A nagy nemzetközi sajtkérdés

Tamás – nyelvtanár, a Webnyelv.hu oldal szerkesztője – vetette fel a következő érdekes témát (formázás és kiemelések tőlem):

A sajt szón gondolkoztam el, olaszul miért formaggio (francia: fromage, az r „arrébb kerül” az olaszhoz képest), spanyolul meg queso (portugálul queijo). Biztos az angol cheese vagy német Käse szóból került a spanyolba, bár latinban is ilyesmi volt. Szóval inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe is. De az olaszba, franciába nem tudom, honnan került. Románul [brânză – a szerk.] ráadásul még teljesen eltérőbb, semmire nem hasonlít, még szláv nyelvek szavára sem, ahogy néztem.

Nos, kezdjük azzal, hogy a nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések szerencsés esetben árulkodhatnak a változás, illetve szóátvétel irányáról – az angol és a spanyol tekintetében épp egy ilyen szerencsés esettel állunk szemben. Tehát máris egyértelmű, hogy a spanyol queso forrása semmiképpen sem lehet az angol cheese, hiszen a természetes hangváltozás iránya mindig [k] > [cs] és sosem fordítva (elméletileg ez csak abban a nagyon speciális esetben fordulhat elő, amikor egy olyan nyelv vesz át egy [cs]-vel kezdődő szót, amelyben nincs ilyen és semmilyen más hasonló, elöl képzett mássalhangzó, de van [k], és a beszélők úgy hallják, hogy ez a hang áll hozzá a legközelebb – vö. angol Merry Christmas → hawaii Mele Kalikimaka).

Sajt, kenyér és bor – kell ennél jobb? (Forrás: Pixabay.com)

Tamás rögtön korrigált is, belátva, hogy inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jó helyen kapiskált. Ahhoz nem fér kétség, hogy a spanyol és a portugál alakok a latinból származnak, méghozzá az azonos jelentésű CĀSĔUS tárgyesetű CĀSĔU(M) alakjából. Ez a beszélt latinban először *CAĔSU [kájszu] lett, s ez volt igazából a mai spanyol és portugál alakok közvetlen forrása. A német Käse és az angol cheese végső forrása is ugyanez – a történetben csupán az a csavar, hogy a latinból való kölcsönzés még az ősgermán korban történhetett, amelyre egy *kāsijaz alakot feltételeznek. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mai germán alakok – közvetlen ősüket tekintve – germán eredetűek, de mégis a latinból származnak.

Térjünk rá Tamás valódi kérdésére, az olasz és francia megfelelőkre. Itt sem lesz nehéz dolgunk. Az olasz formaggio az ófrancia formage átvétele (mai fr. fromage), amely valószínűleg a beszélt latin *(CĀSĔU) FŌRMÁTICU, azaz ’formázott sajt’ kifejezésből önállósult (nem ritka az a nyelvváltozás, amikor egy kifejezésnek csak az egyik szava él tovább a teljes kifejezés jelentésében). Ehhez kapcsolódóan Tamás még megjegyzi, hogy „az r »arrébb került« az olaszhoz képest” – persze nem az olaszhoz, hanem a régi franciához képest, amelyből az olasz átvette, a változás tehát magában a franciában történt – és itt el kell mondani, hogy a [CVr] < > [CrV] (C=mássalhangzó, V=magánhangzó) olyannyira általános hangváltozások, hogy szinte mindegyik élő nyelvből találni rájuk példákat (vö. lat. SEMPER > ol. sempre, sp. siempre, FORMŌSU > rom. frumós, PRŌ > sp. por stb.).

Kecskesajt (Forrás: Pixabay.com)

S végül nézzük a román brânză alakot, amely valóban nem hasonlít egyik rokon nyelv megfelelő szavára sem – és sajnos nem is tudni róla semmi többet. Ebben persze semmi különös nincs, minden nyelvben előfordulnak ismeretlen eredetű szavak – pl. az ibériai újlatin nyelvekben a ’vaj’ jelentésű szó ilyen (port. manteiga, sp. manteca, mantequilla, kat. mantega stb.). Érdekesebbek viszont a szláv nyelvek szavai a sajtra (pl. szlovák syr, orosz сыр stb.), amelyek egy ’savanyú’ jelentésű indoeurópai *suhrós szóból jönnek (s ugyaninnen az ang. sour, ném. sauer is).

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Honnan jön a sport szó?

Talán az egyik leggyakrabban használt nemzetközi szó a sport, jelentését sem kell magyarázni, és szinte minden nyelven hasonlóan hangzik – látszólag kivétel a spanyol deporte. Mit is lehet róla tudni?

Tulajdonképpen mindent, így nincsenek meglepetések: az angolból terjedt el, a magyarba angol és német közvetítéssel került. Nézzük meg, hogy az angolba hogyan került. Természetesen ez sem titok: a középangol sporten igéből, amely szintén a középangol disporten ~ desporten rövidült változata, eredetileg ’szórakozik, játszik, múlatja az időt stb.’ jelentésekkel.

A középangol alak a francia de(s)porter átvétele, hasonló jelentésben, a franciában pedig a latin DEPORTĀRE folytatójáról van szó. Persze erről rögtön a magyar deportál ’száműz, kitelepít’ ige juthat eszünkbe, ám a latinban eredetileg csak annyit jelentett, hogy ’elhord, elszállít’ (majd innen a ’száműz’).

Evezéssel múlatja az időt...

De hogy is jutunk el az ’elhord’-tól a ’sportol’-ig? Nos, a források szerint az igét a 13-14. században kezdték el használni – talán egy (kései/középkori latin?) ’eltereli a figyelmét, elvonatkoztat [a komoly dolgoktól/gondoktól]’ jelentésátvitelen keresztül – arra, hogy ’időt tölt, lazít, szórakozik’, s innen már egyenes út vezetett a modern ’sportol’ jelentésig.

A történet szinte ugyanez a spanyolban is. A különbség csak az, hogy a deportarse igét – amely természetesen szintén a latin DEPORTĀRE folytatója – ma már nem használják ’szórakozik’ jelentésben (helyette a divertirse használatos – erről még lásd később!), viszont a belőle képzett deporte főnév az angol mintájára felvette a modern ’sport’ jelentést. Annyit talán még érdemes tudni, hogy régebben ezt inkább csak többes számban használták általában a sportra mint fizikai aktivitásra utalva (deportes), de ma már nincs így: a deporte tehát jelentheti a sportot és egy konkrét sportágat egyaránt.

Egyébként figyelemre méltó a párhuzam a mostani spanyol ’szórakozik, időt tölt’ jelentésben használt divertirse (→verter) igével: a latin divĕrtĕre eredeti jelentése ugyanis ’eltér, elválik, felbomlik, különbözik’, illetve hasonlóképpen ’elvisz valahova’ volt. Vagyis egyáltalán nem meglepő, ha rokon értelmű szavakból hasonló metaforákat alkotnak különböző időpontokban.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
• Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
• Harper, Douglas (2001–2019): Online Etymology Dictionary
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 749.

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

10 dolog, amiért olyan vicces a spanyolok angolja

Bármilyen anyanyelvű is az ember, az anyanyelv akcentusa mindig is rá fogja nyomni bélyegét a tanult idegen nyelvre, amelyen beszél. Vannak persze kivételes esetek, pl. ha valaki elég fiatalon kezdett el idegen nyelvet tanulni vagy nagyon hosszú idő óta idegen nyelvi környezetben él, akár még el is felejtheti az eredeti anyanyelvét – de itt most ezekkel nem foglalkozunk.

Nyilván azért lesz valakinek idegen akcentusa, mert az anyanyelvének hangtani sajátosságai, amihez hozzászokott és egész élete során rendszeresen használ, sokszor alapjaiban eltérnek a tanult idegen nyelvétől – amihez annak anyanyelvi beszélői szoktak hozzá. A továbbiakban felsorolunk 10 olyan tulajdonságot, amiért a spanyol anyanyelvűek olyan viccesen beszélnek angolul!

1. Képtelenek kiejteni a sorvasztott magánhangzót

Az egyik legjellegzetesebb angol magánhangzó a magyar rövid [ö]-höz hasonlítható, de ajakkerekítés nélküli [ə], vagyis a „svá”, mint pl. a the, about szavak első magánhangzója. A spanyolban nincs ilyen hang, ezért általában az írásképnek megfelelő magánhangzóval helyettesítik az angol szavakban. Így pl. a the náluk sokszor [de], az abaut [ȧbȧut] ([ȧ] = rövid [á]) stb. Érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar [e] és [á] közötti nyílt [æ] magánhangzót, amelyet pl. az and és have szavakban hallunk, mi általában [e]-nek mondjuk, míg a spanyolok [ȧ]-nak.

2. A [z] hang helyén mindig [sz]-t ejtenek

A spanyolban egyáltalán nincs zöngés sziszegőhang, legfeljebb a zöngés mássalhangzó előtti [sz] hangozhat [z]-nek bizonyos nyelvjárásokban. A [z] az egyik legnehezebben kiejthető mássalhangzó a spanyol anyanyelvűek számára, főleg magánhangzók közötti helyzetben, ezért nem ritka, hogy még azok is [sz]-szel helyettesítik, akik egyébként nagyon jól beszélnek angolul. Eléggé viccesen hangzik pl. a music [mjuszik]-nak vagy az easy [iszi]-nek ejtve.

