készítette.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Az újlatin diftongáció: hogyan lett az ĕ és ŏ kettőshangzó?

Ilyesmiről lesz szó: TĔRRA > Tierra

A legtöbb újlatin nyelv egyik feltűnő közös hangtani sajátossága, hogy találunk bennük olyan jellegzetes kettőshangzókat (két szomszédos magánhangzó egy szótagban ejtve), amelyek helyén a latinban még egy-egy egyszerű magánhangzó állt (miközben az ellenkezője is előfordul: az eredeti latin kettőshangzókból egyszerű magánhangzók lettek az örökölt szókincsben).

A kettőshangzók vagy diftongusok alapvetően háromféleképpen alakulhatnak ki: egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolatából, amelyben a mássalhangzó magánhangzóvá gyengül, azaz vokalizálódik (pl. lat. MULTU ’sok’ > port. muito, sp. muy, mucho; CLARU ’világos’ > ol. chiaro; BAPTISTA ’keresztelő’ > sp. bautista stb.); két szomszédos magánhangzó egy szótagban való egyesüléséből, amit előidézhet például a köztük lévő mássalhangzó kiesése is (pl. lat. LÍMPIDU ’tiszta’ > sp. limpio; REGĪNA ’királynő’ > reína > reina stb.); vagy pedig egyetlen magánhangzó válik kettőshangzóvá (pl. lat. PĔTRA ’kő’ > ol. pietra, sp. piedra, fr. pierre, rom. piatră; BŎNU ’jó’ > ol. buono, sp. bueno stb.). Minket a legutóbbi, harmadik eset érdekel: utánajárunk, hogy válik egy egyszerű magánhangzó kettőshangzóvá, és milyen okokra vezethető vissza ez a változás.

Bár az újlatin nyelvek hangrendszere korántsem fejlődött egységesen, azt elmondhatjuk, hogy vannak olyan tulajdonságaik, amelyek néhány nyelvváltozat kivételével közösek. Ilyen például a rövid [i] > [e] (pl. VĬRIDE ’zöld’ > ol., sp., port., rom. verde, kat., okc. verd, fr. vert stb.) és rövid [u] > [o] (pl. TŬRRE ’torony’ > ol., sp., port., kat. torre) változás, amely a szárd kivételével mindenhol bekövetkezett, és szintén ilyen a rövid [e] > [i̯e] és rövid [o] > [u̯o]~[u̯e]~[o̯a] változás is, amely a szárd, a katalán és a sztenderd portugál-galiciai kivételével ugyancsak megtalálható a legtöbb nyelvváltozatban.

...bár ez eléggé ritka (Forrás: El Mexicano)

A kezdetek

Ezek a változások elég sok újlatin nyelvben megtörténtek ahhoz, hogy joggal feltételezzük, gyökereiknek már a kései latinban kellett lenniük. Egy hangváltozás természetesen nem egyik napról a másikra történik: itt több évszázad alatt végbemenő változásokról van szó, amelyek minden esetben egy apró eltéréssel kezdődnek, amely még magukban a beszélőkben sem tudatosul.

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy bár eddig az egyszerűség kedvéért rövid [e] és [o] hangokat említettem, valójában már nem e magánhangzók „rövidsége” volt a meghatározó, amikor ez az ún. diftongizáció elkezdődött. A latinban ugyanis a rövid magánhangzók egyúttal nyíltabbak is voltak a hosszú párjaiknál (ugyanez magyarázza az eredetileg rövid [i] > [e], [u] > [o] változásokat is), vagyis a hangváltozás kezdetekor már e magánhangzók minősége, nyíltsága számított (míg az eredetileg hosszú magánhangzók zártak maradtak).

Eljutottunk tehát odáig, hogy van egyszer egy nyíltabb [e] és [o], illetve egy zártabb [e] és [o] magánhangzópárunk. A továbbiakban, a megkülönböztethetőség kedvéért jelöljük a nyíltabbakat az IPA szerinti [ɛ] és [ɔ] jelekkel. Mivel a klasszikus latinban a magánhangzók hosszúságának, a beszélt latinban pedig – hangsúlyos szótagban – a minőségének (nyíltságának) jelentésmegkülönböztető szerepe volt, a beszélők igyekeztek e különbséget valamilyen módon fenntartani.

Ám valószínűleg nem volt elég nagy kontraszt az [ɛ] és [e], illetve [ɔ] és [o] között ahhoz, hogy ezek két-két eltérő fonéma (jelentésmegkülönböztetésre képes beszédhang) maradjanak, így elkezdték a nyíltabb magánhangzók ejtését eltúlozni. Kezdetben talán egy olyan magánhangzót ejtettek az [ɛ] és [ɔ] helyén, amelynek eleje és vége különbözött, azaz nem volt egyenletes hangzású, hanem ejtése közben „nyílott” – egyes szakirodalmak ezt szemidiftongus-nak („fél-kettőshangzó”) nevezik (Lloyd 1987: 121).

Fontos azonban megjegyezni, hogy a változás területenként eltérő mértékben és nem minden környezetben ment teljesen végbe. A (sztenderd) olaszban pl. csak nyílt szótagban fordul elő (pl. VĔNIT > viene ’jön’, de SĔNTIT > sente ’érez, hall’, vö. sp. siente); a spanyolban a történeti [j] félhangzó, valamint az [m] blokkolta az előtte lévő [ɔ] diftongálását (ld. ŎCTO > *[ɔjtʲo] > ocho ’nyolc’ és HŎMINE > hombre ’ember, férfi’, az egyébként várt *huecho és *huembre helyett).

Mivel magyarázható a diftongusok változatossága?

