Miért van fordított írásjel a spanyol mondatok elején?

A spanyol írás két különlegessége közül már volt szó az Ñ, ñ betűről, amely lényegében egy nagyon régi, középkori latin rövidítési hagyomány egyedüli túlélője (hasonlóan a portugálban használt ã, õ betűkhöz), és azóta már nem is csak a spanyolban, hanem több, kevésbé ismert nyelvben is használják. Ezzel szemben a másik furcsaság, a mondat elejére biggyesztett „fejreállított” kérdőjel (¿) és felkiáltójel (¡) ma is kizárólag a spanyolra jellemző, és írástörténeti időben mérve nem túl régi fejlemény. Ráadásul nem is a hagyomány szülöttje, ahogy általában az írás fejlődése, amikor a régi gyakorlatot követi a helyesírás szabályozása (már ahol van ilyen), hanem egy tisztán íróasztalnál megfogant ötletről van szó.

A Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española – RAE) első helyesírási szabályzata, amely 1741-ben jelent meg Orthographía Española címmel, még említést sem tesz ilyesmiről. Tizenhárom évvel később, 1754-ben látott napvilágot az „új, javított és bővített” második kiadás, immár Ortografía de la Lengua Castellana címre keresztelve, amely először foglalkozik a nyitó írásjelek „szükségességével”:

21. Kérdésjel, melyet Kérdőjelnek is hívnak, egy pontból és fölötte egy fordított s-ből áll, ebben a formában (?). Ezt minden mondat vagy mondatrész után, amelyben kérdeztetik, ki kell tenni, pl. Quien me escucha? Como es esso? De ez nem mindig elégíti ki mindazt, ami szükséges; hiszen vannak hosszú mondatszakaszok, amelyekben nem elegendő az utolsó után tett kérdőjel ahhoz, hogy tökéletes értelemmel olvastassanak fel: hiányzik annak jelölése, hogyan megfelelő és pontos, hol kezdődik a kérdő hangszín, mely sajátos eséssel folytatódik a szakasz végéig.
22. A nehézség a jelzés megválasztásában állt; hiszen ugyanazokat alkalmazni erre, amelyek a hangsúlyok és egyebek jelzésére szolgálnak, félreértésekre adna okot, új jelzés kitalálása pedig kirívó lenne, és talán nem túl elfogadott. Ezért, hosszas vizsgálat után, az Akadémia úgy találta, felhasználható ugyanaz a kérdőjel, megfordítva kitéve ama szó elé, amelynél a kérdő hangszín elkezdődik [...]

– érvelnek a szerkesztők, majd ugyanerre tesznek utalást a szabályzat felkiáltójellel foglalkozó 23–24. pontjainál is (az eredeti szöveg itt megtekinthető). A helyesírás szabályozói tehát amiatt aggódtak, hogy a hosszú „körmondatok” felolvasásakor nem lesz eléggé egyértelmű az olvasó számára, hogy a kérdés vagy felkiáltás a mondat melyik részére, netán az egészre vonatkozik-e, és hogyan kellene azt „helyes intonációval” olvasni, ez indokolta – a páros idézőjelek és zárójelek mintájára – a nyitó kérdő- és felkiáltójelek bevezetését. S bár mindez a 18. század derekán történt, a nyitójelek használata csak jóval később terjedt el és vált gyakorlattá az írott szövegekben.

„Igazságot a nőknek!” felirat egy madridi tüntetésen, elején az inverz felkiáltójellel (Forrás: vozpopuli.com / EFE)

Mintegy két és fél évszázadot ugorva az időben, érdekességként említendő, hogy az 1999-es helyesírási szabályzat – a jelenleg érvényes 2010-es közvetlen elődje – a kérdő- és a felkiáltójel használatáról szóló részében már úgy fogalmaz,

A nyelvünkben mindig kötelező kitenni a nyitójelet, melyet nem kellene elhagyni más nyelvek helyesírási szokásainak utánzásából fakadóan, amelyekben csak a végjelet használják, mert egyéb nyelvtani jelekkel rendelkeznek az első pótlására.

Bár a kiadvány nem részletezi, hogy miféle „egyéb nyelvtani jelekre” gondoltak, amiért más nyelvekben nincs szükség nyitó kérdő- és felkiáltójelekre (szórend? segédszavak?), mindenesetre szellemes, hogy az egészet úgy tálalja, mintha erre a „problémára” egyedül a spanyol helyesírás szabályozói találtak volna „megoldást”, amikor ennek természetesnek kellene lennie más nyelveknél is. Egy viszont biztos és elvitathatatlan: az akadémiai újítás végül annyira sikeres lett, hogy a spanyol ajkúak ma már el sem tudnák képzelni az írást fejreállított kérdő- és felkiáltójelek nélkül – csakúgy, mint ñ nélkül...

Angol do, spanyol hacer – na ugye, hogy hasonlítanak!

Miközben álnyelvészek azon munkálkodnak, hogy szavak összehasonlítgatása alapján olyan nyelveket próbálnak egymással összehozni, amelyeknek az eddig ismert történelem során soha nem volt és nem is lehetett semmi közük egymáshoz, az igazi tudósok éppen olyan szavak alapján kutatják a valódi nyelvrokonságot, amelyek ma már egy nem hozzáértő számára egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ezekben a szavakban már csak a nyelvtörténészek látják meg a „hasonlóságot”.

A titok nyitja a rendszeres hangváltozások kimutatása. Sosem onnan derül ki két nyelv rokonsága, hogy a szavaik a mai állapotukban hasonlítanak egymásra (természetesen ez sem kizárt, ha nyelvtörténeti időben mérve nem olyan régen váltak el egymástól), hanem éppen onnan, hogy másképp változtak meg, ám e változások rendszert alkotnak és kölcsönösen megfeleltethetőek egymásnak. Tehát pl. ha egy alapnyelvi [p] hangból magánhangzók között [b] lett az egyik leánynyelvben, a másikban pedig [f], akkor ez az összes olyan szóra igaz lesz, amelyben a kiindulási nyelvben [p] volt magánhangzók között. Pontosan ez a rendszeres hangmegfeleltetés lényege, amelyet az áltudományos „kutatók” sosem vesznek figyelembe (ahogy azt sem, hogy több ezer év alatt teljesen megváltozik a szavak hangalakja, ami éppen kizárná azt, hogy két távoli nyelv feltételezetten azonos eredetű szavai ma is hasonlítsanak egymásra).

