Tudják-e a beszélők minden spanyol szó nemét?

Nekünk, akik egy indoeurópai nyelvet idegen nyelvként tanulunk az iskolában vagy tanfolyamon, teljesen természetes, hogy azt is megtanuljuk, melyik szó milyen nemű – hiszen benne van a tankönyvben vagy utána tudunk nézni a szótárban. A hagyományos nyelvoktatásban eleve a névelővel együtt szokás a spanyol főneveket tanítani, mert abból a legtöbb esetben kiderül a nemük is – de azért nem mindig, lásd pl. el ave ’a madár’, amely nőnemű!

Jó, persze mondhatnánk, hogy a spanyol (olasz, német stb.) anyanyelvű gyerek is ugyanígy megtanulja az iskolában a nyelvtanórán. De mint tudjuk, az anyanyelvi beszélők mégsem az iskolában, könyvből és szótárból tanulják meg a nyelvüket, hanem természetes módon sajátítják el a szüleiktől és elsősorban a környezetüktől, amelyben élnek, és hacsak valaki nem tanár vagy nyelvész, sokszor egyáltalán nincs tisztában még a nyelvtani elnevezésekkel sem.

Milyen nemű? Tudja a fene...

Az anyanyelvi beszélők mégis tudják, hogy pl. a ’kéz’ olaszul és spanyolul la mano és nem *il/*el mano (pedig -o végződésű), azt is tudják, hogy a ’nap’ (időegység) spanyolul el día és nem *la día (pedig -a végződésű), sőt, még azt is tudják, hogy la tarde ’délután/este’ vagy la noche ’éjszaka’, amikor a végződés nem jelöli a főnév nemét. De valóban tudják a beszélők, hogy ezek a szavak milyen neműek? Tényleg az jár a fejükben, amikor kimondják, hogy la mano derecha, hogy a mano főnév nőnemű, mert nőnemű volt a latinban is? A válasz az, hogy természetesen nem.

Az anyanyelvi beszélőknek alapból fogalmuk sincs, hogy a szavak milyen neműek,

egyszerűen azt tanulják meg, hogy a főnevek milyen szóalakokkal együtt szoktak kifejezéseket alkotni. S mivel senki sem hall olyat, miközben gyerekként megtanulja az anyanyelvét, hogy pl. *el mano vagy *la día, ezért tudja, hogy ezeket úgy mondják, hogy la mano és el día. Olyat sem hall, hogy *buenos noches (mi azért hallhatunk ilyet – főleg amerikai – filmekben, mert a színészek általában nem tudnak spanyolul), ezért tudja, hogy az buenas noches (’jó éjszakát’), mert mindenki így mondja körülötte. Az anyanyelvi beszélők valójában ilyen rögzült minták alapján használják a nyelvüket.

Az acrópolis főnév nőnemű – elvileg. És gyakorlatilag?

Na most ez mindaddig nagyon szépen és hibátlanul működik, amíg nem találkoznak egy ritkán használt szóval vagy szokatlan kifejezéssel, amelyet nem mondanak naponta. Ilyen esetben bizony sokan elvétik a szó nemét, ha a végződés nem utal rá, mivel azt csak ritkán (vagy egyáltalán nem) hallják a környezetükben. Például viszonylag gyakran hallani azt, hogy la crisis ’a válság’, de a szintén nőnemű acrópolis szinte soha nem fordul elő a beszédben, ezért sokaknál *el acrópolis (a hímnem a spanyolban a jelöletlen). Az idegen, azelőtt még nem hallott szavak nemét is ez alapján „lövik be” a beszélők átvételkor: ha nem hangsúlytalan -a végződésű a szó, akkor általában hímnemű lesz. A tévesztés egy speciális típusa a leginkább Spanyolországban elterjedt *todo el agua és hasonlók, amikor a rendhagyó névelő kavar be (erről külön cikkben volt szó).

Érdekes azonban, hogy van élettelen dolgoknak is olyasmije, mint a természetes nem, és pl. ha rámutatnak, a megfelelő névmást használják, akkor is, ha magát a főnevet nem is mondják ki. Erre valószínűleg az a magyarázat, hogy hozzáképzelik azt a főnevet, amivel az adott dologra utalni szoktak.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ha nőnemű, akkor nagyobb?

Lugóban élő olvasónk, Brigitta neve nem teljesen ismeretlen, hiszen már kétszer is közreműködött a blogon. Azóta saját oldalt is létrehozott Sígueme el rollo (magyarul kb. ’Csináld utánam’) néven, melyen kezdő spanyolosoknak ad online órákat egészen haladó szintig, a beszédre fókuszálva. A projekthez ezúton is gratulálok és sok sikert kívánok. Ám ezennel újabb érdekes kérdéssel, jobban mondva megfigyeléssel keresett meg, mely így szól:

A múltkor csoportba szedtem néhány főnevet, aminek van hímnemű és nőnemű változata is. A jelentésük általában hasonló, csak kisebb eltérés van közte. Ilyen szavak lennének a huerto–huerta, gorro–gorra, bolso–bolsa, cesto–cesta. Azt figyeltem meg, hogy a nőnemű az a nagyobb méretű tárgy. Ebben van valami nyelvi logika?

Egy megfigyelésen természetesen nincs mit vitatni – valóban létezik ilyen jelenség. Vagyis ahogy Brigitta is nagyjából megfogalmazta, olyan azonos tövű főnevekről van szó, amelyek hím- és nőnemű alakban is előfordulnak, de némileg eltérő jelentéssel (nyilván nem tartoznak ide az olyanok, mint pl. a caso és casa, amelyek hangalakja hasonló ugyan, de ezen kívül semmi közük egymáshoz). A „nyelvi logika” kifejezéssel azonban nem árt óvatosan bánni, mint már párszor bebizonyosodott – s hamarosan itt is látni fogjuk, hogy a valós kép nem annyira egyszerű.

Itt majdnem minden van, amiről szó lesz: huerto vagy huerta, fruto, fruta, manzano, manzanas...

Az ilyen főnevekkel az NGLE 2.3g–i pontjai foglalkoznak, méghozzá a Marcas de género (Nemjelölők) fejezetcím alatt. E szerint az -o és az -a végződések az élettelen (pontosabban a „nem mozgó”) dolgok esetében jelölhetnek többek között a dolgok méretével vagy formájával kapcsolatos különbségeket. Olvasónk négy olyan példát hozott, amelyeknél az eltérő nemű főnevek szerinte különböző méretű dolgokat jelölnek úgy, hogy a „nőnemű jelöl nagyobbat”. Nos, a(z) huerto ’kiskert’ és huerta ’(nagyobb) gyümölcsöskert’ esetében ez valóban így van, de többinél korántsem ennyire egyértelmű. A gorro ’sapka’ és gorra ’sildes/baseballsapka’, a bolso ’női táska, retikül’ és bolsa ’(bevásárló)szatyor, tasak’, valamint a cesto ’(széles, alacsony) kosár’ és cesta ’kosár’ párok között inkább stílus- vagy formabeli, mintsem méretkülönbség figyelhető meg (sőt, gyakran eleve megfoghatatlan az, hogy mi nagyobb vagy kisebb minél, hiszen azt is meg kellene mondanunk, hogy mely méretét vesszük alapul a tárgyaknak).

