 |
| Lehet, hogy azért szakadt szét, mert elkopott, de ezzel új divatot teremtett... |
De vajon van-e összefüggés az igék szabálytalan ragozása és a használatuk gyakorisága között? Azt gondolhatnánk, legalábbis nyilván az tűnne a leglogikusabbnak, ha a gyakran használt igék teljesen szabályosak lennének, hiszen elég sokszor kimondjuk őket nap mint nap ahhoz, hogy „ne felejtsük el”, hogyan kellene őket szabályosan ragozni.
Bármennyire is meglepő lenne első hangzásra, de a valóság éppen ennek az ellenkezője. Tudniillik a nyelvek természetes változásánál elég nagy szerepe van az alakok használati gyakoriságának: minél inkább használnak valamit a beszédben, annál jobban megváltozik, hiszen az emberek hajlamosak az egyszerűsítésre (tehát az sem véletlen, hogy a gyakran használt rendhagyó igealakok általában rövidek is). Ugyanakkor ehhez az is hozzátartozik, hogy minél gyakoribb egy alak, annál nagyobb eséllyel és annál jobban memorizálják azt a beszélők, ami pedig jól memorizálva van, azt készen idézik fel – nem valós időben kell „legyártaniuk” a szabályos ragozás mintájára –, tehát igazából nem is szükséges, hogy szabályos legyen. Vagyis összefoglalva,
pontosan azért rendhagyóak a leggyakoribb igék, mert mindig is folyamatosan használták őket a beszélők.Ezzel szemben a nem olyan gyakran használt igéknél „nem volt elég idő” arra, hogy megváltozzanak, ezért maradtak szabályosak vagy kevésbé rendhagyóak. Mi több, még visszájára is fordulhat a dolog: van arra is példa, hogy egy korábban rendhagyó, ám ritka vagy nem túl gyakori ige éppen szabályossá válik a többi mintájára (pl. a spanyol vivir ’él’ ige múltidő-töve a 15. századig rendhagyó volt: visquió, visquiese, visquiera stb. – ma már teljesen szabályos), vagy esetleg egy másik, gyakoribb szabálytalansági csoportba sorolódik át (pl. andidiste > anduviste ’jártál’ – a szabályos, de a nyelvművelők által ma még helytelennek ítélt andaste helyett). Olyan ez, akár az öltözködési szokások: lehet, hogy először valakinek azért szakadt szét a farmernadrágja, mert elkopott, de ezzel többek számára új – vagy stílszerűen: rendhagyó – divatot is teremtett.
A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
Azon kezdtem gondolkozni, hogyan csinálják, hogy az eszperantóban nem alakulnak ki rendhagyó igék. Ha él egy nyelv, rendszeresen használják, ez elkerülhetetlen lenne. Ha valaki rendhagyóan kezdene mondani valamit, azt mondják neki, hogy "nem addig, a, irgum-burgum"? Még a létigét is teljesen megóvják a rendhagyóságoktól. Persze ott ez a cél, hogy egyszerű maradjon a nyelv, de akkor is.
VálaszTörlésÉrdekes, hogy (ha nem is az újlatin nyelvekben), de múlt időben a leggyakoribb a rendhagyóság. Az angolban, németben nem sok jelen időben a rendhagyó ige. (Más kérdés, hogy a tőhangváltást rendhagyóságnak vesszük-e.) A múlt idő és a befejezett melléknévi igenév nagyon sok nyelvben sok esetben rendhagyó. Gondolom, pont azért a befejezett melléknévi igenév, és nem a folyamatos, mert a befejezettet használják gyakrabban az összetett múlt idő miatt. Viszont a folyamatos melléknévi igenév is lehetne rendhagyó, pl. az angolban eléggé gyakori igealak (az ING-es alak, bár az nem csak folyamatos melléknévi igenév, hanem sok más funkciója is van, talán pont emiatt is lehetne sok igének ez az alakja rendhagyó, és mégsem az). Talán a spanyolban sem annyira ritka az estoy leyendo féle szerkezet.
