A francia, olasz, portugál és spanyol mind román nyelv, de a román nyelv mégsem francia, olasz, portugál vagy spanyol. Akkor hogy is van ez? Ebből gondolom kiderül, hogy a mostani témában (is) egyfajta fogalomzavarról lesz szó, ami a nyelvi kérdésekben kevésbé jártas érdeklődők körében gyakori félreértések forrása.
Az újlatin vagy neolatin nyelveket hagyományosan román nyelveknek nevezték, ha pedig egyenként utalunk rájuk, akkor egy-egy újlatin nyelv is „román nyelv”. A két megnevezés a latinból származó modern nyelvekre – „újlatin” és „román” – mindmáig párhuzamosan használatos, bár mint később utalni fogok rá, sokkal pontosabb lenne csak az első használata, mert így a román nyelv elnevezés egyértelműen csak a mai Románia területén beszélt újlatin nyelvre vonatkozna. (Bár hasonló helyzet áll fenn a török esetében is: a vitatott altaji nyelvcsalád egyik ágát török nyelveknek nevezik – idetartoznak pl. a baskír, kazah, kirgiz, tatár, türkmén, üzbég stb. –, ugyanakkor Törökország hivatalos nyelvét, amely a régi oszmán-török egyik változatának folytatása – török nyelvnek hívják. E félreértés elkerülésére a nyelvcsoportot türk nyelveknek is szokták mondani.)
De hogyan is alakult ki ez a kettősség, ill. mi köze egyáltalán a román nyelvet (értsd: a romániai újlatin nyelvet) beszélőknek a rómaiakhoz? A történet egészen az ókori római időkig nyúlik vissza. A latin nyelvet ugyanis már akkor kétféle elnevezéssel illették: Lingua Latina, azaz ’Latium nyelve’, ill. az elnevezés első dokumentálása után fél évszázaddal megjelent a Lingua Romana, azaz ’Róma nyelve’ is, amelyet főleg akkor használtak, amikor Róma hatalmát, kultúrájának jelentőségét, „felsőbbrendűségét”, valamint „tiszta és érthető” nyelvét akarták hangsúlyozni a „hadarós göröggel” szemben. A latin nyelv két megnevezése (ezzel a szembeállítással) ezután párhuzamosan volt használatos.
Természetesen, mint élő nyelv, a latin is folyamatosan változott (lásd a korábbi bejegyzéseket itt és itt), azonban csaknem egy évezred telt el, mire a beszélt változatait, nyelvjárásait elkezdték megkülönböztetni az írott nyelvtől. Már a Római Birodalomban is ismerték a „helyes nyelv” (értsd: irodalmi/klasszikus latin) és a „köznép nyelve” (értsd: vulgáris latin változatok) fogalmát, ám egészen a késő középkorig nem tudatosult a beszélőkben, hogy már nem a szó szoros értelmében vett latinul beszélnek: saját nyelvüket tehát továbbra is Latinus-nak vagy Romanus-nak nevezték. Az első megkülönböztető elnevezések ezekre a – már újlatin – nyelvekre csupán a 15. század környékén jelentek meg. Az újlatin nyelvjárások megnevezésére azonban már a 10. századtól létezett a Romanice, azaz ’rómaiul, római módra, római nyelven’ határozószó is, amely a Romanicus ’római’ melléknévből származik (ez utóbbi – bár ritkán dokumentált a római időkből – valószínűleg a Romanus, Lingua Romana szinonimájaként volt használatos), s később ezek változatait kezdték el használni a különböző nyelvű szakirodalmakban is az újlatin nyelvek megjelölésére gyűjtőfogalomként. Innét származik az angol Romance languages, a spanyol lenguas romances vagy románicas, az olasz lingue romanze stb., és így került a magyarba is (francia, illetve német közvetítéssel) a „román nyelvek” kifejezés.