Ugyanakkor – és itt jön az, hogy miért sem állja meg a helyét a „nyelvi logika” – előfordulnak teljesen más jellegű eltérések is. Például a fruto–fruta ’gyümölcs, termés’ párosnál a hímnemű alak bármilyen termésre utal, ami a fán van (vagy alatta, ha leesett), míg a nőnemű kifejezetten az ehető vagy emberi fogyasztásra szánt termésre, termékre. A manzano–manzana esetén a hímnemű főnév a fát (’almafa’), a nőnemű a termését (’alma’) jelenti, ahogy a legtöbb gyümölcsfa és termése vonatkozásában, ahol még méret- vagy formabeli eltérésről sincs értelme beszélni (ráadásul itt pont a hímnemű alak jelöl egy térben sokkal nagyobb kiterjedésű dolgot, mint a nőnemű). A leño ’farönk’ és leña ’farakás, tűzifa’ szópárnál pedig már megszámlálható–megszámlálhatatlan típusú a szembenállás, és így tovább.

Leña és leány

Még történetileg sem mutatható ki semmiféle „logika” az eddig tárgyalt főnévpárok között. Valamikor mindkettőnek latin előzménye van: ilyenkor a hímnemű általában latin semlegesnemű egyes számú alakból származik (leño < LĬGNUM), míg nőnemű párja a többes számából (leña < LĬGNA), vagy legalábbis már a latinban megvolt mindkét alakváltozat (fruto < frūctus és fruta < frūcta). Sokszor viszont csak az egyik főnév „eredeti” és az ellenkező nemű már belső fejlemény. Példaként, a(z) huerto–huerta esetében a hímnemű alak az etimológiai (< lat. HŎRTU), és a nőneműt alkották belőle; a bolso–bolsa (< lat. BŬRSA), cesto–cesta (< lat. CĬSTA) és az ismeretlen eredetű gorro–gorra tekintetében pedig a régebben meglévő nőnemű alakból hozták létre a hímneműt.

Összefoglalva tehát annyi állapítható meg, hogy a nyelvtani nemek szerinti különbség valóban alkalmas a spanyolban arra, hogy élettelenre utaló főnévi töveknél jelentéseket árnyaljon, azonban – mint ahogy az NGLE is felhívja a figyelmet rá – e jelenségek mögött semmilyen konkrét nyelvtani szabály vagy rendszer („logika”) nem működik, és minden egyes eset külön vizsgálandó.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta. A képek forrása: Pixabay.com

Nemi kérdés az újlatin nyelvekben

A spanyol főnevek neméről szóló cikk után olvasónk a nemek alakulásának történetére lenne kíváncsi – vagyis arra, hogy egy főnév miért lett éppen hímnemű vagy nőnemű a spanyolban, illetve más újlatin nyelvekben. Az ilyen kérdések valóban izgalmasak, noha a nyelvváltozások kiváltó okára nem is mindig van pontos magyarázat. Jelen esetben viszont a válasz viszonylag egyszerű.

Mint ismeretes, a klasszikus latinban három nyelvtani nem volt (hím-, nő- és semlegesnem), azonban nem voltak közöttük teljesen világos alaktani különbségek. Talán annyit lehet általánosságban megállapítani, hogy alanyesetben a hímnemet leggyakrabban az -US, a nőnemet leggyakrabban az -A, a semlegesnemet pedig sokszor az -UM végződés jelölte – amely a beszélt latinban ugyanúgy hangzott, mint a hímnemű végződés. Nagy vonalakban elmondható, hogy az újlatin főnevek általában őrzik a latinból örökölt nemüket, a semlegesnem kivételével, amely mint kategória, csak a románban – ahol igazából egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű, tehát kétnemű főneveket jelöl – és néhány kisebb regionális nyelvben maradt fenn (bár nem mindig a latin semlegesnem folytatásaként). Természetesen a főnevek neme a nyelv története során megváltozhat, akár többször is, ahogy erre láthatunk néhány példát ebben a videóban. (A cikkben lévő táblázatok „Latin” oszlopában, ahol ez külön nem szerepel, ott a beszélt nyelvi alakok vannak feltüntetve.)

(Forrás: El Mexicano)

A latinban a két legnépesebb főnévragozási csoportot az első (A-tövűek) és a második (O-tövűek) alkották. Az első deklinációhoz nőnemű főnevek (CASA ’ház’, MĒNSA ’asztal’, TĔRRA ’föld’ stb.) és néhány hímnemű (SCRĪBA ’írnok’, NAUTA ’hajós’) tartozott; a második főnévragozásban voltak hímneműek (DŎMINUS ’úr’), semlegesneműek (CASTĔLLUM ’vár’) és néhány nőnemű (HŬMUS ’föld [talaj]’, PĬRUS ’körtefa’). A harmadik rendelkezett hímneműekkel (PATER ’apa’), nőneműekkel (MATER ’anya’) és semlegesneműekkel (CŎRPUS ’test’); a negyedikben szintén voltak hímneműek (PŎRTUS ’kikötő’), nőneműek (MANUS ’kéz’, TRIBUS ’törzs’) és semlegesneműek (CŎRNU ’szarv’) is, míg az ötödik deklinációhoz egyetlen hímnemű főnév tartozott (DIES ’nap’, ritkán nőnemben is használták), az összes többi nőnemű volt (MATERIES ~ MATERIA ’(fa)anyag’, SERIES ~ SERIA ’sorozat’ stb.).

A beszélt latinban azonban a főnevek végződése csak -U, -A, -E, valamint korlátozott számú mássalhangzó (-L, -N, -R, -S) lehetett, és erős analógiás tendencia volt arra, hogy az -U végűeket a hímnemmel, az -A végűeket pedig a nőnemmel azonosítsák (így például a nőnemű DŎMUS ’ház’ > ol. duomo ’nagytemplom’ hímneművé vált – vö. MANUS > ol. és sp. mano, fr. main, port. mão, rom. mână, amely nőnemű maradt). Az -E vagy mássalhangzós végződésű hím- és nőnemű főneveknél azonban előfordult ingadozás a nemek használatában, ami egyes esetekben nemváltáshoz vezetett – az alábbi táblázat néhány ilyen főnév újlatin eredményeit mutatja (kék színnel a hímneműek, pirossal a nőneműek szerepelnek, a nemet váltott alakok halvány sárgával kiemelve).