3. A [s] helyett [sz] vagy [cs] használata

Az angolban sh-val jelölt [s] hang nem része a spanyol mássalhangzókészletnek, azonban angol jövevényszavak végén előfordulhat, pl. flash [flȧs] ’vaku’. Éppen ezért a szó végi [s] kiejtése, bár idegen hang, nem szokott olyan nagy gondot okozni a spanyol anyanyelvűeknek. Más helyzetben viszont már igen: szó elején gyakran [cs]-vel (pl. show [csou], Shakira [csȧkírȧ] – sokszor még riportereknél is!), magánhangzók között [sz]-szel helyettesíthetik (pl. nation [nészjon]).

4. A szókezdő sp-, st- elé rövid [e]-t mondanak

Mivel spanyolul nem kezdődhet szó s+mássalhangzóval, az ilyen angol szavak a spanyol anyanyelvűek számára rendkívül szokatlanok. S bár képesek lennének őket kiejteni, ha odafigyelnek rá (hiszen a korlátozás csak szókezdő helyzetre vonatkozik, szó közben a spanyolban is előfordulnak efféle mássalhangzó-torlódások, pl. extraño [-ksztr-], superstición [-rszt-], transporte [-nszp-] stb.), gyakran önkéntelenül is eléjük mondanak egy rövid [e] hangot: speak [eszpik], Spanish [eszpȧnis] stb. Ez az egyik legfeltűnőbb dolog, amikor egy spanyol ajkú angolul beszél.

5. A w helyén [gw] vagy [kw]

A [w] hang a spanyolban – amely az angollal ellentétben nem számít mássalhangzónak, hanem csak az [u] „rövid” változata – nem állhat szótag elején, mindig meg kell, hogy előzze valamilyen mássalhangzó, általában [k] vagy [g] (vö. az azonos eredetű angol when és spanyol cuando [kwȧndo] szavakat). Ez akkor is igaz, amikor látszólag [w] (írásban hu-) van a spanyol szó elején (indián eredetű szavak, vagy latin hangsúlyos ŏ-ból származó [we] kettőshangzó): a spontán beszédben ezek elé is ejtenek egy gyenge [g] hangot. Ugyanígy vannak az angollal is: a when sokszor [gwen], a world [gwo(r)ld], a why [kwȧj] stb. Az ínyencek kedvéért, a [w] hang a latinban – ahol szintén nem számított mássalhangzónak, csak az [u] félhangzós változata volt – még lehetett szó(tag)kezdő (ezt jelölték írásban v-vel, ezért szokás ma magyaros [v]-nek olvasni), de ebből az újlatin nyelvekben vagy [b], vagy [v] lett (lásd alább).

6. A szó eleji v helyett [b] ejtése

Talán az sem újdonság, hogy a spanyolban igazából nincs [v] (ahogy a latinban sem volt), amit mi annak vélünk hallani (a helyesírás hatására), az valójában egy lazán ejtett [b] (hívják „ajak-v”-nek is), amely magánhangzók között fordul elő. Szó elején viszont csak az „erős” változat jelenhet meg, vagyis a magyar [b]. Ugyanez megfigyelhető, amikor angolul beszélnek: pl. a very-ből [beri] lesz.

7. Az angol r pergetése

Amennyire idegen az angol anyanyelvűek számára a magyarosan pergetett spanyol r, nincs ez másként a spanyol ajkúak számára sem az „elharapott” angol r tekintetében, amelyet gyakran „sima”, azaz többé-kevésbé pergetett [r] hanggal helyettesítenek.

8. A h helyén [ch], mint a doh szóban

A [h] talán az egyik legegyszerűbb mássalhangzó (jó, most abba ne menjünk bele, hogy mennyire „mássalhangzó” egyáltalán, vannak nyelvek, ahol nem számít annak – ilyen volt a latin és az ógörög is), hiszen nem sokkal bonyolultabb egy sóhajtásnál, amelyre minden ember képes. Azokban a nyelvekben, ahol nem létezik beszédhang formájában (mint a francia, az olasz, a spanyol vagy az orosz), valamiért mégis gondot okoz a kiejtése. Az angol szavakban a spanyol anyanyelvűek a h-t általában a hozzá legközelebb álló spanyol hanggal helyettesítik, amelynek írásban ugye a j vagy (e, i előtt) a g felel meg (szakszerűen ezt veláris zöngétlen réshangnak hívják, amely majdnem olyan, mint a [k], csak abban különbözik tőle, hogy nem zárjuk el teljesen a levegő útját).

9. Szó elején az angol y [gy]-nek ejtése

A spanyolban nincs [j]–[gy]–[dzs] megkülönböztetés, számukra ez a három hang ugyanaz. Mint néhány másik mássalhangzónál is, ejtése csupán a helyzetétől függ: szó elején, valamint mássalhangzó utáni szótag elején sok nyelvjárásban csak [gy], míg magánhangzók közötti helyzetben csak [jj] fordulhat elő. Ezt szokták alkalmazni akkor is, ha angolul beszélnek, pl. az I will tell you mondat náluk valahogy így hangzik: [ȧj gwil tel gyu]. (Tulajdonképpen az angol és magyar [j]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó a spanyolban csak szótag végén lehet, pl. baile [bȧjle] ’tánc’, soy [szoj] ’vagyok’.)

10. Hosszú magánhangzók? Felejtsd el!

A spanyol magánhangzók hosszúságának nincs nyelvtani szerepe, hasonlóan a többi újlatin nyelvhez, ez a megkülönböztetés már a beszélt latinban eltűnt. A hangsúlynak viszont annál inkább, amely az angolban kevésbé fontos, de a spanyolban éppen a magánhangzók megnyúlása kísérheti. Ennek következtében valamikor azt a magánhangzót hangsúlyozzák és nyújtják meg, amikor angolul beszélnek, amelyet nem kellene, illetve fordítva: ahol a hosszúság jelentésmegkülönböztető lenne, azt meg röviden ejtik, ha a mondatban nem kap hangsúlyt. Komoly gondot okoz nekik pl. a this ’ez’ és these ’ezek’ megkülönböztetése: jó eséllyel mindkettő [disz] lesz egy spanyol ajkúnál, és csak az utána lévő szóból derül ki, hogy melyik volt: [diszisz] this is, [diszȧr] these are...

S mindez hogy néz ki a gyakorlatban? Hát így:

Persze ha valakinek ez nem lenne elég, vagy esetleg azt hinné, hogy már nem lehet überelni, annak ajánlom, hogy hallgassa meg Dr. Julio César Maglione FINA-elnök bármelyik angol nyelvű beszédjét, mondjuk ezt itt. A szórakozás garantált!

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Angol do, spanyol hacer – na ugye, hogy hasonlítanak!

Miközben álnyelvészek azon munkálkodnak, hogy szavak összehasonlítgatása alapján olyan nyelveket próbálnak egymással összehozni, amelyeknek az eddig ismert történelem során soha nem volt és nem is lehetett semmi közük egymáshoz, az igazi tudósok éppen olyan szavak alapján kutatják a valódi nyelvrokonságot, amelyek ma már egy nem hozzáértő számára egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ezekben a szavakban már csak a nyelvtörténészek látják meg a „hasonlóságot”.

A titok nyitja a rendszeres hangváltozások kimutatása. Sosem onnan derül ki két nyelv rokonsága, hogy a szavaik a mai állapotukban hasonlítanak egymásra (természetesen ez sem kizárt, ha nyelvtörténeti időben mérve nem olyan régen váltak el egymástól), hanem éppen onnan, hogy másképp változtak meg, ám e változások rendszert alkotnak és kölcsönösen megfeleltethetőek egymásnak. Tehát pl. ha egy alapnyelvi [p] hangból magánhangzók között [b] lett az egyik leánynyelvben, a másikban pedig [f], akkor ez az összes olyan szóra igaz lesz, amelyben a kiindulási nyelvben [p] volt magánhangzók között. Pontosan ez a rendszeres hangmegfeleltetés lényege, amelyet az áltudományos „kutatók” sosem vesznek figyelembe (ahogy azt sem, hogy több ezer év alatt teljesen megváltozik a szavak hangalakja, ami éppen kizárná azt, hogy két távoli nyelv feltételezetten azonos eredetű szavai ma is hasonlítsanak egymásra).

Valóban így hangzott az indoeurópai alapnyelv?
Nem véletlenül hoztam fel példának a címben a nyelvek egyik leggyakrabban használt igéje, a ’csinál’ angol és spanyol megfelelőjét. A do és az hacer persze egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, jól kiröhögnének, ha megpróbálnám megmagyarázni, hogy miért mégis; és ezen az sem segítene, ha tudjuk, hogy a spanyol hacer korábban (valamikor a 12. században) még [fʰadzer] volt. Ehhez ugyanis azt is tudni kell, hogy a latin f- (amelyről korántsem biztos, hogy tényleg olyan [f] volt, mint a magyarban, vagy inkább egy ajakréssel ejtett „fújásszerű” hang: [φ]) három különböző indoeurópai alapnyelvi hang, a *dʰ-, a *bʰ- és a *gʷʰ- folytatója (a csillag feltételezett, kikövetkeztetett hangot jelöl). A hangtanban úgy hívják őket, hogy zöngés hehezett zárhangok (az utolsó még ajakkerekített is). Az első kettő kiejtése olyasmi, mint a magyar adhat és dobhat szavakban, a harmadik meg kb. mint a népiesen mondott „lóughat” – mindhárom esetben csak az a különbség, hogy ezek az alapnyelvben egy-egy önálló hangnak számítottak, vagyis szótő elején is állhattak.

