Segítség!! ¿Spanyol vagy portugál?

Azt bizonyára mindenki tudja, hogy a spanyol és a portugál rendkívül hasonló nyelvek: bár hangtanilag mára eléggé eltávolodtak egymástól (nem számítva a galiciait), így egy spanyolul tudó – de nem spanyol anyanyelvű – számára lehetetlennek tűnhet a beszélt portugál megértése, írásban viszont alig lehet őket megkülönböztetni. Ezt a témát főleg azoknak szánom, akik ugyan találkoztak már portugál vagy spanyol írott szövegekkel – például termékeken – de nem ismerik annyira ezeket a nyelveket, hogy biztosan meg tudják őket különböztetni (kiejtésben természetesen sokkal egyszerűbb a két nyelv megkülönböztetése). Nézzük meg, hogy melyek azok a betűk, amelyek csak a portugálban, illetve csak a spanyolban használatosak.

A magánhangzójelek közül csak a portugálban találkozhatunk az ã, â, à, ê, õ, ô betűkkel. Ezek közül az â és az à (az a elöljáró és a-val kezdődő szó összevonása) viszonylag ritkán fordulnak elő, de a többi, főleg az ã, õ eléggé gyakoriak. Az éles ékezettel ellátott magánhangzók (á, é, í, ó, ú), valamint az u önálló hangértékét jelölő ü mindkét nyelvben megvan, de az utóbbit a mai portugál szövegekben már nem használják, így ezzel ma már csak a spanyolban találkozhatunk.

Ami a mássalhangzójeleket illeti, csak a portugálban van ç betű (amely egyébként óspanyol eredetű), az ñ és y betűket viszont csak a spanyolban használják. Itt szólni kell még a kettős betűkről is. A portugálban az [n] és az [l] lágy párjait az nh és lh betűcsoportok jelölik, ami azonban nem mérvadó, hiszen e betűkombinációk spanyol szavakban is előfordulnak, csak nem egy-egy önálló hangot jelölve, hanem csupán mint két betű egymás után. Ugyanezeket a hangokat a spanyolban a már említett ñ, illetve az ll jelölik. Az utóbbi viszont csak a spanyolban van meg, és állhat szó elején is. Ami az írásjeleket illeti, a fordított kérdő- és felkiáltójelet szintén csak a spanyolban használják.

A fentiek alapján röviden összefoglalhatjuk, hogy melyek azok a betűk, betűcsoportok és jelek, amelyek alapján a két nyelv jól felismerhető és elkülöníthető egymástól:

(Forrás: El Mexicano)

Persze léteznek egyéb, gyakran ismétlődő szavak, végződések is, melyekből már tényleg gyerekjátéknak bizonyul a két nyelv megkülönböztetése. Szinte minden portugál szövegben találkozhatunk a jellegzetes -ão, -ões végződésekkel: ezeknek a spanyolban általában -ión, -iones felelnek meg. Viszont csak a spanyolban találkozhatunk az el, la, los, las névelőkkel, amelyek portugál megfelelői a kevésbé feltűnő o, a, os, as. A portugálban gyakoriak továbbá az -m végződésű szavak, az -n végződésűek viszont kivételesek; a spanyolban éppen fordítva. Nos, remélem, hogy mindezek alapján már senkinek sem fog nehézséget jelenteni a két nyelv megkülönböztetése.

A spanyol az archaikus latinból alakult ki?

Már nem egy helyen olvastam olyan állításokat, melyek szerint „a spanyol az archaikus latinból származik”; sőt, egyes források odáig is elmentek, hogy a létige bizonyos alakjai, mint a somos ’vagyunk’ és a fue ’volt’, nem is a klasszikus latin SUMUS és FUIT, hanem egyenesen az archaikus latin SOMOS és FUED alakokra vezethetőek vissza. Úgy gondoltam, nem ártana egy kicsit rendet tenni ebben a témában, ezért is született ez a bejegyzés.

