A tridenti zsinat (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs) |
Már csak a poén kedvéért, amennyiben ez tényleg így történt, a németek sem úszták meg szárazon a gúnyolódást: Beati Germani quibus Deus verus Deus ferus est, vagyis „Szerencsések a németek, akiknek az igazi Isten a vad Isten” – vágtak vissza a spanyolok arra célozva, hogy germán testvéreiknek pedig a latin v-nek az f-től való megkülönböztetése okoz gondot. Hogy mindez valójában megtörtént-e vagy csak egy elterjedt legenda, azt már nem tudjuk.
Viszont valóban, a spanyolban a b és a v ugyanazt a /b/ fonémát jelöli, amely azonban helyzetétől függően kétféle kiejtéssel valósul meg: nazális mássalhangzó – [m], [n] – után, valamint mondatkezdő (vagy szünet utáni szókezdő) helyzetben magyar [b]-ként (pl. vida [ˈbiða] ’élet’, bola [ˈbola] ’labda’, enviar [embiˈar] ’küld’, también [tamˈbjen] ’is, szintén’, en vano [emˈbano] ’hiába’, tan bonito [ˈtamboˈnito] ’annyira szép’), máskor, főleg magánhangzók között pedig a két ajak közötti réssel képzett közelítőhangként (az angol w-hez hasonlóan, de ajakkerekítés nélkül; szokták magyarul „lágy v”-nek is nevezni), melyet a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) a görög [β] betűvel jelöl (pl. la vida [laˈβiða] ’az élet’, la bola [laˈβola] ’a labda’, tuvo [ˈtuβo] ’neki volt/lett’, ill. tubo [ˈtuβo] ’cső’). E jelenség neve a szakirodalomban betacizmus, és eredete már magában a latinban rejlik.
A természetes, azaz spontán beszédben egyik spanyol anyanyelvű sem tesz különbséget a b és a v között, s erre a legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy a (főleg iskolázatlanabb) beszélők gyakran írásban is eltévesztik, hogy melyik szóban melyik betű szerepel (az egyik legtipikusabb és általánosan elterjedt hiba az ¡a ver! ’lássuk!’ kifejezés helyett haber írása). A spanyol v magyaros [v]-ként való ejtése pedig ma már affektáltnak ható hiperkorrekció (annak ellenére, hogy egészen a 20. századig még a Spanyol Királyi Akadémia is ezt ajánlotta), amely főként a művelt beszélők nem spontán nyelvében jelenhet meg, talán mert a nagyobb presztízsű nyelvek (leginkább az angol vagy a francia) vagy a múlt századi iskolai oktatás hatására úgy gondolják, hogy a [v] a „helyes ejtés”, amelyet meg kell különböztetni a [b]-től. De sok esetben ugyanez érvényesül a nemzetközi popzenében is, amire kiváló példa az alábbi videó. (Főleg a viva és voy szavaknál füleljünk a markáns [v]-s ejtésre!)
De vajon miért kivételes (illetve tényleg az-e) a spanyol b és v története, amikor az általunk jól ismert nagyobb újlatin nyelvekben – francia, olasz, portugál, román – megkülönböztetik őket? Valójában két kérdésről van szó: az egyik az – s ezt lesz könnyebb megválaszolni –, hogy miért nem létezik a spanyolban a [v] hang, amikor a nagyobb rokon nyelvekben igen; a másik pedig, hogy miért nincs fonológiai megkülönböztetés a b és a v betűkkel jelölt hangok között.
Mint említettem, az első kérdésre egyszerű a válasz: azért nincs – és valószínűleg soha nem is volt – labiodentális, azaz az alsó ajakkal és a felső fogsorral képzett [v] hang a spanyolban, mert ilyen a latinban sem létezett (ahogy a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben sem). Írástörténetileg a v betű az eredeti latin ábécében az /u/ magánhangzó-fonéma jele volt (az u betű kezdetben csak ennek tipográfiai változata volt a kézírásban), amelyet a latinban – amennyiben hangsúlytalan és rövid volt – magánhangzók előtt és között az angol w-hez hasonlóan („félhangzósan”) ejtettek: pl. LĬNGVA [ˈlingwa] ’nyelv’, QVANDO [ˈkwando] ’(a)mikor’, VĪVERE [ˈwiːwere].