(Forrás: El Mexicano)

Mint a táblázatból látható, egyedül a portugál őrzi a ’fa’ jelentésű nőnemű ÁRBORE(M), a román pedig a ’bolha’ jelentésű hímnemű PŪLICE(M) eredeti nemét, az összes többi nagyobb újlatin nyelvben nemet váltottak (tehát ez valószínűleg már a kései latinban történhetett a központi területeken), de érdekes a SÁNGUINE(M) ’vér’ főnév román folytatója is, amely semlegesnemű lett. A sárga cellákat összesítve az is leolvasható, hogy az eredeti nem megőrzése tekintetében (legalábbis a táblázatban szereplő példák alapján) az olasz a legkonzervatívabb, míg a katalán és a francia a legújítóbb – bár az is igaz, hogy ilyen kis számú példából nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Ugyanitt említésre érdemes még, hogy már a latinban is volt néhány kétnemű vagy ingadozó nemű – azaz hím- és nőneműként egyaránt használatos – főnév, ezt őrzi a például a spanyol a CANALIS, -E(M) ’csatorna, rés’ > el/la canal főnévben.

Ami a latin semlegesnemű főneveket illeti, fejlődésüket a fentebb leírtakhoz hasonlóan alapvetően a végződésük határozta meg: az -U végződésűek rendszerint hímneműek lettek (VĪNU ’bor’ > ol. és sp. vino, port. vinho, kat. vi, fr. vin; PĬRU ’körte’ > sp. pero ’egyfajta alma és fája’), míg többes számú, -A-ra végződő, gyűjtőnévként használt alakjuk gyakran egyes számú nőnemű főnévvé vált, bizonyos esetekben gyűjtőnévi minőségét is megőrizve (PĬRA ’körték’ > ol., sp., port., kat. pera, fr. poire, rom. pară, ’körte’; LĬGNA ’fadarabok’ > sp. leña ’tűzifa’; FOLIA ’falevelek’ > sp. hoja ’falevél, lap’). Az -E-re vagy mássalhangzóra végződő semlegesnemű főnevek – mivel végződésük alapján nem voltak egyértelműen azonosíthatóak egyik nemmel sem a kettő közül – hol hím-, hol nőneműek lettek (MARE ’tenger’ > ol. il mare, sp. el/la mar – de inkább hímnemű –, fr. la mer, rom. marea; MĔL ’méz’ > ol. il miele, fr. le miel, port. o mel – hímneműek – és sp. la miel, kat. la mel, rom. mierea – nőneműek).

(Forrás: El Mexicano)

Összességében megállapítható tehát, hogy az -E vagy mássalhangzós végű semlegesnemű főnevek vonatkozásában a román főleg, illetve a katalán és a spanyol a nőnemet részesítette előnyben, míg az olasz, a francia és a portugál inkább a hímnemet választotta.

A latin és a román semlegesnem

Külön érdemes szót ejteni a román semlegesnemről (neutru), amely – mint már említettem – egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű főnevekre utal, ezért nevezik őket kétneműeknek (ambigene) is egyes román nyelvtanokban. (Tulajdonképpen ez is csak annyiban tér el a semlegesnem többi újlatin folytatásától, hogy nem történt jelentéshasadás az egyes és a többes számú latin alak között, és nem lettek belőle ezért eltérő egyes számú – hím-, illetve nőnemű – főnevek.)

Hozzáteszem, hogy hasonló jelenségek más újlatin nyelvekben is előfordulnak, de a románnal ellentétben csak ritka kivételként – rendhagyó főnevekként – jelennek meg (pl. ŎVUM, -A ’tojás(-ok)’ > ol. l’uovo ’a tojás’, hímnemű, és le uova ’a tojások’, nőnemű; vagy esetleg a sp. arte abstracto ’absztrakt művészet’, hímnemű, és bellas artes ’szépművészet(ek)’, nőnemű).

A latin semlegesnemű főnevek egy része a románban nőneművé vált (főleg talán azok, amelyek -E-re végződtek a románt megelőző vulgáris latin változatban; példák artikulussal: LŪME ’világ(osság)’ > lumea, MARE ’tenger’ > marea, *FĔLE (FĔL) ’epe’ > fierea, *MĔLE (MĔL) ’méz’ > mierea – ld. még a táblázatot fentebb!), egy másik részük semlegesnemű maradt (leginkább az -U-ra végződőek; példák egyes és többes számban: *MELU (MALUM) ’alma’ > măr / mere, VĪNU ’bor’ > vin / vinuri, CASTĔLLU ’vár’ > castel / castele, BRACCHIU ’kar’ > braţ / braţe, LĬGNU ’fa(anyag)’ > lemn / lemne, TĔMPU ’idő’ > timp / timpuri, PĔCTU ’mell(kas)’ > piept / piepturi).

Ugyanakkor számos hímnemű latin főnév is semlegesneműként folytatódott, vagyis többes számuk nőnemű lett (pl. DĬGITU ’ujj’ > deget / degete, NŬMERU ’szám’ > număr / numere, ANĔLLU ’gyűrű’ > inel / inele, CARRU ’szekér’ > car / care, FOCU ’tűz’ > foc / focuri, CAMPU ’mező’ > câmp / câmpuri). Éppen ezért nem tudható pontosan, hogy valóban a latin semlegesnem folytatása-e a román semlegesnem, vagy pedig már belső fejlemény.

Felhasznált irodalom

• José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona, 262–264. (MLR)
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Wikiszótár angol nyelven Wiktionary

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol főnevek neme

Az angol és a perzsa kivételével a legtöbb indoeurópai nyelvben, így az újlatin nyelvekben is, a főnevek rendelkeznek egy olyan tulajdonsággal, amelyet nyelvtani nemnek hívunk. A konzervatívabb indoeurópai nyelvekben, mint a szláv nyelvek, a német, a latin vagy a görög, három (hím-, nő- és semleges-) nem van. Azonban az újlatin nyelvek többségében, így a spanyolban is csak hím- és nőneműek lehetnek eredendően a főnevek – a semlegesnemet csupán a névmások és a határozott névelő őrizte meg. Az utóbbi melléknevekből elvont fogalmakat jelölő semlegesnemű főnevek alkotására használatos (pl. lo bueno ’a jó’, lo malo ’a rossz’, lo imposible ’a lehetetlen’ stb.), amellyel külön cikkben foglalkoztunk.

