Diftongusok szerepe a spanyol igeragozásban

A kettőshangzókról vagy idegen szóval diftongusokról (spanyolul diptongos) volt már részletes cikk a blogon, de azért röviden elevenítsük fel, miről is van szó: kettőshangzóról akkor beszélünk, amikor két egymás mellett lévő magánhangzót ugyanabban a szótagban ejtünk ki. Ez csak úgy lehetséges, hogy az egyik nagyon rövid, azaz kvázi-mássalhangzóként viselkedik. A spanyolban a hangsúlytalan i és u alkothat diftongusokat egy másik magánhangzóval. Ilyeneket találunk pl. a baile ’tánc’ vagy agua ’víz’ szavakban, ahol az i majdnem [j]-nek, az u pedig [w]-nek hangzik. A diftongusokat tehát nem lehet szétszótagolni – ez a továbbiak megértéséhez nagyon fontos lesz! (Vigyázat! A szótagolás nem egyenlő az írásbeli elválaszthatósággal, amelyre szigorúbb szabályok vonatkoznak!)

A spanyol akadémiai nyelvtan kettőshangzónak tekinti az összes olyan magánhangzó-kapcsolatot, amelynek egyik tagja hangsúlytalan i vagy u. A valós beszédben azonban ez nem mindig van így. Egyrészt vannak olyan szavak, amelyeket egyik beszélő diftongussal, egy másik pedig két szótagban ejt: pl. a guion ’kötőjel’ valahol [ˈgi̯on], máshol [giˈon]. De vannak olyanok is, melyekben szinte mindenki külön szótagban ejti a hangsúlytalan i-t vagy u-t: ilyen pl. az huir [uˈir] ’menekül’ (sőt, az összes -uir végű) ige vagy a riendo [riˈendo] ’nevetve’. Ezekben a szavakban tehát nincs (valódi) kettőshangzó. Úgy is mondhatjuk, hogy az ilyen szavakban a kettőshangzó csak másodlagos.

Elsődleges, másodlagos, harmadlagos diftongus

A kettőshangzókat több csoportra oszthatjuk eredetük szerint. Az elsődleges diftongusok már régen is azok voltak és minden beszélő így ejti őket. Származhatnak pl. egyetlen latin magánhangzóból (pl. BŎNU > bueno), latin kettőshangzóból (pl. AQUA > agua) vagy egy mássalhangzó kieséséből (pl. LIMPĬDU > limpio). A másodlagos diftongusok eredetileg eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók voltak, de a beszélők nagy része ma diftongusként ejti (pl. a guion-ban). A harmadlagos diftongusok a spontán beszédben alakulhatnak ki eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók egy szótagban való összevonásakor, pl. trae [trae̯], toalla [to̯ajja], mi amor [mi̯amor]. (Bár a spanyol nyelvtanok nem használják ezeket a kategóriákat, de így könnyebb lehet megérteni egyes alakok változó kiejtését.)

Gondolhatnánk, hogy ez a kérdés irreleváns, hiszen a hangsúlyozást (és a helyesírást) nem befolyásolja. A spanyol nyelvtanok szerzői (többek között a RAE is) ezt általában így is gondolják. Ez egészen addig igaz, amíg nem jönnek velünk szembe olyan igék, mint mondjuk az actuar, afeitar, aislar, averiguar, cambiar, enviar. A spanyol nyelvtanok elintézik annyival, hogy az összes ilyen ige rendhagyó, mert „nem jósolható meg előre, hogy a ragozás során hol van kettőshangzó és hol nincs”. Nos, pontosan itt válik láthatóvá, hogy a nem elsődleges diftongusoknak milyen fontos szerep jut az igeragozásban!

Mint a felsorolt példákban láthattuk, a spanyolban vannak olyan igék, amelyek tőmagánhangzója egy diftongus gyenge eleme, azaz félhangzó. Idetartozik pl. az afeitar (afei̯t-), averiguar (averigu̯-), cambiar (cambi̯-), ahol az i vagy az u mindig rövid és hangsúlytalan a ragozás során. Nevezzük el ezeket „tőfélhangzós” igéknek! Ezzel szemben az actuar (actu-), aislar (aisl-), enviar (envi-) igékben az i és u hangsúlyos a tőhangsúlyos alakokban, vagyis ezekben az igékben nincs elsődleges kettőshangzó. Hívjuk itt őket „teljes tőmagánhangzós” igéknek! A ragozásukra egy-egy példa látható az alábbiakban.

Kattints vagy koppints a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

Na és itt jön a lényeg! Ha tudjuk azt, hogy melyik ige tőfélhangzós (félhangzós tövű) és melyik teljes tőmagánhangzós (vagy teljes magánhangzós tövű), már nem kell egyiket sem rendhagyónak tekinteni. Segítségül ezen az oldalon összegyűjtöttem a félhangzós tövű igéket.

A profi nyelvtanosoknak az is segíthet, ha tudjuk, hogy az adott ige melyik főnévből lett képezve. Például az enviar igében könnyen felismerhető a vía ’út’ szó (’útra bocsát’, azaz ’küld’), amelyben nincs kettőshangzó, ezért az igében sem várható. Hasonlóképpen pl. az aislar ’elszigetel’ ige főnévi töve az isla, ahol szintén nincs kettőshangzó. (Az ilyen igéket egyébként a spanyol nyelvtan hivatalosan verbos de diptongo variable, azaz „váltakozó kettőshangzós igék”-nek nevezi, szemben a valódi, elsődleges kettőshangzót tartalmazó igékkel, melyek elnevezése verbos de diptongo fijo.)

Miért pont a leggyakoribb igék rendhagyóak?

Lehet, hogy azért szakadt szét, mert elkopott,
de ezzel új divatot teremtett...

Bizonyára mindenki, aki tanult már valamilyen (elsősorban indoeurópai) nyelvet, megtapasztalhatta, hogy a legalapvetőbb jelentéseket kifejező, a hétköznapokban is leggyakrabban használt igék általában szabálytalanok – gondoljunk pl. a létigére vagy a ’megy’, ’tud’, ’képes’ vagy ’neki van’ jelentésű igékre. Ezek pl. az angolban, az olaszban és a spanyolban is mind rendhagyóak. Ráadásul azt is megfigyelhetjük, hogy minél gyakoribb egy ige, valahogy annál erősebb szabálytalanságokat mutat a ragozás során vagy az alakváltozataiban, vagyis annál inkább kivételes. A spanyol ser létige pl. az egyetlen olyan ige, melynek egyes szám harmadik személyű alakja, eltérően az összes többi rendhagyó igétől is, kijelentő módban mássalhangzóra végződik (es).

De vajon van-e összefüggés az igék szabálytalan ragozása és a használatuk gyakorisága között? Azt gondolhatnánk, legalábbis nyilván az tűnne a leglogikusabbnak, ha a gyakran használt igék teljesen szabályosak lennének, hiszen elég sokszor kimondjuk őket nap mint nap ahhoz, hogy „ne felejtsük el”, hogyan kellene őket szabályosan ragozni.

Bármennyire is meglepő lenne első hangzásra, de a valóság éppen ennek az ellenkezője. Tudniillik a nyelvek természetes változásánál elég nagy szerepe van az alakok használati gyakoriságának: minél inkább használnak valamit a beszédben, annál jobban megváltozik, hiszen az emberek hajlamosak az egyszerűsítésre (tehát az sem véletlen, hogy a gyakran használt rendhagyó igealakok általában rövidek is). Ugyanakkor ehhez az is hozzátartozik, hogy minél gyakoribb egy alak, annál nagyobb eséllyel és annál jobban memorizálják azt a beszélők, ami pedig jól memorizálva van, azt készen idézik fel – nem valós időben kell „legyártaniuk” a szabályos ragozás mintájára –, tehát igazából nem is szükséges, hogy szabályos legyen. Vagyis összefoglalva,

pontosan azért rendhagyóak a leggyakoribb igék, mert mindig is folyamatosan használták őket a beszélők.

Ezzel szemben a nem olyan gyakran használt igéknél „nem volt elég idő” arra, hogy megváltozzanak, ezért maradtak szabályosak vagy kevésbé rendhagyóak. Mi több, még visszájára is fordulhat a dolog: van arra is példa, hogy egy korábban rendhagyó, ám ritka vagy nem túl gyakori ige éppen szabályossá válik a többi mintájára (pl. a spanyol vivir ’él’ ige múltidő-töve a 15. századig rendhagyó volt: visquió, visquiese, visquiera stb. – ma már teljesen szabályos), vagy esetleg egy másik, gyakoribb szabálytalansági csoportba sorolódik át (pl. andidiste > anduviste ’jártál’ – a szabályos, de a nyelvművelők által ma még helytelennek ítélt andaste helyett). Olyan ez, akár az öltözködési szokások: lehet, hogy először valakinek azért szakadt szét a farmernadrágja, mert elkopott, de ezzel többek számára új – vagy stílszerűen: rendhagyó – divatot is teremtett.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Magánhangzó-harmónia a spanyol igeragozásban?

*Csak mássalhangzós tövű igében (Forrás: El Mexicano)

A spanyolban nincsenek olyan -er végződésű igék, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u- lenne. Eddig talán fel sem tűnt minden spanyolosnak, pedig nem teljesen véletlen az sem, hogy éppen beber és vivir igék vannak, nem *biber és *viver. Na de hogy miért? Pontosan erre keressük a választ a cikkben. Kezdjük mindjárt a legelején: mi az, hogy tőmagánhangzó?

A spanyol ige szótári alakja, a főnévi igenév (infinitivo) végződése szerint három igeragozási osztályt különböztetünk meg: az elsőbe az -ar, a másodikba az -er, a harmadikba az -ir végű igék tartoznak (a végződésben lévő -a-, -e- és -i- ún. tematikus magánhangzó). Ha az infinitivo végződését levágjuk, megkapjuk az ige tövét, melynek (utolsó) magánhangzója a tőmagánhangzó (vocal radical). Az am|ar tehát a-tövű, a tem|er e-tövű, a viv|ir i-tövű, míg a mor|ir o-tövű, a conduc|ir pedig u-tövű ige. A tőmagánhangzó szabályos igéknél megegyezik a jelen idejű tőhangsúlyos alakok (E/1–3. és T/3.) hangsúlyos magánhangzójával. Ez alól a félhangzós tövű -ar végű igék – pl. cambiar (cámbio), estudiar (estúdio), averiguar (averíguo) stb. – vagy az ereszkedő kettőshangzós tövű igék – pl. afeitar (aféito) – képeznek kivételt, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u-, de az minden ragozásban hangsúlytalan (hiszen nem szótagalkotó).