Valóban így hangzott az indoeurópai alapnyelv?
Nem véletlenül hoztam fel példának a címben a nyelvek egyik leggyakrabban használt igéje, a ’csinál’ angol és spanyol megfelelőjét. A do és az hacer persze egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, jól kiröhögnének, ha megpróbálnám megmagyarázni, hogy miért mégis; és ezen az sem segítene, ha tudjuk, hogy a spanyol hacer korábban (valamikor a 12. században) még [fʰadzer] volt. Ehhez ugyanis azt is tudni kell, hogy a latin f- (amelyről korántsem biztos, hogy tényleg olyan [f] volt, mint a magyarban, vagy inkább egy ajakréssel ejtett „fújásszerű” hang: [φ]) három különböző indoeurópai alapnyelvi hang, a *dʰ-, a *bʰ- és a *gʷʰ- folytatója (a csillag feltételezett, kikövetkeztetett hangot jelöl). A hangtanban úgy hívják őket, hogy zöngés hehezett zárhangok (az utolsó még ajakkerekített is). Az első kettő kiejtése olyasmi, mint a magyar adhat és dobhat szavakban, a harmadik meg kb. mint a népiesen mondott „lóughat” – mindhárom esetben csak az a különbség, hogy ezek az alapnyelvben egy-egy önálló hangnak számítottak, vagyis szótő elején is állhattak.

Az alapnyelvi zöngés hehezett zárhangok változásai az itáliai nyelvekben [Stuart-Smith, Jane (2004): Phonetics and Philology. Sound Change in Italic, Oxford, 223. & Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum, 81.] (Forrás: El Mexicano)

A fentiek alapján már az olvasó is ki tudja következtetni, hogy ha az angolban egy szó elején d-, a latinban pedig f- áll, akkor az indoeurópai alapnyelvi közös hang minden bizonnyal a *dʰ- lehetett (de legalábbis ez sokkal valószínűbb forgatókönyv, mint a *bʰ- vagy a *gʷʰ-, amely elég nehezen válhatna d-vé). S valóban, az összehasonlító nyelvtudomány azt mondja, a ’csinál’ alapnyelvi töve *dʰeh- lehetett (melynek végén a -h egyezményes jelölés egy közelebbről nem meghatározott torokhangra, amely a legtöbb mai nyelvből eltűnt, de a mellette lévő magánhangzó hangszínét megváltoztathatta). Persze egyetlen nyelv nem lenne elég erős bizonyíték ahhoz, hogy ezt készpénznek vegyük, hogy így volt. De szerencsére segítségünkre jönnek a szláv nyelvek, melyek ősében [dʲel-] volt a tő – bár van olyan mai szláv nyelv, amelyben nem ezt használják arra, hogy ’csinál’ – és ez máris megerősíti a feltételezést...

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ser casado vagy estar casado?

Ugye párszor már szó volt arról, hogy a tankönyvek által megidealizált különbség a ser és az estar között a gyakorlatban nem igazán működik – és egyáltalán, maga a nyelv sem logikus szabályok alapján működik, azokat csak mi próbáljuk utólagosan belelátni; ám valójában csupán kifejezésekből áll, amelyeket egyedül a szokás és a hasonlóság (analógia) alakít.

¿Están casados? – Házasok? (A kép forrása: Pixabay.com, CC0)

Az „állandó” (inherens, natív) és a szerzett tulajdonság (állapot, eredmény) közti különbség ugyanis legalább annyira nem egyértelmű sok esetben, mint az, hogy mi a szép és mi a csúnya, vagy ahogy szokták mondani, kinek a pap, kinek a papné. Erre néhány példát biztosan mindenki ismer, pl. ser sincero – mitől lenne „állandó tulajdonság” az, hogy valaki ’őszinte’? Annyira állandó ez, mint amennyire nem, vagyis egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ezzel a melléknévvel a ser ige használatos (és így tovább). Sok melléknévvel mindkét ige használható, eltérő jelentéssel vagy árnyalattal, de jelen esetben nem egészen erről van szó.

Térjünk hát a tárgyra. Ha azt akarom mondani, hogy ’házas vagyok’, akkor az soy casado vagy estoy casado. Mitől függ, hogy melyik? Nyelvjárástól. És pont. Valahol így használják, valahol meg úgy, és kész. (Spanyolországban jellemzően estar-ral, Latin-Amerikában inkább ser-rel, bár a valós kép nyilván ennél azért változatosabb.) Ha nagyon meg akarjuk idealizálni az ingadozás okát, ráfoghatjuk, hogy ahol ser-rel mondják, ott úgy tekintik, mintha a casado, -da főnév lenne (’házas ember’), míg máshol, akik estar-ral használják, egyfajta állapotként értelmezik. De ez már csak a magyarázkodás...

Spanyol igék rendhagyó vagy kettős participiummal

A participio, pontosabban participio pasado vagy pasivo, magyarul befejezett („múlt idejű”) vagy szenvedő melléknévi igenév, az igének az a személytelen és passzív alakja, amely a cselekvés vagy történés befejezettségét, illetve elszenvedését („elszenvedettségét”) jelöli, és a mondatban általában valamilyen melléknévi (vagy határozói) szerepet lát el.

A spanyolban a szabályos participio képzése a főnévi igenév -ar (1.), -er (2.) vagy -ir (3. ragozás) végződésének „leválasztása” után 1. ragozású igénél az -ado, 2. és 3. ragozásúnál pedig az -ido végződés „hozzáadásával” történik (az -ado végződés d-je Spanyolországban és a karibi nyelvjárásokban csak a választékos beszédben hangzik). (Ez persze nem azt jelenti, hogy minden -do végződésű melléknév participio lenne: pl. atigrado, -da ’cirmos, tigriscsíkos’ – nincs *atigrar ige!)

Montañas cubiertas de nieve – Hóval borított hegyek (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A „múlt idejű” melléknévi igenév formailag az egyetlen szenvedő igealak, amely a latinból fennmaradt, és jelentősége abban rejlik, hogy az összetett igeidők, a szenvedő szerkezetek, valamint számos egyéb, eredményt, állapotot kifejező igei körülírás képzésének fontos résztvevője.

