A spanyolban lévő arab jövevényszavak egyik jellegzettessége, hogy az arab [sz] vagy [z] hang helyén következetesen z vagy – e, i előtt – c szerepel a várt s helyett: pl. asz-szukkar (السُّكَّر) → azúcar ’cukor’, asz-szafat (السَّفَط) → azafate ’tálca’ (innen az azafato, -ta ’légiutas-kísérő’ is), vagy az-zajt (الزَّيْت) → aceite ’olaj’, továbbá szifr (صِفْر) ’üres’ → cifra ’szám(jegy)’ (amely a középkori latinon keresztül eljutott több európai nyelvbe is, és ugyanez lett a forrása az olasz zero → sp. cero ’0’ számnévnek). Ez a mai félszigeti spanyolban az angol thing szó „pösze” mássalhangzójának felel meg. De vajon miért így ejtik ezeket a szavakat, amikor a spanyolban van és volt „sima” [sz] hang is?
A válaszhoz egészen a középkorig kell visszamennünk. Az arab jövevényszavak ugyanis a 16. század előtt kerültek a spanyolba, amikor a z, ç, illetve e, i előtt a c betűk még egészen más hangokat jelöltek: nevezetesen a magyar [dz]-nek és [c]-nek (nemzetközi átírásban: [ʦ]-nek) megfelelő mássalhangzókat (az azúcar akkor még açúcar [acukar], az aceite pedig azeyte [adzejte] volt). Mint már tudjuk, ezekből a hangokból a 15. századra [sz] lett (és a nyelvterület legnagyobb részén az is maradt) és csak a 16–17. században terjedt el az északi-középső félszigeti spanyolban a mai „pösze” ejtésmódja.
Vagyis a középkori spanyolok valamiért az arab [sz], [z] mássalhangzókat az akkor még meglévő [c], [dz] hangokhoz hallották hasonlónak. Sőt, úgy tűnik, olykor az olaszok is: ld. zucchero [cukkero], amely a magyar cukor forrása is, a német Zucker közvetítésével. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a latinból örökölt – s betűvel jelölt – spanyol [sz] képzési helye nem esett pontosan egybe az arab [sz], [z] hangokéval: azoknál lágyabban, kissé visszahúzott nyelvvel ejtették (ahogy a mai félszigeti spanyolban is, vagy mint a görögben). Ez azonban nem magyarázat a hasonló olasz helyzetre.
Értelemszerűen az arab szókezdő [z-], valamint a hosszú [zz] hangot [dz]-ként tudták csak adaptálni az újlatin nyelvek, hiszen [z]-vel nem kezdődhetett szó (az óspanyolban [dz] -z- és [z] -s- is csak magánhangzók között fordult elő, míg az olaszban a [dz] ma is állhat szó elején), és *[zz] sem létezett.* Ugyanakkor az arab [sz] hangot nem lett volna indokolt [c]-vel átvenni egyik nyelvben sem. Ezért felmerülhet az a lehetőség is, hogy a teljesen eltérő arab kiejtési sajátosságok miatt hangoztak [c]- és [dz]-szerűen ezek a mássalhangzók az újlatin anyanyelvű beszélők számára. (Ha valakit érdekel, hogy hangozhatott az andalúziai arab nyelvjárás, ezen a videón meghallgatható.)
 |
| Café con leche y azúcar – Kávé tejjel és cukorral (Forrás: Pixabay.com) |
A válaszhoz egészen a középkorig kell visszamennünk. Az arab jövevényszavak ugyanis a 16. század előtt kerültek a spanyolba, amikor a z, ç, illetve e, i előtt a c betűk még egészen más hangokat jelöltek: nevezetesen a magyar [dz]-nek és [c]-nek (nemzetközi átírásban: [ʦ]-nek) megfelelő mássalhangzókat (az azúcar akkor még açúcar [acukar], az aceite pedig azeyte [adzejte] volt). Mint már tudjuk, ezekből a hangokból a 15. századra [sz] lett (és a nyelvterület legnagyobb részén az is maradt) és csak a 16–17. században terjedt el az északi-középső félszigeti spanyolban a mai „pösze” ejtésmódja.
 |
| Kattints vagy koppints az ábrán a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano) |
Vagyis a középkori spanyolok valamiért az arab [sz], [z] mássalhangzókat az akkor még meglévő [c], [dz] hangokhoz hallották hasonlónak. Sőt, úgy tűnik, olykor az olaszok is: ld. zucchero [cukkero], amely a magyar cukor forrása is, a német Zucker közvetítésével. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a latinból örökölt – s betűvel jelölt – spanyol [sz] képzési helye nem esett pontosan egybe az arab [sz], [z] hangokéval: azoknál lágyabban, kissé visszahúzott nyelvvel ejtették (ahogy a mai félszigeti spanyolban is, vagy mint a görögben). Ez azonban nem magyarázat a hasonló olasz helyzetre.
Értelemszerűen az arab szókezdő [z-], valamint a hosszú [zz] hangot [dz]-ként tudták csak adaptálni az újlatin nyelvek, hiszen [z]-vel nem kezdődhetett szó (az óspanyolban [dz] -z- és [z] -s- is csak magánhangzók között fordult elő, míg az olaszban a [dz] ma is állhat szó elején), és *[zz] sem létezett.* Ugyanakkor az arab [sz] hangot nem lett volna indokolt [c]-vel átvenni egyik nyelvben sem. Ezért felmerülhet az a lehetőség is, hogy a teljesen eltérő arab kiejtési sajátosságok miatt hangoztak [c]- és [dz]-szerűen ezek a mássalhangzók az újlatin anyanyelvű beszélők számára. (Ha valakit érdekel, hogy hangozhatott az andalúziai arab nyelvjárás, ezen a videón meghallgatható.)