Az alapnyelvi zöngés hehezett zárhangok változásai az itáliai nyelvekben [Stuart-Smith, Jane (2004): Phonetics and Philology. Sound Change in Italic, Oxford, 223. & Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum, 81.] (Forrás: El Mexicano)

A fentiek alapján már az olvasó is ki tudja következtetni, hogy ha az angolban egy szó elején d-, a latinban pedig f- áll, akkor az indoeurópai alapnyelvi közös hang minden bizonnyal a *dʰ- lehetett (de legalábbis ez sokkal valószínűbb forgatókönyv, mint a *bʰ- vagy a *gʷʰ-, amely elég nehezen válhatna d-vé). S valóban, az összehasonlító nyelvtudomány azt mondja, a ’csinál’ alapnyelvi töve *dʰeh- lehetett (melynek végén a -h egyezményes jelölés egy közelebbről nem meghatározott torokhangra, amely a legtöbb mai nyelvből eltűnt, de a mellette lévő magánhangzó hangszínét megváltoztathatta). Persze egyetlen nyelv nem lenne elég erős bizonyíték ahhoz, hogy ezt készpénznek vegyük, hogy így volt. De szerencsére segítségünkre jönnek a szláv nyelvek, melyek ősében [dʲel-] volt a tő – bár van olyan mai szláv nyelv, amelyben nem ezt használják arra, hogy ’csinál’ – és ez máris megerősíti a feltételezést...

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A spanyol arriba és az angol arrive

Érdekes, hogy még senki sem tette fel azt a kérdést, hogy van-e valami közös ebben a két szóban, amikor ránézésre több mint gyanús a hasonlóságuk. Nevezetesen a spanyol arriba ’fel, fent’ határozóról és az angol to arrive ’megérkezik’ igéről van szó.

Az utóbbit nem kell bemutatni, hiszen angolul majdnem mindenki tud valamennyire. Sőt, az előbbi is talán ismerős lehet még azoknak is, akik nem tanultak spanyolul, hiszen számos dalban vagy filmben elhangzik indulatszóként is az ¡Arriba! felkiáltás, mely ez esetben annyit tesz: ’Gyerünk! Kelj fel! Mozgás! stb.’ A kötetlen nyelvben és a popdalokban gyakran fordul elő a para elöljárószóval is, általában összevonva: p’arriba ’felfelé’.

Bizony, ezek a szavak a hajózásból származnak! (Forrás: Pixabay.com)

Az arriba forrása a beszélt latin AD RĪPA(M) ’ki/fel a partra!’ kifejezés,* amely valahogy úgy hangzott, hogy [arrípa]. Ebből származott egy *ARRĪPĀRE ige ’kiköt, partot ér’ jelentéssel, amely a spanyolban is megvan arribar formájában ugyanebben az értelemben, és a választékos nyelvben használják ’megérkezik’ jelentésben is. Innentől már nem titok, hogy ugyanez került a franciába is arriver [arivé] alakban, amelyet az angol is átvett arrive formában. S természetesen ugyaninnen jön az olasz arrivare ’megérkezik’ is.

A spanyolban sokkal elterjedtebb llegar, akárcsak a portugál-galiciai chegar, ’megérkezik’ – senki sem találná ki! – szintén a hajózásból terjedt el. Méghozzá az *ARRĪPĀRE igével rokon értelmű APPLĬCĀRE ’hozzárak, kiköt, közelít, partra száll stb.’ folytatójáról van szó, amely a beszélt latinban összekeveredett a prefixum nélküli PLĬCĀRE ’összefog, összerak’ igével. Ez utóbbi a forrása még a spanyol plegar ’összehajt’ (félig művelt úton), valamint a román plecá ’elmegy, elhagy’ (vélhetően egy ’összehajt, elcsomagol’ jelentésátvitelen keresztül) igéknek is. A teljes alakváltozatból ered továbbá a ma már nem nagyon használt spanyol allegar(se) ’közelebb hoz, összegyűjt; csatlakozik, érkezik’ ige is. Az ’alkalmaz’ jelentésű aplicar pedig már művelt úton keletkezett a latinból való közvetlen kölcsönzéssel.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª edición (1973); Gredos, Madrid, 2012: 346, 437, 480.
• Institut d’Estudis Catalans: Diccionari català-valencià-balear [→aplegar (i plegar)]
• RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición [→arriba]
• Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

---

*	A spanyol ’fel, fent’ jelentés onnan eredhet, hogy a part mindig magasabban fekszik, mint a víz szintje [vö. RAE (1726): «Diccionario de autoridades» I, A–B, 411: „[...] y se infiere de que la ribéra es mas alta que el rio ò el mar.” ]

Magyar deszka, angol íróasztal és spanyol lemez

Merész vállalkozásba kezdünk! Magyar deszkából angol íróasztalt faragunk – vagy inkább az angol íróasztalt szedjük szét magyar deszkákra –, miközben kiderül, hogy mégiscsak a spanyolok állnak a legközelebb az igazsághoz, és végül is erről az egészről egyedül a rómaiak tehetnek, habár a görögök nélkül ők sem jutottak volna túl messzire.

Az olvasók már sejthetik, hogy megint etimológiai kérdésekről lesz szó, és amilyen szeszélyes a nyelvtörténet, megszokhattuk, hogy amikor éppen nagyon viccesnek tűnne különböző dolgok összeboronálása, akkor az lehet, hogy maga a valóság, ellenben ha a kapcsolat éppen szembeötlő volna, az gyakran nem több puszta véletlennél. Hát akkor fogjuk a fűrészt, és lássunk neki!

A deszka sok mindenre alkalmas...

A deszka főnév valamelyik szláv nyelvből került a magyarba (vö. horvát/szerb daska ~ deska, szlovák doska, orosz доска [doszka] ’deszka, tábla’), amelynek legközelebbi forrása az ősszláv *dъska (az ъ egy nagyon rövid, u-szerű magánhangzónak felel meg) ’asztal, deszka, tábla’ (vö. ószláv dъska, ugyanaz). Az ősszlávban viszont germán kölcsönzés – és máris közelebb kerültünk az angolhoz!

S mivel ez a cikk is íróasztalnál született, egyből nagyon gyanússá vált nekünk az angol desk szó. Nem véletlenül, hiszen az angolban a középkori latin desca a közvetlen forrása, amely a latin discus ’korong, tányér’ folytatója, valamely újlatin nyelvváltozaton keresztül. Bár az íróasztalt nem kifejezetten szokás evésre használni, ha már szóba került a tányér, rögtön eszünkbe juthat róla az angol dish is. Ennek forrása ugyancsak a latin discus, ám ezúttal az ősgermán *disk- tövön keresztül – ez utóbbi került át az ősszlávba is. És persze ott van még a disc (brit) vagy disk (US) ’lemez [adathordozó]’ is, amely már modern latin átvétel, valószínűleg a francia disque közvetítésével.

(Forrás: El Mexicano)

Eljutottunk tehát a magyar, az angol és a szláv alakok legközelebbi közös őséhez, a latin discus-hoz, amelyből a spanyol disco ’korong, lemez’ is származik. De itt még nincs vége, mert a latin az ógörög δίσκος [diszkosz] ’hajítókorong’ szóból kölcsönözte, abban pedig a δικεῖν [dikeín] ’dob, hajít’ igéből képzett főnév. (Az ige végső forrása minden bizonnyal egy indoeurópai *deik- ’(meg)mutat’ tő; ugyaninnen a latin DĪCĔRE > spanyol decir ’mond’ ige is.) Vagyis az eredeti ’korong’ jelentésből először feltehetően ’kerek asztal’ lett, majd innen bármilyen ’asztal’ vagy ’tábla’, és végül ’deszka’, illetve a másik szálon ’(hang)lemez, korong’. Az eredeti jelentést tehát a spanyol őrizte meg leginkább.

Felhasznált források

• Coromines, Joan (1963): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 195.
• Harper, Douglas (2001–2016): Online Etymology Dictionary
• Wikiszótár angol és francia nyelven
• Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 142.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Forgive és perdonar – kollektív tudatalatti?

Lőrinc nevű olvasónk a következő érdekes felismerését osztotta meg a Facebookon küldött üzenetében, amellyel kapcsolatban egy kérdést is feltett, így szól:

Az általam ismert nyelvek nagy részében a „megbocsát” ige az „adni” igéből származik egy prepozícióval kiegészülve (ilyenekre gondolok, mint pl. for-give, ver-geben, per-donar, per-donare, par-donner stb.); a kérdés: van valami analógiás közük egymáshoz, vagy csupán a véletlen vagy a kollektív tudatalatti műve?

Mielőtt válaszolnék a kérdésre, annyiban pontosítanék, hogy ezekben az összetételekben nem elöljárószókat találunk, hanem ún. prefixumokat (hagyományosan előképzőknek, újabban igekötőknek hívják őket), de az igaz, hogy a prefixumok eredete általában hasonló az elöljárószókéhoz. Jelen esetben csak félig: az angol forgive igében a for- inkább a far ’messze’ határozószóval, illetve a fore- ’elő(re)-’ képzővel rokon, de valószínűleg hatott rá a for elöljárószó is.

A megfigyelés való igaz: a germán és az újlatin nyelvekben is a ’megbocsát’ ige egy kb. ’túl-/el-’ jelentésű igekötő és az ’ad’ ige összetételéből áll, azaz szó szerinti elemzésben ’túlad [túlteszi magát]’ valamin, illetve ’felad’ valamilyen szándékot, cselekedetet. Az természetesen nem kérdés, hogy ha egy nyelvcsoporton belül mindegyik közeli rokon nyelven ugyanúgy mondanak valamit, akkor az arra utalhat, hogy közös ősükben – jelen esetben az ógermánban vagy a latinban – is már úgy mondták. Azonban a valóság ezúttal kissé szövevényesebb.