Az 1. és 3. ragozású igéknél mind az öt magánhangzó-fonéma lehet tőmagánhangzó, a 2. ragozásban viszont csak az -a-, -e- és -o- lehet az, az -i- és az -u- nem (azaz nincsenek ilyen igék):

1. pl. cantar, llevar, tirar, volar, jugar;
2. pl. valer, querer, correr, de nincs *viver vagy *currer;
3. pl. salir, venir, vivir, morir, unir.

Vagyis az *__-i-__-er és *__-u-__-er tilalma egy fonotaktikai szabály az igénél, amely alól nincs – és a történeti adatok szerint már a régi spanyolban sem volt – kivétel (szemben a portugállal, ahol van pl. dizer, viver és aduzer). A nagy kérdés, hogy miért alakult ez így. Ehhez először is tudni kell, hogy a spanyol igeragozás fonológiailag egy „zártabb” rendszer, mint a névszóké, azaz több a korlátozás, például az egyes igealakok hangsúlya kötött. Fontos továbbá, hogy a 3. latin igeragozásnak, amelybe a harmadéles ´-ĕre végződésű igék tartoztak, a spanyolban nincs folytatása: az ilyen igék vagy -er (amely a latinban a 2. ragozás volt) vagy -ir (a 4. latin igeragozásnak felelt meg) végűekké váltak – ezért van az is, hogy a spanyol infinitivo csak véghangsúlyos lehet.

A változás tehát a 2. (-ēre) és 3. (´-ĕre) igeragozáshoz tartozó latin igéket érintette (az 1. -āre és a 4. -īre ragozási osztályba tartozó igék nagy többsége a spanyolban is megmaradt ugyanebben a ragozásban), és hogy melyik lett -er végű, illetve melyik sorolódott át az -ir végződésű ragozáshoz, azt alapvetően egyfajta magánhangzó-harmóniához hasonló „húzóerő” határozta meg, amely a tőmagánhangzó nyíltságával-zártságával volt összefüggésben.

A természet harmóniája

Fonetikai szempontból a spanyol magánhangzóknak három nyíltsági foka van: nyílt az [a], középállású az [e] és [o], valamint zárt az [i] és [u]. Az egyetlen nyílt magánhangzó, az [a] semleges, mindhárom igeragozás tövében előfordulhat. A két középállású magánhangzó, az [e] és [o] viszont leginkább csak egymás mellett „szeretnek” szerepelni, és ugyanez igaz a zárt [i] és [u] esetében is. A szabály pedig úgy működött, hogy azok a 2. és 3. ragozású latin igék, amelyek korai kasztíliai paradigmáján belül előfordult vagy az [i] vagy az [u] tőmagánhangzóként, -ir végűekké váltak, ellenben azok, amelyek tőmagánhangzója [e] vagy [o] (vagy semleges [a]) volt végig a paradigmában, az -er ragozáshoz kerültek. (Az e~ie és o~ue váltakozást mutató igékben az [i̯] és [u̯] félhangzó nem számít a szabály szempontjából: az ilyen igék ettől még e- vagy o-tövűek; azonban az e~i váltakozásnál az [i] már igen.)

Vagyis lényegében a két legzártabb magánhangzó e húzóerő hatására „kizáródott” a 2. igeragozás tövéből, valószínűleg azt biztosítva ezzel (figyelembe véve a gyakori [i~e], [u~o] ingadozást), hogy a három megmaradt igeragozási osztály a spanyolban még jobban elkülönüljön egymástól. Lássunk néhány konkrét példát is az alábbiakban (a magánhangzó-változásokhoz itt egy kis segítség; később kitérünk a problémás esetekre is):

• a latin tőben -ĭ- vagy -ŭ- → spanyol (nem váltakozó) -e- és -o- → -er osztály:
  pl. BĬBERE, TĬMĒRE, CŬRRERE, RŬMPERE > beber, temer, correr, romper;
• a latin tőben -e- vagy -o- → nem váltakozó -e-, -o- vagy váltakozó e~ie, o~ue → -er osztály:
  pl. CRĒDERE, PĔRDERE, MŎVĒRE, PŌNERE > creer, perder, mover, poner;
• a latin tőben -i- vagy -u- → a spanyolban változatlanul marad → -ir osztály:
  pl. SCRĪBERE, VĪVERE, ADDŪCERE, FŬNDERE > escribir, vivir, aducir, hundir;
• a latin tőben -ĕ- vagy -i- → a spanyolban váltakozó e~i vagy i~e paradigma → -ir osztály:
  pl. PĔTERE, DĪCERE, RĪDĒRE, TĬNGERE > pedir (pido), decir (digo), reír (río), teñir (tiño).

Habár nem túl gyakran, de előfordul a spanyolban [o] > [u] változás is; figyelemre méltó példa erre a COMPLĒRE > cumplir ige (szabályosan *compler alakot várnánk), amely ezért került át a 2. latin igeragozásból a spanyol -ir osztályba. A régi spanyol infinitivo (complir) és participio (complido) még az [o]-t őrizték a tőben, de a ragozott alakokban már akkor is -u- szerepelt.

Az eddigieket összefoglalva... (Forrás: El Mexicano)

Mint a felsorolt példákból is látszik, a rendhagyó igék esetében a főnévi igenév tulajdonképpen csak másodlagos a szabály működése szempontjából – igazából a jelen idejű ragozásban előforduló tőmagánhangzók számítanak. Az infinitivo alapján pl. a decir e-tövű lenne (de így semmi akadálya nem lenne, hogy *decer legyen), ám valójában i-tövű, ami – azon túl, hogy tudjuk, hogy a latin tőben hosszú ī volt – onnan is látszik, hogy a futuro és condicional rövidült töve dir-, továbbá a participio is dicho. Az eredeti tőbeli [i], amely már az óspanyolban is ingadozott hangsúlytalan szótagban (vö. dezir ~ dizir, dezía ~ dizía), csupán gyengülés következtében lett [e]. Némileg hasonló a helyzet még néhány főnéviigenév-típusnál, amelyeket itt a reír (< RĪDĒRE) és a teñir (< TĬNGERE) képviselnek. Ezek történetileg szintén i-tövűek (bár a második tövében rövid volt az [i] a latinban, ezt a nazális-palatális mássalhangzó kompenzálta, így nem nyílt meg hangsúlyos helyzetben), a főnévi igenév tövének [i] > [e] változása a hangsúlytalanságon kívül elhasonulás eredménye, amely az *[ii] és *[iYi] (Y = bármilyen palatális mássalhangzó) tilalma miatt lépett működésbe. (A mai nyelvben [ii] és [iYi] csak toldalékolt alakokban fordul elő, pl. Rociito [a Rocío becézése], niñito ’kisfiú’, cosquillitas ’csikizés’ stb.)

Magánhangzós tövű igéknél egy kicsivel több a megkötés... (Forrás: El Mexicano)

Egy kis magyarázatra szorul még a pedir (< PĔTERE) és az hundir (< FŬNDERE). Mivel mindkét ige latin tövében rövid volt a magánhangzó, az elsőnél [i̯e] kettőshangzót várnánk a tőhangsúlyos alakokban (*piedo, *piedes, *piede, *pieden), a másodiknál pedig [o]-t (*hondo, *hondes stb.), amelyek belefértek volna az -er osztályba. A pedir esetében azonban már a kezdetektől fogva csak az [i]-s alakok dokumentáltak, tehát nem tudni, hogy léteztek-e valaha a feltételezett kettőshangzós formák, vagy valamilyen analógiás hatásra eleve e~i paradigmájúvá vált az ige. Az hundir esetén valószínűleg a szótag végi nazális „záróhatásával” van dolgunk, ahogy más példa is van a spanyolban ilyesfajta ingadozásra (vö. SECŬNDU > según és segundo), esetleg még az hondo (< FŬNDU) melléknévtől való megkülönböztetés is szóba jöhetne.

Néhány kivételes esetben előfordult az is, hogy egy ige utólag váltott ragozási osztályt, pl. BÁTTUERE > bater → batir, *INNÁDDERE (in- + áddere ’hozzáad’) > eñader ~ añader → añadir, RĔDDERE > render → rendir (az első kettőnél talán egy keletebbi nyelvjárás hatása jöhet szóba, a harmadik viszont magyarázható azzal, hogy az eredeti e~ie váltakozás kettőshangzója i-vé egyszerűsödött). Végezetül el kell még mondani azt is, hogy sok művelt eredetű – vagyis a latinból közvetlenül kölcsönzött – ige, amely a latinban a 3. ragozáshoz tartozott, szintén -ir végű lett, így pl. az advertir (< advĕrtĕre), convertir (< convĕrtĕre) stb. szemben az örökölt verter (< VĔRTĔRE) igével – ez azonban már egy más típusú jelenség, amely túlmutat a spanyol igeragozáson (vö. ol. avvertire, convertire).

Felhasznált irodalom

Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 281–294.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek és Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Miért tengo és vengo?

A spanyolban és az olaszban van néhány gyakran használt olyan ige, amelyek végződésében az egyes szám első – az olaszban szintén a többes szám harmadik – személyében, valamint a kötőmód jelen idejében végig -g-t találunk, amikor a latinban ugyanezekben a végződésekben még magánhangzó (-i- vagy -e-) volt a helyükön: pl. sp. és ol. tengo, vengo, salgo, lat. ténĕo, vénĭo, sálĭo – melyek a beszélt nyelvben kb. úgy hangoztak, hogy [tenjo], [βenjo] és [száljo]. (Az ékezettel a hangsúlyt jelöljük.) De vajon miért van ez így?