Mintegy tucat spanyol igének – valamint igekötős származékaiknak – azonban nem szabályos a melléknévi igeneve. Ezek részben egyébként is rendhagyó igék (azaz a ragozásokban is mutatnak szabálytalanságokat), de van néhány, amelynek kizárólag a participiója rendhagyó, egyebekben viszont teljesen szabályos ragozású ige. (És persze előfordul ennek ellenkezője is, amikor egy erősen rendhagyó igének a participiója szabályos – sőt, a sors fintora, hogy épp a legrendhagyóbb igék, mint a ser, haber, ir stb. ilyenek!) A rendhagyó melléknévi igenév általában közvetlenül a latin alak folytatója vagy átvétele, nem pedig a szabályos minta alapján jött létre. Az alábbi táblázatban azokat az igéket gyűjtöttük össze, amelyeknek csak szabálytalan melléknévi igenevük van.

Kattints a nagyobb méretért! (Forrás: El Mexicano)

Van néhány olyan ige is, amely két befejezett melléknévi igenévvel rendelkezik: egy szabályossal és egy rendhagyóval. Itt érdemes kitérni arra, hogy bár a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) normatív referenciaszótára (DRAE) sokkal több igénél szerepeltet szabályos és rendhagyó alakot is, a legtöbb esetben az utóbbit csak nyelvtörténeti okokból tekintik participiumnak (mert a latin vagy a régi spanyol melléknévi igenévi alakból származik), ám valójában, használatukat tekintve ezek csak melléknevek. Így mindössze az alábbi öt igének van valóban két szenvedő melléknévi igeneve.

Kattints a nagyobb méretért! (Forrás: El Mexicano / NGLE)

Hogyan lehet megkülönböztetni az igazi participiót az annak tűnő sima melléknévtől? Nos, mint a nevében is benne van, a melléknévi igenév igei szerepben is állhat, azaz részt vehet az haber-rel képzett összetett igeidőkben és a szenvedő szerkezetekben: pl. Han elegido/electo al nuevo presidente ’Megválasztották az új elnököt’ → El nuevo presidente fue elegido/electo ’Az új elnök meg lett választva’. Amennyiben viszont ez nem lehetséges, nem beszélhetünk valódi participiumról, csupán melléknévről: pl. a bendecir ’(meg)áld’ ige két „participiója” a DRAE szerint a bendecido és a bendito, mégsem mondja azt senki, hogy pl. Dios *ha bendito al pueblo, tehát ez ma már nem melléknévi igenév. (Ugyanitt megjegyzendő, hogy a bendito sea és hasonló kifejezésekben szintén nem igazi participio van, ami onnan látszik, hogy más melléknévvel is felcserélhető, pl. dichoso sea.)

Felhasznált források

• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23. kiadás (online) [DRAE]
• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española, 4.12j–l [NGLE]

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

De miért Mexico City?

Időnként előjön belőlem a nyelvművelő, leginkább akkor, amikor tök feleslegesen használnak a médiában idegen szavakat arra, amire van mindenki által ismert és már jól megszokott magyar kifejezés. Hogy miért? Mert véleményem szerint ez kirekesztő azokkal szemben, akik pl. nem tudnak angolul és ezért nem értik, vagy legalábbis külön utánajárást igényel, hogy miről is szól a szöveg.

Itt azért nem teljesen ez a helyzet, de szintén megér egy véleménycikket. Nem tudom, hogy ez mindig így volt-e vagy csak mostanában terjedt el, de valahogy egyre több magyar cikkben olvasni, hogy Mexico City, amikor Mexikó fővárosának van magyar neve is: Mexikóváros. Persze annak, aki eddig sem tudta, mi Mexikó fővárosa, teljesen mindegy; aki pedig tudta, így is tudni fogja, melyik városról van szó, nem is ez a kérdés.

Szépművészeti Palota (Palacio de Bellas Artes) „Mexico City”-ben (Forrás: Pixabay.com)

Csupán az, hogy miért kell angolul nevezni, amikor 1) az országnak nem az angol, hanem a spanyol a (de facto) hivatalos nyelve, spanyolul pedig Ciudad de México, vagy ahogy a helyiek nevezik egymás közt, D. F. (annyi mint Distrito Federal, ’Szövetségi Körzet’, a várost magában foglaló közigazgatási terület elnevezése 2016-ig); 2) más világvárost, pl. Moszkvát sem írjuk egy magyar cikkben Moscow-nak vagy Pekinget Beijing-nek.

Tény, hogy nagyon menőnek hangzik a Mexico City a Mexikóváros helyett (nem is beszélve a Ciudad de México-ról, amelyről talán fogalma sem lenne az újságírónak, hogy kell egyáltalán kimondani), csak éppen semmi sem indokolná ezt egy magyar nyelvű hírforrásban. Ez ugyanolyan igénytelenség, mint sok más, ami egyre inkább jellemzi az elektronikus sajtót...

A szebb és a legszebb

Spanyolul tanuló ismerősöm fordult hozzám azzal a kérdéssel, hogy a spanyol mégis hogyan tesz különbséget aközött, hogy két (vagy több) dolog közül valamelyik „a szebb”, illetve „a legszebb”. Hát, tulajdonképpen sehogy, de ne szaladjunk ennyire előre! Nézzük meg, mi a „probléma” gyökere, és hogy a gyakorlatban valóban okozhat-e ez félreértést.

A spanyol melléknevek fokozásáról szóló cikkből már tudhatjuk, hogy a melléknév összehasonlító középfokát (grado comparativo) szószerkezettel, a más (< régi maes < lat. MĂGĬS) ’inkább, többé’ és a menos (< lat. MĬNŬS) ’kevésbé’ segédszavakkal képzik. Az is világos, hogy az összehasonlító felsőfok (superlativo relativo) ettől csak annyiban különbözik, hogy „határozott”, vagyis szerepel előtte egy határozott névelő. Tehát pl. Esta manzana es más bella que aquella ’Ez az alma szebb, mint az ott’, illetve Esa manzana es la más bella ’Az az alma (ott nálad) a legszebb’. (Figyelmeztetés! A példamondatok fiktívek, a valóságban ritkán jutna eszébe bárkinek is ilyesmit mondani.)

Melyik rózsa a (leg)szebb? – ¿Cuál de las rosas es la más bella? (Képforrás: Pixabay.com)

Na de mi van akkor, ha csak simán azt akarjuk mondani, hogy „Az az alma a szebb” és nem „a legszebb”? Nos, semmi, spanyolul a kettő ugyanaz: Esa manzana es la más bella. Ilyenkor persze rögtön mondaná sok nyelvápoló, hogy mennyire szegényes nyelv ez a spanyol, hogy még ezt sem tudja megkülönböztetni – bezzeg a magyar! S most álljunk meg egy kicsit, és gondoljuk végig: a kérdés az, hogy lényeges-e ez a megkülönböztetés. Másképpen feltéve a kérdést, van-e valós, „használható” jelentésbeli különbség a két kifejezés között?

