Honnan származik a spanyol bandurria?

Bandurria

Európában és Ázsiában már ősidők óta használnak különböző méretű és formájú, lanthoz hasonló húros pengetős hangszereket, amelyeket országonként sokféle eltérő elnevezéssel illetnek. Természetesen a spanyoloknak is megvan a maguk kis lantja, a bandurria vagy „spanyol pandura”, amely az egész országban elterjedt, de főleg a kasztíliai és aragóniai népzenében használatos. A kérdés azonban, hogy mennyire hozható összefüggésbe az elnevezés eredete a hangszer eredetével. Sajnos, mint sok hasonló kérdésben, tudományosan igazolható válasz erre sincs, csupán a tényeket és az eddigi elképzeléseket vehetjük figyelembe.

Ami teljesen biztosnak tűnik, az a szó eredete. A bandurria egy kései latin PANDŪRIUM alakon keresztül a klasszikus latin PANDŪRA szóra vezethető vissza, melyek forrása a görög πανδοῦρα [pandúra] ’háromhúrú hangszer’. A görög szó végső forrását ugyanakkor sokan egy sumer pan-tur alakból eredeztetik, amely szintén egy húros hangszer elnevezése lehetett – gyanús, hogy ez inkább csak városi legenda, mintsem a valóság, de ez a kérdés szempontjából számunkra nem is érdekes. Ugyancsak a latin PANDŪRA a végső forrása a mandolinnak (olasz mandolino, spanyol mandolina) is: az olasz mandolino a mandola kicsinyítő képzős alakja, amely egy, a mandolinnál nagyobb lantot jelölt; fejlődési sora: PANDŪRA > pandora > mandora > mandola (a [p] > [m] változás nem különös, de eléggé ritka az újlatin nyelvekben, viszont szinte rendszeres a baszkban).

Ha már tisztáztuk az elnevezés az eredetét, térjünk rá magára a hangszer eredetére. Mint a képen is látható, egy csepp alakú, hat dupla fémhúrral rendelkező lapos testű lantféleségről van szó, amely hasonló az olasz mandolinhoz. A legelterjedtebb elmélet szerint a háromhúrú görög pandurát a rómaiak terjesztették el Dél-Európában a 4. században, amely az idők során természetesen sok változáson ment át, kereszteződhetett különböző arab lantfélékkel is, és csak a 19. századra érte el jelenlegi formáját.

Ennek az elméletnek látszólag ellentmond, hogy a bandurria név csak a 16. században jelenik meg először a Spanyol Királyi Akadémia nyelvtörténeti szövegtára (CORDE) szerint. Az ellentmondás azért csak látszólagos, mert a szó viszonylag kései felbukkanása írott szövegekben egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hangszer előtte nem létezhetett – legfeljebb nem így nevezték, vagy egyszerűen nem került említésre. Ehhez fogódzót jelenthet, hogy a 14. század első feléből már datált egy mandurria alak, melynek etimológiája a DRAE szerint azonos ezzel a szóéval (és a mandolinéval is), így feltételezhető, hogy ugyanarra vagy hasonló hangszerre utalt. A másik látszólagos ellentmondás a húrok száma. A mai bandurriának 12 húrja van, ám a források szerint egészen a 18. századig csak három húrja volt, és csupán ebben a században fejlesztették tovább először öt dupla húrúra, majd kapott még egy dupla húrt, s így nyerte el mostani kialakítását. Vagyis azt is megállapíthatjuk, hogy eredetileg a húrok száma is megegyezne a görög-római panduráéval.

Reneszánsz lant (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Összességében elmondható tehát, hogy az elnevezés az olasz mandolinéval együtt egy igen régi görög-római hangszerre utal, azonban hozzá hasonló csak a 13. századi szövegekben jelenik meg először; így a hangszer pontos eredetéről csak elméletek léteznek, amelyek viszont mind az elnevezésekre támaszkodnak. Mindezek alapján természetesen nem kizárt, hogy a spanyol bandurria és az olasz mandola, mandolin hangszerek őse valóban a görög-római pandura volt, ám történelmi források hiányában erre nincs meggyőző bizonyíték.

De hogy ne csak beszéljünk róla, hanem halljuk is, hogy szól a bandurria (sőt, nem is egy), erre kiváló példa a híres Pepita Greus című pasodoble a Tuna Hispanoamericana zenekar előadásában.

S ha már lantokról beszélünk, adalékként nem maradhat említés nélkül, hogy az európai lant is a mai Spanyolország területéről terjedt el, ám ez esetben egyértelműnek tűnik, hogy a hangszer arab eredetű. Maga a lant szó végső forrása az arab al-‘ūd, amely egyszerűen annyit jelent, hogy ’a fa’. Ez hangátvetéssel laúd [laˈuð] alakban honosodott meg a spanyolban, ahonnan Laute formában került a németbe, majd ennek közvetítésével a magyarba.