 |
| A tridenti zsinat (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs) |
Már csak a poén kedvéért, amennyiben ez tényleg így történt, a németek sem úszták meg szárazon a gúnyolódást: Beati Germani quibus Deus verus Deus ferus est, vagyis „Szerencsések a németek, akiknek az igazi Isten a vad Isten” – vágtak vissza a spanyolok arra célozva, hogy germán testvéreiknek pedig a latin v-nek az f-től való megkülönböztetése okoz gondot. Hogy mindez valójában megtörtént-e vagy csak egy elterjedt legenda, azt már nem tudjuk.
Viszont valóban, a spanyolban a b és a v ugyanazt a /b/ fonémát jelöli, amely azonban helyzetétől függően kétféle kiejtéssel valósul meg: nazális mássalhangzó – [m], [n] – után, valamint mondatkezdő (vagy szünet utáni szókezdő) helyzetben magyar [b]-ként (pl. vida [ˈbiða] ’élet’, bola [ˈbola] ’labda’, enviar [embiˈar] ’küld’, también [tamˈbjen] ’is, szintén’, en vano [emˈbano] ’hiába’, tan bonito [ˈtamboˈnito] ’annyira szép’), máskor, főleg magánhangzók között pedig a két ajak közötti réssel képzett közelítőhangként (az angol w-hez hasonlóan, de ajakkerekítés nélkül; szokták magyarul „lágy v”-nek is nevezni), melyet a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) a görög [β] betűvel jelöl (pl. la vida [laˈβiða] ’az élet’, la bola [laˈβola] ’a labda’, tuvo [ˈtuβo] ’neki volt/lett’, ill. tubo [ˈtuβo] ’cső’). E jelenség neve a szakirodalomban betacizmus, és eredete már magában a latinban rejlik.
A természetes, azaz spontán beszédben egyik spanyol anyanyelvű sem tesz különbséget a b és a v között, s erre a legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy a (főleg iskolázatlanabb) beszélők gyakran írásban is eltévesztik, hogy melyik szóban melyik betű szerepel (az egyik legtipikusabb és általánosan elterjedt hiba az ¡a ver! ’lássuk!’ kifejezés helyett haber írása). A spanyol v magyaros [v]-ként való ejtése pedig ma már affektáltnak ható hiperkorrekció (annak ellenére, hogy egészen a 20. századig még a Spanyol Királyi Akadémia is ezt ajánlotta), amely főként a művelt beszélők nem spontán nyelvében jelenhet meg, talán mert a nagyobb presztízsű nyelvek (leginkább az angol vagy a francia) vagy a múlt századi iskolai oktatás hatására úgy gondolják, hogy a [v] a „helyes ejtés”, amelyet meg kell különböztetni a [b]-től. De sok esetben ugyanez érvényesül a nemzetközi popzenében is, amire kiváló példa az alábbi dal. (Főleg a viva és voy szavaknál füleljünk a markáns [v]-s ejtésre!)
De vajon miért kivételes (illetve tényleg az-e) a spanyol b és v története, amikor az általunk jól ismert nagyobb újlatin nyelvekben – francia, olasz, portugál, román – megkülönböztetik őket? Valójában két kérdésről van szó: az egyik az – s ezt lesz könnyebb megválaszolni –, hogy miért nem létezik a spanyolban a [v] hang, amikor a nagyobb rokon nyelvekben igen; a másik pedig, hogy miért nincs fonológiai megkülönböztetés a b és a v betűkkel jelölt hangok között.
Mint említettem, az első kérdésre egyszerű a válasz: azért nincs – és valószínűleg soha nem is volt – labiodentális, azaz az alsó ajakkal és a felső fogsorral képzett [v] hang a spanyolban, mert ilyen a latinban sem létezett (ahogy a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben sem). Írástörténetileg a v betű az eredeti latin ábécében az /u/ magánhangzó-fonéma jele volt (az u betű kezdetben csak ennek tipográfiai változata volt a kézírásban), amelyet a latinban – amennyiben hangsúlytalan és rövid volt – magánhangzók előtt és között az angol w-hez hasonlóan („félhangzósan”) ejtettek: pl. LĬNGVA [ˈlingwa] ’nyelv’, QVANDO [ˈkwando] ’(a)mikor’, VĪVERE [ˈwiːwere].
Azonban már az 1. században – s ezzel át is térek a második kérdés megválaszolására – ez a [w] hang magánhangzók között gyengülés következtében elvesztette az ajakkerekítést, s így alakult ki belőle a (spanyolban máig ejtett) [β] mássalhangzó. Ezzel közel azonos időben viszont ugyanerre a sorsra jutott a magánhangzók között lévő [b] hang is, melynek ejtése „fellazult” (réshanggá vált), ami azt jelentette, hogy magánhangzók közti helyzetben az eredetileg [w]-nek ejtett /u/, valamint a /b/ is ugyanazon [β] hangként folytatódott. Mindazonáltal, míg a romanizált területek nagyobb részén ez később egy új fonémává, /v/-vé szilárdult, addig a spanyol a kései latin ejtést őrzi.
