Nem csak az
újlatin nyelvek és a kereszténység a rómaiak öröksége. Rengeteg települést is kiépítettek, ezek között azonban mindössze néhány olyan, ma is létező város van Rómán kívül, mely betűre pontosan azt a nevet őrzi, amelyet ők adtak neki több mint két évezrede. Kettő – talán nem is oly meglepő módon – éppen Spanyolországban: a Baleár-szigetek fővárosa, Palma, valamint a Madridtól nem olyan messze, északnyugatra fekvő kasztíliai kisváros,
Segovia, amellyel nem csupán ezért érdemes foglalkozni.
A körülbelül 56 ezer lelket számláló, Kasztíliai és León autonóm közösség déli részén található városka az
Eresma és a
Clamores folyók találkozásánál, a
Sierra de Guadarrama hegység lábánál fekszik a spanyol fővárostól 87 kilométerre. Segovia természetesen nemcsak arról nevezetes, hogy neve máig betűről betűre megegyezik az egykori latin nevével, hanem arról is, hogy Spanyolország egyik legrégebben lakott települése, és szintén itt található a rómaiak által épített egyik leghosszabb, máig fennmaradt vízvezeték is, amely 1985 óta az óvárossal együtt az
UNESCO Világörökség részét képezi.
A települést valószínűleg még a
kelták alapították (a több spanyol helységnévben is megtalálható
seg(o)- tő jelentése ’győzelem’ lehetett).
* A Római Birodalomban jogilag
Clunia provinciaközponthoz tartozott; a nyugati gótok idején a katolikus egyház püspöki székhelye volt. A legenda szerint az arab megszálláskor a lakosság elmenekült, majd amikor VI. Alfonz León és Kasztília királya meghódította Toledót, akkor kezdték el újra benépesíteni a 11. század végén, az északi területekről származó keresztény népességgel. A középkorban a selyemkereskedelem és a textilmanufaktúrák egyik fontos központja volt, és virágzó gótikus építészettel rendelkezett. Ezenkívül egy meghatározó történelmi esemény színhelye is: 1474. december 13-án itt koronázták Katolikus Izabellát Kasztília királynőjévé.
Mindazonáltal a kisváros kétségtelenül leginkább római vízvezetékhídjáról
(Acueducto de Segovia) nevezetes, amely egyúttal a város jelképe, és a címerében is szerepel. A római építészet legjelentősebb spanyolországi remekműve valószínűleg az 1. század második fele és a 2. század eleje között – feltehetőleg Vespasianus vagy Nerva uralkodása alatt – készülhetett (a források Kr. u. 50 körülre teszik), azonban felirat hiányában nem állapítható meg pontosan az építésének időpontja (ahogy maga a város alapításának ideje sem ismert).
 |
„Rómától Segoviának, vízvezetéke fennállásának kétezredik évfordulóján, 1974”
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
A vízvezeték a várostól kb. 17 kilométerre található
Fuenfría forrástól szállította a vizet, és a városba érkezése előtt még 15 kilométer hosszan fut. A vizet először az
El Caserón (’A Nagy Ház’) nevű víztartályban gyűjtötték, amely egy csatornán keresztül a
Casa de Aguas (’Vizek Háza’) nevű víztoronyba jutott, ahol természetes derítőn folyt keresztül, mielőtt folytatta útját, majd 728 méteren át egyszázalékos emelkedőn keresztül futott egészen a
Postigo nevű sziklás dombig, amelyre az óváros épült az erőd
(Alcázar) köré. A
Díaz Sanz téren az építmény éles szögben megtörik, majd az
Azoguejo tér felé veszi az irányt, ahol teljes pompájában ragyog.
A vízvezetékhíd a legmagasabb pontján 28,5 méterre emelkedik el a talajtól, közel hatméteres talpazattal. Két sor boltívből áll, amelyek pillérekre támaszkodnak. Összesen 167 boltíve van: a városba érkezésétől a
Díaz Sanz térig 75 egyszerű, majd 44 dupla soros (88 darab), amelyeket még négy egyszerű követ. Az építmény két falfülkéjében Segovia védőszentje, a
Virgen de la Fuencisla, illetve
San Esteban (
Szent István keresztény mártir) szobra helyezkedik el.