Egyes újlatin nyelvek beszélői viszont mindmáig a latin Latinus vagy Romanus ~ Romanicus ~ Romanice folytatóit használják saját nyelvük megjelölésére. Innen a Svájcban beszélt, a rétoromán csoporthoz tartozó rumantsch (ejtsd: [rumancs]) vagy magyarul romans, az ugyanide tartozó, Észak-Olaszországban honos ladin, akárcsak a középkori Spanyolországból kiűzött zsidók archaikus kasztíliai nyelvváltozata, a ladino, valamint a román (română) is. Más újlatin nyelvekben a földrajzi terület nevéből származik a nyelv elnevezése: pl. az olasz italiano, azaz ’itáliai’, a spanyol español (< Hispaniolus, a provanszálon keresztül), vagyis ’hispaniai’. A „francia” (français) a frankok országára utal, a „portugál” (português) forrása pedig a Portus Cale, vagyis ’Cale kikötője’, amely a mai Vila Nova de Gaia észak-portugál kikötőváros római kori elnevezése volt – mellé épült ki Porto városa.
Viszont a szomszédunkban beszélt román az egyetlen nagyobb újlatin és nemzeti nyelv, melyben a latin Lingua Romana elnevezés fennmaradt a nyelv helyi folytatásának megjelölésére (limbă română), amit beszélőik büszkeségből sokszor ki is használnak, mondván, hogy a „rómaiak leszármazottai”. Ezt természetesen tudományos alapon nem lehet komolyan venni, hiszen a nyelvrokonság nem jelent valódi (genetikai) rokonságot: a Római Birodalom eredetileg sokféle, és idegen – azaz nem latin, sok esetben még csak nem is indoeurópai eredetű – anyanyelvű népe csupán átvette a latin nyelvet.
Az újlatin vagy neolatin nyelveket hagyományosan román nyelveknek nevezték, ha pedig egyenként utalunk rájuk, akkor egy-egy újlatin nyelv is „román nyelv”. A két megnevezés a latinból származó modern nyelvekre – „újlatin” és „román” – mindmáig párhuzamosan használatos, bár mint később utalni fogok rá, sokkal pontosabb lenne csak az első használata, mert így a román nyelv elnevezés egyértelműen csak a mai Románia területén beszélt újlatin nyelvre vonatkozna. (Bár hasonló helyzet áll fenn a török esetében is: a vitatott altaji nyelvcsalád egyik ágát török nyelveknek nevezik – idetartoznak pl. a baskír, kazah, kirgiz, tatár, türkmén, üzbég stb. –, ugyanakkor Törökország hivatalos nyelvét, amely a régi oszmán-török egyik változatának folytatása – török nyelvnek hívják. E félreértés elkerülésére a nyelvcsoportot türk nyelveknek is szokták mondani.)
De hogyan is alakult ki ez a kettősség, ill. mi köze egyáltalán a román nyelvet (értsd: a romániai újlatin nyelvet) beszélőknek a rómaiakhoz? A történet egészen az ókori római időkig nyúlik vissza. A latin nyelvet ugyanis már akkor kétféle elnevezéssel illették: Lingua Latina, azaz ’Latium nyelve’, ill. az elnevezés első dokumentálása után fél évszázaddal megjelent a Lingua Romana, azaz ’Róma nyelve’ is, amelyet főleg akkor használtak, amikor Róma hatalmát, kultúrájának jelentőségét, „felsőbbrendűségét”, valamint „tiszta és érthető” nyelvét akarták hangsúlyozni a „hadarós göröggel” szemben. A latin nyelv két megnevezése (ezzel a szembeállítással) ezután párhuzamosan volt használatos.
 |
| A Római Birodalom térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
Természetesen, mint élő nyelv, a latin is folyamatosan változott (lásd a korábbi bejegyzéseket itt és itt), azonban csaknem egy évezred telt el, mire a beszélt változatait, nyelvjárásait elkezdték megkülönböztetni az írott nyelvtől. Már a Római Birodalomban is ismerték a „helyes nyelv” (értsd: irodalmi/klasszikus latin) és a „köznép nyelve” (értsd: vulgáris latin változatok) fogalmát, ám egészen a késő középkorig nem tudatosult a beszélőkben, hogy már nem a szó szoros értelmében vett latinul beszélnek: saját nyelvüket tehát továbbra is Latinus-nak vagy Romanus-nak nevezték. Az első megkülönböztető elnevezések ezekre a – már újlatin – nyelvekre csupán a 15. század környékén jelentek meg. Az újlatin nyelvjárások megnevezésére azonban már a 10. századtól létezett a Romanice, azaz ’rómaiul, római módra, római nyelven’ határozószó is, amely a Romanicus ’római’ melléknévből származik (ez utóbbi – bár ritkán dokumentált a római időkből – valószínűleg a Romanus, Lingua Romana szinonimájaként volt használatos), s később ezek változatait kezdték el használni a különböző nyelvű szakirodalmakban is az újlatin nyelvek megjelölésére gyűjtőfogalomként. Innét származik az angol Romance languages, a spanyol lenguas romances vagy románicas, az olasz lingue romanze stb., és így került a magyarba is (francia, illetve német közvetítéssel) a „román nyelvek” kifejezés.
Egyes újlatin nyelvek beszélői viszont mindmáig a latin Latinus vagy Romanus ~ Romanicus ~ Romanice folytatóit használják saját nyelvük megjelölésére. Innen a Svájcban beszélt, a rétoromán csoporthoz tartozó rumantsch (ejtsd: [rumancs]) vagy magyarul romans, az ugyanide tartozó, Észak-Olaszországban honos ladin, akárcsak a középkori Spanyolországból kiűzött zsidók archaikus kasztíliai nyelvváltozata, a ladino, valamint a román (română) is. Más újlatin nyelvekben a földrajzi terület nevéből származik a nyelv elnevezése: pl. az olasz italiano, azaz ’itáliai’, a spanyol español (< Hispaniolus, a provanszálon keresztül), vagyis ’hispaniai’. A „francia” (français) a frankok országára utal, a „portugál” (português) forrása pedig a Portus Cale, vagyis ’Cale kikötője’, amely a mai Vila Nova de Gaia észak-portugál kikötőváros római kori elnevezése volt – mellé épült ki Porto városa.
Viszont a szomszédunkban beszélt román az egyetlen nagyobb újlatin és nemzeti nyelv, melyben a latin Lingua Romana elnevezés fennmaradt a nyelv helyi folytatásának megjelölésére (limbă română), amit beszélőik büszkeségből sokszor ki is használnak, mondván, hogy a „rómaiak leszármazottai”. Ezt természetesen tudományos alapon nem lehet komolyan venni, hiszen a nyelvrokonság nem jelent valódi (genetikai) rokonságot: a Római Birodalom eredetileg sokféle, és idegen – azaz nem latin, sok esetben még csak nem is indoeurópai eredetű – anyanyelvű népe csupán átvette a latin nyelvet.
Jó poszt lett! Bár majd írhatnál majd egy hosszabb posztot a román nyelvről illetve, a nyelvi-genetikai rokonság témakörét is kellően körbejárva. Én úgy tartom, hogy romanizálódott szláv nép a román, csak nem tudom, hogy vajon kellően helytálló-e az elképzelésem. Te nyilván jártasabb vagy a témában, ha majd időd engedi, szívesen olvasnék erről is. :)
VálaszTörlésKöszönöm. A románról konkrétan a Nyest.hu-ra tervezek írni, de persze nem kizárt, hogy itt is lesz még róla szó. ;)
VálaszTörlésHogy a románok mennyire szlávok, hát szerintem erre nehéz válaszolni, még az ezzel foglalkozó szakemberek között sincs egyetértés a nép származását illetően, mert elég sok az ellentmondás. Nyilván itt is sokszoros keveredés történt, és inkább régi indoeurópai népek (melyekről nem sokat tudni: trákok, dákok stb.) és szlávok keverékei kellenek, hogy legyenek szerintem. Az kétségtelen, hogy nagy hatással volt rájuk az egyházi szláv nyelv, mivel az volt a vallás nyelve (ahogy nyugatabbra a latin).
Köszönöm a választ! Nyestre is napjában vagy 5ször biztos fellépek, érdekelnek a nyelvi témák, habár az újlatin nyelvekhez nem értek semmit, de élvezet olvasni mindent ami nyelvészet.
VálaszTörlésKérdésem a következő. Már láttam, hogy írtál egy posztot a kihalt dalmát nyelvről, ugyanakkor nem tudom várható-e a későbbiekben a dalmátról egy bővített írás, vagy ennyi amit ki lehetett hozni az egyébként roppant szűkös forrásmennyiségből (már ami a dalmát nyelvet illeti)?
