Az olasz kiejtésről

Egy népszerű hírportál újságírója érdekes kérdéssel keresett meg. Olvasójuk az olaszországi Riminiben járt valamikor, ahol tiramisùt kért szép, irodalmi olasz kiejtéssel, majd nem kis meglepetésére az olasz felszolgálóhölgy magyaros [s]-sel nyugtázta rendelését. De ne szaladjunk ennyire előre, ezért itt most nem lövöm le a poént. Inkább ismerkedjünk meg közelebbről az olasz kiejtéssel!

Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy Olaszország területén rengeteg újlatin nyelvváltozatot beszélnek: ezek szélsőséges esetben nem is lennének kölcsönösen érthetőek az „irodalmi” vagy „sztenderd” olasz ismerete nélkül. Bár maguk az olaszok többsége is csupán „olasz nyelvjárások”-nak tartja őket, valójában – szigorúan nyelvtörténeti alapon nézve – nem a tulajdonképpeni olasz változatai, hanem a beszélt latinból önállóan fejlődött újlatin nyelvek/dialektusok, ahogy például Spanyolországban a katalán, a galiciai vagy az aragóniai. (Sőt, mint korábban már írtam, az Észak-Olaszországban beszélt változatok még csak nem is a legközelebbi rokonai az olasznak, hanem már átmenetet képeznek a francia nyelvjárások felé.) Az „olasz nyelvjárások” között tehát akkora különbségek is lehetnek akár, mint a sztenderd spanyol és a sztenderd olasz között.

Róma, Colosseum (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Természetesen magának a tulajdonképpeni olasznak – amelyet egy középkori toscanai nyelvjárásból, a firenzeiből alakítottak ki – is vannak regionális változatai, amelyekre a fent említett újlatin nyelvváltozatok hatottak. Ebben a cikkben a sztenderd olasz kiejtést ismertetem, kitérve szükség esetén a regionális különbségekre is.

A magánhangzók

Az irodalmi olaszban hangsúlyos helyzetben hét ([a], [e], [ɛ], [i], [o], [ɔ], [u]), hangsúlytalan helyzetben öt ([a], [e], [i], [o], [u]) magánhangzót találunk. (De vannak olyan nyelvváltozatok is, például a délolasz nyelvjárások, amelyekben hangsúlytalan szótagban csak [a], [i], [u], illetve egy elmosódott [ö]-szerű magánhangzó fordulhat elő). Hangsúlyos helyzetben az e és az o kétféle változatban jelenik meg a konzervatívabb nyelvjárásokban: az [e] (írásban, hangsúlyjelöléssel é) a magyar zárt [e]-nek (pl. sé ’magát’), az [ɛ] pedig a sztenderd magyar [e]-nek (írásban, hangsúlyjelöléssel è, pl. tè ’tea’) felel meg; hasonlóképpen az o is lehet zárt [o] (pl. molto ’sok’), és a magyar [a] felé közelítő nyílt [ɔ] (írásban, hangsúlyjelöléssel ò, pl. però ’azonban, de’).

Mindazonáltal, a beszélt olaszban az [e] és [ɛ], illetve az [o] és [ɔ] magánhangzók megkülönböztetése területfüggő, és a gyakorlatban csak nagyon ritkán van jelentésmegkülönböztető szerepük (lásd pl. botte: 🔈⁠[botte] ’hordó’ és 🔈⁠[bɔtte] ’ütések’) a szövegkörnyezetnek köszönhetően – tehát nem követünk el súlyos hibát, ha nem tudjuk, melyik szóban kell a nyílt vagy a zárt magánhangzót ejteni. Fontos viszont, hogy a szó végi -o mindig nyílt és rövid, még ha hangsúlyos is (lásd alább!).

Az [i] és az [u], akárcsak a spanyolban, hangsúlytalanul kettőshangzót alkothat a mellette álló magánhangzóval (pl. dieci [di̯ɛcsi] ’tíz’, fuoco [fu̯ɔko] ’tűz’, sei [sɛi̯] ’hat’ stb.), illetve magánhangzók között az i a [j] hangot jelöli. Sajnos, mivel a helyesírás – a spanyollal ellentétben – nem jelöli, nem állapítható meg a leírt alakból, hogy egy magánhangzó melletti [i] vagy [u] mikor hangsúlyos, azaz mikor kell külön szótagban ejteni. Így például az enciclopedia ’lexikon’ szóban az olasz hangsúly a második [i]-re esik: [encsiklopedía], a spanyolban viszont a második [e]-re: [ensziklopédi̯a]; az olasz allegria, spanyol alegría ’vidámság’ szavakban pedig egyaránt az [i]-re.