Ha a címben szereplő állításban van is némi igazság, az biztos, hogy nem ilyen formában. Ehhez először is tisztázzuk, mit nevezünk „archaikus latin”-nak. Adamik Béla A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig című könyvében az első latin nyelvű írásos emlékek megjelenésétől számítva az alábbi történeti korszakokat különbözteti meg:

1. archaikus latin (i. e. 7–4. század);
2. ólatin (i. e. 3. század eleje – i. e. 2. század második fele);
3. klasszikus latin (i. e. 2. század második fele – i. sz. 2. század vége);
4. vulgáris latin (3–6. század vége);
5. protoromán (7–9. század), innentől pedig már az önálló újlatin nyelvek korszaka következne.

(Bár a klasszikus és a vulgáris latin között nem csak korszakbeli különbség van; az utóbbi felfogható az utca népe által mindenkor beszélt és folyamatosan változó nyelvnek is.) Mivel Hispania római meghódítása már az i. e. 3. század vége felé, 218-ban kezdődött, és i. e. 19-ig tartott, a területre érkező első római hódítók tehát legfeljebb az ólatint beszélhették, semmiképpen sem az archaikus latint, és természetesen a nyelvváltozás sem állt meg azzal, hogy a félszigetre érkeztek. A rövid O > U, ill. E > I magánhangzó-gyengülés a feliratok tanúsága szerint pedig már az i. e. 3. század első felében bekövetkezett, vagyis az ólatin korszakban bizony már a SUMUS és FUIT alakoknak felelt meg a kiejtés.

Ezzel rögtön ki is zárhatjuk azt a képtelenséget, hogy a spanyol somos és fue archaikus latin alakok folytatói lennének. Esetükben már egy újabb, kései vagy vulgáris latin változásról van szó. A nyelvek történetében előfordul, hogy egy hangváltozás eredményeként az annak előzményét megelőző állapotot kapjuk vissza, ám ez csak a véletlen műve, hiszen egy nyelvi változás mindig csak a közvetlen előzményével van kapcsolatban, a természetes folyamatok sosem működnek visszafelé (úgy is lehetne mondani, hogy csak a közvetlen előzményre „emlékeznek” a beszélők).

Az i. e. 7. századból származó praenesti aranycsat (Fibula Praenestina), melyen az első latin nyelvű felirat olvasható (jobbról balra haladó írással): MANIOS MED FHE-FHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’

De akkor miért is mondtam, hogy a címben mégis van némi igazság? Ez annyit jelent – amiben általában a történeti nyelvészek is egyetértenek –, hogy a rómaiak által Hispaniába vitt latin a viszonylag korai hódítás és a terület elszigeteltsége következtében archaikusabb maradt a klasszikus korszakban is, s innen az iberoromán nyelvek, de különösképpen a spanyol és sokszor a portugál konzervatív volta.

Na de mit jelent az, hogy a hispaniai latin archaikusabb volt, és a spanyol konzervatív? Itt természetesen nem lehet másról szó, mint a szókincsről, mivel leginkább ezen mérhető egy nyelvváltozat régiesebb vagy újítóbb volta a többihez képest. Az pedig a ránk maradt latin írásos emlékek, de még inkább a mai nyelvek szóhasználata alapján egyértelműen kimutatható, hogy a Hispaniában beszélt latin megőrzött – és a spanyol máig őriz – olyan szavakat, amelyek a klasszikus latin korszak római (itáliai) irodalmi nyelvében már nem voltak használatosak, vagy már népiesnek vagy nyelvjárásinak számítottak.