Mivel a magyarban a nyelvtani nem ismeretlen, a nyelvtanulók sokat bajlódnak azzal, hogy vajon miből lehet megállapítani egy spanyol főnév nemét (género). A kezdőknek éppen ezért a határozott névelővel együtt szokták a főneveket tanítani, amely a legtöbb esetben utal a nyelvtani nemükre is (el libro, la casa). Nem biztos azonban, hogy ez a legjobb módszer. Egyrészt, azt a hamis látszatot kelti, hogy a spanyol főneveket mindig a határozott névelővel kell használni, ami természetesen nem igaz. Másrészt félrevezető is lehet például olyan főnevek esetében, mint az el agua, el alma, el hacha, amelyek mind nőneműek – mivel azt már általában sajnos nem tanítják meg, hogy a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt a la névelő is – eufonikus és nyelvtörténeti okokból – el alakot vesz fel.

A nyelvtani nemeknek kezdetben semmi közük nem volt a természetes nemekhez, csupán névszótípusokat jelöltek. Az egyes névszótípusok és az élőlények biológiai neme közötti összefüggés később alakult ki analógiás társítással: voltak jellegzetes végződések, melyek jelentése sokszor a természetes nemhez is kapcsolódott, majd ennek mintájára idővel a biológiai nemet kezdték el jelölni akkor is, amikor eredetileg nem utaltak arra.

Aggodalomra persze semmi ok, hiszen a spanyolban – például a némettel ellentétben – sok esetben a jelentés és a végződés is utal a főnév nemére (ami természetesen nem azt jelenti, hogy egy főnév a végződése miatt lesz hím- vagy nőnemű), és szerencsére viszonylag kevés a kivétel.

Hogyan állapítsam meg egy spanyol főnév nemét?

A legfontosabb alapszabály, amely valamelyest megkönnyíti dolgunkat, hogy a spanyol főneveknél az „alapértelmezett” – szaknyelven a „nem jelölt” – nyelvtani nem a hímnem, vagyis egyszerűen fogalmazva minden főnév hímnemű, amelyik (valamiért) nem nőnemű. Ez azt is jelenti, hogy a nem szerint vegyes társaságra vagy dolgok összességére is hímnemű többes számmal kell utalni, míg a nőnemű többes szám kizárólag nők vagy nőnemű főnevekkel jelölt dolgok csoportjára utalhat. Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – lássunk néhány fogódzót a spanyol főnevek nemének megállapításához.

Jelentésük alapján hímneműek

• a férfit, férfifoglalkozást, hím állatot jelölő főnevek: el hombre ’a férfi’, el padre ’az apa’, el cura ’a pap’, el periodista ’az újságíró’, el toro ’a bika’, el león ’a (hím) oroszlán’;
• a folyók, tavak, tengerek, óceánok, völgyek, vulkánok nevei: el [río] Amazonas, el [río] Titicaca, el [mar] Mediterráneo, el [océano] Pacífico, el [volcán] Vesubio;
• a hét napjai, a hónapok, égtájak, színek nevei: lunes ’hétfő’ (ne feledjük, hogy a hét napjai határozott névelővel határozói esetűek, tehát pl. az el lunes jelentése ’hétfőn’!), diciembre ’december’, el Norte ’Észak’, el [color] naranja ’a narancssárga’.

Végződésük szerint hímneműek

• a legtöbb esetben az -o végződésűek: el oro ’az arany’, el mundo ’a világ’ stb.;
• a legtöbb -ma és -ta végződésű, művelt eredetű görög jövevényszó: el problema ’a probléma’, el panorama ’a panoráma’, el planeta ’a bolygó’.

A legfontosabb kivétel a la mano ’a kéz’, amely nőnemű. Sokan idesorolják még az olyan szavakat, mint la foto ’a fénykép’, la moto ’a motorkerékpár’ vagy la radio ’a rádió’, ezek azonban nem valódi kivételek, hanem „szabályos” nőnemű összetett főnevek rövidült (becenévszerű) alakjai: la fotografía, la motocicleta, la radiodifusión.

Un león esperando... / Egy hím oroszlán várakozik... (Forráskép: Wikimedia Commons, CC)

Jelentésük alapján nőneműek

• a nőt, női foglalkozást, nőstény állatot jelölő főnevek: la mujer ’a nő’, la madre ’az anya’, la modelo ’a (fotó)modell’, la actriz ’a színésznő’, la vaca ’a tehén’, la yegua ’a kanca’;
• a betűk nevei: la [letra] a, la efe, la hache, la cu, la alfa, la gamma, la épsilon, la ro;
• a szigetek, az utak és autópályák nevei: las [islas] Baleares, las Canarias, la Panamericana, la Nacional IV.

Végződésük szerint nőneműek

• a -ción, -sión, -xión, -gión, -dad, -tad, -tud végű főnevek kivétel nélkül: la canción ’a dal’, la pasión ’a szenvedély’, la conexión ’a kapcsolat’, la región ’a térség’, la soledad ’a magány’, la libertad ’a szabadság’, la juventud ’az ifjúság’;
• a melléknévből képzett -ez, -eza végű fogalmak: la niñez ’a gyermekkor’, la vejez ’az időskor’, la estupidez ’a hülyeség’, la belleza ’a szépség’, la torpeza ’az ügyetlenség’;
• a gyulladásos betegségeket jelölő, művelt eredetű -itis végű főnevek: la otitis ’a fülgyulladás’, la amigdalitis ’a mandulagyulladás’;
• a fentieken túl általában az -a végű főnevek. A legfontosabb kivételek: el día ’a nap’, el mapa ’a térkép’ (valójában csak félig kivétel, mert a mapamundi ’világtérkép’ rövidüléséből jön).

Sajnos az összes többi esetben – pl. az -e vagy mássalhangzó végződésű főneveknél – a főnevet a nemével együtt kell megtanulni. Bizonyára lehetne még nagy általánosságokat mondani, hogy pl. a legtöbb, mássalhangzóra vagy hangsúlyos magánhangzóra végződő főnév is hímnemű, de nincs sok értelme: egyrészt, mert mindig akadhatnak – akár gyakran használt – kivételek (továbbá nincs olyan ember, aki egy nyelv összes szavát ismerné), másrészt egy kezdő nyelvtanuló számára az „általában így vagy úgy”, eléggé „nesze semmi, fogd meg jól” információ, tehát mindenképpen elkerülhetetlen a szótár használata, amennyiben nem ismerjük vagy nem vagyunk biztosak egy-egy főnév nemében, legyen bármi is a végződése.