A vízvezeték egészen a 19. század végéig működött és szállította a vizet Segoviába, de főként az
Alcázarba, s az idő vasfoga ellenére – bár természetesen többször felújították, legelőször Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd uralkodása idején a 15. században kellett újjáépíteni a mórok által lerombolt 36 boltívet, a legutóbbi restaurációs munkálatok pedig az 1990-es években folytak – az évszázadokon át máig képes volt megőrizni állagát. (Érdekesség, hogy Mexikóban is van egy hasonló stílusú vízvezetékrendszer, az
Acueducto del Padre Tembleque, amelyet egy spanyol pap építtetett a 16. században a környébbeli indián települések vízellátására – 2015-től szintén a
Világörökség része.)
A város további nevezetességei közé tartozik a román–gótikus stílusú várpalota-erőd
(Alcázar de Segovia), amely az
Eresma és a
Clamores folyók találkozásánál egy sziklára épült (valószínűleg még az arabok kezdték el építeni a 12. században, de a 16. századig teljesen átépült), és főként királyi székhelyként szolgált; jelenleg a segoviai hadtörténeti múzeumnak ad otthont.
Végül említést érdemel még a Szent Mária-székesegyház
(Catedral de Santa María, hivatalosan
Santa Iglesia Catedral de Nuestra Señora de la Asunción y de San Frutos de Segovia), az utolsóként emelt gótikus katedrális Spanyolországban. A székesegyházat a 16–18. század között építették, és a meghatározó gótikus stílus mellett reneszánsz jegyeket is tartalmaz.
Aki tehát Spanyolországban jár és megteheti, semmiképpen se hagyja ki Segoviát. Bízom benne, hogy egyszer talán én is eljutok oda.
Kapcsolódó oldalak
| * | A hagyományos feltételezés szerinti, korábbi Segobriga (jelentése ’Győzelem városa’ keltibérül) névből való származtatása téves. Régészeti feltárások azóta igazolták, hogy az ókori Segobriga (spanyol helyesírással Segóbriga) a Segoviától 160 kilométerre délkeletre fekvő Saelices (Cuenca, Castilla-La Mancha) település melletti római romvárossal azonos. |
KATALÁNOK – Az ő spanyol akcentusuk ismerhető fel a legkönnyebben még egy nem spanyol anyanyelvű számára is, méghozzá az ún. „kemény” vagy „sötét” (velarizált) l-ről (jele a fonetikában [ɫ]), amelyet szintén megtalálunk a portugálban (éppen ezért a katalán hangzása kissé a portugáléra is emlékeztet, azonkívül, hogy ugyanúgy megvan benne a „sorvadó” magánhangzó, a svá [ə], amelyet az a és az e helyett ejtenek hangsúlytalan helyzetben, továbbá szintén [u]-ként valósul meg a hangsúlytalan o is), vagy leginkább az angol szó(tag) végi l-re jellemző ez az ejtésmód, mint pl. a jól ismert well [weɫ] ’jól’ szóban. A katalán anyanyelvűek ezenkívül hajlamosak zöngésíteni a magánhangzók közötti [sz] hangot akkor is, amikor spanyolul beszélnek, ami a spanyoltól teljesen idegen. Tehát ha valaki pl. a los españoles kifejezést úgy ejti, hogy [ɫozeszpanyoɫesz], abból máris tudhatjuk, hogy az illető katalán anyanyelvű.
GALICIAIAK – Leginkább rájuk igaz a latin mondásból a gemunt Hispani, a galiciaiak ugyanis viszonylag lassan, a hangsúlyos szótagokat elnyújtva, nem túl dinamikus hanglejtéssel beszélnek, ami tényleg olyan benyomást kelt, mintha „panaszkodnának”. Nagyon jellemző ezen kívül – ami szintén megfigyelhető az asztúroknál is – az n szó(tag) végi veláris ejtése (jele [ŋ]), amelyet a nyelv hátsó részével képzünk: ilyet mondunk például a magyar hang, munka szavakban. A con elöljárószó pl. egy galiciai ajkán úgy hangzik: [kõŋ] – ami Madridban inkább [kon].
BASZKOK – Bár elterjedt mítosz, hogy a spanyolok valójában baszkok, akik rosszul tanultak meg latinul (és ez lett a spanyol), a baszk anyanyelvűek spanyol akcentusa szintén nagyon sajátosan elüt a többitől. A baszkok rendkívül gyorsan és feltűnően dinamikus intonációval beszélnek: a hangsúlyos szótagoknál a hanglejtést nagyon felviszik, a hangsúlyos magánhangzókat pedig rendkívül röviden ejtik. Főleg az idősebb baszk anyanyelvű beszélők ezenkívül a spanyol s-t a magyar [s]-hez hasonlóan, a ce/ci/z sziszegőhangját pedig inkább magyar [sz]-nek ejtik (a spanyolos [θ] helyett), ami elég jellegzetes.