A klasszikus latinban perdonāre ige nem létezett, az már későbbi, középkori, illetve beszélt latin fejlemény. Azt nem tudni, hogy az ógermánban létezett-e ilyen összetétel (valószínűleg igen), de azt igen, hogy már a gótban és a frankban is így használták. A kérdés a továbbiakban tehát az, hogy a beszélt latin vette-e át valamelyik régi germán nyelvből, vagy a mai germán nyelvek kölcsönözték a beszélt latinból ezt a szerkezetet. A válasz meglepő: az igazság valahol félúton van.

A rendelkezésre álló források szerint ugyanis maga az összetétel a germánból (talán a frankból) került tükörfordítással a középkori latinba, azonban mai jelentése, a ’megbocsát’ már a latinban alakult ki, ahonnan aztán a germán nyelvek visszakölcsönözték ebben az értelemben! Ez alapján tehát nem valami „közös tudatalatti” műve az egyezés – bár az sem lenne feltétlenül kizárható, hiszen a kutatók szerint az ember gondolkodása alapvetően nem függ attól, hogy milyen nyelvet beszél...

Angol–spanyol kölcsönös érthetőség?

Abban talán semmi új és meglepő nincs, hogy elég sok spanyol szó hasonlít – írásban – az angol megfelelőjére. Hogy ez mennyiben könnyíti a spanyol tanulását (lévén, hogy a legtöbben az angolt tanulják meg első idegen nyelvként), már más kérdés. Egyes fórumokon viszont van olyan is, aki nemcsak azt állítja, hogy a spanyol hasonlít az angolra, hanem odáig elmegy, hogy neki tanulás nélkül sikerül megértenie a spanyol szövegeket az angol alapján. Mi lehet ebből az igazság?

Először is, tisztázzunk valamit. Jóllehet, a nyelvtanulás szempontjából ez lényegtelen, de ha egészen precízen akarunk fogalmazni, akkor nem a spanyol hasonlít az angolra, hanem az angol a spanyolra (bár én nem mondanám, hogy hasonlítanának egymásra, na persze kérdés, mit nevezünk hasonlóságnak). Csalódást kell tehát okoznom azoknak, akik az angolt valamiféle különleges és mindenek felett álló nyelvnek tartják, ami nagy divat mostanság. De miért is mondom ezt? Nos, ezért:

Az angol szókincs eredet szerint (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Mint a szemléletes kördiagramon látható (és a nyelvtörténet iránt érdeklődők is bizonyára tudják), a mai angol szókincs túlnyomó része latin és újlatin (elsősorban francia) jövevényszavakból áll, és csupán a negyede (!) germán eredetű. A spanyol szókincs 90%-ban pedig – a latin természetes folytatásáról lévén szó – eredendően latin elemekből áll, tehát legfeljebb ezért hasonlíthatnak, nem pedig azért, mert spanyolban lenne sok angol szó.

Nyilvánvaló, hogy egy angolul íródott 100%-ban tudományos szövegben jó eséllyel csak a funkciószavak és néhány alapige lesznek germán eredetűek, a nagy többségük pedig valószínűleg latin-görög jövevényszó – ilyen esetben még hihető is lenne, hogy egy ugyanilyen jellegű spanyol szöveg nagyjából érthető csupán angoltudás alapján. Legfeljebb ennyi igazságtartalma van az efféle állításoknak, de ez is kizárólag az írott nyelvre vonatkozik, mivel az angol és a spanyol hangtanilag minden tekintetben meglehetősen eltérő. S természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy sokszor még a latin eredetű közös szavak is teljesen mást jelentenek vagy legalábbis másképp használatosak a két nyelvben.

Azt viszont én megnézném, hogy értené meg bárki is nulla spanyoltudással akár az olyan egyszerű kifejezéseket, mint a ¿Cómo estás? vagy a ¿De dónde eres? az angol How are you? és Where are you from? alapján. Márpedig az életben általában nem (csak) a tudományos szövegek megértésére van szükség. Igaz, elismerem, vannak kivételes zsenik, akik talán erre is képesek, de azért azt tanácsolnám mindenkinek, hogy a Gyakorikérdések.hu weboldalon megjelenő állításokkal bánjunk nagyon óvatosan!

Latin habēre, angol have, német haben

Az előző témában a spanyol és az olasz „közelmúltat” hasonlítottuk össze, amelyet a latin HABĒRE igéből származó haber, illetve avere igével, valamint a befejezett melléknévi igenévvel (participio) képeznek. Tudjuk azt is, hogy ez az ige eredetileg birtoklást fejez(ett) ki – az olasz avere máig használatos e jelentésben, a spanyol haber ma már nem (szerepét a tener vette át).

Azzal sem mondok semmi újat, hogy a germán nyelvekben is létezik egy rendkívül hasonló ige (például az angol to have és a német haben), amelyet szintén a birtoklás kifejezésére (pl. angol I have a horse, német Ich habe ein Pferd ’Van egy lovam’) és a „közelmúlt” képzésére használnak (pl. angol I have bought a horse, német Ich habe ein Pferd gekauft ’Vettem egy lovat’ – a német esetében még a szórend is azonos a latin Habeo caballum comparatum szerkezetével).

Ha két vagy több, nem feltétlenül közeli rokon (vagy egyáltalán nem rokon) nyelvben egy-egy szó nagyon hasonló, ráadásul még a jelentésük, funkciójuk is ugyanaz, akkor az ember hajlamos teljes meggyőződéssel azt hinni, hogy ez nem lehet a véletlen műve, vagyis az eredetük is azonos. Jelen esetünkben persze nyilvánvaló, hogy a spanyol haber, olasz avere, francia avoir és román avea ige forrása a latin HABĒRE, amiben senki sem kételkedne, de vajon mi a helyzet az angol to have és a német haben igékkel? Szintén latin – esetleg újlatin – átvételek lennének?

Habeo tres caballos albos...

Bizony, bármennyire is meglepő, itt csupán a véletlen igazán tökéletes művéről van szó! Bár lehetne éppenséggel az angolban és a németben is latin átvétel (ami az angol have alakban a [v] hangot illeti, a [b] > [v] változás teljesen általános a nyelvekben, tehát ez önmagában nem zárná ki, hogy latin vagy újlatin jövevényszó legyen), de fogadjuk el, hogy a nyelvtörténeti források alapján nem az. Ha kizártuk, hogy latin átvétel, akkor még mindig marad egy lehetőség, a szó közös indoeurópai eredete a latinban és a germán nyelvekben.

Igen ám, de ezzel van egy kis probléma. A germán nyelvek hangrendszerének egyik legfőbb sajátossága ugyanis, hogy az indoeurópai alapnyelvi zöngétlen zárhangok, a *k, *p, *t (a csillag kikövetkeztetett hangalakot jelöl) réshanggá váltak (pl. lat. PER és PRŌ, vö. angol for, német für; vagy latin CŎR, vö. angol heart, német herz stb.), a latinban viszont nem. Vagyis az angol have és a német haben szókezdő [h]-ja eleve nem származhat ugyanabból a forrásból, mint a latin H (amelyet a klasszikus korban már nem is ejtettek), hiszen a helyükön a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben *k hangnak kellett lennie. Az alapnyelvi *k hangot viszont a latin megőrizte, amiből az következik, hogy a(z) HABĒRE szintúgy nem származhat egy feltehetően *k- hanggal kezdődő alapnyelvi tőből.

Mi tehát az igazság? Az angol have és német haben az ősgermán *habjanan alakon keresztül egy indoeurópai *kap- ’megfog, elkap’ rekonstruált tőre vezethető vissza, amelynek folytatója a latinban a CAPERE (CAPIO) ’megfog’, ’befogad’, átvitt értelemben ’megért’ jelentésű ige – ebből a spanyol caber ’elfér, befér’ és az olasz capire ’megért’. A latin HABĒRE forrása viszont az indeurópai *gʰabʰ- ’fog, markol, tart’ tő, melynek folytatói az angol give és a német geben ’ad’.

A fenti két alapnyelvi tő hasonló jelentéséből adódóan nem meglepő, hogy voltak köztük átfedések is, az viszont tényleg csak véletlen egyezés, hogy a latinban és az ősgermánban éppen belőlük lett a birtoklást kifejező és a befejezett múlt idő képzésére használt ige is – legalábbis nem lehet ennek az ellenkezőjét bizonyítani. Habár egyes nyelvészeti források szerint a birtoklóige + befejezett melléknévi igenév konstrukció – mint múlt idő – a germán nyelvekben az újlatin nyelvek hatására jött létre, ez szintén nem bizonyítható (de természetesen nem is zárható ki). Nos, mint ismét láthattuk, a véletlen sokszor tényleg hihetetlen dolgokra képes!

A német fordításokért köszönet G. Eszternek.

Spanyol hay vs. angol there is, there are

Egy régebbi témában már szó volt az haber mint létezést, előfordulást kifejező személytelen ige használatáról. Most megnézzük, miért viselkedik olyan furcsán ez az ige, vagyis miért marad változatlan alakban – legalábbis a sztenderd nyelvben – akkor is, amikor több dolog vagy személy létezésére utal, továbbá, hogy milyen kapcsolatban van ez az angol there is / there are szerkezettel.

Érdemes tisztázni mindenekelőtt, hogy a kissé félrevezető elnevezésével szemben a „személytelen ige” (spanyolul verbo impersonal) természetesen nem azt jelenti, hogy az ilyen igéknek nincs nyelvtani személyük, hanem azt, hogy nem használják őket minden személyben, hanem általában csak a harmadikban. Ilyen ige például a doler (< lat. DOLĒRE) ’fáj’, melynek általában csak két alakja használatos, a duele ’fáj’ és a duelen ’fájnak’; vagy például a llover (< lat. PLOVĒRE vagy PLUĒRE) ’esik [az eső]’ is, amelynek egyetlen alakja a llueve ’esik az eső’.