Azonban már az 1. században – s ezzel át is térek a második kérdés megválaszolására – ez a [w] hang magánhangzók között gyengülés következtében elvesztette az ajakkerekítést, s így alakult ki belőle a (spanyolban máig ejtett) [β] mássalhangzó. Ezzel közel azonos időben viszont ugyanerre a sorsra jutott a magánhangzók között lévő [b] hang is, melynek ejtése „fellazult” (réshanggá vált), ami azt jelentette, hogy magánhangzók közti helyzetben az eredetileg [w]-nek ejtett /u/, valamint a /b/ is ugyanazon [β] hangként folytatódott. Mindazonáltal, míg a romanizált területek nagyobb részén ez később egy új fonémává, /v/-vé szilárdult, addig a spanyol a kései latin ejtést őrzi.
Megjegyzendő, hogy bár nem általános, hanem csak a nyugati területekre kiterjedő változás eredményeként a magánhangzók közötti latin [p] hang is [b]-vé vált, majd ugyanazt az utat követte: [b] > [β] (> [v]), pl. lat. SAPERE ’tud’ > sp. saber [saˈβer], fr. savoir [savwaʁ]. A [b] > [β] változás azonban itt később következett be, mint az eredeti latin -b- esetében: pl. az óspanyol cabeça (< lat. CAPĬTIA) ’fej’ ejtése feltehetően még [kaˈbeʦːa] és nem [kaˈβesa] ~ [kaˈβeθa], vö. estava [esˈtaβa] ’volt’. Mindez viszont már egy eltérő folyamat, a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangok gyengülésének része, amely nemcsak a latin [p], hanem a [t] és [k] mássalhangzókat is érintette.
A lényeg tehát, hogy szó belsejében, magánhangzók között történetileg már magában a latinban eltűnt a b és a v megkülönböztetése (vagyis a legtöbb nagyobb újlatin nyelvben is csak szó elején maradt meg a különbség [b] és [v] formájában). Csupán az tűnhet furcsának, hogy a modern spanyol helyesírás többnyire azt a betűt őrzi a szavakban, amely a latin megfelelőjükben volt, míg a többi újlatin nyelvben – pl. az olaszban – a kiejtésnek megfelelően minden szóban v betűt találunk magánhangzók között (pl. lat. BĬBO ’iszom’ és VĪVO ’élek’ > ol. bevo és vivo, vö. sp. bebo [beβο] és vivo [biβo]; vagy pl. lat. TABULA ’deszka, tábla’ > ol. tavola ’asztal’, vö. sp. tabla ’deszka, tábla’). Az alábbi ábra a latin B és V általános fejlődését mutatja be.
A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano) |
Amire tehát ténylegesen keressük a választ a második kérdésben, az az, hogy a spanyolban (ill. a gallegóban és az észak-portugál nyelvjárásokban, a katalánban, az okcitánban, számos olaszországi nyelvjárásban, a korzikaiban és a szárdban is) miért tűnt el szó elején is ez a megkülönböztetés. Ehhez először is azt kell megértenünk, hogy bizonyos hangváltozások, mint már korábban szó volt róla, túlmutatnak a szavakon, vagyis a szóhatároknál is érvényesülnek a mondatban (és ez már valószínűleg a beszélt latinban is így volt). Tehát a szó eleji [b] minden bizonnyal akkor is [β]-nek hangzott a kései latin köznyelvben, ha előtte magánhangzóra végződő szó állt (márpedig a vulgáris latinban más választás nem igazán volt: a szavak vagy magánhangzóra, vagy legfeljebb [sz]-re, illetve [n]-re végződhettek a beszédben). Ennek következtében aztán azokban a nyugati nyelvváltozatokban, amelyekben a [β] hang nem szilárdult [v] fonémává, tehát nem tudott teljesen elkülönülni a [b]-től, a szó elején is kiegyenlítődött ez a különbség, talán egyfajta hiperkorrekcióval, vagyis a beszélők a (szünet utáni) szókezdő, ill. a nazálisok – [m], [n] – utáni, ún. „erős” pozíciókat a [b] hanggal, míg a magánhangzók közötti „gyenge” helyzetet pedig a [β] mássalhangzóval azonosították.
A középkori költészetből származó adatok alapján az óspanyolban még létezhetett a [b] és a [β] fonémaszintű megkülönböztetése (tehát /b/ és /β/, ami még a kései latin állapotot tükrözi), amelyeket a korabeli íráshagyomány – mint már utaltam rá – következetesen a b és a v betűkkel jelölt, mígnem a 16. századra végleg eltűnt ez a különbség. A lezajlott folyamatot az alábbi ábra szemlélteti.