Jövő idejű alakokból pedig sok nyelvben egyáltalán nincs rendhagyó (pl. angol, német, mert eleve összetett alakkal képzik), és a spanyolban is úgy tudom, kevesebb ige rendhagyó jövő időben, mint múlt időben vagy befejezett melléknévi igenév alakban. Érdekes, hogy ez utóbbi két igealak viszi a pálmát rendhagyóság szempontjából, nagy általánosságban.
Az eszperantó mesterséges nyelv, erős túlzás, hogy élő (abban az értelemben, amelyben a természetes eredetű élő nyelvekre használják), és nyelvtörténeti időben mérve nagyon-nagyon fiatal. Ennyi idő alatt egy természetes eredetű nyelvben sem történnek lényegesebb változások, ahhoz néhány száz évnek el kell telnie. Ráadásul ahhoz tömeges anyanyelvű beszélők kellenének, akiknek csak az az anyanyelvük, nem pedig néhány megszállott elszórtan a világban, akik erre megtanítják a gyerekeiket. Hiába próbálkoznak ilyesmivel, egy mesterségesen alkotott nyelvet lehetetlen olyan szintre emelni, hogy annak valamikor tömeges anyanyelvi beszélői legyenek. Ugyanis, még ha a gyerekeknek a születésüktől kezdve is tanítják, akkor is elszigetelt marad, és egy idő után el fogják felejteni a természetes közösség(ek)ben használt természetes nyelv(ek) hatására. Ha ez annyira egyszerű lenne, akkor simán fel lehetne éleszteni akár több ezer éve halott nyelveket. :)
TörlésPersze hogy éppen mi rendhagyó és mi nem, az nyelvtől is függ, igazából itt nem is az igéket kell vizsgálni mint egységet, hanem az alakokat egyenként, mint egységeket. De egyébként a spanyolban is van elég sok rendhagyó gerundio-alak (főleg a 3. ragozású e- vagy o-tövű igéknél): dormir → durmiendo, venir → viniendo stb.
Ha az igei paradigmákat nem tekintjük rendhagyóságnak – és szerintem nem tekintendők, mert ezek különböző töveit a szótár tárolja, és ezekből már a nyelvtani automata az általános szabályok szerint állítja elő az egyes alakokat –, akkor szerintem a németben éppen a jelent idejű alakok szabálytalanabbak, mint a múlt idejűek. A múlt idő tövéből – amely rendszerint paradigmatikus alak, nem pedig rendhagyó – az egyes személyjeles formák nagyfokú szabályossággal állnak elő, ezzel szemben a jelen időben több esetben van az általános szabályokkal ellenkező, „megjósolhatatlan” alak. Ez nemcsak az E/2 és E/3 alakokban brechungot vagy umlautot mutató igékre igaz (ich gebe, du gibst; ich fahre, du fährst), hanem még a rendhagyó igékre is. A létige pl. a jelen időben rendhagyó, de a múlt idejű war- tövéből szabályosan képződnek az alakok.
TörlésEgyébként is kérdéses, hogy ha egy szónak több töve van, akkor ezek közül valamelyiket kinevezhetjük-e elsődlegesnek, azaz mondhatjuk-e, hogy ez egyikből képzett alakok szabályosak, a másikból képzettek pedig nem. Azt, hogy mi tűnik első ránézésre elsődlegesnek, legtöbbször az határozza meg, hogy melyik forma jelenik meg szótári alakként. De ez puszta konvenció: a magyarban ez a (kijelentő mód) jelen idő E/3, a latinban, a görögben a jelen idő E/1, a többi európai nyelvben a főnévi igenév, a baszkban a befejezett melléknévi igenév, a sémi nyelvekben a perfektum hímnem E/3. Ugyanakkor a latin szótári alakból nem jósolható meg egyértelműen a főnévi igenév, a szláv nyelvek főnévi igenevéből (amely ott a szótári alak) pedig a jelen idejű alakok. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy ezek rendhagyók, csak azt, hogy több paradigmatikus tövük van.