Az hay az haber egyes szám harmadik személyű alakváltozata a kijelentő mód jelen idejében, ahol az -y végződés a régi spanyol ý ~ í ~ hi (< lat. ĬBĪ ’ott’ + HĪC ’itt’) helyhatározó szócska maradványa (vö. a kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyében véghangsúlyos igék végződésével – doy, estoy, soy, voy –, melynek eredete a történeti nyelvészek szerint valószínűleg ezzel azonos, persze funkcióját nyilvánvalóan már régen elvesztette).

Ebben a használatban tehát az hay (illetve többi alakja az egyes igeidőkben: hubo, había, habrá, habría; haya, hubiera, hubiese) ’van(nak), létezik (léteznek), előfordul(nak)’ jelentésű, és az angol there is / there are szerkezetnek feleltethető meg. De egy lényeges ponton mégis különbözik tőle: abban, hogy míg a sztenderd angol there is / there are esetében az ige bővítménye – vagyis az, ami van/létezik – a mondat alanya (de legalábbis úgy viselkedik, hiszen az igét számban egyeztetik vele: There is a book on the table ’Van egy könyv az asztalon’ vs. There are some books on the table ’Van néhány könyv az asztalon’), addig a spanyolban nem az alany, hanem valami más...

(Forrás: El Mexicano)

Figyeljük csak meg a fenti két példamondatot spanyolul: Hay un libro en la mesa ’Van egy könyv az asztalon’, és Hay unos libros en la mesa (nem pedig *Han unos libros en la mesa, ahogy az angolból következne) ’Van néhány könyv az asztalon’. Az hay tehát változatlan alakban áll mindkét mondatban, ami pontosan azt igazolja, hogy az un libro ’egy könyv’ és az unos libros ’néhány könyv’ nem lehet a mondat alanya. De hát akkor mije is? Nos, bármennyire is nehéz elsőre elképzelni, de a tárgya. Ez pedig onnan is látszik, hogy az ilyen mondatokban az ige bővítménye a személyes névmás tárgyesetével helyettesíthető: ¿Hay libros en la mesa? Sí, los hay. ’Vannak könyvek az asztalon? Igen, vannak.’ ¿Habrá actuación? La habrá. ’Lesz fellépés? Lesz.’

De mégis hogyan lehetséges az, hogy egy ’van(nak)’ jelentésű ige tárgyas? Ennek történeti oka van. Az haber ugyanis a latin HABĒRE igéből származik, mely tárgyas ige volt, méghozzá ’birtokol, tart, neki van’ jelentésben (vö. olasz avere). A latinban és az óspanyolban ez még együtt élt a rokon értelmű TENĒRE, tener igével (pl. lat. TE TÉNEO ’itt vagy nekem’, vö. sp. te tengo). A spanyolban később fokozatosan felváltotta a tener ige a birtoklás kifejezésére, az haber pedig csak bizonyos rögzült kifejezéstípusokban maradt fenn ebben vagy ehhez hasonló jelentésben (pl. Diez años ha que soporto regaños y sarcasmos ’Tíz éve [van annak], hogy elviselek szidalmakat és szarkazmusokat’), azonban tárgyas jellegét megőrizte az hayjal is.

Vagyis, mint láthatjuk, az hay egy olyan tárgyas ige, melynek nincs alanya, csak a jelentéséből tűnik úgy, mintha a bővítménye lenne az alany. Visszatérve a példamondatunkra, az Hay unos libros en la mesa tulajdonképpen mit is jelent, ha történetileg próbáljuk ezt a mondatot értelmezni? Körülbelül azt, hogy [valaki vagy valami] ’Ott tart néhány könyvet az asztalon’ – ezzel magyarázható az egyes szám harmadik személyű változatlan alak. (Ezzel szemben az angol There are some books on the table szó szerinti jelentése ’Ott vannak néhány könyvek az asztalon’.) Ilyenkor persze lehetne azon lovagolni, hogy mi volt eredetileg az ige alanya, de nem érdemes, ezt ma már homály fedi – elég annyival beérnünk, hogy nincs, és ez már valószínűleg abban a latin nyelvváltozatban is így volt, amelyből a spanyol kialakult.

Persze, hogy ne legyen túl egyszerű a dolgunk, a gyakorlatban a kép jóval bonyolultabb, hiszen a valós nyelvhasználat többé-kevésbé mindig eltér a sztenderdtől. Mind a köznyelvben, mind az írott nyelvben ugyanis terjedőben van – főleg Latin-Amerikában – az haber tárgyatlan igeként való, ún. egyeztetett használata (uso concordado), mivel a beszélők a jelentéséből adódóan egyre inkább úgy érzik, hogy egyeztetni kell a bővítményével, vagyis ebben az esetben az ige bővítménye alannyá válik. Ez azt jelenti, hogy az ilyen nyelvváltozatokban az haber minden lehetséges esetben egyezhet személy és szám szerint a bővítményével (habemos, habéis, habían, habíamos, habíais stb.), tehát tulajdonképpen a harmadik személyű hay alak kivételével ennek nincs akadálya. Álljon itt példaként a következő idézet: En México tenemos escasez de líderes naturales. Los pocos que habemos somos combatidos por múltiples intereses ’Mexikóban hiány[unk] van a természetes vezetőkből. Azon kevesek, akik vagyunk [létezünk], sokféle érdek által le vagyunk küzdve’ – ebben a mondatban az habemos helyett is a somos ’vagyunk’ alakot kell(ene) használni a sztenderd nyelvben.

Arról, hogy mégis mennyire elterjedt az haber egyeztetett használata, könnyen meggyőződhetünk, ha rákeresünk például az había muchos vs. habían muchos ’sokan voltak’ kifejezésekre: több százezres nagyságrendű találatot kapunk az utóbbira is! E folyamatban lévő nyelvi változást valószínűleg az motiválja, hogy az haber használata illeszkedjen a hasonló jelentésű ser, estar, existir stb. igék paradigmájához. Mindazonáltal azoknak, akik spanyol nyelvvizsgára készülnek, azt javaslom, hogy inkább a sztenderd használatnál maradjanak, legalábbis a vizsga erejéig – mert ki tudja...

Tényleg a spanyol az egyik legkönnyebb nyelv?

Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a spanyol az egyik legkönnyebb nyelv a világon, s többek között ezért is szokták ajánlani azoknak, akik új idegen nyelvet szeretnének elsajátítani, de még nem tudják, melyik mellett döntsenek. Vajon mennyire igaz ez, és lehet-e egyáltalán itt igazságról beszélni?

Tudományos értelemben természetesen nincs különbség a nyelvek nehézsége között: mindegyik nyelv ugyanannyira bonyolult, hiszen egyformán képes arra, hogy kifejezze azokat a gondolatokat vagy megnevezze azokat a dolgokat, fogalmakat, amelyekre anyanyelvi beszélőinek szüksége van. Éppen ezért azt sem lehet mondani, hogy egy nyelv „primitívebb”, mint egy másik, ha pl. az egyikben nincs egy olyan fogalomra szó, amelyikre egy másikban van – lehet, hogy azért nincs, mert az anyanyelvi beszélők az adott fogalmat nem ismerik, vagy egyszerűen másképpen, nem egy önálló szóval fejezik ki. Viszont előfordulhat, hogy képesek megkülönböztetni saját környezetükkel, életükkel kapcsolatban olyan fogalmakat is, amelyeket egy általunk „fejlettebbnek” vélt nyelv beszélői nem.

A nyelvek között mindössze abban lehet eltérés, hogy a gondolatokat milyen nyelvtani eszközökkel, szerkezetekkel fejezik ki, illetve milyen beszédhangokat használnak. Ezen eltérések miatt az egyes nyelvek anyanyelvi beszélői egy-egy idegen nyelvet érezhetnek nehezebbnek, ill. egyszerűbbnek, ami természetesen így is meglehetősen szubjektív és az egyéni képességektől is nagyban függ. Ahhoz, hogy egy nyelvet megfelelő szinten beszéljünk, minden esetben szükséges egy minimális szókincs elsajátítása, tehát mondhatjuk, hogy a szókincsnek nincs jelentősége egy nyelv nehézségének megítélésében. Hacsak nem egy nagyon közeli rokon nyelvről van szó, amelyben természetesen lehetnek hasonló szavak (ugyanakkor a hasonlóság megtévesztő is lehet!). Ami eltérhet és ami miatt egy nyelvet könnyebbnek vagy nehezebbnek érezhetünk az anyanyelvünkhöz képest, az tehát a nyelvtanban és a hangkészletben rejlik. (Illetve számos nyelv esetén a helyesírás vagy – nem latin betűs nyelveknél – az írásrendszer okozhat még nehézséget, ha abból indulunk ki, hogy az idegen nyelveket általában az írás alapján kezdjük el tanulni, de ennek semmi köze egy nyelv nyelvtanához vagy hangrendszeréhez, hiszen bármely nyelvet lehetne bármilyen írással írni.)

Kilátás a barcelonai Tibidabo-hegyen lévő vidámparkból (Forrás: Pixabay.com)

Egy, az anyanyelvhez hasonló vagy „egyszerűbb” – kevesebb (eltérő) beszédhangot tartalmazó – hangrendszerű és nyelvtani szerkezetű idegen nyelv elsajátítását általában könnyűnek érezzük: pl. a görögök számára a spanyolt könnyű megtanulni, mert hangtanilag és nyelvtanilag is viszonylag közel állnak egymáshoz (indoeurópai nyelvek), míg egy olasz vagy román azért tanulhat meg nagyon gyorsan spanyolul, mert testvérnyelvükként nemcsak a nyelvtan, hanem a szókincs is nagyon hasonló (a hangtan már nem annyira). Mi a helyzet a magyar és a spanyol, angol vonatkozásában?