Nápolyi, egy „délolasz nyelvjárás” – ez már nem sztenderd olasz...
A hangsúlyos magánhangzók az olaszban – a spanyollal ellentétben – hosszúak, főleg nyílt szótagban, kivétel a véghangsúlyos szavakban, ahol mindig rövidek. (A spanyolban éppen a véghangsúlyos szavak hangsúlyos magánhangzója nyúlik meg leginkább – kivétel az -l, -n végződés, amelyek előtt rövid.) A hangsúlyt írásban csak akkor jelölik az olaszban (az értelmező szótárak, tankönyvek kivételével, ahol mindig), ha az a szó végi magánhangzóra esik, a zárt [e]-t jelölő -é kivételével tompa (balra dőlő) ékezettel: canterò ’énekelni fogok’, felicità ’boldogság’, gioventù ’ifjúság’, sì ’igen’, caffè ’kávé’, perché ’miért, mert’ stb.

A mássalhangzók

Az olasz mássalhangzók kiejtése nem okoz problémát, hiszen minden hangnak van magyar megfelelője. A legtöbb betűt – b, d, f, l, m, n, p, r, t, v – ugyanúgy olvassuk, mint magyarul. Idegen szavak kivételével az olaszban nincs k, j, w, x, y. A néma h önállóan csak az avere ’neki van’ néhány alakjában (ho, hai, ha, hanno) található meg (megkülönböztetésül írásban az o ’vagy’, ai [a elöljáró + i többes számú hímnemű névelő], a [elöljáró] és anno ’év’ szavaktól), egyébként csak a che [ke], chi [ki] és ghe [ge], ghi [gi] csoportokban fordul elő annak jelzésére, hogy a c [k] és nem [cs], a g [g] és nem [dzs] hangértékkel ejtendőek.

A magyartól eltérő olvasatú betűk és betűkapcsolatok az alábbiak (az átírásban a hangsúlyt – a nyílt [e] és [o] esetén balra dőlő – ékezettel jelölöm):