...a su leona. / ...a nőstényére. (Forráskép: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az egynyelvű értelmező szótárak (például a DRAE) minden esetben feltüntetik a főnevek nemét (s. m. [sustantivo masculino] és s. f. [sustantivo femenino], illetve – régebbi kiadású szótárakban – amb. [nombre ambiguo] ’kétnemű’ és com. [nombre común] ’köznemű’ jelzéssel – az utóbbi kettő magyarázatát lásd később a cikkben!), a kétnyelvű, spanyol–magyar szótárak is csak az -o végződésű hímnemű és az -a végű nőnemű főnevek nemét nem jelölik.

A kétnemű és a jelentéstől függően hím- vagy nőnemű főnevek

A spanyolban van néhány olyan főnév is, amely kétnemű (ambiguo), vagyis használható hím- és nőnemben egyaránt.* Ilyenből azonban nem sok van, és a köznyelvben jellemzően ezeket is csak az egyik nemben használják: pl. el (~ la) mar ’a tenger’ (nőnemben inkább költői vagy népies), el (~ la) canal ’a csatorna’, el (~ la) calor ’a hőség’ (nőnemben tájszólási), el ~ la Internet ’az internet’. Egy speciális eset az arte ’művészet’ főnév, amely egyes számban hímnemű, többes számban pedig általában nőnemű (pl. arte abstracto ’absztrakt művészet’, bellas artes ’szépművészet’).

Szintén van egy pár olyan főnév, amelynek jelentésétől függ, hogy hím- vagy nőnemű-e. Ezek valójában nem kétneműek, mivel nem használhatóak megkötés nélkül bármelyik nemben, hanem inkább azonos alakú, de eltérő (jelentésű) főnevek. Ilyenek például az el capital ’a tőke’ és la capital ’a főváros’ vagy például el radio ’a sugár’ [geometriában] és la radio ’a rádió (adás, műsor)’ [=radiodifusión].

A foglalkozást és a származást jelentő főnevek

E főnevek lehetnek egyalakúak és kétalakúak. Az egyalakú foglalkozásnevek, mint például az -ista, -nte végződésűek, természetesen mindig olyan neműek, amilyen nemű személyre utalnak. A spanyol szakirodalom ezeket „köznemű”-eknek – pontosabban közös alakúaknak (nombre común en cuanto al género) – nevezi.* Az ilyen főnevek nemét a névelő/determináns (valamint a vele egyeztetett kétalakú melléknév) jelölheti: el/la periodista ’az újságíró/-nő’, el/la cantante ’az énekes/-nő’, el/la modelo ’a férfi/női modell’. Hasonlóan viselkednek az egyalakú, származást jelentő, főnévként használt melléknevek is: el/la canadiense ’a kanadai férfi/nő’, el/la lucense ’a lugói férfi/nő’.

A kétalakú, foglalkozásra vagy származásra utaló főneveknek hím- és nőnemben eltérő az alakjuk. A legegyszerűbb eset, amikor a hímnemű alak -o vagy mássalhangzó végződésű, a nőnemű pedig -a végződést kap: el camarero / la camarera ’a pincér/-nő’, el director / la directora ’az igazgató/-nő’, el mexicano / la mexicana ’a mexikói férfi/nő’, el español / la española ’a spanyol férfi/nő’. Más foglalkozások esetén a nőnemű végződés kicsit bonyolultabb: el rey / la reina ’a király/-nő’, el príncipe / la princesa ’a herceg/-nő’, el poeta / la poetisa ’a költő/-nő’, el emperador / la emperatriz ’a császár/-nő’. Néhány foglalkozásnév nőnemű alakjának használata opcionális, vagyis ezek egyalakúakként is használatosak: el/la poeta (la poetisa) ’a költő/-nő’, el/la presidente (la presidenta) ’az elnök/-nő’. Az alábbi táblázatban láthatjuk összefoglalva a kétalakú foglalkozásnevek lehetséges végződéseit.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Az élőlényeket jelölő egyalakú főnevek és gyűjtőfogalmak

Az emberekre és állatokra utaló főnevek egy csoportját alkotják az olyan gyűjtőnevek, amelyek neme nincs összefüggésben az élőlény biológiai nemével (spanyolul ezek az ún. sustantivos epicenos): pl. la persona ’a személy’, la víctima ’az áldozat’, el bebé ’a csecsemő’, el lince ’a hiúz’, la pantera ’a párduc’. Ilyen esetben, ha szükséges az élőlény nemét jelezni, körülírást alkalmazunk: pl. pantera macho ’hím párduc’, lince hembra ’nőstény hiúz’, persona masculina ’hímnemű személy’.

A tulajdonnevek, valamint az idegen főnevek neme

Az ország- és városnevek esetében leginkább a végződés a meghatározó: amennyiben ez hangsúlytalan -a, akkor nőnemű lesz, minden más esetben inkább hímnemű (bár sok az ingadozás): la España medieval ’a középkori Spanyolország’, el Perú ’Peru’, el Toledo antiguo ~ la [ciudad de] Toledo antigua ’a régi Toledo’. (Mint az utóbbi példa is mutatja, a városneveknél az is számít, hogy a beszélő összekapcsolja-e azt a ’város’ jelentésű nőnemű ciudad főnévvel: ez esetben nőnemben fog a városra utalni.) A többtagú városnevekre – mint pl. Buenos Aires, Nueva York stb. – is ugyanez igaz, amelyek ez esetben rögzült kifejezésként viselkednek, függetlenül a névszói szerkezet eredeti nemétől: pl. a todo Nueva York valamivel gyakoribb, mint a toda Nueva York.

A személynevek és az állatok tulajdonnevei természetesen a jelölt személy/állat biológiai nemével egyeznek meg. Egyéb tulajdonnevek felvehetik annak a főnévnek a nemét, amely a jelentéskategóriájukra utal (ezt a szakirodalomban hiperonimának, ’fölérendelt főnév’-nek – spanyolul hiperónimo – hívják), ha van ilyen (pl. a szigetek neveinél a ’sziget’ jelentésű isla főnév), de ez nem törvényszerű (lásd pl. el Billboard ’a Billboard [zenei magazin]’, pedig a revista ’magazin’ főnév nőnemű). Vagyis alapvetően itt is az a szabály érvényesül, hogy a tulajdonnevek általában hímneműek, hacsak nincs valamilyen erős késztetés arra, hogy nőneműek legyenek (pl. hangsúlytalan -a végződés). Ugyanez érvényes a nem latin-görög vagy újlatin eredetű, újonnan átvett idegen főnevekre is, bár az akadémiai-nyelvművelői ajánlás adott szó esetében eltérhet a beszélt nyelvi szokástól.