Azt leszámítva, hogy bizonyos értelemben mindkét nyelv lényegesen eltér a magyartól (hiszen a magyar nem indoeurópai, de még csak nem is ugyanabba a nyelvtípusba tartozik), a magyar beszélők általában az angolt tartják a legkönnyebb nyelvnek, mert bár hangtanilag, főleg a magánhangzók tekintetében eléggé különbözik a magyartól (hozzátéve, hogy az írás is merőben eltér a beszélt változattól), alaktanilag nagyon egyszerűnek mondható, hiszen nincsenek pl. nyelvtani nemek, és jóformán igeragozás sincs (még a „legrendhagyóbb” igéknek is mindössze két rendhagyó alakjuk lehetséges). Sőt, a szórend is meglehetősen kötött mintákra épül, tehát ebben sincs semmi, amit olyan nagyon bonyolult lenne megtanulni.

Az angollal szemben a spanyolban a magánhangzók kiejtése ugyan nem okoz különösebb nehézséget egy magyar anyanyelvű számára – legfeljebb bizonyos kettőshangzókkal gyűlhet meg a bajunk, mivel ilyenek a magyarban egyáltalán nem léteznek –, azonban a mássalhangzórendszer „finomságait” megtanulni és alkalmazni a folyamatos beszédben már rengeteg gyakorlást (és jó hallást) igényel, ráadásul több spanyol mássalhangzónak nincs is a magyarban pontos megfelelője. A nyelvtan azonban már jóval bonyolultabb az angolénál: a főneveknél megkülönböztetnek hím- és nőnemet, a személyes, mutató és bizonyos vonatkozó névmásoknál, valamint a határozott névelőnél semlegesnemet is; az igéknek szám, személy és igeidő (beleértve a módot, a szemléletet, valamint az előidejűséget kifejező összetett igeidők megkülönböztetését) szerinti ragozása van (a magyarban is, de korántsem annyi igeidővel, mint a spanyolban), számos gyakran használt rendhagyó igével. Ezenkívül a személyes névmásoknak eseteik is vannak, s az igével kombinált használatuk szintén sok gyakorlást igényel. Bár a szórend a spanyolban viszonylag szabad (ami persze relatív, hiszen a magyar szórend még a spanyolénál is szabadabb, mégsem lehet mindent akármilyen sorrendben mondani, és a mondat értelme is függhet tőle), szintén vannak olyan esetek, amikor viszont kötött (pl. az igével használt, hangsúlytalan személyes névmások sorrendje).

Ha a nyelvek bonyolultságán a lehetséges alakváltozatok számát (ragozást) értjük, akkor bizony a spanyol „nehezebb” az angolnál. (A táblázatban az egyes szófajok eltérő alakjainak száma szerepel, csak egyszer számítva a homonim alakokat. Forrás: El Mexicano | bemenő adatok)

A fenti általános jellemzőkön kívül a magyar anyanyelvűeknek leginkább a kötőmód használata szokott nehézséget okozni, továbbá az, hogy a spanyolban három különböző létigét használnak attól függően, hogy állandó és megváltoztathatatlan, átmeneti vagy szerzett tulajdonságot, illetve valaminek adott helyen való puszta előfordulását szeretnénk kifejezni.

A fentieket figyelembe véve – ha valaki az őszinte véleményemre kíváncsi – én senkinek sem mondanám, hogy „a spanyol könnyű nyelv”, és csak ezért lenne érdemes megtanulni. Saját példámon okulva ezzel az állítással magamat is meghazudtolnám, felidézve az első spanyolórákat. Mindezt úgy, hogy előtte oroszt tanultam (ami az én korosztályomnak még kötelező volt). Jelenlegi tudásom birtokában tehát a spanyolt én legalább a közepesen nehéz nyelvek közé sorolnám, s inkább az oroszhoz, mintsem az angolhoz hasonlítanám a nehézségét illetően. Azoknak tehát, akik új idegen nyelvként a spanyol megtanulására tennék a voksukat, azt tanácsolnám, hogy semmiképpen se hallgassanak az olyan véleményekre, miszerint „a világ legkönnyebb nyelve”, mert ez egyáltalán nem igaz. De természetesen a döntés mindenkinek a saját belátására van bízva.

Hajlító, ragasztó, elszigetelő, bekebelező

Példa a toldalékolásra a spanyol ’macska’ szóval
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL)

Mint egy korábbi bejegyzésben megígértem, mondanék néhány szót a különböző nyelvtípusokról. Bizonyára az iskolai nyelvtanórákról ismerősen hangzanak az olyan kifejezések, hogy egy nyelv lehet „hajlító”, „ragasztó”, „elszigetelő”, vagy éppen „bekebelező” típusú (ha a hagyományosan elfogadott négy alaptípust említem különösebb hozzáfűznivaló nélkül), most viszont megnézzük, hogy mit is jelentenek igazából ezek az elsőre talán eléggé zavarosnak tűnő fogalmak, és milyen szempontok szerint vizsgáljuk őket.

A nyelveket aszerint, hogy a különböző nyelvtani viszonyok kifejezésére milyen felépítésű szóalakokat, szókapcsolatokat használnak (pl. ragozás, tőváltoztatás, toldalékolás, vagy csupán segédszavak és a szórend változtatása) alaktani kategóriákba szokás sorolni, amit morfológiai tipológiának nevezünk. A hagyományos – az ókori görög és latin nyelvtanra épülő – nyelvtan lényegében csak az alaktant ismerte, így amikor a köznyelvben nyelvtípusokról beszélünk, leginkább az alaktani típusokat értjük alatta (hiszen léteznek például mondattani nyelvtípusok is, amelyek azt mondják meg, hogy egy nyelvben mi a fő mondatrészek – az alany, az ige és a tárgy – jellemző sorrendje).

Nem egyszerű a dolog, ugyanis többféle csoportosítás is létezik, amelyek ráadásul gyakran keverednek is egymással (még a szakirodalomban is), illetve bizonyos esetekben egymás szinonimáiként használják őket, mivel vannak köztük átfedések. Alapvetően kétféle besorolást különböztetnek meg. Közülük az egyik arra ad választ, hogy a szóalakok mennyire bonthatóak elemekre, a másik pedig arra, hogy egy-egy szóalak mi mindent képes kifejezni, vagyis mennyire jelentéssűrítő (szintetizáló).

Attól függően, hogy egy nyelvben jellemzően mennyire bonthatóak elemekre a szavak, megkülönböztetünk elszigetelő (izoláló), ragasztó (agglutináló), illetve hajlító (flektáló) nyelveket.

• Az elszigetelő (izoláló) nyelvekben, mint az elnevezés is mutatja, a szavak általában egyetlen „elszigetelt” elemből állnak, vagyis nem toldalékolhatóak, és nem is képesek alakváltoztatásra (bár az ilyen nyelvekben is lehetnek összetett szavak), hanem azok meghatározott sorrendje (más szavakkal, segédszókkal való kombinálása), vagy például a hanglejtés változtatása fejezi ki a mondaton belüli nyelvtani viszonyokat. Ilyen nyelvek tipikusan a sino-tibeti nyelvcsalád tagjai, köztük a legismertebb kínaival, de az angol nyelv is erős izoláló jelleget mutat, miután a ragozás szinte teljesen eltűnt.
• A hajlító (flektáló) vagy fuzionáló nyelvek sajátossága, hogy a ragozás és a szóképzés során a szótő is megváltozhat: pl. spanyol sabemos ’tudunk’, supimos ’tudtunk’ és sepamos ’tudjunk’. Ezekben a nyelvekben a szavak általában nehezen bonthatóak fel szótőre és elkülöníthető toldalékokra: csupán egy-két toldalék vagy rag járulhat hozzájuk, amely egyúttal több mindent is kifejez egyszerre (innen a fuziónáló elnevezés is), és sokszor teljesen összeolvad a szótővel – éppen ezért nem is mindig lehet ragról beszélni, hanem csupán alakváltozásról. A hajlító nyelvtípusba tartoznak jellemzően az indoeurópai és az afroázsiai nyelvcsalád tagjai.
• A ragasztó (agglutináló) vagy ragozó nyelvek fő jellemzője, hogy a szótövekhez „egymás után ragasztott” toldalékokkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Valószínűleg ebbe a csoportba tartozik a legtöbb nyelv, így a magyar, a finnugor nyelvek többsége, a török nyelvek, a baszk, a japán, a koreai, az ausztronéz (maláj–polinéz) nyelvcsalád több tagja, a dravida nyelvek és számtalan amerikai indián nyelv. Az előző, hajlító típusú nyelvekkel ellentétben a ragasztó típusú nyelveknél már a szótőhöz jól elkülöníthető toldalékok kapcsolódnak egymás után, melyeknek egyenként is van jelentése: pl. a magyar házakat szó az alábbi morfémákra, vagyis nyelvtani jelentéssel bíró elemekre bontható: ház- (tő) -ak- (többes szám) -at (tárgyeset); ugyanennek viszont pl. a latinban CASAS felel meg, ahol egyetlen rag, az -s jelöli a többes számot és a tárgyesetet egyben.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a fenti csoportosítás csupán „idealizált” nyelvtípusokról szól, a valóságban ilyenek nincsenek (legalábbis nagyon ritkák). A legtöbb nyelv kevert típusú, ami azt jelenti, hogy például a jellemzően flektáló nyelvekben éppúgy lehetnek agglutináló jelenségek, ahogy a jellemzően agglutináló nyelvekben flektáló jellegű megoldások. Az előbbire jó példa lehet a hajlító típusú nyugati újlatin nyelvekben a többes szám -s hozzáadásával történő képzése (pl. spanyol gato, gata ’macska’ – gatos, gatas ’macskák’), amely agglutináló sajátosság; az utóbbira pedig a magyar ló – lovak, tó – tavat típusú szóalakokat lehetne példaként említeni, amelyekben tőváltozás (hajlítás) és toldalékolás (agglutináció) is megfigyelhető.