Még ha látszólag úgy is tűnne, természetesen nem arról van szó, hogy a latin magánhangzó [g]-vé vált volna, hiszen ilyen jellegű hangváltozás nem ismert az újlatin nyelvek történetében (és egyébként is eléggé furcsa volna). Az ilyenfajta változásoknak általában analógiás oka van: ha ugyanis egy paradigmán belül a végződésekben többféle hang is megjelenhet, azok egy idő után hatással is lehetnek egymásra – sőt, más igék ragozásának végződéseire is.

(Forrás: El Mexicano)

A latinban léteztek olyan igék, amelyek egyes szám első személyű végződése a kijelentő mód aktív jelen idejében hangsúlytalan -eo vagy -io volt (ami a beszélt nyelvben [jo]-nak hangzott), kötőmód jelen idejű alakjaikban pedig -ea- vagy -ia- szerepelt (a beszélt nyelvben [ja]-nak ejtve); ilyen volt többek között a már említett tenēre (2.) ’tart’, venīre (4.) ’jön’ és salīre (4.) ’ugrik, szökik’. Léteztek továbbá olyan igék is, amelyeknek ugyanezen végződéseiben -g- volt, például a tíngĕre (3.) ’befest’ ige. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt és hogyan, nézzük meg az utóbbi ragozását!

A tíngĕre ige alakjai a kijelentő mód és a kötőmód aktív jelen idejében az alábbiak voltak:

• kijelentő mód: tíngo, tíngis, tíngit, tíngimus, tíngitis, tíngunt.
• kötőmód: tíngam, tíngas, tíngat, tingāmus, tingātis, tíngant.

Így ránézésre nem tűnik fel semmilyen furcsaság, csupán azt tudjuk megállapítani, hogy ez egy teljesen szabályos, harmadik ragozású latin ige. Igen ám, de ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a kijelentő módban az egyes szám első és a többes szám harmadik személy kivételével a g-t minden alakban [i] követi – márpedig [e] és [i] előtt az bizony már nem [g]-nek, hanem inkább [gy]-nek vagy [j]-nek hangzott a kései latinban. Vagyis az összes hasonló igében a beszélők már csak a kijelentő mód egyes szám első és többes szám harmadik személyű, illetve a kötőmód alakjaiban ejtettek [g]-t, a többiben nem. (A spanyolban többes szám harmadik személyű igékben azért nem jelenik meg a -g-, mert a latin -unt végződést a 2. ragozás mintájára -en(t)-nel helyettesítették – lásd az ábrát!)

A 3. latin igeragozásnak a spanyolban nincs folytatása. Az eredetileg odatartozó igék egy része a második, másik részük a negyedik ragozás analógiás mintájára folytatódott, mely utóbbi a spanyolban a harmadik igeragozásnak felel meg.
(A kép forrása: El Mexicano)

Ez a minta aztán úgymond „megfertőzött” több, a beszélt nyelvben gyakran előforduló igét is, amelyekben eredetileg nem volt sehol [g], hiszen a beszélők már nem tudták eldönteni, hogy a [j] eredetileg [g] volt-e vagy sem – így pedig hiperkorrekcióval a [tenjo] tengo, a [βenjo] pedig vengo lett. Később, már belső fejleményként, ez aztán kiterjedt olyan igékre is, amelyekben eredetileg sem hangsúlytalan [e] vagy [i], sem pedig [g] nem volt, például a sp. poner, ol. porre (pongo, ponga).* A sors iróniája, hogy éppen azon igék ragozása, mint a fent idézett tíngĕre, melyek tövében szerepelt a -g-, a spanyolban pont fordítva egyenlítődött ki: így pl. a tañer (< TÁNGĔRE) ’penget’ és a ceñir (< CÍNGĔRE) ’szorít, felcsatol stb.’ alakjaiban ma végig ñ-t találunk (taño, ciño, illetve kötőmódban taña, ciña).

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

---

*	A mai spanyolban -g- közbeiktatásával ragozott további igék: caer (caigo, caiga), traer (traigo, traiga), valer (valgo, valga) és oír (oigo, oiga), valamint származékaik.

Egekbe menő kérdések – ¡Vaya rascacielos, pa’lante!

Olvasónk, Zsolt gyakran tesz fel érdekes kérdéseket a Facebookon – amit ezúton is köszönünk, hiszen nélkülük nem is lenne túl izgalmas itt az élet – és ezek közül most hármat vizsgálunk meg. Kezdjük mindjárt az elsővel, amelyhez előzetesen annyit kell tudni, hogy Zsoltnak van madridi és kubai ismerőse is, akik véleménye nem egyezik egy kérdésben. Az üzenetet érdemi változtatás nélkül, szerkesztett formában közlöm:

rascacielos – ez a szó ugye egyes számban és többes számban is így van. Ebben a madridi srác egyetért. De a kubai azt mondja, hogy ez nem lehet egyes szám, egyes száma a rascacielo. A Wikipedia szerint: Un rascacielos es un edificio que... erre a kubai azt mondja, hogy már ez a mondat helytelen, míg a madridi azt, hogy ez tökéletes.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a kérdéses szó (’felhőkarcoló’) alaktanilag valóban különleges, ún. igei-névszói összetétel, amelyekről már részletesen is írtunk. Ezek az összetett szavak azért speciálisak, mert egy igéből és egy általában – de nem minden esetben – többes számú főnévből állnak, viszont maga a szóösszetétel egyes és többes számban is változatlan alakú. Bár hasonlóak a magyarban is vannak – pontosan ilyen maga a felhőkarcoló is – azzal az eltéréssel, hogy a magyarban az első elem a névszói és a második az igei, de éppen az még a fontos különbség, hogy a főnév „ragozatlan” (jelöletlen), egyes számú alakban áll (nem *felhők-karcoló).

Rascacielos neoyorquinos – mennyivel egyszerűbb, ha többen vannak!

Zsolt kubai ismerősének annyiból igaza van, hogy az ő nyelvváltozatában a jelek szerint ez a szó rascacielo alakban „szabályosult” – pontosan azért, mert vannak olyan spanyol nyelvváltozatok, amelyekben furcsának hat, ha egy egyes számú főnév -s-re végződik. Tehát azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy „helytelen”, természetesen csakis adott nyelvváltozat vonatkozásában. Abban viszont a madridi ismerősnek van igaza, hogy az irodalmi/normanyelvi vagy „sztenderd” alak egyes számban is a rascacielos, ahogy a spanyol Wikipédia idézett szócikkében is olvashatjuk, és szintén csak ez az alak szerepel a DRAE-ban. A kérdés viszont azért is elgondolkodtató, mert a cielo ’ég’ olyan főnév, amely alapvetően megszámlálhatatlan; lehetséges, hogy a kubai ismerősnek (illetve a többi olyan változatban, ahol még így használják) ezért is szokatlan a sztenderd rascacielos forma.

Megjegyzem, én is gyorsan megkérdeztem erről egy kubai származású, magasan iskolázott – azért ezt tegyük hozzá – facebookos ismerősömet, aki szerint (idézem): „Tal vez alguien lo diga así, pero, generalmente, lo decimos correctamente: rascacielos.” (’Talán valaki így mondja, de általában helyesen mondjuk: rascacielos.’) De térjünk rá olvasónk következő kérdésére:

A másik pedig, hogy vajon miért alakult az ki, hogy sokszor az E/1. és E/3. alakja az igének ugyanaz: yo/él vaya, yo/él hablaría... stb. Miért nem találtak ki rá két különböző alakú igét...

A spanyolban valóban sok az olyan igeidő, amelyek egyes szám első és harmadik személyű alakja egybeesik. Ennek nagyon egyszerű, nyelvtörténeti oka van. A latinban ugyanis még egy-egy mássalhangzóból álló személyrag különböztette meg őket: (yo) vaya (< VADAM) és (él/ella/ello/usted) vaya (< VADAT). Az ilyen igeidők egyes szám első személyű alakja tehát eredetileg -M, harmadik személyű alakja pedig -T ragot kapott a latinban. Azonban azt tudjuk, hogy a szó végi -m már a klasszikus korszakban sem hangzott (néhány egy szótagú szó kivételével, amelyekben -n lett belőle, mint a CŬM > con, QUĔM > quien, QUAM > cuan stb.), és egyetlen újlatin nyelvben sincs nyoma még írásban sem. (A román folyamatos és régmúlt egyes szám első személyű -m végződése sem a latinból örökölt, hanem csak 17. századi fejlemény – valószínűleg a többes szám első személyű -m < lat. -MŬS végződés analógiájára.) A -t viszonylag későn tűnt el a beszélt latin változatok többségében, ha nem is mindegyikében: az egyébként korántsem konzervatív francia máig őrzi bizonyos kifejezéstípusokban egyes igealakok végén (de csak magánhangzóval kezdődő szó előtt, pl. il est ici [il-et-iszi] ’ő/az itt van’, faut-il [fot-il] ’kell-e’ stb.), és az elszigetelt szárdban is megmaradt, azonban gyenge [d]-nek ejtve és kiegészítve egy magánhangzóval (pl. cantat [kántada] ’(ő) énekel’).

(Forrás: El Mexicano)

Persze a nyelv működése azért nem olyan egyszerű, hogy valamit „kitalálunk” és onnantól kezdve mindenki úgy fog beszélni, de az igaz, hogy a beszélőközösség folyamatosan alakítja, s ennek köszönhetően szüntelenül változik. Úgy tűnik viszont, hogy ebben az esetben a beszélők nem érezték szükségét annak, hogy az első és a harmadik alakot megkülönböztessék a spanyolban – ez ugyanis a szövegkörnyezetből általában kiderül. (Az már csak hab a tortán, hogy például az olaszban a szó végi -s is lekopott, így az olasz kötőmód jelen idejében mindhárom egyes számú igealak egybeesik.)

S végül Zsoltnak egy harmadik, szintén nagyon érdekes kérdése leginkább helyesírás-történeti jellegű, amely így szól:

Vajon a spanyol nyelvben miért nincs aposztróf jel, míg a franciában is, angolban is, ha jól tudom az olaszban is van.