J. N. Adams, a Cambridge-i Egyetem kutatója egy 2007-es tanulmányában az alábbi jelölteket tárgyalja a hispaniai latinból, amelyek a spanyolban és a portugálban máig használatosak:

• BARO ~ VARO, -ONIS ’együgyű ember, tökfilkó’ > spanyol varón, -ones, portugál varão, -ões [vöráum, vöronys] ’férfi’;
• COMEDO, -ONIS ’nagyétkű, falánk’ (vö. COMEDERE ’megeszik’ > spanyol comer) > spanyol comilón, -ona, -ones, -onas. Itt meg kell jegyezni, hogy bár kétségtelenül a spanyol comer ’eszik’ ige archaizmus, a comilón névszó latin COMEDONE(M) főnévből való közvetlen származtatása inkább spekulatív, mint valószínű (és ezt maga a tanulmány is említi) – sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a spanyolban már a comer igéből képzett belső fejleményről, és nem a latin alak „túléléséről” van szó;
• *CŎVUS, *CŎVA (vö. CAVUS és CAVUM, CAVA) ’üreg’ > spanyol cueva, portugál és katalán cova, ’[föld alatti] üreg, barlang’;
• CUIUS, -A, -UM ’kié, mié’ (birtokos kérdő névmás) > spanyol cuyo, -a ’akié, amié’ (régen szintén: ¿cúyo, -a? ’kié, mié?’), portugál cujo, -a [kúzsu, -ö] ’akié, amié’;
• DEMAGIS ’sokkal inkább, sokkal jobban’ > spanyol demás ’a többi’, portugál demais [dümájs] ’túlságosan’, ’a többi’;
• GŬMIA~GOMIA ’torkos, nyalánk’ > spanyol gomia ’mumus’, ’nyalánk’ (ritkán használt szó);
• FABULARI ’beszél(get)’ > óspanyol fablar > spanyol hablar ’beszél’, portugál falar ’beszél’;
• PĔRNA ’láb’ [végtag] > spanyol pierna, portugál perna [pernö] ’láb’;
• ROSTRUM ’csőr, ormány, száj’ stb. > spanyol rostro ’arc’, portugál rosto [rostu] ’arc’. Mindazonáltal a szó az olaszban is létezik (rostro ’csőr’), a tanulmány azonban erről nem tesz említést (elképzelhető, hogy az olaszban klasszikus latin átvétel);
• VACIVUS, -A, -UM ’üres’ > spanyol vacío, -a, portugál vazio, -a [vözíu, -ö] ’üres’. A klasszikus latinban a VACUUS váltotta fel.

A tanulmány részletesen foglalkozik mindezen szavak történetével és archaikusságuk relevanciájával, amibe én itt nem kívánok belemenni, annyit viszont muszáj megjegyezni, hogy a fenti listát fenntartásokkal kell kezelni. Nem minden esetben egyértelmű ugyanis, hogy a szó valóban hispaniai archaizmus volt-e a latinban, vagy pedig a birodalom más területein is használták a klasszikus korban (esetleg később is), de csak a spanyolban és a portugálban maradt fenn.

Egy valódi hispaniai régiség: a méridai római színház i. e. 16–15. között épült, és máig tartanak benne előadásokat.

Az utóbbi már megint más kérdés, s ez esetben még jó néhány szót fel lehetne sorolni, amely csak a spanyolban és a portugálban él tovább. Én az alábbiakat mindenképpen megemlíteném:

• ADHÚC ’még’ > spanyol aún ’még’. Ennek az időhatározó-szónak egyedül a spanyolban van nyoma (a portugál ainda ’még’ eredete bizonytalan, talán a lat. AD INDE ’idáig’);
• NUMQUAM v. NUNQUAM ’soha’ > óspanyol nunqua > spanyol nunca, portugál nunca ’soha’ (tagadó- és tiltószóként: ’soha nem, sohasem, sosem’, ill. ’soha ne, sohase, sose’);
• PETERE ’kér’ > spanyol és portugál pedir ’kér’;
• PERCUNCTARI, PERCONTARI, később szintén PRÆCUNCTARE, PRÆCONTARE ’kérdez’ > spanyol preguntar, portugál perguntar ’kérdez’; és még természetesen lehetne folytatni.

A mai témából tehát levonható egyrészt az a tanulság, hogy a spanyol archaikus latinból való származtatása komolytalan. Másrészt viszont az teljes mértékben megállja a helyét, hogy a hispaniai latin megőrzött régies szavakat, ill. a spanyol és a portugál máig használ olyan alakokat, amelyek a többi újlatin nyelvből már kivesztek vagy be sem kerültek.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, pp. 24, 154.
• Adams, J. N. (2007): The Regional Diversification of Latin, 200 BC – AD 600, Cambridge University Press, 370–402.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára.