Ha már a szláv. A létige (kijelentő mód) jelen ideje rendhagyó. A lengyel azonban a történelmi időkben lecserélte ezeket (a T/3 kivételével) az E/3 alapján képzett kváziszabályos formákra. Vö. cseh ~ mai lengyel: jsem ~ jestem ’vagyok’, jsi ~ jesteś ’vagy’, je ~ jest ’van’, jsme ~ jesteśmy ’vagyunk’, jste ~ jesteście ’vagytok’, jsou ~ są ’vannak’. Azaz a főszabállyal ellentétben a gyakori alakok esetén is hat az analógia, csak ez ritkábban jut érvényre. Azonban néha érvényre jut.
Hát igen, ez is érdekes kérdés, hogy mi alapján mondjuk valamire, hogy rendhagyó, és teljesen osztom azt a véleményt én is, hogy ez pusztán konvenció kérdése (erről írtam is a spanyol rendhagyó igékről szóló cikkben). Az egyik legjobb jelölt lehetne pl. a saber ’tud’ vagy ’íze van’ (csak hogy ne a létige legyen). Igazából nehéz lenne megmondani, hogy mely alakjai „szabályosak”, ha nem a főnévi igenevet tekintenék szótári tőnek, ti. a jelenidő-töve kijelentő módban sab- (kivétel az E/1. alak, amely sé), kötőmódban sep-, a múltidő-töve sup-, a futurumtöve pedig sabr- (itt lényegében kiesik a szótári tő tematikus magánhnagzója). A ragozások is közel egyenlő arányban oszlanak meg köztük: a szótári tőből képzi a kijelentő mód jelent és a folyamatos múltat, a perfectumtőből van a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja, a kötőmód folyamatos múltja és jövő ideje, a futurumtőből pedig a kijelentő mód jövő ideje és a condicional. Vagyis e szempontból a kötőmód jelen ideje van egyedül a sep- tővel, tehát az lenne a legkivételesebb. Viszont ha úgy tekintjük a kijelentő mód jelen idejű E/1. alakját, hogy az is ennek a tőnek a módosulata (mert történetileg az), akkor máris nem.
TörlésA szláv létigével kapcsolatban szintén van párhuzam erre az újlatin nyelvekből. Ugye a vulgáris latinban az E/3. alak es(t) lehetett, s a konzervatívabb újlatin nyelvek legalább az [-s]-t megőrizték ebből. Viszont mivel ez nagyon-nagyon kivételes, egy részük eldobta az [s]-t a végéről, hogy a többi E/3. alaknak megfelelően magánhangzóra végződjön – ol. è [ɛ], port. é [ɛ], fr. est [ɛ] (ill. liaisonban megjelenik a [-t-]) –, néhány szélső nyelv pedig megtoldotta egy magánhangzóval (rom. este [jeste], szárd est [este] ~ [esti]). Itt talán a portugál szemléltei ezt a legjobban, mert más igealak végén lehet -s, és onnan nem is tűnt el. A spanyolban ugyanakkor egybeesett volna az E/2. (lat. es) alak az E/3.-mal, így az E/2. alakot az eredetileg jövő idejű latin eris-re cserélték le (eres).
A magyarban is ez van a létigével: vö. ír/írt/írni fog <=> van/volt/lesz vagy lenni fog, sőt: lett.
VálaszTörlésA "lesz", "lett" és "lenni" igazából egy másik ige, amit a "van" paradigmájában is használnak, mivel az utóbbinak nincs főnévi igeneve. Tehát ez inkább olyasmi, mint a spanyol "ir", amelyik a "ser"-től kölcsönzi perfectumtövet (fui, fuera). Persze valamikor nagyon régen, még a latin történetében a "fui" egy teljesen külön ige volt (fore), pontosan a magyar 'lesz, lett'-nek felelt meg, mielőtt egyesült az "esse" paradigmájával.
Törlés