Bár valószínűleg mindenki tudja, érdemes azért röviden tisztázni, hogy az aposztróf (apóstrofo) vagy hiányjel (’) bizonyos nyelvekben szavak összevonásakor keletkező hangkiesést (akár több hangét vagy szótagét) jelöl a helyesírásban: a jel az elhagyott rész helyére kerül. A régi spanyol helyesírásban és az irodalomban még használták ezt a jelet (pl. d’aquel = de aquel ’abból, attól’), ma viszont nem része a sztenderd írott nyelvnek (kivétel persze, ha valamilyen népies vagy kötetlen köznyelvi formát akarunk írásban megjeleníteni: pl. pa’lante = para adelante ’előre, gyerünk, rajta’). Annak, hogy ma miért nem használják, két oka lehetséges.

Egyrészt a franciával, az angollal és – jól tudja Zsolt – az olasszal ellentétben a spanyolban nincsenek szisztematikusan rögzült, kötelezően összevonandó formák. Míg például az olaszban nem lehetséges azt mondani, hogy *il italiano vagy *la italiana, kizárólag l’italiano/-a ’az olasz (férfi/nő)’ létezik, addig a spanyolban a la española, amely az igényes beszédben [laeszpanyóla], a gyors/kötetlen nyelvben ejthető [leszpanyóla]-ként és [laszpanyóla]-ként is, mivel nem rögzültek az ilyenfajta összevonások szabályai. Másrészt, a spanyolban is létező rögzült összevont alakok esetében a helyesírás nem jelöli a hiányzó magánhangzót: ilyenek pl. az al (a+el) és a del (de+el). Az előbbinél még világos, hogy ha a kiesett magánhangzót jelölni kellene, akkor az *a’l lenne, ám az utóbbinál honnan tudjuk, hogy épp melyik e esett ki? Lehetne ti. *d’el és *de’l is – épp ezért nem is érdemes az ilyesmit jelölni.

La Española – azaz Hispaniola – partjai, Dominikai Köztársaság

Említést érdemel még, hogy a sok félreértésnek – és főleg félremagyarázásnak – okot adó, hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt álló el névelő is történetileg összevonás „áldozata”, amelyet szintén nem jelöl a helyesírás: pl. az el agua tulajdonképpen el’agua lenne (< ósp. ela agua ’a víz’). Ilyenkor viszont tényleg jól jönne és sok egyeztetési tévedést előzne meg, ha jelölnék a névelő végéről lekopott magánhangzót. Ám ezen az alapon például a főnevek előtt rövidülő mellékneveket is jelölni kellene, hiszen tulajdonképpen az is egyfajta összevonásnak tekinthető – nehéz tehát teljesen következetesnek lenni abban, hogy a helyesírás mit jelöljön és mit ne, s mindezt minek a rovására.

A francia példákért és a segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Személyragok a spanyolban

A correr ragozása a kijelentő mód befejezett múlt, jelen
és jövő idejében (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A Nyelv és Tudomány portál egyik cikkénél, amely a morfológiai nyelvtípusokról szólt, heves vitát váltott ki egy illusztráció (jobbra), melyen a spanyol correr ’fut’ ige ragozása szerepelt három igeidőben: a kijelentő mód egyszerű befejezett múlt (pretérito perfecto simple), jelen (presente), valamint egyszerű jövő (futuro simple) idejében.

Bár az indító hozzászólás eredeti felvetése az volt, hogy – az ottani képfelirattal ellentétben – a ragozás nem csak agglutinálásnak tűnik néhol, hanem valóban az a jövő időben (tehát a harmadik oszlopban), végül is a vita a személyragok kérdése körül bontakozott ki. Két kérdésre keressük tehát a választ: tényleg agglutináló jellegű-e az egyszerű jövő idő, és vannak-e a spanyolban személyragok. A továbbiakban nézzük meg, hol az igazság!

Az első kérdésre nagyon egyszerű a válasz: igen. Mégpedig azért, mert mint ismeretes, a futuro ragjai (történeti okokból) a főnévi igenévhez kapcsolódnak, amely már önmagában is felbontható egy igetőre, egy tematikus magánhangzóra (-a-, -e- vagy -i-) és az -r végződésre (pl. corr|e|r). Az agglutinálás ugyanis azt jelenti, hogy a szóalakok jól szegmentálhatóak egy-egy önálló funkcióval bíró elemre (morfémára). A spanyol jövő idő ragozása esetében ez pedig minden alaknál fennáll (eltekintve a rendhagyó módon rövidült főnévi igenévi tövektől), hiszen mindegyikben elkülöníthető a tőtől a tematikus magánhangzó, a főnéviigenév-végződés, valamint az időjel (amely történetileg az haber segédige jelen idejű ragozásából származik). Az utóbbi kettőt a modern elemzés egy morfémába egyesíti, így pl. a correrá ’futni fog’ igealak a következő három részre (tő–téma–rag) bontható: corr-e-rá.

Térjünk rá a fő kérdésre, a személyragokra. Ehhez először is azt kell megpróbálni meghatározni, hogy mit értünk ez alatt. Hát, nyilván azt a végződést, amely csak azt a szerepet tölti be az igeragozás során, hogy a személyt jelölje. (Fontos kiemelni, hogy „személy” alatt itt és a továbbiakban is mindig a nyelvtani személy értendő – magázásnál pl. a megszólított fél jelentéstanilag második személy, alaktanilag viszont harmadik.) Mivel ez a nyelvtani számot (egyes vagy többes) is magában foglalja, a spanyol szakirodalom PN (vagy NP) morfémának (a persona ’személy’ és número ’szám’ szavak kezdőbetűiből) nevezi. De miből derül ki egy igealaknál, hogy van-e benne ilyen morféma és mi az? Nos, mint fentebb írtam, mivel ennek kizárólag az a szerepe, hogy az ige személyét jelölje, ebből értelemszerűen az következne, hogy igeidőtől-módtól függetlenül adott személyben mindig ugyanaz, vagyis minden igeragozásban megismétlődik. Találunk-e ilyet a spanyolban?

Természetesen találunk. Túl sok nyelvérzék vagy fantázia sem kell ahhoz, hogy lássuk például, hogy többes számban az első személy végződése kivétel nélkül minden igeidőben -mos, a harmadiké pedig minden ragozásban -n. Ezeket tehát teljes bizonyossággal lehet személyragoknak tekinteni. Mi a helyzet a többi alakkal? Azt is láthatjuk, hogy egyes szám második személyben, az egyszerű befejezett múlt és az állító felszólító alak kivételével, minden igeidő -s ragot kap. Ennyi kivétel talán belefér, így nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyes számú második személyrag -s, amely e két ragozást leszámítva szintén jelen van. Ugyanez elmondható a – ma már csak Spanyolországban használt – többes szám második személyű alakokról is, melyek végződése az állító felszólító mód (-d) kivételével mindenütt -is (azzal a kiegészítéssel, hogy ez történetileg ´-des > *´-es volt, amely a harmadik ragozású igéknél a kijelentő mód jelen idejében a tematikus magánhangzóval összeolvadt: *-íes > -ís).

Az is látható ugyanakkor, hogy az egyes szám első és harmadik személyű alakjainál nem tudunk a végződésben olyan elemet elkülöníteni, amely igeidőtől-módtól függetlenül minden ragozásban megjelenne. Vagyis ez azt jelenti, hogy ebben a két személyben nincs személyrag, csupán flektáló végződés: ez jelöli az igeidőt, a módot, a személyt és a számot is egymagában – azaz, itt fúzió van.

(Forrás: El Mexicano / NGLE / GDLE)

Az eddigieket összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy – a kijelentő mód egyszerű befejezett múltjának egyes szám második (∅), valamint a felszólító mód második személyű állító alakjai (∅, -d) kivételével – a spanyol személyragok az alábbiak (∅ = nem különíthető el):

∅, -s, ∅, -mos, -is, -n.
Említést érdemel még, hogy mivel az egyes szám második személyében (az állító felszólító alak kivételével) egyedül a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja nem végződik -s-re a sztenderd nyelvben, az iskolázatlanabb beszélők mindennapi nyelvében – főleg a déli jellegű nyelvjárásokban – ez gyakran analógiásan betoldódik (pl. fuistes, pedistes, quisistes). Ez egyértelműen megerősíti azt, hogy az anyanyelvi beszélők az -s végződést ezekben az alakokban személyragként azonosítják.

Felhasznált irodalom

• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española [NGLE], 4.4c–d, 4.5ñ–r
• Ignacio Bosque, Violeta Demonte (1999): Gramática descriptiva de la lengua española [GDLE], 75.2.1., 4924–26.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Három vagy négy igeragozás van az olaszban?

Egy korábbi témában arról volt szó, hogy a magyar nyelvtanulók szempontjából az olasz vagy a spanyol-e a könnyebben megtanulható nyelv – amiből azt hoztuk ki, hogy tulajdonképpen nincs számottevő különbség köztük. Az egyik alaktani szempont az volt, hogy az olaszban négy igeragozási osztály van, a spanyolban viszont csak három. Sok forrás szerint azonban az olaszban is csak három van. Vajon mi dönti ezt el? Megvizsgáljuk a kérdést! (Tekintettel arra, hogy alapvetően az igealakok hangsúlyozásáról lesz szó a cikkben, az áttekinthetőség kedvéért a hangsúlyt mindenhol jelölni fogom, függetlenül attól, hogy a helyesírási szabályok szerint kell-e vagy sem.)