Röviden: nincs. Először is, ha én azt mondom, hogy valami „a szebb”, akkor az értelemszerűen csak két dologra vonatkozhat. Maradjunk az almás példánknál: két alma közül nyilván vagy az egyik, vagy a másik a szebb. Mondhatom azt is, hogy „a legszebb”, ha így jobban tetszik, de ezzel valójában semmivel sem mondok többet, csak „intenzívebben” fejezem ki magam, hiszen csak két alma közül választhatok. Ha viszont több mint két dologról beszélek, akkor azt is meg kell mondanom, hogy amelyik alma „a szebb” az melyiknél szebb – gondolom nem nehéz belátni, hogy ha három alma van előttem, nincs értelme az egyikre rábökve azt mondani, hogy „ez a szebb”, ha nem teszem hozzá, hogy a másik kettő közül melyikkel hasonlítottam össze.

Ha a fenti „logikát” sikerült megérteni, akkor azt is, hogy a spanyolban ez teljesen automatikusan működik: ha azt mondom, hogy la manzana más bella, akkor annak jelentése vagy két alma közül ’a szebb(ik) alma’, vagy kettőnél több alma közül – értelemszerűen – ’a legszebb(ik) alma’. (Tegyük azért hozzá, hogy hasonlóan működik ez az angolban is: pl. amit magyarul úgy mondunk, hogy „az idősebb fiam” [ha kettő van], azt angolul úgy mondják, hogy my oldest son, nem pedig *my older son, nagyjából ugyanezen logika miatt.) Kell ennél tovább ragozni? Aligha – ezt ismét csak a magyar bonyolítja túl...

Köszönet a kiegészítésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ilyen nyelv is vót valamikor...

A balti-finn nyelvek jelenlegi elterjedése. A térképen már nem
szereplő vótok az itt izsórként (Ingrian) feltüntetett területen és
attól keletre laktak. (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A Miért alemán spanyolul a német? cikkhez fűzött egyik megjegyzésben szó került a vótok elnevezéséről. Ez a blog témájától kissé távol eső vendégposzt ezt a kérdést járja körül részletesebben.

A vót a balti-finn nyelvek déli ágába tartozó nyelv, amelynek legközelebbi rokona az észt, olyannyira, hogy az északi észt nyelvjárások és a vót közt nagyfokú kölcsönös érthetőség áll fent. A 20. század végén pár tucat idős ember beszélhette még a nyelvet, így ma már kihaltnak tekintik. Hajdan azonban a Pejpusz- (Csúd-) tó, a Ladoga és az Ilmeny-tó háromszögének jelentős népességét adták, így a mai Szentpétervár is az ő szállásterületük volt. A nyelv valahai jelentőségét mutatja, hogy egyes 13. századi feljegyzések szerint a keleti szláv Novgorodi Köztársaság közgyűlésein „csúdul” beszéltek.

Az óorosz krónikák rendszerint a csúd (чудь [csugy]) néven hivatkoznak a térség balti-finn nyelveire és azok beszélőire. Ezen elsősorban a vótok, a keleti észtek és az izsórok (déli karjalaiak) értendők, de alkalmazták az amúgy külön óorosz névvel (весь [veszʲ]) rendelkező vepszékre is.

A vót nyelvterület csökkenése a 19. sz. közepétől (narancs, lila és vörös területek) a 21. sz. elejéig (három sárga szegélyes
vörös körrel jelölt település, Лужицы / Luzsici ~ Luuditsa, Пески / Peszki ~ Liivtšülä, Краколье / Krakolje ~ Jõgõperä)
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Önálló néven az óorosz források először a 11. században említik őket: a népet водь [vogy], a személyeket az ebből képzett вожанинъ [vozsanyinᵘ] formában. Mivel a vidék a nyugati és a keleti keresztyén egyház ütközőterülete volt,¹ már a 12. században pápai bulla is szól a ’Vótföld pogányairól’ (paganes Watlandiæ). Az orosz elnevezés került a német tudományos nyelven (Wote) keresztül a magyarba vót alakban. A nyugati formák zöngétlen t-jét az eredeti d helyett a középkori latin Watland mintája alakíthatta ki, ugyanakkor az orosz források sem mindig különítették el a vótok водь [vogy] elnevezését a votjákok (udmurtok) воть [voty] népnevétől.

A vótok önelnevezése vaďďalain (vaďjalain), többes számban vaďďalaizõd, a nőkre értve vaďďakko, a melléknévi forma a vaďďa (ď = lágy d [dʲ], õ = ajakkerekítés nélkül ejtett o [ɤ]). A nyelv neve vótul vaďďaa tšeeli (tš = magyar cs [ʧ], a kettőzés hosszan ejtett hangot jelöl), illetve régebben maa tšeeli volt, amely voltaképpen csak ’a föld (az ország) nyelve’ jelentésű. A belső elnevezés alapszavát rendszerint azonosnak vélik a vót vaďja ~ vaďďa ’cövek, karó; ék’ szóval, amelynek rokon nyelvi megfelelői a finn vaaja, észt nyelvjárási vaǵ(j)a. Ez arra a jellegzetes ék alakú szövetdarabra utalna, amelyet a vótok és más balti-finn törzsek az ingükön viseltek.²

A vótok újabbik zászlaja világoskék alapon a ruházat jellegzetességére utaló fehér ékkel,
az ék közepén vörös napszimbólummal (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Hasonlóan ennek a sajátos viseletdarabnak az alakjáról vett névvel magyarázzák több más balti-finn nép elnevezését is. Így a finnek külső elnevezésének egyik lehetséges alapja a svéd fena, norvég finna, német Finne ’haluszony’ szó, a lappoké a svéd lapp ’folt, szövetdarab’ ráértése, a vótoktól keletebbre élő vepszék nevét a lappban fennmaradt vepsi ’haluszony’ szóra vezetik vissza, és a csúd etnonima eredetét a finn suude ’ék, faék’ megfelelőjében keresik.