Un tigre (¿o una tigresa?) y una chica / Egy tigris (vagy tigrislány?) és egy lány

Összefoglalás

A spanyol főnevek hím- és nőneműek lehetnek. A férfiakra, hím állatokra utaló főnevek és a természetes vizek, vulkánok, napok, hónapok, égtájak, színek nevei mindig hímneműek; a nőkre, nőstény állatokra utaló főnevek, valamint a betűk és a szigetek nevei mindig nőneműek. A hímnemet gyakran az -o, a nőnemet általában az -a végződés jelöli, de kivétel nélkül mindig nőneműek az -eza, -icie, -ción, -sión, -xión, -gión, -dad, -tad, -tud, -umbre végű fogalmak.

A foglalkozást, származást jelentő főnevek lehetnek egyalakúak – ilyenkor determinánsuk vagy jelzőjük jelöli csak a nemüket – és kétalakúak, azaz hím- és nőnemben eltérőek. Bizonyos, embereket és állatokat jelölő főnevek, gyűjtőnevek neme nem utal a biológiai nemükre.

Az ország- és városnevek hangsúlytalan -a végződés esetén nőneműek, más végződésnél az országnevek hímneműek, a városnevek pedig használhatóak hím- és nőnemben is, de a hímnem az elterjedtebb. Az egyéb tulajdonnevek, valamint az idegen főnevek felvehetik a jelentéskategóriájukat jelölő főnév (hiperonima) nemét, de általában szintén hímneműek. Az utóbbiak esetében ingadozás figyelhető meg, és a nyelvművelői ajánlások is eltérhetnek a beszélt nyelvi szokásoktól.

A spanyol főnevek csoportosítása nemük szerint (Forrás: El Mexicano)

Ne felejtsük el, hogy a mellékneveket, névelőket, névmásokat nemben és számban mindig egyeztetni kell azzal a főnévvel, amelyre utalnak!

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A Spanyol Királyi Akadémia szótárai a kétnemű főneveket amb., a közneműeket com. rövidítéssel jelölték. A DRAE 23. (2014) kiadása már nem alkalmazza ezeket a rövidítéseket, hanem a kétnemű főnevekre az m. o f. (hím- vagy nőnemű), a közneműekre pedig az m. y f. (hím- és nőnemű) jelölést használja.

Mi a baj a spanyol semlegesnemmel?

A spanyol határozott névelőnek (el, la, lo, los, las), a harmadik személyes névmás alanyesetének (él, ella, ello, ellos, ellas), valamint a mutató névmásoknak (este, esta, esto, estos, estas; ese, esa, eso, esos, esas; aquel, aquella, aquello, aquellos, aquellas) egyes számban van egy harmadik megkülönböztetett alakjuk is (kivastagítva), amelyet az akadémiai spanyol nyelvtan (NGLE) a semlegesnemhez (género neutro) sorol. Szintén semlegesneműnek tekinti például a todo ’minden’, nada ’semmi’, algo ’valami’, qué ’mi’, cuanto ’amennyi’, cuánto ’mennyi’, tanto ’annyi’, mucho ’sok’ és poco ’kevés’ – határozatlan, illetve kérdő, vonatkozó – névmásokat.

Sokan ugyanakkor, főleg a nyelvtanárok közül összeráncolják a homlokukat, amikor valaki a spanyolban semlegesnemről mer beszélni. Kérdés, hogy miért. Először is nézzük meg, egyáltalán hogyan lehetne ezt a fogalmat definiálni. Ez viszonylag egyszerű, hiszen a semlegesnem „az a nyelvtani nem, amely nem hímnem és nem nőnem”. Azaz, ha egy nyelvtani nemeket megkülönböztető nyelvben létezik olyan névszótípus vagy egyéb szófaj, melynek van olyan alakja, amely nem hímnemű és nem is nőnemű, akkor az semlegesnemű.

Lo bello del planeta (Tabernas-sivatag, Andalúzia, Spanyolország. Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az angolban például csak a személyes névmás különböztet meg nemeket (he, she, it, illetve ragozott alakjaik: him/his, her/hers, it/its), tehát elvileg mondhatjuk, hogy az angolban is vannak nemek. Amiért viszont ez mégsem szerencsés, az pontosan az, hogy csupán egyetlen szűk kategóriánál áll fenn ez a megkülönböztetés, és nem ismétlődik meg semmilyen más szófajnál, tehát tekinthetjük úgy is a he, she, it alakokat, hogy három különböző jelentésű (az egyik férfire, a másik nőre, a harmadik pedig nem személyre utaló) szó. Hiszen a magyarban sem mondhatjuk például, hogy a férfi szó hímnemű, a nő szó pedig nőnemű, csak azért, mert ’férfi’-t, illetve ’nő’-t jelent. A spanyolban azonban láthatjuk, hogy e kategória jóval népesebb.

Jó, jó, de honnan lehet azt tudni, hogy a fent említett spanyol szavak nem hímneműek és nem is nőneműek? Pontosan onnan, hogy nyelvtani megkülönböztető funkciójuk van (amit több esetben a végződés is jelöl), amely viszont nem utal sem hímnemre, sem nőnemre. Ez pedig könnyen igazolható. Vegyük példaként az el malo / la mala / lo malo kifejezéshármast. Mindegyikük azt jelenti, hogy ’a rossz’, azonban mégis lényeges különbség van köztük: az első ugyanis férfire (vagy hímnemű élőlényre, hímnemű főnévvel jelölt dologra), a második nőre (illetőleg nőnemű élőlényre, nőnemű főnévvel jelölt dologra) utal; a harmadik viszont nem utal sem hím-, sem nőnemű élőlényre és semmilyen konkrét dologra, hanem egyszerűen ’a rossz’-at jelenti (rossz dolgot vagy azok együttesét), mint elvont fogalmat, tehát tulajdonképpen egy főnévként használt melléknév.

De akkor mondhatjuk azt is a fentiek alapján, hogy a főnevesített melléknév semlegesnemű? Miért is ne: ha semlegesnemű határozott névelő jelöli, akkor a teljes főnévi csoport semlegesnemű. Más kérdés persze, hogy ez alaktanilag nem különbözik a hímneműtől, aminek viszont nincs jelentősége, hiszen vannak olyan melléknevek, amelyeknek a nőnemű alakja sem különbözik a hímneműtől (ilyenek például az -e végűek: alegre, grande, pobre stb. vagy pl. az -al végűek: genial, fatal, mortal stb.), mégsem lehet rájuk azt mondani, hogy „nem nőneműek”, amikor nőnemű főnévre utalnak. Annak pedig, hogy a mellékneveknek nincs megkülönböztetett semlegesnemű alakjuk, az az oka, hogy már a latinban is egybeesett a melléknevek hím- és semlegesnemű alakjának tárgyesete az I–II. deklinációban, amelyből a spanyol névszók is származnak (pl. lat. nom. MALUS, MALA, MALUM, és acc. MALUM, MALAM, MALUM – a szóvégi -M azonban nem hangzott a beszédben).