Egy ebből a szempontból modernebb – és logikusabb – besorolás skálaszerű megközelítést alkalmaz, amely szerint ennek két végpontját a flektáló (a szóalakok nehezen bonthatóak fel elemekre, tőre és toldalékokra, csak alakváltoztatás van), illetve az agglutináló (a szóalakok jól elkülönített elemekre, tőre és toldalékokra bonthatóak) nyelvek jelentenék.

Térjünk viszont rá a másik fő szempont szerinti csoportosításra. A szóalakok jelentéstani funkciója, vagyis a jelentéssűrítés mértéke szerint – azaz, hogy egyetlen szóalak milyen hosszú jelentéstartalmat foglalhat magába – egy nyelv lehet analitikus („részekre bontó”), szintetikus (toldalékoló) és poliszintetikus (bekebelező, inkorporáló).

• Az analitikus nyelvek jellemzően több szóból álló szerkezetekkel (segédszavakkal, a szórend kötöttségével) fejezik ki a nyelvtani viszonyítást, és a szavak csak egyalakúak lehetnek. Következésképpen tisztán analitikus nyelvek az elszigetelő (izoláló) nyelvek, így gyakran ezeket hívják analitikus nyelveknek. Viszont – hasonlóan ahhoz, amit fentebb említettem – éppúgy lehetnek analitikus szerkezetek az egyébként toldalékoló típusú nyelvekben is: pl. a magyarban az énekelni fog analitikus szerkezet, pedig a magyar igencsak agglutináló nyelv. Szintén analitikus(abb)ak az újlatin nyelvek (a latinnál), melyekben több mindent szószerkezetekkel fejeznek ki, ami a latinban még névszóragozással történt: pl. lat. CASAE ’a háznak’ (birtokos eset) megfelelője a spanyolban de la casa, az olaszban della casa stb., amelyek analitikus szerkezetek.
• A szintetikus vagy toldalékoló nyelvek toldalékokkal, képzőkkel, ragozással, vagyis több elemből összerakott szavakkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Szintetikus nyelveknek tekintik általában a ragasztó (agglutináló) és a hajlító (flektáló) típusú ragozó nyelveket is. Az újlatin nyelvek például tipikus átmenetet képeznek az analitikus és a szintetikus nyelvek között: az igeragozásban, igés szerkezetekben meglehetősen szintetikusak, a névszói szerkezetekben pedig erősen analitikusak.
• A poliszintetikus vagy bekebelező (inkorporáló) nyelvek magas fokon szintetizáló nyelvek, amelyek egyetlen szóalakba foglalnak bele („kebeleznek be”) több szótövet, képzőt, sőt, névmást, igét és egyéb mondatrészeket is. A bekebelező nyelvekben így sokszor egyetlen szó jelentése egy egyszerűbb mondatnak, tagmondatnak is megfelelhet. Ezt a típust erősíti az eszkimó–aleut nyelvcsalád, illetve számos amerikai indián nyelv is. Például a Mexikóban beszélt azték (nawatl) nyelv nimitztlamaka szavának jelentése ’én adok neked valamit’, ahol a ni- az igei alanyi képző egyes szám első személyben (’én’), a mitz- az egyes szám második személyű tárgyas és részes bővítményképző (’téged, neked’), a tla a tárgyra utal, a maka pedig az igealak (’adni’), vagyis szó szerint kb. ’én-neked-valami-adni’. Hasonlóképpen: nimitzitta ’én látlak téged’ (’én-téged-látni’), tinechitta ’te látsz engem’ (’te-engem-látni’).

A két csoportosítás összefoglalva pedig valahogy így nézne ki:

• analitikus nyelvek
• jellemzően az elszigetelő (izoláló) nyelvek (pl. kínai, vietnami, angol)
• szintetikus (toldalékoló, ragozó) nyelvek
• agglutináló (ragasztó) nyelvek (pl. magyar, török, japán, baszk, kecsua)
• flektáló (hajlító, fuzionáló) nyelvek (pl. latin, spanyol, görög, német, arab)
• poliszintetikus nyelvek
• bekebelező (inkorporáló) nyelvek (szintén lehetnek agglutinálóak vagy flektálóak, bár itt nem ez a fő szempont: pl. azték, eszkimó nyelvek)

A fentiekben megpróbáltam átfogó képet adni a nyelvek alaktani tipológiai osztályozásáról. Természetesen semmi sem lehet tökéletes, így ezekkel a besorolásokkal is akadnak problémák. Mint már utaltam is rá, elég sok az átfedés, és a nyelvek többsége nem is sorolható be tisztán egy-egy típusba, de még a különböző csoportosítások és típusok között sincs éles határ (a flektáló és az agglutináló, illetve az analitikus és a szintetikus is csak végleteket jelent, valójában, mint említettem, a legtöbb nyelv erősen kevert típusú).

Az angol nyelvről például ma már sokan azt mondják, hogy inkább izoláló, mégis vannak benne a hajlító nyelvekre jellemző sajátosságok, mint pl. az igék rendhagyó múlt idejű, illetve befejezett melléknévi igenévi alakjai (to know, knew, known), de még agglutináló jelenségek is, mint például a szabályosan képzett főnévi többes szám (cat|s).

Hasonló mondható el az újlatin nyelvekről is, amelyek épp annyira analitikusak, amennyire szintetikusak, és éppúgy megfigyelhetőek bennük is az agglutináló nyelvekre jellemző sajátosságok is, mint a hajlítóakra: a nyugati újlatin nyelvek többesszám-képzése – az imént említett angoléhoz hasonlóan – inkább agglutinálás, mint hajlítás (pl. sp. gato|s ’macskák’ és gata|s ’nőstény macskák’), sőt, ha még a bizonyos igealakokhoz simulószóként tapadó hangsúlytalan (ún. klitikus) névmást is figyelembe vesszük, akkor ez már inkább inkorporáló tulajdonság – lásd pl. spanyol (vagy olasz) cántamela ’énekeld el nekem (a dalt)’.

Összegzésként megállapítható tehát, hogy nem minden nyelvet lehet pontosan besorolni, és a morfológiai típus megállapításakor is mindig abból a tulajdonságból kell kiindulni, amely az adott nyelvre leginkább jellemző.

A lektorálásért és a kiegészítő információkért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Spanyol ya, olasz già, német ja, angol yes, yeah...

(Forrás: El Mexicano)

Nemrég elgondolkoztam azon, hogy vajon van-e valami közük egymáshoz a spanyol ya (’már, máris’, ill. ’most, rögtön’), a német ja (’igen’) és az angol yes ~ yea(h) (’igen’) szavaknak. A német eredetű ja-t még magyarul használjuk a kötetlen nyelvben annak kifejezésére, hogy valami „beugrott”, amire nem emlékeztünk, vagy éppen az elhangzottak nyugtázására.

Igazából az vezetett rá, hogy ezen elgondolkozzak, hogy ugyanebben az értelemben – szintén a kötetlen nyelvben – a spanyol ya (< latin IAM ’már, máris, rögtön’) szót is használják (pl. Ya, pero no es ese el problema ’Ja/Oké, de nem ez a gond’). Csupán annyi a különbség, hogy a spanyol ya-t még a kötetlen nyelvben sem lehet a sí (< lat. SĪC ’úgy [van]’) ’igen’ helyett használni, hanem kizárólag az előbbihez hasonló szövegkörnyezetekben (magyarul viszont ez is lehetséges: Beszélsz spanyolul? – Ja, beszélek).

A spanyol ya ilyesféle használata végső soron a ya sé (’már tudom’), ya veo (’már látom/értem’), ya lo creo (’már elhiszem’) stb. típusú kifejezések rövidülése az ige elhagyásával. Mondhatjuk tehát, hogy ebben az értelemben a német és magyar ja, valamint a spanyol ya hamis barátok. De természetesen nem elégszem meg ennyivel, így nézzünk egy kicsit a dolog mögé mélyebben: van-e bármi közük is egymáshoz e szavaknak? – Bizony van! Bár talán elsőre azt gondolnánk, eléggé rövidek ahhoz, hogy csupán véletlen egybeesések is lehetnének, azonban eredetük valóban közös...

Vegyük sorjában! Az angol yes az óangol (angolszász) ġēse ~ ġȳse ~ ġīse alakból származik, amely nem más, mint a ġēa sī ’úgy legyen’ összevonása (vö. lat. SĪC EST ’úgy van’), s ennek első eleméből (ġēa) származik a mai (amerikai, ill. archaikus) angol yea(h) is. A német – akárcsak a holland és svéd – ja, valamint az angolszász ġēa forrása a germán alapnyelvi *ja, azonos jelentésben. S most ugrik a majom a vízbe: a latin IAM [já] – mely a spanyol ya [já]~[gyá] vagy az olasz già [dzsá] forrása – és a germán *ja eredete egy feltételezett indoeurópai alapnyelvi *yē ’már’ (!) jelentésben.

Láthatjuk tehát, hogy egyik alma sem esik (túl) messze a fájától.