A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano) |
A latin B és V eltévesztésére, felcserélésére egyébként már a klasszikus kor végétől kezdve számos példa dokumentált a feliratokon, a Római Birodalom egész területéről (például a VIXIT ’élt’ helyett BIXIT), és néhány esetben ez lexikalizálódott is, amire jó példa a román: lat. VETERANU ’öreg’ > rom. bătrân, FERVERE ’forral’ > (a) fierbe. A változások kimenetelében persze egyéb belső szerkezeti okok, illetve külső tényezők (más nyelvekkel való érintkezés) is közrejátszhattak, az utóbbiakat azonban eléggé nehéz bizonyítani. (A francia, az olasz, a portugál és a román megőrizte például a latin szó eleji [f]-et – amely az örökölt spanyol alapszókincs nagy részében, illetve a gascogne-i okcitánban [h] hanggá gyengült, majd a spanyolban el is tűnt –, ami elősegíthette a [β] hang [v]-vé erősödését az [f] zöngés párjaként, s így a szó eleji b–v megkülönböztetés megtartását.)
A betacizmus tehát pontosan ugyanabban a latinban gyökerezik, mint a [b]–[v] megkülönböztetése a jelentősebb rokon nyelvekben, semmivel sem furcsább vagy különösebb az egyik hangváltozás a másiknál. Sőt, ha valamit egyértelmű újításnak lehetne tekinteni, akkor az éppen a latinban eredetileg nem létező [v] hang kialakulása lenne.
Felhasznált irodalom
- Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest.
- Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest.
- Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia.
- Fernández Martínez, Concepción (1986): Razones fonéticas del llamado betacismo, Faventia, 8/2, Universitat Autònoma de Barcelona.
- Gargallo Gil, José Enrique – Bastardas, Maria Reina (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona.
Érdekes cikk, könnyen érthető. Zene is van benne bőven. Így tovább mekszikói. Ha most lenne sombreróm, megemelném.
VálaszTörlésCsak azt nem értem, hogy ez a hülye Blogger miért nem rakta ki, amikor 8.00 órára volt ütemezve. Kicsit meglepődtem, amikor fél 10-kor bekapcsolom a gépet és nincs kint. :/
VálaszTörlés(A macát nem is értékeled? Igaz, már ő sem mai csirke, de azért nem rossz szerintem! :D)
Így most már értékelem azt is, kész Kánaán így minden együtt. Le sem esett, hogy a videó egyben macafunkciót is ellát. Rafinált. Először csak hallgattam olvasás közben, nem néztem meg.
TörlésA Blogger bugos sajna itt-ott, ezzel együtt kell élned. Még jó, hogy nincs sombreród, csak összeugrálnád mérgedben ilyenkor.
Egyébként megfejtettem, miért nincs sombreród. Mikor át akartál rohanni az amerikai-mexikói határon, annyira igyekeztél, hogy lerepült. Mikor a határőrbácsik morcosan visszakísértek, nem kaptad vissza büntiből. Azóta is nagyon gyászolod, nem hagyod, hogy másik a helyébe lépjen. A ponchót illetően még nem teljes az elmélet, de gondolom azzal függ össze, hogy biztosan leetted mexikói szósszal és nem jött ki :-D
"A Blogger bugos sajna itt-ott" – Ez mondjuk igaz, mindenesetre eddig nem fordult ilyen elő. Illetve egyszer, de az az én figyelmetlenségem volt, mert elfelejtettem aktiválni. (Ugyanis ez úgy van, hogy hiába aktiválom, ha utána még eszembe jut valami és beleírok, akkor újból aktiválni kell, mert egyébként az első automatikus mentés után visszateszi "piszkozat" státuszba.)
TörlésHozzá kell tenni, hogy a görög-latin átírások sem mentek kördülékenyen. A galliai Viennát Eusebius Biennének-nek írta, Tacitus az ír régiót Hiberniának írta, Ptolemaiosz Iouerniának, míg Caesar Helvetiáját Plutarkhosz Helbēttia-nak. Itt ott keverednek a v átírásai (kezdetben többnyire ou-val, később azonban v-vel).
VálaszTörlésGondolom ebbe az is belejátszhatott esetleg, hogy a görögben is /v/-vé vált az eredeti /b/ fonéma, vagyis lehetett egy átmeneti időszak, amikor éppúgy, ahogy a latinban, ingadozhatott a kiejtése. Sőt, több mint valószínű, hogy ugyanúgy a [β] hangon keresztül ment végbe az átalakulás (lehet, hogy pont ezért jelölik az IPA-ban is a bétával a bilabiális réshangot).
Törlés