Köztudomású, hogy régebben az észteknek nem volt egységes önelnevezésük, hanem jobbadán a népet a maa rahvas ’a föld/ország népe’, a nyelvet pedig a maa keel ’a föld/ország nyelve’ kifejezéssel jelölték. Mivel a vót nyelv korábbi maa tšeeli neve pontosan a régi észt alak megfelelője, így egyesek feltételezik, hogy a vaďja ~ vaďďa(lain) etnonima eredetileg nem belső, hanem külső elnevezés volt. Eszerint az etnonima alapja a vót területtel délnyugatról határos észt Vaiga tartomány nevének hangátvetéses vaǵja > vaďja ~ vaďďa formája: a ’Vaiga tartománybeli’ értelmű közészt vaigalane ~ vót vaďjalain eredetileg egyaránt jelölhette a kölcsönösen érthető nyelvjárásokat beszélő észak(kelet)i észteket és vótokat, de az észt nemzet egységesülése miatt csak a vót területen maradt meg népnévként. Az észt Vaiga tartománynevet rendszerint az óbalti Vākiā ’német’ népnévre vezetik vissza, így eredetileg németek (vagy skandinávok) uralta területet jelenthetett.³ Ekként az egyaránt egyénnévképzővel bővült mai litván vokietis, lett vācietis ’német férfi’ és vót vaďďalain ’vót ember’ egymásnak tökéletes megfelelői lettek az eltérő fejlődés ellenére.

Az észt történelmi tartományok. Vaigamaan kívül balti etimológiája (is) van a Virumaa (vö. litván vyras ’férfi’)
és a Järvamaa (vö. litván jaura ’podzol, szürkeföld, savanyú talaj; zsombékos’) neveknek.
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Az ’ék’, ill. ’haluszony’ jelentésűnek vélt balt-finn népnevek többségének a vóton kívül is van alternatív magyarázata. A finn népnevet az ógermán *fanþijô ’gyalogos, vándor(ló)’ (vö. holland vent ’fickó, fiú’, ófelnémet fendo ’gyalogos katona’) vagy *fanją ’láp, mocsár, ingovány’ (vö. angol, norvég fen ’ua.’) szavakból is levezetik. A szláv чудь [csugy] esetén pedig névátvitelre gondolnak, és eredetileg ’(keleti) germán’ jelentést tulajdonítanak neki a gót þiuda ’nép’ (þ = angol zöngétlen th [θ]) átvételeként:⁴ ennek párhuzama a magyar tót ’pannonszláv, szlovák’ népnév lehet. És ezzel visszakapcsolódtunk a kiindulási cikk témájához, mivel ugyanerre a germán elnevezésre megy vissza a németek Deutsch önelnevezése.

A vótokról és nyelvükről bővebb információ magyarul a vót.hu honlapon olvasható.

A szerző LvT, az Onomastikion névetimológiai blog szerkesztője.

---

¹	Ez az ütközőterület jelleg, és az ebből adódó hadcselekmények, valamint be- és áttelepítések okozták a későbbiekben a vót népességnek a környező finnugor népekhez képest is jelentősebb meggyengülését.
²	Párhuzamként adódik, hogy a magyar ék(es) ’dísz(es)’ szót is az ék ’egyszerű gép; hasításra, kitámasztásra szolgáló eszköz’ szóból származtatják jelentéshasadással.
³	Olyan elképzelés is van, hogy az ’ék’ nem a ruházatra utalna, hanem folyótorkolatra (vö. a finn suude ’ék’ szó észt suue ’torkolat’ megfelelőjét), illetve ék alakban elkeskenyedő földrajzi környezetre. Eszerint a Vaiga elnevezés eredetileg a Narva és a Luga folyók torkolatvidékét jelentette, és innen az ott élő déli balti-finn törzseket. Emellett felmerül, hogy a más (északi) balti-finnek a rokon értelmű *Śuude ~ *Tšuude névvel (a mai finn suude korabeli alakjával) jelölték ezt a területet, illetve a Néva torkolatvidékét, és ez maradt volna meg az óorosz чудь [csugy] ’csúd’ elnevezésben.
⁴	Az orosz чужой [csuzsoj] ’idegen’ melléknevet szintén rendszerint a gót þiuda ’nép’ szóra vezetik vissza.

Mi szükség Z-re a spanyolban, ha nincs is ilyen hang?

Az egyik legjellemzőbb hiba (a nyelvészek szerint persze nem hiba, hanem „szokás”), amelyet el szoktak követni a spanyolul nem tudó magyar vagy akár angol anyanyelvűek a spanyol nevek kimondásakor, hogy a z-t ösztönösen [z]-nek olvassák, pl. Penélope Cruz nevét [kruz]-nak. Sokszor még spanyolul tudók is akaratlanul elkövetik ugyanezt, amikor magyarul beszélnek – talán valamiért cikinek érezhetik [krusz]-nak mondani?

Szerintem egyáltalán nem lenne kínos az idegen neveket megközelítőleg helyesen mondani, ha eleve csak olyan hangokat használunk, amelyek a magyarban is léteznek. Úgy tűnik azonban, a spanyol z magyar olvasat szerinti ejtése valószínűleg nagyon régi szokás (ahogy általában a betűejtés is), amely annyira beleivódott a köztudatba, hogy már nem lehet rajta változtatni, még ha „helytelen” is.

Penélope Cruz

Ez azért is érdekes, mert ugyanakkor senki sem mondana pl. [cürich] helyett [zürich]-et, amikor a Zürich nevű svájci várost említi (az, hogy ez a németnél mégsem fordul elő, a földrajzi közelségnek és a tömeges kétnyelvűségnek köszönhető). Így viszont felmerülhet a kérdés, mi a fenének egyáltalán az a nyamvadt z betű a spanyolba, ha csak arra jó, hogy megtévessze az embereket? Ezt próbáljuk meg körüljárni a továbbiakban.

Betű és hang

A köznyelvben gyakran akarva-akaratlanul is keverik ezt a két fogalmat: sokszor akkor is „betű”-t mondunk, amikor valójában hangra gondolunk, pedig a kettő nem mindig ugyanaz. Lehetséges, hogy ennek köze van ahhoz a tévhithez is, mely szerint „mindent úgy helyes mondani, ahogy le van írva”? Hát, még magyarul is fura is lenne, ha valóban mindent így mondanánk!