Spanyol nos, os, olasz ci, vi... és a nagy káosz

Tudvalévő, hogy az olasz és a spanyol többé-kevésbé kölcsönösen érthetőek hasonló fonetikájuk miatt (persze mindazokkal a fenntartásokkal, amelyeket a kölcsönös érthetőség meghatározásának nehézsége magával von). Mégis előfordulhatnak olyan beszédhelyzetek, amikor éppen a lehető legalapvetőbb és legegyszerűbb szavak megértése okoz gondot két közeli rokon nyelvben, főleg, ha a beszélőnek egyáltalán nincs fantáziája vagy „nyelvérzéke”.

Az 1929-es világkiállításra épített velencei harangtornyok a barcelonai Spanyolország terén (Forrás: Pixabay.com)

Gondoljunk csak bele, hogy például az olasz due [dúe] ’kettő’ és cinque [csinkwe] ’öt’ számneveket mennyire hasonlónak véljük a spanyol dos [dosz] és cinco [szinko] megfelelőihez (< beszélt lat. DŬOS, CĪNQUE [tyinkwe]), mivel előttünk van a jelentésük, és tudjuk, hogy az olasz és a spanyol eléggé hasonló nyelvek. Viszont lehetséges, hogy egy hétköznapi szituációban egy átlagos vagy kevés nyelvi műveltséggel rendelkező olasz vagy spanyol anyanyelvű, aki nem beszél vagy tanult semmilyen más idegen nyelven, még az ilyen egyszerű szavakat sem fogja megérteni a másik nyelvén – nem beszélve az olyan alapszavakról, amelyek egyáltalán még csak nem is hasonlítanak a két nyelven. A mostani témában ebbe mélyedünk bele egy kicsit.

Bár az olaszt tartják fonetikailag a legkonzervatívabbnak az újlatin nyelvek között, azt tudni kell, hogy alaktanilag eléggé újító (a románnal együtt), amely részben annak tudható be, hogy elvesztette a szóvégi -s hangot, amely a latinban mind a névszó-, mind az igeragozásban igen fontos megkülönböztető szerepet töltött be: a legtöbb esetben ez volt a többes szám jele, az igéknél pedig az egyes szám második, valamint a többes szám első és második személyű alakok végződése is. Például egy szabályos ige néhány alakjával szemléltetve: latin kötőmódú CANTEM, CANTES, CANTET > spanyol cante, cantes, cante, de olasz canti, canti, canti; vagy pl. a többes szám első személyű jelen idejű igealakok végződése között az olaszban eltörlődött a különbség a három igeragozásban, valamint a kijelentő és kötőmódban is azonosak ezek: sp. kijelentő módú cantamos, tememos, partimos (< lat. CANTĀMUS, TIMĒMUS, PARTĪMUS), kötőmódú cantemos, temamos, partamos (< lat. CANTĒMUS, TIMEĀMUS, PARTIĀMUS), vö. ol. kijelentő és kötőmódú cantiamo, temiamo, partiamo.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Ilyen esetben pedig, amikor egy megkülönböztető jegy eltűnik, a nyelvek „kénytelenek újítani”, azaz más képzési módot választani, vagy egy szót egy másikkal – rokon értelművel – helyettesíteni. Az olaszban így a többes számot minden esetben a latin a- és o-tövű névszók alanyesetű többesének mintájára képzik (szóvégződéstől függően, -o, -e → -i, ill. -a → -e), mint már szó volt róla egy korábbi témában. (Bár egyes elméletek szerint az olasz -i, -e többesjel is az -es, -as végződés fonetikai változásából alakult ki, ami nem tűnik túl valószínűnek és elfogadhatónak.)