(Forrás: El Mexicano)

Sőt, alkothatunk akár egész mondatokat is semlegesnemű szavakkal vagy kifejezésekkel – és természetesen magukra a mondatokra, illetve a diskurzus egy-egy részére is semlegesnemű determinánsokkal lehet utalni (mivel a mondatoknak nincsen nemük):

• Todo lo que dices es correcto. ’Minden, amit mondasz, helyes.’
• No ha ocurrido nada nuevo. ’Nem történt semmi új.’
• ¿Cuánto te costó todo eso? ’Mennyibe került neked mindez?’
• A veces lo poco es mucho. ’Néha a kevés sok.’
• ¡Cuéntame algo bueno! ’Mesélj nekem valami jót!’
• Lo primero es verdad, lo segundo es discutible. ’Az első [állítás] igaz, a második vitatható.’
• Lo uno y lo otro es (~son) lo mismo. ’Az egyik és a másik ugyanaz.’
• Creía que esto sería fácil, pero no lo es. ’Azt hittem, hogy ez könnyű lesz, de nem az.

A semlegesnemű határozott névelőnek a fentieken kívül van még egy speciális, fokozó határozói használata is, a lo + [ADJ|ADV] + que szerkezetben, amelyben a melléknév nem vele, hanem a jelzett főnévvel egyeztetődik nemben és számban. Az ilyen kifejezésekben a melléknevet vagy határozószót közrefogó lo ... que szerkezet a magyar ’(a)mennyire, (a)milyen’ megfelelője:

• Ya sabes lo lentas que son [ellas]. ’Már tudod, mennyire (~ milyen) lassúak.’
• Admiro lo bien que trabaja. ’Csodálom, (a)milyen (~ mennyire) jól dolgozik.’

Most már beláthatjuk, hogy a semlegesnemnek igenis van létjogosultsága, és azt is megállapíthatjuk, hogy ez nem más, mint az elvont (absztrakt) fogalmak neme. Ezzel magyarázható az is, hogy míg az algo ’valami’ és nada ’semmi’ határozatlan névmások semlegesneműek az akadémiai nyelvtan szerint, addig az alguien ’valaki’ és nadie ’senki’ hímneműek, ami elsőre logikátlannak tűnhet, ám személyre utaló névmás nyilván nem lehet semlegesnemű, hiszen semlegesnemű ember nem létezik. (Vannak persze olyan nyelvek, például a német, amelyekben a személyekre utaló szavak nyelvtani neme nincs szoros összefüggésben a biológiai nemükkel, de az újlatin nyelvekben igen.)

Az, hogy nem szeretik a semlegesnem kifejezést használni ezekre szavakra, abból a tévhitből adódik, miszerint „neme csak a főneveknek lehet”, amiből aztán az következne, hogy a spanyolban – nem lévén eredendően semlegesnemű főnevek – nincs is semlegesnem. Azonban semmi sem zárja ki, hogy más szófaj ne lehessen semlegesnemű; egyáltalán miért kellene mindegyik szófajnak ugyanannyi nemet megkülönböztetnie? Természetesen az igaz, hogy a semlegesnem ilyen szempontból nem mérhető össze a hímnemmel és a nőnemmel (amelyekbe a főnevek igen népes és produktív csoportja tartozik), de ez nem azt jelenti, hogy nem létezik és nem kell vele foglalkozni.

Milyen az az artista femenino?

(Forrás: Ana Marcelo / Facebook)

Különböző díjátadókkal kapcsolatos – főként az Egyesült Államokból származó – spanyol nyelvű internetes oldalakon gyakran találkozhatunk azzal a kifejezéssel, hogy artista femenino, mint pl. Mejor artista femenino del año. Ez könnyen igazolható is egy egyszerű kereséssel, s az eredmény meglepő: több ezer találatra bukkanunk. Persze ez annyira nem sok, ha azt vesszük, hogy közel 400 millió spanyol anyanyelvű él a világon, viszont ahhoz képest jelentős szám, hogy ilyet „nem kellene” mondani – legalábbis nem abban a jelentésben, ahogy használják (ti. ’művésznő’). De mi is a baj ezzel a kifejezéssel?

A spanyolban léteznek olyan, általában emberi foglalkozásokat, mesterségeket jelentő főnevek, amelyek egyalakúak – hím- és nőnemben nem különböznek –, így nyelvtani nemüket csak a névelő vagy a mellettük álló melléknév (jelző) jelöli. Tipikusan ilyenek az -ista és az -nte végűek (bár az utóbbiak némelyikének terjedőben van a köznyelvben egy -nta végű, nőnemű megfelelője): el artista ’a művész’ és la artista ’a művésznő’, el cantante ’az énekes’ és la cantante ’az énekesnő’, illetve el presidente ’az elnök’ és la presidente ~ presidenta ’az elnöknő’ stb.

A fentiekből következően, ha egy ilyen főnév nőnemű személyt jelöl, akkor értelemszerűen nyelvtanilag is nőnemű (hiszen az, hogy e főnevek alakja nem változik a nyelvtani nemek szerint, nem azt jelenti, hogy nincs nyelvtani nemük), tehát névelője, illetve jelzője is nőnemben kell, hogy egyezzen vele. Ez természetesen abban a redundáns esetben is igaz, ha a melléknév jelentése éppen a személy nemére utal, mivel alaktani szempontból a két dolog teljesen független egymástól. Vagyis ilyen értelemben az artista femenina kifejezés lenne a helyes. A redundancia feloldására egyébként sokkal egyszerűbb lenne ilyen esetekben az El artista (cantante stb.) del año, ill. La artista (cantante stb.) del año kifejezéseket használni ’Az év női/férfi előadóművésze (énekese)’ jelentésben. Persze ezekkel valószínűleg az lenne a baj, hogy nem hangzanak eléggé „hivatalosan”.

Visszatérve az első bekezdésben leírtakra, feltehetjük a kérdést, hogy végül is helyes-e mégis (illetve mikor az) az artista femenino kifejezés. Igen, nyelvtanilag semmi probléma nincs vele. Csak éppen ebben a formában azt jelenti egész pontosan, hogy ’nőies [férfi] művész’! Honnan jöhet ez a fogalomzavar? A legvalószínűbb magyarázat az angol nyelv hatása, mégpedig a female artist és male artist kifejezések félresikerült tükörfordításáról lehet szó. Az angolban ugyanis csak így lehet a természetes nemeket megkülönböztetni. Az Egyesült Államokban élő kétnyelvű latin beszélők ezért az artista szót az efféle kifejezésekben hímnemű gyűjtőfogalomként értelmezhetik.

Azért hímnemű, mert -o-ra végződik?