• c – e, i előtt magyar [cs], máskor [k]. A ci csoportban az i nem hangzik, ha hangsúlytalan és magánhangzó követi: ilyenkor csak arra szolgál, hogy a c-t [cs] hangértékkel olvassák. Amennyiben [e], [i] előtt a [k] hangértéket akarják jelölni, egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: certo [csèrto] ’persze’, cintola [csíntola] ’derék’, casa [káza ~ kásza] ’ház’, ciao [csáo] ’szia’, cielo [csèlo] ’ég’, che [ke] ’(a)mi, aki, amely, hogy stb.’, chi ’[ki] (a)ki’. A közép- és délolasz nyelvjárásokban a [cs] hang magánhangzók között [s]-sé egyszerűsödhet, így például a dice [dícse] ’mondja’ ezeken a helyeken [díse].
• g – e, i előtt [dzs], máskor [g]. A gi csoportban a hangsúlytalan i nem hangzik, ha utána magánhangzó áll, csak az a szerepe, hogy a g-t [dzs]-nek ejtsék. A [g] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: gente [dzsènte] ’emberek’, giro [dzsíro] ’fordulat’, gusto [gúszto] ’ízlés’, giusto [dzsúszto] ’igazságos’, lunghissimo [lungísszimo] ’nagyon hosszú’.
• gli – ejtése [llʲi] (jésített [l]-lel), azonban magánhangzó előtt a [llʲ] hangot jelöli, ha az i hangsúlytalan: gli [lʲi] (névelő), famiglia [famíllʲa] ’család’. A [llʲ] (IPA: [ʎʎ]) hang bizonyos nyelvjárásokban eltűnőben van, helyette egyszerű [jj]-t ejtenek, akárcsak a spanyolban.
• gn – magyar [nny]: bagno [bánnyo] ’fürdő(szoba)’, Spagna [szpánnya] ’Spanyolország’.
• qu – [kw] (a [w] nagyon rövid [u]-nak felel meg, de sosem [v]): quando [kwándo] ’(a)mikor’, questo [kwészto] ’ez’, qui [kwi] ’itt’. (Az olaszban tehát a qu mindig [kw]-t jelöl, és nem [k]-t, ahogy a spanyolban.)
• s – magyar [sz], magánhangzók között [sz] vagy [z]. Az utóbbi nyelvjárásfüggő: valahol mindig [sz], valahol mindig [z], az irodalmi olaszban pedig szava válogatja, hogy [sz] vagy [z] (ez a különbség azonban csak nagyon ritkán fonémikus); az -ss- viszont mindig [ssz]. Sok olasz nyelvjárásban – leginkább északon – a nyelv hegyével képzik, ahogy a sztenderd európai spanyolban, vagyis hangzása a magyar [s]-ére is emlékeztet valamennyire. Például, ha Riminiben tiramisùt kérünk, ezt könnyen hallhatjuk a helybéliektől [tiramisú]-nak – valójában mégsem egészen magyar [s]-t ejtenek, de ahhoz (is) közel van. (A tiramisù jelentése egyébként ’dobj fel engem’, a tirare ’dob’, a mi, me ’engem’ és a sù ’fel, fenn’ szavakból – állítólag a koffeintartalma miatt kapta ezt a nevet.) Zöngés mássalhangzó előtt viszont mindig [z]: sbaglio [zbállʲo] ’hiba, tévedés’.
• sc – e, i előtt magyar [ss] (az [sz]+[cs] összeolvadásával), máskor [szk]. A sci csoport, amennyiben az i hangsúlytalan és magánhangzó követi, szintén [ss]-nek hangzik (tehát az i néma). A [szk] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: pesce [pésse] ’hal’, piscina [pissína] ’medence’, disco [díszko] ’lemez’, lasciare [lassáre] ’hagy’, dischi [díszki] ’lemezek’.
• z – magyar [c], ritkábban [dz]: zio [cío ~ dzío] ’nagybácsi’, grazie [gráccie] ’köszönöm’, mezzo [mèdzo] ’közép(ső)’, pizza [pícca] (tehát nem *[pidza], ahogy magyarul ejtjük!), speranza [szperánca] ’remény’. (Magánhangzók között a [c]~[dz] mindig hosszú – akkor is, ha az írott alakban csak egy z szerepel.)

A mássalhangzók az olaszban is lehetnek hosszúak (gemináták), és a helyesírás ezt ugyanúgy a betű megkettőzésével jelöli, ahogy a magyarban: anno [ánno] ’év’, latte [látte] ’tej’, leggere [lèddzsere] ’olvas’. A betűkapcsolattal jelölt mássalhangzók (ld. az ábrán) esetében a magyarhoz hasonlóan csak az első betűt kettőzik: gnocchi [nnyòkki] ’nokedli’, braccio [bráccso] ’kar’, viaggio [vi̯áddzso] ’utazás’. Kivételes a [kkw] csoport, melynek jelölése írásban nem *-qqu-, hanem -cqu-: acqua [ákkwa] ’víz’.

A nyelvtanulóknak legtöbb gondot okozó olasz mássalhangzók (Forrás: El Mexicano)

Néhány mássalhangzó csak hosszú lehet magánhangzók között (szó elején is): ilyen a [dz] és [cc] (z, -zz-), a [llʲ] (gli), a [nny] (gn) és a [ss] (sce, sci). Fontos különbség azonban, hogy az olaszban mássalhangzó előtt is megjelenhet hosszú mássalhangzó: például a quattro ’négy’ kiejtése [kwáttro] és nem *[kwátro] (ez a magyarban nem lehetséges: pl. a tettre [tetre] és a hatra szót is egy [t]-vel ejtjük).

Sajátos jelenség továbbá az olaszban, hogy bizonyos szavak után a szókezdő mássalhangzót hosszan ejtik. Ennek általában történeti oka van (de nem mindig). A latinban ugyanis sok szó mássalhangzóra végződött, amelyet nem ejtettek ki tisztán a beszédben, hanem inkább „hasonult” a következő szó kezdő mássalhangzójához, megnyújtva azt (pl. EST VERUM > È vero [èvvéro] ’Valóban’). Az összetett szavakban ez írásban is megjelenik (pl. evviva! ’hajrá!, éljen!’ < ET VIVAT ’és éljen’).