Természetesen a személyes névmások sem maradhattak érintetlenül. Már a latinban is volt elég nagy káosz a különböző alakok között, az olaszban ez csak tovább bonyolódott a hangsúlytalan [e] és [i] ingadozása miatt, amelyeknek a latin esetvégződésekben még szintén fontos szerep jutott. Így az olasz tárgy- és részeshatározó esetű névmások két sor alakot vettek fel (mi, ti, ci, vi, si ~ me, te, ce, ve, se/sé), melyek használata attól függ, hogy közvetlenül az igével (mi, ti, ci, vi, si), egy másik névmással (me, te, ce, ve, se), ill. hangsúlyosan (me, te, sé) állnak-e a mondatban valamilyen nem alanyi szerepben. A spanyollal ellentétben az olasz részes esetben is megkülönbözteti a nemeket (de csak egyes számban és másik névmás nélkül), ami szintén újítás a latinhoz képest. Továbbá a gli/le részes névmás (amely azonos a többes számú határozott névelővel is magánhangzóval kezdődő szavak előtt) a többi névmással külön összevont alakokat képez: pl. Glielo (= gli/le + lo) spiegherà di nuovo ’Újból el fogja magyarázni neki(k) [azt]’. Az óspanyolban is létezett a részeshatározó esetű névmásnak egy, a tárgyesetűvel használt alakváltozata, a ge [zse], amely viszont később vegyült a se névmással (vö. Se lo [= le/les + lo] explicará de nuevo), a fonetikai hasonlósága miatt.

El Campeador adeliñó a su posada,
assí commo llegó a la puerta, fallóla bien cerrada,
por miedo del rey Alfonso, que assí lo avién parado,
que si non la quebrantas[se] por fuerça, que non ge la abriesse nadi.

A Harcos visszavonult a szállására,
ahogy az ajtóhoz ért, azt jól bezárva találta,
mert úgy hagyták Alfonz királytól tartva,
hogyha nem törné be erővel, akkor senki sem nyitná ki neki azt.

A legfontosabb spanyol és olasz személyes névmások összehasonlítását és latin forrásalakjaikat az alábbi táblázat tartalmazza összefoglalva.

A nagyításhoz kattints vagy koppints a képre! (Forrás: El Mexicano)

A fentiek vonatkozásában megjegyzendő, hogy a hangsúlytalanul használt személyes névmások (az ún. klitikumok) – néhány harmadik személyű alak kivételével – az olaszban és a spanyolban is elvesztették a megkülönböztetést a részes és a tárgyeset között, azonban míg az olaszban ez a funkcionális különbség mondattani alakváltozatokká vált, addig a spanyolban az eredeti tárgyesetű/ablativusi alakok vették át a részes eset szerepét is. Ami pedig a hangsúlyos, nem alanyi használatú (határozói/elöljárós esetű) névmásokat illeti, ezek az olaszban (me, te, sé) a latin tárgyesetű/ablativusi (MĒ, TĒ, SĒ), a spanyolban (mí, ti, sí) az eredetileg részes esetű (MIHI, TIBI, SIBI) névmásokból származnak.

De vajon hogy lett a latin NŌS és VŌS (> sp. nos, vos ~ os) névmásokból az olaszban ci (ce) és vi (ve)? Ez már sokkal érdekesebb. Ha visszaemlékszünk, az újlatin nyelvekben a határozott névelők és a harmadik személyű személyes névmások latin mutató névmások különböző alakjaiból származnak, azok pedig szoros összefüggésben vannak a helyhatározószókkal (pl. a spanyol el ’a, az’, él ’ő’, illetve allí ’ott’, allá ’ott, oda’ is a latin ĬLLE ’az’ mutató névmás különféle alakjainak folytatása). Márpedig ha mutató névmásból lehet személyes névmás és helyhatározószó, akkor miért ne történhetne ez fordítva is, azaz miért ne lehetne helyhatározóból személyes névmás? Az olasz bebizonyította, hogy lehet. A ci/ce és a vi/ve természetesen nem a latin NŌS és VŌS, hanem az ECCE HIC vagy (összevonva) HICCE ’imitt’, ill. IBI ’ott’ folytói. Ugyanezeket ma is jelentik az olaszban, azonban a többes szám első és második személyű hangsúlytalan személyes névmás szerepét is betöltik, ti. ’imitt, ide’ > ’minket, nekünk’, ill. ’ott, oda’ > ’titeket, nektek’ – az ilyen jelentésátvitelt nem nehéz magyarázni.