Hamis barátok a spanyol és az angol között

Volt már szó a spanyol–magyar hamis barátokról, most pedig – ígéretemhez híven – nézzünk meg párat az angol és a spanyol között is. Az itt felsorolt szópárok kivétel nélkül azonos eredetűek – vagyis ez azt jelenti, hogy az angolban többnyire latin jövevényszavak –, viszont eltérő jelentésben használják őket a két nyelvben. Felesleges túlmagyarázni a dolgot (a hamis barátokról bővebben az előző részben már szóltam), lássuk inkább a listát, persze a teljesség igénye nélkül.

Actualmente és actually

A spanyol szó jelentése ’jelenleg’, az angolé pedig ’tulajdonképpen, valójában’. Az előbbi angol megfelelője presently vagy at the moment lehetne, az utóbbi spanyol megfelelője pedig realmente.

Afortunadamente és unfortunately

Itt különösen ügyelni kell, ugyanis a spanyol szó jelentése ’szerencsére’, míg az angolé ennek épp ellenkezője: ’sajnos’. Az utóbbi spanyol megfelelője a desafortunadamente vagy desgraciadamente, rövidebben por desgracia, a ’szerencsére’ angolul pedig fortunately, luckily.

Atender és to attend

A spanyol ige jelentése ’ellát’, ’kiszolgál’, míg az angol ige viszont azt is jelenti, hogy ’elmegy (rendezvényre), megjelenik, részt vesz’. Ennek spanyol megfelelője az asistir.

Carpeta és carpet

Első ránézésre egyből a kárpit szó jutna eszünkbe, azonban a spanyol szó jelentése ’dosszié’, ’akta’, illetve az informatikában ’mappa’, (régebben) ’könyvtár’; az angol szó pedig ’szőnyeg’-et jelent, amely valóban közel áll a magyar ’kárpit’ jelentéshez. A szőnyeg spanyolul viszont alfombra, amely arab eredetű szó (< al-ḥánbal); az angol ’mappa’ pedig folder.

Embarazada és embarrassed

E két szó a hamis barát tipikus példája, eltévesztésük elég vicces (vagy éppen kínos) szituációkhoz vezethet. Az embarazada (nőnemű) melléknév általános jelentése spanyolul ugyanis ’terhes [állapotos]’, az angol szóé pedig ’kellemetlen, kínos helyzetben, zavarban lévő’. Az ’állapotos nő’-re angolul a pregnant szót használják, a ’zavarban lévő’ spanyol megfelelője pedig leginkább az incómodo, -da – bár a DRAE 23. kiadásában második jelentésként már szerepel az embarazado, -da is e jelentésben.

Excitante és exciting

Az angol nyelvet valamennyire ismerők számára nem kérdés, hogy az exciting szót általában az ’izgalmas, érdekes’ jelentésben használják. Viszont bizonyára zavarba jönnének spanyol ismerőseink, ha ezt spanyolul az excitante szóval akarnánk mondani, ugyanis ennek jelentése ’szexuálisan izgató’. Az exciting, vagyis az ’izgalmas’ spanyol megfelelője az emocionante.

Éxito és exit

A latin ÉXĬTUS (EX- ’ki’ és ĬTUS ’menet’, az ĪRE ’menni’ igéből) eredeti jelentése ’kimenetel’, ’vég(eredmény)’ volt, sokszor a halálra vonatkozott. Ez a szó viszont a spanyolban ’siker’ jelentésben honosodott meg, az angol viszont ’kijárat’-ként vette át. A ’kijárat’ spanyol megfelelője a salida (a salir ’kimenni/kijönni’ igéből, amely a latin SALĪRE ’(ki)ugrani, (ki)szökni’ szóból származik), a ’siker’ angol megfelelője pedig a success.

Introducir és to introduce

A spanyol introducir jelentése ’bevezet’, újabban ’beír’ (informatikában); az angol to introduce igét viszont ’bemutat’ jelentésben is használják. A ’bemutat’ spanyol megfelelője viszont a presentar.

Ordenar és to order

Elérkeztünk az egyik kedvencemhez! Azt bizonyára nem kell magyarázni az internetes vásárlások világában, hogy az angol to order jelentése e szövegkörnyezetben ’megrendel’. A USA-ban élő kétnyelvű latinok az angol kifejezés hatására gyakran használják ugyanebben a jelentésben a spanyol *ordenar (a csillag helytelen alakot, vagy ellenjavallott használatot jelöl) igét, amikor valójában ennek az igének a jelentése ’(el-/sorba) rendez’, illetve. ’elrendel, utasít’. E használat – több mint valószínű, hogy szintén az USA-beli latinok nyelvhasználatának hatására – kezd elterjedni olyan területeken is, ahol eredetileg nem annyira jelentős az angol hatás. Gyakran találkozhatunk a *pre-ordenar alakkal is ’elő(zetesen meg)rendel, előjegyez’ jelentésben, amely a fentieken kívül helyesírásilag is hibás, ugyanis a spanyolban az előképző (prefixum) mindig egybeírandó (kötőjel nélkül) a szóval, melyhez járul. A ’megrendel’ spanyol megfelelője a sztenderd nyelvben pedir, tulajdonképpen ’kér’, illetve comprar ’vásárol’ lenne. Mivel valójában egyik sem fejezi ki pontosan a magyar ’megrendel’ jelentést, talán ezért kezd az ordenar használata ebben a szövegkörnyezetben elterjedni.

Preservativo és preservative

Ismét a szexualitáshoz lyukadunk ki, ami ma már szinte mindenhol megjelenik. Egy biztos, a spanyol preservativóval aligha lehet ételt tartósítani, hiszen ennek jelentése ’gumióvszer’, míg angol hamis barátjáé ebből könnyen kitalálható, hogy ’tartósítószer’. Ennek spanyol megfelelője a conservante, míg az előbbi angol megfelelője a condom, amit magyarul is használunk.

Real

Ez a szó azonos alakú mindkét nyelvben, azonban míg angol jelentése csak ’valós’, addig a spanyolban ez jelenthet ’királyi’-t is. Hogy miért alakult így, annak történeti-hangtani oka van. A spanyol real ugyanis valójában nem egy, hanem két azonos alakú, de eltérő eredetű szó: az egyik a latin REĀLE ’valóságos’, a másik pedig a REGĀLE ’királyi’ folytatása. Az utóbbi angol megfelelője a royal, amely viszont francia átvétel, de a franciában szintén a latin REGĀLE folytatása.

Realizar és to realize

A spanyol ige jelentése ’megvalósít’, ’véghez visz’, az angolé pedig ’felismer, rádöbben’ is. Az utóbbi jelentésben spanyolul a darse cuenta kifejezés használatos.

Realmente és really

A spanyol határozószó jelentése ’tulajdonképpen’ (lásd még az első szópárt!), az angolé viszont ’tényleg, valóban’. Ebben a jelentésben spanyolul több kifejezés is használható, mint pl. a verdaderamente, de veras, de verdad, efectivamente, en efecto, de hecho stb.

Soportar és to support

A gyakorlott internetezőknek nem lehet ismeretlen az angol to support ige, melynek jelentése ’támogat [terméket]’, ’segít’. A spanyol soportar jelentése ezzel szemben a köznyelvben ’kibír, elvisel’. Az előbbi jelentésnek a spanyol apoyar ige felelne meg (bár érdekes módon a ’műszaki segítség’ megfelelője az informatikában soporte técnico, de gyanítom, hogy ez nem más, mint az angol technical support tükörfordítása).

Testar és to test

Magyarul talán mindkét ige a tesztelre emlékeztet, azonban a spanyol testar inkább a ’testál’-lal van kapcsolatban: jelentése ’végrendelkezik’. Az angol to test jelentése természetesen ’tesztel’. Ebben a jelentésben spanyolul leginkább a probar használatos (bár a testar is megjelenik ebben az új jelentésben a DRAE 23. kiadásában – természetesen angol jövevényszóként).

Trasladar és to translate

Mindkét szó forrása végső soron a latin TRANSFERRE ’átvisz’ ige. Hogy hogyan lett ebből a spanyolban trasladar és az angolban translate, az már kicsit bonyolultabb: a latin TRANSFERRE igének ugyanis rendhagyó múlt idejű melléknévi igeneve (participiuma) volt, mégpedig a TRANSLĀTUS, amelyből a spanyol traslado ’áthelyezés, költözés’ főnév származik; ebből a főnévből képződött a trasladar ’áthelyezni’, ’költöz(tet)ni’ ige. Hasonlóképpen történt az angolban, amely az átvett latin participiumból képezte az igét, melynek jelentése azonban ’(le)fordít’. Ennek viszont spanyolul a traducir felel meg, míg az angolban a to move szó használatos ’költözni’ jelentésben.

Vacaciones és vacancy

Az iskolások fellélegezhetnek e szó hallatán, a spanyol vacaciones sem jelent mást, mint a magyar ’vakáció’. Az angollal azonban vigyáznunk kell, hiszen a vacancy jelentése véletlenül sem ’vakáció’-t, hanem ’üres/szabad hely’-et jelent. A szünidő angol megfelelője ugyanis a holiday(s).

Vacunar és to vacuum

A spanyol vacunar jelentése ’beolt [védőoltással]’. Az angol to vacuum szónak ehhez legfeljebb annyi köze van, hogy – mint a mondás tartja – „a tisztaság fél egészség”, hiszen jelentése ’porszívózni’. A ’beolt’ angolul to vaccinate, míg spanyolul porszívózni a pasar la aspiradora kifejezéssel lehet.

Nos, ennyi lenne, de további javaslatokat, javításokat természetesen szívesen fogadok – annál is inkább, mert angolból nem állok a helyzet magaslatán –, így várom a hozzászólásokat!