A latin rendszerről röviden

A latinban négy igeragozási osztály volt: az elsőbe tartoztak az -ĀRE, a másodikba az -ĒRE, a harmadikba az -ĔRE, míg a negyedikbe az -ĪRE végződésű igék. (Ami az újlatin nyelvek szempontjából majd érdekes lesz számunkra, hogy a második és a harmadik osztály főnévi igenevét az -ERE végződés első [e]-jének hosszúsága különböztette meg egymástól, ami egyúttal az infinitivus hangsúlyának helyét is meghatározta a latinban: ez a harmadik ragozásban harmadéles volt.) Lássunk mind a négyre egy-egy példát a kijelentő mód aktív jelen idejéből:

Az éles ékezet (´) hosszú/zárt, a tompa ékezet (`) rövid/nyílt magánhangzót jelöl (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből jól látható, hogy a szabályos 3. ragozású igék abban térnek el a másik három ragozástól, hogy a főnévi igenevük, valamint a többes szám első és második személyű alakjuk is harmadéles. Ugyanakkor a főnévi igenév -ERE végződése ellenére a ragokban rövid [i] hangot találunk, ami viszont a 4. igeragozással közös vonás (ennek valójában nincs jelentősége, hiszen mint látni fogjuk, az újlatin nyelvekben a rövid [i] is zárt [e]-vé vált – több mint valószínű, hogy már magában a latinban is így ejtették a klasszikus kor vége felé).*

Tudni kell viszont, hogy a főnévi igenév végződésétől függetlenül a latinban nem csak a 3. ragozású igék alakjai lehettek harmadélesek, hanem – a többes szám első és második személy kivételével – bármely ragozott igealak, amelynek utolsó előtti szótagja rövid volt. Így pl. az 1. ragozásból az HABITÁRE ’lakik’ (HÁBITO, HÁBITAS, HÁBITAT, HABITÁMUS, HABITÁTIS, HÁBITANT), vagy a 2. igeragozásból pl. a CONTINÉRE ’tartalmaz’ (CONTÍNEO, CÓNTINES, CÓNTINET, CONTINÉMUS, CONTINÉTIS, CÓNTINENT). Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy a 3. latin igeragozás feltűnő megkülönböztető jegye volt, hogy a főnévi igenéven kívül a többes szám első és második személyű alakjai is harmadélesek voltak, ami az 1., 2. és 4. igeragozásban nem fordult elő.

Mi a helyzet spanyolban?

A spanyolban rögzültek az igerendszer hangsúlymintái, ami annyit jelent, hogy a latin harmadéles igealakok eltűntek, így pl. a PÉRDERE ’veszíteni’ és PÉRDIMUS ’veszítünk’ > perdér és perdémos lett. Ugyanakkor néhány igeidő többes szám első személyű alakja, amely a latinban még másodéles volt, harmadélessé vált a többi alak hangsúlymintáját követve, pl. cantábamos, cantaríamos, cantáramos stb. (de ennek részleteibe itt nem érdemes belemenni).

A spanyol igei hangsúlyrendszer ezáltal kötöttebb, nemcsak a latinénál, hanem a spanyol névszókénál is, amelyek természetesen lehetnek harmadélesek. A főnévi igenév így (a latin -E lekopása miatt) csak véghangsúlyos (cantár, temér, vivír), a ragozott igealakok pedig a fent említett néhány kivétellel csak másodélesek vagy véghangsúlyosak (cantáis; canté, cantó; cantaré, cantarás, cantará, cantaréis, cantarán; cantéis; cantá [vos], cantad) lehetnek. A kötöttebb igei hangsúlyrendszer névszókkal szemben jelentések megkülönböztetésére is alkalmas a spanyolban, pl. critíca ’bírál’ és crítica ’bírálat, kritika’, habíto ’lakom’ és hábito ’szokás’, perdída ’elvesz(t)ett’ (nőnemben) és pérdida ’veszteség’.

Az olasz rendszer

Az olaszban kicsit kacifántosabb a helyzet. Mint a latinnál írtam, a harmadik igeragozás lényegében csak annyiban különbözött a többitől, hogy a főnévi igenév és a többes szám 1-2. személyű alakok is harmadélesek voltak, viszont ezek kivételével más ragozási osztályban is lehettek az igealakok harmadélesek. Az olasz ellenben a harmadik latin igeragozásból csak a harmadéles főnévi igenevet vitte tovább, a ragozás többi alakja másodéles lett, pl. PÉRDERE > pèrdere, de: PÉRDITIS > perdéte. Ezt leszámítva az olaszban kizárólag az első, -are végű ragozás tőhangsúlyos alakjai lehetnek harmadélesek (az egyszerűség kedvéért a többes szám 3. személy „ejtéskönnyítő” -o végződését nem vesszük figyelembe szótagalkotóként), pl. abitàre: àbito, àbiti, àbita, abitiàmo, abitàte, àbitano (vö. spanyol habitár: habíto, habítas, habíta, habitámos, habitáis, habítan).

A fentiek tükrében felvetődik a kérdés, hogy van-e értelme az olaszban négy igeragozásról beszélni csak azért, mert az -ere végű igék főnévi igeneve (amely az újlatin nyelvekben az ige szótári alakja) lehet harmadéles is, ha egyszer a ragozott alakok semmiben sem különböznek a másodéles főnévi igenevű igékétől? A válasz egyértelműen az, hogy nincs. Az olaszban tehát a spanyolhoz hasonlóan csak három igeragozás van, azzal a különbséggel, hogy az 1. ragozás jelen idejű tőhangsúlyos alakjai, valamint a 2. ragozás főnévi igeneve lehetnek harmadélesek is. Ez lehetne akár egyfajta elterjedtebb rendhagyóság is (önkényes, hogy mit tekintünk rendhagyónak), de az olasz nyelvtanok nem tekintik annak. (Hasonló váltakozás megfigyelhető a spanyolban is, pl. az -iar végű igéknél: estudiár ’tanul’ → estúdio vs. enviar ’küld’ → envío; vagy azoknál, amelyek főnéviigenév-töve kettőshangzót tartalmaz: causár ’okoz’ → cáuso vs. aullár ’vonyít’ → aúllo stb.)

A nyelvtanulás szempontjából ez viszont sajnos nem jelent könnyebbséget, hiszen így is meg kell tanulni, hogy melyek azok az olasz igék, amelyek tőhangsúlyos alakjai, ill. a 2. ragozásban a főnévi igenevük harmadéles, akárcsak a többi rendhagyóságot. (Az alábbi táblázat az olasz igeragozást szemlélteti a kijelentő mód jelen idejével. A rendhagyónak nem tekintett, de a „szokásostól” eltérő alakokat kékkel, a hangsúlyt pedig – az olasz szótári hagyományoknak megfelelően – nyílt magánhangzón tompa, zárt magánhangzón éles ékezettel jelöltem.)

A nagyításhoz kattints vagy koppints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A táblázatból látható, hogy a három igeragozás végződései a „félrendhagyóságokat” leszámítva lényegében csak az egyes szám harmadik, valamint a többes szám második és harmadik alakjaiban különböznek, a többi alak ugyanazt a végződést kapja mindhárom osztályban. Ezen felül a második és a harmadik igeragozás is csak a többes szám 2. személyű alakjában tér el (teméte – dormíte), az összes többi alakjuk megegyezik. Vagyis mindössze egyetlen alak, a többes szám második személyű az, amelyik – jelen időben – mindhárom igeragozási osztályban különbözik.

A spanyolban valamivel bonyolultabb a kép, ám szintén nem vészes: ott egyedül az egyes szám első személyű alak egyezik meg a szabályos igéknél mindhárom ragozásban (canto – temo – vivo), viszont a második és harmadik ragozás végződései a többes szám első és második személyű alakok kivételével szintén megegyeznek egymással (temes, teme, temen – vives, vive, viven).

A lektorálásért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

Honnan származnak a spanyol igeidők?

Lőrinc nevű olvasónk azzal a javaslattal keresett meg még tavaly a Facebookon, hogy írjak az igeidők alakulásáról az újlatin nyelvekben. Azt nem tudtam vállalni, hogy az összes újlatin nyelvet elemezzem ebből a szempontból, viszont azt természetesen vállalom, hogy a spanyol igeidők eredetét bemutatom ebben a cikkben – kitérve szükség esetén más fontosabb újlatin nyelvekre is. A spanyol azért is kiváló példa a szemléltetésre, mert az ismertebb újlatin nyelvek közül a leghívebben őrzi a latin igealakokat, az ejtett és az írott formát egyaránt figyelembe véve.

Lőrinc úgy tudja, a latinban kevesebb igeidő volt, mint az újlatin nyelvekben. Erre nehéz egyértelmű választ adni, de azt érdemes tudni, hogy a klasszikus latinban volt szenvedő igeragozás is (ami majdnem kétszer annyi alakot jelentett minden igeidőben), viszont a beszélt nyelvből hamar kiveszett. Azonban az is igaz, hogy az újlatin nyelvekben az eredetileg igei körülíró szerkezetekből létrejöttek olyan igealakok (pl. a feltételes igeidők), illetve összetett igeidők is, amelyek a latinban nem léteztek vagy legalábbis nem számítottak igeidőknek. (Megjegyzendő, hogy amikor „igeidők”-et említünk, a különböző módokat és szemléleteket kifejező ragozásokat kell ezen érteni, hiszen „idő” valójában csak három létezik: múlt, jelen és jövő.)

A latin és spanyol igeidők közötti funkcionális megfelelés (Forrás: El Mexicano)

A továbbiakban igemódonként fogom ismertetni az azokhoz tartozó igeidők eredetét, amihez a blog olvasói által minden bizonnyal már jól ismert igetáblázat lesz a segítségünkre. A spanyol igerendszer, mint tudjuk, egyszerű (tiempos simples), illetve az azokhoz képest előidejűséget kifejező összetett igeidőkből (tiempos compuestos) áll. Tekintettel arra, hogy az összetett igeidők képzése mindig az haber segédige megfelelő egyszerű igeidejével és a befejezett melléknévi igenév (participio) hím- és semlegesnemű – nem egyeztetett – alakjával történik, elég, ha csak az egyszerű igeidők alakulását vezetjük le a latinból.

Még mielőtt belekezdenék, fontos tisztázni néhány dolgot. A latin–spanyol igeidők megfeleltetése kétirányú: az egyik a funkcionális (vagyis az igeidők közötti megfeleltetésről szól), a másik pedig alaktani-etimológiai, tehát a konkrét igealak folytatóját vizsgálja (ha van). Mint látni fogjuk, a kettő nem minden esetben egyezik: előfordul, hogy egy adott latin igeidő alakjai a spanyolban egy másik igeidő részévé váltak, míg a latin igeidőnek funkciójában megfelelő spanyol igeidőben új alakok keletkeztek – de ez természetesen ugyanígy igaz bármely más újlatin nyelvre.