Megjegyzendő, hogy bár nem általános, hanem csak a nyugati területekre kiterjedő változás eredményeként a magánhangzók közötti latin [p] hang is [b]-vé vált, majd ugyanazt az utat követte: [b] > [β] (> [v]), pl. lat. SAPERE ’tud’ > sp. saber [saˈβer], fr. savoir [savwaʁ]. A [b] > [β] változás azonban itt később következett be, mint az eredeti latin -b- esetében: pl. az óspanyol cabeça (< lat. CAPĬTIA) ’fej’ ejtése feltehetően még [kaˈbeʦːa] és nem [kaˈβesa] ~ [kaˈβeθa], vö. estava [esˈtaβa] ’volt’. Mindez viszont már egy eltérő folyamat, a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangok gyengülésének része, amely nemcsak a latin [p], hanem a [t] és [k] mássalhangzókat is érintette.
A lényeg tehát, hogy szó belsejében, magánhangzók között történetileg már magában a latinban eltűnt a b és a v megkülönböztetése (vagyis a legtöbb nagyobb újlatin nyelvben is csak szó elején maradt meg a különbség [b] és [v] formájában). Csupán az tűnhet furcsának, hogy a modern spanyol helyesírás többnyire azt a betűt őrzi a szavakban, amely a latin megfelelőjükben volt, míg a többi újlatin nyelvben – pl. az olaszban – a kiejtésnek megfelelően minden szóban v betűt találunk magánhangzók között (pl. lat. BĬBO ’iszom’ és VĪVO ’élek’ > ol. bevo és vivo, vö. sp. bebo [beβο] és vivo [biβo]; vagy pl. lat. TABULA ’deszka, tábla’ > ol. tavola ’asztal’, vö. sp. tabla ’deszka, tábla’). Az alábbi ábra a latin B és V általános fejlődését mutatja be.
 |
| A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano) |
Amire tehát ténylegesen keressük a választ a második kérdésben, az az, hogy a spanyolban (ill. a gallegóban és az észak-portugál nyelvjárásokban, a katalánban, az okcitánban, számos olaszországi nyelvjárásban, a korzikaiban és a szárdban is) miért tűnt el szó elején is ez a megkülönböztetés. Ehhez először is azt kell megértenünk, hogy bizonyos hangváltozások, mint már korábban szó volt róla, túlmutatnak a szavakon, vagyis a szóhatároknál is érvényesülnek a mondatban (és ez már valószínűleg a beszélt latinban is így volt). Tehát a szó eleji [b] minden bizonnyal akkor is [β]-nek hangzott a kései latin köznyelvben, ha előtte magánhangzóra végződő szó állt (márpedig a vulgáris latinban más választás nem igazán volt: a szavak vagy magánhangzóra, vagy legfeljebb [sz]-re, illetve [n]-re végződhettek a beszédben). Ennek következtében aztán azokban a nyugati nyelvváltozatokban, amelyekben a [β] hang nem szilárdult [v] fonémává, tehát nem tudott teljesen elkülönülni a [b]-től, a szó elején is kiegyenlítődött ez a különbség, talán egyfajta hiperkorrekcióval, vagyis a beszélők a (szünet utáni) szókezdő, ill. a nazálisok – [m], [n] – utáni, ún. „erős” pozíciókat a [b] hanggal, míg a magánhangzók közötti „gyenge” helyzetet pedig a [β] mássalhangzóval azonosították.
A középkori költészetből származó adatok alapján az óspanyolban még létezhetett a [b] és a [β] fonémaszintű megkülönböztetése (tehát /b/ és /β/, ami még a kései latin állapotot tükrözi), amelyeket a korabeli íráshagyomány – mint már utaltam rá – következetesen a b és a v betűkkel jelölt, mígnem a 16. századra végleg eltűnt ez a különbség. A lezajlott folyamatot az alábbi ábra szemlélteti.
 |
| A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano) |
A latin B és V eltévesztésére, felcserélésére egyébként már a klasszikus kor végétől kezdve számos példa dokumentált a feliratokon, a Római Birodalom egész területéről (például a VIXIT ’élt’ helyett BIXIT), és néhány esetben ez lexikalizálódott is, amire jó példa a román: lat. VETERANU ’öreg’ > rom. bătrân, FERVERE ’forral’ > (a) fierbe. A változások kimenetelében persze egyéb belső szerkezeti okok, illetve külső tényezők (más nyelvekkel való érintkezés) is közrejátszhattak, az utóbbiakat azonban eléggé nehéz bizonyítani. (A francia, az olasz, a portugál és a román megőrizte például a latin szó eleji [f]-et – amely az örökölt spanyol alapszókincs nagy részében, illetve a gascogne-i okcitánban [h] hanggá gyengült, majd a spanyolban el is tűnt –, ami elősegíthette a [β] hang [v]-vé erősödését az [f] zöngés párjaként, s így a szó eleji b–v megkülönböztetés megtartását.)
A betacizmus tehát pontosan ugyanabban a latinban gyökerezik, mint a [b]–[v] megkülönböztetése a jelentősebb rokon nyelvekben, semmivel sem furcsább vagy különösebb az egyik hangváltozás a másiknál. Sőt, ha valamit egyértelmű újításnak lehetne tekinteni, akkor az éppen a latinban eredetileg nem létező [v] hang kialakulása lenne.
Felhasznált irodalom
- Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest.
- Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest.
- Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia.
- Fernández Martínez, Concepción (1986): Razones fonéticas del llamado betacismo, Faventia, 8/2, Universitat Autònoma de Barcelona.
- Gargallo Gil, José Enrique – Bastardas, Maria Reina (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona.