Kik voltak a keltibérek, és milyen nyelvet beszéltek?

A római hódítás kronológiája, i. e. 220–19.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Mai témánkban kicsit visszamegyünk az időben, méghozzá a római hódítás előtti Hispaniába, melyet természetesen ekkor még nem is nevezhetünk Hispaniának, inkább csak Ibériai-félszigetnek.

A félszigeten már a rómaiak hódítása (mely i. e. 218-tól 19-ig tartott) előtt is sokféle nép élt, és gazdag, színes kultúra virágzott; a régészeti felfedezések szerint Európa egyik legrégebben lakott területéről beszélhetünk. Az ott élt őslakos népeknek és nyelveknek azonban csak egy részéről vannak – sokszor csak halvány – emlékeink, többségüket máig homály fedi. Egy biztosra vehető: a római kort megelőző időkben indoeurópai és nem indoeurópai népek egyaránt éltek a félszigeten (az előbbiek főleg középen, illetve a nyugati területein, míg az utóbbiak főként a partmenti területeken és a Pireneusok mindkét oldalán), sőt, még azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy az indoeurópai népek többsége valamilyen ősi kelta, vagy ahhoz közel álló nyelvet beszélt.

A hagyományos – mára elavult – elképzelések szerint a rómaiak érkezése előtt a félszigeten eredetileg a nem indoeurópai ibérek éltek, majd jöttek a kelták (az i. e. I. évezredben), akikkel összekeveredtek, s így alakult ki a keltibér nép. Mára azonban bebizonyosodott, hogy nem erről van szó: e tévedés alapján azóta is keltibéreknek nevezett indoeurópai nép csak egy volt a feltételezhetően számos kelta törzs közül (melyek nyelveiről nincsenek emlékeink), és a félsziget északkeleti-középső felén, az Ebro folyótól Délre eső területen éltek.

Hispania őshonos nyelveinek elterjedési területe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ha már tisztáztuk, kik is voltak a keltibérek, térjünk rá a nyelvükre. A keltibér a gallhoz képest archaikus kelta nyelv volt, vele ellentétben megőrizte az indoeurópai *kʷ hangot, amely a gallban és a ma beszélt kelta nyelvekben – a gael ág kivételével – [p]-vé alakult. Ezért hangtanilag a régiesebb, ún. q-kelta nyelvek közé tartozik (a másik csoportot p-kelta nyelveknek hívják). A kelta nyelveket alapvetően az különbözteti meg az indoeurópai nyelvcsalád többi csoportjától, hogy elvesztették az alapnyelv *p- hangját: pl. *pHter > lat. pater, sp. és ol. padre, ang. father, de: gael athair. Hangrendszere egyebekben hasonló lehetett a latinéhoz. Szintén öt magánhangzót – /a/, /e/, /i/, /o/, /u/ – tartalmazott, valószínűleg hosszúsági megkülönböztetéssel. A nyelvet ibér szótagírással, ill. később latin betűkkel (is) írták. Az előbbi esetében, mivel az ibér írás nem különböztette meg a zöngés és a zöngétlen zárhangokat, az ilyen feliratokban szereplő t és k jel [d] és [g] hangokat is jelenthetett, a harmadik zárhangot pedig mindig b jellel írták, mert az ibérben nem volt [p] hang.

A keltibér nyelvről mintegy 40 – néhány kivételével elég rövid – felirat maradt ránk az i. e. II. és I. évezredből. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Peñalba de Villastarban talált latin betűs sziklafelirat, amely egy bizonyos Lugus istennek szentelt kultikus építmény felállításáról szól:

Eniorosei uta tigino tiatunei trecaias to luguei araianom comeimu. Eniorosei equeisuique ocris olocas togias sistat luguei, tiaso togias.

’A hegyeken lakóhoz, az araiak Lugusához zarándoklatot tettünk. A hegyi lakónak és egyben Lugus lóistennek a közösség feje hajlékot [házat, csarnokot, kultikus építményt] emelt, (egyben) thiasusnak [a kultikus közösségnek] hajlékot.’

A másik két hosszabb felirat már ibér írással készült, és bronztáblába vésték. Az első, a lusagai, egy vendégjogi szerződés kivonata (az egyezményes átírásban ś és s betűkkel jelölt két sziszegőhang pontos hangértékét nem ismerjük; az előbbi feltehetően [sz]-szerű, az utóbbi talán [z] hang lehetett):

Belaiokumkue keniś karikokue keniś śtam kortikam elasunom. Karuo tekes śa kortika teiuoreikiś

’A Belaiokok nemzetsége és a Karikos nemzetség állította ki ezt a szerződésokiratot. Ez a barátsági szerződés Deivorexék házában (van).’

A másik egy botorritai bronztábla, melyen egy földhasználati adóról szóló szöveg található (kivonat):

Tokoitei ioś uratiomue auseti aratimue, tekametam tatus
’Aki Tokoit isten szent helyén legelőt vagy szántót kíván használni, tizedet adjon!’

A botorritai bronztábla (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A talált keltibér szövegekből a névszó- és igeragozásra is lehet következtetni, amely nagyon hasonló lehetett a latinéhoz. Ezenkívül számos szót ismerünk, mint pl. a ne, neque ’ne(m)’, uta ’és, szintén’, illetve -que, -ue ’és’ (simulószóként), autom ’vagy’, iom ’ha’, eni ’-ban, -ben’, to ’-hoz, -hez, -höz’; a śa, śtam, śaum, śomui, śomei; osaś, osiaś, ośques mutató névmások; vagy pl. a főnevek közül a teiuo ’isten’, reś ’király’, viros ’férfi’, keniś ’nemzetség’, kentiś ’család’, kortika ’okmány, szerződés’, aratis ’szántóföld’; illetve pl. a számnevek közül kantom ’száz’, tekameta ’tized’, tiris ’három’ stb.

Az ókelta nyelveket egyébként az őskori Európában hatalmas területen beszélték, egészen Kis-Ázsiáig, és egyes hagyományos feltételezések szerint e nyelvek felelősek bizonyos, a nyugati újlatin nyelvekben végbement hangváltozásokért, különösképpen a magánhangzók közötti zöngétlen latin [p], [t], [k] zárhangok gyengüléséért. Ez az elmélet azonban ma már vitatott, mivel az egyik legáltalánosabb gyengülési folyamatról van szó, amely külső hatás nélkül is hajlamos végbemenni a természetes nyelvekben (napjainkban pl. a dél-olaszországi újlatin nyelvváltozatokban is megfigyelhető).

Így hangzott a keltibér nyelv?