A hangsúly

Az olasz szavak hangsúlya leggyakrabban az utolsó három szótag valamelyikére esik (ahogy a spanyolban is), de ritkábban, főleg igealakokban, eshet a szó végétől számított negyedik szótagra is (pl. abitano [ábitano] ’laknak’).

Mivel a hangsúlyt a mai olasz helyesírás csak akkor jelöli, ha a szó végi magánhangzóra esik (az olaszban egyébként az il névelő, a con, in, per elöljárószók, illetve a mássalhangzóra végződő idegen szavak kivételével minden szó csak magánhangzóra végződhet), a szavak helyes hangsúlyozását sajnos külön meg kell tanulni. Az igényesebb szótárak azonban jelzik a hangsúly helyét, és a hangsúlyos magánhangzó nyíltságát is (à, è, é, í, ò, ó, ú).

Befejezésül, az alábbi videón egy olasz tanár magyarázza az olasz ábécét és egyes mássalhangzók eltérő ejtését és írásmódját spanyol anyanyelvűeknek.

Olasz ábécé spanyoloknak – „Non è [bu], [bi], no! [vu] o [vi]...”
Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

Érdekes olasz specialitás: a kurvatészta!

Figyelmeztetés! Ebben a cikkben nem szalonképes szavak is szerepelnek!

Pasta puttanesca (Forrás: Mediterrasian.com)

Nem gondoltam volna, hogy a gasztronómia irányába is el fogok kanyarodni a blogon (annál is inkább, mert én és a konyha, az kettő – az és-sel együtt három), de ezt nem hagyhattam ki. Először nem igazán akartam hinni a szememnek – és főleg a nyelvérzékemnek –, amikor egy mediterrán recepteket tartalmazó oldalon a következőt találtam: pasta puttanesca. Gondoltam, olaszul talán mást jelenthet a putta, mint spanyolul a puta. De kiderült, hogy mégsem tévedtem, ezt nem lehet másképpen fordítani, mint úgy, hogy ’kurvatészta’. Mivel nagyon kíváncsi természetű vagyok, rögtön elkezdtem kutatni, honnan is eredhet ez az elnevezés.

Mindenekelőtt nézzük meg, hogy egyáltalán honnan eredhet maga a puta/putta. Az etimológiai források szerint eredete bizonytalan, de valószínűleg egy beszélt latin PŪTTU(M), -A ’kisfiú/-lány, gyerek’ alakból származik (ugyaninnen a spanyol puto ’buzi’ is); ez minden bizonnyal a klasszikus latin PUTUS, -A népies megfelelője volt, amely pedig a PUER ’gyermek’ szócsaládból ered. Innen már könnyen kitalálható, hogy hogyan alakulhatott ki a latin ’kislány’ mai jelentése a spanyolban és az olaszban.

De vajon mit tett szegény tészta, amiért ezt a nevet kapta? Ennek eredete már korántsem annyira világos, de az talán biztos, hogy Nápolyból ered. A legelterjedtebb feltételezés szerint a nápolyi spanyol negyedben lévő örömlányok ezzel kínálták klienseiket, mivel kurvaegyszerű volt elkészíteni. Szerintem egészen hihető. De ne is menjünk bele a részletekbe, lássuk inkább a receptet! (Az angol nyelvű recept fordításáért hálás köszönet Annie-nek!)

Hozzávalók:

• 3 evőkanál extraszűz olívaolaj (hm, érdekesen kezdődik!);
• 1 vöröshagyma apróra vágva;
• 2 gerezd fokhagyma apróra vágva (ez egy büdös kurva lesz, úgy látszik...);
• 4 szardellafilé feldarabolva;
• 1 kicsi piros chili kimagozva és apróra vágva;
• 2 teáskanál kapribogyó leöblítve és megszárítva;
• 8 fekete olajbogyó négybe vágva;
• 420 g dobozos paradicsom feldarabolva;
• Fél teáskanál tengeri só;
• Fél teáskanál frissen őrölt feketebors;
• 1 evőkanál apróra vágott friss petrezselyem;
• 200 g spagetti.

Elkészítése:

• Melegíts fel 2 evőkanál olívaolajat közepesen, és 6 percig párold benne a vöröshagymát, néha megkeverve. Tedd bele a fokhagymát és a szardellát, és főzd egy percig, kevergetve, hogy a halfilé szétessen. Tedd bele a chilit, kapribogyót, olajbogyót, paradicsomot, sót és borsot, és forrald fel. Tedd takarékra, és lefedetlenül párold 10 percig, időnként megkevergetve. Amíg a szósz párolódik, főzd ki a tésztát, csöpögtesd le, tedd a szószt egy edénybe, majd rá a tésztát, petrezselymet és a maradék evőkanál olívaolajat, és óvatosan keverd össze.
• Opcionálisan a főzés végén tehetsz a szószba átmelegedni 180 g konzervtonhalat (lecsöpögtetve, lepucolva).

Hát, biztos kurvafinom. ;-) Jó étvágyat hozzá!

¡Buen apetito! / Buon apetito!

Északolasz: nyelvhíd Franciaország felé

Előző bejegyzésemben a nyelv vs. nyelvjárás kérdését fejtettem ki, ahol már példaként érintettem az észak-olaszországi nyelvi helyzetet. Mielőtt belemennék mélyebben a témába, röviden ismertetném az olaszországi nyelvjárások felosztását, amely a romanisztikának talán a legérdekesebb és legbonyolultabb területe, hiszen csak a főbb nyelvjárásokat tekintve Olaszországban több mint 100 nyelvjárást és mintegy tucatnyi regionális nyelvet beszélnek.

Az Itáliában beszélt újlatin nyelvjárások négy fő csoportra oszthatóak: északi, középső, déli, valamint extrém déli; az utóbbi három nyelv(járás)csoport tagjai közelebbi rokonságban állnak egymással, mint az északiakkal. Ezeken kívül még két, jól elkülöníthető újlatin nyelvet beszélnek Olaszországban: északon a galloromán nyelvek rétoromán csoportjába tartozó friulit, valamint a Szardínia szigetén beszélt, két fő nyelvjáráscsoportra, és azokon belül szintén sok nyelvjárásra tagolódó szárd nyelvet.

Velence (Forrás: Pixabay.com)

Térjünk rá az északi nyelvjáráscsoportra. Miért is érdekes ez? Az újlatin nyelveket hang- és alaktani szempontból két fő csoportba (ágba) sorolják: keletibe (hagyományosan idetartoznának Olaszország középső és déli nyelvjárásai, az irodalmi olaszt beleértve, valamint a román és nyelvjárásai) és nyugatiba (hagyományosan idetartozna az előzőekben felsoroltak kivételével az összes többi újlatin nyelv). A két legfontosabb kritérium, amely alapján a besorolás történik: a magánhangzók közötti eredetileg zöngétlen zárhangok [p, t, k] viselkedése (keleten megmaradnak, nyugaton zöngésülnek vagy kiesnek), illetve a többes szám képzése (keleten flektáló jellegű -e, -i, nyugaton agglutináló -s).

A két ág közötti választóvonal az észak-olaszországi La Spezia – Rimini városokat összekötő képzeletbeli egyenes, amelytől északra és nyugatra a nyugati, délre és keletre pedig a keleti újlatin nyelveket beszélik. A valós helyzet azonban kissé bonyolultabb. A modernebb besorolás szerint ugyanis az olaszországi középső és déli nyelvjárások inkább átmenetet alkotnak a keleti és a nyugati ág között, így valójában a keleti ágat egyedül az irodalmi román nyelv (dákromán), illetve hagyományosan csak román nyelvjárásoknak számító aromun, megleneromán és isztroromán nyelvek alkotnák.

Mint a fenti bekezdésből kiderül, amit sokszor a szakkönyvek is csak „északolasz nyelvjárások”-ként emlegetnek, valójában távolabbi rokonságban állnak a középső, toscanai nyelvjáráson alapuló irodalmi olasz nyelvvel, mint a délolasz nyelvjárások és maga a román nyelv. Az északolasz nyelv, vagy modernebb, szakszerűbb megnevezéssel galloitáliai nyelvek tehát már a nyugati újlatin nyelvek galloromán csoportjába tartozó, egymással közeli rokonságban álló nyelvváltozatok, amelyek mintegy átmenetet képeznek az olasz és a francia között. A galloitáliai elnevezés onnan ered, hogy az érintett területen a római hódítások előtt kelták (gallok) éltek, akárcsak a mai Franciország területén, s bizonyos kutatók szerint az ő nyelvük hatásával magyarázható a nyugati újlatin nyelvekben a magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok gyengülése (mára ez az elmélet elavulttá vált).

A milánói dóm, a város jelképes gótikus katedrálisa Lombardiában (Forrás: Pixabay.com)

A galloitáliai vagy északolasz nyelvek főbb jellemzői:

• a szóvégi magánhangzók lekopása az -a kivételével;
• a latin cl-, gl-, pl-, bl-, fl- szókezdő csoportok palatalizációja, lágyulása (pl. lat. CLAMĀRE > velencei ciamar [cs-]);
• a zöngétlen zárhangok [p; t; k] zöngésülése magánhangzók közötti helyzetben: [b > v; d; g];
• a többes számot – olasz hatására – magánhangzóval (-i, -e), illetve a szóvégi mássalhangzó megváltoztatásával képzik;
• hangsúlytalan személyes névmások használata akkor is, ha van a mondatban kifejezett alany (pl. ol. L’amico viene ’A barát jön’, velencei: L’amigo el vien ’A barát ő jön’).

A legfontosabb galloitáliai nyelvek: az emilián-romanyol (emiliàn-rumagnòl) két fő nyelvjáráscsoporttal; a ligur (líguru, la lengua ligure); a lombard (el lumbard/lumbaart; la lengua lumbarda), amely keleti és nyugati nyelvjáráscsoportra tagolódik (valójában ezeket két külön nyelvnek is lehetne tekinteni); a piemonti (piemontèis, la lenga piemontèisa), valamint a velencei (la léngua vèneta), bár utóbbit néhányan ma már inkább az olasz közelebbi rokonának tekintik és nem sorolják a galloitáliai csoportba.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy ezek a nyelvek, bár beszélőik sokszor csak „olasz nyelvjárások”-nak tekintik őket, valójában a franciával állnak közelebbi rokonságban. Mintaként álljon itt egy költemény lombard nyelven, milánói nyelvjárásban:

Chi tròpp e chi minga

Even staa licenziaa da on cavalier
el dì inanz duu staffer,
et quidem tucc duu e tutt a on bott.
El dì adree el camarer el ghe n’esebì inscambi sett o vott.
« Bon! – respondè el patron – Insci, a vista de nas,
fee vegnì innanz quij duu
che sien pù al cas segond la mia intenzion ».
De fatt subet entrènn,
sfrísand el sœul coi reverenz che fenn.
Al primm che intrè el ghe diss: « Savii servì? »
E quell: « Lustrissem, sì ».
« Savii fa on compliment? »
« Ch’el se figura! Savaroo fall sigura »
« E per portà imbassad? »
« Magara anch a parola per parola!
No me cala espression nè bona tolla
e foo prest a girà per i contrad ».
« E, se l’occorres mò, farissev de mangià
in mancanza del cœugh? »
« E perchè no?
Sien past froll o sfojad, supp, pastizz e pitanz de tucc i sort,
poss dì che l’è el me fort ».
« E sorbett e gelaa savarissev fa anch quij? »
« Oh manco maa ».
« Bravo! E, quand in campagna fudess senza
el barbee, el perrucchee? »
« Ghe sont mì a l’occorrenza;
e, al besogn, foo anch el sart e el caroccee.
Ai curt, el me pò mett a less e a rost, nol restarà imperfett;
e, segond el salari, ghe faroo anch de agent, de secretari!… »
« N’hoo a car »
– bassand el coo el repiè el patron –
« tucc sti vertù! Fermev pur in cà mia che i provaroo!… »
Voltaa pœu a l’olter, el ghe diss: « E vu? »
« Quand el vœubbia ess content de la mia servitù
– respondè l’olter – no faroo nient;
giacchè el me camerada el fa tutt coss,
a mì resta tant manch;
e foo el me cunt, che poss
ess de guardia settaa su on cassabanch!… »

Aki kíváncsi, miről szól a költemény, itt találja a magyar és spanyol nyelvű fordítást is (az olasz nyelvű fordítás alapján, amiért köszönet Giampaolo Salvi professzornak).