Firenze, Toscana – ahol az irodalmi olasz nyelv született... (Forrás: Pixabay.com)

Ez talán azért alakulhatott így, hogy a hangsúlyos alanyi/határozói névmásokat meg lehessen különböztetni a nem alanyi hangsúlytalan igei használatúaktól, hiszen a latin NŌS/NŌBIS és VŌS/VŌBIS egyaránt a noi és voi alakokat eredményezte volna az olaszban, így az alanyi és tárgyas/részeshatározói használat között nem lett volna különbség. Jóllehet, e névmások alany- és a tárgyesete között a latinban és az óspanyolban (beleértve a részes esetet is) sem volt különbség, csupán a hangsúlyos vagy hangsúlytalan használat határozta meg a funkciójukat (vö. ósp. nós ’mi’ és vós ’ti’, illetve nos ’minket/nekünk’ és vos ’titeket/nektek’).

A spanyol ellenben úgy „oldotta meg” ezt a helyzetet, hogy a hangsúlyos (alanyi/határozói) használatú régi nós, vós névmásokat megtoldotta az otros/-as (< lat. acc. ALTEROS/-AS) ’a többiek’ jelentésű szócskával (így lett nosotros/-as, vosotros/-as), míg a hangsúlytalan (tárgyas/részes) használatban megmaradt a nos, ill. a régi vos gyengült alakja, az os. Ezzel viszont egy csapásra egy másik „probléma” is megoldódott: a régi udvarias (formális) nyelvhasználatban ugyanis a nós, vós névmásokat „fejedelmi többesként” egyes számban is használták (azaz a vos ma is él és virul számos közép- és dél-amerikai nyelvjárásban, de már csak egyes szám második személyű bizalmas névmásként), a nosotros/-as, vosotros/-as pedig egyértelműen megkülönbözteti a többes számú használatot az egyes számútól – sőt, még azt is jelöli, hogy férfi/vegyes vagy női társaságról van-e szó. (Bár léteznek ezeknek az olaszban is megfelelői: noialtri/-e, voialtri/-e, azonban ritkán használatosak és csak nyomatékosításra.)

Ennyi fért bele mára, arrivederci, nos vemos...

Honnan származik a spanyol bandurria?

Bandurria

Európában és Ázsiában már ősidők óta használnak különböző méretű és formájú, lanthoz hasonló húros pengetős hangszereket, amelyeket országonként sokféle eltérő elnevezéssel illetnek. Természetesen a spanyoloknak is megvan a maguk kis lantja, a bandurria vagy „spanyol pandura”, amely az egész országban elterjedt, de főleg a kasztíliai és aragóniai népzenében használatos. A kérdés azonban, hogy mennyire hozható összefüggésbe az elnevezés eredete a hangszer eredetével. Sajnos, mint sok hasonló kérdésben, tudományosan igazolható válasz erre sincs, csupán a tényeket és az eddigi elképzeléseket vehetjük figyelembe.

Ami teljesen biztosnak tűnik, az a szó eredete. A bandurria egy kései latin PANDŪRIUM alakon keresztül a klasszikus latin PANDŪRA szóra vezethető vissza, melyek forrása a görög πανδοῦρα [pandúra] ’háromhúrú hangszer’. A görög szó végső forrását ugyanakkor sokan egy sumer pan-tur alakból eredeztetik, amely szintén egy húros hangszer elnevezése lehetett – gyanús, hogy ez inkább csak városi legenda, mintsem a valóság, de ez a kérdés szempontjából számunkra nem is érdekes. Ugyancsak a latin PANDŪRA a végső forrása a mandolinnak (olasz mandolino, spanyol mandolina) is: az olasz mandolino a mandola kicsinyítő képzős alakja, amely egy, a mandolinnál nagyobb lantot jelölt; fejlődési sora: PANDŪRA > pandora > mandora > mandola (a [p] > [m] változás nem különös, de eléggé ritka az újlatin nyelvekben, viszont szinte rendszeres a baszkban).