Az egyértelműség kedvéért az igeidőknél a spanyol, illetve latin nyelvű elnevezéseket fogom használni. Itt jegyzem meg, hogy a két elnevezési rendszer között van némi eltérés: a „befejezett múlt”-at (pretérito perfecto) a latin rendszer ’befejezett jelen’-nek (praesens perfectum) nevezi, míg a latin ’befejezett múlt’ (praeteritum perfectum) elnevezés valójában a „régmúlt”-ra (pluscuamperfecto) utal (lásd a fenti ábrát!); ugyanakkor a latinban nem volt például a köznyelvben gyakran „közelmúlt”-nak hívott igeidő (pretérito perfecto compuesto).

A kijelentő mód (modo indicativo) egyszerű igeidői

A kijelentő mód öt egyszerű igeideje a presente, a pretérito perfecto simple, a pretérito imperfecto, a futuro simple, valamint a condicional simple. Ezek közül az első háromnak van közvetlen latin előzménye, az utolsó kettő alakjai viszont eredetileg igei körülírásokból származó összetett igealakokból vonódtak össze egyszerű alakokká.

A presente a latin praesens imperfectum activi folytatása. Az AMARE, amar ’szeret’ igével szemléltetve, ez a következőképpen alakul, a hangsúly jelölésével:

• latin: ÁMO, ÁMAS, ÁMAT, AMÁMUS, AMÁTIS, ÁMANT.
• spanyol: amo, amas, ama, amamos, amáis (< ósp. amades), aman.

Azt hiszem, a fentiek magukért beszélnek, különösebben nincs mit megmagyarázni rajta. Lássuk a következő igeidőt, a pretérito perfecto simplét, amelynek latin elnevezése praesens perfectum activi (vagyis valójában ’aktív befejezett jelen’) volt:

• latin: AMÁVI, AMAVÍSTI, AMÁVIT, AMÁVIMUS, AMAVÍSTIS, AMAVÉRUNT.
• rövid (összevont) alak: AMÁI, AMÁSTI, AMÁUT, AMÁMUS, AMÁSTIS, AMÁRUNT.
• spanyol: amé, amaste, amó, amamos, amasteis (< ósp. amastes), amaron.

A praesens perfectum tehát rendelkezett egy rövid alakkal is a latinban, amelyet az élőbeszédben használtak: a klasszikus alakokból elhagyták a -VI- [wi] vagy -VE- [we] szótagot, illetve az egyes szám harmadik személyben az [i] hangot. Ezt tökéletesen igazolják a spanyol alakok is: [ai̯] > [e] (amé) és [au̯] > [o] (amó). A portugál-galiciai és az olasz egyes alakoknál viszont megőrizte valamilyen formában a latin kettőshangzót, ebből a szempontból konzervatívabbak: [ai̯] > port.-gal. [ei̯]: amei és [au̯] > [ou̯] (> eu. port. [o]): amou, illetve ol. amai, amò. Említésre érdemes még, hogy a spanyolban a többes szám második személyű -steis (< ósp. -stes < lat. -STIS) végződésben az -ei- a második igeragozás jelen idejű -eis végződésének mintájára alakulhatott.

A latin paradigma mai olasz (passato remoto) és francia (passé simple) folytatói már csak az irodalmi nyelvben használatosak, a beszédből gyakorlatilag kivesztek. A katalán, az okcitán és a román pedig csak egy-két alakot őriztek meg belőle, míg a romans (rétoromán) és a szárd nyelvben egyáltalán nincs folytatója (összetett igeidők váltották fel).

A folyamatos múltnak is nevezett pretérito imperfecto a latin praeteritum imperfectum activi folyatása – ezt talán még az elnevezésből is könnyű kitalálni:

• latin: AMÁBAM, AMÁBAS, AMÁBAT, AMABÁMUS, AMABÁTIS, AMÁBANT.
• spanyol: amaba, amabas, amaba, amábamos, amabais, amaban.

Ami itt érdekes lehet számunkra, az a többes szám első és második személyű alakokban bekövetkezett hangsúlyváltás. A latinban ezek az alakok még másodélesek voltak, a spanyolban azonban a hangsúly egy szótagot „visszaugrott” a latinhoz képest: amábamos [aˈmaβamos], amabais [aˈmaβai̯s]. E változás a többi alak hangsúlyozásának hatására következhetett be, amelyekben a hangsúly végig a tőre esik.

A helyesírás továbbá senkit se tévesszen meg: a -b- ezekben az alakokban egy v-szerű hangot jelöl (ahogy már a kései latinban is ejtették), és az óspanyolban még, illetve a portugálban és az olaszban ma is -v-vel írják (amava). A modern spanyol helyesírás csupán etimológiai okokból jelöli -b-vel, mivel a latin alakokban is ez a betű szerepelt. Történetileg persze a II–III. ragozású spanyol igék imperfecto-jának -ía végződésében is ott volt a -b-, amely gyengülés következtében kiesett, majd a két ragozás tematikus magánhangzója is egybeesett, szintén gyengülés következményeként (tehát lat. -ĒBA [ˈeːβa] és -ĪBA [ˈiːβa] > [ˈe.a] ~ [ˈi.a] > -ía – az ir ige kivételével, amely rövidsége miatt iba maradt).

Végigvettük azt a három egyszerű igeidőt a kijelentő módból, amelyek közvetlenül megfeleltethetőek (voltak) egy-egy latin igeidő alakjainak. Természetesen a maradék kettőnek is a latinban van az előzménye, azonban nem közvetlenül latin igeidőkre vezethetőek vissza.

A futuro simple – és megfelelői a többi újlatin nyelvben – eredetileg összetett igealak volt, amely a latin AMARE HABEO ’szeretnem kell’ típusú igei körülíró szerkezet összevonódásából származik. Megjegyzendő, hogy a latinban volt jövő idő a kijelentő módban: a futurum imperfectum activi (AMÁBO, AMÁBIS, AMÁBIT, AMÁBIMUS, AMÁBITIS, AMÁBUNT), eredeti alakjai azonban kivesztek a beszélt nyelvből, így azt az előbb említett körülírás volt hivatott pótolni.

Az HABERE igének valószínűleg léteztek rövid alakjai is a beszélt latinban (ezt látszanak tükrözni a mai újlatin alakok: HABEO > *haio ~ *heio > sp. he, port. hei, ol. ho stb.), amelyeket kezdetben az ilyen körülírásokhoz használtak. Így lett az AMARE HABEO körülírásból először amar he – port. amar hei, ol. amare ho –, amely később összeolvadt a főnévi igenévvel: amar he > amaré (port. amarei, ol. amerò), amar has > amarás (port. amarás, ol. amerai), amar hemos > amaremos (port. amaremos, ol. ameremo) stb. A spanyolban és a többi újlatin nyelvben – a többes szám első és második személy kivételével – már csak az HABERE rövid alakjai élnek tovább. A T/1. személyben az összetett igeidők képzésében részt vevő hemos alakon kívül még megvan az eredeti habemos is, amelyet bizonyos nyelvváltozatokban használnak ’vagyunk, létezünk’ jelentésben; illetve az óspanyolban valószínűleg még létezett a T/2. személyű habéis mellett a rövidült heis is, amelyből a futuro alakja származik: amar heis > amaréis.

Hasonlóan alakultak ki az újlatin feltételes igeidők, amelyek abból a szempontból újításnak számítanak, hogy a latinban kifejezetten feltételes ragozás nem volt. Természetesen megegyezés kérdése, hogy a két új igeidőt, a condicional simple-t és összetett párját, a condicional compuesto-t (és megfelelőit a többi újlatin nyelvben) a nyelvtanírók egy külön „feltételes mód”-ba sorolják-e, vagy a kijelentő módba suvasztják be. Az akadémiai spanyol nyelvtan az utóbbit tette, így nem tart számon feltételes módot.

A condicional simple a latin AMARE HABEBAM ’szeretnem kellett (~kellene)’ igei körülírásból származik, ahol az HABEBAM (> sp. había) alak az HABERE praeteritum imperfectum-a. A beszélt latinban minden bizonnyal itt is rövidült alakokat használtak a körülírásban: *AMARE HEBA > *amar hía > amaría (port. amaria). A spanyollal és portugállal ellentétben az olaszban az HABERE praesens perfectum-a vett részt a condizionale kialakulásában: AMARE HABUI > amerei.

A jelen idő ragozása az újlatin nyelvekben: a spanyol, a galiciai és a szárd őrzi a leghívebben a latin alakokat (Forrás: El Mexicano)

A kötőmód (modo subjuntivo) egyszerű igeidői

A kötőmód négy egyszerű igeideje a presente de subjuntivo, a két pretérito imperfecto de subjuntivo, valamint a beszélt nyelvből gyakorlatilag már kiveszett futuro simple de subjuntivo. A latin kötőmódban (coniunctivus vagy subiunctivus) szintén négy igeidő volt, azonban itt a spanyol és a latin között nem egy az egyhez a megfeleltetés.

Egyedül a kötőmód jelen ideje, a presente de subjuntivo származik etimológiailag az ennek megfelelő latin coniunctivus praesens imperfectum activi-ből:

• latin: ÁMEM, ÁMES, ÁMET, AMÉMUS, AMÉTIS, ÁMENT.
• spanyol: ame, ames, ame, amemos, améis, amen.

Ahogy a pretérito imperfecto de indicativo és a legtöbb spanyol igeidő esetében, itt is megfigyelhető, hogy az egyes szám első és harmadik személyű alakját a latinban csupán a szóvégi mássalhangzó különböztette meg, az -M azonban már a klasszikus korban sem hangzott a beszélt nyelvben, a -T csak később kopott le. Mindazonáltal ez nem jelent megértési nehézséget az anyanyelvűek számára, mert a szövegkörnyezetből mindig kiderül, hogy ki az alany személye.