A következő érdekes kérdés, hogy miért alakultak ki eltérő kettőshangzók a különböző újlatin nyelvváltozatokban ugyanabból a hangból. Bár az [ɛ] > [i̯e] változás viszonylag egységes, az [ɔ] folytatói eléggé változatos képet mutatnak. Erre többféle magyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy kezdetben [o̯ə] vagy [u̯ə] diftongussá alakult (az [ə] semleges központi magánhangzó, amely egy ajakkerekítés nélküli nyílt [o]-hoz hasonlít, mint az angol about eleje). A beszélők eleinte nem lehettek annak tudatában, hogy pontosan milyen hangot ejtenek, csupán azt érezhették, hogy a magánhangzó vége nyíltabb, mint az eleje, s innen válhatott szét a fejlődés három jellemző irányba: uo, ue vagy oa. Egy másik lehetséges magyarázat, hogy nem a hang eleje, hanem a vége volt egy nyíltabb félhangzó, vagyis valami olyasmi lehetett, hogy [ɛa̯] és [ɔa̯], majd ezek záródásából [íe̯] és [úə̯] (az ékezet a hangsúlyt jelöli), később pedig [i̯e], illetve [u̯ɔ] ~ [u̯e] ~ [o̯a].

(Forrás: El Mexicano)

Néhány középkori spanyol szövegben ingadozás is megfigyelhető volt az új hangok lejegyzésében – például e és o jelenik meg több helyen is a kasztíliaiban „szabályos” ie és ue helyett –, ami talán szintén arra vezethető vissza, hogy a szövegmásoló (scriptor) bizonytalan volt az [ɛ]-ből és [ɔ]-ból kialakult új magánhangzók (kettőshangzók) lejegyzésében, vagy egyszerűen nem tekintette őket eltérő hangoknak (lásd pl. az alábbi szövegrészletet egy 12–13. századi madridi rendeletből).

Todo omne de Madrid que intrare con forza & cum uirto & con armas, de dia aut de nocte, per superbia in casa de uecino, & ibi matare el senor de la casa aut dona de la casa uel filio de casa aut alguno de suos parentes qui moran in sua casa ad suo ben fazer, pectet C morabetinos, [...].

’Bármely madridi ember, aki erőszakkal és fegyverrel, nappal vagy éjjel, önbíráskodásból behatolna a szomszéd házába, és ott megölné a ház urát vagy asszonyát, akár a fiát vagy valamelyik rokonukat, ki a házban lakik az ő jóvoltából, 100 maravedit [régi spanyol arany- vagy ezüstpénz] fizet, [...].’ (Fuero de Madrid, 1202 k. Cano 2005: 319. / CORDE)

A változás ideje és feltételezett okai

A diftongizáció az 5. század körül vehette kezdetét a kései latinban, bár elvétve előfordult már korábban is (egy második századi római feliraton például NIEPOS olvasható NEPOS ’unoka’ helyett – vö. sp. nieto < népi lat. NEPTO). Az okára az idők során sokféle elmélet született, köztük természetesen a különféle idegenhatás-elméletekkel („a baszkok nem tudták az [ɛ], [ɔ] hangokat kiejteni, ezért kettőshangzót csináltak belőlük” vagy „a germán megszállók nyelvének erősségi hangsúlya hatására” stb.), azonban ezeket ma már teljességgel kizárhatjuk, hiszen a változás olyan területeken is bekövetkezett, ahol soha nem éltek baszkok, sem germánok.

Szintén volt olyan nyelvész, aki azt feltételezte, hogy a kettőshangzóvá válást a nyílt magánhangzó hangsúly hatására történő megnyúlása idézte elő. Ez azonban ott sántít, hogy a vulgáris latinban minden hangsúlyos magánhangzó megnyúlt, vagyis ha ez igaz lenne, akkor az összes hangsúlyos magánhangzó helyén kettőshangzónak kellene lennie a mai újlatin nyelvekben.

A legkézenfekvőbb tehát azt feltételezni, hogy saját, belső változásról van szó, amelynek oka magával a folyamattal magyarázható: a fonémikus megkülönböztetés fenntartása érdekében a nyílt magánhangzók ejtésének eltúlozása.

A diftongizáció és a spanyol magánhangzó-váltakozás

A spanyol alaktan, leginkább az igerendszer, nagyon jól szemlélteti e változást és körülményeit, ugyanis a hangsúlyos szótagokban – és csak azokban – következetesen ie és ue jelenik meg a latin [ɛ] és [ɔ] helyén, ezért is lett ez az egyik legjellemzőbb igei rendhagyóság; pl. a dormir ’alszik’ és perder ’veszít’ igékkel szemléltetve (kijelentő mód, jelen idő): duermo, duermes, duerme, dormimos, dormís, duermen, illetve pierdo, pierdes, pierde, perdemos, perdéis, pierden.

Az apofónia vagy ablaut néven is ismert jelenség nem csak az igeragozásban, hanem a szóképzésben is megjelent (pl. bien ’jól’ és bendito ’áldott’, vagy pl. bueno ’jó’ és bonito ’szép’), azonban a mai nyelvben már nem aktív (vö. bueno ’jó’ és buenísimo – inkább, mint bonísimo – ’nagyon jó’, illetve piel ’bőr’ és pielecita – nem *pelecita – ’bőrdarab’). Ritkán jelentésmegkülönböztetésre is képessé vált: pl. SŎLU(M) ’talaj’ > suelo (vö. ol. suolo) és SŌLU(M) ’egyedül, csak’ > solo (ol. ugyanaz).

Felhasznált irodalom

• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish – Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 116–130, 184–187.
• Rafael Cano (coord.) (2005): Historia de la lengua española. Ariel Lingüística, Barcelona.
• Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.