Ha már tisztáztuk az elnevezés az eredetét, térjünk rá magára a hangszer eredetére. Mint a képen is látható, egy csepp alakú, hat dupla fémhúrral rendelkező lapos testű lantféleségről van szó, amely hasonló az olasz mandolinhoz. A legelterjedtebb elmélet szerint a háromhúrú görög pandurát a rómaiak terjesztették el Dél-Európában a 4. században, amely az idők során természetesen sok változáson ment át, kereszteződhetett különböző arab lantfélékkel is, és csak a 19. századra érte el jelenlegi formáját.

Ennek az elméletnek látszólag ellentmond, hogy a bandurria név csak a 16. században jelenik meg először a Spanyol Királyi Akadémia nyelvtörténeti szövegtára (CORDE) szerint. Az ellentmondás azért csak látszólagos, mert a szó viszonylag kései felbukkanása írott szövegekben egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hangszer előtte nem létezhetett – legfeljebb nem így nevezték, vagy egyszerűen nem került említésre. Ehhez fogódzót jelenthet, hogy a 14. század első feléből már datált egy mandurria alak, melynek etimológiája a DRAE szerint azonos ezzel a szóéval (és a mandolinéval is), így feltételezhető, hogy ugyanarra vagy hasonló hangszerre utalt. A másik látszólagos ellentmondás a húrok száma. A mai bandurriának 12 húrja van, ám a források szerint egészen a 18. századig csak három húrja volt, és csupán ebben a században fejlesztették tovább először öt dupla húrúra, majd kapott még egy dupla húrt, s így nyerte el mostani kialakítását. Vagyis azt is megállapíthatjuk, hogy eredetileg a húrok száma is megegyezne a görög-római panduráéval.

Reneszánsz lant (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Összességében elmondható tehát, hogy az elnevezés az olasz mandolinéval együtt egy igen régi görög-római hangszerre utal, azonban hozzá hasonló csak a 13. századi szövegekben jelenik meg először; így a hangszer pontos eredetéről csak elméletek léteznek, amelyek viszont mind az elnevezésekre támaszkodnak. Mindezek alapján természetesen nem kizárt, hogy a spanyol bandurria és az olasz mandola, mandolin hangszerek őse valóban a görög-római pandura volt, ám történelmi források hiányában erre nincs meggyőző bizonyíték.

De hogy ne csak beszéljünk róla, hanem halljuk is, hogy szól a bandurria (sőt, nem is egy), erre kiváló példa a híres Pepita Greus című pasodoble a Tuna Hispanoamericana zenekar előadásában.

S ha már lantokról beszélünk, adalékként nem maradhat említés nélkül, hogy az európai lant is a mai Spanyolország területéről terjedt el, ám ez esetben egyértelműnek tűnik, hogy a hangszer arab eredetű. Maga a lant szó végső forrása az arab al-‘ūd, amely egyszerűen annyit jelent, hogy ’a fa’. Ez hangátvetéssel laúd [laˈuð] alakban honosodott meg a spanyolban, ahonnan Laute formában került a németbe, majd ennek közvetítésével a magyarba.

Latin habēre, angol have, német haben

Az előző témában a spanyol és az olasz „közelmúltat” hasonlítottuk össze, amelyet a latin HABĒRE igéből származó haber, illetve avere igével, valamint a befejezett melléknévi igenévvel (participio) képeznek. Tudjuk azt is, hogy ez az ige eredetileg birtoklást fejez(ett) ki – az olasz avere máig használatos e jelentésben, a spanyol haber ma már nem (szerepét a tener vette át).

