Vulgáris latin – egyáltalán mi az?

Régebben már érintettem valamennyire a kérdést, most viszont megnézzük, mit is takar ez a fogalom – vagy legalábbis miért (hitték azt egykor, hogy) szükséges a használata. A választ természetesen nem én vagyok hivatott megadni; úgy gondolom, a problémát nagyon jól leírja az MLR (2007):

A latin nyelv feltételezett egységességében való hit több gondot jelentett, mint előnyt a latin újlatin nyelvekké válása kérdésének tárgyalásakor, hiszen többek között ennek köszönhető a „vulgáris latin” elnevezés és elgondolás megjelenése. Mivel a latin feltételezett egységességéből kiindulva nem lehetett megmagyarázni az újlatin nyelvek alapján várt mély változatosságot, ki kellett találni egy szakkifejezést azon latinváltozatok megjelölésére, amelyek e nyelvek eredetében leledzenek. A „vulgáris” terminus választása őszintén szólva szerencsétlen volt a belőle következő pejoratív megítélések miatt. Nos, ez az egész problémakör viszonylag egyszerűen leszűkíthető és megoldódik, ha abból a tényből indulunk ki, hogy egészen idáig egy inkább látszólagos, mintsem valóságos ellentmondással dolgoztunk, s mely a felvázolás hibájának eredménye, hiszen egy dolog nem lehet egyszerre önmaga és az ellenkezője; vagyis, a latin nem lehet egységes nyelv és differenciált is egy időben. Így hát, a valóság meghamisítása nélkül, elintézhetjük a problémát egy másik nézőpontból való megközelítéssel. A latin természetes nyelv, amely – mint minden természetes nyelv – változik, belső tényezők és más nyelvekkel való kapcsolatok hatására. Ezenkívül viszont, a latin esetében, ez a változás különösen elő volt segítve a terjeszkedés gyorsasága és nagy hatósugara miatt. Vagyis a bomlasztógének, melyeket a latin magában hordozott már saját bölcsőjétől kezdve, egyre inkább aktiválódtak a Mediterráneumban való terjeszkedésének növekedésével. [...] Mindazonáltal, ezzel párhuzamosan, az i. e. 3. századtól kezdett összekovácsolódni – politikai-kulturális érdekek összefonódásának hatására – egy irodalmi nyelv, mely térben és időben nagyon stabilan tartotta magát, mígnem modellnormák megjelenéséhez vezetett – különösképpen Ciceróhoz –, melyek gyorsan eljutottak a klasszikus körökhöz, így utánzásra méltónak tartották őket, ami még inkább hozzájárult az irodalmi nyelv megszilárdulásához. A történelmi hiba abban állt, hogy ezt az irodalmi latint vették alapul, illetve annak vélelmében, hogy létezett egy másik latin (mely a vulgáris nevet kapta), amely fokozatosan elvált attól, amikor a helyes nézőpont éppen az ellenkező.

Bár a nem klasszicista nyelvészeknek biztos lenne némi kivetnivalójuk a fogalmazással kapcsolatban, a magyarázat talán érthető és elfogadható. De miről is van szó lényegében? Azzal nem mondok semmi újat, hogy az élő nyelvek folyamatosan változnak, és az írott nyelv mindig sokkal merevebb szabályokat követ (nincs ez másképp a magyar esetében sem), s mivel a latin is élő nyelv volt (ha egyáltalán mondhatjuk azt, hogy „volt”), nyilván nem volt kivétel ez alól. A „bomlasztógének” elég furcsa kifejezés a latinban már az őstörténetétől fogva meglévő nyelvjárásokra és változási tendenciákra (minden bizonnyal erre gondolhattak az MLR szerzői), melyek között a terjeszkedéssel még inkább nőtt a különbség. Kissé más megközelítésben, de lényegében hasonlóan vélekedik Adamik Béla (2009) nyelvtörténész is a latin nyelv történeti korszakainak leírásánál (kiemelés tőlem):

A korszak elnevezését tehát az motiválja, hogy a vulgáris latin nyelvváltozat, amely lényegében azonos volt minden latin anyanyelvű beszélő nyelvével, egyre jobban érvényre jut, és egyre nagyobb mértékben van hatással az írott normanyelv különböző megjelenési formáira, az intenzív 4–5. századi grammatikusi tevékenység ellenére (vö. az időmértékes verselés összeomlásának tüneteit a 4–5. században). A vulgáris latin tehát ugyanolyan kettős jelentésű terminus, mint a klasszikus latin: jelenti egyrészt a (többé-kevésbé) írástudatlan tömegnek (a vulgusnak) a nyelvi normalizációtól érintetlen (spontán, beszélt) latin nyelvváltozatát, másrészt pedig jelöli azt a nyelvtörténeti korszakot, amelyet ennek a vulgáris latin nyelvváltozatnak az érvényre jutása, dominanciája fémjelzett.

A latin tehát kezdetben csak beszélt nyelv volt – mint mindegyik más –, aztán kialakult az irodalom és ennek hatására a normanyelv, miközben az élő nyelv természetesen folyamatosan változott; e változás valamennyire felgyorsult a Római Birodalom terjeszkedése hatására (hiszen sok idegen, eredetileg nem latin anyanyelvű népesség is elkezdte a latint használni, akiknek eredeti nyelvei szintén hatottak rá), de még inkább akkor, amikor a birodalom felbomlott, és megszakadtak Rómával a kapcsolatok. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy ezt a nyelvet már vulgáris latinnak nevezzük, vagyis a klasszikus (i. e. 100 – i. sz. 50) kor után a birodalom területén kialakult nyelvjárásokat és rétegnyelveket, az irodalmi nyelvvel szemben, amelytől a beszélt nyelv egyre inkább eltávolodott. Úgy is mondhatnánk, hogy a spanyolok, olaszok stb. máig vulgáris latinul beszélnek – ezzel nem tévednénk sokat –, csak újból sztenderdizálták a volt birodalom területén létrejött államokban beszélt egyes változatait.

Felhasznált irodalom

• Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig. Argumentum Kiadó, Budapest, p. 26.
• Gargallo Gil, José Enrique; Bastardas, Maria Reina (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona, pp. 78–79. [MLR]