Bocsi a kommentduplázásért, kifelejtettem az előzőből. :$
VálaszTörlésSzóval a dalmát a kihalt volta miatt érdekel, ugyanis saját blogomban a kihalt nyelvekről szoktam irogatni és mivel tudásom igen csekély az újlatin nyelveket illetően, nem tudom a dalmáton kívül vannak-e még kihalt újlatin nyelvek, melyekről fellelhető bárminemű forrás is a neten? A válaszaid előre is köszönöm! :)
Ne zavartasd magad, úgyis elég kevesen kommentelnek. :)
VálaszTörlésA dalmátról az angol Wikipédiában van egy terjedelmesebb cikk, sajnos tényleg kevés a forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Dalmatian_language
Találtam egy szótárat is: http://dalmatianlanguage.yolasite.com/dictionary.php
A második kérdésedre azért nem egyszerű válaszolni, mert felmerül az a kérdés, hogy mit tekintünk nyelvnek és mit nyelvjárásnak. Igazából a mozarab sem egyetlen nyelv volt, hanem inkább egy régies nyelvjáráscsoport, talán a hispaniai vulgáris latin első dokumentált fejlődési szakasza. Az északi nyelvjárások (kasztíliai, leóni, aragóniai stb.) csak később jelentek meg. A mozarab tkp. arra jó, hogy nagyjából következtetni lehessen az ibériai újlatin nyelvek legutolsó közös állappotára.
Az Ethnologue-ban meg tudod nézni, melyek a kihalt újlatin nyelvjárások:
http://www.ethnologue.com/show_family.asp?subid=296-16
A latin népek rendkívül kevertek genetikailag (de még kinézetileg is:gondoljunk pl. egy szőke,kék szemű franciára és egy feketehajú,sötétbarna szicilíaira,vagy egy indián ősökkel is rendelkező mexikóira),ezt többek között Cavalli-Sforza kutatásai is bebizonyították.Már a Római birodalom idejében is létrejött valamiféle ókori globalizáció és multikultaralizmus.
VálaszTörlésEbből kifolyólag "romanizálódott szlávokról" sem lehet beszélni a románok esetében:Ha jól tudom a Balkánra Dél- és Közép-Itáliából telepítettek lakosokat,akik később keveredtek a helyi balkáni (még nem szláv,mert ők a Kr.u.6-7 században foglalják el a félszigetet) népekkel,később persze jöttek germán és szláv népek is.A középkorban pedig "néhány csepp" magyar,kun és besenyő vér is kerülhetett a románság véráramába.
És ugye azt se felejtsük el,hogy szegről-végről bárkinek az ősei között lehettek római polgárok Dél-Amerikától a Közel-Keleten át Európáig (köztük valószínűleg nekem is).
Szerintem amit mondasz, az valamennyi európai népre igaz. "Rokon népek" alatt is általában nyelvi rokonságot értünk csak, hiszen a genetikaialag minden nép sokféle rokonsággal rendelkezik. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy az újlatin (nyelvet beszélő) népek ne rendelkeznének római felmenőkkel IS, hiszen vegyes házasságok nyilván voltak a birodalmi időkben (máskülönben hogyan vették volna át a latin nyelvet, ha nem a családok keveredésével). De ez nem azt jelenti, hogy a spanyolok, az olaszok stb. a rómaiak leszármazottai, azaz nem csak és kizárólag (mivel többnyire nem). Egyébként én azt olvastam, hogy már a szó szoros értelemben vett rómaiak, azaz Latium lakói is eleve kevert nép volt, hiszen már ott is éltek mindenféle bevándorlók (dél-itáliaiak, oszkok, etruszkok stb.).
VálaszTörlésSőt, mint érdekesség (bár nem tudom, mennyire igaz, lehet, hogy csak egy nyelvtörténeti legenda), olyat is olvastam már, hogy a nyugati újlatin nyelvek bizonyos sajátosságai a latinnak az oszk nyelvvel való keveredésének köszönhetőek, mivel eredetileg oszk nyelvű katonák is voltak a hódítók közt.