Azzal sem mondok semmi újat, hogy a germán nyelvekben is létezik egy rendkívül hasonló ige (például az angol to have és a német haben), amelyet szintén a birtoklás kifejezésére (pl. angol I have a horse, német Ich habe ein Pferd ’Van egy lovam’) és a „közelmúlt” képzésére használnak (pl. angol I have bought a horse, német Ich habe ein Pferd gekauft ’Vettem egy lovat’ – a német esetében még a szórend is azonos a latin Habeo caballum comparatum szerkezetével).

Ha két vagy több, nem feltétlenül közeli rokon (vagy egyáltalán nem rokon) nyelvben egy-egy szó nagyon hasonló, ráadásul még a jelentésük, funkciójuk is ugyanaz, akkor az ember hajlamos teljes meggyőződéssel azt hinni, hogy ez nem lehet a véletlen műve, vagyis az eredetük is azonos. Jelen esetünkben persze nyilvánvaló, hogy a spanyol haber, olasz avere, francia avoir és román avea ige forrása a latin HABĒRE, amiben senki sem kételkedne, de vajon mi a helyzet az angol to have és a német haben igékkel? Szintén latin – esetleg újlatin – átvételek lennének?

Habeo tres caballos albos...

Bizony, bármennyire is meglepő, itt csupán a véletlen igazán tökéletes művéről van szó! Bár lehetne éppenséggel az angolban és a németben is latin átvétel (ami az angol have alakban a [v] hangot illeti, a [b] > [v] változás teljesen általános a nyelvekben, tehát ez önmagában nem zárná ki, hogy latin vagy újlatin jövevényszó legyen), de fogadjuk el, hogy a nyelvtörténeti források alapján nem az. Ha kizártuk, hogy latin átvétel, akkor még mindig marad egy lehetőség, a szó közös indoeurópai eredete a latinban és a germán nyelvekben.

Igen ám, de ezzel van egy kis probléma. A germán nyelvek hangrendszerének egyik legfőbb sajátossága ugyanis, hogy az indoeurópai alapnyelvi zöngétlen zárhangok, a *k, *p, *t (a csillag kikövetkeztetett hangalakot jelöl) réshanggá váltak (pl. lat. PER és PRŌ, vö. angol for, német für; vagy latin CŎR, vö. angol heart, német herz stb.), a latinban viszont nem. Vagyis az angol have és a német haben szókezdő [h]-ja eleve nem származhat ugyanabból a forrásból, mint a latin H (amelyet a klasszikus korban már nem is ejtettek), hiszen a helyükön a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben *k hangnak kellett lennie. Az alapnyelvi *k hangot viszont a latin megőrizte, amiből az következik, hogy a(z) HABĒRE szintúgy nem származhat egy feltehetően *k- hanggal kezdődő alapnyelvi tőből.

Mi tehát az igazság? Az angol have és német haben az ősgermán *habjanan alakon keresztül egy indoeurópai *kap- ’megfog, elkap’ rekonstruált tőre vezethető vissza, amelynek folytatója a latinban a CAPERE (CAPIO) ’megfog’, ’befogad’, átvitt értelemben ’megért’ jelentésű ige – ebből a spanyol caber ’elfér, befér’ és az olasz capire ’megért’. A latin HABĒRE forrása viszont az indeurópai *gʰabʰ- ’fog, markol, tart’ tő, melynek folytatói az angol give és a német geben ’ad’.

A fenti két alapnyelvi tő hasonló jelentéséből adódóan nem meglepő, hogy voltak köztük átfedések is, az viszont tényleg csak véletlen egyezés, hogy a latinban és az ősgermánban éppen belőlük lett a birtoklást kifejező és a befejezett múlt idő képzésére használt ige is – legalábbis nem lehet ennek az ellenkezőjét bizonyítani. Habár egyes nyelvészeti források szerint a birtoklóige + befejezett melléknévi igenév konstrukció – mint múlt idő – a germán nyelvekben az újlatin nyelvek hatására jött létre, ez szintén nem bizonyítható (de természetesen nem is zárható ki). Nos, mint ismét láthattuk, a véletlen sokszor tényleg hihetetlen dolgokra képes!

A német fordításokért köszönet G. Eszternek.