A pretérito imperfecto de subjuntivo, bár valójában egyetlen igeidő, de mivel kétféle alakban ragozható – és ezek forrása is két eltérő latin igeidő volt –, alaktani szempontból mégiscsak két igeidőnek számítanak, amelyek a használat szempontjából az esetek többségében (néhány kivételtől eltekintve) felcserélhetőek egymással. Az elterjedtebb, ún. -ra végű ragozás a latin kijelentő mód régmúltjából, az indicativus praeteritum perfectum activi alakjaiból származik:

• latin: AMÁVERAM, AMÁVERAS, AMÁVERAT, AMAVERÁMUS, AMAVERÁTIS, AMÁVERANT.
• rövid alak: AMÁRAM, AMÁRAS, AMÁRAT, AMARÁMUS, AMARÁTIS, AMÁRANT.
• spanyol: amara, amaras, amara, amáramos, amarais, amaran.

Az indicativus praesens perfectum-ához hasonlóan ennek az igeidőnek is léteztek a beszélt latinban a -VE- szótag nélküli rövid (összevont) alakjai, amelyek közvetlen folytatói a spanyol alakok. A spanyollal ellentétben a portugálban ez az igeidő az eredeti latin funkcióját viszi tovább, így a kijelentő mód régmúltjaként folytatódott. Szintén a latin régmúlt nyomát őrzi a spanyolban ezen alakok használata bizonyos múlt idejű alárendelő mellékmondatokban: Un año después de que ganara (=había ganado) las elecciones, el paro aumenta exponencialmente ’Egy évvel azután, hogy megnyerte a választásokat, a munkanélküliség exponenciálisan növekszik’. (Persze azt is figyelembe kell venni, hogy az igeidők egyik vagy másik igemódba való besorolása valamennyire önkényes is.) Az olaszban ennek a ragozásnak nincs folytatása.

A ritkábban használt -se végű ragozás forrása a latin kötőmód régmúltja, tehát a coniunctivus praeteritum imperfectum activi alakja:

• latin: AMAVÍSSEM, AMAVÍSSES, AMAVÍSSET, AMAVISSÉMUS, AMAVISSÉTIS, AMAVÍSSENT.
• rövid alak: AMÁSSEM, AMÁSSES, AMÁSSET, AMASSÉMUS, AMASSÉTIS, AMÁSSENT.
• spanyol: amase, amases, amase, amásemos, amaseis, amasen.

Az újlatin alakok (vö. ol. amassi, amassi, amasse, amassimo stb.) itt is a latin rövid alakok folytatói.

A már csak tudományos és jogi szövegekben előforduló futuro simple de subjuntivo (amare ’majd szeretnék’) két latin igeidő egybeesése, amelyek már a latinban is csak egyetlen alakjukban, az egyes szám első személyben különböztek egymástól: az egyik az (a) indicativus futurum perfectum-a (kijelentő mód befejezett jövő ideje: AMÁVERO, kb. ’majd szerettem’), a másik pedig a (b) coniunctivus praesens perfectum-a (kötőmód befejezett múltja: AMÁVERIM, kb. ’szerettem légyen’) volt:

• latin: AMÁVERO (a), / -RIM (b), AMÁVERIS, AMÁVERIT, AMAVÉRIMUS, AMAVÉRITIS, AMÁVERINT.
• rövid alak: AMÁRO (a), / AMÁRIM (b), AMÁRIS, AMÁRIT, AMÁRIMUS, AMÁRITIS, AMÁRINT.
• spanyol: amare (~ ósp. *amaro), amares, amare, amáremos, amareis, amaren.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem származhat ez az igeidő a (c) coniunctivus praeteritum imperfectum-ából, melynek alakjai AMÁREM, AMÁRES, AMÁRET, AMARÉMUS stb. voltak, hiszen ez hasonlítana a legjobban a spanyol futuro simple de subjuntivo alakjaira. A választ az alapvető rendhagyó igék adják meg, például a ser és az haber.

A ser kötőmód jövő idejű alakjai fuere, fueres, fuere stb., a latin ESSE (c) alakjai azonban ESSEM, ESSES, ESSET stb. voltak – tehát a spanyol alakok forrása nyilván nem lehettek ezek, hanem csak a FUERO (a), / FUERIM (b), FUERIS, FUERIT stb. Hasonlóképpen az haber igénél, melynek (c) alakjai, az HABEREM, HABERES, HABERET stb. a spanyolban *habere, *haberes, *habere stb. alakokban folytatódnak volna, azonban ezek helyett az hubiere, hubieres stb. alakokat találjuk, amelyek viszont fonetikailag pontosan levezethetőek az HABÚĔRO (a), / HABÚĔRIM (b), HABÚĔRIS stb. alakokból (HABÚĔRIM > hisp. vulg. lat. *haubére > ósp. oviere > sp. hubiere, vö. port. houver, houveres stb.).

A felszólító mód (modo imperativo) alakjai

A felszólító móddal könnyű a dolgunk, hiszen csak két önálló alakja van, az összes többit és a tiltást is a kötőmód jelen idejéből kölcsönzi – ez már a latinban is így volt. Bár a latinban két ragozása is létezett az imperativus-nak (nem volt külön elnevezésük, csak I. és II.), a második (AMATO ’szeretned/szeretnie kell’, AMATOTE ’szeretnetek kell’ és AMANTO ’szeretniük kell’) már a klasszikus korban régiesnek és ünnepélyesnek számított, és nem hagyott nyomot az újlatin nyelvekben sem. Az újlatin felszólító mód tehát csak az imperativus activi I. alakjait vitte tovább, ahogy a spanyol példák mutatják:

• latin: ÁMA (TŪ), AMÁTE (VŌS).
• spanyol: ama (tú), amad (vosotros) / amá (vos).

A szóvégi -E lekopása néhány végződésben szabályos hangváltozás a spanyolban, ezzel magyarázható az amad (< *amade < AMÁTE) alak, az olasz viszont hűen őrzi az eredeti latin többes számú alakot: amate. Megjegyzendő továbbá, hogy az amá (vos) a mai spanyolban egyes számú tegező alak bizonyos nyelvjárásokban, attól függetlenül, hogy etimológiailag a többes számú amad rövidülése.

Az igenevek (formas no personales)

A latinban számos igenév létezett (infinitivus, participium, gerundium, supinum), mindegyikük több – a névszókhoz hasonlóan ragozott – alakkal, azonban a névszóragozás leegyszerűsödése miatt (mivel a kiejtésben több eltérő igenévi alak egybeesett volna), az újlatin nyelvekben csak az infinitivus imperfectus activi-nek (AMARE > ol. amare, sp., port. amar), a participium imperfectum activi-nek (AMANS, AMANTIS, acc. AMANTEM stb. > sp., port., ol. amante), a participium perfectum passivi-nek (AMATUS, -A, -UM, acc. AMATUM, -A, -UM > sp., port. amado, -a, ol. amato, -a) és a gerundium-nak (acc. AMANDUM, gen. AMANDI, abl./dat. AMANDO > sp., port., ol. amando) vannak folytatásai. A gerundium nem tévesztendő össze a gerundivum-mal, amely a participium imperfectum passivi (AMANDUS, -A, -UM) – befejezetlen szenvedő (a magyar „beálló”-nak megfelelő) melléknévi igenév – másik elnevezése volt.

A supinum – cél- vagy tekintethatározói igenév – két alakja (AMATUM, AMATU) közül egyiknek sincs folytatása az újlatin nyelvekben, mivel ezek a beszélt nyelvben egybeestek a participium perfectum passivi-vel. Ez utóbbi, a befejezett melléknévi igenév, bár az egyetlen olyan szenvedő igealak, amely túlélte a latin passivum eltűnését, az újlatin nyelvekben igen fontos szerephez jutott, hiszen a participio vesz részt valamennyi összetett igeidő és a szenvedő körülíró szerkezetek képzésében is. (Vigyázat! A latin szenvedő igeragozás eltűnése nem azt jelenti, hogy az újlatin nyelvekben ilyen nincs: természetesen van, csak nem külön igealakok, hanem igei körülírás vagy „visszaható” ragozás formájában: soy amado ’szeretve vagyok’, illetve me salvo ’megmenekülök’.)

A participium imperfectum, vagyis a befejezetlen (hagyományosan „folyamatos”) melléknévi igenév a mai spanyolban már nem képezi az igerendszer részét: az igék egy részénél önálló melléknévvé (amante ’szerető’) vagy főnévvé (cantante ’énekes’) vált, másik részénél eltűnt; az olaszban azonban továbbra is a paradigma részét képező élő igealak.

Összefoglalás

Áttekintésünk végére érve elmondható tehát, hogy egyrészt a latin cselekvő igeidők többségének van folytatása a spanyolban és a többi újlatin nyelvben, amelyek pedig eltűntek, azok helyét igei körülírásokból önállósult alakok pótolták; másrészt a passivum egyetlen túlélője a befejezett melléknévi igenév (participio), amelynek viszont széles körű használata alakult ki. Újlatin fejlemény már a feltételes, valamint az összetett igeidők – szintén igei körülírásokból való – kialakulása. Ha pedig mindezt figyelembe vesszük, akkor körülbelül ugyanannyi igeidővel rendelkeznek ma az újlatin nyelvek, amennyi a latinban is volt. (Az alábbi táblázat a latin cselekvő igeidők spanyol alaktani megfelelőit szemlélteti.)

Letöltés PDF-ben (Forrás: El Mexicano)

Felhasznált irodalom

• RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española.
• Nagy Ferenc – Kováts Gyula – Péter Gyula (1990): Latin nyelvtan a középiskolák számára, 26. kiadás, Tankönyvkiadó, Budapest.
• Verbix és Wiktionary

Rendhagyó-e a tocar ige? – A váltakozó helyesírás

A spanyolban vannak olyan beszédhangok, amelyeket, mint ismeretes, írásban nem csak egy betű jelölhet. Hogy a lehetséges betűk közül mikor éppen melyik jelöli, az vagy az utána következő hangtól függ, vagy csupán íráshagyományból, etimológiai okokból írjuk hol az egyiket, hol a másikat vagy harmadikat az adott szavakban (lásd pl. a b és v esetét).