Amit viszont nem árt tudni, hogy a spanyol z betű sosem jelölt [z] hangot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyen hang sose létezett volna a spanyolban. Volt egy darabig a középkorban, legalábbis a művelt rétegek nyelvhasználatában, de mint az [sz] hang „gyenge” (rövid) változata, amelyet magánhangzók között ejtettek – azonban ezt az -s- jelölte és nem a z.

A z a középkorban a [dz] hangnak felelt meg, zöngétlen párját pedig a ç jelölte (pl. coraçón [koracón] ’szív’ és plazo [pládzo] ’időpont’). Aztán a 16. század körül a [dz] és a fent említett [z] hang is elzöngétlenedett (zöngésségi különbség eleve csak magánhangzók között létezett, de ott is elég gyenge volt a kontraszt – nagyon kevés volt az ún. minimálpár – és szókezdő, valamint szóvégi helyzetben is csak a zöngétlen hang fordulhatott elő), azaz egy ideig a ç és a z is ugyanazt a [c] hangot jelölte, az s pedig már csak az [sz]-t. Így már nem is volt szükség a „farkincás” ç-re: e, i előtt megtette a sima c is (amelyet amúgy is [c]-nek olvastak ebben a helyzetben), míg a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint szó végén megtartották rá a z betűt (sőt, az utóbbi esetben talán mindig is [-sz] volt a beszédben).

Zaragoza sem volt soha [zaragóza], de a mai spanyolos ejtését inkább ne próbáljuk meg utánozni. (A városnév egyébként a római Caesar Augusta deformációja az arab kiejtésén keresztül.)

Természetesen lehetett volna úgy is, hogy a z-t dobják el (talán észszerűbb is lett volna, mivel a zöngés hang tűnt el a beszédből) és a ç betűt tartják meg helyette – így még véletlenül sem jutott volna eszébe a nem spanyol anyanyelvűeknek, hogy ezt [z]-nek olvassák. De nem így lett...

Nyelvtörténet és hagyomány

Az eddig leírtakból megtudhattuk, hogy a régi spanyolban a ce, ci csoportok c betűje és a z is a [c] hangot jelölte írásban. S itt jön még egy csavar: a 16–17. században ugyanis ez a [c] hang is [sz]-szé egyszerűsödött, amely aztán a félsziget északi felén egyre inkább úgy hangzott, mint az angol th a thing szóban (ezt a hangot szokták a fonetikában a [θ] – kis theta – jellel átírni). Vagyis innentől kezdve ugyanazt a hangot, az [sz]-t, három betű is jelölhette írásban: a c (e, i előtt), a z és az s. És ez mindmáig így van a nyelvterület legnagyobb részén, nem kis gondot okozva az anyanyelvi beszélőknek, akik csak az iskolában tanulják meg, melyik szóban éppen melyik betűt kell leírni ott, ahol [sz] hangot hallanak.

De vajon miért van az, hogy Spanyolországban a félsziget legnagyobb részén, a déli nagyvárosok (Sevilla, Córdoba stb.) kivételével másképp – „pöszén” – ejtik a középkori [c]-ből származó [sz] hangot, mint máshol? Ennek egyszerű oka van: a hódítások korában a déli nyelvjárások rendelkeztek presztízzsel, ők képezték a művelt nyelvi norma alapját a gyarmatbirodalomban, és ebben a normában csak egyféle [sz] hang létezett. Ezért ez terjedt el a Kanári-szigeteken, Latin-Amerikában, valamint Spanyolország déli részén is. Később az Ibériai-félszigeten mégis a kétféle [sz]-t megkülönböztető modern északi nyelvhasználat szerzett nagyobb presztízst, amely a terület legnagyobb részén visszaszorította a korábbit, és vált a modern félszigeti spanyol normájává. (Sok forrás téves állításával szemben nem arról van tehát szó, hogy a „latin-amerikai spanyolból eltűnt a [θ] hang”, mivel ilyen hang nem is létezett a középkori spanyolban, hanem modern fejlemény a félsziget északi felén.)

De hogy került a Z a spanyol írásba?

A latinban kezdetben nem volt sem z betű, sem [z] hang – csupán görög szavak átírásában használták az i. e. 1. századtól. Az okokat mégis magában a latinban kell keresnünk, ahol az eredetileg mindig [k]-nak ejtett c, [e] és [i] előtt, és a mindig [t]-nek ejtett t, félhangzós [i̯] előtt a klasszikus kort követően elkezdett lágyulni, csúnya szóval palatalizálódni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az elöl képzett magánhangzó hatására fokozatosan elkezdték őket először [ty]-, majd [cs]- vagy [c]-szerű hangoknak ejteni, nyelvjárástól függően (nagy vonalakban, keleten a c-ből [cs] lett, a t-ből [c], északon és nyugaton mindkettőből [c]; egyedül az elszigetelt Szardínia közepén nem zajlott le a változás).

Rövid középkori spanyol szöveg (15. század) korabeli kiejtéssel felolvasva
(Forrás: Lola Pons Rodríguez, a Sevillai Egyetem nyelvtörténet-oktatója)
Mindaddig nem jelentett ez helyesírási problémát, amíg a c vagy t után lévő e és i megmaradt. Igen ám, csak ha az e vagy i rövid volt és magánhangzó (a, o, u) követte, akkor félhangzóként viselkedett (kb. [j]-nek hangzott) és rendszerint „beleolvadt” a mássalhangzóba, szó végén pedig hajlamos volt eltűnni (pl. sperantĭa > esperanza, crūce > cruz). Ezt viszont már nem lehetett ugyanúgy c-vel vagy t-vel leírni, hiszen e betűket a, o, u és mássalhangzó előtt, illetve a szó végén [k]-nak és [t]-nek olvasták volna (már akik tudtak olvasni). Ezért új betűkre volt szükség az így létrejött új hangok lejegyzésére.

(Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A középkori spanyolban, ahol kialakult a zöngés–zöngétlen megkülönböztetés, a z-vel kezdték jelölni a [dz] hangot, a zöngétlen párjára pedig megalkották a „farkincás” ç betűt. Kevesen tudják, hogy ez a kis farok, a cedilla, mint a neve is elárulja, egy kis írott z (ʒ) betű a c alatt (cedilla vagy zedilla = ’kis zé’, a zeta ’zé’ régies kicsinyítő képzős alakja). Vagyis a ç tulajdonképpen a „cz” ligatúrája volt, azt jelképezve, hogy a c nem [k]-nak, hanem „zöngétlen [dz]”-nek olvasandó. A sors iróniája, hogy végül pont a spanyolok dobták ki ezt a betűt a modern helyesírásból, akik kitalálták, miközben más nyelvek, melyek átvették a spanyolból (francia, katalán, portugál, török stb.), máig használják a helyesírásukban.

Egyúttal arra is megkaptuk a választ, miért kell a spanyolban a z betű helyett e és i előtt c-t írni (cruz, de cruces), illetve fordítva, c helyett z-t írni a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint a szó végén (vencer, de venzo), a ragozás, szóképzés során. A váltakozó helyesírásról részletesen itt írtunk.

A kiegészítésekért és az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol arriba és az angol arrive

Érdekes, hogy még senki sem tette fel azt a kérdést, hogy van-e valami közös ebben a két szóban, amikor ránézésre több mint gyanús a hasonlóságuk. Nevezetesen a spanyol arriba ’fel, fent’ határozóról és az angol to arrive ’megérkezik’ igéről van szó.

Az utóbbit nem kell bemutatni, hiszen angolul majdnem mindenki tud valamennyire. Sőt, az előbbi is talán ismerős lehet még azoknak is, akik nem tanultak spanyolul, hiszen számos dalban vagy filmben elhangzik indulatszóként is az ¡Arriba! felkiáltás, mely ez esetben annyit tesz: ’Gyerünk! Kelj fel! Mozgás! stb.’ A kötetlen nyelvben és a popdalokban gyakran fordul elő a para elöljárószóval is, általában összevonva: p’arriba ’felfelé’.

Bizony, ezek a szavak a hajózásból származnak! (Forrás: Pixabay.com)

Az arriba forrása a beszélt latin AD RĪPA(M) ’ki/fel a partra!’ kifejezés,* amely valahogy úgy hangzott, hogy [arrípa]. Ebből származott egy *ARRĪPĀRE ige ’kiköt, partot ér’ jelentéssel, amely a spanyolban is megvan arribar formájában ugyanebben az értelemben, és a választékos nyelvben használják ’megérkezik’ jelentésben is. Innentől már nem titok, hogy ugyanez került a franciába is arriver [arivé] alakban, amelyet az angol is átvett arrive formában. S természetesen ugyaninnen jön az olasz arrivare ’megérkezik’ is.

A spanyolban sokkal elterjedtebb llegar, akárcsak a portugál-galiciai chegar, ’megérkezik’ – senki sem találná ki! – szintén a hajózásból terjedt el. Méghozzá az *ARRĪPĀRE igével rokon értelmű APPLĬCĀRE ’hozzárak, kiköt, közelít, partra száll stb.’ folytatójáról van szó, amely a beszélt latinban összekeveredett a prefixum nélküli PLĬCĀRE ’összefog, összerak’ igével. Ez utóbbi a forrása még a spanyol plegar ’összehajt’ (félig művelt úton), valamint a román plecá ’elmegy, elhagy’ (vélhetően egy ’összehajt, elcsomagol’ jelentésátvitelen keresztül) igéknek is. A teljes alakváltozatból ered továbbá a ma már nem nagyon használt spanyol allegar(se) ’közelebb hoz, összegyűjt; csatlakozik, érkezik’ ige is. Az ’alkalmaz’ jelentésű aplicar pedig már művelt úton keletkezett a latinból való közvetlen kölcsönzéssel.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª edición (1973); Gredos, Madrid, 2012: 346, 437, 480.
• Institut d’Estudis Catalans: Diccionari català-valencià-balear [→aplegar (i plegar)]
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición [→arriba]
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

---

*	A spanyol ’fel, fent’ jelentés onnan eredhet, hogy a part mindig magasabban fekszik, mint a víz szintje [vö. RAE (1726): «Diccionario de autoridades» I, A–B, 411: „[...] y se infiere de que la ribéra es mas alta que el rio ò el mar.” ]

Liberar, librar és libertar – mi a közös bennük?

Péter nevű olvasónk kérdezte, hogy mi a különbség e három ige használata között. Nos, természetesen mindhárom a libre (< lat. LĪBER) ’szabad’ melléknév származéka és a szabadság fogalmával kapcsolatos. Csupán árnyalatnyi eltérések vannak köztük, amelyek az alábbiak szerint foglalhatóak össze:

• liberar – ’felszabadít, megszabadít, elenged, mentesít’;
• librar – ’megszabadít, megment’ (valamilyen negatív dolog vagy hatás, veszély alól);
• libertar – ’szabadon enged/bocsát, kiszabadít (foglyot), megszabadít’.

Lássunk néhány példamondatot is a használatukra: Los terroristas liberaron a los rehenes ’A terroristák elengedték a túszokat’, Bailar me libera del estrés ’A táncolás felszabadít engem a stressz alól’, Mi asistente me liberó de archivar toda la documentación impresa ’A segítőm mentesített az összes nyomtatott dokumentáció archiválása alól’; Nos libramos de varios días de abusos y extorsiones ’Megszabadultunk többnapos erőszak és kényszer alól’; Con la amnistía libertaron a los presos ’Az amnesztiával szabadon bocsátották a foglyokat’, Jesucristo nos libertó de nuestros pecados ’Jézus Krisztus megszabadított minket a bűneinktől’.

Libertad y naturaleza – Szabadság és természet (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A fenti példamondatokban bármelyik ige használható a három közül. Amennyiben viszont azt szeretnénk kifejezni, hogy valamilyen veszély, káros hatás, negatív dolog/helyzet alól mentesülünk, akkor kizárólagosan a librar igét használjuk: Mi abuelo me libró del castigo de mi padre ’A nagyapám megmentett az apám büntetése alól’, Mi hermano es el único que se ha librado de la gripe ’A testvérem az egyetlen, aki megmenekült az influenzától’, El cinturón de seguridad me libró de un nefasto golpe ’A biztonsági öv megmentett egy jókora ütéstől, ¡Líbranos del mal! ’Szabadíts meg minket a gonosztól!’.

Vagyis a librar az az ige, amelyik a legáltalánosabb – ez korlátozás nélkül használható valamennyi fenti jelentésben. Egyúttal ez a legrégibb is (12. sz.), őt követte a libertar (15. sz.), míg a liberar – amely a librar művelt duplikátuma (< lat. liberāre) – csupán a 19. sz. második fele óta használatos. Mindhárom ige latin jövevényszó, vagyis eredetileg egyik sem volt a beszélt nyelv része a kezdeti kasztíliaiban.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 336.
• ¿Qué comparten liberar, libertar y librar? – Castellano Actual, 2015. 06. 12.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Vida Enikő szaklektornak.

Auchan? – Fenéket. Alcampo!

Talán nincs, aki ne ismerné vagy még ne vásárolt volna a népszerű francia érdekeltségű hipermarketlánc valamelyik áruházában. Ha viszont Spanyolországba látogatunk, hiába is keresnénk a feltűnő Auchan feliratot, nem fogunk ilyet találni – tudniillik ott úgy hívják, hogy Alcampo.

Vajon hogyan lett ez az Auchan-ból? Tulajdonneveket általában nem szokás lefordítani, de persze a spanyolok ebben is kivételek. Jelen esetben ez valamennyire még érthető is, hiszen a név franciás kiejtése – kb. [osã] – nehezen egyeztethető össze a spanyol fonetikával, az pedig nyilván semmilyen üzletnek nem lenne előny, ha a vásárlóik még a nevét sem tudnák kimondani. Először is azt kell tudni, hogy az Auchan elnevezés miként született.

A vörösbegy, Franciaország jelképes madara, amely az áruház logóját is díszíti (Forrás: Pixabay.com)

Tulajdonképpen ez egy szójáték. Az áruházláncot Gérard Mulliez francia üzletember alapította 1961-ben, amikor szülőhelyén, az észak-francia Roubaix város Hauts-Champs elnevezésű negyedének egy régi gyártelepén megnyitotta első saját üzletét. A név jelentése kb. ’Felső-vidék’, és pontosan ugyanúgy hangzik, mint a francia aux champs ’vidéken, szántóföldön, külterületen stb.’ kifejezés.

Az Auchan nem más, mint ennek a hangsornak a francia kiejtés szerinti egyszerűsített átírása.

Tehát ez egyrészt utal magára a városrészre, ahol alapították, másrészt azért is találó, mert az ilyen hipermarketek általában a települések szélére épülnek – mögöttes tartalomként a válság sújtotta, alacsony fizetőerővel rendelkező városrész neve utal az alacsony árfekvést kínáló áruház egy fontos jellegzetességére is.

Innentől már szinte adja magát a történet. A kerületnév spanyol megfelelője Alto(s) Campo(s) lenne: vélhetően ennek összevonásával alkották meg a játékos és beszédes Alcampo fantázianevet. Ez ugyanis spanyolul kimondva – al campo – azt jelenti, hogy ’vidékre ~ a mezőre’. Más verziók szerint közvetlenül a fent említett francia au(x) champ(s) kifejezés tükörfordítása. Bármelyik is legyen a hivatalos változat (a cégcsoport weboldalaiból nem derül ki), valóban ötletes névválasztás!

A cikk létrejöttében Vida Enikő szakíró, francia nyelvkönyvek szerzője működött közre.

Miért alemán spanyolul a német?

Tavaly év eleji cikkünkben arról írtunk, hogy az español szó valójában nem is spanyol eredetű. A nagy sikerre való tekintettel a cikk újból meg lett osztva a Facebookon, amelyhez Renáta nevű követőnk az alábbi megjegyzést fűzte (szerkesztve, kiemelés tőlem):

Esetleg leírhatnád az alemán kifejezést is, mert sokan nem tudják, honnan ered és miért nem german vagy deutsche 😄

Olvasónk kérése parancs! Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy a népnevek sosem úgy születnek, hogy valakik gondolnak egyet és eldöntik, hogy „na, akkor mostantól minket így fognak hívni!”. Valójában minden nemzet elnevezése eredetileg valamilyen konkrét jelentéssel bírt. Nem ritka például, hogy egyszerűen azt jelentette, hogy ’ember(ek), férfi(ak)’, ’nép’, vagy emberi tulajdonságot, foglalkozást, mesterséget stb. jelölt. S természetesen az sem törvényszerű, hogy mindenki más úgy nevezzen egy népet, ahogy ők saját magukat hívják – az idegen népeket gyakran a szóban forgó nyelvterülethez legközelebb eső (vagy legismertebb) törzsükről, csoportjukról nevezik el. Miért lennének ebben éppen a németek kivételek?

A Reichstag, a német parlament épülete Berlinben, homlokzatán ’A német néphez’ jelentésű felirattal.
(Forrás: Pixabay.com, CC0)

Olvasónk érthető módon az angol German alakot említi példaként, hiszen ezt mindenki ismeri. Az angol név latin eredetű (< lat. GERMĀNI ’germánok’), végső forrása azonban tisztázatlan. Egyesek szerint ez ugyanaz a szó, mint a ’testvér’ jelentésű GERMĀNUS (vö. sp. hermano), mások szerint viszont semmi köze hozzá, hanem feltehetően kelta átvétel, ahol talán ’szomszéd’ jelentésű lehetett. A németek saját elnevezése, a Deutsch ugyanakkor egy ősgermán *þeudō tőre vezethető vissza, melynek jelentése ’nép’, végső forrása pedig egy indoeurópai *tewtéh ’nép, törzs’ főnév (vö. sp. teutón; és ugyanerről a tőről fakad a magyar tót is, csak az átadó nyelv bizonytalan).

S most lássuk, mi a helyzet a spanyol alemán (-anes) / alemana szóval! Ez a francia allemand ’német’ népnév közvetítésével a latin ALEMANNI ’alemannok’ [a Római Birodalom Rajna menti határterületein élt, régi germán törzsszövetség; később a németek egyik etnikai csoportja] elnevezésből származik. Az ALEMANNI viszont ófelnémet kölcsönszó a latinban, melynek eredeti jelentése: ’az összes ember’ (vö. ang. all men). Mint láthatjuk, semmivel sem különb ez az elnevezés, mint az előző kettő.

Hamburg, Németország (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Na és mi újság a mi német szavunkkal? Bizony ez sem magyar eredetű, hanem szláv jövevényszó (vö. szlovák és szlovén Nemec, orosz немец [nyemʲec] ’német’). De ami a legérdekesebb az egészben: ez a – szintén szláv eredetű – néma szóval áll rokonságban! Ez lehetett a szláv tő eredeti jelentése is, azaz ’olyan ember, aki semmilyen érthető nyelven nem beszél’. Mindezek után el lehet azon gondolkodni, hogy ki is a legkülöncebb névadási szempontból... 😉

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Vida Enikő szakfordítónak.