Hogy is kell kiejteni a spanyol ll-t?

A halványpiros területeken még előfordul az ll eredeti ejtése

Bár a spanyol nyelvet jól ismerők vagy beszélők számára elég triviálisnak tűnhet ez a kérdés (elsősorban nem is nekik szól ez a téma, amelyről egyébként már érintőlegesen volt szó nem is egyszer), mégis gyakran fel szokott merülni – sőt, meglepő, de még olyanok részéről is, akik valamennyit konyítanak is a nyelvhez. Megnézzük, hogy mi ennek az oka, és lerántjuk a leplet erről a sok bonyodalmat okozó kettős betűről!

E kérdést feltevők „tisztánlátását” általában az zavarja meg, hogy sokszor olyan hangot hallanak anyanyelvi beszélőktől e betűnél, amelyet nem várnának az íráskép alapján, például [gy]-t, [dzs]-t vagy [zs]-t. Így aztán kételkedni kezdenek, hogy vajon tényleg jól hallották-e, amit hallottak, vagy talán valami hiba csúszhatott a leírt szövegbe, hiszen az iskolai spanyolórán (nem meglepően) egészen mást tanítanak. Megnyugtatok mindenkit: nem az olvasók hallásával van a baj! De kezdjük a legelején egy kis nyelvtörténettel és hangtannal.

A spanyol ll általában a latin -LL-ből származik,¹ illetve néhány gyakori szó elején a PL-, ritkábban a CL- vagy FL- hangzócsoportok egyszerűsödéséből (pl. lat. ĬLLA > ella ’ő [nőnem]’, CLAMĀRE > llamar ’hív’, FLAMMA > llama ’láng’, PLUVĬA > lluvia ’eső’),² és eredetileg egy hosszú lágyított („jésített”) l-nek felelt meg, mint amilyet itt hallunk a 🔈⁠Sevilla szóban. Régen így ejtették, ill. egyes nyelvjárásokban még ma is így ejtik a magyar ly-t, de pontosan ezt ejtjük – bár nem vesszük észre, ha nem figyelünk rá – pl. a tölgy, völgy szavainkban is. Jelölése a fonetikában [ʎ], vagyis egy fordított kis lambda.³ Az egyetlen baj ezzel csak az, hiába is tanítják így az iskolában, hogy ma már ezt a hangot a spanyol anyanyelvűek túlnyomó többsége nem ejti, vagyis nem tesznek különbséget az ll és a mássalhangzós y ejtése között (ne feledjük, hogy az y az [i] magánhangzót is jelölheti, például az y ’és’, soy ’vagyok’ szavakban). Tehát a legtöbb beszélő nyelvváltozatában azonosan hangzanak pl. a valla ’palánk’ és a vaya ’menjen’ vagy (indulatszóként) ’na!, nocsak!’ szavak, amelyeket éppen ezért írásban is gyakran kevernek.

Ebben a népdalegyvelegben gyönyörűen hallatszik az ll eredeti ejtésmódja
Nyelvészeti megközelítésből persze valójában nem arról van szó, hogy milyen betűt hogy ejtenek, hanem arról, hogy milyen betűk szolgálnak bizonyos hangok lejegyzésére, és miért éppen azok. Ha eddig követni lehetett a gondolatmenetet, akkor talán az is kiderült, hogy a latin [ll] a spanyolban [ʎ]-ként folytatódott, majd mára a nyelvváltozatok többségében beleolvadt az y betűvel jelölt [ʝ] hangba (ahogy a magyarban is eltűnt az ly és a j megkülönböztetése a kiejtésben). Ez utóbbi a magyar [j]-nél valamivel nyomatékosabban ejtett, valahol a [j] és a [gy] között lévő hang, olyasmi, mint a jöjjön szóban – persze csak ideális esetben, a valóság kicsit összetettebb, mint látni fogjuk.

Mielőtt azonban továbbmennénk, szükséges megmagyarázni egy fogalmat. Azokat a beszédhangokat, amelyek egymással szemben jelentésmegkülönböztetésre alkalmasak a szavakban, fonémáknak nevezzük. A magyarban nem mindegy például, hogy [hajó]-t vagy [hagyó]-t mondunk-e, mert ez a két hangsor mást jelent: vagyis a magyarban a [j] és a [gy] hang fonémák. Az ilyen ideális, jelentések megkülönböztetésére alkalmas beszédhangokat törtvonalak közé szokás tenni, ha azt kívánjuk jelölni, hogy fonémaértékűek, nem pedig csak kiejtett hangok: /j/ és /gy/.