Van azonban néhány mássalhangzó, melynek írása attól függ, hogy elöl képzett („magas”) – e, i – vagy hátul képzett („mély”) – a, o, u – magánhangzó (vagy mássalhangzó) követi-e. Az igeragozás és a szóképzés, toldalékolás során márpedig gyakran előfordul, hogy ugyanahhoz a szótőhöz valamikor elülső, máskor viszont hátulsó nyelvállású magánhangzóval kezdődő rag vagy toldalék járul.

A spanyolnak ebből a szempontból fontos tulajdonsága, hogy a tő végi mássalhangzók minden helyzetben megőrzik hangértéküket (a rendhagyó alakok kivételével, természetesen), amit viszont a helyesírásnak is követnie kell. Ilyen hangzók a [k], [g], [gu̯], [ch], valamint a [θ] vagy [sz]: pl. tocar ’érinteni’ → toqué ’érintettem’, poco ’kevés’ → poquísimo ’nagyon kevés’, amigo ’barát’ → amiguito ’barátocska’, averigua ’kideríti’ → averigüe ’derítse ki’, dirigir ’irányítani’ → dirijo ’irányítok’, vence ’győz’ → venza ’győzzőn’, luz ’fény’ → luces ’fények’ stb.

Ám a helyzetet kissé bonyolítja, hogy ezek közül a [ch]-t mindegyik magánhangzó előtt jelölheti a j is, továbbá az [sz] hangot – a nem megkülönböztető ejtést használó többségi nyelvváltozatokban – szintén mind az öt magánhangzó előtt jelölheti az s is, viszont csak e és i előtt jelölheti őket a g, ill. a c (az utóbbi helyett a, o, u és mássalhangzó előtt a z használatos). Ebben az esetben nincs más megoldás, mint megtanulni, hogy a szótári alakban melyik betű szerepel: ha j, illetve s, akkor semmi probléma, hiszen ezek következetesen ugyanazok maradnak végig az alakváltozatok helyesírásában.

Viszont nemcsak a tanulóknak, hanem sokszor még a spanyol anyanyelvűeknek is gondot okoz, hogy az igeragozás, toldalékolás során ezeket a mássalhangzókat milyen helyzetben melyik betűvel vagy betűkapcsolattal (digráffal) kell leírni. Ebben lehet segítségünkre az alábbi táblázat.

(Forrás: El Mexicano)

Egyes források a fentiek miatt a -car, -quir, -gar, -guir, -guar, -ger, -gir, -cer, -cir, -zar végű igéket rendhagyóként tüntetik fel. Ilyesmiről azonban szó sincs: a helyesírás váltakozik a ragozás során, de ez nem rendhagyóság, hanem csupán a szabályos kiejtés szabályos lejegyzése. Persze ez nem azt jelenti, hogy pl. a z nem állhat sosem e, i előtt – vannak ilyen szavak (maga a betű neve, a zeta is ilyen), azonban ezek nagyon ritkák és valójában csak helyesírási kivételek.

A kérdés inkább az, hogy mi okozza ezt az egész zűrzavart, mi szükség van arra, hogy ugyanazt a hangot más betű jelölje e, i, és a, o, u vagy mássalhangzó előtt, ill. fordítva: ugyanaz a betű miért jelöl más hangot az elöl képzett és a hátul képzett magánhangzók előtt. Ennek oka, hogy a helyesírás archaikus mintákat követ: a latinban pl. a c még minden helyzetben a [k], a g pedig mindig a [g] hangot jelölte, az évszázadok során viszont e hangok kiejtése – lágyítás (palatalizáció) következtében – megváltozott e, i előtt. Ugyanakkor a [ku̯] és [gu̯] hangcsoportokból a félhangzó kiesése miatt később ismét megjelenhetett a [k] és a [g] hang e és i előtt, így az archaikus helyesírás ma ezeket a hangokat jelöli a qu és gu kapcsolatokkal (és így tovább).

A „visszaható igék”, amelyek nem hatnak vissza...

A spanyolban rengeteg olyan ige van, amelyek a személyes névmás me, te, nos, os és se hangsúlytalan alakjaival ragozódnak. Ezek szótári alakjához, vagyis a főnévi igenevükhöz a se simulószócska kapcsolódik, pl. lavarse ’mosakodni’ (me lavo, te lavas, se lava, nos lavamos stb.) vagy pl. arrepentirse ’megbánni’ (me arrepiento, te arrepientes stb.).

Hagyományosan az ilyen igéket „visszaható igék”-nek (verbos reflexivos), a névmást pedig „visszaható névmás”-nak (pronombre reflexivo) nevezik (amely ugyanúgy lehet részes és tárgyesetű is). De álljunk meg egy kicsit! Mit is jelent az, hogy „visszaható ige”? Olyan, cselekvést kifejező tárgyas ige, amelynek alanya és tárgya megegyezik. Visszaható igeként értelmezhető a példában is szereplő me lavo ’mosakszom’, szó szerint ’megmosom magam’. De lehet-e visszaható a me arrepiento ’megbánom’ ige? Megbánom „magamat”?? – Természetesen nem, hiszen ennek így nincs értelme. Sőt, *arrepentir ige nem is létezik a visszaható névmás nélkül.

Nem véletlenül tettem idézőjelbe, hogy „visszaható ige”: a visszaható alakú névmással ragozott legtöbb igének ugyanis valójában semmi köze a visszaható igékhez. Ezeket az igéket a spanyol akadémiai nyelvtan (NGLE) – a névmás funkciójának megkülönböztetése nélkül – egyszerűen úgy nevezi, hogy verbos pronominales, azaz ’névmással használt igék’ (hívjuk őket röviden pronominális igéknek).

Barco hundiéndose... ¿¿Se hunde a sí mismo?? – Süllyedő hajó... Elsüllyeszti magát??

Ha jól belegondolunk, még az is vitatható, hogy a me lavo igealak tényleg visszaható-e. Ezzel kapcsolatban kétféle értelmezés él: az egyik szerint tárgyas ige, melynek tárgya a cselekvő személy (’megmosom magam’); a másik szerint viszont tárgyatlan, és az alanya inkább elszenvedi a cselekvés hatását (vö. ’mosakszom’). Még érdekesebb a me despierto ’felébredek’: ha azt vesszük, hogy a despertar jelentése ’felébreszt’, akkor nyilvánvaló volna, hogy a despertarse az ’felébreszti magát’, s így lesz ’felébred’ jelentésű. De van annak értelme, hogy valaki „felébreszti magát”? Nem sok, mivel igazából ez inkább történik vele. (Vigyázat! A me lavo las manos ’megmosom a kezem’, se compró un coche ’vett magának egy autót’, se lo comió todo ’mindent megevett’ stb. típusú kifejezésekben sincs pronominális vagy visszaható ige: ezek egyszerű tárgyas mondatok részes esetű visszaható névmással.)

Nyelvtanilag minket mégis az érdekelne, hogy akkor mik is ezek a pronominális igék valojában. Többségében olyan tárgyatlan igékről van szó, amelyek valamilyen (állapot)változást, történést fejeznek ki (persze ez nem jelenti azt, hogy csak pronominális igék fejezhetnek ki ilyesmit). Példaként vizsgáljuk meg a következő mondatokat!

1. El barco se hundió, pero afortunadamente todos los miembros de la tripulación se salvaron. ’A hajó elsüllyedt, de szerencsére a legénység minden tagja megmenekült.’
2. No quiero irme. Me estoy muriendo por ti. ’Nem akarok elmenni. Meghalok érted.’
3. No me arrepiento de lo que dije, era lo que pensaba. ’Nem bánom meg, amit mondtam, az volt, amit gondoltam.’

Az 1. példában szereplő hundirse ’elsüllyed’ és salvarse ’megmenekül’ szenvedő alakú igék, amelyek egy-egy eseményt – történést – írnak le (nincs értelme annak, hogy ’elsüllyeszti magát’, még ha így egyszerűbb is lenne magyarázni). Az ilyen igei szerkezetet nevezik mediális szerkezetnek (voz media) is, amely valahol félúton van a szenvedő és a cselekvő mondatok között.

A tanár úr nagyon szemléletesen bemutatja a videón, hogy mit is jelent a mediális szerkezet...
A 2. esetben az irse ’elmegy’ és a morirse ’meghal’ (amely a morir igével szemben érzelmileg jelöltebb) állapotváltozást fejeznek ki. Érdemes tudni ugyanakkor, hogy csak a morir használatos, ha a halál erőszakos cselekmény következménye, mint pl. az Un muchacho de catorce años (*se) ha muerto en Pamplona, abatido también por la violencia etarra ’Egy tizennégy éves fiú halt meg Pamplonában, szintén az ETA-erőszak sújtott le rá’ mondatban.

A 3. mondatban a már említett arrepentirse ’megbán’ igét találjuk, melynek vonzata a de elöljárószó. Ennek az igének nincs is névmás nélkül ragozott párja, csak pronominális lehet. Van még néhány ige, amely ugyanígy viselkedik, listájuk megtekinthető az NGLE online változatában ide kattintva.

Példa egy szabályos pronominális ige ragozására a releváns alakokkal (Forrás: El Mexicano)

Egy mondatban összefoglalva tehát a lényeget, a pronominális igék valamilyen eseményt – változást, történést – kifejező, mediális vagy szenvedő mondatban használt tárgyatlan igék, amelyeket a visszaható névmással ragoznak. Eredetük a latinban gyökerezik. A klasszikus latinban a szenvedő igeragozás szintetikus alakokból állt (pl. laudat ’dicsér’ és laudatur ’dicsértetik’, azaz ’dicsérve van’), és természetesen ugyanúgy léteztek olyan igék, amelyeket szenvedőként ragoztak, de jelentésük nem volt az (ezeket nevezi a szakirodalom deponens igéknek). A szenvedő igeragozás viszont az élőbeszédből hamar kiveszett, így a visszaható névmás (MĒ, TĒ, NŌS, VŌS, SĒ) használata az ige aktív alakjával kiterjedt a szenvedő és mediális jelentések kifejezésére is.