Mint a címből kiderül, a mai témában a nyelvtani nemekről lesz szó. Vajon mitől függ, hogy egy szó milyen nemű? Egyáltalán van valami köze a főnév végződésének a neméhez? Hogyan alakult ki a nemek megkülönböztetése, és miért nincs minden nyelvben így? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni az alábbiakban.

Az iskolázott emberek többsége valamilyen indoeurópai nyelvet (pl. németet, oroszt vagy spanyolt) már tanult, így bizonyára tudja, e nyelvek egyik jellemzője a nyelvtani nemek megkülönböztetése. Bár ez a megkülönböztetés bizonyos indoeurópai nyelvekből, például az angolból mára szinte teljesen eltűnt, még találkozhatunk vele legalább a személyes névmásoknál (he, she, it) – szemben a nem indoeurópai magyarral, ahol ilyen egyáltalán nincs, még a személyes névmásoknál sem. Szintén létezik a nyelvtani nemek megkülönböztetése az afroázsiai nyelvcsaládban is (pl. arab, héber).

Hogyan alakulhatott ki a nyelvtani nem? Feltételezhetően az emberek a dolgokat már a kezdetektől fogva különböző kategóriákba sorolták, pl. az „élő és mozgó”-t valahogyan megkülönböztették az „élettelen”-től vagy „mozdulatlan”-tól, ami aztán tovább differenciálódhatott. E kategóriák bizonyos nyelvekben a nyelvtani rendszerbe is beépültek, vagyis a szó alakjából (anélkül, hogy ismernénk a jelentését) már kiderült, hogy az mifélét jelenthet. Mindazonáltal nehéz ezt bizonyítani, hiszen az alapján, ameddig a nyelvek történelmét – a tudomány mai állása szerint – vissza tudjuk követni, mindig is léteztek olyan nyelvek, melyekben volt, és olyanok is, melyekben nem volt ilyesféle megkülönböztetés. Ma is vannak nyelvek (pl. számos afrikai nyelv, a bantu nyelvcsalád), amelyekben nagyon sok ilyen, ún. „főnévi osztály” található, vannak, ahol csak kettő vagy három (pl. az, amit nyelvtani nemnek nevezünk), de rengeteg nyelvben egy sincs, és nem is volt az eddig ismert történelmükben.

A hímnemet, nőnemet és semlegesnemet megkülönböztető nyelveknél feltehetően eredetileg hímnemmel jelölték a férfiakat és a hím állatokat, nőnemmel a nőket és a nőstény állatokat, semlegesnemmel pedig az élettelen vagy mozdulatlan (ún. „nem animált”) dolgokat – legalábbis ez tűnne logikusnak, ha egyáltalán beszélhetünk logikáról (például az indoeurópai alapnyelvben eredetileg csak „animált” és „nem animált” megkülönböztetése volt, majd a nyelvjárásokban az előbbiből alakult ki a hímnem és a nőnem, az utóbbiból a semlegesnem). Ez a rendszer viszont idővel teljesen átalakult, és bár részben fennmaradt – ti. a férfiakat és a hím állatokat hímnemű, a nőket és a nőstény állatokat nőnemű szóval jelölik máig is –, az élettelen dolgokat jelölő szavak is éppúgy lehetnek hím- és nőneműek, sőt: az újlatin nyelvek többségéből el is tűnt a semlegesnem, amely az indoeurópai alapnyelvben eredetileg a nem animált dolgokat jelölte.

Így alakulhattak ki a nyelvtani nemek az indoeurópai nyelvekben (Forrás: El Mexicano)

Elképzelhető persze az is, hogy a rendszer soha nem volt következetes, és csupán utólagosan alakult ki megfeleltetés különböző főnévtípusok és kategóriák között, méghozzá oly módon, hogy egy-egy főnévtípussal általában hasonló dolgokat jelöltek, ami aztán egyfajta szabályszerűséggé vált (úgy kell ezt elképzelni, hogy például adott végződéssel rendelkező főnevek gyakran férfiakra vonatkoztak, ezért később az ilyen főneveket elnevezték hímneműeknek). A kezdetekről tehát semmit nem lehet tudni, így marad a klasszikus kérdés: vajon mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?

Rá is térnék így a következő kérdéskörre, melyre már a címben is utaltam. Spanyol nyelvet tanulókban például gyakorta az az elképzelés él, hogy egy szó azért hímnemű, mert -o-ra végződik, míg egy másik azért nőnemű, mert -a-ra végződik. Ha ez valóban így lenne, akkor nem lenne semmi gond, hiszen minden -o-ra végződő szó hímnemű lenne, és minden -a-ra végződő pedig nőnemű volna. Csakhogy nem így van: pl. la mano ’a kéz’, el día ’a nap [időegység]’. Mondhatnánk persze, hogy „így van, csak vannak kivételek”, de ezek a „kivételek” éppen arra mutatnak rá, hogy valójában nem a szó végződése határozza meg a nemét – nem beszélve azokról a szavakról, melyek nem is -o-ra vagy -a-ra végződnek. Hát akkor mi? Nos, rosszul tesszük fel a kérdést, ugyanis a dolog éppen fordítva van. A szónak van egy neme, amit vagy valami jelöl, vagy sem. Abban az esetben, ha jelölik, el lehet mondani, hogy általában a hímnemet az -o végződés – vagy éppen a végződés hiánya – jelöli, a nőnemet pedig az -a. Vagyis helyesen fogalmazva egy -o-ra végződő hímnemű főnév nem a végződése miatt lett hímnemű, hanem egyszerűen azért, mert hímnemű, és ezt éppen az -o végződés jelöli (ez azért is könnyen belátható, mert ha például lekopna a magánhangzó a szó végéről – ahogy a franciában történt – akkor is minden bizonnyal hímnemű maradna).

Szokták mondani, hogy mennyire hasznos egy nyelvben a nemek megkülönböztetése, hiszen így, például egy személyekről szóló szövegben, már a személyes névmásokból és a melléknevekből is kiderül, hogy ki a nő és a ki a férfi. De akkor miért nincs így minden nyelvben? A magyarázat egyszerűen az, hogy a nyelvek tipológiailag különbözőek lehetnek, vagyis különböző nyelvtani eszközeik vannak ugyanannak a kifejezésére. A magyarban például nincsenek nyelvtani nemek, de számos toldalék kapcsolódhat a szavakhoz (ún. agglutináló nyelv), és van magánhangzó-illeszkedés is, amelyek viszont a spanyolban – és egyáltalán az indoeurópai nyelvekben – nincsenek meg. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az egyik nyelv ezért „jobb” vagy „rosszabb”, sem azt, hogy „könnyebb” vagy „nehezebb”, mint a másik – csupán eltérőek.

A kiegészítő információkért és észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.