Bolívia és Paraguay még széles körben őrzi az ll eredeti hangértékét. (Kép: La Paz, Bolívia. Forrás: Pixabay.com)

A magyarral szemben viszont a spanyolban – a kevés ll–y-megkülönböztető régiót leszámítva – ez az egyetlen zöngés „réshang” van, ezért kiejtésbeli megvalósulása többféle lehet, hiszen nincs szükség más hasonló hangoktól való megkülönböztetésére. Vagyis egy spanyol anyanyelvűnek teljesen mindegy, hogy ezt [j], [gy], [dzs], illetve [zs] vagy [s] (az utóbbi kettő leginkább Argentínában és Uruguayban jellemző, erről lehet a legjobban felismerni az argentin és az uruguayi akcentust) hangnak ejti-e a valós beszédben, mert ezek között ő „nem hall különbséget” – vagyis e hangok ugyanazt a fonémát jelentik, amelyet a szakirodalom /ʝ/-vel jelöl. Az egyazon fonémához tartozó kiejtésbeli változatokat pedig allofónoknak nevezzük: míg a magyarban a [j], [gy], [dzs], [zs] hangok mind külön fonémák (azaz /j/, /gy/, /dzs/, /zs/), addig a spanyolban ugyanezek a hangok egyetlen fonéma, a /ʝ/ allofónjai – ejtésváltozatai –, s ezt a fonémát írásban a ll vagy az y betű jelöli (ahogy a magyarban a /j/ fonémát a j vagy az ly).

Hogy mikor éppen hogyan ejtik a /ʝ/ fonémát, az nyelvjárástól és beszélőtől is függ, sőt, sokszor még egyazon beszélő is eltérően ejti a beszéd stílusától, érzelmi töltetétől függően. Nagy vonalakban azt lehet mondani, hogy általában szó elején, valamint [l] és [n] hangok után [gy] ~ [dzs], máskor – magánhangzók között – pedig inkább [jj]. A legjobb természetesen az, ha meghallgatjuk például a llamar, pollo, Sevilla és playa szavak kiejtését több anyanyelvi beszélőtől, különböző országokból!

A ll- kezdetű tőszavak eredete a spanyolban (Forrás: El Mexicano)

Végül egy írástörténeti érdekesség. Mivel az ll önálló hangot jelöl (ami abból is látszik, hogy szó is kezdődhet vele), 1803-tól egészen a 2010-es helyesírási reformig – akárcsak a ch – külön betűnek számított a spanyol ábécében (elle néven), amely az L után következett. 1999-től azonban a ll- és ch- kezdetű szavakat már az L és a C betűkhöz kellett sorolni a szótárakban és lexikonokban, a 2010-es akadémiai helyesírás pedig végleg törölte őket az ábécéből mint önálló betűket, arra hivatkozva, hogy ezek valójában nem betűk, hanem csak külön hangokat jelölő betűkapcsolatok (digráfok), ahogy például a gu és a qu is, amelyek mégsem számítottak soha az ábécé külön betűinek. (Ebben van is némi ésszerűség, hiszen például az angol sh vagy th sem külön betűk az angol ábécében csak azért, mert önálló hangokat jelölnek.)

Köszönet Varga Csabának és Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek a kiegészítésekért.

---

¹	Történeti tények utalnak arra, hogy az -LL- már magában a klasszikus latinban is palatalizált volt (ld. Cser András (2016): Aspects of the Phonology and Morphology of Classical Latin, 86).
²	A lat. lĕvāre > llevar nem releváns, ugyanis ez eredetileg levar alakban folytatódott, majd a ie kettőshangzót tartalmazó tőhangsúlyos alakok (lievo, lievas stb.) hatására alakult a szókezdő [l] a félhangzó „beolvadásával” [ʎ] hanggá.
³	A blogon használt magyaros átírásban [lʲ]. Más forrásokban, tananyagokban használják még az [lj] vagy [ly] jelöléseket is, ami nem túl szerencsés, mivel az [l]+[j] kapcsolat egy hosszú [j]-nek hangzik a spontán beszédben (pl. az éljen a legtöbb magyar ajkán [éjjen] és nem [éljen]), az ly ejtése pedig a mai többségi magyarban egyszerű [j].

A yeísmo, a seseo és a ceceo a spanyolban

Ma három, a spanyol kiejtést érintő fontos nyelvjárási jelenséggel foglalkozunk, amelyek közül az első kettőt igazság szerint már nem is lehet „nyelvjárási”-nak nevezni, hiszen – ha nyelvtörténeti szempontból azok is – éppen az ellenkezőjük képviseli a kisebbséget a beszélők számához viszonyítva. Megnézzük, mit is takarnak pontosan az olyan bűvös fogalmak, mint yeísmo, a seseo és a ceceo, amelyekkel bizonyára már minden spanyolul tanuló vagy tudó találkozhatott, és esetleg mégsem teljesen világos a számukra. Előrebocsátom, hogy a bejegyzésnek nem tudományos igényű fonetikai leírás a célja, hanem a szóban forgó jelenségek közérthető ismertetése.

A yeísmo

A yeísmo jelentése magyarul kb. ’j-zés’. Így hívják azt, amikor a beszélők az ll betűvel jelölt fonémát, amely eredetileg egy hosszabban ejtett lágyított l – IPA [ʎ] – hangnak felel meg (mintha egyszerre ejtenénk az [l] és a [j] hangokat, a szájpadlás legmagasabb pontján képzett „lágy l”; a magyaros átírásban általában [lj] vagy [ly] – én a [lʲ] jelölést fogom használni), az y betűvel jelölt hangnak megfelelően, azaz nagyjából [j]-nek ejtik – ugyanazokkal az ejtésváltozatokkal, amellyel az utóbbit ejtik, ami lehet [j]~[gyʲ]~[dzs]~[zs]~[s]. Az ilyen beszélőt spanyolul a yeísta, vagyis a ’j-ző’ jelzővel illetik. Hogy teljes legyen a sor, említésre érdemes még, hogy a ll/y [zs]-ként vagy [s]-ként történő ejtése (Argentínában, Uruguayban stb.) a zheísmo [zseíszmo] ’zs-zés’, ill. a sheísmo [seíszmo] ’s-ezés’.

A yeísták tehát nem tesznek a kiejtésben különbséget az ll és az y betűkkel jelölt mássalhangzók között, így képtelenek megkülönböztetni olyan szavakat, mint pl. 🔈⁠pollo (< lat. PŬLLU) ’csirke’ és 🔈⁠poyo (< lat. PODIUM) ’kőpad’: mindkettőt kb. [pojjo]-nak ejtik, míg a megkülönböztető nyelvváltozatot használóknál az első kiejtése kb. [pollʲo]. (A legjobban talán a Ya no es llano el plato ’Már nem lapos a tányér’ mondattal szemléltethető, amely így hangzik 🔈⁠megkülönböztető és 🔈⁠yeísta ejtésmódban.)

(Forrás: El Mexicano / Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A yeísmo a mai spanyolban általánosan elterjedt – és egyre inkább terjedő – jelenség az erősen visszaszorulóban lévő megkülönböztetéssel szemben, központjai a városok. Megkülönböztető ejtést használnak még Spanyolországban jellemzően Madridtól északra fekvő területeken, de elszórtan előfordulnak megkülönböztető térségek a déli országrészben is (mindkét esetben főleg falvakban, ill. idős beszélőknél), továbbá Dél-Amerikában, legnagyobbrészt Bolívia és Paraguay területén. Mexikó és Közép-Amerika azonban, beleértve a Karib-tengeri szigeteket, teljes mértékben yeísta.

Mivel a yeísmo ma nemcsak a többségi, hanem a „divatos” ejtésmód is a nemzetközi spanyol nyelvű médiának és popzenének köszönhetően, ezért az egyébként még megkülönböztető ejtést használó dél-amerikai régiókban is gyorsan terjed a fiatal generáció között, erősen megbélyegezve a [lʲ] hang sorsát.

(Forrás: El Mexicano / Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Zárójelesen megemlíthető még a lleísmo (kb. ’lj-zés’) kifejezés is, amelyen egyesek a megkülönböztető ejtést, mások inkább azt a ritka hiperkorrekciót értették, amely épp a yeísmo ellenkezője, vagyis az etimológiailag y betűvel jelölt hang [lʲ]-nek ejtése. Történetileg pontosan így keletkezett a Mallorca név is a latin MAIŌRĬCA ’nagyobb [sziget]’ kifejezésből az etimológiai Mayorga ~ Mayorca helyett.

A seseo és a ceceo

A seseo, azaz ’sz-ezés’ vagy ’sziszegés’ azt jelenti, amikor a ce, ci csoportokban lévő c, ill. a z betűvel jelölt hangot úgy ejtik, mint az s betűvel jelöltet: kb. magyar [sz]-nek. Az ilyen beszélők tehát nem különböztetik meg egymástól az olyan szavakat, mint pl. ciento ’száz’ és siento ’érzek’, vagy casa ’ház’ és caza ’vadászat’, mert mindkettőt úgy ejtik, hogy [szjento], ill. [kȧszȧ]. Akik megkülönböztető ejtést használnak, azok viszont a ciento és caza szavakban egy olyan mássalhangzót ejtenek, mint az angol th a thing szóban (a nyelvet a felső fogsor aljához érintve ejtett „pösze” sz; fonetikai jele: [θ]), kb. [thjento], [kȧthȧ]. Megkülönböztetésről viszont csakis Spanyolország esetében beszélhetünk, azon belül is csak a félszigeten, hiszen a Kanári-szigeteken és egész Latin-Amerikában a nem megkülönböztető kiejtést használják. A seseo tehát sokkal elterjedtebb jelenség, ezért kissé furcsa is, hogy a nem megkülönböztető ejtést illetik külön névvel, amikor egyértelműen a megkülönböztetés a kisebbségi. Annak, hogy mégis így van, nyelvtörténeti okai vannak (lásd lentebb).

A seseo kapcsán gyakori az a téves megállapítás, miszerint a [θ] hang a „latin-amerikai spanyolból eltűnt”. Ebből annyi igaz, hogy a megkülönböztetés valamilyen formában eltűnt, de nem úgy, ahogy az ilyen szerzők gondolják. Dióhéjban, a középkori spanyolig kell visszamennünk, ahol a c, ç, z betűk eredetileg a magyar [c]~[dz] hangokat jelölték, míg az s a lágy [sz]-t, amelyet a nyelvhegy megemelésével ejtettek, ahogy ma is Spanyolországban. A [c]~[dz] aztán szintén [sz]-szé egyszerűsödött, amelyet viszont ezáltal alig lehetett megkülönböztetni az s betűvel jelölt lágyabb [sz]-től. Innentől vált szét az útjuk: északon a különbség felerősödött, a beszélők úgymond „eltúlozták” a [c]~[dz] hangokból származó [sz] ejtését, ezért ezeken a területeken „pösze sz” lett belőle; délen, Andalúziában és a Kanári-szigeteken, valamint Latin-Amerikában pedig elhalványult az egyébként is alig hallható különbség a kétféle [sz] hang között, és eggyé váltak.

A megkülönböztetés tehát a középkori spanyolhoz képest szűnt meg, amelyben [θ] hang nem létezett. A mai megkülönböztető és nem megkülönböztető nyelvváltozatok ebből a szempontból egyidősek, vagyis a modern európai spanyol „pöszézés” és „selypítés” semmivel sem eredetibb vagy „helyesebb”, mint a többi változat egyféle [sz] hangja: a kétféle változás párhuzamosan történt a 15–17. században. Sőt, figyelembe véve, hogy a középkorban elszakadt régies ladino nyelvjárás, valamint a szomszédos újlatin nyelvek, mint a portugál, katalán vagy francia esetében sincs ilyenfajta megkülönböztetés a sziszegőhangok között, épp azt lehet mondani, hogy valójában a seseo lenne a természetes állapot, míg a [θ] hang megjelenése, amely egyébként is ritka a világ nyelveiben, egy sajátos újítás.

(Forrás: El Mexicano / Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Spanyolország európai területének legnagyobb részén ma a megkülönböztető ejtést használják; nem megkülönböztető térségek egyedül Andalúziában fordulnak elő (ld. a térképet). A nem megkülönböztető ejtésnél azonban nemcsak a seseo figyelhető meg, hanem létezik az ún. ceceo is, ami azt jelenti, hogy az s betűvel jelölt hangot hasonlóan ejtik, mint a megkülönböztetést használók a z-t és a c-t e, i előtt. Az ilyen beszélők tehát a casa és a caza szavak ejtését szintén semlegesítik, csak a [θ] hang javára, vagyis az ő nyelvváltozatukban nincs a magyar [sz]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó.

A ceceo, amely lényegében a seseo (azaz a „nem megkülönböztetés”) alfajának is tekinthető, Andalúzia déli részén elterjedt és máig megbélyegzett tájszólási jellemző. Elterjedtsége Latin-Amerikában igen korlátozott. A műveltebb spanyol beszélők, akik anyanyelvként ceceo-s nyelvváltozatot használnak, általában törekszenek áttérni a seseo-ra vagy a megkülönböztető kiejtésre.